MECSNIKOFF — A derék phagoyciták

A bacillusvadászat mindenkor fura mesterség volt. Az, aki elsőnek látta a mikróbákat, éppenséggel nem volt tudós ember, hanem boltosba ojtott portásféle alak; vegyész rajzolta le őket elsőnek és gerjesztett tiszteletteljes félelmet irányukban az emberiségben; falusi doktornak kellett jönnie, hogy a mikróbacsőszség valamelyest közelebb kerüljön a tudomány berkeihez; hogy a legmérgesebb csírák egyikétől mentse meg az apró gyermekek életét, két nemzetnek – a franciának és a németnek – egy-egy fia hekatombáját halmozta fel a lemészárolt tengerimalacoknak és házinyulaknak. A bacillusvadászat hihetetlen ostobaságokból, finom elképzelésekből és őrült paradoxonokból tevődött össze. Pont ugyanez áll a tudománynak arra a másik ágára is – amely különben még ma is gyermekcipőit tapossa –, arra, amely azt kutatja, hogy miért is vagyunk és miért nem vagyunk egyik-másik bacillussal szemben védettek, immunisak? Tudniillik Mecsnikoff, a mindig izgatott kutató, aki bizonyos szemszögből nézve megalapítója volt ennek a második tudománynak: mondom, ez a Mecsnikoff éppenséggel nem volt józan kutatónak nevezhető; inkább azokhoz a szenvedélyes alakokhoz hasonlított, aminőket Dosztojevszkij olyan élethűen ábrázol a novelláiban.

Mecsnikoff Elias zsidó szülőktől származott és 1845-ben született valahol Dél-Oroszországban. Önönmagáról 20 éves korában imigyen nyilatkozott: „Szorgalmas, ügyes és talentumos vagyok és az az ambíció fűt, hogy neves kutatóvá váljak”.

Aztán beiratkozott a harkowi egyetemre, tanárai egyikétől kölcsönvette az akkor még ritka mikroszkópok egyikét, megtanulta – többé-kevésbbé –, hogyan kell ezzel a szerszámmal bánni és nekilátott, hogy hosszú értekezéseket írjon, mielőtt még tudta volna, hogy egyáltalán mi fán terem a tudomány. Óráit hónapszámra „bliccelte”, nem azért talán, hogy mulasszon, vagy kártyázzék: csak azért, hogy minél többet olvasson. És mit olvasott? Regényeket? Dehogy is, kérem. Keresztülrágta magát „A fehérjés anyagok kristályai” című és más hasonlóan épületes tudós munkákon, nemkülönben forradalmi röpiratokon, aminők az akkori orosz fiatalságot könnyűszerrel juttatták a távoli Szibéria csöndes bányáiba. Megszámlálhatatlan csésze tea elfogyasztása mellett virrasztott éjszakákon át, miközben fiatal diáktársait (kik közül nem egy talán a mai bolsevikek őse lehetett) az atheizmus tanaival szórakoztatta. Nem is nevezték másként, mint „Nincs-isten”-nek.

Aztán, pár nappal vizsgái előtt nekidűlt hónapokon át elhanyagolt tankönyveinek; hihetetlen emlékezőtehetsége, amelynek birtokában agya inkább gigászi fonográflemeznek felelt meg, mint emberi agyvelőnek, keresztülsegítette a nehézségeken, úgy, hogy megírhatta a szüleinek, hogy elsőnek tette le vizsgáit, sőt az aranymedáliát is elnyerte.

Mecsnikoff valahogy önmagát akarta mindenkor túlszárnyalni. Már gimnazista korában cikkeket küldözgetett be a tudományos folyóiratokhoz; alighogy meglátott valamit mikroszkópján valamely bogár belsejében, máris megírta a dolgozatait; a következő napon aztán újra elővette készítményeit és konstatálta, hogy amiben tegnap még olyan rettenetesen biztos volt, az valahogy megváltozott tegnaptól máig. Oda se neki. Nyugodtan közölte a szerkesztővel, hogy: „Ne tessék a tegnap küldött kéziratot közölni. Tévedtem”. Máskor meg formálisan dühöngött, hogy nagyhangú „felfedezéseit” a szerkesztőség lecsepülte. „A világ nem akar elismerni!” ezzel a kiáltással bujt el szobájában, halálrakészülten és rezignáltan dalolta, hogy: „bárcsak olyan kicsi volnék, mint a csiga, hogy teljesen elrejtőzködhetném házamban”.

De ha Mecsnikoff el is keseredett néha, hogy tanárai alábecsülték képességeit, másrészt hamarosan össze is tudta szedni magát. Megfeledkezett tervbevett öngyilkossági szándékairól és heves főfájásairól abban a változatlan érdeklődésében, amellyel minden élőlény felé fordult: de emellett folytonosan veszekedett tanáraival és egyre-másra játszotta el azokat a lehetőségeit, amelyek megengedték volna, hogy nyugodtan élhessen tanulmányainak. Végezetül így szólt anyjához (aki mindenkoron kényeztette és – ami több, hitt benne): „Engem rendkívül érdekel a protoplazma studiuma, de ez a tudomány Oroszországban ismeretlen”.

Különféle mikróbák mikrofotografái II.

A würzburgi egyetemre utazott. Hat héttel ért oda az egyetem megnyitása előtt. Ott élő orosz tanulókhoz akart csatlakozni, de ezek nem vették be maguk közé – ne feledjük, zsidó volt –, megunta az életét, megint csak öngyilkossági gondolatokkal terhesen hazautazott, tarsolyában egy pár újonnan vett jó könyvvel. Ezek egyike Darwinnak éppen akkor megjelent könyve volt, a „Fajok eredete”. Elolvasta, nem! elnyelte a természetes evolúciónak ezt a bibliáját, bigott hívévé és apostolává szegődött a természetes kiválás tanának. Darwin lett az ő prófétája, legalább is addig, míg ő maga nem lépett a tudományos vallásalapítók ösvényére…

Letett öngyilkossági gondolatáról; különös evolúciós vizsgálódások víziói kergették egymást lázálmas éjszakáin át. Víziók, amelyekben valamely elképzelhetetlenül kicsi és különös alakú ősapját igyekezett meglátni minden földi élőlénynek, legyen az svábbogár, fecske , vagy elefánt… Ez az elképzelés vezette aztán be az igazi tudományos életbe, mivelhogy most már igazán nekilátott, hogy kiverekedje dolgozó helyét, a laboratóriumok egész során át, Oroszországban, Német- és Olaszországban, Helgolandban. A férgek evolúcióján dolgozott. Eközben nyilvánosan megvádolta Leuckartot, a híres német zoológust, hogy elplagizálta az ő gondolatait; hihetetlen kézi ügyességének birtokában kétségbeesetten kapargált egy szegény gyík belei közt, hogy valamelyes felvetett kérdésre választ nyerjen – és amikor nem kapta meg amit keresett, kidobta a boldogtalan hűllő földi maradványait a laboratórium ablakán keresztül. Leeuwenhoek és Koch naggyá nőttek, mivel tudták, mikor tegyenek fel kérdéseket a nagy hallgatóhoz, a Természethez: Mecsnikoff nem így járt el. Ő könyveinek olvasása közben jutott el valamilyen elképzeléséhez, „igent” kiáltott, mielőtt még egy lépést tett volna és csak aztán látott hozzá, hogy hanyagul kigondolt és hanyagul végzett kísérlet kapcsán belegyömöszölje saját vélt igazságainak golyóbisát a természet torkába. Furcsa, hogy gyakran igaz volt, nagyon is igaz volt, amint látni fogjuk. Amikor még – a 70-es évek végefelé – semmit sem tudott a bacillusok felől, máris élt benne a mániákus állhatatosságával, az a hit, hogy a legderekabbak túlélésének darwini dogmája valahogy kapcsolatos azzal a fantasztikus teóriával, amelynek birtokában megsejtette, hogy az emberiség mikép győzi le a bacillusok támadását.

Mecsnikoff első 35 esztendeje veszedelmes és gyakorta végzetesnek tűnő bukdácsolás volt oly siker felé, amelyet – annyi balszerencse után – csak később Szicilia szigetén ért el. 23 éves korában a tüdőbajos Feodorovics Ludmillával kelt egybe, akit tolószéken vittek az oltár elé. Szomorú négy esztendő szakadt reájuk. Egész Európán keresztül hurcolta betegét, gyógyító írt keresvén a halálos kórságra; a legnagyobb gyöngédséggel ápolta beteg hitvesét, miközben csak loppal menekülhetett néha-néha mikroszkópjához, hogy lázas sietségben tanulmányozza a kérészek, a spongyák, a skorpiók s a férgek fejlődési stádiumait. Kereste azt a nagy felfedezést, amely a jól fizetett egyetemi tanársághoz segítené. „Nem a legkiválóbbak, hanem a legügyesebbek érnek révbe”, ezt motyogta magában, miközben e célból írt tudományos cikkeit és sürgönyét szerteküldözgette.

