SPALLANZANI — A bacillus bacillustól származik!

TARTALOM

KOCH — Küzdelem a halál ellen

PASTEUR — Legnagyobb ellenségeink a mikróbák.

I.

1831-ben, 32 évvel azután, hogy a nagyszerű Spallanzani elhúnyt, a bacillusvadászat az elfeledett mesterségek közé volt már sorolható. Miközben más tudományágak hatalmas lendülettel nyomultak előre, az emberiség elfeledte és le is nézte a szabadszemmel nem látható élőlényeket. Pedig már ormótlan, pöfékelő lokomotívok vették át úgy Európában, mint Amerikában a tehervonó lovak szerepét; a távíró is már- már kincsévé vált az emberiségnek. Csodás erejű mikroszkópokat szerkesztettek az optikusok; de nem akadt ember, aki az új eszközzel alaposan foglalkozott volna – nem akadt ember, aki megmutatta volna a világnak, hogy a lenézett parányi élőlények oly hatalmas vegyi működés kifejtésére képesek, amelynek a világ leghatalmasabb gőzgépei sem járhattak nyomában; nem akadt ember, akinek agyában lángragyúlt volna az a gondolat, hogy ezek a láthatatlan élőlények csöndben, titokban millió meg millió emberéletet oltanak ki és hogy gyilkoló készségük messze felülmúlja a guillotine vagy Waterloo összes ágyúinak emberölőképességét.

1831 októberének valamelyik napján történt, hogy egy kilencéves fiú miden tagjában reszketve bontakozott ki abból az embercsoportból, amely – keleti Franciaországnak egy helyi falucskájában – a helybeli kovácsműhely ajtajában szorongott. Az emberek izgatott sóhajtozásába sziszegő sercegés vegyült. Az a hang, amelyet a kovács fehéren izzó vasa váltott ki egy élő ember húsából. A szerencsétlen áldozat pedig kínokban fetrengett a rettenetes operáció közepette. Az áldozat neve Nicole volt. Ezt a Nicole nevezetű földmívest pár perccel ezelőtt harapta meg egy veszett farkas, amely rekedt üvöltéssel, tajtékzó szájjal rohant végig a falucska utcáin és marta meg azt, ki épp útjába került. Az ijedten hátráló fiúcska pedig Louis Pasteur volt, egy arboisi tímár fia és az Udressier grófok rabszolgájának kései ükunokája.

Multak a napok, multak a hetek és a veszett farkas áldozatai közül nyolcan pusztultak el a veszettség kínjaiban, nyolcan fulladtak meg a víziszonytól keletkezett torokgörcstől. Az áldozatoknak hátborzongató kiáltásai még évekig kínozták ennek a félénk – sokak szemében ostoba – fiúcskának éjszakáit és az az izzó vas, amellyel a kovács a földmíves sebét égette ki, mélyen bevésődött emlékezetébe.

„Mondja meg csak édes apám, mitől vesznek meg a kutyák vagy farkasok – és miért halnak meg azok az emberek, akiket a veszett kutyák megmartak?” Erre a kérdésre nem igen felelhetett a jó tímár, a napoleoni harcok régi őrmestere, aki tudott volna mesélni arról, hogy hogyan pusztul el tízezernyi ember fegyvertűzben, de bizony arról halvány fogalma sem volt, miért is hal bele az ember a veszettségbe.

„Talán ördög szállta meg a farkast; különben is tudhatod, hogy ha az Úristen úgy rendeli, hogy valakinek meg kell halnia, hát az ő akarata ellen emberfia nem tehet semmit.” – Ilyenformán felelhetett a jámbor tímár. Meg kell jegyeznem, hogy a bölcsek legbölcsebbje sem tudott volna akkortájt okosabb feleletet adni. 1831-ben senki sem tudta, mitől halnak meg az emberek veszett eb marása után, valamint azt sem, hogy valójában mi okozza az egyes betegségeket.

