PASTEUR — és a veszett kutya

Ne higyjék egy percre sem, hogy Pasteur nyugodtan nézte, miként halványul nevének fénye azoknak a szenzációs kísérleteknek a jegyében, amelyekkel Koch beigazolta, hogy bacillusok embergyilkolásra is képesek. Egész biztos, hogy más kutató, akiben nem volt meg Pasteur vizslakutya szimata, poétai vénája, meg az a képessége, hogy az emberiséget új meg új fölfedezések bonyodalmaival állandóan feszültségben tartsa: teljesen háttérbe szorult és a feledés homályába merült volna.

A mult század hetvenes éveinek vége felé történt – Koch a német orvosokat éppen akkortájt ejtette ámulatba a lépfene-bacillus spóráiról szóló finom felfedezésével –, hogy Pasteur, aki csak vegyész volt, egy bátor, vagy inkább vakmerő gesztussal, egy kézlegyintéssel napirendre tért tízezer évnek a betegségek okaira vonatkozó orvosi tapasztalatai fölött. Ebben az időben a magyar Semmelweis tanulmányainak ellenére, aki bebizonyította, hogy a gyermekágyi láz fertőző betegség (l. a 7. sz. jegyzetet), Páris szülőszobái melegágyai voltak a legkülönbözőbb fertőző kórságoknak.

Minden tizenkilenc olyan anya közül, aki reményekkel telve lépte át a szülőkórház kapuját, egy biztosan elpusztult a gyermekágyi láz folytán és gyermekét anyátlanul hagyta magára. Ezeknek a szülőházaknak az egyikét, amelyikben tíz fiatal anya egymásután pusztult el, a köz a „Bűn tanyájá”-nak nevezte el. Az asszonyok még a leghírnevesebb orvosokhoz is csak félve közeledtek és a kórházakat egyszerűen bojkottálták. Sokan közülök mindent elkövettek, csakhogy anyaságra ne jussanak – és ebben teljesen igazuk is volt. Sőt még az orvosok is – akik pedig hozzá voltak szokva ahhoz, hogy bár tehetetlenül, de rokonszenvvel kísérjék szerencsétlen pácienseik szenvedését – mondom –, még az orvosok is kétségbeestek azon a rettentő közelségen, amely az új életet a halállal akkortájt összekapcsolta.

Történt egyszer, hogy a párisi orvosi akadémián egy híres orvos nagy előadást tartott; előadása, amelyben nyüzsögtek a hosszú görög és elegáns latin szavak, a gyermekágyi láznak – sajnos, akkor még teljesen ismeretlen – okozóiról szólott. A tudákos és komolynak látszó előadást hirtelen éles hang szakította meg valahonnan a terem egyik sarkából:

„Egy szó sem igaz az egészből! Ami a gyermekágyi lázban szenvedő asszonyokat megöli, annak a természete egészen más! Egyszerüen az az igazság, hogy ti orvosok viszitek át a beteg asszonyról az egészségesre a halálos mikróbákat!” A közbeszóló Pasteur volt; ő ugrott fel székéről, az ő szemei szórtak haragos villámokat.

„Lehet, hogy önnek igaza van, de félek, hogy sohasem fogja ezt a mikróbát megtalálni”. A szónok folytatni akarta megkezdett beszédét, de időközben Pasteur nagynehezen felkapaszkodott a pódiumra; félig bénult ballábát maga után vonszolva odaállt a fekete táblához, egy krétadarabot ragadott kezébe és odakiáltott a megzavart szónoknak és a fölháborodott akadémiának:

„Önök azt mondják, hogy ezt a mikróbát nem fogom megtalálni? De uraim: hiszen én azt már régen megtaláltam! Nézzék csak, ilyen a formája!” És Pasteur körökből összeállított hosszú láncot rajzolt a táblára. Az ülés zavarodottan oszlott szét.

Pasteur jóval túlhaladta már ötvenedik évét, de éppen olyan heves és lángoló volt, mint huszonöt év előtt. Emlékezzünk rá, eredetileg vegyész volt, kitünő ismerője a szőlőcukor erjedéseinek; megtanította a vincelléreket arra, hogyan akadályozhatják meg boraik megromlását; majd más témát, a selyemhernyók betegségeinek tanulmányozását tűzte ki élete további céljául; azután addig tanította hazájának sörfőzőit a sörfőzés tudományára, amíg tényleg elérte, hogy a francia sör kvalitásában lényegesen megjavult; de mindezeken a lázálmos esztendőkön keresztül, miközben annyit produkált, amennyi tíz embert híressé tett volna, mindig csak arról álmodozott, miképpen küzdhette le azokat a mikróbákat, amelyekről tudta, hogy az embernek legveszedelmesebb ellenségei.

És hirtelen arra eszmélt, hogy Koch megelőzte. Ő bizony nem előzteti meg magát senkivel! „A bacillusok bizonyos tekintetben az én tulajdonaim – hiszen én mutattam ki fontosságukat húsz évvel ezelőtt, amikor Koch még gyermekcipőben járt…” De nehézségei voltak abban, hogy miképpen érhetné utól azt a remek Koch dr.-t.

Mindenekelőtt ne felejtsük, hogy Pasteur sohasem nyúlt egy beteg pulzusához sem, még kevésbé kért fel valakit az életben arra, hogy mutassa meg a nyelvét; sőt talán a tüdőt a májtól sem tudta volna megkülönböztetni, az meg egészen biztos, hogy fogalma sem volt arról, miképpen kell az embernek az operálókést a kezében tartani. Az átkozott kórházakról meg semmit sem akart tudni. A kórházi szagtól egyenesen rosszul lett és ha egyszer-máskor meghallotta a kórházi folyosókon a betegek átszűrődő nyögését: befogta fülét és megszökött az emberi szomorúság tanyájáról. És mégis sikerült neki az akadályokat leküzdenie – ez a legyőzhetetlen energiájú ember soha sem adta be a derekát – és végezetül megbirkózott az orvosi tudományokban való járatlanságával. Három orvost választott asszisztensül, Joubert-t, Roux-t és Chamberland-ot; ez a három orvos fiatal korában került hozzá. Fiatalok voltak, radikálisok, a régi elavult idióta orvosi nézetekkel szemben forradalmi érzelműek. Ott ültek az orvosi akadémia ülésein, amikor a teljesen népszerűtlen Pasteur előadásokat tartott és bámulattal eltelten hittek, bizakodtak azokban a jóslataiban, amelyekben Pasteur bizonygatta, hogy nagy szerepet visznek az alig látható kis élőlények a betegségek létrehozásában. Pasteur megnyitotta előttük laboratóriumát, ők meg viszonzásul elmagyarázták néki a tudnivalókat az állati test szerkezetéről; megtanították arra, mi a különbség az ojtó fecskendő dugattyúja és tűje között és bebizonyították előtte – amire nagy súlyt fektetett –, hogy például a tengerimalacok és házinyulak alig érzik meg az ojtó-fecskendő tűjének szúrását. Mintha csak esküt tettek volna arra, hogy hű rabszolgái, de ugyanakkor fölkent papjai is lesznek az új tudománynak…

Pasteur és Koch fölfedező útjainak különbözősége legjobban illusztrálja azt a tényt, hogy a bacillusvadászatnak annyi különböző útja van, ahány a bacillusvadász. Koch olyan hűvös, olyan logikus volt, akár egy geometriai tankönyv: szisztémás kísérletek során mutatta be tbc-bacillusának tulajdonságait, miközben mindazokra a lehetséges ellenvetésekre gondolt, amelyeket szigorú kritikusai fölvethettek volna, anélkül, hogy ilyen kritikusok egyáltalán gondoltak volna azokra a kételyekre, amelyeket Koch már eleve megcáfolt. Koch legalább is olyan gyakran számolt be esetleges balsikereiről, mint amilyen gyakran említette biztos eredményeit. Valamelyes emberfölötti igazságszeretet árasztotta el egész valóját, amikor saját fölfedezéseit olyan szigorúan bírálta meg, mintha azok másnak agyában születtek volna meg és hozzá csak bírálat céljából jutottak volna. Ezzel szemben Pasteur-t mindig a szenvedély vezette; agya folytonosan új meg új teóriákat és – elég gyakran – hamis elgondolásokat hányt-vetett meg, amelyek olyan tűzzel röppentek világgá, mint amikor egy tüzijáték rakétái valamelyes gondatlanság folytán – szabálytalan módon sülnek el. Megesett például, hogy Pasteur bacillusvadászat közben észrevette, hogy az egyik asszisztensének nyakán kelés van keletkezőben; azonnal kitenyésztette a kelés belsejéből a csírákat és máris kimondta , hogy a kitenyésztetett bacillusok okai a betegségnek. Alig fejezte be ezt a kísérletet, rögtön a kórházba rontott, ahol ugyanezeket a láncszemű csírákat találta meg a gyermekágyi lázban szenvedő asszonyok szerveiben; röviddel azután vidékre utazott és fölfedezte, vagy legalább is azt hitte, hogy fölfedezte, miként jutnak a lépfene csírái a mélyen elásott állatok hulláiból a giliszták közvetítésével a föld felszínére. Különös zseni volt, akinek mintha szüksége lett volna arra, hogy egyidejűleg egy tucat különböző kérdéssel foglalkozzék; különben – úgy látszik – nem jutott volna nyomára azoknak az igazságoknak, amelyekkel az emberiséget megajándékozta volt.

Egyidejű, sokoldalú munkásságában nehezen találta meg Pasteur azt az utat, amelyen jártában fölébe kerekedhetnék Kochnak.

Koch ideálisan világos okfejtéssel beigazolta, hogy bizonyos fertőző betegségeket alsórendű élősdi csírák okoznak, ezen a tényen nem lehetett változtatni – de Pasteur szemében nem ez volt a lényeg. Ez kérem még semmi! Az igazi érdem azé, aki megtalálja annak az útját, miképpen lehet az emberiséget a leselkedő haláltól megóvni, hogyan kell a gyilkos csírák öldöklő munkáját megakadályozni. Évekkel későbben, amikor Pasteur már régen kijutott abból a sötétségből, amelyben annakidején botorkált volt, Roux maga ilyképpen nyilatkozott: „Nem képzelhetik, micsoda lehetetlen, micsoda abszurd ideák fölött vitatkoztunk! Akkori elgondolásainkon ma már csak mosolygunk”.

Hogy megértsük a helyzetet, balsikereit éppen úgy kell ismernünk, mint azokat a sikereket, amelyeket munkája folyamán aratott. Néki nem voltak birtokában azok a pontos módszerek, amelyeket a végtelenül türelmes Koch eszelt ki a csírák színtenyészetben való további tenyésztésére, úgy, hogy megesett véle például, hogy egy kifőzött vizelettel telt lombikjában, amelybe lépfene-bacillusokat vetett bele, a levegőből származó egyéb csírák nőttek ki a lépfene-csírák helyett. A következő napon keserűséggel tapasztalta, hogy a lombikban egyetlenegy élő lépfene-csíra sem volt található: teljesen elnyomták őket a levegőből származó és elszaporodott egyéb baktériumok.

Ez az egyszerű adat új ideákat teremtett Pasteur agyában: ha a levegő ártatlan csírái megfojtották a tenyésztőedényben a lépfenebacillusokat, talán az állati szervezet belsejében is meg tudnák ugyanezt tenni. Talán egymást eszik és ölik a különböző csírák!

És Roux-nak meg Chamberland-nak azonnal neki kellett látni ahhoz a kísérlethez, amelyben tengerimalacokat előbb lépfenével fertőztek és aztán testükbe milliárdszámra vittek bele ártalmatlan bacillusokat, amelyeknek az lett volna a feladatuk, hogy szépen kipusztítsák a szervezetből a lépfene-csírákat. Valahogy úgy, ahogyan a manguszta pusztítja a csörgőkígyót… Pasteur nagyon sokat várt ettől a kísérlettől, amelyről azonban a világ soha sem hallott többet. Nem volt az az ember, aki a világ elé tárta volna balsikerrel végződött kísérleteinek mikéntjét. De kevéssel ezután a párisi tudományos akadémia különös tanulmányútra küldte őt és ezen az útján olyan ténybe botlott, amely új ösvényt nyitott meg előtte. Azt az ösvényt, amelyen végezetül valóban sikerült néki a gyilkos bacillusok megszelidítése. Különös terv körvonalai rajzolódtak akkor ki agyában: arról kezdtek álmodozni, miként irányíthatná a bacillusok támadását saját fajtájuk ellen és miként gyógyíthatná meg ilyen módon a bacillus-megtámadta embereket és állatokat. Ebben az időben sokat beszéltek egy gyógyító eljárásról, amelyet Franciaország keleti részében, a Jura-hegységben praktizáló állatorvos – Louvrier – fedezett fel állítólag a lépfene ellen. Az odavalók azt álltották, hogy Louvrier száz meg száz lépfenés szarvasmarhát gyógyított meg: ezzel az új gyógyeljárással érdemesnek látszott tudományosan foglalkozni.