Ludmilla végezetül elhalálozott. Utolsó heteiben morfinistává lett a szerencsétlen asszony és férje szintén hozzászokott a morfiumhoz. Szárnyszegetten kóborolt országokon keresztül, a sírhalomtól Spanyolországba menekült, onnan Génuába, miközben egyre jobban merült bele a morfinizmus örvényébe. Eközben valamelyes szembajt szerzett: pedig természettudósnak, a kutatónak a szem legfontosabb kutatószerszáma. Mit kinlódjon tovább? kiáltott az egek felé a szerencsétlen és akkora morfiumadagot vett be, amelyről tudta, hogy halálos. De az adag túlságosan nagy volt: szervezete kivetette magából és Mecsnikoff életben maradt. „Nem birom tovább!” jelszóval forró fürdőt vett és mezítelen kiment a nagy hidegbe, hogy tüdőgyulladást kapjon és elpusztuljon. De úgy látszik, a végzet egyéb sorsot tartott fel számára. Kérészek rajta keringett életének azon a lázas, kétségbeesett éjszakáján kerti lángja körül. „Ezek a rovarok csak pár órán át élnek. Hogyan lehetne Darwin teóriáját – a legderekabbak kiválásának tanát - rájuk is alkalmazni?” Ezzel a mottóval látott neki új kísérleteknek.

Szomorúsága, ha mély is volt, de nem tartott sokáig. Az odesszai egyetem tanárának hívta meg és ott megkezdte előadásait a „legderekabbak kiválasztásáról”; komoly tudományos pozíciót ért el, hírnévben gyarapodott. Majd alig 2 évvel Ludmilla halála után, Olgával találkozott, egy földbirtokos 15 éves leányával. „Nézzétek, milyen Krisztus-arca van!” suttogta Olga, „olyan halvány és szomorú”. Nemsokára egybekeltek. Élete ezután már kevésbbé volt bánatos; sokkal ritkábban követett el öngyilkossági kísérletet; keze harmóniába került tündöklő agyával: megtanulta, hogyan kell kísérleteket nemcsak kigondolni, hanem végre is hajtani. Nem volt ember, akiben őszintébb igyekezet élt volna arra, hogy vallását (és az ő vallása a tudomány volt) életének minden mozzanatában érvényesítse. Feleségét, Olgát is tanítványának tekintette és tanítgatta, tudományra, művészetre, sőt a házasság tudományára és művészetére is. Olga ugyan nagyon sokra értékelte azokat a mélységes igazságokat, amelyeket férje ajkairól nem egyszer hallott, de mégis imígy nyilatkozott ennivaló őszinteségében: „Azok a tudományos módszerek, amelyeket Mecsnikoff mindenkoron szeme előtt tartott, bizonyos kényes fiziológiai percekben nem voltak egészen helyénvalók…”

1883-ban történt, akkor, amikor Pasteur és Koch fölfedezései mindenkit a bakteriológia fejlődő tudománya felé tereltek, hogy Mecsnikoff természettudósból hirtelen bacillusvadásszá vedlett át. Összeveszett az odesszai egyetem vezetőségével, otthagyta az egyetemet és Olgával, valamint Olga kis testvérével együtt Sziciliába utazott. Ott villát bérelt és a szalónban, amelynek ablakából tiszta időben meg lehetett látni a bűvös tengeren túl a kalábriai partok kékes vonalát, rendezte be laboratóriumát. Bár addig alig látott életében bacillust és ámbátor fogalma sem volt a bacillusvadászat mikéntjéről: géniusza azt súgta fülébe, hogy „a bakteriológia a jövőnek az a tudománya, amely a legszebb fölfedezésekkel kecsegteti a tudóst”. Ott az ő szalón-dolgozójában biológiai teóriákat fejtett ki Olga előtt, majd tengeri csillagokat és spongyákat vizsgálgatott, közben meg tündérmeséket mesélt a gyermekeknek, szóval mindent elkövetett, hogy minél inkább eltávolodjék a Koch és Pasteur izgató kutatásainak szinterétől…

Aztán, egy szép napon, vizsgálni kezdte, hogy a fönt nevezett tengeri sünök és spongya-állatok miképpen emésztik meg eledelüket. Már régóta figyelemmel kísért bizonyos sejtfajtákat, amelyek ezeknek az alsórendű állatoknak testében találhatók. Ezek a „vándor sejtek” neve alatt ismeretes sejtfajták úgyszólván különítményei az állati szervezetnek; magányos, független életet élnek, ide-oda vándorolnak a testben, még pedig oly módon, hogy nyúlványt bocsájtanak ki magukból és aztán átömlesztik testüket az előretolt nyúlványba, – szóval pontosan úgy mozognak, mint az amőbák, a legalsóbbrendű, egysejtű állati lények.

Mecsnikoff dolgozóasztala elé ült és ügyetlen kezével, amely képtelen volt arra, hogy agyveleje parancsait pontosan teljesítse, egy tengerisün lárvájának belsejébe karminrészecskéket plántált át. Fényes és zseniális gondolata volt ez a kíváncsi tudósnak, mert a nevezett lárva összes szövetei annyira átlátszók, mintha csak üvegből volnának, úgy hogy nagyító lencséjének segítségével be tudott nézni az élő lárva belsejébe. Egész testében reszketve látta meg a nagy, a mérhetetlen fontosságú igazságot, azt, hogy miként kúsznak, tódulnak a lárva belsejében vándorsejtek a kármin-szemcsék felé, miként ragadják meg, miként falják fel! Látszólag még a sünlárvák emésztését vizsgálgatta, de máris különös gondolatok, új ideák formát még nem öntött ködgomolyai kezdtek kergetődzni agyában – olyan gondolatok, amelyek már mérföldekre távolodtak el az emésztés problémáitól.

A következő napon Olga a cirkuszba vitte a gyermekeket, ahol nagyon tudós majmok mulattatták a nagyérdemű közönséget. Mecsnikoff egyedül ült dolgozójában, simogatta bibliás szakállát és merően nézte – de nem látta – azt a kis üvegvázát, amelyben tengeri csillagjait tartotta. Emlékeznek arra a vakító fényre, amely Pál apostolt Damaszkuszba vivő útján megállította? Ilyen – a másodperc ezredrészéig tartó – fény gyúlt ki hirtelen a kutató lelkében, hogy egész életét más irányba terelje.

A tengeri csillag vándorsejtjei táplálékot vesznek magukhoz, fölfalják a karmin-szemcséket – hátha bacillusokat is tudnak enni? Talán a vándorsejtek védik meg a sünlárvát a mikróbák ellen! Miért csak a sün vándorsejtjei? Hiszen nekünk is vannak vándorsejtjeink, az ú. n. fehér vérsejtek! Hátha ezek védenek meg bennünket is a támadó csirák ellen… talán ők az okai a fertőző betegségek ellen való védettségnek, immunitásnak… talán nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán élünk és nem gyilkolnak bennünket rakásra a rosszindulatú bacillusok légiói!

És anélkül, hogy egyetlen egy bizonyíték, egyetlen kísérlet is állt volna rendelkezésére, tisztán látta maga előtt megteendő útját, amely a sünlárva emésztésétől az emberi betegségek felé vezetett…

„Igy lettem hirtelen pathológussá”, írja naplójába. És ez a metamorfózis éppen olyan bámulatos volt, mintha azt hallanók, hogy egy jazz-muzsikus hirtelen kijelenti magáról, hogy csillagásszá lett! „Erősen éreztem, hogy ebben az ideában rendkívüli lehetőségek rejtőzködnek, annyira, hogy nem maradhattam veszteg. Fel és alá futkostam szobámban, majd lerohantam a tenger partjára, hogy összeszedjem gondolataimat”.

Egész biztos, hogy Koch mester, a pontos, az alapos tudós, mikroszkópjának tisztogatását sem bízta volna Mecsnikoffra, de törődött is ez a vad orosz az ő saját ignoranciájával!

„Imígyen szóltam magamhoz: Ha teóriám igaz, akkor olyan szilánkot, amelyet a sün álcájának testébe szúrok, nemsokára a vándorsejtek serege fog környezni”. És visszaemlékezett arra, hogy ha szálka kerül ujjunkba és a szilánkot nem távolítjuk el, a szálka körül genny gyűlik meg nemsokára – pedig a genny főképpen a vér fehér vándorsejtjeiből áll. Kirohant a villa kertjébe, ott valamelyik sarokban megtalálta azt a száraz rózsabokrot, amelyet Olga testvéreinek örömére karácsonyfának díszített volt fel és pár tövist tört le az ágról. Aztán visszasietett laboratóriumába és a rózsatöviseket beledugta az egyik sün álcájának víztisztán átlátszó testébe… A következő nap hajnala ott találta őt mikroszkópja felé hajoltan, szivében vad álmokkal és reményekkel: ime! gyanúja beigazolódott! A tövisszilánkok – az álcák belsejében – a tunyán kúszó vándorsejtekből álló tömegek közepén feküdtek. Ez a látvány csapongó agyát teljesen kielégítette: ettől a pillanattól kezdve örök időkre be volt vésve agyvelejébe az a fixa idea, hogy felfedezte az összes betegségekre vonatkozó immunitás magyarázatát. Még ugyanazon nap reggelén berohant a városba, felkereste azokat a híres európai professzorokat, akik éppen akkor Messinában tartózkodtak – telebeszélte fejüket az ő nagy fölfedezésével. „Tudom, már, hogy miért is állnak ellen az állatok a bacillusok támadásának”, így szólt és akkora enthuziazmussal meg szapora bőbeszédűséggel mesélte el (és mutatta be mikroszkópja alatt), hogy a tengeri csillag vándorsejtjei miként igyekeznek felfalni a rózsa töviseit, hogy a felettébb kiváló Virchow professzor is, a bakteriológusok pápája – aki pedig egyszer orrát fintorgatta Kochra – elhitte, amit Mecsnikofftól hallott.