Távol áll tőlem az a hiedelem, mintha ez a rettenetes eset a 9 éves Pasteur-fiút arra indította volna, hogy majd érett korában a veszettséggel foglalkozzék; amennyire regényesnek látszik ez a gondolat, annyira nem igaz. De az kétségtelen, hogy a leírt eset mélységesebb nyomokat hagyott lelkében, mint másokéban, – hogy sokat tépelődött a látottak és hallottak fölött, – hogy ezerszer erősebben hatott rá az égett hús szaga és az áldozatok jajveszékelése, mint hasonlókorú társaira. röviden: abból a fából volt faragva, amelyből az emberiség nagy művészei teremnek. Művészi vénája késztette arra – legalább is annyira, mint későbbeni nagy tudománya – hogy kiássa a mikróbákat abból a homályból, amelybe kerültek volna a nagy Spallanzani halála után. Életének első húsz esztendejében semmi sem utalt arra, hogy Pasteur egyszer nagy kutatóvá lesz. Hiszen azok, akik ebben a korban ismerték, elmélázó, lelkiismeretes tanulónak írják le, akiben senki sem látta meg a jövendőbeli nagyságot. Hogy mit csinált szabad idejében? Odaült annak a kis folyónak partjára, amely a tímárműhely mellett folydogált és rajzolgatta és festegette nővéreinek arcképét, amíg meg nem fájdult a sok üléstől a nyakuk és a hátgerincük. Aztán anyját is festegette, durva, egyáltalán nem hízelgő képmásait készítette el annak a jóságos asszonynak, akiben anyját imádta.

Ebben az időben úgy látszott, mintha a néhány évtized előtt felfedezett apró élőlények a kihalt, vagy elfeledett állatok közé soroltatnának végérvényesen, mint amilyen elfeledett állat például a dodo, ez a lúd-nagyságú tunya madár, amely Mauritius szigetén élt egykor megszámlálhatatlan csapatokban és amelyet az emberi kapzsiság pár évtized alatt az utolsó szálig kiirtott. Linné, a híres svéd természettudós, akinek élete munkája volt, hogy minden élőlényt rendszeres csoportokba osszon és beskatulyázzon, kétségbeesetten tördelte a kezét, hogy hogyan illessze be valamiképen ezeket a parányi lényeket a természet valamelyik rendjébe. „Olyan kicsinyek, annyira keveset tudunk és oly keveset fogunk tudni felőlük, hogy egyszerűen a káosz csoportjába kell őket beosztani.” Egyedül a német Ehrenberg fogadta az apró lényeket pártfogásába; hires tudós volt, aki nagy vitákba ereszkedett atekintetben, vajjon ezeknek a kis állatocskáknak van-e vagy sem gyomruk, és vajjon rendelkeznek-e a többi állatok összes szerveivel, vagy pedig csak úgyszólván egyes állati szerveket képviselnek. Arról is vitázott, vajjon egyáltalán állatok-e a legalsóbbrendű élőlények, vagy talán növények.

Pasteur mindjobban beleásta magát könyveibe; de még arboisi diákkorában történt, hogy kibontakoztak belőle azok a későbbi tulajdonságai, amelyek – bármilyen ellentétesek is voltak, - de reányomták a géniusz bélyegét. Bár osztályának legfiatalabbja volt, máris pályázott a demonstrátori babérra; ambícionálta, hogy társait vezesse. Meg is kapta a demonstrátori állást. Még nem töltötte be huszadik évét, amikor a besançoni kollégiumban már segédtanári teendőkkel bízták meg és ebben a minőségben hangyaszorgalommal munkálkodott, miközben súlyt helyezett rá, hogy egész környezete is agyondolgozza magát. Komoly gondolatokkal terhes hosszú levelekben prédikált szegény testvéreinek, akik máris úgy néztek rá, mintha félisten volna. Az egyik levélben ezek a szavak olvashatók: „Kedves Hugaim; a fő az akarat. A cselekvés és a munkateljesítmény hűséges szolgái az akaratnak, a munkának pedig szükséges velejárója az eredmény. Az emberi életet ez a három kell, hogy kitöltse. Az akarat, a munka és az eredmény. Az akarat megnyitja az eredmény ajtaját, ez az ajtó munkához vezet és az eredmény végezetül kell, hogy megkoronázza az ember fáradozásait.” Hetvenéves korában ugyenezek voltak életének vezérlő eszméi…