Pasteur odaérkezett, fiatal asszisztensei kíséretében és megismerte, miből is áll tulajdonképpen ez a csodálatos kúra. A kezelés úgy kezdődött, hogy mindenekelőtt a beteg szarvasmarha bőrét olyan erősen megdörzsölték, hogy a bőr kivörösödött. Aztán hosszú sebeket metszettek be a szegény állat bőrébe és ezekbe a metszésekbe Louvrier terpentin-olajat öntött, végezetül az így agyonkínzott tehén egész testét – feje kivételével – hüvelyknyi vastagon bekenték egy itt meg nem említhető szennyes anyaggal, amelyet előzőleg forró ecetben főztek meg. Erre a kenőcsre aztán lepedőt borítottak, amely az egész állatot befedte.

Pasteur így szólt Louvrier-hez: „Végezzünk együtt egy megbízható kísérletet. Hiszen nem mindegyik lépfenés szarvasmarha pusztul el, egyik-másik magától is felépül; egyetlen tudományos mód van annak megállapítására, vajjon azokat az állatokat, amelyek fölépülnek, az ön eljárása menti-e meg vagy sem. Forduljanak ehhez az egyetlen tudományos módhoz!”

Négy egészséges szarvasmarhát vett a bizottság és Pasteur Louvrier-nek, valamint a gazdák kiküldötteinek jelenlétében mind a négy tehén bőre alá virulens lépfene-csíráknak biztosan ölő adagját fecskendezte be: annyi bacillust, amennyi száz meg száz juhot, vagy ezernyi tengerimalacot biztosan megölt volna. Másnap visszatért az egész bizottság a négy állathoz és konstatálta, hogy mind a négy tehén vállán, a befertőzés helyén nagy, forró daganatok mutatkoztak. Az állatok lázasak voltak, nehezen lélekzettek, szóval rossz bőrben voltak mindannyian.

„Nézze csak, doktor – szólt pasteur – válasszon ki magának kettőt a négy beteg állat közül. Nevezzük el őket A- és B-teheneknek. Kezelje ezeket az ön eljárása szerint és hagyjuk a C- és D-állatokat kezeletlenül”. Louvrier szennyes kezelési módjával nekiment a szegény, A- és B-jelű páráknak. Az eredmény lesujtó volt a „fölfedező” részére, mivel a kezelése alatt állott két állat közül az egyik elpusztult; de ugyanakkor a két kezetlen állat közül csak az egyik pusztult el, a másik felépült.

„Látja kérem, mennyire óvatosnak kell lennünk a kísérletezésben! – szólt Pasteur. – Ha ön doktor úr véletlenségből az A- és D-teheneken kísérletezett volna, szóval a két majdan életben maradó állatot vette volna kezelés alá, mindannyian meg lettünk volna győződve, hogy eredményes kúrát talált ki a lépfene ellen.”

A kísérletből két állat maradt meg; két olyan tehén, amely a lépfene súlyos fertőzésén ment keresztül és a betegségből felépült. „Mit tegyek ezzel a két tehénnel? – így morfondírozott Pasteur – próbáljuk meg, mi történik, ha legerősebb lépfene-csírámat fecskendezem bele ebbe a két állatba, azt a törzset, amely olyan erős, hogy talán egy orrszarvút is meg tudna ölni”.

Egyik asszisztensét Párisba küldte ezért a rettentő erős tenyészetért, majd 5 csepp friss kultúrát ojtott be a két fölépült tehén vállába. Aztán várt és várt, de a teheneken semmiféle tünet sem mutatkozott; az ojtás helyén a legkisebb daganat sem árulta el az a pontot, amelyen át milliószámban fecskendezte be az említett rendkívül erős bacillusokat; a tehenek tökéletesen egészségesek maradtak.

Pasteur azonnal előállott legújabb keletű következtetéseivel: az a tehén, amely elszenvedte volna a lépfenés csírák támadását, e csírákkal szemben védett, immunis. Ez a gondolat mindinkább testet öltött agyában és teljesen betöltötte egész valóját, úgy, hogy nem hallotta meg azokat a kérdéseket, amelyeket Pasteurné asszony intézett hozzá, valamint nem látta meg azokat a tárgyakat sem, melyekre reánézett.

De hogyan lehet odáig eljutni, hogy egy állatot enyhén fertőzzünk be? Hogyan lehetne abban a gyönge fertőzésben részesíteni, amely végeredményképpen védetté tenné majd… „Meg kell találnom a megoldás útját!”

Hónapokon keresztül foglalatoskodott ezzel a gondolattal és nem szünt meg Roux és Chamberland fülébe durúzsolni a folyton visszatérő témát: mi az oka annak, hogy egyes betegségek átszenvedése után az emberi és állati szervezet immunissá válik? Kétségtelen, a mi főfeladatunk: a mikróbák ellen való védettség megteremtése”.

Eközben Pasteur és bizakodó gárdája a legkülönbözőbb betegségekben elhalt emberek és állatok holtteteméből származó anyagoknak mikroszkópiájával foglalatoskodott: ez a munka két évig tartott, 1878-tól 1880-ig és nem vezetett különösebb eredményekre. Amikor aztán egy szerencsés véletlen, vagy talán az Uristennek egy csodálatos útjaira. (Megjegyzem, hogy a most elmondandó történetet nehezemre esik kellő pontossággal önök elé tárnom, minthogy valamennyi író, aki Pasteur életrajzát megírta, másképpen beszéli el a csodálatos történetet és Pasteur maga soha sem említette meg tudományos értekezéseiben, hogy erre vonatkozó fölfedezését csak a véletlennek köszönheti. Úgy adom a történetet, ahogy tudom; talán azt teszem még hozzá, hogy egyes hiányosságait magam igyekeztem a legjobb elképzelés szerint kipótólni.)

1880-ban Pasteur a baromfikolera néven ismeretes betegségnek azzal az aprócska bacillusával mulatgatott, melyet Perroncito dr. fedezett fel kevéssel azelőtt és mely olyan kicsiny volt, hogy az akkori legerősebb mikroszkopos lencsékben sem mutatkozott nagyobbnak táncoló pontnál. Pasteurnak a bacillusvadászok közül elsőül sikerült ennek a mikróbának színtenyészetét előállítani, még pedig olyan levesben, amelyet tyúkhúsból főzött volt. Amikor aztán ezek a kalamajkát járó kis pontocskák, szóval a mikróbák a levesben elszaporodtak, átitatott egy kenyérdarabkát a tenyészettel és eleségül adta egy kísérleti csirkének. A szerencsétlen áldozat már néhány óra mulva elveszítette jókedvét, meg étvágyát, tollait felborzolta, amíg inkább gombolyaghoz hasonlított, mint csirkéhez. Másnap Pasteur a csirkét részegen dülöngve találta; az áldozat szemei álomra zárultak, amely a halálba ment át.

Roux és Chamberland gondosan ápolgatták a parányi mikróbákat; napról-napra tiszta kiizzított platinatűvel hatoltak abba a tyúklevesbe, amelynek minden cseppje a csirák millióit tartalmazta és aztán ezt a fertőzött tűt a rajta tapadó parányi cseppecskékkel együtt átvitték egy második, friss, csíramentes tyúklevesbe és az átültetéseket napról-napra gondosan megismételték. Természetes, hogy a friss leves mindannyiszor befertőződött a nedves platinatűvel átvitt levessel és rövidesen épp úgy megtelt az időközben kifejlődő baromfikolera-csírának billióival, mint amennyire benne voltak az első cseppben ezek a csírák. A laboratóriumnak polcai lassanként megteltek a régi felesleges tenyészetekkel, amelyek közül egyesek már több hetesek voltak. Pasteur elhatározta, hogy másnap nagytakarítást rendeztet laboratóriumában.

Ekkor történt, hogy a szerencse istenasszonya rámosolygott Pasteur-re, aki hirtelen sugallattól vezérelve a következő parancsot adta ki Roux-nak: „Tudjuk, hogy a baromfikolera bacillusai ezekben a régi tenyészetekben még mindig életben vannak… Igaz ugyan, hogy már nagyon megöregedtek a kultúrák… De nézzük meg mégis, mi történik, ha a régi tenyészet pár cseppjét befecskendezzük néhány csirkébe…” Roux engedelmeskedett a parancsnak és a beoltott csirkék pontosan meg is betegedtek és elvesztvén szokásos élénkségüket, aluszékonyakká váltak. De másnap, amikor Pasteur laboratóriumába jött, hogy utánanézzen a tegnapi csirkéknek, helyesebben, hogy a szokásos boncolást elvégezze rajtuk – semmi kétsége nem volt aziránt, hogy 24 óra alatt el fognak pusztulni –, a legnagyobb csodálkozására valamennyit életben találta, friss jókedvben.

„Különös, nagyon különös!” Igy morfondírozott Pasteur magában. „Eddig mindig úgy történt, hogy 20 beojtott csirke közül 20 pusztult el”. De a nagy fölfedezés ideje még nem érkezett el, minthogy a következő napon Pasteur egész családjával meg asszisztenseivel megkezdte nyári szünidejét és a betegséget kiállott csirkéket szépen gondozására bízta laboránsainak. Teljesen megfeledkezett ezekről a szárnyasokról…

A vakáció végetért, Pasteur újra megkezdte munkáját, imígy szólván laboránsaihoz: „Hozzatok fel néhány egészséges, friss csirkét és készítsétek elő őket a kísérletek számára”.

Semmelweis apoteozisa

„Kérem, csak igen kevés használatlan csirke van rendelkezésünkre, Pasteur úr, – hiszen az utolsókat elutazása előtt használta fel – tetszik emlékezni rájuk, azokra gondolok, amelyek az öreg kultúrákat kapták és kiállották az injekciót.”

Pasteur valószínűleg jól leszidta a laboránsokat, hogy nem gondoskodtak idejekorán friss csirkékről, aztán kiadta a parancsot. „Rendben van. Hozzátok fel azt a pár használatlan csirkét, amely még rendelkezésünkre áll, meg aztán azokat a régi életbenmaradt csirkéket is, amelyek annakidején megbetegedtek ugyan, de felépültek…”

Felhozták a csipogó szárnyasokat. Az asszisztens befecskendezte a friss bacilluslevest valamennyi csirke mellizmába: a használatlan csirkékbe épp úgy, mint azokba, amelyek annakidején felépültek! Amikor másnap Roux és Chamberland a laboratóriumba értek – Pasteur mindenkit egy órával meg szokott előzni reggelenkint –a mester izgatott kiáltással fogadta asszisztenseit, a pincesorban elhelyezett állatkísérleti szoba felől:

„Roux, Chamberland! Jöjjetek csak, minél gyorsabban!”

Ott találták a mestert, amint izgatottan sétált a ketrecek előtt. „Nézzétek! a tegnap beojtott használatlan csirkék mind szépen elpusztultak, ahogy kötelességük… De nézzétek meg azokat a csirkéket, amelyek egy hónappal azelőtt az elöregedett tenyészet hatását kiállották volt … Ugyanazt a gyilkos anyagot fecskendezték beléjük, mint a másik csoportba – de semmi bajuk a világon… Fürgék, éhesek… Nézzétek, hogy eszik a búzát!”

Roux és Chamberland egy percre nem jutottak szóhoz a csodálkozástól.

De Pasteur rájuk szólt: „Nem látjátok, miről is van tulajdonképpen szó? Megvan, amit kerestem! Hiszen megtaláltam, miképpen kell egy állatot gyengén megbetegíteni, olyan gyengén, hogy a betegséget kiállja… Nem kell egyebet tennünk, mint tenyészeteinket hosszú időn át tenyésztenünk, addig, amíg elöregednek… Ott kell hagynunk őket a régi tenyésztőüvegekben, ahelyett, hogy napról-napra új átojtásokat készítsünk… Az elöregedett mikróbák egyszersmind meg is szelidülnek… Megbetegítik, de nem ölik meg a csirkét… És az ilyen enyhe betegséget kiálló csirke a legerősebb bacillusnak is ellenáll… Nem látjátok-e, hogy életemnek eddigelé ez legnagyobb fölfedezése? Hiszen megtaláltam, amit annyira kerestem, a vaccinát, az ojtóanyagot , hasonló ahhoz a szelid himlőanyaghoz, amellyel a himlőtojásokat végzik. De az én vaccinám ezerszer tudományosabb, mint a himlő ojtóanyag, hiszen a himlő csíráját senki sem ismeri a földön. Kezdjük meg minél hamarabb a lépfene csírájával… Aztán a többi kórokozó bacillussal sorjában… Ezernyi életet fogunk az új módszerrel megmenteni!”