Mecsnikoffot bacillusvadásznak avatták fel…

III

Olgája és a gyerekek kíséretében, akik mindenütt és mindenkor ott lábatlankodtak körülötte, Bécsbe sietett és ott előadást tartott teóriájáról. Szerinte azért vagyunk bizonyos bacillusok ellen immunisak, mivelhogy a testünkben lakozó vándorsejtek a csirákat vígan falják fel; bemutatta készítményeit jóbarátjának, Claus bécsi hírneves zoológus professzornak, aki éppen olyan keveset tudott a bacillusokról, mint ő maga és ennélfogva érthető bámulattal hallgatta az új felfedezést. Claus imigyen válaszolt: „Nagy tiszteletnek venném, ha az ön teóriáját az én általam vezetett szaklapban közölhetném”. Mire Mecsnikoff: „Jó, jó, de okvetlen szükségem volna valamilyen hangzatos görög szóra, hogy megjelöljem ezeket a zabáló sejteket, valami jóféle görög névre; mondja csak, falósejtjeimet hogyan lehetne görögül nevezni?”

Claus és az ő tudós barátai szorgalmas fejvakarások közepette kértek tanácsot nagy szótáraikból és végezetül így feleltek: phagocyták! Phaertin = enni, cytos = sejt, tehát phagocyta = falósejt, „nevezze ezeket a sejteket phagocytáknak”. Mecsnikoff szépen megköszönte a jótanácsot, majd zászlóként felhúzta az új szót esze árbocainak legmagasabbikára és ennek a szóvitorlának jegyének nekihajózott izgalmas karrierje tengerének. Ettől a perctől kezdve ez a szó volt hitvallása, amelyből magyarázott mindent, amelynek, sőt amelyből élt – és akár hiszik, akár nem, ebből a szóból indult ki az egészen új tudományág, amely az immunitás rejtélyességeinek megértését tűzte ki célul. Ettől a perctől kezdve mindenkor és mindenhol csakis a phagocytákról prédikált; megvédte őket minden támadás ellen; számos vizsgálatban igyekezett tulajdonságaikat kikutatni; ebben a harcban ezernyi ellenséget szerzett és talán még az 1914-es évi világháború előkészítésében is közrejátszott, amikor a Németország és Franciaország között amúgyis fennálló antagonizmust tudományos téren is kihegyezte.

Bécsből Odesszába utazott és ott városának ámuló orvosi közönsége előtt nagy előadást tartott „Az állati szervezet gyógyítóerőiről”. Amit előadott, az gyönyörű volt és őszinte tudományos hite is mindenkit meggyőzött, de – ahogy ismerem a tudomány krónikáit – egy szóval sem említette az ámuló doktorok előtt, hogy amiről prédikált, a baktériumok felfalását, akkor még egyetlenegy esetben sem látta. Nincs olyan ember, még a legtudósabbat sem véve ki, aki ne állna meg útjában, hogy egy verekedő kutyapár küzdelmét végig ne nézze; érthető, hogy Mecsnikoff gyönyörűséges ideája, ez a csodálatos mese a mi kicsi, fehér vérsejtjeinkről, amelyek végtelen hadcsoportokban – akár a thermopylaei hősök serege – rohannak a gyilkos bacillusok falanxa ellen – ez a vízió felizgatott, sőt meggyőzött mindenkit…

De Mecsnikoff tudta, hogy szóvirágokkal nem ér célt, hogy mindenkit meggyőző módon kell annak valóságát bebizonyítania, amiről regél. Be is bizonyította nemsokára, még pedig bámulatos szépen, egy vizibolha segítségével, amely apró, tényleg bolhanagyságú állatocska az alsóbbrendű rákok osztályába tartozik. Egy időre abbahagyta a sok előadást és vizibolhákat halászott ki víztartókból és akváriumokból; ebben megint határozottan ingeniózus volt, minthogy ezek az apró állatok éppenúgy, mint a sünálcák, teljesen átlátszók, úgy hogy mikroszkópján keresztül pontosan megláthatta, mi megyen végbe az állatok belsejében. Ez egyszer igazán türelmesen dolgozott és a valódi tudásnak azzal a nyugalmával – amellyel csak igen ritkán rendelkezett – kutatta, hogy nincs-e olyan betegség, ami ezeket a vizibolhákat pusztítja. Azok a históriák, amelyekről ebben a könyvben mesélek, elég gyakran ráutalnak majd arra, hogy a bacillusvadászok nem egyszer bukkantak rá egészen más dolgokra, mint amelyeket hajszoltak – de Mecsnikoff ebben az esetben határozottan szerencsés kópé volt; miközben figyelte a vizibolháit rendes mindennapi életükben, hirtelen észrevette mikroszkópján keresztül, hogy állatkáinak egyike miként fal fel néhány éles, tűszerű képletet. Ezek a képletek egy élesztőfajtának a spórái, azaz fajfenntartó formái. A tűszerű spórák szépen lesétáltak az állatka parányi gyomrába, majd átfúrták a gyomor falát és végezetül besurrantak a parányi kis bestia testébe. Hirtelen csodálatos színjáték játszódott le a szerencsés kutató szeme előtt.

A vizibolha vándorsejtjei, szóval a phagocyták odagyülekeztek a veszedelmes tűspórák köré, körülvették őket, felfalták és megemésztették az ellenséget. Megfigyelte azt is – és ez a megfigyelés nemcsak kiegészítette, hanem teljessé tette teóriájának értékét – hogy némelykor a phagocyták, – ismeretlen okokból, – nem küzdenek meg a halálos élesztő-spórákkal és ezekben az esetekben az élesztő volt a győztes. Az szaporodott el, az ölte meg végezetül halálos mérgezés tünetei között a vergődő rákocskát.

Mecsnikoff tényleg végignézte az izgató halálos küzdelem egész menetét és felismerte azt az eladdig tökéletesen homályba burkolt misztériumot, amely a kutató elmék elől elfödte egyes halálos bacillusok ellen való védekezés ösvényét. Megfigyelései igazak voltak, logikája kemény és fényes, akár az acél és elhihetik nekem, kísérletei ördögien invenciózusak is voltak, mert vajjon kinek és milyen úton juthatott volna eszébe, hogy éppen a vízibolhákon keresse az emberi immunitás rejtélyének nyitját? Mecsnikoff egyelőre tisztán látott ebben a kérdésben és hajlandóságot sem mutatott arra, hogy új kísérletekben igazolja teóriáját: tekintet nélkül arra, hogy más tudósok, pl. Koch éveket töltöttek volna ez alapkísérlet bővebb kifejezésével, megírta észleléseit egy tudományos értekezésben, amelynek végső következtetései a következőképpen hangzanak: „A vizibolha immunitása phagocytái tevékenységének eredménye… Ha ezeknek a vándorsejteknek nem sikerül az élesztő-spórát úgyszólván a szervezetbe való behatolás pillanatában elpusztítani, az élesztő kicsírázik, valamilyen mérget termel, amely nemcsak visszakergeti a phagocytákat, hanem meg is öli, teljesen el is pusztítja őket.”

Mecsnikoff azután azt igyekezett kikutatni, vajjon más állatokban, nevezetesen békákban és házinyulakban nem figyelhetné-e meg ugyanezt a küzdelmet, amikor – 1886-ban egész Oroszországban elterjedt annak híre, hogy Pasteur 16, veszett farkastól megmart orosz embert ojtásaival sikeresen mentett meg a biztos haláltól. Odessza jó népe, meg a környéki zemsztvók (kerületek) gazdaközönsége hálaimákat rebeget a Mindenható felé és áldásért fohászkodott Pasteur részére, de ugyanakkor nagy tömeg rubelt is ajánlottak fel egy bakteriológiai intézet részére, Odessza székhellyel. Az új intézet igazgatójává Mecsnikoffot nevezték el. Mert hiszen lehet-e méltóbb tudóst tisztelni meg ezzel a díszes állással nálánál, aki az összes európai egyetemeken folytatott tanulmányokat és aki tudományos előadásokban mutatta be az odesszai doktoroknak, miként nyelik el a vér phagocytái a gonosz bacillusokat? Ki tudja – így szólt a köznép – talán ebben a mi új intézetünkben Mecsnikoff tanár úr hozzá fogja szoktatni ezeket a phagocytákat, hogy minden bacillust felfaljanak és így majd minden fertőző betegségtől megment bennünket?