Édesatyja Párisba küldötte az École Normale-nak nevezett tanárképző főiskolába. Eleinte nagy ambíciók fűttöték, de a honvágy hazakésztette az apai tímárság felé és tényleg hazament Arbois-ba feledni összes ambícióit… De démonja nem hagyta otthon nyugodtan és már egy év mulva megint ott látjuk az École Normale falai között, amelyeket aztán nem hagyott el többé. Ott történt, hogy egy szép napon valósággal magánkívül támolygott ki Dumas tanárnak, a nagy vegyésznek előadásáról. „Micsoda hatalmas tudomány a vegyészet! és milyen csudálatos Dumas hírneve és népszerűsége.” Akkor határozta el, hogy ő is vegyésszé lesz; a Quartier Latin-nek girbe-görbe utcáin nem látott egyebet, mint lombikokat, kémlőcsöveket, meg a vegyképletek szövevényes hieroglifáit. A festészetet abbahagyta, de lelke mélyén továbbra is művész maradt.

Rövidesen meg is kezdte saját, önálló kísérletezését, többé-kevésbbé jószagú folyadékok és pompásszínű folyadékokkal telt kémlőcsövek csendes társaságában. Jóbarátját, Chappuies-t, a fiatal filozoptert agyonbeszélte ezekben az időkben, ha a borkősavkristályok keletkezéséről szólt és igyekezett rávenni, hogy hagyja el a filozófiát a kémia kedvéért. Ha őtőle függött volna, átvezényelte volna az egész Quartier latint a kémiai laboratóriumba, ahogy negyven évvel később az összes orvosokból bacillusvadászokat akart nevelni.

Akkortájt, amikor Pasteur tömpe orrát és széles homlokát kristályainak tömegébe merítette bele, történt, hogy az alig látható élőlények újra életrekeltek a tudomány berkeiben. Két magános kutató keltette őket életre; az egyik francia, a másik német. Mindketten azt tanították, hogy a legalsó élőlények legalább is olyan fontosak a természet háztartásában, mint a lovak, vagy elefántok. A francia tudós neve: Cagniard de la Tour volt és 1837-ben különös kísérletekkel foglalatoskodott a sörgyárakban. Az erjedő sörrel telt kádak fölszínéről egy kevés habot gyüjtött össze és mikroszkóp alatt vizsgálgatta, vajjon milyen képet mutat. Ő látta meg elsőnek, hogy a habban lévő apró élesztőszemcsék bimbókat bocsátanak ki magukból és hogy ezek a bimbók továbbnőve, új bimbókat hajtanak. Meg is írta „ezek szerint az élesztő élőlény és éppen úgy szaporodik, mint más élőlény a földön”. Ennek a saját útjain járó kutatónak sikerült azt is kimutatnia, hogy az elszaporodó élesztő nélkül sohasem változik át az árpából készült maláta sörré. Meg is írta, hogy: „Az élesztő élete változtatja át az árpát alkohollá.” A világ egyszerűen napirendre tért Cagniard de la Tour kifogástalan pontossággal végzett kísérletei és következtetései felett; ő maga szerény kutató volt, aki nem értett a nagydobhoz és akinek nem állott sajtópropaganda a rendelkezésére.

Ugyanabban az esztendőben egy dr. Schwann nevű német tudós olyan értekezést közölt, amelyben az ámuló közönség tudtára adta, hogy a hús csak akkor romlik meg, ha szabadszemmel nem látható élőlények kerülnek belé. „Az a hús, amelyet előzőleg jól kitisztított üvegedényben alaposan megfőztünk és amelyhez izzó üvegcsövön keresztül levegőt bocsájtunk: hónapokon keresztül friss és ízes marad, de ha kivesszük a lombik dugóját és bebocsátjuk a közönséges levegőt az abban foglalt apró élőlényekkel együtt, egy-két napon belül a hús megbüdösödik; ilyenkor minden porcikája telve van nyüzsgő élőlények rajzaival. Ezek az élőlények okai a hús romlásának, bár ezerszerte kisebbek a tű fejénél.”