III

Ha az előbb leírt véletlen kísérleti eredmény Pasteur-nél kevésbbé zseniális embernek hullott volna ölébe – azt hiszem, ezt a kísérletet a véletlen játszotta kezébe, nem pedig az agyveleje –, akkor ez a már szerencsés kutató talán éveket töltött volna azzal, hogy a kísérlet során felmerült rejtélyeket magyarázni próbálja. De Pasteurt, aki szinte belebotlott a nyomorúságos csirkék sorsával kapcsolatos szerencsés eredménybe: abban a pillanatban meglátta a kísérletnek rendkívüli fontosságát és azt, hogy ezek után az emberiséget egész sereg fertőző bántalomtól fogja megóvni. Agya azonnal rálépett az új ösvényre és valamiképpen elállotta az addig könyörtelen végzet útját, amely végzet mintegy úgy rendelkezett, hogy az emberiség védtelen maradjon az alig látható ellenségek alattomos támadása ellenében…

Pasteur akkor már 58 éves volt, tehát kenyerének javát megette, de az említett véletlen felfedezés hatása alatt megindult azon az útján, amely hat lázas esztendő munkája és a hallatlanul logikus okfejtés alapján csodálatos dicsőségek, de ugyanakkor rettentő csalódások felé vezette. Ezeknek az éveknek munkájába száz normális ember energiáját és munkaképességét öntötte be.

Pasteur két asszisztensével együtt nekilátott, hogy új kísérletekben erősítse meg azt a véletlen eredményt, amelyhez jutott volt. Virulens baromfikolera-bacillusok tenyészeteit megöregítették; aztán ezeket a gyengített csírákat egészséges csirkék sorozatába ojtották be és újra meg újra konstatálták, hogy ezek megbetegszenek ugyan, de felépülnek. A felépült csirkék pedig néhány nap mulva minden zavar nélkül viselik el azokat a különböző gyilkos kolera-adagokat, amelyeknek sokkal kisebb adagjai kezeletlen csirkét abszolút biztonsággal öltek volna meg.

Igy történt, hogy Pasteur zsenije magukkal a bacillusokkal támadta meg a bacillusos betegséget. A munka útja világos volt: meg kell előbb szelídíteni a csirákat és ezeket a szelíd csirákat kell a betegség ellen támadó fegyverül felhasználni.

Ezek után Pasteur jellegzetesen heves vérmérsékletének hatása alatt – noha mindaddig csak annyit tudott, miképpen lehet csirkéket bizonyos fertőzéstől megmenteni – sokkal arrogánsabbá vált, mint bármelyike azoknak a régimódi orvosoknak, akik latin szavakat mondogattak és olvashatatlan recepteket irogattak. Elment az orvosi akadémia ülésére és szélesen magyarázgatta az orvosoknak, micsoda haladást jelentenek az ő csirkeojtásai a Jenner-féle halhatatlan himlőojtásokkal szemben. „Ebben az esetben beigazoltam – így szólt –, amit Jenner soha sem igazolt be a himlőre nézve, hogy ugyanaz a bacillus öli az egyik esetben és védi meg a másik esetben az állatot”.

A régimódi és céhbeli doktorok elámultak ekkora merészség hallatára, hogy íme, Pasteur magát a nagy Jennernél nagyobbnak játssza ki: Guérin dr., a híres sebészprofesszor fölöttébb gúnyos hangon csodálkozott azon, hogy Pasteur valójában miért is csinál olyan nagy lármát az ő csirkéivel… Egyszóval megindult a háború. Pasteur dühösen pattant fel helyéből és hasonló érdesen emlékezett meg Guérin bizonyos értelmetlen, de kedvenc operációjáról, és olyan botrány tört ki az ülésen, amelyről csak kelletlenül lehet megemlékeznem. Képzeljék el: a nyolcvanhoz közel járó Guérin felugrott helyéről és ököllel akart nekimenni a hatvan éves Pasteurnak. Az öreget Pasteur felé rohantában megállították jóindulatú barátai és megakadályozták a két ember boxversenyét, akik igazán azt hitték, hogy tudományos vitát ütésekkel és pofonokkal is el lehet dönteni.

Az öreg Guérin másnap elküldte Pasteurhez segédeit, de Pasteurnek nem túlságosan volt inyére a párbaj és a következő üzenettel küldte Guérin párbajsegédeit az akadémia főtitkárjához: „Kész vagyok arra, hogy az ülés jegyzőkönyvében mindazokat a korrektúrákat megtegyem, amelyeket a titkárság helyesnek ítél abból a szempontból, hogy ne lépjem túl a jogos kritika és jogos önvédelem határait”. Szóval Pasteur, bár kisiklott a párbaj alól, beigazolta, hogy igazi ember.

Miként egyszer Önöknek már megmondottam volt, lelke erősen hajlott a misztikum felé. Némelykor behódolt a titokzatos Véletlennek, máskor utánakapott, miként a gyermek, aki el akarja érni a hold sarlóját; de megtörtént vele elég gyakran, hogyha valamelyik szép kísérlete nyomán a nagy Ismeretlennek közelébe jutott, az összes nagy titkokat megoldottnak látta. Ebbe a hibába esett most is, amikor látta, hogy a csirkéket a különben halálos mikróbák ellen, egyszerűen azzal a csodálatraméltó fogással tudja megmenteni, hogy szervezetükbe megszelidült társaikat viszi be. Azonnal általánosítani próbálta a tényt: hátha ezek a megszelidült baromfikolerabacillusok egyéb fertőző betegségek ellen is tudnak védeni! Tényleg be is ojtotta egy csomó csirkéjét a szelíd vaccinával, aztán befertőzte őket gyilkos, erősen virulens lépfene-bacillusokkal és csodák-csodája: a csirkék kiállották a fertőzést. Vad izgatottságában azonnal közölte a kísérlet eredményét régi tanárával, Dumas-val és arra utalt, hogy talán az új baromfikolera-vaccina általános gyógyszerré válhatik a legkülönbözőbb fertőző betegségek ellen. „Ha ez igaz, igen fontos következményekre lehetünk elkészülve még az emberi betegségek szempontjából is.”

Az öreg Dumas nagy meghatottságában a tudományos akadémia rendes jelentéseiben közöltette ezt a levelet – ahol ma is olvasható, mintha el nem tűnő és szomorú emléke Pasteur túláradó temperamentumának és intőjelül mindazok részére, akik tudományos dolgozatukban nem szorítkoznak csupán csak a tényleg megfigyelt való tények ismertetésére. Amennyire ismerem az ügyeket, Pasteur ezt a hamis véleményét sohasem vonta vissza, ámbátor nagyon gyorsan ráeszmélt, hogy az egyik fajta csirából készült vaccina egyáltalában nem használható fel más betegségek ellenében, hanem – ha egyáltalán hatásos – csakis az ellen a betegség ellen hat, amelynek csirája a vaccina készítésére szolgált.

De Pasteur-nek egyik igen vonzó jellemvonása volt tudományos főnix-természete, amely saját hibáinak hamvaiból mindig fényesebben éledt újra; valahányszor elképzelései a fellegekbe vitték, megint csak visszakerült valamiképpen a földre, hogy újra belekerüljön az okosabbnál-okosabb kísérletek sorába és hogy verítékes munkában komolyan munkálja meg a talajt, igaz ténykincseket bányászva. Éppen azért ne csodálkozzunk azon, hogy Roux-val és Chamberland-dal együtt 1881-ben igen elegáns módját találta meg a virulens lépfene-bacillusok megszelidítésének és a megfelelő vaccina előállításának. Akkor már olyan általánosan esengett az egész világ védő-ojtóanyagok után, hogy a lelkes tudós még vasárnapon sem hagyott föl munkájával és sohasem ment szabadságra. Asszisztensei a laboratóriumban aludtak, hogy mindig közelében lehessenek a kémlőcsöveknek, mikroszkópoknak és a mikrobáknak és ebben a laboratóriumban, Pasteur vezénylete alatt igen pontos munkában, fokozatosan gyöngítették meg a lépfene-bacillusokat. A gyöngített bacillusoknak egyike-másika megölte a tengerimalacot, de nem ölte meg a nyulat; mások megölték a fehér egeret, de túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy ártsanak a tengerimalacnak. Azután mindig erősebb bacillusokat fecskendeztek a juhok testébe, amelyek egy kissé megbetegedtek ugyan, de aztán teljesen fölépültek; ezen ojtási sorozatnak befejezése után azonban örömmel vették tudomásul, hogy az előkezelt juhok azoknak a rendkívül gyilkos lépfene-bacillusoknak támadását is minden baj nélkül állották ki, amelyek különben egy nagy szarvasmarhát is képesek lettek volna elpusztítani.

Pasteur, aki Guérinnel való csatája után sokáig kerülte az orvosi akadémia üléseit, megint megjelent ennek az illusztris testületnek falai között és előadta dicsőséges új fölfedezését; egyben azonban azt is megígérte, hogy minden fertőző betegség ellen ható megfelelő vaccinákat elő fog állítani; kezdve a mumpstól, végezve a malárián. „Van-e egyszerűbb dolog ezekután, hogy fokozatos erősségű virusokat állítsunk elő, amelyek a különböző háziállatokat, mint: juhokat, marhákat és lovakat épp hogy megbetegítenek, de el nem pusztítják; és van-e könnyebb, mint ilyen módon immunissá tenni az állatokat.” Egyes jelenlévő tanárok azon a véleményen voltak, hogy Pasteur reményei kissé nagyon a levegőben járnak és ellenkezni próbáltak. Pasteur vivőerei kötelek alakjában dagadtak ki homlokán, de sikerült magát mérsékelnie és csak otthon tört ki Roux előtt, a következő tragikómikus módon jellemezve azokat, akik kétkedni mertek ideáinak komolyságában: „Nem lepődnék meg azon, hogy ha azt hallanám, hogy az ilyen alantjáró emberek megverik a feleségüket!”

Mert ne felejtsük: a tudomány Pasteur részére nem jelentette a hűvös tények tömegét; egészen különös gépezet működött az ő lelkében, amely egyrészről könnyre fakasztotta valamely idegen gyermeknek halála felett, másrészt meg dalra fakasztotta nagybátyja elhunyta alkalmából, aki nagy örökséget hagyott reá…

De ellenségei megint nyomában voltak. Miként az emberi orvosprofesszoroknak is örökké borsot tört az orruk alá, éppen úgy megfeküdte az állatorvosi gárda kiválóságainak gyomrát is, akiknek egyik vezetője, Rossignol – az állatorvosi tan egy fontos szaklapjának egyik szerkesztője – valóságos összeesküvést szőtt ellene. Arról volt szó, hogy Pasteurt egy veszedelmes hivatalos kísérlet tőrébe csalják és ilyen módon semmisítsék meg. Ez a Rossignol a meluni mezőgazdasági társaság ülésén, látszólag a legtudományosabb hangon a következőkkel állott elő:

„Pasteur azt állítja, hogy nincsen könnyebb dolog, mint olyan vaccina elkészítése, amely a juhokat és marhákat a lépfenétől tökéletesen meg tudja védeni. Ha ez igaz, úgy óriási előnyt jelentene Franciaország gazdáira nézve, akik évente körülbelül húszmillió frank értékű hasznos állatot veszítenek lépfenében. Ha Pasteur tényleg elő tudja állítani csodás vaccináját, ám bizonyítsa be igazságát a nagy nyilvánosság előtt. Kérjük meg Pasteurt, egyezzék be az ilyen nagy nyilvános kísérletbe; ha igazsága bebizonyul, mi vagyunk a nyertesek, mi gazdák és állatorvosok. Ha pedig kísérlete csődöt mond, legalább is annyit értünk el, hogy abba fogja hagyni folytonos locsogásait azokról a nagy fölfedezéseiről, amelyekkel juhokat, meg selyembogarakat, bébiket, meg talán vízilovakat is meg akar menteni az összes betegségektől.” Körülbelül így hangzott a ravasz Rossignol beszéde.

Ajánlatát a mezőgazdasági társaság elfogadta és ennyi meg ennyi frankot ajánlott fel abból a célból, hogy a társaság számlájára 48 juhot, két kecskét és néhány szarvasmarhát szerezzenek be; továbbá útnak indították a kiváló, de öreg de la Rochette bárót, csalná be Pasteurt a veszedelmes kísérletbe. De Pasteur egy cseppet sem élt a gyanúperrel. „Természetesen a legnagyobb készséggel be fogom mutatni társaságuk előtt, hogy az én vaccinám csakugyan rendelkezik az általam elmondott tulajdonságokkal; mert hiszen, az ami az én laboratóriumomban 14 juhon jól sikerült, miért ne sikerülne az 60 juhon Melunben!”

