ROUX ÉS BEHRING — A tengerimalacok gyilkosai

A tengerimalacok légióit áldozták fel, hogy gyermekeinket mentsék meg!

Emile Roux, Pasteur fanatikus asszisztense, 1888-ban azok után a szerszámok után nyúlt, amelyeket a mester kiejtett volt reszkető kezéből és önálló kísérletekhez fogott. Rövidesen sikerült megállapítania, hogy a diftéria bacillusa különös mérgeket termel, amelynek pár cseppje elegendő volt ahhoz, hogy ezernyi nagy kutyát pusztítson el. Majd néhány évvel későbben, miközben Robert Koch meggörnyedten járkált az elszomorodott páciensek átkozódásainak terhe alatt, akik az ő tbc-gyógyító eljárásában megcsalatkoztak: Emil Behring, Koch eszméinek követője különös tulajdonságoknak jutott nyomára a tengerimalacok vérében. Kimutatta, hogy ez a vér bizonyos körülmények között a rettenetes diftériamérget meg tudja semmisíteni. Ennek a két Emilnek jutott osztályrészül, hogy Koch balsikere után újraélessze az emberiség minden reménységét és újra életre keltse azt a hitet, hogy sikerül majdan a leggyilkosabb bacillusokat ártatlan, parányi játékszerré szelidíteni.

Hihetetlenül csodás annak a szövevényes kísérletezésnek útja, amelyen az említett két fiatal tudós haladt, míglen sikerült nekik a diftéria mérgének ellenmérgét felfedezniök! Úgyszólván eszeveszetten mentek neki a nagy feladatnak; ezernyi tengerimalac életét áldozták fel a nagy cél érdekében; laboratóriumaik esténként valóságos csataterekké változtak át, amelyeken úgy feküdtek valóságos hegyekben a kísérleti állatok holttetemei, mint ahogy hegyekké halmozódtak volt fel a régi idők folyamán a lándzsajárta és nyílsebezte harcosok. Roux szilárdul hitt abban, hogy elhalt gyermekek lépének vizsgálata útján fog majd célhozjutni. Behring pedig fejjel rohant olyan sötétségbe, amelyen keresztültörő fénysugarat csak isteni sugallat segítségével lehetett megtalálnia. Ezer sikertelenséggel fizettek meg minden parányi sikerért. De végezetül felfedezték a diftéria antitoxinját.

Sohasem sikerült volna feladatuk Löffler Friedrich szerény fölfedezése nélkül. Löffler volt az a bacillusvadász, aki olyan marcona bajússzal ékeskedett, hogy mindig félre kellett fésülnie, valahányszor mikroszkópjába pillantott. Annakidején Koch jobbján dolgozott azokban az eredményes években, amikor Koch mester a tbc-bacillus kanyargós életösvényét fürkészgette. A mult század 80-as éveinek elején, abban az időben, amikor a diftéria, amely minden száz évben többször erősbödik és megint gyöngül gyilkos erejében, rettentő hevességgel pusztított. A gyermekkórházak telve voltak a végtelenül szenvedő szomorú kis betegek százaival; elfojtott nyögések ördögi szimfóniája töltötte meg a levegőt; gurgulázó köhögések lélekbemarkoló hangzavara jelezte itt meg ott is a kezdődő fulladás tragédiáját; és a keskeny ágyacskák szomorú sorozatát apró párnácskák tarkították, amelyek mindegyikén szegény, kékesen elszínesedett arcocska küzdötte meg rettenetes vívódását a láthatatlan halál fojtó csontkezével. Doktorok jártak-keltek ezekben a kórtermekben és erőltetett jókedv máza alá rejtették reményvesztettségüket. Az egyik ágytól a másikhoz siettek és megkísértették, miként adhatnák vissza a fulladozó betegeknek lélekzetüket az intubációnak már akkor ismert módszerével, akként, hogy ezüstcsövecskét helyeztek el a szűkülő gégefőbe. Ezeknek az intubáltaknak ötven százaléka azonban végezetül is a hullaház szomorú kikötőjébe kötött ki.

A gyermekkórház földszinti helyiségeiben dolgozott Löffler Friedrich: kifőzte késeit, lángban hevítette a platinakacsokat és ezzel a tiszta platinadróttal kiemelte a kis hullák toroklepedékéből a vizsgálandó szürkés, vagy zöldesfehér tömegeket. Ezt a kiemelt anyagot aztán keskeny csövekbe vitte át, amelyeket fehér gyapotdugasz zárt el, vagy megfestette bizonyos anilin-festékkel és ilyenmódon készítette az úgynevezett mikroszkópos készítményeket. Ezerszeres nagyítás mellett könnyen meglátta, hogy a diftériás toroklepedékekben buzogányszerű bacillusok foglalnak helyet, amelyek egyenlőtlenül festődnek, amennyiben bennük színes és színtelen rétegek váltakoznak. Ezeket a különös bacillusokat majdnem minden diftériás betegnek torkában megtalálta Löffler.

Semmi kétségünk a felől nem lehet, hogy Löfflert ebben a munkájában Koch vezette. Kochnak mindig az volt a nézete, hogy csak az viszi előbbre a tudományt, aki nem rohan túlságosan gyorsan a következtetéseivel. Nem elég meglátni bacillusokat, azokat mindig színtenyészetben kell kitenyésztenünk, aztán be kell fecskendeznünk ezeket a színtenyészeteket a kísérleti állatokba. Csakis akkor lehet szó arról, hogy a látott csira okozza a kérdéses betegséget, ha az állatok éppen olyan vagy hasonló betegségben betegednek meg, mint az a betegségi forma, amelyből a csirák származnak. – Hogyan is juthatott volna Löffler zsákuccába, mikor kezét és agyát az igazságnak az a rettenetesen pedáns, de abszolút gondos fanatikusa vezette, aminő Robert Koch volt, a bacillusvadászok akkori egyik cárja.

Löffler az egyik kis hullát a másik után boncolta és vizsgálta: belenyúlt minden egyes kis nyomorúságos holttetem minden elérhető részébe; minden szervből száz meg száz mikroszkópos metszetet készített; majd megkísértette és hamarosan célhoz is ért, hogyan lehet ezeket a különös réteges csírákat színtenyészetben előállítani. Ami azonban különöskép megragadta figyelmét, az volt, hogy semmiféle más szövetben vagy szervben nem tudta megtalálni az új csírákat, mint az ú. n. álhártyákban, azaz a hártyás bevonattal födött torok fölszínén. Egy-két diftériás gyermek kivételével mindegyiknek torkában megtalálta a különös kis buzogányokat. Rejtély előtt állott. „Hogyan lehetséges az, hogy ez a pár bacillus, amely a testben sehol sem tud elszaporodni és csakis a torok szöveteiben élősködik, olyan gyorsan meg tudja ölni a gyermeket? – De követnem kell mesterem parancsait!” És folytatta munkáját,befecskendezte a színtenyészetekben lévő csírákat nyulak légzőcsövébe és tengerimalacok bőre alá. Ezek az állatok két-három napon belül pusztultak el, tehát éppoly gyorsan, mint a gyermekek, vagy talán még gyorsabban – de abból a milliárdnyi csírából, amelyet testükbe fecskendezett, csak keveset talált meg és ezt is csak azon a helyen, ahová bevitte őket. Némely esetben pedig egyáltalán nem tudta a bacillusokat a halál idejében kimutatni, vagy legfeljebb egy párat, olyan keveset látott viszont, hogy azok egy légynek sem árthattak…

Löffler tovább kérdezősködött: „Hogyan lehetséges az, hogy ez a pár száz bacillus, amely valahol megtapadt a szervezet egyik zugában, legyűri óriási gazdáját, amely milliomszorosan nagyobb tömegű nálánál?”