Ha az öreg Leeuwenhoek megérte volna ezt a fölfedezést! Meg aztán vajjon hogy viselkedett volna Spallanzani, ha tudomást szerez hasonló kísérletekről? Bizony otthagyta volna tudós társaságát és nekilátott volna az új fölfedezés további tanulmányozásának. De Európát Schwann remek meglátása is hidegen hagyta; Pasteur pedig éppen azon volt, hogy első nagyobb kémiai fölfedezését közölje a tudományos fórumok előtt.

Huszonhat éves korában ért el életének ehhez az első fontos állomásához. Miután hosszú időn át behatóan tanulmányozta a borkősav kristályformáit, fölfedezte, hogy az akkor ismert két borkősav-fajta helyett valójában négy fajta található a természetben. Azt is kimutatta, hogy ezek közül kettő minden tekintetben hasonlít egymáshoz, csak egyben különböznek, hogy az egyik tükörképe a másiknak. Kiegyenesítette meggörnyedt hátát, kitárta karjait, mintha az egész világot megölelné, kirohant – fölfedező munkája végeztével – piszkos, sötét kis dolgozószobájából, megölelte a legelső asszisztenst, akivel a folyosón találkozott, magával cipelte a Luxembourg-kert valamely elhagyatottabb vidékére és ott, az évszázados fák árnyékában, magából kikelve magyarázta áldozatának felfedezése jelentőségét. Már akkor látható volt, hogy felfedezéseit sohasem fogja magába fojtani!

Pasteur értekezéséből a bor betegségeiről

II.

Egy hónap mulva munkában megőszült vegyészek dicséretében és barátságában részesült, akik mint velük teljesen egyenrangúval bántak vele. Rövidesen meg is kapta kinevezését a strassburgi egyetem vegyészeti tanszékére és üres óráiban ráért arra, hogy megkérje az egyetemi dékán leányának kezét. Nem tudta akkortájt, vajjon nem kap-e kosarat. És ebből a szempontból érdekes elolvasni azt a levelet, amelyben szerelmet vallott választottjának: „Tudom jól, hogy nem rendelkezem azokkal a külső tulajdonságokkal, amelyek a fiatal leányok szívét felém fordítják; de amennyire emlékszem, tudom, hogy mindazok, akik jól megismertek, nagyon meg is szerettek”. Pasteur nem kapott kosarat. A fiatal leány hozzáment és egyike lett a világ leghíresebb, talán legtöbbet szenvedett, de sok tekintetben legboldogabb asszonyainak, akiről történetem folyamán nem egyszer megfogok még emlékezni.

Családfői minőségében Pasteur még nagyobb tűzzel vetette magát munkájára; számtalanszor feledkezett meg férji mivoltáról és éjjeleit laboratóriumában töltötte. Ekkor írta egy barátjának a következő sorokat: „Belemerültem a titkok áradatába, de a titkokat elfedő fátyol egyre jobban lebben fel előttem. Éjszakáim miatt gyakran kapok ki feleségemtől, de azzal vígasztalom, hogy világhírűvé fogom tenni.” Folytatta a kristályokról szóló dolgozatát; számtalanszor került zsákutcába, számtalanszor végzett különös, bolond és lehetetlen kísérleteket, olyanokat, amelyeket csak meghibbant elme találhatott ki, de amelyek – ha sikerülnek – a meghibbantra a zseni pecsétjét ütik reá. Megkísérelte például, hogy a vegyi folyamatokat megváltoztassa olymódon, hogy az egymásraható anyagokat óriási mágnesek közé helyezte. Különösen óraműveket szerkesztett, amelyekkel élő növényeket határozott irányú mozgásra késztetett; így remélte, hogy rákényszeríti az élősejt részecskéit arra, hogy eltérőleg rendes helyzetüktől a tükörképpel jellemezhető rendbe sorakozzanak. Belekontárkodott teremtő Úristen mesterségébe: uj fajtákat akart teremteni.

