PASTEUR — Legnagyobb ellenségeink a mikróbák.

TARTALOM

PASTEUR — és a veszett kutya

KOCH — Küzdelem a halál ellen

I.

A mult század hatodik évtizedében, azokban a bámulatos és izgató esztendőkben, amikor Pasteur az ecetipart fektette új alapokra és kikutatta, mi bajuk a beteg selyemhernyóknak. egy alacsony termetű, komoly, pápaszemes német diák a göttingai egyetemen tanulta az orvosi mesterséget. Jó diák, jó tanuló, de kissé töprengő lélek volt. Miközben hullákat boncolt, arról álmodozott, hogy majd egyszer tigrisekre vadászik a dzsungelben. Lelkiösmeretesen vágta be a sokszáz csont és izom hosszabb-rövidebb latin és görög elnevezését, de álmodozó lelkében újra meg újra megjelentek előtte azoknak a gőzösöknek képei, amelyek Keletre voltak indulóban. Földrajzi kutatónak készült, esetleg katonaorvosnak, aki majdan elnyeri a vaskeresztet, vagy hajóorvosnak, aki lehetetlen helyekre látogat majd el. De sajna, amikor 1866-ban megkapta az orvosi diplomát, egy hamburgi tébolydába került gyakornoknak. Ugy vélem, ebbéli működésében, miközben dühöngő maniakusokkal és gyámoltalan idiótákkal foglalatoskodott, nem igen jutottak fülébe Pasteurnak azok a prófétai látomásai, amelyek az emberölő rettenetes mikróbákról szóltak. Még mindig figyelemmel kísérte esténkint – miközben a kikötő rakpartján sétálgatott választottjával, Emmy Fraatz kisasszonnyal, – az induló tengeri gőzösök elnyúló füttyét. És miközben megkérte Emmyke kezét, színes lehetőségeket rajzolt elé azokról a regényes földkörüli utazásokról, amelyeket tervbevett. Emmy egy föltétel alatt mondott igent, hogy t. i. lemond kalandor lelke álmodozásairól és mint tisztes gyakorlóorvos letelepszik. Germániának valamelyik helységében. Róbertünk lelkéből ötven év családi boldogságának lehetősége tényleg elűzte az elefántokról és Patagóniáról szóló álmokat: elfogadta választottjának föltételét és letelepedett egy kis porosz városkában, hogy megkezdje azt az orvosi gyakorlatot, amely világéletében nem érdekelte.

Miközben recepteket írt, a térdig érő sárban lóháton látogatta meg pácienseit és éjjeleket virrasztott át vajúdó porosz asszonyok ágya mellett: Lister a távol Skótországban már nyomára jutott annak, hogy lehet megóvni a szülő asszonyokat a gyermekágyi láztól; egyszerűen olyképen, hogy távoltartjuk tőlük a még akkor nem látott és nem ismert ártalmas csírákat (l. a 7. sz. jegyzetet). Az európai orvosi fakultások professzorai és diákjai már fülelni kezdtek Pasteur nézeteire, ki szerint vannak betegségokozó, szóval rosszindulatú csírák. Itt-ott már akadtak olyan kutatók, akik bár nyers, de céltudatos kísérletezésbe fogtak; de Koch annyira távolesett és annyira el volt vágva ettől a tudományos világtól, mint akár kétszáz évvel ő előtte az öreg Leeuwenhoek, aki a németalföldi Delftben pepecselt üveggyöngyökkel és nagyító lencsévé csiszolta őket. Már úgylátszott, Kochnak is lesz az a sorsa, hogy betegeket kell majd egész életén át vígasztalnia és haldoklókat kell majd kezelnie és – ha lehet – megmentenie, – (az utóbbi eset volt a ritkább) – és felesége Emmyke meg volt elégedve ezzel az élettel, sőt talán büszkén mesélte el szomszédainak, ha az uracskája különös jó napokon 15, sőt 20 márkát is keresett.

De Roberth Koch nem nyugodott. Az egyik kihalt városból a másik unalmas helységbe költözött át, hogy végre Wohlsteinba kerüljön el Keletporoszországba, ahol aztán, 28-ik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt.

Vajjon mi lehetett a jó asszony gondolata? Talán ez: „Lehetséges, hogy ez az eszköz ki fogja rántani Róbert lelkért abból az egyhangúságból, amely a praxis taposómalmát jelképezi… Talán színessé is fogja tenni az életét… „Hiszen az én jó öregemnek legnagyobb passziója a nagyitó üvegen való nézelődés.”

A jó asszony nem tudta, hogy ez a játékszer, ez a mikroszkóp az urát sokkal fantasztikusabb kalandok felé fogja vezetni, mint amilyenekkel Tahitiban vagy Lahoreban találkozott volna; ezekre a különös kísérletekre pedig – aminőkről Pasteur álmodozott, de aminőket előtte senki sem végzett még – juhoknak és szarvasmarháknak elpusztult tetemei vezették rá. Az orvosi tudomány új lehetőségei és kalandos tényei úgyszólván ott kellették magukat ajtaja előtt; egyelőre azzal az eredménnyel, hogy lassanként a gyógyszeres illatú rendelőjében elvették a kedvét az egész orvosi rendelő tevékenységétől.

„Gyülölöm ezt az egész komédiát, amelyet orvosi praxisnak neveznek… Hiszen én rettenetes mód szeretném meggyógyítani a diftériás gyermekeket De amikor a síró anyák könyörögnek, hogy mégis tartanom kell bennük a lelket még akkor is, amikor jól tudom, hogy a gyermek el fog pusztulni. Hogyan gyógyítsam meg a diftériát, ha nem tudom, hogy mi okozza, és ha hazámnak legbölcsebb doktora sem tudja.” Azt hiszem, ilyen keserű szavakban panaszkodhatott Koch a jó Emmynek, aki ideges csodálkozással gondolhatta magában, hiszen minden fiatal orvosnak az a kötelessége, hogy minél jobban végezze munkáját, hiszen annyi sok esztendőn át tanult a nagy orvosi egyetemeken. Vajjon miért is olyan elégedetlen a szegény ura?

De Kochnak igaza volt. Vajjon igazában mit tudtak a doktorok a betegségek igazi okozóiról? Pasteur fényes kísérletei az emberi betegségek mikéntjére nézve semmit sem bizonyítottak. Pasteur valójában úttörő volt, előfutára a jövő nagy győzelmeknek, járványok eljövendő kiirtásának; de ugyanakkor, elhagyatott orosz városok muzsikjai még mindig olyan módon védekeztek volt a járványok ellen, hogy négy özvegyasszonyt járomba fogtak és éjnek idején barázdát huzattak velük a város körül! És az orvosok? Azok sem tudtak volna okosabb tanáccsal szolgálni.

„Talán a professzorok, Berlin nagy orvosai – kedves Róbertem – talán azok tudják, hogy mi is okozza ezeket a járványokat, amelyek elfojtására te képtelen vagy.” – Lehet, hogy Kochné asszony így vígasztalta meg az urát. De 1873-ban, tehát jó félévszázaddal ezelőtt – a leghíresebb orvosok sem tudtak többet a járványok keletkezéséről, mint azok a szegény tudatlan orosz parasztok, akik járomba fogták az özvegyasszonyokat. Párisban Pasteur azt prédikálta, hogy a tüdővészesek gyilkosát nemsokára meg fogják találni valamelyik bacillus alakjában; de ez ellen az őrült próféta ellen egyértelműen állást foglalt az akkori egész orvosi tudományos világ, élén a kitűnő Pidoux professzorral.

„Micsoda? – hördült fel ez a Pidoux – a tüdővészt csirák, illetve a csíráknak egy bizonyos fajtája okozná? Őrület! Lehetetlen gondolat! A sorvadásnak száz különböző oka van. Hiszen a sorvadás, miként tudni való, nem egyéb mint a szövetek plazmás szerkezetének nekrobiotikus és infekciózus destrukciója, amely destrukciónak útjait a hygienikusnak és az orvosnak egyaránt el kell elzárnia!” Ugyebár világos és főkép könnyen érthető? Szóval a hivatalos orvosi tudomány Pasteur jóslásait értelmetlen és gyakran badar szavak áradatával igyekezett megdönteni.

II.

Estéit Koch azzal töltötte, hogy új mikroszkópjával mulatgatott; meg kellett tanulnia a tükör kezelését, hogy éppen a kellő világosságot vetítse az objektív-lencsébe, meg kellett tanulnia, hogy a vékony üveglemezeknek, az ú. n tárgy- és fedőlemezeknek ragyogó tisztasága milyen fontos, mert hiszen ezek közé az üveglapok közé szokta volt a lépfenében elhullott juhok és szarvasmarhák vérét elhelyezni.

A lépfenének nevezett különös betegségtől egész Európa állattenyésztői rettegtek; az egyik helyen egy nagybirtokos veszítette el ezernyi birkáját, a másik helyen szegény özvegyasszony életfenntartó tehenét. Senki sem ismerte akkor azokat a törvényeket, amelyek ezt a járványt jellemzik, csakis annyit tudtak, hogy ime a még reggel vígan ugrándozó birka hirtelen abbahagyja az evést, fejét fáradtan lógatja és a következő napon már holtan találják, holtan és mereven, szája, orra körül különös fekete véralvadékkal. Majd rövidesen más állatokon mutatkoznak ugyanazok a jelenségek; öt, tíz, száz meg száz birka pusztulhat el imigyen ugyanabban a juhnyájban. Senki sem tudta, hogy mivel lehet a betegséget megállítani. Nem egyszer emberre is átragadt a lépfene; maga a gazda vagy juhásza, a gyapjunyíró munkás, a tímár, avagy a nyersbőrökkel kereskedő egyaránt ki volt téve a lépfenének nevezett feketevéres, bőrgyulladásos gócoknak vagy a még szörnyűbb lépfenés tüdőgyulladásnak.

Koch mikroszkópos játékait ugyanazzal a látszólagos céltalansággal kezdte meg, mint az öreg Leeuwenhoek; mindenre kíváncsi volt. Mindent megvizsgált, míg végre ráakadt lépfenés állatok vérére. Ekkor már erre a témára fordította minden figyelmét; megfeledkezett orvosi látogatásairól, ha valahol ráakadt egy friss lépfenés holttetemre. Végigházalta az összes mészárosokat, csak hogy megtudja, melyik helyen tört ki a legelésző nyájban a rettegett betegség. Csakhogy nem volt annyi szabad ideje, mint Leeuwenhoeknek; kísérleteihez úgy lopta el az időt orvosi gyakorlatától – és ha volt pár üres perce – teszem a gyomorfájós gyermek kezelése és egy foghúzás között – hát ezt az időt alaposan kihasználta. Az ilyen üres félórájában sietve tett a tárgy- és a fedőlemez közé lépfenés hulla véréből származó cseppet és figyelemmel nézte az elé táruló képet. A kerek, ide-odaáramló zöldessárga vörös vérsejtek között különös jószágok keltették fel figyelmét, átlátszóan fehér kis pálcikák. Némelykor rövidek voltak ezek a pálcikák, rövidek és csak kis számban végezték rezgő mozgásukat az ugyancsak rezgő vörös vérsejtek között. Máskor, mintha egyik végüknél összevolnának tapadva – helyenként pedig egész hosszú fonalak voltak láthatók, ezerszer finomabbak, mint a legfinomabb selyemfonál.

„Mi az, amit látok? Vajjon mikróbák-e? Vajjon élnek-e? Biztos, hogy önálló mozgásuk nincs!… Talán a beteg állatok vére alakult át ezekké a finom átlátszó pálcikákká és fonalakká?” – Sokáig tűnődött a felvetett lehetőségeken. Két francia tudós, Davaine és Rayer már ő előtte látták ugyanezeket a jószágokat lépfenés juhok vérében, elő is állottak azzal, hogy ezek a bacillusok, avagy pálcikák élnek és okozzák valójában a lépfenét, de ezt a kijelentésüket semmivel sem igazolták volt és nem is találtak egész Európában hitelre. Csak Pasteur hitte el, amit állítottak. De Koch-ot egyáltalán nem érdekelte, hogy ezekről a pálcikákról kinek mi a véleménye. Az orvosok kétkedései és nevetése éppen olyan kevéssé zavarta meg őt, mintahogy Pasteur színes enthuziazmusa is hidegen hagyta. Az volt a szerencséje, hogy senki sem vette pártfogása alá abból a célból, hogy bacillusvadászt neveljen belőle. Kivert farkasként állott mindenkor egymagában; egyedüli társaságát azok az összefonódó pálcikák alkották az elpusztult háziállatok vérében.

„Nem látom még az útját, hogyan bizonyítsam be, vajjon tényleg élnek-e ezek a pálcikák; valóban – úgy látszik még sok mindenfélét kell tanulnom…” Különös, hogy egyszeriben abbahagyta a betegségek tanulmányozását és egészséges állatok mikroszkópijával kezdett foglalkozni. A wohlsteini vágóhidakat kezdte bújni, majd a mészárosok üzleteit, azután összetrafikált a hentesekkel és tucatjával, százával szerezte be az egészséges állatokból származó legkülönbözőbb vérpróbákat. Mindezek megnézése sok időt vett igénybe, de hát Koch egyszerűen több percet lopott el orvosi gyakorlatából. Kochné asszonyt nagyon aggasztotta urának különös passziója, aki már most órákat töltött azzal, hogy mikroszkópja fölé hajolva egészséges vérpróbákat vizsgáljon.