Ez a felelet jellemző volt Pasteurre! Ha arról volt szó, – természetesen jelképesen – hogy egy nyulat varázsoljon elő a köcsögkalap mélyéből, szóval, hogy a világot bámulatba ejtse: teljesen őszintén viselkedett; mint előadószínész a legkiválóbbhoz tartozott, és nem vetett meg hellyel-közzel némi hókusz-pókuszt sem, de sohasem hátrált meg a nagy nyilvánosság elől. A látogatás eredményes volt: ugyanaz év májusára és júniusára tűzték ki a nagy kísérletet.

Roux és Chamberland, akik már annyira agyon voltak dolgozva, hogy álmaikban különböző furcsa állatokat kombináltak össze, pld. a tengerimalac és tyúk kereszteződését, és akiknek agyveleje már egyáltalán nem foglalkozott mással, mint kísérletezéssel, meg a képzeletükben élő milliomnyi tengerimalac beojtásával: mondom, ezek az agyonfáradt fiúk éppen megkezdették volt valahol faluhelyen annyira megérdemelt vakációjukat, amikor a következő sürgönyt kapták, amely egyszeriben visszaparancsolta őket az igazgató taposómalmába:

„Jöjjetek vissza azonnal; hivatalosan beigazolandó, hogy vaccinánk juhokat lépfene ellen meg tud védeni. L. Pasteur”.

A két fiú visszarohant. Pasteur így szólt hozzájuk: „A meluni mezőgazdasági társaság jelenlétében a Pouilly le Fort-i gazdaságban 24 juhot, 1 kecskét és néhány szarvasmarhát magam fogok beojtani – 24 más juh, 1 kecske és néhány szarvasmarha ojtatlan marad – és azután általam későbben meghatározott időben valamennyi állatot beojtom legerősebb, leggyilkosabb lépfene-törzsünkkel. A beojtott állatok védetteknek fognak bizonyulni – míg a be nem ojtottak két napon belül el fognak pusztulni.” Pasteur olyan bizakodóan mondta ezeket a szavakat, mint amikor a csillagász pontosan bejósolja a napfogyatkozást…

„De mester! Épp olyan jól tudja, mint mi, milyen finom munkáról van szó – mi nem lehetünk vaccinánkban tökéletesen biztosak – talán a beojtott állatok egyike-másika kárát fogja vallani az ojtásnak.”

Pasteur letorkolta őket. „Ami laboratóriumunkban 14 juhon sikerült, annak Melunban 48-on is sikerülnie kell.” Az ő lelkében nem jutott szerepre a természet rejtélyessége, ismeretlen volta, az a tényező, amely a balsikereket és meglepetéseket okozza: az ő szemében a természet éppen olyan egyszerűnek mutatkozott, mint ahogy a kétszer kettő minden körülmények között négy marad. Roux és Chamberland nem ellenkeztek tovább: nekiláttak a vaccinák elkészítésének.

Elérkezett az első ojtások napja. A vaccinás fiolák és a Pravaz fecskendők készen állottak, a vaccinás tartályok pedig pontosan megszámozottan várták a bekövetkezendő nagy eseményeket. „Csak arra vigyázzatok gyerekek, hogy össze ne keverjétek az első és második vaccinát.” – Ez volt Pasteur egyedüli gondja, amikor az Ulmi uccából a pályaudvarra hajtattak, amikor a Pouilly le Fort-i mezőre érkeztek és azok felé a korlátok felé tartottak, amelyekben el volt helyezve a 48 juh, 2 kecske és néhány szarvasmarha: Pasteur úgy lépett a küzdőtérre, mint egy spanyol matador és komolyan meghajtotta magát a tömeg előtt. És kikből állt a tömeg? A köztársaság szenátoraiból, tudós állatorvosokból, állami magas hivatalnokokból és száz, meg száz mezőgazdából. És amikor Pasteur megjelent előttük sánta lábával, amelyet régi bénulásos rohama óta mindig kissé maga után húzott: hangos éljenzéssel fogadták. Csak kevesen mosolyogtak. Ujságíróknak is volt ott jókora gárdája; közöttük Blowitz, a londoni Timesnek már akkor legendás hírű tudósítója. A juhokat – mindmegannyi kifogástalan egészségű állat – üres karámba terelték; Roux és Chamberland meggyujtották borszesz-lámpájukat, óvatosan kicsomagolták üvegfecskendőiket és az első vaccina 5–5 cseppjét befecskendezték 24 juhnak, 1 kecskének combjabőre alá. Ez az első vaccina olyan csírákból állott, amelyek ölték az egeret, de nem bántották a tengeri malacot. Az állatok az ojtás után felugrottak, megrázkódtak, majd megfelelően megerősített jelző fülbélyeggel megjegyeztettek. Azután az egész hallgatóság egy pajtában gyűlt össze, ahol Pasteur egy félórán át csillogtatta népszónoki képességét, elmondván hallgatósága előtt – drámai taglejtések közepette – micsoda fontosságot tulajdonít ezeknek az új eljárásoknak és milyen nagy reményeket fűz hozzájuk.

Tizenkét nap mult el és megismétlődött a nagy komédia. Ugyanannak a tömegnek jelenlétében ojtotta be Pasteur második vaccináját is, azt, amelynek csírái megölik a tengeri malacot, de nem a nyulat. Az ojtás után megint csak fürgén hagyta el a beojtott állatok serege a nagy színjáték helyét. Közelgett az utolsó, a legfontosabb ojtás napja; Pasteur volt csodálatosan nyugodt és adta ki szokott mély hangján asszisztenseinek, meg laboránsainak a parancsokat. Thuillier, csak Pasteur legújabb és legfiatalabb asszisztense naponta kiment a farmra, hogy óvatosan megmérje a beojtott állatok hőmérsékletét és megnézze, vajjon van-e közöttük lázas: de hála Istennek, minden egyes beojtott állat egészséges maradt és egy sem mutatott lázat annak az anyagnak a második beojtása után, amely tengerimalacot tudott ölni, de már az ellenállóbb nyulat a laboratóriumban nem ölte meg.

Roux és Chamberland, mindketten megőszültek ezekben a napokban, de Pasteur mindvégig nyugodt és bizodalmas maradt. Ebből az időből származik egy levelének következő passzusa, amely szelíden mutatja be, hogy milyen véleménye volt önmagáról: „Ha kísérleteim sikerülnek, akkor azok hazánkban legbámulatosabb példáját fogják szolgáltatni annak az alkalmazott tudománynak, amely legnagyobb és leggyümölcshozóbb fölfedezéseimnek eredménye.”

Barátai fejüket csóválva hallgatták a hasonló szólamokat és csak annyit jegyeztek meg: „Pasteur barátunk, már-már napoleoni pózokat kezdesz magadra ölteni.” – és Pasteur nem tagadta, hogy igazuk van.

Elérkezett a várvavárt május 31-ike. Ezen a napon 48. juh, 2 kecske és néhány szarvasmarha – még pedig a beojtottak és be nem ojtottak egyaránt megkapták a maguk biztosan halálos lépfene-bacillus adagját. Roux térdig gázolt a sárban és bámulatba ejtette az egész tömeget azzal, – borszeszlámpáiból és bacillusokkal telt üvegjeitől környezve – hogy milyen hideg nyugalommal fecskendezte be az erős mérget a körülbelül 60 főnyi állatseregletbe.

Pasteur vagy ötvenszer ébredt fel ezen az éjszakán. Rettentő izgalomban hánykolódott szegény, hiszen egész tudományos reputációját tette föl erre a finom kísérletre, amelyben – elvei ellenére – megengedte azt az ő szempontjából merész és elharmarkodottnak látszó lehetőséget, hogy nem szakértő közönség ítélkezzék az ő tudománya fölött. Nem felelt Pasteurné asszonynak, aki hiába próbálta ébrentartani bátorságát: „meglátod, minden kívánságod szerint fog menni;” nem találta helyét a laboratóriumban; bár a följegyzések nem emlékeznek meg róla, de én biztos vagyok benne, hogy aznap buzgón imádkozott az Egek urához…

Nem volt meg benne az a bátorság, hogy talán léghajón szálljon fel, vagy kardpárbajra álljon ki – de megvolt benne az a fair play szellem, hogy vonakodás nélkül vesse magát alá annak a veszedelmes játéknak, amelybe az állatorvosok bevitték.

Az a tömeg, amely 1881. június 2-án Pasteur felett ítéletet volt mondandó, úgy aránylott az előző kettőhöz, mint valamelyes nagy, döntő futballmecs aránylik a vidéki tréning-mérkőzésekhez. Titkos tanácsosok, szenátorok csak úgy nyüzsögtek ebben a gyülekezetben; a méltóságosokat észre sem vették a nagy cirkuszi látványosság közepette: eltűntek azok mellett a nagytekintetű államfő-muftik mellett, akiket a nagyközönség csak királyi vagy hercegi lakzikon vagy temetéseken látott különben néhanapján. És a riporterek ott rajzottak a híres Blowitz árnyékában.

Két órakor vonult be Pasteur és egész kísérete az immár történelmi nevezetességűvé vált helyre és akkor már nem voltak kétkedők, ajkbiggyesztők, csak éljenzők és hurrázók a tömegben. A 24 beojtott juh közül, amelyek két nappal azelőtt millió és millió gyilkos, életerős lépfene-csirákat kaptak volt bőrük alá – egyetlen egy sem mutatott még csak egy kis hőemelkedést sem. Az egész falka nyugodtan eszegetett és kérődzött, mintha kilométernyi távolságban sem volna egyetlen egy lépfenebacillus felfedezhető.

De a be nem ojtott, a meg nem óvott állatok – micsoda félelmes látvány! – tragikus sorban feküdtek ott, szám szerint 22 szegény áldozat; és a még életben lévő kettő ott dülöngött a szomszédságukban az el nem kerülhető rettentő halálnak immáron biztos torkában. Orrlyukaikból és szájukból a közelgő lépfenés halál biztos jeleként fekete vércsöppek csöppentek le lassan a földre.

„Nézd csak, – ez a mondás járt szájról-szájra – ez a két állat maradt meg a be nem ojtottakból!”

Pasteur juhokat ojt Pouilly-le-Fortban, 1881. máj. 31.

A biblia nem részletezi azt a hatást, amelyet Jézus gyakorolt a kánai násznépre akkor, amikor a vizet borrá változtatta át, de Pasteur azon a napon, június 2-án mint modern csodatevő mágus járt-kelt az ámuló tömeg közepette és az a fölfedezés, amely nevéhez fűződött, ugyanolyan álmélkodást keltett, mint az Istenember csodatételei. Az egész tömeg – azok is, akik orrukat fintorgatták reá azelőtt, mélyen meghajtotta derekát az élénk, kistermetű, félig bénult ember előtt, aki olyan tökéletesen meg tudta védeni az élőlényeket a szabad szemmel nem látható ellenségek halálos ölelésétől. Én úgy látom, hogy ez a Pouilly le Fort-i gyönyörű kísérlet határköve az embernek a természet káros hatásai ellen való küzdelmében. Prometheusról nem jegyezte fel a legenda, hogy a jóltevő, az értékes tüzet az emberiség tapsai között hozta volna le az égből; Galileiről pedig ismeretes, hogy börtönbe vetették azokért a kutatásaiért, amelyek mindennél inkább alkalmasak voltak arra, hogy a világot átalakítsák. Azoknak a géniuszoknak pedig nevét sem ismerjük, akik elsőknek alkották meg a kereket, elsőknek találták fel a vitorlát és megtanították az emberiséget arra, hogyan kell a lovat idomítani és járomba törni.

Pasteur (ül) és Mecsnikoff (áll) a veszettségből kigyógyított gyermekek között.

Parasztház Pouilly-le-Fortban, amelyben Pasteur ojtási kísérleteit végezte.

Pasteur a csodálatosan hátborzongató színjáték közepette, miközben ott kergetődztek körülötte az életben maradt juhok és ott játszadoztak huszonnégy, nyomorultan elpusztult, vagy haldokló társuk tetemei között, úgy állott, kitéve a tömeg bámulatának, mint a hősök-hőse; egyszeriben meggyőzte a kétkedőket és átplántálta lelkükbe azt a megingathatatlan meggyőződését, hogy igenis a legyőzhetetlennek tartott betegségekkel meg lehet immár küzdeni. A leírt kísérlet sikerei mind nagyobb hullámokat vetettek. Briot dr. ismert állatorvos, aki addig a legnagyobb kétkedőknek egyike volt, odaugrott hozzá, amikor a be nem ojtott juhok utolsója utolsó perceit élte és így szólt: „Ojtsa belém Pasteur vaccináit éppen úgy, ahogy beojtotta azokat a juhokat, amelyeket olyan csodás módon mentett meg a halálos virustól! Aztán ojtson be engem is ugyanazzal a halálos vírussal, készséggel alávetem magam a kísérletnek! Az egész világot meg akarom győzni az ön csodás fölfedezésének igazságáról”.