Asszony nem szült még ennél a Löfflernél lelkiismeretesebb kutatót, de olyat sem, aki kevesebb elképzeléssel és fantáziával végezte volna kutató munkáját. Minden tudományos munkája, amelyet valaha megírt, végtelen türelemnek volt eredménye; az a dolgozata is, amelyet a diftéria-bacillusról szerkesztett meg, szerény, hűvös hangon íródott meg. Reménységeket nem igen ébresztett az olvasóban; valamiképen a száraz matematikusnak volt a jelentése, amely nyugodtan mérlegelte az összes pro és kontrákat arra a kérdésre nézve, vajjon az új bacillus tényleg okozója-e a diftériának. Annyira becsületes volt, hogy munkájának végén felsorolta mindazokat az érveléseket, amelyek ellene szóltak. „Ez a bacillus lehet, hogy a diftériának okozója, de kiemelem, hogy néhány diftériában elhalt gyermek testében nem találtam meg. Meg aztán beojtott állataim egyike sem kapott hűdéseket, mint azt a gyermekeken naponta láthatjuk. Azt sem hallgathatom el és ez szól leginkább ellenem, hogy ugyanezt a csirát olyan gyermeknek torkában is megtaláltam, amelyik a diftériás jelenségeknek teljesen híjjával volt. Hozzáteszem még azt is, hogy ez a nem beteg gyermekből kitenyésztett csíra éppen úgy ölte meg a tengerimalacot és nyulat, mint az, amelyet diftériás betegekből tenyésztettem volt ki.”

Olyan messzire ment Löffler, hogy gyönyörűséges, igazán hajszálfinom kutatásainak jelentőségét egyenesen alábecsülte, mégis értekezésének végén egy elejtett megjegyzésében megadta a fantáziában nálánál jóval különb Roux és Behring részére a nagy rejtély kulcsát. Különös ember volt! Anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy amit megjósol, azt maga is fellelhetné, előre látta a jövendőt:

„Ez a bacillus a kicsiny gyermek torkának egy kis elhalt szövetcafatában élősködik; a tengerimalac bőre alatt ugyancsak megmarad azon a helyen, hová beojtották; sohasem szaporodik el annyira, mint sok más csíra: és mégis öl! Milyen módon gyilkol?

Nem lehet másképpen, minthogy mérget – mesterszóval: toxint – termel, amely belőle kiválik, fölszívódik és a szervezet valamelyes fontos helyére lopódzik. Ezt a toxint feltétlenül meg kell találni az elhalt gyermek szervezetében, a megmérgezett tengerimalac hullájában és végül – igenis – abban a húslevesben is, amelyben a bacillusok olyan jól szaporodnak. Az a kutató, aki meg fogja találni ezt a mérget, beigazolja majdan azt, aminek kimutatása énnekem nem sikerült”. Löfflernek ez a jóslata, vagy inkább álma megtalálta a maga útját Roux színes agyában…

Löffler jóslata négy évvel későbben igazolódott be, – hozzátehetjük, hogy egy abszolúte értelmetlennek látszó, mindenesetre azonban felettébb fantasztikus kísérlet útján vált valóra!

Lázas bacillusvadászat folyt akkortájt Párisban! Pasteur, aki éppen akkor fejezte be csodálatos hadjáratát a veszettség ellen, már csak megtörten, ímmel-ámmal vezette a rue Dutot-ban épült milliós intézetét. Az a tudós vadember, a félig sarlatán Mecsnikoff, aki Odesszából érkezett volt akkortájt az intézetbe, azokkal a furcsa teóriáival ejtette a világot csodálatba, amelyek a phagocyták működésére vonatkoztak; a Pasteur-tanítványok mikroszkópokat csomagoltak nagy kézitáskákba és Indochinába meg Ausztráliába utaztak, hogy az ottani különös betegségek okait tanulmányozzák. Hisztériásan hívő asszonyok Pasteurt, az akkor már fáradt atyamestert leveleikkel árasztották el, amelyekben kérve kérték, mentené meg gyermekeiket a legkülönbözőbb rettentő betegségektől. Az egyik levél szóról-szóra így hangzik: „Csak akarnia kell és meg fogja találni a diftériának nevezett szörnyű betegség gyógyító szerét. Gyermekeink máris ismerik – mi tanítjuk őket reá – az ön nevét, mint az emberiség jótevőjét: mentse meg életünket!” – Pasteur munkaereje végképp fogytán volt, de Roux a rettenhetetlen Yersin segítségével, akinek későbben sikerült a feketehalál, azaz a búbópestis bacillusának gyönyörű felfedezése – elhatározta, hogy a diftériát a lehetőség szerint kiirtja a föld színéről. Amihez akkor hozzá fogott, az nem tudománynak, hanem inkább kereszteshadjáratnak volt nevezhető. Munkáját a szenvedély vezérelte; aminthogy lelke mindenkor távol állott a türelmes pepecselő munkától, meg azoktól a minden tekintetben előre kitervezett művészi csatatervektől, amelyek oly sok kutatót sikeresen vezettek értékes fölfedezések felé. Nem mondom, hogy Roux azért kezdte meg vizsgálatait, mert olvasta az említett asszony fájdalmas sorait: de biztos, hogy lelkében mindenkor nagyobb szerepet játszott a könyörületesség a száraz tudnivágyásnál. Pasteurtől, a köszvényes vezértől kezdve az utolsó üvegmosó szolgáig a rue Dutot minden embere egyaránt élt-halt a humanitárius célokért; valamennyien az életmentő gárdához, az emberiség legnemesebbjeihez tartoztak, de – lelküknek ez az alapeszméje elég gyakran vezette őket olyan téves utakra, amelyek az igazságnak, a valónak ösvényétől eltávolodtak… Mindennek ellenére Roux hamarosan célhoz ért.

Roux és Yersin a gyermekkórházakat keresték fel és ottan hamarosan fellelték azt a bacillust, amelyet Löffler leírt. Munkájuk elég könnyű volt, hiszen pokoli módon dühöngött akkor a diftéria Párisban. Ezt a bacillust mindenekelőtt levesben tenyésztették tovább és a rendes, a mindennapi kísérletet hajtották végre, amennyiben a leves nagy mennyiségeit a legkülönbözőbb szerencsétlen madarak és emlős állatok testébe fecskendezték be. Ezek az állatok elpusztultak anélkül, hogy tudatára ébredtek volna vértanú voltuknak. Kísérleteik eredménye nem volt ugyan túlságosan egyöntetű, de valamit mégiscsak beigazolt: azt, aminek kimutatása Löfflernek nem sikerült. Diftériás levesük ideghűdéseket hozott létre nyulakon! A levesnek a nyulak viszerébe való fecskendezése után, pár nap mulva gyönyörűséggel figyelték meg, hogy kísérleti állataik hátsó lábukat ernyedten vonszolták maguk után; a hűdés felkúszott a testükön, elérte elülső lábukat meg vállukat – végezetül teljesen hűdött állapotban, szörnyűséges halállal múltak ki a szegény kísérleti nyulak.

Rouxt ez a kísérlet teljesen meggyőzte: a csira éppúgy hat a nyulakra, mint a gyermekekre! Az új bacillus feltétlenül okozója tehát a diftérának. Most még csak az kell, hogy a csírát megtalálja a beoltott nyulak testében! És száz meg száz helyről vett készítményben kereste szervezetükben a bacillust; tenyészeteket készített lépükből, szívükből és más szervükből, de nem tudta a csirát megtalálni. Pedig csak alig pár napja, hogy egy milliárdnyi, vagy még ennél is nagyobbszámú csirát ojtotta beléjük. És most felboncolta, végigkutatta őket, rózsaszín orruktól kezdve, fölfelé görbült farkuk csúcsáig és nem talált még egy bacillust sem azok közül, amelyeket testükbe befecskendezett! Hát akkor mi ölte meg őket?

És aztán végigcikázott agyán Löffler jóslata: „a csírák a tenyésztőlevesben kell, hogy mérget alkossanak és ez a méreg öli meg a kísérleti állatokat a hűdés jelenségei között. Ez járt az eszében.

A kutató túlsúlyra kerekedett lelkében. Egyelőre megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen a gyermekeket akarja megmenteni; gondolatmenete tengerimalacok és nyulak százai felé terelődött – amelyeknek feláldozása útján kell beigazolnia, hogy a diftéria csirája tetükben mérget termel… Nem egészen tudományosan megalapozott próbálgatásokat kísértett meg Yersin társaságában; sötétben botorkáltak; kísérleteiknek nem akadt precedensük, sem pedig olyan tudományos adatra nem bukkantak, amely bármiképen is irányíthatta volna őket. Egy bacillusvadász sem gondolt előttük arra, hogy mérget állítson elő a bacillusok testéből, vagy tenyészetéből – csakis Pasteur gondolt egyszer valami hasonlóra, anélkül, hogy föltevését beigazolta volna. Roux és Yersin – mondom – a sötétben tapogatództak, de csakhamar kigyulladt körülöttük a tudomány világító mécse. „Amikor a bacillusok a húslevesben elszaporodnak, feltétlenül kell, hogy eközben mérget termeljenek – éppúgy, mint ahogy mérget termelnek a diftériás álhártyában és azt rászabadítják az áldozat vérére!