Koch tovább morfondírozott: „Ezeket a pálcikákat és fonalakat sohasem látom egészséges állatok vérében. Ez ugyan igaz, de ha igaz is, még nem dönti el, vajjon tényleg csirák-e, tényleg élnek-e, nőnek-e, szaporodnak-e?”

De hogyan dönthetné el a kérdést? A tüdőbajosoknak, akiken úgysem tudott segíteni, a torokgyíkban fuldokló bébiknek, a hisztériás öreg dámáknak képe mindinkább háttérbe szorult és mint fölösleges teher agyának egyik sarkában raktározódott el. Az a kérdés, hogyan bizonyítsa be a pálcikák élő voltát, elfeledtette vele, hogy a recepteket alá is kell írni, mogorva férjjé tette és végül arra bírta, hogy a dolgozóját megfelelő fadeszkázat segítségével a lakástól, a családtól elválassza. És e válaszfal mögött Koch egyre több és több órát töltött mikroszkópja mellett, amelynek segítségével tengernyi lépfenés készítményt mustrált végig és apró ketrecei mellett, amelyekben tucatnyi egércsalád lakozott volt.

Szinte hallom miket mondhatott magában, miközben türelmetlen betegek csoszogtatták lábaikat a várószoba padlózatán: „Annyi pénzem nincs, hogy juhokat és szarvasmarhákat vehessek kísérleteim céljára; az sem igen vihető keresztül, hogy tehenek legelésszenek laboratóriumi helyiségeimben – hátha lépfenével be tudom fertőzni ezeket a fehér egereket… Ha igen, talán be tudom igazolni, hogy ezek a pálcikák tényleg élnek.”

Így kezdte meg ez a félbenmaradt földkörüli utazó kísérleteit. Az én szememben Koch legalább olyan különös és furcsa bacillusvadász volt, mint Leeuwenhoek. Bizonyos azonban, hogy ő is a selfmade-man tudósok osztályába tartozott. Mindenekelőtt szegény volt, mint a templom egere, aztán benne volt az orvosi gyakorlat egyhangú taposómalmában. Csak annyi volt a tudása, amennyit az egyetem falai között elsajátíthatott. Már pedig az egyetemen nem tanulhatta meg a kísérletezés művészetét. Semmiféle eszköz nem állott rendelkezésére, kivéve Emmy asszony karácsonyi ajándékát, az imádott mikroszkópot; minden eszközt magának kellett kigondolnia és megszerkesztenie apró lécekből, zsinegekből, meg pecsétviaszkból. És ami a legjobban esett a latba, ha kisded dolgozójából átment Emma asszonyhoz a lakószobába és elmondta, mi minden érdekeset talált és látott, a jó asszony orrát fintorgatva hányta szemére, milyen kellemetlen illatokat hoz magával.

Végre megtalálta a biztos módját annak, hogyan fertőzze az egereket a lépfenével. Fecskendő, amivel beadhatta volna a fertőző vért, nem állott rendelkezésére. De erőteljes káromkodások, valamint egy csomó egészséges egér pusztulása árán a következő módot eszelte ki. Kis, hegyes faszilánkokat alaposan megtisztított. Aztán kemence melegében hevítette, hogy ilyen módon pusztítsa el a közönséges bacillusokat, amelyek esetleg a szilánkokba kerültek. Aztán bemártotta a faszilánkokat lépfenés juhok vérébe, abba a vérbe, amely telve volt a leírt rejtélyes, nem mozgó pálcikákkal és fonalakkal. Majd finom ollóval átvágta az egér bőrét a farka tövén és ebbe a bőrsebbe belevitte a vérrel átitatott apró szilánkot. Az ég tudja, hogyan erősítette meg eközben a ficánkoló egeret. Majd az egeret külön ketrecbe ejtette és lemosván kezét, pénzkereső útjára indult, komoly nagyképűséggel vizsgálgatván, vajjon mi lehet a baja a betegének, gondolatai és szavai valahogy így követhették egymást. „Vajjon elpusztul-e a kis bestia, az egér lépfenében?… Kedves Schmidtné, megvígasztalom, az ön gyermeke jövő héten már megint iskolába fog járni… Remélem a lépfenés vérrel nem fertőztem be magam az ujjamon vágott seben át”… Ilyen volt Koch élete.

És amikor a következő reggelen Koch felkereste házi laboratoriumát – ott látta a tegnap befertőzött egeret mereven, hátán, négy apró lábát a levegőbe meresztve. Tegnap még oly síma bundácskája ma már kócos volt, szennyes és nem fehér többé, hanem kékes ónszínű. Aztán odaerősítette a kis holttetemet a vizsgáló-asztalra, éles késekkel és ollókkal felboncolta és kivette máját, tüdejét, lépét, szóval minden érdekesebb szervét. „Bizony, bizony, az egér szervei olyanok, mint a lépfenés juhokéi… Nézd csak a lépet: milyen nagy és milyen fekete a belseje… Ugyszólván kitölti az állat fél testét…” Gyorsan bemetszett tiszta kiizzított késsel a megduzzadt lépbe és az abból kiserkedő feketés nedűt mikroszkópja lencséje alá tette két finom üveg lemez között… Persze, hogy itt vannak, – lám – ezek a pálcikák és fonalak… Éppúgy nyüzsögnek ennek az egérnek a testében, mint a lépfenében elpusztult juh vérében, amelyet tegnap az egér bőre alá vittem volt.”

Koch magánkívül volt örömében, mert tudta, hogy mesterségesen létre tudja hozni oly olcsó és könnyen hozzáférhető egérben a juhok a marhák és emberek lépfenés betegségét. A következő heteken át élete elég egyhangú volt; egyik egérről a másikra vitte át folytonosan a betegséget az először kitapasztalt módon, átitatván az elpusztult egér vérével egy kis faszilánkot és betolván ezt a faszilánkot egy új egér farktövén ejtett friss sebe. Másnap reggel pontosan ott találta tegnapi egerét holtan és minden egyes apró holttetem vérében meglátta a pálcikák és fonalak miriárdjait, azoknak az egytizezred centimeter vékonyságú fonalaknak szövedékeit, amelyeket sohasem látott volt egészséges állat vérében.

„Ezek a pálcikák feltétlenül élnek, hiszen a szilánk, amelyet az egér bőre alá helyeztem, csak pár száz vagy ezer ilyen pálcikát tartalmaz és íme ez a pár száz vagy ezer pálcika szaporodott el az egér testében alig 24 óra folyamán azzá a milliárdnyi pálcikává, amely az egeret megbetegítette és végezetül megölte... De akárhogyan is áll a dolog, látnom kell, miképen szaporodnak ezek a jószágok, hiszen nem pillanthatok be az egér belsejébe.”

„Hogyan láthatnám meg a pálcikák szaporodását” Ez a kérdés járt folytonosan a fejében, miközben számolgatta betegeinek pulzusát és vizsgálta nyelvüket. Esténként aztán a lehető leggyorsabban végzett a vacsorájával, alig kívánt jóéjszakát Kochné asszonynak és berohant a kis dolgozóba, amelyet az egerek és a fertőtlenítő folyadékok kellemetlen illatokkal töltöttek meg és törte a fejét, hogyan figyelhetné meg a pálcikák növekedését a külvilágban, az egér testén kívül. Ebben az időben Koch a világon semmit sem tudott azokról az élesztőlevesekről és lombikokról, amelyekkel Pasteur már régen dolgozott és azok a kísérletek, amelyekkel bíbelődött, annak az önálló originalitásnak jegyében állottak, amely az őskori barlanglakókat a tűz használatára megtanította.

„Talán sikerül majd, hogy növekedésre bírjam a pálcikáimat valamelyes olyan anyagban, amely a lehetőségig hasonlít az állati szervezet nedveihez - valamiben, ami egészen olyan mint az élő test.” Ennek a gondolatnak jegyében szarvasmarha szeméből származó folyadéknak az ú. n. humor aqueusnak egy kis csöppjét helyezte mikroszkópjának üveglemezére és belétett egy parányi darabkát a lépfenében imént elhullott egér lépszövetéből. Az egészet új lemezzel födte le és megelégedetten nézett maga körül. „Azt hiszem, ez a szemfolyadék jó táplálóanyag lesz a csirák részére. De talán a pálcikáknak szükségük van az élő test hőfokára, hogy nőjjenek?” És azonnal nekilátott, hogy saját kezeivel egy kis, durván készített költőkemencét tákoljon össze. amelyet olajméccsel melegített. Ebbe az eszközbe helyezte aztán el azt a két finom üveglemezt, amelyek között foglalt helyet az egér-lép darabkával kevert szemnedű, majd az éj folyamán elhagyta ágyát, álmatlanul hánykolódott, hogy följebb vagy lejebb csavarja füstölő olajmécsét és ahelyett, hogy a nyugalmat kereste volna, úgyszólván óránként odacsúsztatta a készítményt mikroszkópja lencséje alá. Némelykor mintha megfigyelte volna a pálcikák növekedését - de semmiben sem volt biztos, mivel hogy tenger más csíra úszkált ott a szövetek között, amelyek a jó isten tudja hogyan kerültek a készítménybe és amelyek túlburjánozták a lépfene karcsú csiráit.

,;Pálcikáimat tisztán kell kitenyésztenem. Tökéletesen, tisztán. anélkül, hogy más csírák kerüljenek a készítménybe” - és a legfantasztikusabb utakon próbálkozott meg, miközben a hiábavaló kísértetezések mély árkokat szántottak domború homlokára és szarkalábakat rajzoltak szeme szögletébe.

Végre egy szép napon a csíratenyésztésnek egy végtelenül egyszerű, bolondul egyszerű módja villámlott át elméjén. „Függőcsöppben fogom őket tenyészteni.” Igen vékony üveglemezt vett elő és borszeszlángon áthúzta, hogy az üvegen lévő minden élő lényt elpusztítson. Aztán erre a tiszta lemezre ráhelyezte egy éppen megölt ökör szemfolyadékát és ezt a kristálytiszta csöppet befertőzte a lépfenében éppen elpusztult egér lépdarabkájával. Az egész lapos lencseformájú csöppet aztán betakarta egy vastagabb üveglemez vájulatával, úgyhogy a csöpp seholsem érhette ennek a másik üvegnek falait. Miután még a két lemezt, a vékonyabb egyenest és a vastagabb kivájtat egy kevés vazelinnel a szélén egymáshoz tapasztotta, hirtelen ügyesen megfordította a lemezpárt, úgyhogy a vékonyabb lemez került fölfelé és íme készen volt a függőcsepp az átlátszó börtönükbe zárt finom pálcikákkal együtt, amelyekhez sem a készítés nyomán, sem pedig később más csírák nem jutottak.

Koch talán nem is tudta amit tett, de azt hiszem, hogy eltekintve attól a naptól, amelyen Leeuwenhoek először látta meg az apró mikroszkópos lényeket az esővízben, a bacillusvadászat egész történetének, valamint a fertőző betegségek ellen való küzdelemnek ez volt a legfontosabb momentuma.

„Ebbe a csöppbe immár semmi idegen anyag nem kerülhet, íme, itt vannak előttem a pálcikák - lássuk mi történik velük”. Ez volt Koch gondolata, amikor a függőcsöpp-készítményt mikroszkópja lencséje alá csúsztatta; aztán odahúzta székét primitív dolgozóasztalához és izgatottan leste, mi fog történni. A megvilágított górcsövi látótérben az alaktalan és óriásira megnőtt egérlépszövetdarabkák között elszórtan meglátta a vékonyka pálcikákat, itt is egyet, ott is egyet. Két óra hosszat figyelte a történendőket anélkül, hogy valamit is látott volna. De két óra mulva különös történések filmje játszódott le a beteg lépdarabkák között, olyan dráma, amely egész valóját megborzongatta.

A kis táncoló pálcikák növekedésnek indultak! Kettőt látott ott, ahol az előbb még csak egy volt. A pálcikák egyike-másika mindkét irányban megnyúlt, hosszú fonallá növekedett, amely egyenletes növekedésében elérte a látótér átmérőjének hosszát: és néhány óra mulva a lép szövetének törmelékeit egészen elfödték a pálcikákból kinőtt fonalak miriádjai; elfödte az a szövedék, amelyet fehér, színien élő fonalak, gyilkos fonalak alkottak.

„Most már tudom, hogy a pálcikák élnek. Most már látom, hogyan nőnek meg milliószámra szegény egereim testében; nyilván ugyanígy szaporodnak el a juhokban, a marhákban, az emberekben is. Lássuk csak! Hogy is folyik le a nagy színjáték! Ezeknek a pálcikáknak egyike bekerül a nálánál milliárdszorta nagyobb szarvasmarha testébe; nincs ellenséges indulattal ez ellen az ökör ellen, nem gyűlöli, csak egyszerűen elszaporodik benne, millió és milliószámra átjárja a nagy állat testét, beburjánzik tüdejébe, agyvelejébe, összes szerveibe és fojtogatja a legparányibb hajszálereit. Rettenetes gondolat!”

Nem törődött Koch ezután semmivel, sem az idővel, sem rendelőjével, sem hivatalos kötelességeivel, sem pedig váró és panaszkodó pácienseivel: mindez lényegtelenné, nonsenssé vált reá, agya semmi másra nem reagált többé, mint a lépfene-fonalak szövedékének borzalmas képére. Egy héten keresztül naponta megismételte kísérletét, amellyel milliomszorosan elszaporította az egyes csírákat. Majd a pálcikáktól nyüzsgő függőcsepp parányi mennyiségét friss függőcseppfolyadékba plántálta át és megfigyelte, mikép szaporodtak el milliószámra az átvitt csírák.