Egy másik bűnbánóan verte mellét: „Igaz, hogy eddig mosolyogtam a bacillusokról szóló tanok felett, de bánom bűnömet!”

Pasteur nyugodtan válaszolt: „Hadd emlékeztessem önöket a Szentírás szavaira: „Jobban örül az Ég egy bűnbánó bűnösnek, mint kilencvenkilenc bűntelennek.”…

A nagy Blowitz a sürgönyhivatalba rohant és a londoni Times utján világgá kürtölte, hogy: „A Poully le Fort-i kísérlet a legtökéletesebben sikerült. Ilyen sikert még nem ért meg a világ eddig.”

Az új felfedezés híre hirtelen terjedt el az egész világon; lázban égve várta mindenki a további híreket, abban a balga hitében, hogy Pasteur Messiásként szabadítja majdan meg az emberiséget minden szenvedések nyűgétől. Franciaország egyenesen megvadult a nagy fölfedezés hírére, legnagyobb fiának nevezte Pasteurt és a legnagyobb kitüntetéssel: a becsületrend nagy szallagjával ajándékozta meg. A mezőgazdasági társaságok, az állatorvosok, kisgazdák, akiknek szántóföldeit pokollá változtatta volt a lépfenének mérge: sürgönyökkel bombázták; mind az életmentő vaccinának adagjait kérte tőle. És Pasteur – Roux, Chamberland és Thuilliervel együtt – minden kérésnek eleget tett. Nagyúri gesztussal hanyagolták el saját egészségüket, a tudomány követelményeivel sem törődtek. csak a célt, a nagy célt látták maguk előtt. Pasteur maga, a nagy álmodozó poéta pedig a saját kísérleteinek eredményében még erősebben bízott, mint akár újonnan megtért tanítványainak legbuzgóbbika.

Ezen sürgönyöknek hatása alatt Pasteur kis Ulmi uccai laboratóriumát vaccina-gyárrá alakította át. – Nagy kazánokban főttek és bugyborékoltak azok a levestömegek, amelyek az életmentő, a gyöngített lépfene-bacillusok tenyésztésére voltak szánva. Roux és Chamberland a lehető legpontosabb módon szelidítették a gyilkos bacillusokat, arra a fokra, hogy Franciaország juhait éppen megbetegítsék egy kevéssé, de meg ne öljék. De akármennyire is igyekeztek pontosan dolgozni, nem csoda, hogy néha-néha hibákat is követtek el, annyira gyilkos volt az önmagukra diktált tempó. Aztán valamennyien nekiláttak, hogy szelidített bacillusoktól nyüzsgő levesüket: az ojtóanyagot apró kis fiolákba osszák el, piciny, előzetesen sterilizálás után minden bacillustól megszabadított üvegedényekbe. És ezt az egész munkát minden nagyobb üzemi eszköz nélkül kellett elintézniök. Még ma is csodálkozom azon, hogy Pasteur nem riadt vissza a reá váró feladattól; egészen biztos, sohasem fordult még elő, hogy emberfia ennyire bízzék egyetlenegy – bármennyire is eredményes – kísérletben.

Azt a kis szabadidőt, amely rendelkezésükre állt, Roux, Chamberland és Thuillier arra használták fel, hogy keresztül-kasul utazzák Franciaországot, sőt még Magyarországra is eljutottak. Az egyik helyen kétszáz juhot ojtottak be, a másik helyen közel hatszázat: nem telt bele egy esztendő és több százezer juh megkapta a védőojtást. A vándorló ojtó-orvosok fárasztó utazásaik után hazakerültek Párisba és talán kedvük lett volna arra, hogy üdülést keressenek valamelyes jóféle itóka vagy egy kedves leány társaságában, vagy pipaszó mellett álmodozzanak – de Pasteur nem szenvedhette a dohányfüstöt.

Meg aztán, – kérem szeretettel – nem volt-e fontosabb rájuk nézve a francia juhok panaszos bégetése, mint bármelyik szépasszony mosolya? Így történt, hogy ezek a fiatalemberek – mind megannyi rabszolgája a nagy harcosnak, akinek jelszava az volt, hogy: „Előbb felfedezni, aztán megölni a bacillusokat”, – alighogy megváltak uti ruhájuktól, máris odakényszerültek a mikroszkóp mellé, hogy vörösre nézzék a szemüket a lépfene-bacillusok látható tulajdonságainak tanulmányozásai közben. És miközben a francia mezőgazdák mind hangosabban kiabáltak több és több vaccina után, ennek az idegölő munkának közepette mind több és több zavar állt elő. Fertőző csírák, amelyeknek a fiolákban semmi helyük nem lett volna, beszennyezték a lépfene-tenyészeteket; az is megtörtént egyszer-másszor, hogy olyan gyöngített bacillus, amelynek az egeret sem lett volna szabad megölnie, hirtelen életre kelt és nyulat is ölt… Amikor aztán a tudományos desperádók valamiképen helyrehozták a bajt, Pasteur tovább hajszolta őket, zsörtölődött velük, hogy olyan soká piszmognak a kísérletezéssel.

Ő már akkor más célt tűzött ki maga elé; meg akarta találni a veszettség rettentő csíráját.

A tengerimalacok apró sivítozásába és a nyúlurfiak hősi küzdelmeinek zajába új, a laboratóriumban eddig ismeretlen hangok vegyültek. Ketrecbe zárt kutyák baljóslatú üvöltése, amely a szegény rabszolgákat álmukból zavarta fel… Mit ért volna el Pasteur Roux, Chamberland, meg Thuillier nélkül? Egészen biztos, hogy nem ért volna célhoz. Körülbelül egy év telt el a Pouilly de Fort-i csodatétel után és lassan-lassan máris kitudódott, hogy Pasteur, ámbátor végtelenül zseniális bacillusvadász, mégsem Isten. Olyan levelek érkeztek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az egész társaság nyugalmát megzavarják; Montpellierből meg egy tucat más francia helyről, a magyarországi Paksról és Kapuvárról rettenetes tartalmú jelentések érkeztek be. Innen is onnan is jelentették, hogy a juhok rakásra pusztulnak, de nem a természetes lépfenétől, hanem azoktól a vaccináktól, amelyeknek az lett volna a kötelességük, hogy megóvják őket! Máshonnan pedig szomorú jelentések érkeztek be arról, hogy az ojtóanyag felmondotta a szolgálatot; a gazdák beojtották a vaccinát a juhfalkába és miközben esténkint hálaimákat rebegtek a nagy Pasteur felé, akit az uristen mentőangyalul küldött a világra, egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy legelőiken holtan feküsznek a beojtott és állítólag megvédett juhok, amelyek a mezőkön ólálkodó lépfene-spóráknak estek – minden ojtás ellenére – áldozatul…

Pasteur már nem merte felbontani a leveleit. Nem akarta már hallani azt az elfojtott nevetést, amellyel irigyei kínozták. De még várt reá a legerősebb megpróbáltatás, annak a gonosz germán Koch doktornak tollából származó pontos tudományos értekezés alakjában, amely értekezés szilánkokká akarta forgácsolni az ő vaccina-felfedezését. Pasteur jól tudta, hogy Koch a világ legpontosabb és legalaposabb bacillusvadásza.

Egészen biztos, hogy Pasteurnak nem egy éjszakai nyugalmát rabolta el ez a támadás, de az is biztos, hogy nem csorbította harcos készségét. Sem a nagyközönség, sem önmaga előtt nem vallotta be, hogy állításainak bármelyike is téves.

„Ragaszkodnom kell ahhoz az állásponthoz, hogy vaccináim a juhokat valamelyest megbetegítik, de sohasem ölik meg, majd tökéletes védettséget produkálnak.” Ebben a mondatban körvonalazhatjuk álláspontját.

Akármilyen nagy kutató volt, de mégsem volt meg benne Sokrates vagy Rabelais finom, önzetlen, méltóságteljes nyugalma. De vajjon ki vetheti reá az első követ jellemének ezért a fogyatékosságáért? Hiszen Sokrates is, Rabelais is csak az Igazságot kereste, míg Pasteur a Halállal küzdött. A Halállal való küzdelemben pedig talán minden eszköz megengedhető…

1882-ben, aközben, hogy íróasztalán garmadával feküdtek a kedvezőtlen jelentések, Pasteur Génuába utazott és ott, a világ legelső tudósainak gyülekezetében előadást tartott a következő témáról: „Küzdelem a fertőző betegségek ellen gyöngített bacillusok beojtása útján”.

Ebben az előadásában egyebek között a következő mondása hangzott el: „Megtaláltuk a küzdelem általános alapelveit és bízunk abban, hogy a jövő összes reményeinket igazolni fogja”. Aztán még: „ami bennünket kutatásainkban mindenha vezérelt, az a haladásnak és igazságnak szenvedélyes szeretete volt.” Azonban, – és ez elég csúnya szépséghiba – egy szóval sem emlékezett meg azokról az esetekről, amelyekben az ő vaccinája ölt ahelyett, hogy védett volna.

Az ülésen Robert Koch is résztvett és fürkésző pillantást vetett aranykeretes pápaszeme mögül Pasteurre; talán kissé mosolygott is bozontos szakálla árnyékában Pasteur nagyhangú frázisaira. Pasteur érezte a közelgő veszedelmet és nyilvános vitára hívta fel Kochot, jól tudva, hogy Koch bacillusvadásznak sokkal kiválóbb, mint vitázó szónoknak. Koch így replikázott a felszólításra: „Én megelégszem azzal, hogy a közeljövőben írásban adom meg megjegyzéseimet az előbb elhangzott előadásra.”

Ez a válaszirat tényleg rövidesen meg is jelent. Rettentő volt. Humorizáló bevezetésében Koch megírta, hogy Pasteurék egyik tisztviselője útján birtokába jutott a hírneves ú. n. lépfene-vaccináak. Aztán leírta ezzel a vaccinával végzett kísérletét.

„Ugyebár Pasteur úr azt állítja, hogy első számú vaccinája öli az egeret, de nem öli a tengeri malacot? Furcsa! Az a próba, amit megvizsgáltam, az egeret sem ölte meg. Igaz, hogy más próbák pedig még a juhot is elpusztították!”

„Ugyebár Pasteur úr, azt állítja, hogy a második vaccinája a tengerimalacot megöli, de nem öli a nyulat? A megvizsgált második vaccina gyakorta nemcsak a nyulat, hanem még a juhot is megölte. Szóval azokat az állatokat, amelyekre a második vaccinának – Pasteur úr szerint – nincsen gyilkos hatása!

„Ugyebár Pasteur úr vaccinái kell, hogy egyesegyedül szelidített lépfene-csirákból álljanak? Hát kérem, a vizsgáltam fiolákban nemcsak lépfene-csirák voltak kimutathatók, hanem a legkülönbözőbb bunkóképű bacillusoknak meg coccusoknak, meg egyéb szennyező csiráknak egész állatsereglete éldegélt ott békés harmóniában.”

„Ugyebár kérem, Pasteur úrnak, mint mindannyiunknak is, kötelessége az igazságnak, a színigazságnak kutatása? Ha igen, hogyan lehet megérteni, hogy megfeledkezett azoknak a balsikereknek megemlítéséről, amelyek a vaccináknak használata után a világnak annyi sok helyén mutatkoztak?”

Az irat utolsó passzusa egyenesen gyilkosan lesujtó:

„Az ilyen eljárás talán üzleti hirdetésekben szokásos, de nem a tudományban.”

Pasteur elveszítette józan látását és viszontválaszában Koch száraz adataira olyan érvekkel hozakodott elő, amelyek még egy vidéki olvasókör színtjéig sem emelkednek fel. „Hogyan meri Koch azt az állítást megkockáztatni, hogy az én vaccináim szennyező csirákat tartalmaznak? Hiszen húsz évvel Koch tudományos fellépése előtt egyesegyedül azzal foglalatoskodtam, hogy izoláljam és színtenyészetben előállítsam a különböző csira-fajtákat. Ezekután veheti-e valaki komolyan Kochnak azt az inszinuációját, hogy nem tudok színtenyészetet előállítani?”

A francia nemzet, sőt még ennek a nagy nemzetnek legnagyobbjai is, hazafias hevükben egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Koch Pasteurt, ezt a tudományos félistent, dicsőségének piedesztáljáról leszállította – vajon lehet-e mást várni egy némettől? – szóval, válaszképen Pasteur a legnagyobb kitüntetésben részesült, amelyet Franciaország bármelyik fiának adhat: a francia akadémia tagjává választották meg. Beiktatásának napján nem kisebb ember üdvözölte a 40 Halhatatlan sorában, mint Ernest Renan, a kétkedő géniusz, „Jézus élete” szerzője, mert mindent megértett. A szónok jól tudta, hogy ha Pasteur néha napján erőt is vett az igazságon, de még mindig a legcsodálatosabb emberi lángelmék sorába tartozik. Renan nem tartozott a tudósokhoz, de bölcsességében meglátta, micsoda csodás munkát végzett Pasteur akkor, amikor fölfedezte, hogy gyönge bacillusokkal védeni lehet erőteljes csírák ellenében, – még ha ez a fölfedezés nem is válik be az esetek száz százalékában.