Természetesen ez az utóbbi gondolat még csak feltevés, munkahipotézis volt… Roux nem szerette az okoskodást. Egyenesen munkához látott: kétkezi, szorgalmas munkához. Ez a tapogatódzó munkája annak a mechanikusnak hiú igyekezetéhez hasonlított valóban, aki olyan motort akar járatni, amely nem ismeri belső mechanizmusát. Nagy üvegedényeket vett elő, megtöltötte őket csiramentes, steril levessel, amelyet azután a diftéria-bacillus színtenyészetével ojtott be, a nagyhasú üvegek azután bekerültek a költőkemencébe. Négy napi tenyésztés után imígy szólt Roux: „Most majd meg fogjuk próbálni, el tudjuk-e a csirákat különíteni attól a levestől, amelyben eddig növekedtek. De hogyan?” Különös szerkezetet állítottak fel – gyertyaképű szűrőket, máz nélküli égetett porcellánból készült szűrőket. Ezek a belül üres szűrőgyertyák olyan finom likacsokkal voltak átjárva, hogy visszatartották a legfinomabb bacillusokat, de a folyadékot magát áteresztették. A gyertyák aztán fényes üveghengerekbe kerültek, amelyekbe a kutatók előzőleg, hogy magukat be ne fertőzzék, a legnagyobb óvintézkedések között öntötték volt be az érett „diftéria-levest”. sokáig kinlódtak, de a leves nem akart a porcellán-gyertyán keresztülszűrődni. Csak amikor erős légnyomást engedtek a folyadékra, akkor szűrődött a leves világossárga, kristálytiszta, ragyogó folyadék alakjában a porcellán-gyertyán keresztül. Ezt a minden bacillustól mentes folyadékot aztán megfelelő üvegekben gyüjtötték össze.

„Ha igaz, hogy a bacillus mérget produkál és ha igaz, hogy a méreg benne van a levesben, akkor ennek a tiszta folyadéknak magában kell rejteni a bacillusok mérgét – tehát ez a folyadék kísérleti állatainkat éppúgy meg kell hogy ölje, mint az egész levestenyészet. A laboráns fiúk seregestől hozták fel a tengerimalacokat és nyulakat a kísérleti laboratóriumba és Roux karcsú ujjai sorba fecskendezték be a kísérleti állatok testébe azt az aranysárga nedvet, amely keresztülment volt a szűrőgyertyán…

Így vált gyilkossá ez az oly szelíd szívű és lelkű Roux doktor, aki reggelenkint, amikor felkereste laboratóriumát, szinte félőrülten imádkozott állatai haláláért. „A méregnek már régen hatnia kellett volna.” Ezzel a panasszal fordult Yersinhez; de hiába kutattak kísérleti állataikon azok után a tünetek után, amelyek arra utaltak volna, hogy forró vágyuk beteljesedik: a tengerimalacok bundája sima maradt, a maguk után vonszolt végtagjaikon nem mutatkoztak hűdések, testük nem hűlt ki.

Rettenetes volt! Mind ez a sok munka, ez a sok szűrési pepecselés hiábavalónak bizonyult: az állatok nyugodtan eszegették ketreceiben a zöldséget, ugrándoztak, a hímek udvaroltak a nőstényeknek és átadták magukat azon, számunkra érthetetlen verekedések gyönyöreinek, amelyek úgy látszik szükségesek ahhoz, hogy szaporítsák fajukat. Bánták is ők, hogy ezek a kétlábú óriások bevisznek-e, vagy sem vivőerükbe, vagy a hasukba mérget, ha csak jó koszttal tartották őket. Méreg? Dehogy is méreg az! Valami boldogító arcanum.

Roux megismételte kísérleteit. Szűrt leveséből nagyobb adagokat fecskendezett állataiba; mind több és több állatot használt fel. De hiába. Nem akadt nyomára a méregnek!

Kísérleteiből tulajdonképpen csak egy derült ki: az, hogy abban a levesben, amely négy napon át állott a költőkemencében, nincs méreg. Ezt a tényt éppen elég állaton bizonyította be. Minden nyugodt eszű ember egyszerűen ilykép látta volna meg az igazságot. De Roux akkortájt nem tartozott a nyugodteszű emberek sorába. (Bár ezernyi anya, gyermek, meg az összes istenek – úgy látszik épp a logikátlan kutatókat kedvelik.) Mintha csak Pasteur szent őrülete ragadt volna akkortájt reá. Az a különös előérzet, amely fülébesúgja, hogy mindaz, amit mások hamisnak vallanak, kell, hogy igaz legyen, – az a démoni sugallat, amely sikert csakis lehetetlennek látszó kísérletektől vár. „És mégis mérget termel ez a bacillus!” Szinte hallom ezt a héjjaképű, sorvadásos arcú Rouxt, hogyan suttogja magában ezt a pár szót, miként mondogatja oda – fanatikus monománként, – laboratóriuma poros üvegektől roskadó polcainak, a tengeri malacoknak, amelyek – ha megértették volna – feltétlenül szemébe nevetnek vala azért a hiábavaló gyilkos igyekezetért. „Ha nincs méreg a levesben, hát micsodától pusztulnak el a beojtott nyulak?”

Roux aztán úgyszólván elárasztotta tengerimalacait ezzel a szűrt levessel. Több tudós bakteriológussal beszéltem erről a kísérletről és nem akadtam egyre sem, aki ne mosolygott volna abszurd voltán. Miután heteken át mind több és több szűrt levest adott be állataiba, végezetül a rendes adag harmincszorosával árasztotta el őket. (Olyan lehetett az akkori lelkiállapota, mind a hazárdjátékosé, aki utolsó bankóját veti oda a croupier elé!) Ezt az abszurd kísérletét még Pasteur sem találta volna logikusnak: mert harmincöt köbcentiméter folyadékot vitt be egy tengeri malac bőre alá, olyan adagot, amelyről mindenki azt hitte volna, hogy az abban foglalt víz már maga is megöli majd a kis állatot. Hiszen ha el is pusztul az állat, akkor sem mond a kísérlet semmit… Minden szilárd logika és elgondolása ellenére beadta az elkeseredett kutató a tengerimalac hasürébe meg a nyúl fülvénájába ezt a leves-tengert Mintha dézsányi folyadékot vinnének be egy középnagyságú ember vérkeringésébe.

Emile Pierre Paul Roux

Klein-Chevalier festménye

És mégis ezen az úton tette magát Roux örökéletűvé ezen a földön. A kísérleti malac, meg a nyúl ugyanis mindenekelőtt kifogástalanul viselték el ennek az óriási mennyiségű folyadéknak bevitelét. Negyvennyolc órán át kifogástalanul érezte magát a két áldozat, de azután vége volt a jó közérzésnek. Szakadozott, fuldokló lélegzés mutatkozott rajtuk. Öt nap mulva pedig elpusztult mind a két állat, pontosan ugyanolyan tünetek kíséretében, aminőket az élő bacillusok beojtása után mutattak annakidején társaik. Így fedezte fel Emil Roux a diftéria mérgét…

Ez a furcsa kísérlet, a gyöngén mérgező leves horribilis adagjával, nem volt magában véve túlságosan meggyőző. Minden vérbeli bacillusvadász kinevette Rouxt. Egyenesen skandalumnak tüntették fel kísérletét. „De kérem! Ha egy nagy üveg bacillustenyészetnek egy nagy részét kell arra felhasználni, hogy akkora kis állatot, aminő a tengeri malac, elpusztítsunk: hogyan képzelhető el, hogy az a pár csíra, amely a gyermek beteg torkában található, ezt a gyermeket meg tudjuk ölni? A gondolat is abszurd és tarthatatlan!”