„Ezeket a bacillusokat az állati testtől távol nyolc nemzedéken keresztül tenyésztettem tovább, sikerült őket színtenyészetben előállítanom minden más csírától mentesen, – az egér lépének semmiféle nyoma sincs már bent a nyolcadik függőcseppben – ebben nincs egyéb, mint az egérölő bacillusok nyolcadik nemzedéke… Az a kérdés, hogy ez a nyolcadik nemzedék meg tudja-e ölni az egeret vagy a juhot: egyedül így dönthetném el, vajjon okai-e ezek a csírák a lépfenének vagy sem”.

A nyolcadik nemzedék bacillusaival telt és már szabadszemmel is szürkének látszó cseppnek – mennyi csíra nyüzsgött benne! – egy parányi mennyiségét a szokott módján, faszilánk szövetébe beivódottan Koch egészséges egér bőre alá vitte be. Jóangyala vezérelte kísérletében.

A következő napon rövidlátó szemével egész közel hajolt a szegény kis áldozat boncolásra előkészített teteme föl. Lelke égett a reménységtől, de azért óvatos gondossággal sterilizálta késeit. Pár perc mulva már ott ült mikroszkópja előtt és vizsgálta a kis hulla lépéből készített készítményt. „Megvan! Gyönyörű! Megint csak itt látom a pálcikákat és fonalakat: szóval a függőcseppemből származó pálcikák épp oly gyilkos természetűek, mint azok, amelyek közvetlenül a lépfenében elpusztult juhok lépéből származtak!”

Igy látta viszont ebben az utolsó egérben Koch ugyanazt a mikróbát, amelyekről olyan hosszú idő gyanította, hogy élőlény és amelyet először a lépfenében elpusztult tehén vérében látott még akkor, amikor utolsó tagjából ugyanazt a csírát tenyésztette ki, amelyet annyi generáción keresztül ojtott át egérről-egérre és határtalan számú függőcseppen vizsgált volt türelmes aggyal, kitünő szemmel.

Az összes kutatók, sőt az összes élőemberek közül elsőnek Koch mutatta ki tökéletes biztonsággal, hogy a mikróbák bizonyos fajtája bizonyos fajú betegségek oka, tehát, hogy végtelen apró, alig látható csírák aránylag óriás állatoknak lehetnek gyilkosai. Pasteur csak az ösvényt jelölte ki prófétai gesztussal, az utat Koch tette meg. Koch, aki ezekre a lehetetlenül parányi halacskákra horgászott, hosszú ideig figyelte őket anélkül, hogy valamit is tudott volna természetükről, szokásaikról meg rejtekhelyükről, meg arról, vajjon ártalmasak-e vagy nem, de arról sem, milyen könnyűszerrel támadhatták volna meg őt magát láthatatlanságuk adta tökéletes rejtekhelyükről.

III

Miután imígy kisiklott a reá leselkedő veszélyek elől, – hideg józanságában sohasem tartotta magát hősnek – nem is gondolt rá, hogy kísérleteit közölje. Manapság nem értenők meg, ha valaki ilyen csodálatos munka elvégzése és hatalmas rejtélyek megoldása után ajkát zárva tartaná.

De Koch felfedezéseiből nem árult el semmit, sőt talán az is kérdéses, vajjon ez a tartózkodó, szerény német vidéki doktorba ojtott zseni egyáltalán fölismerte-e magányos kísérleteinek szépségét vagy fontosságát.

Elzárkózott adatainak közlése elől. Sokkal többet kell tudnia! Változatos sorban fertőzte a tengerimalacokat, a házinyulakat és végezetül juhokat is függőcseppjeinek ártatlan külsejű, de annál veszedelmesebb készleteivel; és ime azt látta, hogy kísérleti állatainak mindegyikében a juhokban és egerekben egyforma gyorsasággal és rettenetességgel szaporodnak el milliomszorosan a szilánkokkal bevitt, aránylag kisszámú bacillusok, hogy néhány órán belül megmérgezzék az addig életerős szöveteket, megfojtsák tömegükkel a kis ütő- és vivőerőket, feketére mérgezzék az addig piros vért és végezetül megöljék a juhokat, a tengerimalacokat és a nyulakat.

Egyetlenegy, de annál fantasztikusabb ugrással ugrott ki Koch a pilulagyártó ismeretlenek tömegéből és plántálta magát a legelső kutatók sorába; de minél zseniálisabb módon vadászta a bacillusokat, annál nyomorúságosabban végezte az orvosi gyakorlatával járó kötelességeket.

Hiába jajgattak a távoli parasztházak gyermekei, nem látogatta meg őket; megdagadt arcú, fogfájós páciensek órákhosszat vártak hiába előszobájában – végezetül nem maradt más megoldás számára, mint hogy betegeinek egy részét más orvosnak adja át. Kochné asszony már alig látta egész nap az urát és végezetül már azt kívánta, bárcsak ne látogatná meg pácienseit; annyira beivódott ruházatába és bőrébe a legkülönbözőbb dezinficiáló oldatoknak meg kísérleti állatainak szaga. Ő pedig már annyira volt, hogy pácienseivel és feleségével oly kevéssé törődött, mintha a holdban laktak volna – egész valóját egy új, rejtélyes kérdés hatotta át, amely napjának és éjjelének úgyszólván minden óráján át foglalkoztatta. Az új kérdés ez volt:

„Vajjon miként kerülnek ezek a parányi bacillusok, amelyek olyan törékenyek, hogy készítményben rövidesen elpusztulnak, a beteg állatról az egészségesre?”

A mezőgazdák és állatorvosok közt különös babonák járták ennek a járványnak az eredetéről, különös sejtések, amellyel meg akarták magyarázni annak a veszedelemnek szabálytalan megjelenését és terjedését, amely a mezőn legelésző falkákat és gulyákat örökké fenyegette. Ezekbe a koponyákba nehéz volt azt a nézetet bevinni, hogy a rettenetes kórságot olyan parányi élőlény okozza, amelyből százakat kell egymásután elképzelni, hogy egy milliméter hosszúságot nyerjünk.

„Lehetséges, hogy az ön kis csírája sorra megöli a mi nyájainkat”, – így szóltak az állattenyésztők Kochoz – „de hogyan magyarázza meg, hogy szarvasmarháink és juhaink pompásan érzik magukat az egyik legelőn és ha áthajtjuk a gulyát, vagy nyájat egy más, szemre pompás legelőre, olyan rohamosan pusztulnak, mint a legyek ősszel?”

Koch ismerte azokat az adatokat, amelyek a fölvetett kérdést jogossá tették. Tudta, hogy például a franciaországi Auvergne-ben egész zöldelő hegyek vannak, amelyeken az áthajtott juh rövidesen tucatjával, vagy százával pusztulnak el lépfenében és hogy a Beauce virágokkal hímes vidékén ugyancsak ismeretesek azok az úgynevezett „elátkozott legelők”, amelyeken előbb-utóbb minden juh tönkremegy lépfenében. „Elátkozott legelők”: a parasztok hátborzongató históriákat meséltek gyermekeiknek ezekről a rétekről.

Ezek a tények és ezek a hiedelmek rettenetesen izgatták Kochot, aki folyton csak azt kérdezgette magától, vajjon hogyan élik túl ezek az apró bacillusok a telet, hogyan maradnak meg éveken keresztül a mezőkön és a magas hegyeken? Hiszen hányszor látta, miként mennek tönkre az egérlép kis darabkáival, üveglemezre átvitt bacillusok rövid szemből származó jóféle tápláló folyadékot rácsöpögtette ezekre az elváltozott formájú bacillusokra, semmiféle növekedést nem tapasztalt rajtuk; ha pedig lemosta ezt az elváltozott csíratömeget tartalmazó véres szövetdarabkákat és egérbe vitte be: az egér nem betegedett meg, hanem életben maradt kis ketrecében. Azok a bacillusok, amelyek két nappal ezelőtt föltétlenül megöltek volna egy nagy tehenet, ma nem élnek, ma már hullák! „Hogyan maradnak életben éveken át a mezőkön, ha az én tiszta üveglemezeim két nap alatt pusztulnak el?” Ettől a kérdéstől nem tudott sohasem megszabadulni.

Egy szép napon aztán mikroszkópja megadta az annyira kívánt feleletet. Saját szemével figyelte meg a legkülönösebb színjátékok egyikét, amelyeket a baktériumok élete egyáltalán a szemlélő elé tárhat. És ezzel az észleléssel kis, pár lépésnyi laboratóriumában egyszerűen megoldotta a franciaországi „elátkozott mezők és hegyek” rejtélyét. Egyízben ugyanis huszonnégy órán át tartotta függőcseppjét az élőállat hőfokán, primitív költőszekrényében. Azt várta, hogy huszonnégy óra mulva a bacillusok hosszú fonalakká nőjjenek ki; de amikor mikroszkópja felé hajlott, különös látvány tárult eléje. Az egyes pálcikák körvonalai úgyszólván egészen elmosódtak és belsejükben zöldes-sárga fényben ragyogó tojásdad képletek sorakoztak pontos sorban egymás mögé, mint a fonalra fűzött gyöngyszemek.

Első gondolata az volt, hogy idegen csírák jutottak be a függőcseppbe. Pontosabb rátekintéssel azonban hamarosan meglátta, hogy ez a félelme alaptalan, mert a ragyogó ovális gyöngyöcskék nem valahol a bacillusokon kívül, hanem kizárólag a bacillusfonalak belsejében foglaltak helyet. Tehát a fonalak átalakultak gyöngysorokká. Most aztán beszárította függőcseppjét és az egész készítményt pár hétre félretette, hogy majd egyszer újra vizsgálat alá vegye. És íme! A ragyogó gyöngyöket megint csak föllelte mikroszkópja lencséje alatt: azok semmiképpen sem változtak meg külszínre. Végtelen fontos kísérlet ötlete villant át azonnal agyán. A szemüri folyadék friss cseppjét reáhelyezte a gyöngysorokká vált bacillusokat tartalmazó száraz készítményre és pontosan meglátta, – egész valója reszketett a gyönyörűségtől – miként nőnek ki ezek a gyöngysorok megint a rendes bacillusokká, ezek pedig újra fonalakká. Csodálatos látvány volt.

„Ezek a különös, ragyogó gyöngyöcskék tehát képesek arra, hogy rendes lépfenecsírákká nőjjenek ki” – ezt jegyezte fel Koch, majd meg, hogy „ennélfogva a gyöngyök nem lehetnek egyebek, mint a mikróbák spórái, szóval azok az állandó formák, amelyek kiállják a nagy hideget, a meleget, a szárazságot egyaránt… Szóval ezen az úton marad meg a bacillusvéreken keresztül az „átkozott mezőkön”, amelyek nyilván tömegesen tartalmazzák a lépfenének nem bacillusait, hanem spóráit”.

Koch azonnal nekifogott újabb kísérletezésnek, amellyel be akarta igazolni, vajjon röpke gondolata igaz -e, vagy sem. Lépfenében elpusztult egerek lépét óvatosan kioperálta előzetesen csirátlanított apró késekkel és ollókkal és aztán ezeket a lépdarabkákat huszonnégy órán át, minden külső fertőzéstől mentesen tartotta az egértest hőmérsékletén s az eredmény: az összes lépfene-bacillusok spórákká alakultak át.

A további kísérletekben, amelyek most aztán már végérvényesen odaláncolták piszkos dolgozószobájához, kimutatta, hogy a spórák tényleg hónapokon át életben maradnak, de emellett megtartják csírázóképességüket; mivel azonnal kicsíráznak, amint friss szemfolyadékba helyezte őket, de akkor is, ha ismert szilánk-kísérleteiben az egér farka alá kerültek.

„Ezek a spórák sohasem keletkeznek az élőállat belsejében – csakis az állat kimúlása után mutatkoznak és akkor is csak abban az esetben, ha a tetem melegben marad”. Ezt a tételét igen szépen igazolta be olymódon, hogy lépdarabkákat jégszekrényben tartott néhány napon át és kimutatta, hogy ezen idő elteltével olyan ártalmatlanok a kísérleti egerekre, akár az a vesepecsenye-darabka, amelyet ellenőrző kísérletül belevitt egerei testébe.

1876-ot írtak akkor. Koch már 34 éves volt és csak akkor határozta el magát, hogy elhagyja a wohlsteini kisvárosi berkeket és elmondja az ámuló világnak, miként igazolta be szemmelláthatólag, hogy egy bizonyos bacillus okoz egy bizonyos betegséget. Koch legjobb ferencjózsefjébe öltözött, fölvette aranykeretes pápaszemét, becsomagolta mikroszkópját, néhány függőcsepp-készítményt – tele gyilkos lépfenebacillusokkal; de emellett kis ketrecet is cipelt magával kézipodgyász gyanánt olyan ketrecet, amelyben néhány tucat fehér egér lakott volt. Boroszlóba utazott, hogy bemutassa lépfene-mikróbáit és azt az utat, amelyen ezek megölik az egeret, meg azt a különös módot, amellyel gyöngysorrá alakulnak át; mindezeket a tényeket a jó öreg Cohn professzornak akarta bemutatni, az egyetem növénytani tanárának, aki már többször kereste fel bátorító, buzdító soraival.