Micsoda diagonálisan ellentétes két ember állott akkor szemtől szemben egymással, a beiktatás ünnepélyes napján! Pasteur az energikus, a harcos, a hadakozó géniusz, akinek lelkében csodálatosan vegyültek össze a sejtéseknek és jóslatoknak kavargó ködgomolyaira majdan kikristályosodó igazsággal és vele szemben a Buddhaszobor komoly nyugalmával, vagy a Gauriszankar komor felsőbbségével ült Renan, az örökösen szkeptikus nagy ember, aki talán abban sem volt bizonyos, hogy él.

Renan Pasteurt géniusznak nevezte üdvözlő beszédében és az emberiség legnagyobbjaihoz hasonlította; azonban jónak látta mégis, hogy az izgatott, félig béna, őszhajú bacillusvadászhoz ezt a szelíd intelmet intézze: „Az igazság, kedves kartársam, kacér dáma; elsiklik az elől, aki túlságos sok szenvedéllyel hajszolja és ölébe hull annak, aki nyugalommal, némi közömbösséggel vágyódik utána. Azt hiszed, hogy a karjaid közt van? Elillan. Várj türelmesen: és újra öledbe hull; újra meg újra megjelenik az előtt, aki már búcsúztatta, de könyörtelen azzal szemben, aki túlságos lánggal szereti.”

Renan sokkal okosabb volt, semmint azt remélhette volna, hogy kedves szavai egy jottányit is változtassanak Pasteur jellemén, hogy valaha is befolyásolhatják ezt a vadászt, aki az igazságot némelykor nem-igaz utakon hajszolja. De örökéletű szavai mindennél jobban világítják meg Pasteurnek alapjában véve szomorú életét és reámutatnak arra a töviskoszorúra, amely osztályrészül kijut azoknak az őrülteknek, akik arról álmodoznak, hogy az alatt a rövid hetven év alatt, amelyet nekik a Végzet, a legjobb esetben is, munkaidőnek engedélyez, a világot alapjában és gyökerestől meg tudják változtatni.

VII

Megkezdődött Pasteur új munkája. Vékony üvegcsöveket dugdosott veszett kutyák kifeszített szájába és gyüjtögette – csak az Uristen meg ő tudja, hogy mi célból – a kutyák nyálát. Miközben két szolgája megfelelő eszköz segítségével egymástól eltávolította a hatalmas bulldogg két fogsorát, Pasteur odahajolt az erőteljes tépő fogak közelébe, amelyeknek harapása a halálok halálát jelentette volna részére, és nem törődve azzal, hogy a kutya talán ráfröcskendezi veszedelmes nyálának aprócska csöppjeit, fölszívta a tajtékot az üvegcsőbe, hogy olyan vizsgálati anyagot nyerjen, amelyben kedvére vadászhassa a veszettség ismeretlen csíráit. Szeretném meg nem írottá tenni mindazt, amit az ő színészkedéseiről, tudásához nem illő hányavetiségéről mondottam önöknek. Amit akkor Pasteur tett, amikor szembenézett a halállal: az nem volt színészkedés.

Miért éppen a veszettségnek akarta felfedezni a csíráját? Máig sem tudja senki. Hiszen tucatjával volt kezeügyében egyéb olyan betegség, amelynek mikróbáját ugyancsak nem ismerte még senki és amelyek jóval több embert öltek meg, mint amennyi áldozatul esik a veszettségnek. Olyan betegségekre gondolok, amelyek nem jelentettek a kísérletező számára annyira biztos halált, mint a veszettség, – ha a kísérleti állat véletlenül kiszabadul.

A művészember, a poéta lelke késztette őt erre a felettébb nehéz és veszedelmes vadászatra, aminthogy ő maga erről a kérdésről imígy nyilatkozott : „Emlékszem kisgyermekkoromból, milyen hosszú időn át üldözött azoknak a halálordítása, akik az Arbois-utcába menekültek volt egy veszett farkas elől…” Pasteur nem felejtette el, miként fagyasztotta meg mindenkinek ereiben a vért a veszett kutya tompán rekedt ugatása. Emlékezett arra, hogy alig száz év előtt törvényt kellett hozni Franciaországban az ellen a rettentő kegyetlenség ellen, amellyel polgártársaik a veszettség gyanújába esett embereket megmérgezték, megfojtották, lelőtték. Kétségkívül azt remélte, hogy ő fogja az emberiséget az ilyen őrült rettegéstől, de másrészt a reménytelen szenvedésektől megmenteni.

Pasteur ezt a leghatalmasabb és legeredményesebb kutatását, – ez nála nem volt ritkaság, – hibákkal terhelten kezdte meg. Veszettségben elhalt kis gyermek nyálában egy különös, nem mozgó csírát fedezett fel, amelyet egészen népies nyelven „8-as képű mikróbának” nevezett el. Az akadémia előtt is ismertette ezt a 8-as képű csírát, mint a veszettség valószínű okozóját. De rövidesen bebizonyult, hogy ez az ösvény zsákutcába vezetett. Minthogy Roux és Chamberland társaságában nemsokára beigazolta, hogy ez a „8-as mikróba” egészséges egyének szájában is megtalálható, olyanokéban, akiket veszett kutya sohasem mart meg.

Végre az 1882-es év végefelé, rábukkant az első nyomra. „Veszett kutyákat igen nehezen lehet manapság beszerezni” – így szólt munkatársaihoz – „az öreg Bourel, a mi állatorvosunk igen kevéshez jut hozzá és még ritkábban juthatunk veszettségben szenvedő emberekhez: ha nem sikerül a veszettséget laboratóriumi állatainkba ojtani és ott állandóan fenntartani, képtelenek vagyunk tanulmányainkat nyugodtan folytatni.”

Ne feledjük, hogy hatvanadik esztendejét már akkor átlépte és nagyon-nagyon fáradt volt.

Egy szép napon gúzsbakötött veszettkutyát hoztak laboratóriumába, ketrecben helyezték el, majd néhány egészséges kutyát tettek be a ketrecbe és megengedték, hogy a veszett eb össze-vissza marja egészséges társait. Roux és Chamberland a veszettkutya tajtékját a már ismert módon összegyüjtötték és aztán házinyulakba és tengeri malacokba föcskendezték be. A kutatók feszült figyelemmel lesték, vajjon mikor tör ki a veszettség ebben az állatseregletben. Sajna! Néhányszor sikerült a kísérlet, máskor azonban nem. Négy megmart egészséges kutya néhány nap mulva ott üvöltött ketrecében és vonszolta tagjait. – De a másik kettő még hónapok mulva sem mutatta a betegségnek semmi tünetét. Szóval nem mutatkozott semmi törvényszerűség a kísérletek folyamán, pedig a tudomány ott kezdődik, ahol a kísérletek törvényszerű eredménnyel végződnek! Ugyanezt tapasztalták a házinyulakra és tengerimalacokra nézve: Hat közül két nyuluk megbetegedett és az úgynevezett bénulásos veszettség tüneteként szélütötten vonszolta hátsó végtagjait, de a többi négy olyan nyugalommal eszegette továbbra is a szénáját, meg ropogtatta a zöldséget, mintha soha sem került volna a veszett kutya közelébe.

Egyszer aztán új ideája támadt Pasteurnek és azt sietve el is mondta Rouxnak.

„A veszettségnek a virusa ugyebár harapás útján kerül az emberi szervezetbe, majd megtalálja útját az ember agyvelejébe és gerincvelejébe… Minden tünete arra mutat, hogy a kórokozó csíra – amelyet olyan hasztalanul keresünk –, az állatok idegrendszerét támadja meg… Ebből az következik, hogy az agyvelőben kell keresnünk ezt az ismeretlen csírát… Talán tenyészteni tudjuk az agyvelőben anélkül, hogy mikroszkópunkkal megláthatnók… Szóval használjuk fel az élő állat agyvelejét tenyésztő-talajnak, tenyésztő levesnek… Igaz ugyan, hogy az agy különös lombik volna, de hátha… Ha a ragályozó anyagot a bőr alá visszük be, az talán elvész a rettentően szövevényes organizmusban és nem találja meg útját mindig az agyvelőbe: kérdés, nem juttathatnók-e be a ragályozó anyagot egyenesen a központi idegrendszerbe!”

Roux nyugodtan és csillogó szemmel hallgatta végig Pasteur éber álmodozásait és fantasztikus elképzeléseit. Minden más ember arra a gondolatra jutott volna, hogy íme a mester teljesen megbolondult… Micsoda idea!… Kutyának, vagy házinyúlnak agyvelejét tenyésztőlevesül használni fel. De Roux más fából volt faragva! „De – mester – nem látom be, miért ne lehetne a virust egyenesen az agyvelőbe vinni be. Hiszen nem olyan nagy dolog a kutyát megtrepanálni. Megfelelő eszközzel finom lyukat fúrni a koponyájába anélkül, hogy az állatnak fájdalmat okoznánk, hogy életét veszélyeztetnők. Egyáltalán nem látom ezt a műveletet nehéznek.”

Pasteur dühösen kiáltott rá asszisztensére. Nem lévén járatos az orvosi tudományokban, fogalma sem volt arról, hogy a Roux ajánlotta operációt a sebészek embereken is végzik, még pedig elég gyakran. „Mit mond? Meg akarja lékelni a kutya koponyáját? Hiszen rettentő fájdalmat okozna a szegény állatnak… Megsértené agyvelejét… Talán egészen megbénítaná szegényt… Nem! Ezt nem engedhetem meg!”

Igy történt, hogy Pasteur, akit érzékeny szíve vezérelt, majdnem megfosztotta önönmagát annak a csodálatos ajándéknak lehetőségétől, amellyel később az emberiséget megajándékozta. Meghátrált a kísérlet elől, amelyet fantasztikus ideája kitermelt. De Roux – a mesterében vakul bízó és ma majdnem teljesen elfeledett Roux, – megmentette mesterét, mert nem engedelmeskedett neki.

Néhány nappal később, amikor Pasteur elhagyta a laboratóriumot, hogy valamilyen ülésbe siessen, Roux egészséges kutyát vett elő, kloroformmal elaltatta, majd meglékelte az állat koponyáját és szabaddá tette remegő, élő agyvelejét. Aztán egy veszettségben éppen elpusztult kutya szétdörzsölt agyvelejéből felszívott egy keveset előkészített fecskendőjébe és a narkotizált kutya agyvelejébe fecskendezte be lassú, egyenletes mozdulattal a halálos mérget. Az a gondolat vezette, hogy talán a veszettség mikróbái túlságosan kicsinyek ahhoz, hogy meglássuk őket, de akármilyen kicsinyek is, kell, hogy benne legyenek abban az agyvelő-dörzselékben, amit beadott az egészséges állatnak…

A következő napon elmondta Pasteurnek, mit végzett. Pasteur ráripakodott: „Hol van a szegény állat? Biztosan elpusztult azóta; vagy ha nem, teljesen megbénult…”

De Roux máris lerohant a lépcsőn, hogy egy perc mulva a meglékelt kutyája társágában visszatérjen a szobába. És a meglékelt kutya vigan ugrándozott Pasteur körül, majd szimatoló körútra indult a polcokon elhelyezett régi levesflaskák körzetében. Pasteur egyszeriben megértette, hogy Roux mégis helyesen járt el és hogy a kísérletezésnek egészen új tere nyílt meg előtte. Bár nem kedvelte nagyon a kutyákat, ezt a megoperált párát végigcirógatta reszkető kezével. Miről álmodozott? Nyilván arról, hogy ezentúl módjában lesz új elképzelésének igazságát beigazolni…

Tényleg, ez a szerencsétlen pára, két héttel később már vérfagyasztó üvöltést hallatott, majd darabokra tépte vackát, mardosta a kertrecének vasrudait és néhány nap mulva ki is múlt a veszettség ismeretes tünetei között. Miként látni fogják, ennek az állatnak halála ezer meg ezer embernek életét mentette meg.

Roux és Chamberland előtt megnyílt az az út, amelyen százszázalékos biztonsággal elő tudták hívni a veszettséget akár kutyán, akár tengerimalacon. Szinte hallom, miként magyarázza Pasteur tanítványainak az új felfedezést. „Nem találtuk meg a mikróbákat – egészen biztos, hogy legerősebb mikroszkópunk-adta láthatóságnak határain alul van ez a csira, de mégis tudjuk már továbbtenyészteni, még pedig nem a leveses csövekben, hanem élő nyúl agyvelejében… A tenyésztés más úton nem is sikerül”.