De Roux jó startot vett. Ennek a boldogtalan kísérletnek lidércfénye mellett botorkálva nekiindult a bozótnak, nem törődve azzal, hogy a sűrű tüskéi tépték, szaggatták beesett, szakállas arcát, amely némelykor mintha ismeretlen ragadozó madáréhoz hasonlított volna. A kísérletek egész sorát indította meg, amíg végre egyenesbe jutott. De csak két hónap mulva látott tisztán. Csak akkor tudta meg valójában, miért volt az ő mérge annakidején olyan gyönge: egyszerűen azért, mert tenyészeteit nem hagyta elég hosszú ideig a költőkemencében. Egyszerűen azért, mert nem hagyott elég időt bacillusainak arra, hogy azok szép nyugodtan elkészítsék a halálos mérget. Micsoda más eredményeket kapott, amikor négy nap helyett tízszer annyi ideig, negyvenkét napig hagyta a tenyészeteket a költőszekrényben és csak azután szűrte meg azokat a szűrőgyertyán át. Okos szemének nem akart hinni, amikor azt tapasztalta, micsoda hihetetlen aprócska mennyiségek elegendők ahhoz, hogy megöljék az állatot: úgyszólván nem tudta a mérget annyira felhigítani, hogy a kísérleti állatokban semmi kárt ne okozott volna. Egész lelkében remegve figyelte, micsoda aprócska csöppecskék ölik meg nemcsak a nyulat, vagy a juhot, de a legnagyobb kutyát is.

Szinte játszadozott az új méreggel, megszárította; természetét vegyi próbákkal kísérelte meg megállapítani – sikertelenül –; majd csaknem esszenciáját állította elő és hosszú lélekzetű számokban állapította meg hatékonyságának fokát.

Ennek a tisztított méregnek egy grammjával nem kevesebb, mint húszezer tengerimalacot, vagy kétezerötszáz kutyát tudott volna Roux megölni! És azoknak a tengerimalacoknak szervezete, amelyeket a gramm húszezredrészével, azaz 1/20 milligrammal sikerült megölnie, ennek a rettenetes méregnek a hatására ugyanazokat az elváltozásokat mutatták, mint azok a szerencsétlen bébikék, akik diftériában pusztultak el.

Így váltotta valóra Roux Löfflernek az álmát. Így fedezte fel azt a fojtó, halálos fegyvert, amely a diftéria-bacillusok testéből gyilkosan áramlik ki. Itt aztán megállott; megmagyarázta, miképpen gyilkolja meg a diftéria csirája a gyermekeket, de nem találta meg annak módját, hogyan lehetne a csirák emberölő tevékenységét meggátolni. Hiába íródott meg a kétségbeesett anyának említettem szomorú levele: Roux kísérletei más irányban kalandoztak el. Arra tanították a doktorokat, hogyan kell az új csirát a beteg gyermekek torkából kitenyészteni és hogy milyen gurgulázó folyadékok, torokvizek volnának esetleg célravezetők. Roux-ból hiányzott Pasteur zord állhatatossága, de zseniálisan ötletes agyveleje is.

III

Az egyik Emiltől menjünk most a másikhoz, Behring August Emilhez, aki ugyanabban az időben Berlinben tevékenykedett. Behring Koch laboratóriumában dolgozott, abban a düledező épületben, ott a Schumann-utcában, amelyet a diákság általában véve „trianglinak” (háromszögnek) nevezett. Nagy események játszódtak le akkortájt a „triangliban”. Koch dolgozott ott, aki az egykori wohlsteini körorvosból már régen professzorságig, sőt titkos tanácsosságig vitte. De azért még mindig a régi maradt; még mindig keveset beszélt, miközben nagy pápaszemén keresztül tekintgetett a világba; rettenetes nagy becsületben részesült és saját józan logikája ellenében el akarta magával hitetni, hogy a tbc gyógyító eljárását fedezte fel. Fölöttes hatóságai (a tudósok mindent fölöttes hatóságaikra tolnak, akármilyen jóindulattal is vannak irányukban) nyomást gyakoroltak reá. Legalább is így hallottam azoktól a bacillusvadászoktól, akik a régi dicső időkre még vissza tudnak emlékezni.

„Elárasztottunk medáliákkal, mikroszkópokkal, tengerimalacokkal: most aztán mutasd meg, mit tudsz! Gyarapítsd német hazánk dicsőségét, mint ahogy Pasteur annyi jó diadallal gyarapította francia hazájának glóriáját!”

Ilyesféle baljóslatú szólamokat kellett Kochnak mindennap végighallgatnia. Hallgatott végezetül a szirén csábítására. De kérdem, ki vetheti rá az első követ? Van-e olyan ember, aki saját bacilluskereső és kutató útjain meg tud maradni, ha háta mögött folyton nógatja őt a kormány tekintélye és ha az anyák jajgatnak fülébe? Koch is másokra hallgatott, de egyben saját szerencsétlenségét készítette elő, amikor „tuberkulin”-jával állott a világ színe elé. Ugyanakkor azonban kifogástalan irányban vezette a fiatalokat, akik között Behring is szerepelt laboratóriumában. Csodálatos módon irányította hideg, nyugodt kritikájának világításában ennek a poétának kutatásait!

A bacillus-csőszök érdekes tanyája volt az a szűk triangli! Koch tanítványainak folytonos vitái és szünet nélkül való argumentálásaik megremegtették a laboratóriumok falait.

Ott volt közöttük Paul Ehrlich, szüntelenül szivarozva, ruháján és kezein a világ összes festékeinek prizmás tarkaságú színfoltjaival, miközben nyakig merült bele azokba a kísérletekbe, amelyekkel ki akarta mutatni, hogy újszülött egércsemeték hogyan öröklik bizonyos növényi mérgek iránt való védettségüket anyjuktól… Kitasato, a kerekarcú japán, merevgörcs-bacillusokat fecskendezett be egerek farkába és tempós nyugalommal vágta le különböző idő mulva a fertőzött egérfarkakat, hogy meglássa, vajjon a szegény áldozatok elpusztulnak-e azoktól a mérgektől, amelyeket a bacillusok akkor választottak ki, amikor a farok még összeköttetésben állt gazdájával… Aztán mások is voltak ott még: egyesek, akiknek neve régen feledésbe merült és mások, akik azóta híresekké váltak. Valamelyes hazafias dühvel láttak a németek hozzá, hogy leverjék a franciákat, hogy ezernyi tudományos kísérletük terhe alatt eltemessék őket és hogy az emberiség megmentésében a franciákat megelőzzék.

Behring volt akkoron a tanítványok legkülönbje. Körülbelül 30 éves lehetett és katona-orvos volt; szakállas mint Koch, de sokkal gondozottabb, másfelől azonban kevésbé originális. Ha az ember jól megnézte, szakálla dacára nem kutatónak, hanem inkább poétának feje volt a Behringé; ami természetesen nem akadályozta meg, hogy minden parnasszusi hajlandósága mellett is ne ragaszkodjék végtelenül laboratóriumi asztalához. Fellengős stílusával mesterének legnagyobb teljesítményét, a tbc-bacillus felfedezését egyszer a svájci hófödte csúcsok rózsás fényével hasonlította össze: de eközben igen pontos kísérletekben tanulmányozta, miért immunisok egyes állatok a bacillusokkal szemben. Az emberi tüdőgyulladás rohamos lefolyását a hegyi patak mindent elsöprő zuhanásával hasonlította össze, ugyanakkor, amikor nyomára jött annak, hogy a patkányok vérében van valamelyes lépfene-bacillus ölő anyag! Két tudományos fixa ideája vezette őt végesvégig: részben tudományos, részben pedig poétai; az egyik, hogy a vér az élőlények nemeinek legcsodálatosabbika, a másik pedig az a régi, de mégis különös gondolat, hogy kell olyan vegyianyagoknak lenniök, amelyek az állati testben meg tudják semmisíteni a bacillusokat, anélkül, hogy a szervezetben magában kárt okoznának.