Pasteurné asszony eközben éjszakákon át hiába várta férjét, minden idegszálával csodálta, aminek igazolására itt közlöm apjához intézett egyik leveléből a következő sorokat: „Tudd meg atyám, hogy azok a kísérletek, amelyekkel most foglalatoskodik, ha sikerülnek, második Newtont, vagy Gallileit fognak belőle csinálni.” Nem tudom, vajjon a jó asszony magától formálta-e meg ezt hatalmas véleményt kedves férje-ura felől, vagy sem… De le kell szögezni, hogy a siker akkortájt még messze elkerülte a fiatal tudóst: kísérletei egyáltalában nem vezettek eredményre.

Pasteur Strassburgból hamarosan elkerült és elfoglalta a lillei egyetem vegyészeti tanszékét, valamint dékáni hivatalát. Megtelepedett a Virág-utcában és itt botlott életében először a mikróbák birodalmába. Ebben a patinás, becsületes városban, amelyben a szeszégetők, a cukorrépa-ültetvényesek és nagy földbirtokosok domináltak, kezdette meg nagy hadjáratát. Mik voltak ennek a hadjáratnak vezérlő elemei? Tudomány, drámai lendület, vallásos áhitat és részben politikai is. A hadjárat eredménye pedig egy új tudománynak, a bakteriológiának megszületése volt. Ebből a nem nagyon érdekes középnagyságú városból, amely a tudomány történetében eladdig semmi szerepet nem játszott, indította útjára azt a nagy hullámot, amely a tudományok hajóját 30 esztendőn át hullámzásban tartotta. Megmutatta a világnak, milyen fontos élőlények a mikróbák, miközben ezernyi barátot és még több ellenséget szerzett; nevét ezerszer írta lángoló betűkkel a világ összes ujságjainak címlapjára, de eközben párbaj-ellenfelet szerzett; a nagyközönség vajmi gyakran élcelődött az ő drágalátos bacillusai felett, miközben fölfedezései kapcsán ezernyi anya menekült meg a korai halál veszedelmeitől. (L. a 7. sz. jegyzetet.) Szóval ebből a kis városból röppent ki neve a halhatatlanság felé.

Amikor Strassburgot elhagyta, lelke csalódásokkal volt telve és elvesztette hazáját. Amikor Lillebe érkezett, mintha elkanyarodott volna a hírességhez vezető útjában: egy cukorgyárosnak sietett a segítségére. Ennek a nagy iparvárosnak előkelőségei részéről a következő fogadtatásban részesült :”Mi ugyan nagyon tiszteljük a magasröptű tudományosságot, de azt, amit kívánunk, amit ez az ipari szellemű város kíván, tanár úr, az az ön tudománya és a mi gyáriparunk között való szoros együttműködés. Mi csak azt a tudományt becsüljük, amely segítségünkre van. A legnagyobb készséggel állunk önnek és laboratóriumának minden tekintetben szolgálatára, ha önnek sikerül répatermésünk százalékos cukortartalmát vagy spirituszgyáraink jövedelmezőségét emelni.”