Mecsnikoff elfogadta az állást, de megmondotta felettes hatóságainak őszintén és okosan: „Én teoretikus vagyok: és túl vagyok terhelve vizsgálatokkal: válasszatok másvalakit arra, hogy ojtóanyagokat készítsen és a gyakorlati munkát végezze. Odesszában akkortájt nem akadt tapasztalt bacillusvadász és így történt, hogy Mecsnikoff barátját, Gamaleja doktort lóhalálában Párisba küldték a Pasteur intézetbe – hogy bakteriológiát tanuljon. A jámbor polgárok alig várták már, hogy megszabaduljanak a fertőző betegségektől: egyenesen szomjúhozták a jóféle vaccinákat. Gamaleja doktor párisi utazása alatt sokat tanult Rouxtól és Pasteurtől, de mégsem eleget. Amikor hazatért, otthon lépfene ojtóanyagokat kezdett készíteni a zemsztvó juhai részére, meg veszettség-ellenes ojtóanyagot a városi lakosság számára. „Minden pompásan fog menni.” – így kiáltott fel Mecsnikoff (szegény, akkor még nem tudta, milyen cudar játékot űznek néha az élő bacillusok az élő állati és emberi szervezetekkel.) És visszavonult kutatásainak mezejére. Számtalan kísérletet végzett házinyulakon, kutyákon és majmokon, hogy meglássa, vajjon a phagocyták felfalják-e és milyen körülmények között a tbc-nek, a visszatérő láznak és az orbáncnak csíráit. Csak úgy ontotta a tudományos közleményeket, és Európa tudósai felettébb kezdettek izgulni azoknak a különös és csodálatos felfedezéseknek láttára, amelyeket ez a vad géniusz Európa távolkeletéről eregetett ki a nagyvilágba. De nem ment minden simán Mecsnikoff kezében, mivelhogy a kutyák, a házinyulak és a majmok – sajnos – nem olyan átlátszó lények, mint a vizibolhák. Akkor aztán megindult a zavarok áradata. Csőstül hullott Mecsnikoff és társa fejére a sok szerencsétlenség. Az új intézet személyzete egymásra acsarkodott: a vaccinákat összezavarták: az élőcsírák kiömlöttek a kémlőcsövekből: ehhez járult, hogy Odessza doktorai, – érthető okokból kissé féltékenyek voltak az új módszerekkel dolgozó tudósokra – meg-meglátogatták a laboratóriumot, kellemetlen kérdéseket tévén fel, majd pedig egyes kényelmetlen és rosszindulatú kérdéseket súgtak egymás fülébe, amely kérdések lassanként végigjárták a várost: tulajdonképpen kicsoda ez a Mecsnikoff professzor? Hiszen még orvosi diplomája sincs. Ő csak természettudós, zoológus, olyan bogárcsőszféle: honnan szedte volna össze az ismereteket, amelyek a betegségek megelőzésére vonatkoznak? A nép lázongott: gyógyításokat akart volna látni. A gazdák összesúgtak: mikor védi már meg a mi állatainkat; ugyanazok a gazdák, kik kevéssel azelőtt a ládafiából, meg a harisnyájukból halászták elő az intézet céljaira adományozott rubeleket. Mecsnikoff kilépett teóriáinak ködoszlopáról és hogy a gazdáknak is kedvezzen, bizonyos egérirtó-bacillusok tenyészeteivel inficiálta a szántóföldeket, hogy a kártevő rágcsálókat elpusztítsa. Ellenségei egy hazug, lázító cikket tettek egy napilapban közzé, melyben azzal vádolták meg Mecsnikoffot, hogy nem az egereket, hanem az embereket mérgezi meg, merthogy az ő egérirtó-bacillusai kolerabacillusokká változnak át a természetben…

Mecsnikoff imígyen morgott magában: „Vizsgálataimmal túl vagyok halmozva; utóvégre teoretikus vagyok és az én teóriás kutatásaim békés otthont kívánnak, hogy kellőképpen megérlelődjenek…” Szabadságot kért, meg is kapta, csomagolt és a bécsi tudós kongresszusra sietett, hogy mindenkinek fülét telekiabálja phagocytáival és nyugodt dolgozóhelyet keressen magának. Ki kellett szabadulnia abból a légkörből, ahol csak úgy győzhette meg teóriáinak helyességéről a kétkedőket, ha fölöttes hatóságai előtt sikeres gyógyításokról számolhat be, nehogy a parasztok azt higyjék, hogy rubeleiket tényleg nem fordították a helyes célra. Bécsből a párisi Pasteur-intézetbe utazott, ahol nagy diadal és meglepetés várt reá. Bemutatták Pasteurnek, aki előtt Mecsnikoff hatalmas magyarázatok tömegébe merült el. Drámai mozzanatokban tárta a világhírű tudós elé az ő képzeletében élő csodás harcot, amely a vándorsejtek és bacillusok közt minden pillanatban és minden állati szervezetben folyik.

A bacillusvadászok ősz generálisa fáradt, szürke szemeivel, amelyek csak hellyel-közzel villámlottak fel, ránézett Mecsnikoffra és így szólt: „Mecsnikoff professzor! én maga mellé állok testestől-lelkestől, mivelhogy engem már régen megkapott annak a küzdelemnek szinjátéka, amely a különböző bacillusok között folyik. Feltétlenül hiszem, hogy ön a helyes úton jár.”

És noha a bacillusok között való küzdelem, amelyekről Pasteur említést tett, semmiféle vonatkozásban nem áll a vándorsejtek bacillusfaló képességével, Mecsnikoff lelkét büszke öröm érzése töltötte meg. És ez természetes is. A legnagyobb bacillusvadászoknál megértéssel találkozott. Hittek benne… Olga édesatyja meghalt és szerény, de biztos jövedelmet hagyott reájuk; itt Párizsban egy nagy tudományos intézet presztizsének árnyékában ki tudná fejleszteni azt a teóriát, amely egész valóját eltölti. „Van-e itt dolgozóhely a részemre? Természetesen csakis tiszteletbeli minőségben szeretnék egyik laboratóriumában dolgozni” – ezt kérte Mecsnikoff.

Pasteur tudta, milyen fontos rugója haladásának a tudomány iránt való lelkesedés – tudta, hogy a tudománynak drámai erejű mozzanatai mindennél inkább lelkesítik a kutatókat és ezért imígy felelt: „Nemcsak, hogy dolgozóhelyet adok: egy laboratórium fog rendelkezésére állani!” Mecsnikoff visszament Odesszába – útközben Kochnak egy rettentő harapós kirohanását kapta kezéhez és azon tanakodott, vajjon nem volna-e legjobb a részére, ha sutba dobja az orosz intézetnek amúgy is soványka salláriumát és hátatfordít annak az egész bandának, amely erre csak eredményeket követel tőle… De mégis újra felvette munkájának fonalát, amikor olyan valami történt véle, ami döntő befolyással volt életének további folyására. Említettük, hogy a gazdák egyre panaszkodtak, hogy adjon nekik Mecsnikoff vaccinákat, ojtóanyagokat, amelyek segítségével szarvasmarha- és juhállományukat meg tudják védeni a lépfene ellen. Mecsnikoff megbízta Gamaleját, fogjon hozzá a lépfene-vaccinának nagytömegben való előállításához. Egy szép verőfényes reggelen, amikor a direktor feleségével, Olgával nyári villájában üdült, egy rettenetes sürgönyt kapott Gamalejától: „Lépfene vaccinánk sokezer juhot elpusztított”. Mecsnikoff döntött. Néhány hónap múlva már Párisban találjuk Mecsnikoffékat, ahol az egykori zoológus pompásan berendezkedett a Pasteur-intézet barátságos falai között. Olga, (bár a piktúrát és a szobrászatot sokkal jobban szerette, de mindent szívesen megtett a hozzá mindenkoron kedves géniuszért.) – mondom, hű felesége Olga mindenben segédkezett férjének. Tartotta a kísérleti állatokat és mosogatta a kísérleti üvegedényeit. Ezentúl együtt – kéz a kézben – haladt ez az emberpár olyan úton, amely ugyan elég gyakran festőien érdekes és izgató tévedésekkel volt kikövezve, de amely őket győzelemről győzelemre és a hírnévről-hírnévre vezette, föl a hallhatatlanságnak csillagos egéig.

Így került bele Mecsnikoff a rideg Pasteur-intézetbe és megalapította azt a vezetése alatt álló „cirkuszt”, amely vagy húsz évig állott fenn: úgy ütött el a többi kollégáitól, mintha elképzelnők, hogy egy panoptikum bonctani múzeumának tulajdonosa komoly quäkerek közt a lelkészi székét foglalná el. Amikor Párisba került, hirtelen úgy vette észre, hogy máris híres ember. Immunitásos teóriája – talán helyesebb volna, ha nem teóriának, hanem regénynek neveznők – szóval az a nézete, hogy a mi szervezetünk immunitása valójában annak a királyi harcnak jegyében áll, amely a phagocyták és a portyázó baktériumok között lefolyik: ez az újszerű meglátás Európa tudósainak nyugalmát fenekestől megzavarta. Németország és Ausztria bacillus-vadászai egyszerűen nem hittek a teóriában – ellenkezőleg túlságosan egyszerűnek és kellemetesnek látták ahhoz, hogy ne támadják meg a legnagyobb vehemenciával. Kongresszusokon és kísérleteikben egyenest ellene fordultak. Volt egy koros német tudós, Baumgarten nevezetű, akinek az volt az elve, hogy egy neves tudományos folyóiratban évente legalább egyszer nekimegy a phagocytáknak. Mecsnikoff habozott egyideig, egy kissé be is adta a derekát. Éjjeleken át nem aludt és újra az ő kedvelt morfiumához folyamodott; sőt öngyilkossági kísérletet is követett el a változatosság kedvéért – óh, hogy miért is nem tudják ezek az undok németek meglátni, hogy mennyire igaza van neki? De aztán felépült. Agya, mintha valamiképpen átvedlett volna; olyan bátorrá lett, akár az oroszlán és belátta, hogy teóriájáért küzdenie kell, – furcsa volt ez a tudományos harc – de bármennyire furcsának tűnik is ma már fel, ebből a harcból született meg mindaz a kevés biztos adat, amit manapság a betegségek ellen való immunitásról tudunk.

„Kimutattam, hogy a patkányok vérsavója megöli a lépfene-csírákat – tehát nem a phagocytákban, hanem az állatok vérében rejlik az immunitás lényege.”: ezt kürtölte a világba a hírneves, nevezetes Behring professzor, és Mecsnikoff összes elkeseredett ellenfelei kórusban zengték az új harci kiáltást. Azok a tudományos közlemények, amelyek a vér baktériumölő hatását igyekeztek kikutatni, vagy három egyetemi könyvtárt színültig töltenének meg. (L. a 10. sz. jegyzetet.)