„Meg kell találnom azokat a vegyi anyagokat, amelyek gyógyítják a diftériát!” Ezzel a csatakiáltással ojtotta be tengerimalacainak egész csordáját virulens diftéria-bacillusok tenyészetével. Amikor aztán kísérleti állatai megbetegedtek, különböző vegyi anyagokat fecskendezett testükbe; megpróbálkozott a fölöttébb drága aranyvegyületekkel, aztán napthylaminnal, majd nagy össze-visszaságban vagy harminc különböző vegyülettel. Ártatlanságában eleinte azt hitte, hogy ezek a vegyi anyagok, amelyek a bacillusokat kémlőcsőben el tudják ölni, anélkül, hogy a kémcső üvegét megtámadnák, majd a tengeri malac szervezetében lévő bacillusokat is elpusztítják anélkül, hogy a tengerimalacban kárt okoznának. De sajna! az eredmény nem felelt meg kívánalmainak; tömegesen pusztultak el a tengerimalacok, anélkül, hogy pontosan el lehetett volna dönteni, vajjon a bacillusoktól pusztultak-e el mind, vagy pedig a gyógyszertől… De poétai lelke nem tisztelte nagyon a való tényállást; bár a kis holttetemek valóságos hullahegyekké tornyosultak laboratóriumában nem ingatták meg benne azt a reményt, hogy meg fogja találni a vegyi anyagok végtelen sorában azt a csodálatos vegyületet, amely gyógyszere a diftériának. Hogy, hogy nem, végezetül a jódtrichloridon akadt meg kutató agyveleje.

Mindenekelőtt több tengerimalacnak bőre alá fecskendezte a diftéria-bacillusok biztosan halálos adagját. Ezek a bevitt csírák pár óra mulva „dolgozni kezdtek”, az ojtás helye megduzzadt, baljóslatúan kipirosodott, a végzetes folyamat megindult: és azután hat órával az ojtás után Behring befecskendezte jódtrichlorid-vegyületét az áldozatok bőre alá. „Nem elég! Mégegyszer!” A nap elmult anélkül, hogy a kis betegek megjavultak volna és a következő napon már meglátszott a halál közelsége a kis malacokon. Ekkor a súlyosan beteg malacokat lábukra fektette és arra figyelt, vajjon négylábra tudnak-e még állni. Bámuló asszisztenseinek magyarázni kezdte, hogy ez a legbiztosabb jele annak, vajjon a tengerimalac biztosan elpusztul-e, vagy van-e még valamelyes lehetősége a felépülésnek. „Képzeljék csak el, ha ezt a különös módszert általában véve gyakorolnák a gyakorló orvosok! Furcsa módja volna a test életképessége megvizsgálásának! S aztán nem is lehet túlságosan humánusnak mondani ezt a vizsgálati módszert.” A jódkezelte tengerimalacok azonban mind kevésbbé reagáltak a Behring-féle vizsgálati módszerre: mindinkább csökkent annak reménysége, hogy életben maradnak.

Egy szép nap reggelén Behring laboratóriumába érkezett és csodálkozva látta, hogy jódkezelte tengerimalacai közül egyesek újra lábra álltak! Igaz, hogy jobbra-balra dülöngtek, mintha részegek volnának és hogy szőrzetük borzas volt, de mindegy: lassankint helyreállottak a diftériás roham után, ugyanakkor, amikor kezeletlen társaik sorra elpusztultak, sőt már napokkal ezelőtt elpusztultak volt a fertőzés hatása következtében…

Behring boldogan mondogatta: „Meggyógyítottam a diftériát!”

Valóságos lázban látott neki a jódkúrák tanulmányozásának; legtöbbnyire megölték a diftériacsírák a kísérleti állatokat; elég gyakran ölte meg őket maga a gyógyszer; de mégis előfordult pár esetben, hogy a jódkúra sikeresnek mutatkozott és az állatok túlélték a fertőzést. De bizonyosnak egyáltalán nem lehetett mondani a sikert, valamint nem volt semmi törvényszerüség a gyógyító hatásban. Az is könnyen lehet, hogy a túlélő tengerimalacok lelkük mélyében inkább a halált kívánták volna, mint az ilyen gyógyulást, mivelhogy a jód a befecskendezés helyén mély lukakat égetett bőrük szövetébe – a szegény reconvalescensek fájdalmasan sivítottak fel, ha az ember véletlenül hozzáért fájdalmas fekélyeikhez. Az egész látvány nem volt épületesnek mondható.

De az biztos volt, hogy Behringnek volt néhány olyan tengeri malaca, amely feltétlenül belepusztult volna a diftériába, ha nem kezelte volna őket jódkészítményével! Sokszor gondolkozom azon, milyen rettenetes belső kényszer vezérli az ilyen Behring-féle embereket a gyógyító kísérletek felé. Az ilyesfajta emberek nem annyira kutatók, mind inkább a gyógyítás mániákusai; talán nemcsak az állatot, hanem egy gyermeket is hajlandók volnának az egyik betegséggel megölni, hogy a másikból kigyógyuljanak. Persze ez csak afféle őrült gondolat az én részemről! Tény azonban, hogy ezeket az embereket semmi sem állíthatja meg útjukban… Így például egyesegyedül erre a néhány csont és bőr tengerimalacra támaszkodva anélkül, hogy bármi más módon meggyőződött volna arról, hogy a jódtrichlorid tényleg gyógyítja a diftériát; megpróbálta Behring, vajjon gyógyítja-e ez a jódvegyület a diftériás gyermekeket. Erre vonatkozó jelentésében őszintén bevallja, hogy: „Nem kaptam a jódtrichloriddal túlságosan bátorító eredményeket diftériabeteg gyermekeken…”

De azt a néhány gyógyult tengerimalacot mégsem lehet semmisnek tekinteni és Behring mindig visszatért ahhoz a gondolatához, miképen értékesíthetné ezt a kétségtelen eredményt. Az istenek kedvesek voltak hozzá. Hosszas gondolkozás után végezetül azt a kérdést vetette fel: „Vajjon immunisak-e a diftéria ellenében ezek a kigyógyult állatok?” Hogy erre a kérdésre választ kapjon, gyógyult tengerimalacaiba a diftéria-csírának óriási mennyiségét fecskendezte be. Kiállották! Semmiféle kárát nem vallották annak az óriási tömeg bacillusnak, amelynek kis hányada más állatokra halálos volt. Védettek voltak a diftéria ellenében!

Behring egyszerre elvesztette érdeklődését a vegyi gyógyszerek irányában. Hiszen látta, hány gyógykezelt állatja került a hullaégetőbe! És visszatért ahhoz a kedves gondolatához, amely szerint – miként mondottuk volt már – „a vér az élő test nedveinek legcsodálatosabbika.” Hihetetlen tisztelője volt a vérnek: mindenkor amellett kardoskodott, hogy a vér csodálatosan sok kiválóságnak és különös erényeknek hordozója. Így történt aztán, hogy finom fecskendővel ezeknek a gyógyult tengerimalacoknak nyaki ereiből – nem volt ez olyan egyszerű mulatság – vért szívott ki; majd kémlőcsőbe vitte át, aztán állni hagyta, amíg kivált a szalmasárga, kristálytiszta vérsavó a sötétvörös alvadék fölött. Ezt a vérsavót aztán finom üveg-pipettával felszívta és összekeverte virulens diftéria-bacillusok bizonyos mennyiségével: „ebben a vérben bizonyosan volt valami, ami a tengeri malacokat diftéria-immunissá tette volt; és ennek megfelelően azt várom, hogy ez a vérsavó meg fogja ölni a diftéria-bacillusokat.”

Szóval azt várta, hogy a csírák összetöpörödjenek és lassankint elhaljanak, de amikor mikroszkópján át nézte a keveréket, bánatos szívvel jegyezte be jegyzőkönyvébe, hogy a csírák táncolnak, szaporodnak, sőt rettenetes módon szaporodnak. Behring nem tágított. „A vér, ez a csodálatos anyag, mégis csak oka valamiképen a védettségnek. Lássuk csak! A francia Roux beigazolta, hogy nem a bacillus öli meg a gyermekeket, meg a kísérleti állatokat, hanem a diftéria mérge… Kérdem, vajjon immunisak-e a jóddal meggyógyított tengerimalacok a diftériaméreg ellenében!” – Mindenekelőtt erősen mérgező levest állított elő, majd szűréssel megszabadította levesét a benne nőtt összes élő csíráktól. Ennek az anyagnak nagy adagjait fecskendezte kigyógyult tengerimalacainak egyre csökkenő kisded nyájába. Tényleg a méreg ellenében is ellentállóak ezek a kis malackák! Fekélyeik lassankint meggyógyultak, a malacok kigömbölyödtek. A méreg épp olyan kevéssé hatott rájuk, mint a bacillus maga. Ezzel a megfigyeléssel Behring a bacillusvadászatnak egész új ösvényére lépett; nyomára jutott valaminek, amiről Roux talán álmodozott, de amit soha sem tudott beigazolni. Pasteur a juhokat sikeresen tette lépfene ellenében immunisakká, gyermekeket pedig megvédelmezett a veszettség mérge ellenében, de amit Behring talált, az ezektől az észlelésektől és felfedezésektől fölöttébb távol állt; azt igazolta be, hogy diftériával megfertőzött és jóddal nagynehezen meggyógyított állatait ezzel a kezeléssel a méreg ellen védettekké varázsolta. Az ellen a méreg ellen, amelynek fél milligrammjával könnyűszerrel lehetett egy nagy kutyát halálosan megmérgezni…