Pasteur udvariasan hallgatott és elhatározta magában, hogy megmutatja miféle fából van faragva. Őbizony nemcsak tudós, hanem jóval több annál! Képzeljétek csak el, milyen feleletet adott volna Isaac Newton azoknak a vasgyárosoknak, akik őt arra kérik, hogy nehézkedési törvényeit hasznosítsa a vasgyártás körül! Azt hiszem, ez a magábazárkózott kutató égnek emelte volna kezét és bibliájába temetkezve hessegette volna el magától a földi gondolatokat. A hírneves Faraday, az elektromosság fölfedezője, hasonló körülmények között bizonnyal otthagyta volna a kísérletezést és visszamenekült volna a könyvkötés mesterségéhez, amelyet a tudomány kedvéért elhagyott. De Pasteur nem volt szerény ibolya. Mint a XIX. század megértő gyermeke, jól látta, hogy a tudománynak is kapcsolatban kell állania az élettel. Mindenekelőtt népszerűvé akarta nevét tenni és érdekesebbnél érdekesebb előadásokat tartott lillei polgártársainak: „Azt hiszem nincsen ember, akinek érdeklődését fel ne keltené az a változás és csodálatos folyamat, amelynek nyomán a burgonyából cukor, a cukorból alkohol és az alkoholból éter meg ecet készül.” Ezt a mondást vágta tűzzel népszerű előadásában, hallgatóságának fejéhez, amely hallgatóság nagyrészt gazdag gyárosokból és azok családtagjaiból állott. Kevéssel azután Bigo úr kereste fel, egy gazdag spirituszgyáros, aki cukorrépából állította elő az alkoholt. Bigo úr lehorgasztott fővel kereste a fiatal tudós segítségét. „Nagy zavarban vagyok tanár úr, – így kezdte el – erjedéseink egyáltalában nem sikerülnek. Naponta ezer, meg ezer frankot veszítünk gyárunkban és nem tudjuk, milyen módon segítsünk a bajon. Nem keresne fel bennünket és nem mondaná meg mitevők legyünk?”

Bigo úr fia Pasteur tanítványa volt és Pasteur készséggel tett eleget a papa kívánságának. Hamarosan fel is kereste a spirituszgyárat és végigszagolgatta azokat az erjesztőkádakat, amelyek a tulajdonos bemondása szerint „betegek”, amennyiben bennük alkohol nem keletkezik. Üvegedényekbe próbákat gyüjtött a „beteg” kádakból, valamint nem feledkezett meg arról sem, hogy az egészséges kádakból is gyüjtsön szürkés-fehér nyálkás nedvet, olyanokból, amelyekben az erjedés annak rendje és módja szerint folyt le. Pasteurnak fogalma sem volt akkortájt arról, hogyan lesz majd Bigo úrnak segítségére. Valamint arról sem tudott semmit, hogyan változik át a cukor alkohollá. Hiszen akkor a világ egyetlenegy kémikusának sem volt erről a folyamatról még csak halvány sejtelme sem. Nyomorult kis laboratóriumában hiába vakargatta fejét, hiába tépelődött, míg végre elhatározta, hogy mindenekelőtt az egészséges kádak tartalmát fogja megvizsgálni. Ezt a nedűt, illetőleg annak egy cseppjét mikroszkópja alá vette, talán azért, hogy kristályokat keressen a zavaros folyadékban. De ime meglátta, hogy ez a szürke csepp telve van apró gömbökkel, amelyek jóval kisebbek minden kristálynál és hogy ezek a sárgás gömböcskék telve vannak belsejükben még apró, táncoló pontocskákkal. „Vajjon mi lehet, amit látok?” De egyszeriben megadta kérdésére a feleletet: „Természetes, hiszen ezt tudnom kellett volna! hiszen, amit látok, az az élesztő, amely mindenütt jelen van ott, ahol cukor alkohollá változik!” Újra belenézett mikroszkópjába és egyes helyeken ezeket a gömböket egymástól elkülönített helyzetben látta; mások csomókba sorakoztak, megint mások láncokba. Legnagyobb csodálkozására azonban gömböket is talált, amelyeknek oldalából apró bimbók burjánoztak elő; – miként a kelbimbók a szárból.

„Cagniard de la Tournak igaza van. Ezek az élesztők élnek. Ők változtatják át a répacukrot alkohollá!” De ez a tény egymagában még nem segített a szegény Bigo baján. Vajjon mit lát a „beteg” kádak nedvében? Előkereste azt a palackot, amelyet a „beteg” kádból származó folyadékkal töltött meg, megszagolta, megízlelte, majd kék lakmusz-papír kis szeleteit mártotta a folyadékba. „Lámcsak! A lakmusz pirossá változik, szóval a folyadék sav-tartalmú.” Aztán ebből a „beteg” folyadékból egy keveset mikroszkópja alá tett…