A bacillusvadászat egész történetében nem ismerek fantasztikusabb történetet a Pasteur által említett sikeres próbálkozásnál; csodálatos és egyben a tudomány törvényeit merőben lábbal taposó volt Pasteurnek és tanítványainak ez a verítékes küzdelme egy olyan bacillussal, amelyet nem láttak és nem is láthattak; és melynek jelenlétére csak abból a tényből következtettek, hogy végtelen sorozatban tudták átvinni az egyik állatról a másikra. Mondom: egyedül abból a tényből következtettek ennek a rejtélyes csirának jelenlétére, hogy agyba ojtott összes nyulaik görcsök közepette pusztultak el és hogy meglékelt kutyáikon halálos biztonsággal jelentkeztek a veszettség összes tünetei…

Pasteur és asszisztensei hamarosan hozzáláttak ahhoz a különösnek mondható, mindenki szemében lehetetlennek látszó feladathoz, hogy valamiképpen megszelidítsék ezt a virust, amelyet sohasem láttak. Ez a munka nem ment minden megszakítás nélkül: Roux Thuillier kíséretében Egyptomba utazott az ott kitört kolera tanulmányozására, amelynek Thuillier áldozatul is esett; Pasteur pedig hazája sertésaklait látogatta sorra, hogy felfedezze az akkor uralkodó és orbáncnak nevezett veszedelmes betegség bacillusát és vaccináját. De Pasteur nemsokára abbahagyta ezt – az ő szemében túlságosan közönségesnek látszó – feladatot és két asszisztensével együtt megint csak visszavonult az Ulm-i utcában lévő laboratórium mélyébe, a veszettséggel fertőzött, veszedelmes állatok társaságába. Végtelen kísérleteknek sora indult meg hamarosan.

Fiatal barátait olyan szigorú kordában tartotta Pasteur, hogy azok görnyedt háttal végezték a laboratóriumi asztalok előtt rabszolgamunkájukat. Félszemével ellenőrizte ugyan veszedelmes kísérleteiket, de másik félszeme örökké kisandított a laboratórium üvegajtaján; és ha a véletlen a fiatal tudósok barátait sodorta a laboratóriumba és ha ezek a barátok egyszer vagy másszor valamelyik közeli kávéházba vagy sörözőbe hívták a rabszolgákat, sietve lépett közbe a Mester és megakadályozta a lumpolást: „Nem, nem, lehetetlen! Nem látják önök, mennyire el vannak foglalva: hiszen végtelenül fontos kísérletet végeznek most”.

Múltak a hónapok, a szürke, az egyforma hónapok és valamennyien úgy hitték, hogy nem találják meg a veszettség láthatatlan virusának gyöngítési módját… Száz beojtott állat közül – sajna! – száz pusztult el. A távolálló azt hihetné, hogy a két fiatal asszisztens egyike vagy másika játszotta a hajthatatlannak szerepét és tartotta a társaságban a lelket. Éppen ellenkezőleg! „Sehogyan sem megy a dolog, mester!” – így szóltak, miközben kétségbeesetten tördelték kezüket a bénult állatokkal teli ketrecek százai, meg a sikertelen kísérletekhez felhasznált üvegedények ezrei előtt.

De Pasteur villámló szemekkel és haragos szemöldökrángással utasította őket rendre, miközben ritkuló hajzata szinte sörénnyé merevedett: „Bánom is én, hogy a kísérlet utoljára nem sikerült! Nem baj. Ismételjük meg a kísérletet egyszer, tízszer, százszor; talán őrültség, amit parancsolok. Nem baj. Egyedül az a fontos, hogy ne ejtsük el a témát”. Ilyenkor aztán magánkívül ordítozott rabszolgáira. És tényleg rávette őket, hogy újra meg újra megismételjék azokat a hiábavaló kísérleteket, amelyekben semmi értelem, semmi logika nem lakozott. Bánta is ő, hogy minden kísérleti eredmény ellene szólt: tovább dolgozott; megint csak megbukott, hogy újra meg újra megkísértse az abszurdumot, a józan észnek olyan szuverén sutbadobása mellett, amely – miként a történelem igazolja – akárhányszor vezette győzelemre a megtépázott gondolatsereget.

Hogy miért tünt fel az egész gondolat, a veszettség vírusa gyengítésének kérdése őrültségnek, vagy lehetetlenségnek? Mindenekelőtt azért, mert az egész tudomány nem ismerte az emberi vagy állati veszettségnek egyetlenegy gyógyult esetét sem. Ha a vírus már behatolt – hogy milyen úton, nem tudták – az agyvelőbe és gerincvelőbe: az illető ember, vagy állat biztos prédájává lett a halálnak. És ezt a veszedelmes jószágot, a fertőzött agyvelőt nyesegette, metélgette a Pasteur-gárda finom boncolókések segítségével; ezt szívták föl vékony üvegcsövekbe, miközben csak pár milligrammnyi vattaréteg választotta el a veszedelmes anyagot szájuktól.

Hőgyes Endre

Házinyúl koponyájának trepanálása, a veszettség vírusának beoltása.

Egy izgalmas napon azután mégis csak meglátták a sötétben botorkálók az eredmény első hajnalhasadását: veszett házinyúl agyvelejével beojtott kutyák egyike, miután pontosan megbetegedett a szokásos tünetek – a rekedt, tompa ugatás, remegés, bénulás – közepette, csodák csodájára felépült. Pár héttel később első gyógyult kutyájuk testébe biztosan halálos virust fecskendeztek be. Egyenesen az agyába ojtották a gyilkos parányokat. Koponyasérülése hamar begyógyult; és Pasteur izgatottan várta, mikor jelentkeznek rajta az ismert baljóslatú tünetek. De a kutya egészséges maradt. Nem betegedett meg: szóval immunisnak bizonyult.

„Ezt tehát megtudtuk! Láttuk, hogy kísérleteink nem kilátásnélkül valók. Az az állat, amelyik veszettségből kigyógyult, veszettség ellen védve van… meg kell mégis találnunk azt az utat, hogyan szelidíthetjük meg a virust”. Pasteur emberei bólogattak fejükkel, de magukban azt gondolták, hogy a szelidítés módját nem fogják megtalálni.

De Pasteur olyan kísérletekbe fogott, amelyekre emberfia nem gondolhatott; íróasztala tele volt a legkülönösebb kísérletek szkémájával, tabelláival. Naponta – úgy 11 óra tájban, amikor az előző napnak kísérleti eredményeit már bevezették volt a jegyzőkönyvekbe – magához szokta hívni Rouxt és Chamberlandot és fantasztikusabbnál fantasztikusabb terveit adta elő a két áldozatnak, hogyan láthatnák meg ezt a láthatatlan virust és hogyan lehet azt az állati szervezet belsejében megszelidíteni.

„Kísértsétek meg ezt és ezt a próbát!” Hiába protestáltak a rabszolgák, mondván, hogy a mester terve teljesíthetetlen, kivihetetlen.

Pasteur egyszerűen ütötte el az ellenvetéseket: „Bánom is én, csináljátok, ahogy akarjátok, csak csináljátok a kísérletet jól!” (Ezekben a napokban úgy viselkedett, mint az öreg Beethoven, aki lehetetlen fúvószólamokat írt szimfóniáiba és aztán – csodák csodája! – akadt olyan zenészekre, akik tényleg le is tudták játszani a lehetetlen szöveget.) Két ötletes embere is mindig megtalálta a módját, hogy hogyan teljesítse a mester őrült kívánságait… Végezetül mégis csak megtalálták az ádáz veszettség-virus szelidítési módját: egyszerűen olymódon, hogy a veszettségben elpusztult nyúl agyvelejének kicsiny darabját jól elzárt edényben akasztották föl és 14 napig száradni engedték. Ez a gerincvelő-részlet a szárítás folyamata alatt lassankint összetöpörödik és eközben erősségében tényleg fokozatosan gyöngül, úgyhogy bizonyos idő mulva nem öli többé meg a meglékelt kutyákat.

„Ime – erősítgette Pasteur – a virus elpusztult, vagy legalább is erősen meggyöngült”. Az igazat megvallva, ehhez az utolsó következtetéshez Pasteurnak tulajdonképpen joga nem volt. „Most aztán olyképpen járunk majd el, hogy különböző ideig szárítjuk a veszett nyúl agyvelő-részleteit, az egyik részletet 12, a másikat 10, 8, 6, stb. napig és nézzük, hány napig kell az agyvelőt szárítanunk ahhoz, hogy az így megváltozott virussal éppen egy kevéske veszettséget hozzunk létre… Ha ez sikerül, akkor azt hiszem, ezzel immunizáltuk is a kísérleti állatokat…

Vad elhatározással mentek neki, hogy gondolatukat kísérletileg is megvalósítsák. 14 napon át járt föl és alá Pasteur az üvegekkel, mikroszkópokkal és ketrecekkel teli laboratóriumban és morfondírozott magában, miközben örökösen jegyzeteket firkált jegyzőkönyvébe. Az első napon beojtotta a kutyákat a 14 napon át szárított majdnem teljesen élettelen vírussal; a következő napon 13 napig szárított virussal kezelte őket, amely már valamelyest erősebb volt; és így járt el 14 napon át, amely utolsó napon már aztán az egy napig szárított virust fecskendezte beléjük, amely egymagában egy elő nem kezelt állatot feltétlenül megölt volna. Heteken és heteken át lesték a kutatók – hajuk közben megőszült –, vajjon mutatkozik-e veszettségnek a jele ezeken az állatokon. De a veszettség nem mutatkozott. Micsoda végtelen boldogság volt ez a démoni kutatók számára! Immár biztos, hogy 14 ojtásukkal nem okoztak kárt a kutyákban. Kérdés azonban, immunisak-e ezek az állatok!

Pasteur egyáltalán nem volt biztos az eredményben – pedig ha ez a munkája csődöt mond, akkor nem igen volt rá valószínűsége, hogy más úton célt ért. Hiszen már veszedelmesen közeledett az igazi öregkor felé. Hiába! Nem szabad meghátrálni! A próbát meg kellett tenni. A próbát, amely arra a kérdésre volt megadandó a választ, vajjon ezek az ojtott kutyák ellent tudnak-e állni egy olyan, az agyba irányzott fertőzésnek, amely a nem előkezelt kutyákat százszázalékban pusztítja el.

Egy napon Roux apró likakat trepanált két előkezelt, valamint két kezelésben nem részesült kutyának koponyájába és mind a négyet befertőzte legfrissebb vírusának biztosan ölő adagjával.

Alig múlt egy hónap, máris tudta Pasteur és táborkara, hogy a három év munkája nem veszett hiába, hogy a veszettség fölött győzedelmeskedtek. A két beojtott kutya vigan játszadozott ketrecében, tökéletesen egészséges állapotban, a veszettségnek minden tünete nélkül; míg a két nem-előkezelt kutya ott fetrengett és üvöltött, a legkínzóbb betegségi tünetek közepette ketrecében, hogy aztán szörnyű módon pusztuljon el.

Pasteur azonnal ezer meg ezer őrült tervet hánytorgatott koponyájában, hiszen az életmentő benne mindig erősebb volt a kutatónál; valósággal ködben élt akkor, ezernyi gondolatainak olyan ködében, amelyeken még tanítványai, sőt felesége sem tudott volt áthatolni. 1884-ben házasságuk évfordulóján, amelyről férje megfeledkezett, ezt írta a sokat szenvedett asszony leányának: „Atyád teljesen elmerült gondolataiba, alig beszél valamit, keveset eszik, hajnalban ébred: szóval ugyanazt az életet folytatja, amelyet 35 év előtt kezdett meg”.

Pasteur eleinte arra gondolt, hogy gyöngített vírust fog Franciaország összes kutyáiba fecskendezni és ezzel a napoleoni cselekedetével ki fogja irtani a veszettséget: „Ne feledkezzünk meg arról, hogy az emberbe a veszettséget csakis veszettkutya marása szokta beleplántálni… Szóval ki kell irtanunk a kutyák veszettségét a földkerekségéről s akkor már célt értünk.”

De Nocard, a világhírű állatorvos-professzor nevetett az ötleten és fejét csóválta.

„Párisban egyedül több, mint százezer kutya él ezidő szerint, egész Franciaországban pedig két és félmillió. Most képzelje el, lehetséges-e ebbe az őrült számú állatba egyenként 14 ojtást beadni. Ki végezné ezt a rettenetes munkát? Kinek van erre ideje? Honnan vennők azt a rengeteg nyulat, amelyre szükség van? Hát tudnánk annyi veszettnyúlvelőt előállítani, amellyel ezeknek a kutyáknak csak ezredrészét is be tudnók oltani?”