„Egészen biztosan meg fogom találni a vérben azt az ellenszert, azt a gyógyító anyagot, amely az állatokat a méreg ellen megóvja” – így kiáltott fel Behring. Vérre volt szüksége. Már alig lézengett egy pár azok közül a diftéria-immunis szegény tengeri malacok közül, de ez Behringet nem aggasztotta. Előszedte kísérleti veteránjainak egyikét és megoperálta nyakát, hogy megtalálja ütőerét; nem volt ott kérem ütőér! A sok vér-vétel elsorvasztotta az eret. Össze-vissza szurkálta a szegény állatot – adassék meg a szegény mártírnak a kijáró tisztelet e helyen, – és végezetül egyik lábának ütőeréből sikerült kis mennyiségű vért vennie. Elég izgalmas idő következett most Behringre és nem tudom, a lassankint el-elhulló kísérleti malacokat sajnáljam-e, vagy Behringet, aki szívszorongva ment be minden reggel a laboratóriumba azzal a gondolattal, vajjon hányat talál még a pótolhatatlan kísérleti állatai közül életben… Mindegy! Kezében volt a mérhetetlen értékű kísérleti anyag: a kigyógyult tengerimalac vérsavója! És a kutató ezt a vérsavót hozzákeverte ahhoz a mérges leveshez, amelyben diftériacsirák készítették volt növekedésük közben mérgüket. Ezt a keveréket „szűz”, semmiféle kísérletre nem használt, tengeri malacokba fecskendezte be: és íme! a keverék ártalmatlannak bizonyult. A kísérleti malacok nem pusztultak el!

„Mennyire igazak Goethe szavai! – szólt Behring – a vér egészen csodálatos nedű.”

Azután, háta mögött Koch mesterrel, aki élénken figyelte minden mozdulatát és maniákusok egész kis seregével, akik égtek a vágytól, hogy szemtanúi legyenek a jövendő nagy eseményeknek, megtette azt a nagy kísérletét, amelyik hozzáférhetetlen, színigazsággal ajándékozta meg az emberiséget. Diftériás mérget olyan egészséges tengerimalac vérsavójával kevert, amelyik nem volt immunis, amely sohasem volt kitéve diftéria-csiráknak és még kevésbé gyógyult ki ebből a betegségből: és ez a vérsavó nem akadályozta meg, sőt nem is gyengítette a méreg gyilkos hatását. Mert amikor ezt a keveréket „szűz” tengeri malacok testébe fecskendezte, azok három nap mulva már kihülőben voltak; és ha hátukra fektette és döfödte őket ujjával, nem állottak újra lábára. Pár óra mulva utolsó szomorú csuklásukat hallatták tűnő életük utolsó jeleképpen, aztán nem mozdultak meg többé…

Tehát csakis az immunis állatok vérsavója közömbösítette a diftériának a mérgét, olyan állatoké, amelyek diftériában szenvedtek volt és a betegségből kigyógyultak. Mondottuk, hogy ő benne a gyógyító, az orvoslási hajlam nagyobb volt a kutatói hajlandóságnál; szinte hallom, miképen mondogatta magában: „semmi sem állja útját, hogy nagyobb állatokat tegyek immunissá, hogy a méregölő vérsavót nagy mennyiségekben állítsam elő és akkor aztán kipróbáljam, nem tudom-e a gyermekeket a diftériából kigyógyítani… Miért ne hasson a gyermeken, ami a tengerimalacot meg tudta gyógyítani?”

Kísérletei eddig egyenes vonalban, kifogástalanul haladtak előre. A diadalmas generálishoz hasonlóan, akit első véres sikerei magukkal ragadnak, újra meg újra fecskendezte be a diftéria-csirákat, meg a jódvegyületet, meg a diftériás mérget nyulakba, juhokba, kutyákba. Az volt a gondolata, hogy ezeknek a kísérleti állatoknak szervezetét gyógyszergyárakká változtassa át, amelyik folytonosan készítik a toxinölő vérsavót. Az ilyen szérumot ő antitoxinnak (ellenméreg) nevezte el és végezetül diadalmaskodott, természetesen az után a sok botorkálás után, balsiker és tévedés után, amelyek minden diadalt megelőznek. Rövid idő alatt erőteljesen immunizált juhoknak volt birtokában, amelyeknek szervezetéből nagymennyiségű vért tudott előállítani. „Biztos, hogy ezzel az antitoxinnal – leghalványabb fogalma sem volt arról, mi ennek a rejtélyes anyagnak a vegyi természete – diftéria-ellenes hatásokat fogok tudni kiváltani”, így szólt Behring.

A kezelt juhok vérsavójának kis adagait tengerimalacokba fecskendezte be és a következő napon ugyanezekbe a malacokba virulens diftéria-bacillusokat vitt be. Mesés mulatság volt ezeknek a kísérleti állatoknak megfigyelése. Vigan lépegettek ketreceikben anélkül, hogy a betegség egyetlenegy tünetét is mutatták volna, míg szérumot nem kapott társaik nyomorultul pusztultak el pár napon belül. Behring egyenesen lelkesedéssel figyelte meg miképpen halnak el ezek a nemszérumozott állatok. Mert hiszen ezek az ellenőrző állatok mutattak biztonsággal arra, hogy a többieket a szérum mentette meg. Hasonló csinos kísérletek százait végezte Behring, olyanokat, amelyek minden lehető ellenvetést kizártak. Asszisztensei már mulatságosnak találták azt a folytonos bizonyítgatást, amelyet Behring újból meg újból szükségesnek tartott. De igaza volt. „Számtalanszor kell a kísérleteket megismételnem, hogy bemutassam Koch professzornak, milyen messzire jutottam el már a vérsavó előállításában.”

Egy baja volt csak a kísérleteknek, illetőleg sikerüknek: a szérum védőhatása nem tartott elég hosszú ideig. Néhány nappal a szérumozás után, igaz, még kifogástalanul állották ki a méreg nagy adagjait a szérumozott tengerimalacok, de vagy két héten belül mindinkább érzékenyebbekké váltak és végezetül egész kis méregmennyiségektől elpusztultak. Behring aggályoskodott: „egész fölfedezésemnek kevés a praktikus jelentősége; utóvégre nem adhatunk Németország minden gyermekébe kéthetenként egy porció juh-szérumot”. Ez a gondolat, meg aztán talán az a másik, hogy fölöttes hatóságainak minél inkább imponáljon, vezette őt az ő finom, de mégis kapkodó kísérletei mellől arra az útra, amely a diftéria gyógyítására vezettet. „A jódtrichlorid majdnem olyan ártalmas a tengerimalacokra nézve, mint a bacillusok maguk – de ez az én antitoxinom egészen ártalmatlan, legalább is nem okoz sem sebeket, sem fekélyeket… Az egészen biztos, hogy nem ártalmas… Az is biztos, hogy elpusztítja a mérget… Tehát: meg fogja gyógyítani a diftériát!”

Egy sorozat tengerimalacába a diftériabacillusoknak biztosan ható adagjait fecskendezte be. A következő napon az állatok szomorúan üldögéltek ketreceikben. Negyvennyolc óra mulva nehezen lélekzettek és ha felfordították őket, ott maradtak hátukon végzetes lustaságnak közepette… És azután Behring két részre osztotta kisded haldokló malac-kondáját; az egyik csoportot kezeletlen hagyta, a másiknak szervezetébe immunis juhokból származó antitoxinnak alapos adagjait vitte be. Csodák csodája! Ezek a szérumozott állatok, legalább is nagy többségük, röviddel utána könnyebben kezdtek lélekzeni. A következő napon, amikor hátukra fordította őket, fürgén visszafordultak négy lábukra. És így is maradtak. A negyedik napon olyan virgoncok voltak, mintha egyáltalán nem kezelte volna őket semmivel a világon, míg nemszérumozott társaiknak hideg holttetemeit már régen kivitték volt a boncolóhelyiségbe… A vérsavó gyógyítja a diftériát!