Cohn professzor, aki már régóta bámulattal adózott azoknak a csodálatos kísérleteknek, amelyekről a magányos Koch leveleiben időnként beszámolt, – mondom: ez az öreg professzor mosolygott magában arra a gondolatra, miképpen fogja ez a zöldfülű vidéki doktor, aki még csak nem is sejtette saját nagyságát, bámulatba ejteni az egyetem öntelt nagyságait. A boroszlói egyetemhez tartozó legkiválóbb orvosi kapacitásokat mind meghívta arra az előadásra, amelyet Koch szándékozott megtartani.

És mindannyian eljöttek. Mindenekelőtt hogy meghallgassák, mi mondanivalója van az ismeretlen erdei remetének. Meg aztán Cohn professzor iránt érzett barátságból. De Koch nem tartott előadást, – sohasem volt jó előadó – ehelyett egyszerűen elmondotta, hogy az ő bacillusai okozzák a lépfenét és megmutatott nekik minden megláthatót. Három napon és három éjszakán át demonstrálta fantasztikus felfedezéseit; lépésről-lépésre haladt velük azon az úton, amelyet éveken keresztül kellett kínlódva megtennie. Kínlódva, támolyogva és sokszor térdrebukva. Azok a kapacitások, akik titokban azért jöttek el, hogy lesajnálják az ismeretlen senkit, aki elég merész volt, hogy őket oktatni akarja: nem találták meg a számadásukat. Koch nem vitázott, nem szónokolt, nem álmodozott és nem prófétáskodott: egyszerűen szilánkokat tolt az egerek farka alá és a pathologia hírneves professzorai tágranyílt szemmel bámulták, micsoda ügyességgel dolgozik ez a vidéki senki az ő bacillusaival, spóráival, meg mikróbáival. A győzedelmeskedő vidéki orvosban mesterükre akadtak.

Cohnheim professzor, az európai pathologusok egyik legkiválóbbja végezetül nem bírta ki tovább. Kirohant a demonstráló-szobából, be saját laboratóriumába és abba a terembe, ahol saját intézetének tanítványai szorgoskodtak. Odakiáltotta nekik, hagyjanak mindent ott és menjenek a demonstráló-szobába – meg fogják látni Kocht dr.-t, aki a legnagyobb felfedezések egyikére jutott. A fiúk kórusban kiáltozták, ki ez a Koch, hiszen sohasem hallották nevét. Cohnheim nyugodtan felelt : „Bánom is én, kicsoda ez a Koch: de a felfedezése bámulatosan egyszerű és tökéletes. Koch nem tartozik a professzorok közé. Hiszen senki sem tanította őt arra, hogyan végezze kutatásait. Mindent magából merített és munkáját olyan tökéletesen végezte be, hogy azon senkinek további kiépítenivalója nincs már”.

„Az Istenért, professzor úr, hát mi az az új felfedezés?”

„Menjetek egyenként be és nézzétek meg saját szemeitekkel. Amit Koch bemutatott, az a mikróbák országában a legcsodálatosabb felfedezés… Valójában szégyenkeznünk kellene azért, hogy nem mi… Menjetek”. A fiúk kirohantak, közöttük a később olyan nagy hírességre emelkedett Ehrlich is.

Hét évvel azelőtt a következőket jósolta be Pasteur: „Az embereknek rövidesen hatalmukban lesz, hogy a fertőző betegségeket eltüntessék a föld színéről”. És amikor ezt a jóslást világgá bocsájtotta, a legbölcsebb doktorok is sajnálkozva kopogtatták ujjukkal homlokukat, azzal a gesztussal, amelynek az az értelme: „Szegénynek egy kerekével többje van!”

De ezen az éjszakán Robert Koch megmutatta az egész világnak az első lépést, amelyen haladva el kell jutnunk végezetül Pasteur látszólagosan értelmetlen víziójához. „Lépfenében elpusztult állatok szövetei, akár frissek, akár rothadtak, vagy beszáradtak, vagy több évesek, csakis abban az esetben viszik a betegséget tovább, ha életképes bacillusokat vagy a bacillusokból származott spórákat tartalmaznak. Ezekután nem kétkedik többé senki abban, hogy a bacillusok valóban okai a lépfenének”. Ez volt a végső következtetése, mintha bizony e szavak nélkül nem győzött volna meg mindenkit a legtökéletesebb mértékben. Zárószavában bámuló hallgatósága előtt pontosan kijelölte az utat, hogyan kell a rettentő betegséggel megküzdeni. Nyilvános, hogy minden lépfenében elpusztult állat hulláját azonnal meg kell semmisíteni, – legjobb a hullák elégetése – ha ez azonban nem vihető keresztül, a holttetemeket mélyen el kell ásni a földbe, olyan mélységbe, ahol a föld hőfoka nem engedi meg a bacillusoknak a hosszú, talán örökéletű spórákká való átalakulását.

Így történt, hogy a boroszlói három nap folyamán Koch az emberiséget olyan bűvös karddal ajándékozta meg, amelynek birtokában a tudomány megkezdhette az emberiség legnagyobb ellenségei: a mikróbák ellen való küzdelmet, a sötétben leskelődő halál ellen való harcot; ezzel a demonstráló előadással kezdődött az orvosi tudománynak az a nagy átváltozása, amelynek jegyében a pilulákkal és értelmetlen hókusz-pókuszokkal való komédiázások helyét a tudományos alapon álló ésszerű tevékenységek sorozata váltotta fel.

Nagy szerencséje volt Kochnak, hogy Boroszlóban becsületes és fennkölt gondolkozású barátokat szerzett. Cohn és Cohnheim távol állottak attól a gondolattól, hogy Koch felfedezéseit a maguk számára lopják el (a tudománnyal foglalatoskodó emberek között is vannak épp olyan alacsony gondolkozásúak, mint az emberi foglalkozások egyéb ágazataiban) és azonnal nagy nyilvánosságot szereztek Koch kísérleteinek, amelyeknek visszhangjaképpen az egész tudományos világ ujjongó tapsvihara köszöntötte a fiatal kutatót. Ez a tapsvihar a bacillusvadászok koronázatlan cárját, Pasteurt odaát Franciaországban kissé kellemetlenül érintette… Koch két említett barátja beadványokkal kezdte bombázni a berlini legfelsőbb egészségügyi hatóságok főnökeit; kifejtették, hogy Németországnak büszkének kell lenni eddig ismeretlen fiára és hogy módot kell néki nyujtani ahhoz, hogy minden orvosi gyakorlattól és egyéb munkától mentesen egyesegyedül a mikróbáknak élhessen.

Ha nem talál támogatásra, ha nem ismerik el Boroszlóban, ez a remek ember feltétlenül visszament volna Wohslteinba és tovább fogta volna az emberek pulzusát, vagy nézte volna kinyujtott nyelvüket. Hiszen a tudósokra nézve feltétlenül áll az a tétel, hogy vagy kitünő színészeknek kell lenniök, aminő volt a remek Spallanzani és a szenvedélyes Pasteur, vagy kitünő impresszáriókat kell keríteniök, hogy érvényesülhessenek.

Koch fölpakolta Emmyjét meg szerény bútorzatát és Boroszlóba költözött át, ahol kétezer aranymárkás fizetéssel a városi főorvosi hivatalban kapott megfelelő állást. Föltették róla, hogy legalább annyit még megkeres majd orvosi gyakorlatából, mert hiszen tódulni fognak hozzá a gyógyulást kereső páciensek.

Cohn és Cohnheim ugyanis ebben reménykedtek, de Koch ajtajának csengője nagyon ritkán szólalt csak meg, páciensei nem akadtak és Koch megtanulta, micsoda szerencsétlenség egy orvosra nézve, ha agyveleje van és a betegségek végső okait keresi… Nem tudott kis fizetéséből megélni és egész lelkében összetörve visszament Wohlsteinba ahol 1878–80-ig kanyargós utakon járva űzte tovább a bacilluscserkészetet. Ebben az időben főképpen azokkal a sebfertőzésekkel foglalkozott, amelyek sokszor idézik elő az állatok és emberek halálát. Megtanulta, hogyan kell a különböző bacillusfajtákat különböző szinű festékekkel megfesteni és így tenni őket könnyen láthatókká. Addig takarékoskodott, amíg fényképezőgépet szerzett be és összekötvén kodakját mikroszkópjával, – megint csak teljesen magárahagyottan – megtanulta, hogyan fényképezze le a különböző csírákat. „Az ember a világot csak akkor győzi meg teljesen, ha le tudja fotografálni, amit látott. Két ember nem nézhet be a mikroszkópba egyszerre és ugyanazt a képet sem fogja két ember teljesen egyazon módon lerajzolni – ebből az következik, hogy a mikroszkóp örökös zavaroknak és meg nem értéseknek forrása. De a fénykép nem hazudik – egyszerre akár tíz ember is tanulmányozhatja, akik végezetül megegyezhetnek abban, hogy mi a való és mi nem”. Igy történt, hogy Koch szilárd alapokra fektette a bacillusvadászatnak akkor még gyermekcipőben járó tudományát, amely tudománynak addig nem, inkább novellagyüjteménynek volt nevezhető.

De boroszlói barátai nem feledkeztek meg róla és 1888-ban keresztülvitték, hogy a porosz kormány Berlinbe hívja meg a császári egészségügyi hivatal rendkívüli tagjának. Berlinben remek laboratóriumot kapott és olyan fölszerelést, aminőre csak álmaiban gondolhatott, aztán két asszisztens állott rendelkezésére, meg annyi fizetés, hogy naponta 16 vagy 18 órát dolgozhatott kémlőcsövei, festékei, meg vinnyogó tengerimalacai között.

Eközben Koch felfedezésének híre az összes európai laboratóriumokat bejárta, majd átkelt a nagy vizen és lángragyujtotta Amerika doktorait. A bacillus-teóriákra nagy idők következtek el. Minden orvos és kutató, aki meg tudta különböztetni a mikroszkóp szemlencséjét a túlsó végétől, bacillusvadásszá vedlett át. Minden hét új, ú. n. „fölfedezéseket „ hozott; a ráknak, tifusznak, tüdővésznek minden héten fölfedezték a bacillusát. Akadt olyan fantaszta, aki telekürtölte a világot, hogy egy „általános” bacillust fedezett fel, amely a tüdőgyulladástól a kanárimadarak pipjéig minden betegséget okoz. Ezt a szerencsétlent azonban nemsokára háttérbe szorította egy másik idióta, aki azt akarta bebizonyítani, hogy ugyanazt a betegséget, például a tuberkolózist a legkülönbözőbb csírák okozhatják.

Hihetetlen arányokban nőtt akkortájt az új felfedezések fölött való zavaros lelkesedés, úgy, hogy Koch komoly felfedezései már-már a nevetségesség mocsarába süllyedtek, annyi sok bolondságot és értelmetlen badarságot közöltek a tudományt népszerűsíteni kívánó ujságok és folyóiratok azokban az időkben.

Aminthogy manapság is mindenünnen felhangzik az a mohó kíváncsiság, hogy mennél több laboratórium alapíttassék, hogy mennél több bacillusvadász végezze kutató munkáját és hogy mennél gondtalanabbul élhessenek az igazi kutatók, akik végezetül mégis csak megmentenének bennünket a fertőző betegségektől. Milyen hiú és értelmetlen ez a nagy lárma! A haladást csak az biztosítaná, ha a jóságos teremtő Uristen Kochoz hasonló csodásképességű, diabolikus erejű kutatókkal ajándékozná meg az emberiséget!

Annak a nagy vásári lármának közepette, amely – miként jeleztük volt – egyenesen veszélyeztette a fejlődőfélben lévő új tudomány komoly fejlődését, egyedül Koch maradt meg hűvösnek és nyugodtnak és nekilátott azoknak a kutatásoknak, amelyeknek során a csírákat színtenyészeten óhajtotta kitenyészteni. „Minden csíra csak bizonyos fajtájú betegséget okozhat és minden betegséget csak bizonyos fajtájú csíra hoz létre”. Ebben a mondatban foglalta össze mélységes hitét, bár tételének igazságát akkor még nem tudta beigazolni. „Épp ezért meg kell találnom azt a módszert, amelynek segítségével minden egyes csíra-fajtát külön ki tudok tenyészteni anélkül, hogy a tenyészetet a mindenütt jelenlevő és lesbenálló egyéb csirák befertőznék!”

De vajjon hogyan is lehet ketrecbe zárni ezeket az aprócska élőlényeket? A legkülönösebb eszközöket találták ki az egyes csirafajták elkülönítése céljából. Egyes bacillusvadászok olyan komplikált mechanizmusokat írtak le és szerkesztettek erre a célra, hogy amikor a gépezetek elkészültek, már felfedezőik sem tudták, valójában mikép is akarták azokat felhasználni. Így például, voltak kutatók, akik dezinficiáló folyadékból készült esőben, vagy elporlasztott ködben végezték az átojtásokat csak azért, hogy ne kerülhessenek a levegőben lévő csirák a tenyésztő edényekbe!

Végre egy szép napon Koch – aki sohasem tagadta, hogy az említendő eset véletlenszámba ment – megpillantott egy félbe vágott főtt burgonyacsomót, amelyet néhány nappal azelőtt véletlenségből dolgozó asztalán felejtett volt. „mi a csoda lehet, amit látok?” – mormolta magában és figyelemmel vizsgálta azokat a különös színes csöppeket, amelyek a burgonya felületén helyezkedtek el, „Lámcsak! az egyik csöppecske sötétszürke, a másik piros, a harmadik sárga, a negyedik ibolyaszínű – ezek a kis foltok feltétlenűl a levegőbacillusok származékai. Gyerünk csak!”