„De hiszen ebben a csöppben egyáltalában nincsenek élesztő gömbök; vajjon hova tűntek el? Nem látok egyebet, mint különböző képletek zavaros összevisszaságát: mit jelenthet ez az összevisszaság?” Újra elővette a „beteg” folyadékot és sokáig nézegette anélkül, hogy valamit is látott volna. Végre! megfigyelte a szemmellátható különbséget a beteg és az egészséges folyadék között. A beteg nedüben apró szürke pelyhek tapadnak az üvegfalához – íme ezek a pelyhek helyenként a felületen gyűlnek össze – lássuk csak! Nem látom ezeket a pelyheket abban a másik palackban, amely élesztőt és alkoholt tartalmaz. Vajjon mit jelenthet ez a különbség.” Aztán bizonyos nehézségek árán ilyen szürke pelyhet kihalászott az egyik üvegből és tiszta vízben megmosta; majd mikroszkópja alá helyezte.

Elérkezett a Pasteur nagy órája. Mert ebben a cseppben nem voltak többé élesztő golyócskák nem bizony. Valami egészen más, valami különös kép tárult bámuló szeme elé, aminőt nem látott még soha életében. A csöppben pálcikákhoz hasonló képletek nyüzsögtek, mozogtak, táncoltak egyesével, párosával, vagy tömegesen. Ezeket az apró képleteket alig tudta nagyságukban megbecsülni, hiszen jóval kisebbek voltak az élesztősejteknél és a milliméter ezredrészét csak kevéssel haladták túl.

Ezen az éjszakán Pasteur szemét elkerülte az álom. Átvirrasztott éjszakája után kurta lábaival visszasietett a cukorgyárba. Szemüveggel fölfegyverzett rövidlátó szemeivel a mikroszkóp fölé hajolt és sorra nézegette azokat a próbákat, amelyeket a „beteg” kádakból halászott elő. Nem gondolt már Bigo úrra és eszébe se jutott, hogy valójában Bigo úrnak akart segítségére lenni. Bigo úr meghalt az ő számára. Az egész világ eltünt szeme elől és nem maradt meg más, mint ő maga, a lázban égő kíváncsi Pasteur, meg ezeknek a táncoló pálcikáknak milliói. A szürke nyálkás tömegek minden gombostűfejnyi részletében megszámlálhatatlan mennyiségben találta meg őket… Ezen az éjszakán felesége hiába várta és végezetül férje nélkül tért nyugovóra; Pasteur pedig olyan készülékek sorát állította össze, amelyek dolgozószobáját valóságos varázsló barlanggá változtatták át.- Röviden nyomára jutott annak, hogy az a répanedv, amely a „beteg” kádból származott, nem tartalmazott alkoholt, hanem az alkohol helyett tejsavat. És hirtelen ez a gondolat villant agyán keresztül: „Ezek a kicsiny pálcikák élőlények; ők változtatják át a cukrot a „beteg” kádakban alkohol helyett tejsavvá. Talán úgy áll a dolog, hogy a pálcikák harcot vívnak az élesztő gömbökkel és leküzdik őket. Ha az élesztő az alkoholnak fermentuma, akkor a pálcikák a tejsav fermentumai, szóval ők készítik a tejsavat!” Hazarohant és elmondott mindent türelmes feleségének, aki bizonyára csak félig értette meg, mert hiszen semmi fogalma sem volt az erjedésről, de aki mégis egész életén át rendkívüli módon segítségére volt, mert szilárdan bízott miden tekintetben férjében…

Akkor még csak hiedelem volt, amit így elgondolt. De valami azt súgta fülébe, hogy ez a hiedelem valóság. És ezen ne csodálkozzunk. Egész életében ezer meg ezer esetben fordult elő, hogy megérezte az igazságot és pontosan megmagyarázta azokat a különös jelenségeket, amelyeket rövidlátó szemével észlelt. Magyarázata nem egyszer hamis úton járt; de ha meglátta az igazságot, akkor egész valójával igyekezett azt beigazolni, hajszolta, űzte a végletekig, nekitámadt egész erejével és végezetül egész tündöklő voltában napvilágra hozta. Körülbelül ez lehetett lelkiállapota ekkor is, amikor az emberiség sokezer éves rejtélyét: az erjedések misztériumát megoldotta.