Mecsnikoff válaszképpen csak azt dörögte oda ellenfeleinek: „nem a vérsavó, hanem a phagocyták pusztítják el a csírákat és védelmeznek bennünket.” És szellemes kísérleteket közölt, amelyekben azt mutatta ki, hogy a lépfene csírái kifogástalanul nőnek meg oly juhok vérében, amelyeket Pasteur az ő lépfene-vaccinájával immunissá tett. Az egyik párt sem akart elmozdulni előretolt és szélsőséges őrhelyéről. Vagy húsz éven át annyira elvakult volt a két ellentábor, hogy arra egyik sem gondolt, hátha az igazság talán valahol a középen van, hogy t. i. a vér is, meg a phagocyták is együtt óvnak meg bennünket a betegségek csíráitól. Ez a sokéves harc a két tábor között nagy erővel folyt, gyakran inkább gyerekes volt eszközeiben, mint épületes. „Hazudsz!” „Te mondod? Hiszen te hazudsz!” Ennek a meggyőződésnek a jegyében feledkezett meg úgy a Mecsnikoff-tábor, mint az ellendandár arról a lehetőségről, hogy talán sem a folyékony vér, sem pedig a phagocyták nem okozói és nem vivői a védettségnek. Ha az ádáz harcosok egy percre megállottak és magukbaszálltak volna és letörölték volna a vért eszmei ábrázatukról: nagyon hamar észrevették volna, hogy valójában teljesen ingatag alapokon áll az egész tudásuk és hogy valójában mennyit kell még kutatniuk ahhoz, hogy a kérdésben tisztán lássanak. Hiszen rettenetesen komplikált a vér összetétele, hiszen a phagocyták maguk is hihetetlen komplikáltan organizált élősejtek: milyen messze vagyunk még ma is attól, hogy tisztán lássunk ezeknek a végtelenül bonyolult kérdéseknek sorozatában. Mennyivel jobb lett volna, ha Mecsnikoff folytatta volna azokat a gyönyörűséges kísérleteit, amelyeket az átlátszó vizibolhák belsejében serénykedő vándorsejtekkel végzett annakidejében, ismeretlenségének homályában… Hiszen ha csak a géniusz türelmesen tudott volna dolgozni és végig követte volna egy-egy meglátásának valóját! De – miként már többször láttuk volt – a bacillus-vadászok élete rendesen elég távol áll a tökéletes logikától és talán éppen ennek okából írtam meg életüknek kissé groteszkül elrajzolt, távolról sem tökéletes és nem teljes történetét.

Azokban a nagy időkben, amikor Pasteur a lépfenével küzdött és a veszettség ellen győzedelmeskedett, úgy dolgozott, mint valamely földalatti méregkeverő; csakis Roux és Chamberland voltak segítőtársai, meg talán 2-3 apró segítőszentje. Rued’Ulm-i (Ulmi ucca) apró laboratóriumában nemcsak hogy udvariatlan, de egyenesen durva volt a kíváncsi látogatók és ambíciózus személyiségek irányában. Képzeljék csak, még a rajongó bájos hölgyeket is elkergette szentélye ajtajából. Vajjon Mecsnikoff is ilyen fából volt-e faragva? Dehogy is, kérem alássan. Egészen más volt az ő természete. Az orosz tudós kiválóan lendületes szakállal és hatalmas homlokkal volt megáldva; szeme pedig hihetetlen élnéken és intelligens módon nézett a világba nagy keretes pápaszeme mögül. Hosszú, ma úgy mondhatnók, bubis haja korán kezdett őszülni a tarkója felett, de látogatóiban azt az impressziót keltette, hogy birtokosa túlságosan mélyen merül gondolataiba ahhoz, hogy a borbélyműhely járjon az eszében. Mennyi mindent tudott ez az ember! Megszámlálhatatlan biológiai kísérleteiről órák hosszat tudott mesélni: élénken tudta ecsetelni, hogyan eszik meg a békaporonty vándorsejtjei a békaporonty farkát – természetesen belülről és miként alakítják ilymódon a porontyot kifejlődött békává; majd meg arról mesélt, miként vette izzó, szűk gyűrűvel körül a szerencsétlen skorpiókat, annak kikutatására, vajjon igaz-e az a régi hit, hogy a szabadulást nem látó skorpió öngyilkosságot követ el saját mérgével. Minden meséjének egy volt a vége: kilyukadt az ő kedves vándorsejtjeire, és arra a folytonos, csodás, szünetnélküli és végtelenül fontos munkára, amelyek ezek a láthatatlan hol páncélosvitézek, hol szobrászok, hol útkaparók a szervezet mélyében véghez visznek…

Geniális agya ragyogó ideákat szült, amelyeknek az életbe való átültetésére mindenkoron készen volt, de aztán egyszeriben átcsapott a másik végletbe, elmerült Mozart operáiba, úgy, hogy az ember szinte elfeledte, hogy azzal áll szemben, akinek hírneve a phagocytákon nyugszik. Fennhéjázást nem ismert, főképen nem a kis emberekkel szemben; meghallgatott mindenkit, aki eléje járult és nem utasított el senkit – képzeljék csak: egyszer még arra is vállalkozott, hogy haldokló tengerimalacokon egy svihák titkos gyógyszereit próbálja ki. Végtelen jószívű ember volt. Ha barátai betegek voltak, egyenesen túlhalmozta őket édességgel, meg jótanáccsal és őszinte könnyeket hullajtott párnájukra – úgy hogy végezetül Mecsnikoff-mamának nevezték baráti körében. Az élet bizonyos intim ösztöneiről és szükségleteiről való nézetei pedig hihetetlen módon eltértek a többi kutató nézetétől. „Az az igazság, hogy a művészi géniusz és valószínűleg minden géniusz összes életműködése szoros kapcsolatban van az illető szexuális életével; így ezerszerte különben beszél minden szónok annak az asszonynak jelenlétében, akiért rajong.” Váltig erősítgette, hogy akkor tud legszebben, legjobban kísérletezni, ha csinos lányok nézik!

Mecsnikoff osztálya a Pasteur-intézetben több volt egyszerű laboratóriumnál; műterem volt az, telve a vidéki városok attrakcióival; valósággal a cirkusz mozgalmas légkörét találta meg az ember a Mecsnikoff stúdiójában. Lehet-e azon csodálkozni, ezek után, hogy egész Európából köréje sereglett az olyan fiatal orvosok raja, akik mind égtek a vágytól, hogy bacillus-vadászatot tanuljanak? Az ő agyvelejük vakon engedelmeskedett kapitányuknak, aki valójában hipnotikus hatalma alá hajtotta tanítványait; és mindannyian boldogok voltak, ha végre is hajthatták azt az ezernyi kísérletet, amelyet Mecsnikoff esze – miként a tűzijáték sziporkázó rakétáit – eregetett magából szünet nélkül.

Hívják csak be Salykoff doktort. Salykoff doktor megjelenik. „Nézze csak Salykoff, olvasom, hogy Pfeiffer professzornak egy tanítványa azt állítja, hogy a tengerimalac vérsavójával meg lehet óvni más tengeri malacokat az úgynevezett hog-cholerabacillus gyilkos hatásától. Legyen olyan szíves nézze meg, van e ebben az állításban valami igazság?” És az áhítatos Salykoff-fiú elrohant – tudta a selyma, hogy a mester mire akar kilyukadni – annak beigazolására, hogy a németek állításai „minden alapot nélkülöznek.” Száz meg száz ilyen kísérletet hajtott végre a mester tanítványaival, akik között szerepeltek Blagoveszcsenszky, Hugenschmidt, Wagner, Gheorgiewsky, Sawtchenko, mindmegannyi rég elfeledett név. Ha pediglen ezek az urak túlságosan el voltak foglalva, akkor Olgára került a sor, akit ura kegyetlen hatalmi szóval szólított el vásznai és agyagmintái mellől. Olgában nyugodtan megbízhatott a férje, az mindent be tudott bizonyítani. Az ő laboratóriumában száz szív egy ütemben dobogott és száz agyvelőnek csak egy volt a célja: hogy megírja az époszát apró, kerek, színtelen vándorsejtjeinek, amelyek mintegy távolból megszimatolják a gyilkos bacillusok megjelenését, odaúsznak a vérárammal a támadás színhelyére, keresztülkúsznak a vérerek falának aprócska hézagain, hogy bátran szembeszálljanak az ellenséggel és megmentsenek bennünket a haláltól.

Ezeknek a harcias, küzdelmes időknek nagy orvosi kongresszusai valóságos vitázó gyülekezetekké váltak, amelyeknek tárgysorozatán okvetlenül szerepeltek a bacillusok, a védettség formái és a phagocyták. Az ilyen kongresszust megelőző hetekben – Mecsnikoff egyet se mulasztott el – laboratóriuma valóságos pokoli kohóvá változott át. „Siessünk uraim; kísérleteinknek még a kongresszus megnyitása előtt készen kell lenniök.” Imádóinak kara ezekben a hetekben két órával kevesebbet aludt; Mecsnikoff maga is beállott a munkások sorába és tanítványaival együtt vágott rendet. Fiatal orrszarvú bogárálcák, zöld békák, krokodilusok, vagy különös mexikói gőte-állatok (axolotl) serege került elő az állatkertekből és szolgált kísérleti állatképpen. És az exaltált filozófus fénylő szemmel, bronzvörösre kigyulladt arccal, amely mint a tűz lángja világított elő sörte-szakálla mögül, – miközben bajúszáról esőként hullott le az izgatott gesztusai közben ráfröccsent bacillustenyészetek csöppje – bacillustömegeket ojtott be ezeknek a hallgató, soha nem panaszkodó, fájdalomra nem reagáló szegény hidegvérű állatoknak szervezetébe. Még ezer és ezer úton kell teóriámat alátámasztanom: ez volt a mondása.