A triangli öreg laboratóriuma lelkes hangulatban ujjongott; mindenki tapsolt Behring csodás odisszeája diadalmas finisének. Mindenkinek reménysége az égig nőtt: egész biztosan meg fogja tudni gyógyítani Behring a gyermekeket. Miközben elkészítette a szérum kellő mennyiségét, hogy az állatkísérletek után gyermekeken próbálja ki csodálatos új módszerét, íróasztalához ült a fiatal tudós és megírta ma már klasszikusnak mondható értekezését arról, hogyan sikerült néki a biztos halálnak kitett kísérleti állatokat megmenteni azzal az új, csodálatos anyaggal, amelyet más állatok készítettek, fabrikáltak saját testükben, olyanok, amelyek önmaguk is közelálltak volt a halálhoz. „Még nem tudom megadni annak a biztos módját, hogyan lehet állatokat tökéletes biztonsággal immunizálni; ami ki is tűnik, ha kísérletiemet nyugodtan végigolvassák, amelyekben nemcsak jó eredményeimről, hanem balsikereimről is hűségesen beszámolok”. Ez igaz is volt, mivel Behring tényleg nemcsak azt a pár eredményes „találatát” írta le, amely diadalát jelentette, hanem összes kereséseit, tapogatódzásait és balsikereit is. Az ember szinte azt kérdezi magától, miképpen jutott ez a poéta-ember a diftéria-antitoxin gyönyörű felfedezéséhez? De aztán mindent megértünk! Hiszen azok a legelső Névtelenek, akik a vitorlát fedezték fel, hogy evezés nélkül haladjanak tovább a mély vizek felett: azok is csak így próbálkoztak, míg eredményhez nem értek. A névtelen géniuszok nagyrésze, nagy száma szárnyszegetten semmisült meg, enyészett el: a géniuszoknak, a nagy felfedezők többségének ez a szomorú sorsa, nem pedig a siker.

Az 1891-es év vége felé a berlini Ziegelstrasse gyermek-klinikáján, a Bergmann-klinikán, nem egy gyermek haldoklott diftériában. Karácsony éjszakáján történt meg az első szérumos kísérlet: súlyos betegnek adták be egy nagy fecskendő keskeny, szúró és fájdalmat okozó tűjén keresztül az első szérumadagot. Majd több és több gyermeken próbálták ki az új gyógyszert. Az eredmények csodálatosak voltak. Csak kevés gyermek pusztult el; egy híres berlini orvos apró kis fiacskája pár perccel a szérumnak beadása után, hirtelen húnyt el, ami az orvosi és társadalmi közéletben rendkívüli feltűnést okozott. De csak egy időre. A nagy német vegyi gyárak rövidesen hozzáláttak, hogy juhokból nagymennyiségű antitoxint állítsanak elő. Három éven belül húszezer gyermeket ojtottak be szérummal és az új kezelés híre a villám gyorsaságával hódította meg az egész civilizált világot. Bigs, a kiváló amerikai hygienikus, aki épp akkor Európában tartózkodott, odáig volt izgatottságában és parancsolóan drámai módon kábelezett dr. Parkhoz, egy nagy vegyi gyár ismert tulajdonosához New Yorkba:

„Diftéria-antitoxin teljes siker, állítsátok azonnal elő”.

Azok a bánatos emberek, akik a Koch tuberkulin-kúrájának korszakában kedveseiket veszítették el a Koch-féle veszedelmes injekciók következtében, elfelejtették ennek a diadalnak jegyében bánatukat és megbocsájtottak Kochnak, az ő brilliáns tanítványa, Behring kedvéért.

De hát kritikusa és csöndes vádolói is akadtak az új eljárásnak, ami egészen természetes, mivelhogy a szérum nem volt százszázalékosan gyógyító hatással sem a tengerimalacokra, sem pedig a gyermekekre. És arra is utaltak tudós doktorok, hogy nem tökéletesen ugyanaz a folyamat játszódik le a tengerimalac bőre alatt és a gyermek torkában. A sokezernyi gyermek közül, akik diftéria-szérumos kezelésben részesültek, még mindig elé nagyszámú gyermek pusztult el, igaz, hogy jóval kevesebb, mint azelőtt. És a szkeptikus orvosok kétkedő kérdésekkel léptek a világ színe elé. És száz meg száz szülő csatlakozott a kétkedőkhöz…

Ekkor állott Emile Roux a csatasorba. Brilliáns kísérleteiben könnyű útját adta meg, miképpen kell lovakat a méreg ellen immunizálni – az ő lovai nem pusztultak el, és nem mutattak az ojtások helyén csúnya tályogokat és ami a legfontosabb, óriási mennyiségben állították elő az értékes antitoxint. Értékesnek mondom, mert tényleg hihetetlen ereje volt a Roux által előállított szérumnak: kis mennyiségében sokszáz kutyán halálos méregmennyiséget lehetett megsemmisíteni.

Talán még Behringnél is szenvedélyesebben hitt Roux abban az igazságban, hogy ez az antitoxin meg tudja és meg fogja menteni a diftériás gyermekeket. A betegség megelőzése nem járt a fejében többé és torokvizéről is egészen megfeledkezett. Ott lehetett folytonosan látni laboratóriuma és istállói között, amint nagyhasú üvegeket cipelt ide-oda, amelyekről roppant mennyiségű folyadékot fecskendezett nagykaliberű tűkön keresztül nyugodt lópáncienseinek nyakába. Éppen abban az időben – legalább így látta Roux – egy fölöttébb veszedelmes diftéria-bacillus pusztított Páris családjaiban. A párisi nagy gyermekkórházat, miként az akkori statisztikák mutatják, minden száz gyermek közül ötven vízszintes helyzetben, lábbal előre hagyta el… A Trousseau-kórházban a halálozási arány 60%-ra rúgott, bár nem egészen biztos, hogy mindez a töméntelen haláleset tényleg a diftéria számlájára volt-e irandó. Roux, az érdekes képű, beesettmellű és feketesapkás tudós 1894. február 1-én felkereste kezében egy csomó szalmasárga folyadékkal telt apró üvegcsével a gyermekkórház diftériaosztályát.

Ugyanakkor a rue Dutot-beli intézet dolgozószobájában várta a híreket az a sápadt, halálravált arcú, de fényesszemű öregember, akinek csak az egy kívánsága volt, hogy megérje egy új betegség sikeres leküzdését. Pasteur várta a híreket Roux kísérletei felől. Párisban is ezer meg ezer szülő imádkozott Roux-hoz, fohászkodott a tudományhoz: olyanok, akik már hallották, hogy Behringnek sikerült Berlinben a betegség leküzdése. Az emberek azt mondották, hogy Behring csodákat művelt, hogy a gyermeket a halálból szólította vissza az életbe: és most Roux felé nyúlt ki ezernyi könyörgő kéz…

Eközben Roux azzal a hideg nyugalommal készítette elő fecskendőit és üvegeit, amelyet annakidejében a mezőgazdák bámultak meg rajta, amikor híres lépfeneojtási kísérleteit végezte Pouilly le Fortban. Két asszisztense, Martin és Chaillon, meggyujtotta a kis spirituszlámpát, és úgy leste a mester minden kívánságát. Roux ránézett a tanácstalan doktorokra, aztán a kis ónszínű arcokra, a kis kezekre, amelyek szemelgettek a paplanok csipkéin, a kis testekre, amelyek görcsösen sóvárogtak több levegő után… majd üvegeit nézegette, vajjon igazán meg lehet menteni ezzel az anyaggal az emberi életet? Roux, az ember, türelmetlenül válaszolt: „Minden bizonnyal”. Majd a kutató Roux felelt Roux-nak, az embernek: „Semmi sem bizonyos, végezzük a kísérletet teljes nyugalommal”. Megint sorra került Roux, az ember: „Ha kísérletezni akarsz, akkor a gyermekek felét kezeletlenül kell hagynod, mert csak így látod meg a puszta igazságot”. És a kétségbeesett, jószívű emberek gondolataiba belemarkolt a kétségbeesett szülők aggodalmas tekintete. Melyiket fogja kezelni? A kutató válaszolt az embernek: „Igaz, rettenetes terhet vállal a lelkem, de mindenekfelett az igazságot kell kutatnom. Azért, hogy a szérum nyulakat meggyógyított, még nem bizonyos, hogy a gyermeket is meg fogja gyógyítani és nekem a teljes bizonyosság kell, a teljes igazság. Csak úgy tudom meg a teljes igazságot, ha a kezelt gyermekek halálozási arányszámát össze tudom hasonlítani a nemkezeltekkel”. Megint felelt az ember: „Jó, de ha megtudod, hogy a szérum tényleg jó és ha megtudod, hogy a szérum tényleg meggyógyítja a kezelt gyermekeket: vállalod-e a felelősséget azoknak a haláláért, azért a sok száz életért, amelyet megmenthettél volna, ha szívedre hallgatsz és nem kutató eszedre!”