Rövidlátó szemével annyira közelhajolt a burgonyához, hogy bozontos szakállát szinte belemártotta a kérdéses foltokba; de hamarosan előkészítette a vizsgálat céljaira vékony üveglemezeit és megtisztította mikroszkópjának lencséit. Majd egy vékony és előzetesen kiizzított platinadrót segítségével óvatosan kihalászott a szürke csöppből egy kevéske anyagot és elosztván egy csepp tiszta vízben, lefödte a készítményt és mikroszkópja alá helyezte. A csöppecske millió és millió nyüzsgő, mozgó, táncoló mikrobát mutatott, de – és ez a legnevezetesebb az egészben, – minden egyes csira minden tekintetben pontosan egyezett ikertestvéreivel. Azután Koch éppúgy elkészítette a sárga, a piros, és az ibolya-csöppek készítményeit. Az egyik csira-fajta mintha csak kerek gyöngyökből állott volna, a másik vígan úszkáló pálcikákból, a harmadik mintha csak élő dugóhúzókból állott volna – de egyazon csöppben csak egyféle csirát talált. Egyazon csöpp csak testvérekből állott.

Egy szempillantás alatt megértette Koch annak a gyönyörű kísérletnek tanulságát, amellyel a természet íme megajándékozta. „E csöppecskék mindegyike egy és ugyanazon mikróba színtenyészete – a csöppecske nem egyéb, mint egy bizonyos fajta csira palántája, kolóniája… Milyen végtelenül egyszerű is az egész. Ha a csirák a levegőből belehullanak azokba a folyékony levesekbe, amelyeket tenyésztőtalaj gyanánt használunk: a különböző csirák mindig keverednek egymással és egymás mellett úszkálnak a levesben. De ha a különböző vadállatok a levegőből nem a folyadékba, hanem ennek a burgonyának szilárd felületére hullanak: mindegyiknek ott kell maradnia, ahova éppen hullott, ahova éppen oda tapadt… Oda kell növésnek indulnia és teleppé, kolóniává fejlődnie, amely kolónia annak az egy odahullott csirának származéka. A színtenyészetek kérdése meg van oldva.”

Két asszisztensét – Loeffler és Gaffky katonaorvosokat – szobájába hívta és keresetlen szavakkal mutatott előttük arra, miképen változik majd meg a jövőben – ennek a burgonyaesetnek tanulságai nyomán – a bacillustenyésztés egész mikéntje. A forradalmi gondolat mihamar testet öltött. Mind a hárman nekiláttak, hogy azzal a bámulatra méltó német alapossággal, amelyet a hazafias franciák gyakorta még ma is hülye vaskalaposságnak jellemeznek – megvizsgálják, vajjon a mester helyesen látta-e meg a dolgokat. Úgy helyezkedtek el a laboratórium három ablaka előtt, mintha csak a hindu hármas istenséget alkotnák: Koch középen mikroszkópja előtt magas laboratóriumi székében, Loeffler a balján és Gaffky a jobbján. Kísérleteik eredménye nemcsak beváltotta, hanem messze túl is szárnyalta reményeiket: Koch jóslása tökéletesen megvalósult. A kutatók két vagy három fajta csirát összekevertek egymással – olyan keverékeket állítottak elő, amelyekből az eddigi leves-módszerrel semmi úton-módon nem lehetett volna az egyes csírákat egymástól elkülöníteni; aztán ezeket a csirakeverékeket erősen felhigították és csöppek alakjában főtt burgonyagumók frissen vágott felületére helyezték el. Mi volt az eredmény? Az, hogy minden olyan helyen, ahol csira érte a burgonyafelületet, olyan telep fejlődött, amely minden idegen csirától mentes volt és csak azt az egy fajtát tartalmazta.

Ezzel az egyszerű megfigyeléssel a régi burgonyakép pontos elgondolása és átértése útján Koch sikeresen változtatta meg a bacillusvadászatnak eladdig a véletlentől függő és egyáltalában nem tudományos mesterségét olyan disciplinává, amely pontosságában a tudományos munkák követelményeinek minden tekintetben megfelelt. Ismétlem: Koch megadta azt a módszert, amelyen nyomon lehet követni és tanulmányozni lehet azokat az apró élőlényeket, amelyek az emberiségnek oly sok járványos megbetegedését és fertőzését okozzák. Koch nem találkozott számottevő kritikával, vagy ellenvetéssel, főképen azért sem, mert mindaddig hallgatott, amíg nem tudta, hogy teljesen biztos a dolgában. Főtulajdonsága volt, hogy összes felfedezéseit lebilincselő szerénységgel tette közzé; az a módszer jellemezte mindenkor összes munkáit, hogy eleve fölvetette azokat az ellenvetéseket, amelyeket esetleges bírálói fölvethettek volna, és egyenként cáfolta meg azokat; munkája oly abszolút tökéletes volt mindenkoron, hogy eleve is kizárt minden támadást.

Bizalommal telten kereste fel Koch azután Virchow professzort, az akkori idők leghíresebb kórtani kutatóját, aki a kórtan óriási területén több tudással rendelkezett, mint talán a vele egyidejűleg működött tucatnyi kutató együttesen. Virwchow akkortájt a német orvosi tudomány csalhatatlan papjaként trónolt professzori székében. Szuverén módon kimondotta például a döntő szót a vérmegalvadás és vérképződés összes kérdéseiben és emellett gyönyörű, hangzatos görög szavak tömegét dobta bele az orvosi köztudásba, aminők például: heteorotopia, agenesia és ochronosis stb., stb., amelynek megértéséhez szegény fejem bizony gyengének bizonyult. Csodálatosan mereven ragaszkodott tévedéseihez; így azt híresztelte, hogy a tüdővész és a skrofulózis két különböző betegség; de a mikroszkóp használatához tökéletesen értett, amin nem is csodálkozunk, ha megtudjuk, hogy huszonhatezer, általa boncolt hullának vizsgálta meg minden lehető és lehetetlen kóros elváltozását. Több, mint ezer tudományos közleményt bocsájtott közre; (nem túlzok) írt ő minden lehető témáról, így a kis német iskolásfiúk fejformáiról, orruk anatómiájáról és ugyanakkor a halványarcú, nyeszlett anémiás lányok vérereinek abnormisan szük voltáról.

Mint ahogyan ez természetes is, a szerény Koch kellő áhítattal és lábujjhegyen lépett be őfőmagasságának szobájába. „Tanár úr! megtaláltam azt a módszert, amelynek segítségével mindenféle fertőzéstől mentesen színtenyészetben tudok bacillusokat termelni.”

„És mondja kérem, hogy érte ezt el? Szinte lehetetlennek látszik előttem, hogy megoldotta ezt a kérdést.”

„Egyszerűen oly módon, hogy szilárd tenyésztő talajon tenyésztettem őket. Ily módon remekül izolált telepeket kaptam a főtt burgonya metszési felületén. Azóta már új módszert dolgoztam ki: folyékony, meleg zselatinát kiöntök megszilárduló felületté és ebben a zselatinában egymástól távol nőnek az egymástól könnyen megkülönböztethető csiratelepek.”

Virchowot Koch előadása egyáltalán nem hatotta meg. Rosszindulatú megjegyzéssel intézte el az egész ügyet azzal, hogy hiszen olyan nehéz az egyes csirákat egymástól távoltartani, hogy amennyiben az izolálás sikerül is, Kochnak minden egyes csirafajta részére külön laboratóriumot kellene fenntartania Szóval: Virchow hidegen és elutasítóan bánt Koch-al, ami nem is csoda, mert ő már abba a korba jutott, amikor az öregedő emberek abban a szilárd meggyőződésben élnek, hogy minden kimutathatót ismernek már és amit ők nem tudnak, annak semmi jelentősége sincs a föld kerekségén. Koch lehangoltan távozott a nagy férfiú szobájából, de bátorságát és életkedvét nem veszítette el. Ahelyett, hogy vitázott volna Virchowval és cikkeket írt volna ellene, megelégedett azzal, hogy a legizgatóbb és legpompásabb bacillus-vadászat mozgalmaiba vesse magát. Nem akart kevesebbet, mint kikutatni azt a bacillust, azt a gyilkos csirát, azt a rejtélyes útonállót, amely a világ minden vidékén egyaránt a haláleseteknek körülbelül egyheted részét okozza. Feltürte kabátja ujját, tisztára törölte aranyszegélyű pápaszemét és nekilátott, hogy leküzdje a rettentő rémeket: a tuberkolózis bacillusát.

VI

Ehhez az alattomos gyilkoshoz képest a lépfene-bacillus fölfedezése nagyon szimpla mesterség volt. A lépfene-bacillus egyenesen óriása a górcsövi élőlényeknek és – miként említettük volt, – határtalan nagy mennyiségben található a lépfenével fertőzött és haldokló állatok vérében. De a tuberkolózis bacillusa – ha egyáltalán van ilyenféle élő vadállat – egészen más lapra tartozik. Nem egy kutató hiába kereste a legkülönbözőbb módszerek segítségével Leeuwenhoek, akinek szeme legélesebben látott kortársai között sohasem találta volna meg, még ha ezernyi beteg tüdőt vizsgált volna is végig; Spallanzani mikroszkópjai is túlságos gyengék ahhoz, hogy felfedezzék ezt a parányi csirát; és Pasteur akármilyen nagy kutató volt is, nem rendelkezett sem a kutatásnak megfelelően pontos módszereivel, sem pedig azzal a türelemmel, amely szükséges ennek a gyilkos csirának fölfedezéséhez.

Amit a tuberkolózisról akkortájt tudtak, nem volt valami sok. Az már ismeretes volt, hogy valamilyen élő csira okozza, mivel hogy beteg emberekről átmehet egészséges állatra. A régi francia iskola egy hírneves tagja, Villemin világított rá a helyes ösvényre és Cohnheim, a kitünő boroszlói pathológus kimutatta, hogy gümősökké tudja tenni a házinyulakat, ha a gümős tüdő parányi részecskéjét beojtja a házinyúl ú. n. elülső szemcsarnokába, szóval abba a résbe, amely a külső szaruhártya és a szemlencse között található. Az átlátszó szaruhártyán keresztül Cohnheim pontosan megfigyelhette, hogyan nőnek a betegség gócai, szóval hogyan fejlődnek a gümők és hogyan ölik meg végezetül az állatot. Szellemes kísérlet volt a Cohnheimé, aki úgyszólván élő ablakon keresztül figyelte meg a fertőző betegség terjedését. Koch alaposan tanulmányozta Cohnheim kísérleteit. „Éppen erre van nekem szükségem. Amilyen igaz az, hogy élő embereket nem használhatok fel kísérleti célra, ép oly biztos az is, hogy íme tetszésemtől függő módon átvihetem állatokba a tbc-t…* * Orvosi nyelven a tuberculosis-t tbc-nek szokták rövidíteni. Módom van a betegség kísérleti tanulmányozására és a kórokozó keresésére. Mert ha van kórokozó, annak ott kell lenni az elváltozott szövetekben…”

Határtalan munkakedvvel látott neki a tbc tanulmányozásának. Hidegen számító alapossággal kezdte meg a nagy munkát, olyannal, melytől ma is borsódzik az ember háta. Első kísérleti anyagát egy harminchat éves, különösen erőteljes munkásember szervezetéből szerezte. Ez az ember három hét előtt még pompás egészségnek örvendett, de egyszerre köhögni kezdett, majd fájlalni kezdte tüdejét, mellét és szervezete napról-napra sorvadt a betegség hatása következtében. Négy nappal azután, hogy ez a szegény ember kórházba került, már kiterítve feküdt a hullaházban és testének minden porcikája telve volt szürkés-sárgás, kölesszem nagyságú képletekkel, az ú. n. tuberkulumokkal, vagy gümőkkel.

Ezzel a veszedelmes anyaggal kezdett Koch kísérletezni. Egészen egyedül, mivelhogy Loeffler akkortájt a diftéria bacillusára vadászgatott, Gaffky pedig a tífuszos láz mikroszkópos okozóját igyekezett föllelni. Koch két előzetesen kihevített kés pengéje között széjjelmorzsolta a sárgás gümőket, aztán eldörzsölte a szövettörmeléket és egy kis fecskendővel nyulak elülső szemkamrájába, valamint ártatlan tengerimalacok bőre alá fecskendezte be a fertőző anyagot. Beojtott állatait azután ketrecekbe zárta és gondosan ápolta. S miközben figyelemmel leste, vajjon mikor mutatnak majd kísérleti állatai betegségi tüneteket, legerősebb mikroszkópja segítségével nekilátott, hogy belevilágítson azoknak a sejteknek és képződményeknek zűrzavaros tömkelegébe, amelyeknek összességét tuberkulumnak, gümőnek nevezzük.

Napokon át hiába vizsgálta a szétnyomott tömegeket: semmit sem látott. Legjobb lencséivel sem talált egyebet, mint azoknak a szöveteknek szomorú roncsait, amelyek egykoron az egészséges tüdőt, vagy az egészséges májat alkották volt. „Ha van egyáltalán tbc-csira a világon, egész biztos, hogy olyan parányi jószág, hogy természetes állapotában talán egyáltalán nem látom meg. De talán sikerülni fog a szövetet valamelyes erőteljes festékkel megfesteni: talán másképpen festődik a csira, mint a szövet… És akkor esetleg meglátom majd.”