Szerfelett különös, de történeti igazság, hogy azok a teóriák, amelyeket elméje úgyszólván magából szűlt, milyen gyakran bizonyultak igazaknak, amikor kísérleti ellenőrzésnek vetették őket alá. Némely bacillus-vadász így kiáltott fel: „Mecsnikoff phagocyta-teóriájában egy szemernyi igazság sincs. Hiszen mindenki tudja, hogy az ember gyakorta lát a phagocyták belsejében bacillusokat: feltétlenül igaz, hogy ezeket a csírákat a phagocyták tényleg felfalták. De a vándorsejtek nem védelmezői a szervezetnek, hanem csak utcaseprői, mivel nem az élő bacillusokat falják fel, hanem csak a kimúltakat, a bacillushullákat!”

Az 1891-es londoni kongresszus veszedelmesen közeledett. Mecsnikoff egy csomó tengerimalacot bizonyos, a kolerához hasonló csiraellenes védőojtásban részesített, amelyet régi barátja, a szerencsétlen Gamaleja fedezett fel annakidején. Azután körülbelül egy hét mulva a nagyszakállú filozófus élő, veszedelmes bacillusokat vitt be a védojtott tengerimalac hasürébe. Majd a következő órákon belül öt vagy tíz percen át vékony üvegcsövekkel behatolt a szegény állatok hasába, felszívott pár csöppet az ott talált folyadékból, rendesen nem egészen tiszta mikroszkópjának lencséje alá helyezte a készítményt és megfigyelte, vajjon a védojtott állatainak phagocytái megeszik-e a Gamaleja-féle bacillusokat. A kerek vándorsejtek zsúfolásig voltak telve a bacillusokkal! Most csak azt kell bizonyítanom, hogy a phagocyták belsejében lévő, szóval felfalt csírák még élnek! Ekként szólt Mecsnikoff és munkához látott. Leölte a tengerimalacot és egy másik finom üvegcsőbe gyüjtötte össze a vándorsejtek tömegét, amelyekről tudta már, hogy telve vannak a forralt bacillusokkal. Kevéssel azután – a phagocyták túlságosan érzékenyek ahhoz, hogy sokáig éljenek az állati testen kívül – azt tapasztalta, hogy a phagocyták elhaltak, majd egész hosszukban meghasadtak és a hasadékon keresztül kettős rendekben vonultak ki belőlük az időközben elszaporodott bacillusok seregei. Ha most ezeket a sejtes rabságukból kiszabadult bacillusokat más tengerimalacok hasába fecskendezte be: íme a bacillusok megölték a tengerimalacot. Hasonló ragyogó kísérleteket tucatszámra hajtott végre Mecsnikoff, míg az ellenfelei kénytelenek voltak elismerni, hogy a phagocyták némelykor életképes és teljesen életerős bacillusokat is fel tudnak falni. De Mecsnikoff életének sajnálatos tévedése az volt, hogy ő nem azért kísérletezett, hogy a természet rejtett igazságait felismerje, hanem mindig azért, hogy a saját igazságát megvédelmezze. Kísérletei csodásak, gyakran fantasztikusan mulattatók, de rendesen olyan mesterkéltek, hogy a kardinális kérdőponttól, az immunitás lényegétől mindig messzibbre vezetnek bennünket.

Az ember azt várta volna, hogy ez a hatalmas agyvelő, amely valóságos gyüjtőmedencéje volt ezernyi ismeretnek, arra használta volna fel képességeit, hogy finom kísérleteket eszeljen ki annak a megértésére, hogy a tüdővésznek kitett két gyermek közül az egyik sohasem kapta meg ezt a betegséget, míg a másik, aki talán sokkal jobb hygiénikus viszonyok mellett nevelkedett fel, húsz éves korában nyomorultul elpusztult. Valójában ez az immunitásnak a rejtélye és valljuk be őszintén, hogy ez még ma is rejtély. Mecsnikoff az ilyen kérdésre őszintén azt felelte volna, hogy a két gyermek közt az egyedüli különbség abban van, hogy a másiknak phagocytái nem dolgoznak. És talán nekilátott volna, valamelyik ellenfelét tönkresilányítani annak beigazolásával, hogy az alligátorok phagocytái felfalják a tífusz-bacillusokat, szóval olyan csirákat, amelyeknek éppenséggel semmi közük sincs a szerencsés alligátorhoz.

Tanítványai csodamód ragaszkodtak hozzá. Szó nélkül tűrték, hogy megetesse őket virulens, szóval életképes kolera-csirákkal (egy leánytanítvány is akadt a rajongó adapteusok között) annak a bebizonyítására, hogy a vérnek semmi köze sincs a kolera ellen való immunitásunkhoz. Ő maga mondta később, hogy valóságos őrült volt ezekben az években, mert úgy játszott kutató rabszolgái életével, mintha kísérleti állatai letek volna; az igaz: mentesítette őt minden vádtól az a készsége, amellyel saját korpuszát is velük együtt tette ki a halálnak. Ő maga több kolera-bacillust ivott meg, mint akármelyik tanítványa. Veszedelmes kísérletei közben történt meg egyszer, hogy laboránsainak egyike, Jupille ázsiai kolerában súlyosan megbetegedett. Mecsnikoff szörnyű vádakkal kínozta önmagát. „Sohasem élem túl Jupille halálát!” – És Olga, a jó feleség éjjel-nappal figyelte világhírű férjének minden mozdulatát és leste mikor kell öngyilkossági kísérleteitől visszatartania… Amikor ezek a különös kísérletek befejeződtek, a mester Pravaz-tűkkel hatolt be azoknak a karjába, akik a kolerát kiállották, vért vett belőlük és diadalmasan mutatta ki, hogy ez a vér nem védelmezi meg a kísérleti tengerimalacokat a halálos kolerafertőzés ellen. Egyszerűen gyűlölte azt a gondolatot, hogy a vér folyékony része is hivatott valamelyes szerepe a betegségek ellen való küzdelemben. Meg is írta, hogy: „az emberi kolera is egyike azoknak a betegségeknek, amelyekből való kigyógyulásnál a vérnek semmi szerepet sem szabad tulajdonítani.”

Azonban mégiscsak akadtak a független kutatók közt néhányan, akik az ő vezetése alatt álló laboratóriumban új eredményekhez jutottak, az igaz, hogy ezeket az eredményeket csak félve súghatták a mester fülébe. Mecsnikoff ilyenkor azzal a felsőséggel nézett a szerencsétlenre, mint ahogy a sínai hegyről lekerült Mózes tekinthetett le hívei tömegére. Azok a kutatók, akik csak az igazságot keresték, nem boldogultak túlságosan az ő laboratóriumában. A mester egyszerűen elűzte azokat, akik nem osztották nézeteit, hogy aztán – amikor már késő volt, – keserű könnyeket hullajtson az eltünt önálló kutató emléke felett. De azért mégis megtörtént, hogy Mecsnikoff részben elfogadta a vérre vonatkozó bizonyos bámulatos felfedezéseket. Hiszen hírneve a kutatóknak folytonosan változó seregét gyüjtötte maga közé, akik az ő égisze alatt ezernyi kísérlettel járultak hozzá ismereteink gyarapításához. Így érkezett hozzá dicsőségének delelőjén mint szerény tanítvány Jules Bordet, egy kis belgiumi város iskolamesterének fia. Ez a Bordet szerény, látszólag jelentéktelen emberke volt, vizenyőskék, révedező szemekkel, amelyek mégis olyan dolgokat láttak meg, aminőket senki más nem vett volna észre. Amikor Bordet megkezdte munkáját, a mester laboratóriumának falai más szótól nem visszhangzottak, mint a „phagocyta” harci kiáltásától és ez a szentségtörő belga ifjú úgyszólván mestere szakállának árnyékában, azzal a kérdéssel kezdett foglalkozni, mi módon öli meg a vér a baktériumokat és alapját vetette meg azoknak a bámulatos finom kísérleteknek, amelyekkel, hogy egyebet ne említsünk, törvényszéki esetekben meg tudjuk különböztetni az ember vérét az állatok vérétől. Ugyancsak itt kezdte meg Bordet azt a munkáját, amely évekkel későbben a vérbaj felismerésére szolgáló és ma már általánosan ismeretes Wassermann-próba megalkotásához vezetett. Mecsnikoff gyakran zsörtölődött Bordet-val, de másrészt nagyon büszke volt reá; és valahányszor Bordet nyomára jutott a vér olyan tulajdonságának, amely ártalmas volt a mikróbákra és belevágott az emberiség immunitásának nagy rejtélyébe, azonnal megvígasztalódott – olyan többé-kevésbbé precíz vizsgálatok jegyében, amelyek azt igazolták, hogy Bordet felfedezte bacillusölő anyagok végeredményképen a phagocytákból származnak. Bordet nem maradt soká Mecsnikoff laboratóriumában… (L. a 11. sz. jegyzetet.)