Rettenetes dilemma előtt állott a tudós. A kutató még egy utolsó argumentummal győzhette volna meg a csupaszív embert a következőképpen: „Ha nem kutatjuk abszolut módon, még pedig a mondott teljes bizonyító értékű gyermek-kísérletek útján a tiszta igazságot, a világ azon a nézeten lesz, helyesebben azzal a jóérzéssel áltatja magát, hogy megvan a diftéria gyógyszere; a bacillusvadászok beszüntetik kutatásaikat és talán ezer meg ezer olyan gyermek fog a következő évek folyamán diftériában elpusztulni, akik közben megmenekültek volna, ha nem hagytunk volna fel a száraz tudományos kutatással…”

Ez lett volna az utolsó, a döntő érv a tudomány szempontjából. És Roux mégsem ezt az utat követte: de vajjon ki dobja rá, az ő nemesen érző szívére az első követ azért, hogy elhagyta azt a kegyetlen ösvényt, amelyik a színigazság felé vezetett. A fecskendők készen voltak és beléjük tódult a szérum, amikor a fecskendők dugattyúit sorra felhúzta a tudós. Megkezdődött az injekciók korszaka és annak a több mint 300 diftériás gyermeknek, amelyik a következő 5 hónap alatt a gyermekkórházba diftéria-diagnózissal került, mindegyike megkapta a maga teljes antitoxin-adagját. Hála istennek, az eredmények igazolták a mindenha emberies gondolkodású Rouxt. Még ugyanazon a nyáron, nagy kísérleti sorozatának befejeztével, a következőképpen referált a világ minden részéről egybegyűlt orvosok és természettudósok előtt: „A szérum befecskendezése után hihetetlen gyorsan változik meg a gyermekek közérzete: a kórházi osztályokon alig látunk már kék és ónszínű arcokat… Ellenkezőleg: a gyermekek vigak és betegségük dacára, élénkek!”

Aztán elment a budapesti orvosi világkongresszusra és ott egyszerű, nyugodt szavakkal elmondta, miképpen tünteti el a szérum a nyálkás, szürke álhártyákat, szóval azt a helyet, ahonnan a bacillusok rettenetes mérgüket rászabadítják a beteg gyermekre, a bébik torkából. Előadta, miként csökkenti a szérum a gyermekek lázas forróságát (mint hogyha az északi tenger hűvös szellője söpörné végig valamelyes város forró aszfaltjának levegőjét). A kiváló orvosok gyülekezete diadalmasan tapsolt az előadónak.

Pedig ne feledjük – ismétlem: ne feledjük –, hogy a csodás szérumhatás dacára a Roux-kezelte minden száz gyermek közül 26 mégis csak meghalt diftériában…

Dehát a kongresszusok nem arra valók, hogy az abszolut igazságokat keressék, hanem inkább arra, hogy bizonyos lázas atmoszférában nyujtsanak alkalmat vitákra, új tervek kovácsolására és nagy tudósok ünneplésére. A kongresszus tagjai nem sokat törődtek akkor a számokkal; ugyancsak nem nagyon figyeltek azokra az unalmas kritikusokra, akik reámutattak bizonyos összehasonlító számadatokra; a kétkedőket egyszerűen elsöpörte Roux, aki beszámolt arról, miképpen válnak a szérum hatása alatt láztalanokká a lázbanégők. És unalmas kritikusainak egyszerűen felelhetett (nagy hallgatóságának tapsvihara közepette): „Jó! Fogadjuk el, hogy 26% pusztult el. De ne felejtsék, hogy éveken át a diftériás betegeknek 50%-a halt el!”

És mégis, – én, aki hiszek, aki nagyon hiszek ebben az antitoxinban – én mondom néktek, húsz évvel ezen történet lejátszódása után, hogy a diftéria különös hullámhegyeket és hullámvölgyeket mutat erősségében. Vannak évtizedek, amikor száz közül 60-at öl meg; és azután valami csodálatos változás áll be, a vírus valamiképpen meggyöngül és ezzel kapcsolatban talán csak tíz pusztul el. Így érthető aztán, hogy Rouxnak és Behringnek vázolt nevezetes korszakában Angolországnak egy kórházában a diftériának halálozási arányszáma 40-ről 29-re szállt alá: notabene anélkül, hogy egy csepp szérumot is használtak volna a betegek kezelésére.

De a budapesti kongresszus orvosai nem gondolkoztak számokban és az antitoxin hírét az egész világba magukkal cipelték. Pár éven belül kötelezővé vált mindenütt a diftériának antitoxinos kezelése és nem hiszem, hogy ezer doktor közül egyet találnék, aki ne esküdnék a szérumra és annak hatására. Lehet, hogy igazuk is van. Bebizonyosodott például, hogy ha a szérumot a betegség első napján adjuk be, úgyszólván az összes gyermekek megmenekülnek – minél későbben, annál több a veszteség. Az is igaz, hogy minden doktort ennek nyomán bűnösnek kell mondani, aki az ismeretek mai állása mellett nem alkalmazza a szérumot. Én magam azonnal a betegség kezdetén nem haboznék, doktort hívatnék és kezeltetném gyermekeimet. Hiszen talán tényleg gyógyít az antitoxin. De szögezzük le azt az igazságot, hogy az antitoxinnak gyógyító hatása a mai napig sincs teljes, matematikai biztonsággal bebizonyítva; és hogy az igazság már-már nem is igazolható be, mivelhogy az egész világ vakon bízik az antitoxinban és nem akad majd olyan szívtelen, vagy vakmerő ember, aki azokat a kísérleteket tenné meg, amelyeket az abszolút tudomány még ma is követelne.

A hivő kutatók manapság egyéb dolgokkal vannak elfoglalva és csak remélem, hogyha a rettenetes hevességű diftériának újabb hulláma jön majd a civilizált világra, olyan, aminő a 80-as években uralkodott, talán akkor beigazolódik, hogy Roux végeredményben igazat mondott. De ha a diftéria-antitoxin nem is biztos gyógyítószere a diftériának, annyit már biztosan tudunk, hogy a Roux és Behring kísérletei nem végeztettek hiába. Amit most mondani fogok, az már igazán a mai napnak története és túlságos gyakran fordul meg a napilapokban ahhoz, hogy ebben a könyvben helyet foglaljon: de megemlítem, hogy ma New Yorkban, dr. Park kiváló vezénylete alatt, továbbá az U. S. A. egész területén, meg az európai államok között főleg Németországban száz- meg százezer – főkép iskolás – gyermeket ötletes és biztos úton alakít át a hygiénés tudomány mindmegannyi kis antitoxingyárrá, aminek eredménye az lesz, hogy ezek a gyermekek a diftériát nem kapják meg többé. Ezeknek a csemetéknek bőre alá fecskendezik be az említett rettenetes mérget – amelyet azonban előzőleg olyan csodás módon változtatnak meg, hogy bár a védőképességét megtartja, az egyhetes gyermekre sem ártalmas többé. Mindegyikünkben él a szilárd hit, hogy a diftéria lassankint el fog tünni a gyermekek gyilkos démonjai közül, ha a szülők az egész világon megengedik, hogy gyermekeik ebben az egyszerűen kivihető diftériás ojtásban részesüljenek. Ha ez az álom valóra válik, akkor az eredményért egyaránt érdemli meg az emberiség háláját az a három kutató, akinek úttörő vizsgálatairól szólt ez a fejezet: Löffler, Roux és Behringer.