Napról-napra azzal foglalatoskodott a jó Koch mester, hogy az elhalt munkásember testéből származó szövetrészeket barnára, kékre, meg ibolyaszínűre, szóval a szivárvány minden színére fesse. Óvatosan kente el a veszedelmes gümős anyagot a finom, tiszta üveglemezekre és aztán órákhosszat festegette a lemezeket legerősebb kék festékében. Közben nem feledkezett meg arról, hogy a kezét erős szublimát-oldatban fertőtlenítse folytonosan, aminek eredményeképp keze megráncosodott és megfeketedett…

Egy szép reggelen aztán kivette készítményeit a festő oldatból és megfelelően kezelve és leszárítva, mikroszkópja alá vette és beállította. Különös kép tárult szeme elé. A szétroncsolt tüdő sejtjei és sejttörmelékei között végtelen aprócska, hihetetlenül finom bacillusok – kékre festett pálcikák voltak láthatók. Olyan vékonyak, hogy vastagságukat egyáltalán nem is tudta mérni, hosszúságuk pedig körülbelül 1/500 milliméterre rúgott.

„Milyen csinos kis jószágok – mormolta magában, nem egyenesek, mint az anthrax-állatok, hanem kissé görbültek és mintha apró bunkókban végződnének. Nézd csak! Itt egy egész csomó látható szorosan egymás mellé sorakozva, mint egy szivarköteg. Vajjon kezemben van-e már az a tbc-csira, amelyet annyira keresek?”

Pontosan és áhítatosan folytatta munkáját: a munkásember holttetemének minden szövetét sorba vizsgálgatta, sorba festegette és erőteljes kék festéke segítségével mindenütt megtalálta ugyanazokat a karcsú, kissé görbült csirákat, amelyek meg voltak különböztethetők minden hasonló jószágtól, amelyet élő, vagy elhalt embernek, vagy állatnak belsejében, szöveteiben valaha is látott. De ugyanakkor különös és szomorú tényeket észlelt beojtott tengerimalacain és nyulain. A tengerimalacok fáradtan gubbasztottak ketrecük legsötétebb zugában; sima bundájuk mind borzasabbá vált és egykor kerek, kipárnázott kis testük napról-napra esett össze, úgy, hogy nem sokára csonttá és bőrré asztak. Lázasakká lettek. Abbahagyták játékos mulatozásaikat és szomorúan néztek a nekik nyujtott jóféle sárgarépára és jószagú szénára. Lassan-lassan egyenkint múltak ki szegény párák. Elpusztultak mindannyian, hogy kielégítsék Kochnak rájuk nézve vészes kíváncsiságát és hogy mártírhalált haljanak az emberiségért. Koch pedig óvatosan reáerősítette az apró kis hullákat boncolóasztalára, megmosta borzas bundácskájukat és nagy gonddal megkezdette a boncolást fertőtlenített szerszámaival. És ezeknek a kis tetemeknek belsejében megtalálta ugyanazokat a szürkéssárga, baljóslatú gümőket, amelyek a munkásember, minden szövetében fel voltak lelhetők. Száz meg száz üvegkészítményt merített aztán a kék festékkel telt kis fürdőkbe és minden egyes készítményben megtalálta ugyanazokat a rettentő, finom, görbült pálcikákat, amelyeket akkor látott meg élő ember először, amikor Koch megtalálta őket a tbc-s holttetem szöveteiben.

„Megvan, amit kerestem!” Ezzel a pár szóval adta tudtára az ugyancsak bacillusvadászatba merült Loefflernek és a bizakodó Gaffkynak remek felfedezését. „Nézzék csak! A gümők parányi részecskéjét ojtottam be hat héttel ezelőtt ebbe az állatba. Vajjon hány bacillus lehetett abban a törmelékben? Talán pár száz, talán pár ezer. És ma milliárdszámra találom meg ezeket a képleteket az elhullott állat szöveteiben. Micsoda ördögi képesség birtokában szaporodtak el ennyire és jutottak titkos utakon a fertőzés színhelyéről a szegény tengerimalac minden egyes szervébe! Keresztülrágták magukat – nézzék csak, – az állat ütőerének falain… Bejutottak a véráramba és a véráram magával cipelte őket a csontok belsejébe, meg ide, az agyvelő legelrejtettebb zugába…”

Koch nem hagyta annyiban. Végiglátogatta a berlini kórházakat és megkérte engedjék át neki a sorvadásban elhalt férfiak és asszonyok hulláit; fárasztó munkában töltötte napjait a boncolótermekben, estéig pedig csöndes laboratóriumában, amelynek csendjét csak hellyel-közzel szakította meg kísérleti tengerimalacainak sivítozása és mély, búgó gurgulázása. A sorvadásos hullák beteg szöveteit száz meg száz tengerimalacba ojtotta be, nyulaknak seregébe, továbbá három kutyába, tizenhárom macskába, tíz kapálódzó csirkébe és tizenkét ártatlan galambba. De ezzel még nem volt vége tömegkísérletének: a hullából származó sejtszerű anyagot fehéregerekbe és fehérpatkányokba, mezei pockokba, sőt két marmotába is beojtotta. A bacillus-vadászat egész történetében nem találjuk példáját ilyen alapos kísérletnek.

Mit tagadjuk: ez a játék kissé az idegeire ment, legalább is így nyilatkozott tanítványai előtt. Talán arra gondolt ebben a pillanatban, hogy egyik nem egészen szelíd macskája ojtás közben úgy kapálódzott hogy a veszedelmes anyaggal telt Pravaz fecskendő tűje mélyen befúródott Koch kezébe. Hiszen Koch is ember volt, érző ember, akit életében elég sok kellemetlen, izgató, sőt talán tragikus esemény is ért… Hogy mi történt a sebzett kézzel! Hamarosan begyógyult és nem reszketett ezernyi kísérletezés közben; csak az történt vele, hogy a folytonos szublimátmosások hatása alatt mindjobban száradt és mindjobban barnult. Akkortájt ugyanis a bacillus-vadászok azt hitték, hogy a szublimátra abszolút szükségük van saját egészségük megóvása céljából. Multak a hetek és eközben Koch nyávogó, sivítozó, ugató, csipegő állatseregletének minden egyes tagjában millió- meg billiószámra szaporodtak el a beojtott csirák. Egyre-másra pusztultak a kísérleti állatok. Koch pedig 18 órát töltött naponta boncolással, készítmények festésével és mikroszkópos vizsgálatokkal.

„Csakis tbc-s emberek és állatok szöveteiben találom meg kékre festett finom pálcikáimat. Egészséges állatokban, pedig százával vizsgáltam szöveteiket – így szólt tanítványaihoz – sohasem találtam meg őket.”

„Szóval, ezekután kétségtelen, hogy ön, doktor úr, felfedezte a tbc csiráját?”

„Dehogy kérem. Még nem vagyok annyira. Amit én megtettem, az talán elegendő volna Pasteur részére, de magam még nem győződtem meg tökéletesen. Feltétlenül el kell különítenem a bacilusokat az elpusztult állatok szöveteiből… Tenyésztenem kell őket, húsleves-kocsonyán, vagy más valamilyen tenyésztő anyagon. Színtenyészetben kell őket előállítanom és tenyésztenem hónapokon keresztül, távol minden emberi, vagy állati szervezettől. Ha aztán az én izolált, elkülönített tenyészeteimet egészséges állatokba átvittem és ezzel az egészséges állatokat gümősökké tudtam tenni, akkor nem bánom…” Erre a gondolatra mégis csak mosolyra derült Kochnak annyira hideg, józan arca. Loeffler és Gaffky, a két megszégyenített kutató, lesujtva ment vissza, ki-ki a saját laboratóriumi asztalához.

Tényleg csak most kezdődött az igazi munka. Végigpróbált minden lehetőséget, amely csak megfordult gondolat alakjában agyában és megpróbálkozott azzal, hogy a csirákat valamilyen leveses kocsonyában növésre bírja. Legalább egy tucat különböző levesfajtát főzött a részükre és a csövet és üvegedényeit szobahőnél, az egészséges ember testének hőfokán és lázas hőfokon tartotta. Fölhasználta a beojtás céljaira gümős tengerimalacok tüdejét, mert ebben nem találhatók olyan egyéb bacillusok, amelyek esetleg túlburjánoznák és elnyomnák azokat a finom csirákat, amelyekről joggal gyaníthatta, hogy a gümőkórt okozzák. Ezekből a gümős tüdőkből származó részleteket száz meg száz különböző csövecskébe ojtott át anélkül, hogy munkáját siker koronázta volna. Ezek a karcsú csirák, amelyek olyan gyorsan szaporodtak el a fertőzött állat belsejében, mint amilyen gyorsasággal szökken szárba a bambusznád a trópusi esőzések után, – bocsánat a pórias kifejezésért – fittyet hánytak azoknak a jóféle levesfajtáknak és zselatináknak, amelyekkel Koch mester kedveskedett volt nekik. Nem kérem, sehogyan sem ment előre az ügy!

Egy szép napon aztán a következő okfejtés vert gyökeret Koch agyában. „Talán azért mond csődöt minden tudományom, mert ezek a tbc-csirák mint úgyszólván tökéletes paraziták, csakis élőlények szöveteiben tudnak nőni. Ebből az következik, hogy olyan tápláló anyagot kell adnom nekik, amely a lehetőségig megközelíti az élőállat szervezetének tulajdonságait.” – És így fedezte fel Koch híres új tenyésztalaját, a megkocsonyásodott állati vérsavót, oly csirák részére, amelyek túlságosan finnyásak ahhoz, hogy közönséges levesekben stb. jól érezzék magukat. A mester felkereste a vágóhidakat és ott összegyűjtötte a friss, szalmasárga vérsavót, amely minden frissen leölt egészséges marha megalvadt véréből ki szokott válni. Aztán óvatosan és gondosan felhevítette ezt a folyadékot, hogy elölje azokat az idegen csirákat, amelyek esetleg a levegőből kerülhettek a vér, illetőleg vérsavó belsejébe. Majd óvatosan átöntötte a felhevített vérsavót pár tucat keskeny kémlőcsőbe és ferdén elhelyezte a csöveket, úgyhogy aránylag nagy kiterjedésű felületet kapjon, amelyet majd arra használ fel, hogy azon elossza a vizsgálandó anyagot. Azután zseniális gondolattal annyira hevített fel minden egyes ferdén tartott csövet, hogy a vérsavó éppen megalvadjon. Ilymódon készítette el a ferdén megalvasztott egyébként egész tiszta, kocsonyás tenyésztő talaját. Éppen ezen a napon pusztult el egy gümős anyaggal hetek előtt beojtott tengerimalaca. Felboncolta a kis holttetemet és előzetesen kihevített platinadrót segítségével a holttetemből származó szürkés-sárga, kölesnyi gümőket átvitte a megkocsonyásodott vérsavós táptalajokra. A csöveket aztán – valószínűleg azzal a mélységes és a lélekből jövő sóhajtással, amely valamennyiünkből kitör akkor, amikor fontos munkát végeztünk el – költőkemencéjébe helyezte el, amelyet előzetesen a tengerimalac testének hőfokára hevített fel. Napról-napra ehhez a költőkemencéhez vezetett első útja, amelyből egyenként vette ki és egyenként vizsgálta meg az új csöveket. „Semmi! Semmi! úgy látszik már megint hiába dolgoztam.” Már 14 nap telt el a beojtás óta. – „Minden egyes egyéb csira, amellyel eddig dolgoztam, pár nap alatt már nagy telepekké nő ki, de ezekben a csövekben ma, 14 nap mulva sem látszik meg semmi, abszolúte semmi.”

Mindenki más fogta volna a szerencsétlen szérumcsöveket és kidobta volna az ablakon, de ez a bozontosszakállú német doktor nem így tett. Talán saját külön házi géniusza súgta fülébe: „várj csak Mester, várj türelmesen, hisz tudod, hogy a gümőkór, hónapok, évek alatt öli csak meg az embert. Talán a tbc-bacillusoknak is hetek kellenek, amíg fejlődésnek indulnak.” – Koch nem dobta el a csöveket, míg végre a 15-ik napon különös látvány tárult szeme elé. A megkocsonyásodott vérsavó felülete telve volt finom, fényes, aprócska szemecskékkel! Remegő kézzel vette elő kézi nagyítóját és nagy érdeklődéssel vizsgálta lencséjén keresztül az egyes csöveket. Lupéja nagyításában íme az aprócska kis pontok száraz, viaszfényű szemcsékké nőttek meg… Feje kóválygott a nagy izgatottságtól, de azért remegés nélkül húzta ki egyenkint a vattadugókat a csövekből. Ösztönszerűleg húzta át a csövek száját egy Bunsen-égő kékes lángján és finom platinatűjével behatolt a csövek belsejébe. A platinatű végéhez odatapadt valamicske azokból a finom szemcsékből és a mester üveglemezre kenve fel a kihalászott anyagot, a készítményt mikroszkópja alá helyezte…

Rövidesen tudtára jutott annak, hogy kutatásainak útvesztőjéből immár biztos födél alá jutott! Maga előtt látta megszámlálhatatlan milliónyi mennyiségben ugyanazokat a csirákat, azokat a kissé görbült pálcikákat, amelyeket először a már említett munkásember tüdejében fedezett volt fel. Ezek a csirák nem mozogtak, de mindenesetre éltek, mert hiszen milliomszorosan elszaporodtak volt; maga előtt látta a vékonyka, finom , az aprócska élőlényeket, amelyek azonban veszedelmesebbek és károsabbak az emberiségre, mint a tatárok hordái voltak és gyilkosabbak ezer meg ezer csörgőkígyónál.