A XIX. század vége felé, amikor a regényes bacillus-vadászat normális foglalkozássá vedlett át, olyan foglalkozássá, amelyet normális eszű, a törvényeknek engedelmeskedő fiatal doktorok űztek, nem pedig zseniális próféták, sem pedig gondtalan kutatók – ezekben a napokban Mecsnikoffnak a nemhívők táborával vívott keserű küzdelmei mindinkább megenyhültek. Medáliák serege hullott fejére, a tudomány nagy díjai szállottak ölébe, sőt – csodák-csodája – még a németek is megtapsolták és tisztelettel övezték, valahányszor méltóságteljesen bevonult a kongresszus színterére. Ezernyi kutató látta már akkor, miként falják fel a phagocyták a csírákat – ámbátor egyikük sem tudta megmagyarázni, hogy miért pusztul el az egyik ember a tüdőgyulladás bacillusaitól és miért gyógyul meg a másik a jótékony krízis folyamán. – Mindegy! Ma már senki sem kételkedik abban, hogy a tüdőgyulladás csírái elég gyakran a phagocyták működése folytán pusztulnak el. És így valójában igaz, hogy Mecsnikoff tekintet nélkül bámulatos logikátlanságára, türelmetlenségére, – felfedezője volt olyan folyamatnak, amely az emberi élet szempontjából végtelen fontosságú. Talán megérjük még azt a napot, hogy egy kutató zseni, talán a révedező Bordet-k fajtájából való, megtalálja annak magyarázatát, miért falják fel az egyik esetben a phagocyták a káros csirákat és miért nem pusztitják el a másik esetben – és talán ez a zseni, majd azt is meg fogja mutatni, hogyan lehet a phagocytákat arra reákényszeríteni, hogy minden esetben egyaránt végezzék embermentő kötelességüket…

VII

Megjött végtére annak az ideje, hogy Mecsnikoff igazán boldognak érezhesse magát. Ellenfelei részben le-, részben meg voltak győzve; abba is hagyták a vitát, talán mert azt látták, hogy minden vita céltalan: Mecsnikoff fáradhatatlanabb volt náluk a kísérletezésben, jobban és hosszabban bírta a vitát, meg talán hangosabb is volt. A XX-ik század elején Mecsnikoff nekilátott és egy hatalmas kötetben megírta az immunitás körébe vágó összes vizsgálatainak sommázását. Hihetetlen munka volt ez; ha az ember végiglapozza, azt hiszi, hogy egy emberélet szükséges csak a megírásához. Stílusát Flaubert is megirigyelte volna. Annak a sok ezer adatnak, amelyet feldolgozott, mindegyike él és virul az ő kezében és mindegyik egy célt szolgál, azt, hogy az ő igazságát kimutassa. Ez a könyv egy csodálatos regény: olyan regény, amelynek hősei egyrészt a vándorsejtek, másrészt a bacillusok.

Duelaux, erjedés-bakteriológus, Pasteur halála után a párisi Pasteur-intézet vezetője
A forditó gyüjteményéből.

Hírneve gyönyörűséggé varázsolta életét. Húsz évvel azelőtt még mélységesen lenézte az emberi nemet, sajnálta önmagát és gyűlölte az életet; akkortájt mondta egyszer Olgának: „Valóságos bűn gyermekeket szabadítani a világra -- lelkiismeretes ember nem szaporíthatja faját.” De most már megváltoztatta véleményét, gyönyörűséget talált az életben, megsimogatta Sevresben, abban a külvárosban, ahol élt, az uccagyermekek haját és cukorkát osztogatott szét közöttük, akik csak „Mikulás papának” nevezték. „Milyen jó az élet” – így szólt magához. „De hogyan is lehetne visszatartani, megrögzíteni ezt az életet, amely olyan gyorsan siklik ki kezünkből? Csak egy úton! Csakis a tudomány útján!”

Csoportkép a párisi Pasteur-intézetből (1899)
1. Roux, 2. Nocard, 3. Laveran, 4. Petrik Ottó, 5. Mecsnikoff
A forditó gyüjteményéből

„Minden betegség csak epizódja az életnek!” – így fejezte ki vonatkozó nézetét. „Nem elegendő, hogy a betegséget meg tudjuk gyógyítani: ki kell kutatnunk, mi az emberiség célja, miért öregszünk meg és miért halunk meg épp akkor, amikor legnagyobb bennünk az élethez való ragaszkodás vágya.” – Sutba dobta phagocytáit és fantasztikus teóriákat dolgozott ki az emberiség végső céljáról és arról, hogyan lehetne az életet meghosszabbítani. Új neveket talált ki. Az öregkor betegségeiről szóló tant „gerontológiának”, a halálról szóló tant „thanatológiának” nevezte el. Elgondolásait mindennek nevezhetjük, csak tudománynak nem; ideái inkább fantáziák színében tünnek fel; megfigyelései olyan kevéssé voltak pontosak, hogy az öreg Leeuwenhoek a sírjában fordult volna meg tőlük, nemkülönben Pasteur is tajtékzott volna dühében azért, hogy ezt a külföldi álmodozót ő invitálta annak idején laboratóriumába. – És mégis és mégis! – Ezekből a fantasztikus kísérletekből sarjadzott ki az az eljárás, amellyel az egyik legszörnyűbb betegség ellen sikeresen lehet védekezni…

Mecsnikoff irtózott a halál gondolatától; természetesen tudta, hogy néki is, mint mindenki másnak, meg kell halnia: de legalább is az a vélemény éltette, hogy majd megtalálja módját a könnyű, természetes halálnak. Egyszer – nem tudni hol bukkant erre az adatra – azt olvasta, hogy él valahol két asszony, akik annyira elaggottak, hogy egyáltalán nem kívánják többé az életet. – Mint, ahogy mindegyikünk szomjúhozza az alvást a nap fáradalmai után, ugyan úgy kívánja ez a két öreg nénike a halált. „Egészen világos! – így kiáltott fel Mecsnikoff – ahogy él bennük az alvás ösztöne, ugyan úgy dolgozik bennük a halál ösztöne is! Nekünk, tudósoknak az a feladatunk, hogy meghosszabbítsuk az életet addig a határig, amikor a halál ösztöne az élniakarást már elnyomta; amikor vágyódunk az alvás után!”

Nekilátott és mindenféle kutatásokat irányított ilyen szerencsés, öreg úrhölgyek után; meglátogatott minden öreg embert, akiről hallott, agyonkérdezte őket, olyanokat is, akik aggkori süketségükben egy szót sem értettek abból, amit kérdezett. Egyszer olvasta az ujságban, hogy Rouenben egy 106 éves asszony lakik; azonnal vasútra ült, hogy meginterviewolja az agg nőszemélyt. Sajna! Nem talált a sok kikérdezett öreg közül egyet sem, akiben az életkedv teljesen kialudt volna. A két öreg nő esete unikum maradt. Mindannak dacára fennen hirdette: „A halál ösztöne igenis megvan!” (Sohasem törődött azzal, hogy teóriát nem erősítették meg a tények.)

Akkor aztán tanulmányozni kezdte az állatok megöregedésének kérdését; laboratóriuma valóságos állatkertje lett a megőszült kutyáknak és az elaggott, foghíjjas macskáknak; egész értekezést írt arról, miképpen érte meg egy papagája életének 70-ik esztendejét. Volt egy ősrégi hím teknősbékája és Mecsnikoff diadalmasan írta meg, hogy ez az elaggott szeladon 86 éves korában két teknősbéka hölggyel párosodott és nagy teknősbékacsaládnak vált apjává. Gyakran emlegette, mennyire irtózik attól, hogy a szerelem gyönyörűségeit elveszíti életéből és teknősbékáira gondolva így kiáltott fel: „Az öregség nem betegség, csak állapot!”

De hogy is lehetne a megöregedést megakadályozni? Mi rejtőzik egyáltalán az öregség állapotának mélyében? Egy skandináv tudós – Edgren, – igen alaposan tanulmányozta akkortájt az ütőerek elmeszesedését és kimondta, hogy az erek megkeményedése okozza az öregséget. És mi keményíti meg az embert? Az alkohol, a dohány, a vérbaj és még egy pár betegség fajta.

„Minden ember olyan öreg, aminő öregek az ütőerei” – így formulázta a tételt Mecsnikoff. És azonnal nekilátott, hogy kikutassa, miként, mely úton támadja meg a vérbaj néven ismert rettentő betegség az ereket. 1903-at írtak akkor. Éppen akkor kapott egy 5000 frankos díjat; Roux pedig a nagy tudós, aki csodálatosképpen hihetetlen módon ragaszkodott a tőle annyira különböző Mecsnikoffhoz, elnyerte volt a százezer frankos nagy Osiris-díjat. Nem élt még két ember, aki annyira különböző volt kutatásaiban, mint ez a két tudós, de egyben egyek voltak: végtelenül lenézték a pénzt. Elhatározták, hogy az egész összeget, valamint további harmincezer frankot, amelyet Mecsnikoff valamilyen orosz ismerőséből préselt ki, arra használják, hogy a venereás irtózatot tanulmányozzák. Kísérletileg akarták kimutatni a vérbaj terjedési útjait; majmokon végzendő kísérletek alapján akarták megtudni, hogyan lehet a betegséget megelőzni és hogyan lehet meggyógyítani. Mecsnikoffot az egészből csak az érdekelte, miképpen keményíti meg, miképpen meszesíti el a vérbaj a vérereket.