Végezetül egyszerű tanáccsal szolgált Pasteurnek: „A 14 ojtást nem kutyákon kell végeznünk, hanem egyszerűen azokon az embereken, akiket veszettkutya mart meg”.

„Hiszen a dolog végtelenül egyszerű. A veszett eb megmarta ember csak hetek mulva kapja meg a veszettség első tüneteit. A virusnak fel kell kúsznia a harapás helyéről az agyvelőbe. Ezt a hosszú időt fel lehet használni arra, hogy ezalatt beadjuk azt a 14 ojtást, amely a veszettség megelőzéséhez szükséges”. Pasteur belátta az okoskodás helyességét és azonnal nekilátott, hogy asszisztensei társaságában kipróbálja az új gondolatot, még pedig kutyákon.

Mindenekelőtt veszettkutyákat egészségesekkel zártak össze, azzal az eredménnyel, hogy a veszettek természetesen össze-visszamarták az egészségeseket. Azután ezeknek a megmart kutyáknak testébe beadták a 14 fokozódó erősségű vaccina-adagot. Hallatlan diadal várt reájuk! A kezelt kutyák mindegyike életben maradt; mindegyike sikeresen küzdött meg a láthatatlan gyilkos ellenség támadásával. Pasteur ebben az esetben okult azokon a keserű tapasztalatain, amelyeket lépfenés beojtásai kapcsán megért. Megismételte összes kísérleteit Franciaország legelső orvosi tudósaiból álló hivatalos bizottság előtt, amely joggal foglalta össze tapasztalatait a következőkben: „Az a kutya, amely a fokozatosan kevésbbé gyöngített virusnak beojtása útján immunizáltatott, tökéletesen ellentálló a veszettség mérge ellenében”.

A világ minden zugából érkezett levelek, expresszsürgönyök, kétségbeesett jajkiáltásai orvosoknak, szegény szülőknek, akik pácienseik és ebmarta gyermekeik részére kérve-kérték az életmentő ojtószert. Koronás fők fordultak hozzá könyörgő levelekkel…

Elképzelhetik Pasteur rettentő lelkiállapotát. Itt nem arról volt szó, mint a lépfene esetében, hogy az ojtóanyag valamelyes rendellenessége legfeljebb egy pár állatba kerül. Itt emberek élete forgott kockán! Amióta a világ fennáll, nem gyötört még bacillusvadászt rettenetesebb kétkedés. Pasteur százszor elmondotta magában, hogy: „Kutyáimnak egyikét sem ölte meg ez a vaccina; és minden kutyám védettnek bizonyult a veszettség ellen… Feltétlenül bizonyos, hogy a vaccina épp így fog hatni embereken is. Igenis. Egészen bizonyos. De hátha mégis…”

Egy percre elnyomta ezeket a víziókat az a színész, aki néhanapján benne lakozott. Régi barátjához, Jules Vercelhez írt levelében a következő drámai mondat olvasható: „Azt hiszem, hogy magamon kezdem el a kísérletezést. Magamat ojtom majd be a vaccinával és lesem a következményeit. Annyira biztos vagyok az eredményben”.

Egy véletlen eset megszabadította Pasteurt rettentő kétségeitől. Egy napon jajveszékelő asszony kereste föl laboratóriumában Pasteurt, Meisterné asszony, az elszászi Meissengott helység egyszerű polgárnője. Kezénél fogva egy kilencéves fiút vezetett – József volt a neve –, akit két nappal ezelőtt 14 helyen mart meg egy veszettkutya. A fiúcska siralmas állapotban került Pasteurhez – alig volt jártányi ereje. „Mentse meg a kis fiamat Pasteur úr!” Ezzel a kétségbeesett kéréssel fordult az anya hozzá.

Pasteur öt órára rendelte magához az anyát és eközben két híres orvostanárt keresett fel, Vulpian és Grancher professzorokat, akik nagy bámulói voltak és akik saját tapasztalatból tudták, milyen biztonsággal mentette meg Pasteur a veszett ebmarta kutyákat ojtásaival. Még azon estén felkeresték hárman a megmart fiúcskát és amikor Vulpian, a sebész, szemügyre vette a rettentő mély harapási sebeket, azonnal felszólította Pasteurt, kezdje meg az ojtást. „Mert hiszen, ha semmit sem teszünk vele, feltétlenül elpusztul a fiú.”

Ugyanezen az éjjelen – az 1885. július 6-án – megtörtént a veszettség gyöngített virusának első beojtása emberi lénybe. Azután 14 napon át megkapta a kis fiú az illető napnak megfelelő ojtóanyagot anélkül, hogy az ojtások más elváltozást hoztak volna létre szerveiben, mint azokat a kis nyomokat, amelyeket a Pravaz-tű előidéz. A fiúcska aztán hazament Elzászba: a veszettség sohsem tört ki rajta.

Ez után az eset után Pasteurt félelme tökéletesen elhagyta – egészen úgy járt, mint évekkel azelőtt, amikor Roux az ő akarata ellenére trepanálta az első kutyát. Hiszen a kis Meister-fiú egészséges maradt az ojtások után! Pasteur telekürtölte a világot, hogy immár készen áll a nagy feladatra. A veszettséget a föld szinéről el fogja tüntetni! Ez az egy eset a legtökéletesebben kiirtotta lelkéből azokat az aggodalmakat és azt a félelmet, amely bár nem gyökeredzett volt szines lelkének mélyében, de mégis visszatartotta a cselekvéstől olyan sok ideig.

Az egész világ ebmarta páciensei az Ulm-i csodatévő mágus laboratóriumába kezdtek tódulni. A piciny dolgozószobákban megállottak akkortájt a kísérleti kutatások, mert Pasteur tanítványaival együtt egész napon át azzal foglalatoskodott, hogy kiszemelje a világ minden nyelvén beszélő tömegből azokat, akiket az ojtás jótéteményében részesíthet.

És ez a férfiú, aki nem volt orvos – és aki büszke öngúnnyal szokta volt ismételni: hogy „csak egyszerű vegyész vagyok” –, ez a tudós, aki egész életében harcban állt az orvosokkal, hallgatott a világ minden nyelvén elhangzott segélykiáltásokra, és mindenkinek rendelkezésére állott. Befecskendezte az ő komplikált, valójában illogikus 14 különböző erősségű virusát – a veszettségnek különböző fokban gyöngített, de abszolúte ismeretlen csíráit – és egészségesen küldte haza a pácienseket.

Az oroszországi Smolenskkből 19 muzsik érkezett egy nap hozzá, akiket ugyancsak 19 nap előtt veszett farkas mart volna meg; 5 közülük olyan szörnyű sérüléseket szenvedett, hogy jártányi erejük sem volt és a párisi legnagyobb közkórházban, a Hotel Dieuben találtak kórházi ápolásra. A marcona kucsmás alakok csak egy francia szót ismertek és ezt ismételgették folyton, azt a szót, hogy: „Pasteur”.

Egész Párist lázbaejtette ez a különös expedíció; mindenki tudta, milyen hosszú idő telt el a farkasmarások óta és feszült figyelemmel leste a történendőket. A veszett farkas marása a legveszedelmesebb az összes marások között; 80% halálozással jár: szóval a 19 muzsik közül 15 a halálnak volt kandidátusa. A boulevardok járó-kelői egymásnak mondogatták: talán mind a 19 el fog pusztulni, hiszen már több mint két hét telt el a marások óta; szegényeknek nagyon kevés a valószínűségük, hogy megmenekülnek.

Tényleg talán már késő is volt. Pasteur sem nem evett, sem nem aludt ezekben a napokban. De magára vállalta a rizikót és naponta két ojtást adott be az oroszoknak és ilyen módon 7 nap alatt végzett a 14 beojtással.

Egész Páris figyelte a történendőket, míg végre újabb dicsőségi, vagy ha úgy tetszik büszkeségi hullám vonul végig az egész országon, amely mindenkinek lelkébe markolt, mert a beojtottak közül csak három kapta meg a veszettséget, tizenhat egészséges maradt. Az Oroszországba hazatérő muzsikokat országuk azzal a tiszteletteljes áhitattal fogadta, amely kijár azoknak a reményükvesztett betegeknek, akiket valamely csodatévő szentkép vagy ereklye gyógyított meg. A minden oroszok cárja a Szent Anna-rendjel gyémántos keresztjét küldötte el Pasteurnak és százezer franknyi készpénzt, hogy ezzel alapját vesse meg annak a bacillusvadászat céljait szolgáló hatalmas intézménynek, amelyet ma Pasteur-intézetnek nevezünk és amely a párisi Rue-Dutot-t világszerte ismertté tette. Az egész világ hozzájárult ennek az épületnek megalkotásához; minden országból özönlött a pénz: milliók gyűltek össze rövidesen, annak a laboratóriumnak céljaira, amelyben Pasteur mindent megtalálhatott, amire kutatásaiban szüksége volt. Csak nagy események nyithatják meg ilyen módon az emberi áldozatkészség zsilipjeit… A laboratórium felépült, de Pasteur már nem élvezte. Munkája befejezést nyert és dicsősége teherként nehezedett lelkére. Negyven esztendőnek sohasem hallott energiájú munkája akkor ért véget, amikor dicsőségének tetőpontján állott. 1895-ben halt meg Páris közvetlen közelében, Villeneuve l’Etangban, egy kis falusi házacskában, közel azokhoz a kennelekhez, amelyekben tartották a kísérletekhez való veszettkutyákat. Mint jó katolikus halt meg, ő, a nagy misztikus. Egyik kezében a feszületet tartotta, a másikon pedig türelmesebb, háttérben maradó és mégis legfontosabb munkatársának, Pasteuerné asszonynak keze nyugodott. Roux és Chamberland ott voltak halálos ágya körül és többi munkatársai is, akiket szilánkokká forgácsolt volt szét a haldoklónak egykor oly hatalmas energiája. Hívei és hívői, akiknek munkakészségével ugyan visszaélt volt, de akikbe inspirációjának lángját beleplántálta. És ez a gárda, amely életét tette százszor meg százszor kockára a Mester vad gondolatainak megvalósításában, szívesen áldozta volna fel magát, ha ezzel a tűnő géniuszt visszaadhatta volna az életnek. Ez volt az emberi szempontból tökéletes vége ennek az annyira emberi, olyannyira szenvedélyes, olyannyira tökéletlen és emellett annyira zseniális bacillusvadásznak és életmentőnek.

Életpályájának még egy záró mozzanatáról meg kell emlékeznem: hetvenedik születésnapjáról (1892), amikor a Sorbonne patinás nagytermében ünnepelték Pasteurt és átadták néki a legnagyobb kitüntetést, a tiszteletére vert érmet. Lister is megjelent az ünneplők között és sok nemzetnek kiváló tagja, de a kiválóságok fölött hosszú, sűrű sorokban tolongott Franciaország fiatalsága, a Sorbonnenak és az egyetemeknek hallgatói. A fiataloknak zajló moraja elült, egy hang sem hallatszott a nagy teremben, amikor Pasteur a köztársaság elnökének karjára támaszkodva felsántikált a dobogóra. És akkor a köztársasági gárda zenekara rázendített a szokásos ünnepi indulóra, mintha csak valami tábornoknak, vagy az öldöklés mesterségében kitünt más nagyhírű hősnek ünnepléséről lett volna szó.

Lister, a sebészek koronázatlan királya elhagyta ülőhelyét és átölelte Pasteurt: az őszszakállú kiválóságok örömujjongása és éljenzése egyetlen harmóniában olvadt össze a fiatalok falrengető diadalmámorával. Végre szóhoz jutott az öreg bacillusvadász is; – azaz hogy helyette fia szólalt fel, mert az ő, egykor annyira harci készségű hangja már elfakult – és beszédének utolsó szavai valóságos himnusz erejével markoltak be a hallgatók lelkébe. Ez a himnusz nem annyira az életmentés problémáit tárgyalta, mint inkább prófétai erővel igyekezett az életet új utak és új célkitűzések felé irányítani. A fiatalok, a diákok felé fordult.

„Ne engedjétek, hogy szíveteket terméketlen és értéktelen kétkedésnek betegsége befertőzze: ne engedjétek, hogy azok a szomorú órák, amelyek minden nemzet életében előfordulnak, valaha is beárnyékolják akarástokat. Minél több időt töltsetek szorgalmas munkálkodás közben laboratóriumokban és könyvtárakban. Mindegyikőtöknek első kérdése az legyen: mit tettem eddig saját kiművelődésem érdekében? És azután előhaladástok nyomán azt, hogy: Mit tettem hazámért? Boldog az, aki megéri azt az időt, amikor azzal a tudattal gondol vissza életére, hogy hozzájárult az emberiség haladásához és fejlődéséhez…” (L. a 8. és 9. sz. jegyzetet.)

Pasteur kisérleti majma közvetlenül ojtás után (1884)