Első sikere után jól átgondolt, de alapjában véve végtelenül száraz munka következett. Olyan türelemmel és aprólékossággal ment annak neki, hogy eddigi fölfedezéseit minden tekintetben biztosítsa, hogy az embert egyenesen beteggé teheti azoknak a végtelen és újra meg újra megismételt kísérleteknek csak elolvasása is, amelyekről erre vonatkozó munkájában német alapossággal beszámolt. Képzeljük csak el: gümős emberekből, szarvasmarhákból, tengerimalacokból és majmokból nem kevesebb, mint negyvenhárom tbc-törzset tenyésztett ki hónapok folyamán vérsavós tenyésztő-kocsonyáján! Amire a legnagyobb súlyt fektette, az volt, hogy ezeket a csírákat csakis tbc-ben szenvedő vagy elhalt állatokból tudta kitenyészteni. Napokat töltött azzal, hogy a kitenyésztett csirákat az egyik csőből a másik csőbe ojtsa át és tovább kitenyéssze, miközben csodálatraméltó óvatossággal és ügyességgel tudta az egyéb csirákat távoltartani a színtenyészetektől.

„Most aztán ezeket a színtenyészeteket, bacillusaimat egészséges tengerimalacokba és más egészséges állatokba kell befecskendeznem. Ha kísérleti állataim gümősökké lesznek, akkor, de csak akkor tudom majd biztosan, hogy az én bacillusaim szükségképeni és egyedüli okozói a gyilkos betegségnek!” és ez a kutató, akit úgyszólván fixa ideája hajtott a kitűzött cél felé, amelytől egy lépésnyire sem távolodott el útjában, laboratóriumát különös állatseregletté változtatta át. Mogorván járt-kelt, mogorván fogadta látogatóit, szarkasztikus, gúnyos szavakkal utasította azokat vissza, akik munkájában zavarták. Sajátkezűleg sterilezte fénylő fecskendőinek ütegeit és aztán befecskendezte a tenyésztőfelületekről lekapart bacillustömegeket – kevéske vízben eldörzsölt állapotban – egészséges tengerimalacokba, nyulakba, tyúkokba, egerekbe, patkányokba és majmokba. „De ez még nem elég, kipróbálom a bacillusok hatását olyan állatokon is, amelyekről ismeretes, hogy sohasem szenvednek tbc.-ben.” Laboratóriumának állatállományát a legkülönösebb módon egészítette ki és fertőzési kísérleteket végzett teknősbékákon, verebeken, öt békán és három ángolnán. Ez még mindig nem volt elég. Kíváncsisága messzebbre terjedt és arra késztette, hogy bacillusaival egy aranyhalat is beojtson.

Multak a napok, multak a hetek. Minden reggel egyenesen állatseregletét látogatta meg először Koch és figyelemmel vizsgálgatta a ketrecek és edények élő tartalmát. Az aranyhal épp ugy nyitotta és csukta formás kis szájacskáját és épp úgy úszkált öblös üvegmedencéjében, mint annak előtte. A békák úgy brekegtek mint azelőtt és az ángolnák vígan siklottak akváriumukban. A teknősbéka ravaszul kiemelte néha-néha fejét páncélja rejtekéből és felkacsintgatott Kochra, mintha csak azt mondaná: „kedves Mester! pompásan ízlenek nekem a Te bacillusaid. Kérek még egy jóféle adagot belőlük.”

Szóval ez a fertőzés nem tapadt meg azokon az állatokon, amelyek már természettől fogva amúgy sem hajlamosak a tbc-re. Ám a tengeri malacok másképpen viselkedtek. Megbetegedtek, soványodni kezdtek és szomorúan gubbasztottak ketrecük sarkában. Minden egyes beojtott tengerimalac lassan-lassan elpusztult, miközben szervezetük úgyszólván egyetlen nagy gümős tömeggé alakult át.

Most amikor Kochnak kezében volt már a lánc utolsó, zárószeme és amikor mindenki más már világgá kürtölte volna, hogy a bacillus, a gümőkór igazi oka megvan, föl van fedezve: Koch hirtelen ráeszmélt, hogy még mindig van tennivalója.

„Az emberek feltétlenül úgy kapják meg a tbc-t, hogy belélekzik a bacillusokat talán a porban, vagy talán a köhögős, tbc-s emberekből származó apró csöppecskék alakjában. Vajjon lehet-e egészséges állatokat ugyanezen az úton, szóval belélekzés útján mesterségesen fertőzni? Azonnal nekilátott ennek a kísérletnek, amelyről meg kell jegyeznünk, hogy bizony eléggé veszedelmes volt. „Reá kell porlasztanom tenyészetem a kísérleti állatokra!” Ez vált jelszavává. De az a kísérlet sokkal veszedelmesebb volt, mint ha ezernyi gyilkost bocsájtott volna börtönéből szabadon… Jó vadász létére csak azt a rizikót vállalta, amelyet nem tudott teljesen elhárítani. Mindenekelőtt egy nagy ketrecet épített, benépesítette tengerimalacokkal, egerekkel és házinyulakkal és kisded állatseregletét a kertben helyezte el. Laboratóriuma ablakán keresztül ólomcsövet huzatott a ketrec belső légteréig és az ólomcsövet a végén porlasztó szerkezettel látta el. Azután három napon keresztül, naponta félórán át saját kezével nyomkodta azokat a kaucsukballonokat, amelyeknek légáramával bejuttatta az elporlasztott bacillustenyészeteket – fertőző ködfelleg alakjában – a kertben lévő ketrec belsejébe és kényszerítette ilyen módon az áldozatokat arra, hogy belélegezzék a gyilkos ködöt.

VII

Az 1882-ik év március havának 24-ére tűzte ki a berlini Élettani Egyesület azt a feledhetetlen ülését, amelyet Koch szereplése örök időkre emlékezetessé tett a tudomány történetében. Abban a kis teremben Németország orvosi tudományának legragyogóbb elméi gyülekeztek össze. A sok között megjelent Ehrlich is, – meg a csalhatatlan, a kiváló Virchow professzor is – aki nemrégiben még orrát fintorgatta a bolond Koch doktorra és a Koch alkotta egész bacillus-teóriára – meg természetesen közel valamennyi tagja annak a német tudós gárdának, amely a fertőző betegségekkel foglalkozott.

Pápaszemes, ráncosarcú, kistermetű emberke emelkedett fel a hallgatóság köréből, az emelvényhez sietett, rakosgatni kezdte, majd meg közel emelte rövidlátó szeméhez iratait. A kéziratok reszkettek kezében, valamint hangja sem volt remegés nélkül való. Beszélni kezdett. De aztán felemelkedett a hangja, amikor bámulatraméltó szerénységgel, keresetlen szavakkal elmondta a hírneves gyülekezet előtt mesébe illő történetét. Hogy hogyan találta meg annak a rettentő betegségnek okozóját, azt az alattomos gyilkost, amely minden két elhalt ember közül egynek oltja ki életét. Szónoki képzettség és szóvirág nélkül fejtette ki, hogy ezentúl a világ összes orvosainak módjuk lesz arra, hogy az emberiség ezen ellenségének útjait, természetét, tulajdonságait közelről és minden oldalról megvilágítsák. Kifejtette előttük, hogyan leskelődik ez a parazita, ez a vékony csira a szervezet belsejében, hogyan kap erőre, majd meg hogyan gyengül és hogyan pusztul el, szóval nagyjából kijelölte azokat az utakat, amelyeken haladva az emberiségnek sikerülni fog ezt az alig látható, halálos ellenséget leküzdenie.

Előadása végeztével Koch leült és várta a vitát, az elkerülhetetlennek látszó argumentumokat, ellenvetéseket és ellenérveket, amelyek rendesen nyomában járnak az ilyenforma előadásoknak. Csodák csodája! Senki sem emelkedett fel ültéből, egy szó sem hangzott el és végezetül az összes szemek reászegeződtek a nagy mágusra, a német tudomány cárjára, Virchowra, akinek haragvó mennykövei már nem egy kutatót és nem egy teóriát semmisítettek meg. Ez egyszer hiába várt mindenki: Virchow felkelt ugyan, de csak azért, hogy kalapja után nyúljon és elhagyja a termet. Egy szava sem volt az elhangzottakhoz.

Ha az öreg Leeuwenhoek tette volna 200 évvel ezelőtt ezt a nagy felfedezést, hónapok múltak volna el, míg a XVII-ik század Európája megtudja a történteket. De most 1882-őt írtak: az a hír, hogy Robert Koch felfedezte a tbc bacillusát, még azon este kiszivárgott az Élettani Társaság ülésterméből, megtalálta a távírón és kábeleken keresztül az útját az egész civilizált világba, Kamcsatkától San Franciscóig, hogy a következő nap reggelén a világ összes napilapjainak címlapján ökölnyi betűk hirdessék az új, a nagy igazságot. És ez az igazság megbolondította a világot. Mindenünnen tömegestül tódúltak az orvosok – ki vasúton, ki hajón – Berlinbe, hogy megtanulják Kochtól a tbc-vadászat nemes művészetét; fiatal kutatók egész csapatai kerestek alkalmat arra, hogy lábánál ülve megtanulják, miként kell Pravazfecskendő segítségével beojtani az új csirákat a tengerimalac remegő testébe.

Pasteur cselekedetei annakidején csakis hazáját rázták meg, de Kochnak a veszedelmes tbc-csirákkal végzett kísérletei az egész világot megrendítették. Ő maga szerényen elutasította magától bámulóit mondván: „Ez a fölfedezésem nem is jelent valami rengeteg haladást az orvosi tudomány történetében.”

Imádóit minden igyekezetével ki akarta kerülni, valamint vakbuzgó tanítványait is a lehetőség szerint távoltartotta magától, hogy új kutatásai számára pár üres percet szakíthasson magának. A tanítást egyenesen gyűlölte – ebből a szempontból egészen olyan volt, mint Leeuwenhoek – de meg kellett tennie, bár előadásai közben biztosan erőteljesen káromkodott magában. Bakteriológiai előadásokat kellett tartania tudnivágyó japán ifjaknak, akik rettenetes németséggel igyekeztek magukat a Mesterrel megértetni. Majd meg portugáloknak, akik sehogyan sem tudták megtanulni a bacillus-vadászat nemes mesterségét. Eközben ádáz tusára kelt Pasteur-rel, – erről a tusáról a következő fejezetben mesélek majd egyet-mást – és időt kerített arra is, hogy asszisztensét, Gaffkyt megtanítsa arra, miképpen fedezze fel a tifusz bacillusát. Kényszerűségből elment mindenféle ünnepségekre és átvett különböző emlékérmeket, de mindannyiszor visszaszökött laboratóriumába, hogy jótanácsaival ellássa azt a seprűbajuszú, legfiatalabb asszisztensét, Loefflert, aki már jó nyomon járt akkor, hogy fölfedezze a gyermekölő diftéria-csirát. Csodálatraméltó egyszerű módszere, amelyet a csiráknak színtenyészetben való előállítására megadott, mind szaporábban termelte gyümölcseit: miként Gaffky évek mulva megjegyezte, csak meg kellett rázni a gyümölcsfa koronáját és a fölfedezések tömegestől hullottak a Mester követőinek ölébe.

Egy munkájában sem találtam egyetlen szó utalást sem arra, hogy ő magát nagy felfedezőnek tekintette volna; valójában annak tudatára sem jutott soha, hogy vezetőjévé vált az emberiségnek abban a gyönyörű és izgató küzdelmében, amelyet a természet kegyetlenségei ellen volt megvívandó. A színész morzsája sem lakozott ennek a bozontos szakállú alacsony embernek a lelkében és mégis ő indította meg a legnagyobb drámák egyikét: azt a sárkányölő harcot, amelynek nyomán egyes bacillus-vadászok maniakusaivá váltak hivatásuknak, egyes kutatók az öngyilkosságnak, mások az élet végeláthatatlan szakadékainak kerültek közvetlen szomszédságába. És mindezt annak bebizonyítására, hogy a mikróbák valóban okai a fertőző betegségeknek.

Egy pár példával szolgálunk. Egy Fehleisen nevezetű orvos, elhagyván Koch laboratóriumát, különös csirát talált, – kerek gyöngyszemszerű képletet, amely a testvéreihez akként sorakozott, mint az olvasó láncszemei; ezeket a vadállatokat orbáncos betegek bőréből tenyésztette ki, szóval abból a betegségből, amelyet népies nyelven „Szt.-Antal tüzé”-nek neveznek. Ezt a Fehleisent kutatásaiban egy különös, az őrülettel határos teória vezette tovább: az a gondolat, hogy orbánc nyomán és következtében meggyógyul a rákbetegség és a bacillus láncainak milliárdjait föcskendezte be gyógyíthatatlan rákos betegek testébe. Pár nappal a beojtás után emberi kísérleti nyulainak mindegyike a „Szt. Antal tüzé”-nek jellemző tünetei közben orbáncban betegedett meg, úgyhogy a desparado kísérletezése nyomán kiderült, az új igazság, hogy a lánc-csira vagy streptococcus valóban okozója az orbáncnak.