Egész pénzüket majmokba fektették. A Kongó-menti francia gyarmatok kormányzói valóságos expedíciókat szerveztek a sötét világrész rejtett őserdeinek mélyébe; és a Pasteur-intézet nagy ketrecei nemsokára telve voltak csimpánzokkal, orangutángokkal, meg aztán Indiának szent hulman-majmaival, amelyeknek hangos kiáltozása furcsán keveredett össze a kis maki-majmok nyávogásával.

Nem tartott sokáig és Roux meg Mecsnikoff nevezetes felfedezést tettek; kísérleteik egyszerűek, de emellett invenciózusak voltak és annyira világosak, aminő világosságot hiába keresünk a régi Mecswnikoff-féle kísérletekben. Azzal kezdték, hogy olyan emberek után kutattak, akik kevéssel azelőtt szereztek vérbajt; az egyik ilyen beteg ember sebváladékát beojtották egy majom bőrébe: és már első kísérletük teljes eredményre vezetett. A szegény csimpánz megkapta a betegséget. Ettől kezdve négy éven keresztül folytatták kísérleteiket, egyik majomról a másikba ojtván át a betegséget; eközben hiába keresték a lues mikróbáját, amelyre abból az okból volt szükségük, mert kísérleteket szerettek volna végezni abban az irányban, miként lehetne ezt az ismeretlen vírust éppen úgy meggyöngíteni, ahogyan Pasteur tette a veszettség ismeretlen virusával, szóval mikép lehet a vérbaj ellen ható ojtóanyagot előállítani. Kísérleti majmaik közül egyesek nyomorultan pusztultak el tüdőgyulladásban, meg tbc-ben, egyesek kiszabadultak és elmenekültek. Egyszer megtörtént, hogy amikor a rettenetes virust Mecsnikoff belekarcolta egyik majmának bőrébe, ez megdühödött, megharapta és össze-vissza karmolta a mestert. Mecsnikoff gondolkodóba esett és különös és végtelenül logikus kísérletet végzett. Egyik majmának fülébe karcolt bele egy kis vérbajos virust és 24 óra mulva leoperálta a befertőzött fülkagylót; a majom egészséges maradt, sohasem mutatta a betegségnek legkisebb tünetét sem…

„Egészen világos – így szólt Mecsnikoff – a vérbaj csírája órákon át ott maradt azon a helye, ahol behatol a testbe, minthogy pedig pontosan tudjuk, hogy hol hatol be ez a vírus, talán meg tudjuk ölni a csírát, mielőtt a szervezetben elterjedt volna!”

Így történt, hogy Mecsnikoff Rouxval együtt, aki, mint láttuk, csakis a legpontosabb kísérletezést tartotta célhoz vezetőnek, sutba dobva azt a sok teoretizálást, amely immunitásunkra vonatkozik, a bacillus-vadászat körébe tartozó kísérletek egyik legzseniálisabbját és egyben legpraktikusabbját végezte. Íróasztala mellett mindenekelőtt összeállította az ismeretes kalomel-kenőcsöt, amely ma már általánosan használatos a világ összes katonasága és haditengerészete között a vérbaj megelőzésére. Két majmot vett elő, mind a kettőt emberből származó friss vérbajos virussal fertőzte és aztán egy óra mulva a kalomel-kenőcs kis mennyiségét bedörzsölte abba a sebbe, amelyen át történt a fertőzés. De csak az egyik majom kapott kezelést, a másik kezelés nélkül maradt. Az eredmény mathematikai pontossággal következett be: a kalomellel kezelt majom a betegségnek semmiféle tünetét sem mutatta, míg a másik kísérleti majom a vérbaj ösmert jelei között megbetegedett.

Még egyszer – életében legutoljára – összecsaptak felette a szent őrület hullámai. Megfeledkezett magáról és egy Maisonneuve nevű fiatal orvoshallgatót arra bírt reá, hogy beojtassa magát fertőzött emberről származó vérbajos virussal. Franciaország legkiválóbb tudósaiból álló bizottság előtt tűrte ez a bátor fiú, hogy hat hosszú karcoláson keresztül belevigyék szervezetébe, a veszedelmes mérget. A fertőzésnek ez a módja sokkalta erőteljesebb a rendes, természetes fertőzésnél. Kitette magát ez a vértanu a legsúlyosabb szenvedésnek, a paralizisnek sőt talán a halálnak… Egy órával a befertőzés után a mester törhetetlen meggyőződésének hitével bedörzsölte a kalomelkenőcsöt a vértanu sebeibe. Ellenőrző kísérletképpen ugyanakkor ugyanazzal a vírussal beojtott egy csimpánzot és egy kisebb majmot. A kísérlet pompásan sikerült: Maisonneuve az ojtások helyén sohasem mutatta az ismert fekély tüneteit, míg a két majmon harminc nap mulva megjelentek a fekélyesedés tünetei.

A hivatásos erkölcsőrök – és számos orvos tartozott ebbe a csoportba, higyjék el nékem – nagy lármát csaptak ezeknek a kísérleteknek hallatára. „Aki ilyen egyszerű és könnyen hozzáférhető óvószerrel ajándékozza meg az emberiséget, az közvetve az erkölcstelenséget támogatja!” De Mecsnikoff egyszerűen válaszolt: „Ellenfeleim azt vetik a szememre, hogy az az igyekezetem, mellyel ezt a betegséget gátak közé akarom szorítani, immorális. Minthogy azonban morális eszközökkel nem sikerült eddig a vérbajt terjedésében, sem pedig az ártatlanok befertőzését meggátolni, az „immorális” módszerhez kell folyamodnunk, hogy az emberiségnek ezt a pestisét leküzdjük.”

VIII

Eközben tünődött, morfondírozott és álmodozott az érmegkeményedés egyéb lehető okairól, majd hirtelen új felfedezéssel, vagyis inkább gondolattal lépett elő. „Egészen bizonyos, hogy a vastagbelünkben lévő vad, felesleges méregtermő bacillusok mérgezik meg szervezetünket és váltják ki ereinknek azt a megkeményedését, amely bennünket a korai öregedés felé vezet”. Műszóval élve az „autointoxicatio” váltja ki az „arteriosclerosist”. Nézetének megerősítésére többféle vegyi kimutatási módszert dolgozott ki, amelyekkel igazolni akarta, hogy a szervezetet tényleg belei mérgezik meg. „Sokkal tovább élnénk, ha egyáltalán nem volna vastagbelünk; két olyan esetet ismer az irodalom, amikor az egész vastagbelet vágták ki és mind a két operált ember teljes egészségben él.” Ennek a gondolatnak az lett volna a természetes folyománya, hogy a vastagbél kivágásának apostolává szegődjék; de ő ehelyett inkább azon tűnődött, miképpen tudná ártalmatlanná tenni a bél ártalmas bacilusait.

Teóriája elég furcsa volt és nem is vették komolyan. Az ellenvetések serege zúdult reá. Volt, aki figyelmeztette arra, hogy az elefántok rendkívül nagy vastagbelük birtokában száz meg száz évig elélnek; meg hogy az emberiség bár aránylag igen nagy terjedelmű vastagbélnek van birtokában, a világ teremtményei közül a leghosszabb életűekhez tartozik. Mecsnikoff nem egészen jóízlésű okokkal és argumentumokkal próbálta álláspontját megvédeni és azután egyszerre csak az öregedés ellen ható új eljárással lépett a világ elé. Tudomására jutott ugyanis, hogy Bulgária egyes falvaiban aránytalanul nagy számú a száz éven felüli öreg. Elhitte, anélkül, hogy személyesen meggyőződött volna arról, vajjon igaz-e vagy sem az értesülése. Azt közölték véle, hogy ez a sok száz éven felüli ember főképpen aludttejből él. „Megvan a hosszú élet titka!” Tanítványainak feladatává tette, hogy tanulmányozzák a bolgár aludttej tejmegalvasztó baktériumait. Majd kevéssel reá megjelent a gyógyszerpiacon a bolgár-bacillus, mint életmeghosszabbító árkánum. „Ez a bacillus megsavanyítja a tejet, elszaporodik a belekben és elpusztítja, de legalább is elnyomja a bél mérgező, káros csiráit. Ő maga is töméntelen mennyiségű aludttejet fogyasztott el naponta. Évekig úgyszólván egyedül a bolgár-bacillus tenyészeteiből élt. Uj nézeteiről nagy könyveket írt, amelyekről egy igen komoly angol tudományos folyóirat úgy referált, hogy fontosabbak nem jelentek meg Darwin könyvei óta. Az egész világot megbolondította bolgár-bacillusaival, kereskedelmi vállalatokat alapított ezeknek a bacillusoknak a jegyében, amelyeken nem egy vezérigazgató gazdagodott meg. Mecsnikoff megengedte, hogy a bolgár-bacillusok gyártói propagandára is felhasználhassák nevét, bár Olga váltig erősítgette, hogy soha egy frankot nem keresett ezen az egész, erősen üzleti illatú vállalkozáson.

Körülbelül húsz éven át élt Mecsnikoff pontosan új teóriájának előírásai szerint. Alkohollal nem élt, sohasem dohányzott. Semmiféle kilengést nem engedett meg magának. Folyton vizsgáltatta magát legjelesebb kortársaival. Reggeli kiflijeit külön sterilizált papírzacskókban küldette fel lakására, hogy valamiképpen ne kerüljenek bele szervezetébe a vad, mérgező bacillusok. Ő maga is állandóan vizsgálta vegyi kémlelésekkel különböző váladékait. Az évek folyamán töméntelen hektoliterét nyelte le a különböző savanyútejeknek és billióit a jótévő bolgárbacillusoknak…

És mégsem élte túl életének 71-ik esztendejét.