Koch egy másik tanítványa, kinek neve régóta feledésbe merült, a baseli Garré dr. egy másik csira színtenyészeteinek nagy mennyiségét dörzsölte be saját karjának bőrébe, olyan csirákat, amelyekről Pasteur már régen gyanította, hogy keléseknek okozói. Garré súlyosan megbetegedett: karján hatalmas carbunculus és vagy húsz kelés keletkezett – az az őrült bacillustömeg, amelyet bőrébe belevitt, könnyen megölhette volna – de ő egyszerűen úgy emlékezett meg veszedelmes betegségéről, mint amely „kissé kellemetlen volt”, hogy diadalmasan világgá kürtölje: „bebizonyítottam: ez a csira, a staphylococcus, okozza a keléseket és a carbunculusokat”.

Az 1882-ik év vége felé Koch befejezte elmés és részben humoros bírkózását Pasteur-rel, aki éppen akkor csodálatos odaadással mentette meg Franciaország juhainak és szarvasmarháinak életét, és új irányokat, új utakat keresett. Rohamra indult egy felettébb gyenge, könnyen megölhető és mégis rettentően vad mikróba, az ázsiai kolera csirája ellen. Ez a rettenetes betegség 1883-ban már kopogtatott Európa ajtaján. Az ázsiai kolera valójában Indiából indult el hódító útjára; titokzatos úton járta meg a tengert és a legelhagyatottabb homoksivatagokat, hogy hirtelen gyilkos járvány alakjában üsse fel fejét Alexandriában. Innen csak egy lépésnyire volt Európa. És Európa páni rettegésben leste a járvány közeledését. Alexandria utcái kihaltak; senkinek sem volt a legcsekélyebb fogalma sem arról, milyen természetű a kolera vírusa, de annyit tudott róla mindenki, hogy reggel támadja meg az addig egészséges embereket, délutánra förtelmes görcsök gúzsába köti a szerencsétleneket és estére már végez is velük.

Különös versenyfutás indult meg Pasteur és Koch, azaz Franciaország és Németország között; ki találja meg elsőnek annak a kolerának csiráját, amelynek tűzfénye már-már bevilágította a távoli szemhatárt. Koch és Gaffky mikroszkópokkal és teljes laboratóriumi felkészültséggel, meg egy csomó kísérleti állattal útnak indult Berlinből; Pasteur pedig – akinek akkor mind a tíz ujja el volt foglalva azokkal a kísérletekkel, amelyeket a veszettség leküzdésére irányított – csatába küldte a kiváló és hűséges Rouxt és a hallgatag Thuilliert, Európa bacillusvadászainak akkor legfiatalabbját. Koch és Gaffky a nagy munkában megfeledkeztek az evésről és alvásról; rettentő hőségben kinlódva boncolgatták szünet nélkül a kolerában elhalt egyptomiak hulláit; és szennyes laboratóriumokban, gőzölgő hőségben, párás levegőben, ahol orruk hegyéről minduntalan veríték csöppent a mikroszkóp lencséjére, fecskendezték be a kolerás holttetemek különböző részeit macskákba, kutyákba, tyúkokba, egerekbe, majmokba. Miközben a két rivális csapat versenyt kinlódott ugyanegy városban, a járvány hirtelen elapadt és épp olyan rejtélyesen szünt meg, mint amilyen titokban támadta meg az óvatlan várost. Egyikük sem találta meg azt a csirát, amelyről feltehető lett volna, hogy okozza a kolerát és mindegyikük – az ügy kissé humoros – átkozódott magában, miért is szűnik meg a járvány, miért is szűnik meg annak lehetősége, hogy a bűnös hurokra kerüljön.

Koch és Gaffky már csomagoltak, hogy Berlinbe hazatérjenek, amikor egy reggelen hírnök közölte velük remegő ajakkal a rettentő hírt: Thuillier, a francia bizottság tagja, kolerában pusztult el.

Koch és Pasteur komolyan és lelkesen gyűlölték egymást: ez kötelességük is volt, hiszen hazafias érzület hevítette mindakettőt; de aznap a két német habozás nélkül fölkereste Rouxt és segítségét ajánlotta fel a lesujtott tudósnak. Koch maga egyike volt azoknak, akik egyszerű koporsójában utolsó útjára kísérték Thuillier földi maradványait, ezt a szegény fiatal tudóst, akit a kolerának, miként említettem, gyönge, de alattomos bacillusa levert lábáról és halálraítélt akkor, amikor kutató szeme még nem látta és útjait nem ismerte fel. A koporsóra Koch egyszerű koszorút helyezett a következő szavak kíséretében: „a koszorú egyszerű, de babérlevelekből áll, mert a hősöket a babérlevél illeti meg”.

Amikor a bacillusvadászok első vértanújának temetése végetért, Koch visszasietett Berlinbe bizonyos titokzatos csomagokkal, amelyekben erőteljes festőanyagokkal megfestett készítmények foglaltak helyet és ezekben a készítményekben különös „komma”-szóval jellemzett vesszőalakú mikróbák voltak láthatók. Jelentésében, amelyet az állam elé terjesztett, imígy nyilatkozott: „a kolerának minden egyes esetében ki tudtam mutatni ezt a vesszőalakú csirát, de nem bizonyítottam még be, hogy okozója a betegségnek. Arra kérem Miniszter Urat, küldene engem Indiába, ahol a kolera otthonos: mert az, amit itt találtam, máris méltányossá teszi kiküldetésemet”.

Koch Berlinből tényleg Kalkutta felé hajózott, miközben Thuillier árnyéka fenyegetően követte útjában. Nagy kísérettel utazott: 50 egérrel. Ezekkel mulatott, ha a tengeribetegség nem kínozta. Sokszor gondolkoztam azon, vajjon minek is tarthatták új utitársai – azt hiszem komoly hittérítőnek, vagy talán professzorfajtának, aki ásatag hindu bölcsességekben fog majd búvárkodni.

Koch a kolera „komma”-bacillusát mind a negyven hullában megtalálta, amelyet vizsgálat alá vett és ugyanezt a mikróbát föllelte azoknak a betegeknek beleiben is, akik kolerában épp megbetegedtek. De sohasem találta meg annak a száz meg száz hindunak beleiben, akiket e tekintetben megvizsgált, sem pedig abban a tömegnyi állatban – az egértől az elefántig – amelyeket vizsgálatainak körébe bevont.

Hamarosan megtanulta, hogyan kell a kolera-bacillust marhahúslevessel készült kocsonyában tenyészteni s attól a perctől kezdve, amikor üvegcsöveinek rabságába ejtette az új csirát, módjában állott annak minden tulajdonságát pontosan kitanulmányozni. Hamarosan kitapasztalta tulajdonságait: milyen gyorsan pusztul el, ha beszárad és hogyan lopózik be az egészséges emberbe szennyezett fehérnemű közvetítésével. Ezt a kolera-bacillust ki tudta halászni azoknak a víztartó tankoknak szennyes és bűzös vizéből, amelyeket az állati sorban élő hindu köznép kunyhóinak közelében talált: azoknak a kunyhóknak a közelében, amelyeknek belsejében ott nyöszörögtek és hátborzongatóan rekedt hangon nyögdécseltek a halálnak szánt kolerások.

Aztán visszahajózott Németországba, ahol is már úgy fogadták, mintha győzelmes tábornok lett volna. Egyik előadásában így nyilatkozott: „Kolera magától sohasem keletkezik; csakis az az ember kapja meg a kolerát, aki lenyelte a kolera-bacillust; és ez a kolera-bacillus egyedül egy másik kolera-bacillusnak lehet származéka, semmiféle más okból nem keletkezhetik. A kolera csirája csakis az ember belsejében, vagy szennyezett vízben, aminőt Indiában találtam, lelheti meg növekedési és szaporodási föltételeit”.

Robert Kochnak és kutatásainak köszönhető, hogy Európa és Amerika nem retteg többé a Keletnek ettől az apró, de rettenetes kis gyilkosától, amelynek a világból való teljes kiirtása manapság már csak egyetlen egy körülménytől függ: India teljes civilizációjától és hygiénés (főleg vízellátási) viszonyainak megjavulásától.

III

A német császár sajátkezűleg adta át Kochnak a legnagyobb kitüntetést: a Koronarend csillagát. De ez a nagy kitüntetés nem változtatta meg ennek a remek embernek életrendjét. Ormótlan vidéki kalapja továbbra is ott éktelenkedett gondozatlan koponyáján és továbbra is szerényen utasította vissza a bámulók émelyítő dícséreteit: „Hogy mi az én titkom? Az, hogy olyan keményen dolgoztam, ahogy csak tudtam… És hogy miért nagyobb az én életem sikere, mint a legtöbb emberé? Azért, mert az orvosi kutatások mezején oly vidékekre tévedtem, amelyeken az arany ott feküdt a gyalogút mentén. Csak le kellett hajolnom érte: és ez nem nagy érdem „.

Azok a vadászok, akik szilárdan hittek abban, hogy a bacillusok az emberiség legfontosabb ellenségei, föltétlenül a bátrak közé sorozandók: amivel nem akarom azt mondani, hogy nem találnók a hősiességnek példáit azok között a régidivatú orvosok és ósdi hygiénikusok között, akiknek a szemében az egész bakteriológia üres szalmacséplésnek és badarságnak tünt fel. A müncheni egyetem öreg hygiénikusa, Pettenkofer professzor volt a kétkedők vezetője. Azoké, akiket nem győztek meg Koch kristálytiszta kísérletei. És amikor Koch Indiából hazatért és hazahozta azokat a kommabacillusokat, amelyeknek kolera előidézői szerepéről lelke mélyéig meg volt győződve, Pettenkofer a következőket írta neki:”Küldje el nékem az ön ú. n. kolera-csiráit és én be fogom igazolni, hogy azok teljesen ártatlan természetűek!”

Koch egy kémlőcsövet küldött neki, telve finoman nyüzsgő kommacsírákkal és Pettenkofer – a derék bacillusvadászok nagy szörnyűködésére – megitta a cső egész tartalmát, tekintet nélkül arra, hogy abban a csőben elegendő számú kolera-bacillus volt ahhoz, hogy Koch nézetei szerint egy egész ezredet öljön meg; azután nyugodtan dörmögte méltóságteljes szakállába: „no most aztán lássuk, vajjon megkapom-e a kolerát vagy sem!” – Hogy történt, hogy nem, máig sem tudja senki, de biztos, hogy Pettenkofer nem betegedett meg kolerában.

Pettenkofer bolondul vakmerő volt ahhoz, hogy ilyen lehetetlen öngyilkos kísérletet végrehajtson magán, másrészről abba a végzetes hibába esett, hogy komolyan hitte: hogy híressé vált kísérletével végleg eldöntötte az egész kérdést. „A csirák nem fontosak! Ami fontos, az az egyén hajlamossága, vagy diszpozíciója”. (Tudja a jó Isten, milyen fogalmakat fűzött ehhez a szép szóhoz!)

Koch viszontválaszában röviden intézte el az ügyet: „Kolera-bacillus nélkül nincs kolera!”

Pettenkofer visszavágott: „De hiszen milliárdszámban nyeltem le az Ön állítólagosan gyilkos bacillusait és azoktól még csak gyomorgörcsöt sem kaptam”.

Amint ez heves, tudományos vitákban gyakran megesik: mind a két félnek részben igaza volt, részben pedig nem. Az utolsó negyven év tudományos évkönyvei beigazolták, hogy Koch igazat mondott, amikor azt hirdette, hogy senki sem kaphat kolerát, ha csak le nem nyelte a kolera-bacillust. Másrészt azonban ugyancsak az évek tapasztalatai rámutattak arra, hogy a bakteriológiai tudomány mögött még egy csomó ismeretlen rejtélyesség lakozik és hogy azt a függönyt, amely a rejtélyt elfödi, még ma sem sikerült föllebbenteni. Gyilkos csírák mindenütt találhatók és mindenünnen leselkednek reánk, de csak egyeseket ölnek meg közülünk és ma sem tudjuk valójában, miért áll az egyik ember ellen a csira támadásának és miért esik a másik áldozatul. Ennek a ténynek magyarázatát a tudomány ma épp oly kevéssé adja meg, mint a nyolcvanas években, amikor a tudomány és saját hitük egyes fanatikusai életük kockáztatásával akarták igazukat bebizonyítani.

Mert ne feledjük el, Pettenkofer akkortájt tényleg a halállal játszott; más bacillusvadászok azóta véletlenségből nyeltek le virulens kolera-csírákat – és rettentő szenvedések közt tényleg bele is pusztultak a kolerába.

Ezzel aztán Robert Koch nagy korszakának végére is értünk, mert Pasteur új felfedezései mindinkább háttérbe szorították Kochnak és a világ összes bacillusvadászainak fölfedező munkáját. Hagyjuk el most egy időre a német géniuszt, akit ambícióval teli és a legjobbat akaró honfitársai anélkül, hogy tudták volna, életének nagy tragédiájába hajszoltak bele. Sajnos, ez a tragédia részben elhomályosította annak az életnek dicsfényét, amelynek köszönhető a lépfene, a tuberkolózis és kolera titkainak kikutatása. Mielőtt azonban elolvasnád, lelkes olvasóm, Pasteur csodás karrierjének tökéletes és fényes zárófejezetét, arra kérlek, engedd meg, hogy mély reverenciával, kalaplevéve köszöntsem Koch mesterben azt a férfiút, aki valójában beigazolta, hogy a mikróbák a mi legnagyobb ellenségeink, aki a bacillusvadászat tapasztalati mesterségéből tudományt alkotott és aki vezénylő kapitánya volt egy ma már feledésbe merülő, elhomályosuló, de hősies erényekben jeleskedő kornak.

PASTEUR — Legnagyobb ellenségeink a mikróbák.

TARTALOM

PASTEUR — és a veszett kutya