Fejében ezernyi zavaros terv kóválygott és ezzel az ezernyi tervvel azt akarta beigazolni, hogy sejtései igazak; de eközben nem hanyagolta el azoknak üzleti érdekeit sem, kik a városka ipari társadalmát vezették, valamint nem hanyagolta el felettes hatóságainak és tanítványainak érdekeit sem. Laboratóriumát részben mezőgazdasági állomássá alakította át, majd Párisba sietett vissza. (A tudományos akadémia tagjává akarta magát megválasztatni – tegyük hozzá – sikertelenül) és tanítványait tanulmányutakra vezette a környék sörfőzdéibe és vasműveibe. Ezeken az útjain érezte: be fogja bizonyítani, hogy a kis pálcikák tényleg élnek és azt, hogy lehetetlenül apró voltuk dacára olyan óriási vegyi munkát végeznek, amire milliószor nagyobb élőlények nem képesek: ők változtatják át a cukrot tejsavvá.

„Lehetetlenség volna, hogy ezeket a pálcikákat abban a zavaros össze-visszaságban tanulmányozzam, amilyen össze-visszaság ad vegyi tekintetben egy ilyen elromlott kádnak a belseje. Ki kell találnom azt a tiszta folyadékot, levest vagy mit, amelyben annak rendje és módja szerint tanulmányozhatom és megfigyelhetem tulajdonságaikat. Meg kell találnom ezt a speciális táplálékot a részükre és majd megfigyelem, vajjon szaporodnak-e, vajjon utódokat hoznak-e a világra, vajjon ezernyi számban mutatkoznak-e ott, ahol annak előtte csak egyes példányokban voltak láthatók.” – Azon kezdte munkáját, hogy a szürke tömegek parányi részét tiszta cukros vízbe ültette át és megfigyelte, növésnek indulnak-e, vagy sem. Hát bizony nem szaporodtak el. „Úgy látszik ezeknek a pálcikáknak bőségesebb táplálékra van szükségük.” És néhány sikertelen kísérlet után meg is találta a nekik megfelelő levest. Egyszerűen száraz élesztőt tiszta vízben főzött meg és aztán kristálytisztává szűrte meg, majd meghatározott mennyiségű cukrot tett hozzá és egy kevés szénsavas meszet (krétát), hogy ezzel lekösse a leves esetleges savanyúságát. Aztán finom tűvel kihalászott egy „beteg” erjesztőkádból egy kevés szürkeséget, majd beojtotta tiszta levesébe, amelyet költő-kemencéjében helyezett el. Azután pedig várt, türelmesen, izgalommal, idegesen várt. Az egész bacillus-vadászatban az a legirtózatosabb, ha az eredmény nem jelentkezik azonnal; ez a vadász türelmét rettenetesen próbára teszi.

Várakozás közben pár bizonyítványt írt alá, aztán megtartotta előadásait, majd visszasietett laboratóriumába és bekukkantott költőszekrényébe, vajjon mi történt drágalátos pálcikáival, majd tanácsokat adott a gazdáknak, hogy miféle műtrágyát használjanak, gondolataiba elmerülve fogyasztotta el ebédjét, újra meglátogatta költőszekrényét és közben várt. Majd fölkereste ágyát anélkül, hogy tudta volna, mi történik palackjai belsejében; – de hiszen tudjuk, hogy mennyire kerüli annak a szemét az álom, akinek lelke az ilyen nem-tudásnak háborgó tengerén hánykolódik.

A következő napon nem igen változott kedélyhangulata, de estefelé, amikor lábai már fáradtan cipelték reményvesztett testét, mégegyszer visszatért beojtott üvegeihez. Kiemelte az edényt a költőszekrényből és a libegő gázláng felé tartotta, amely óriási groteszk árnyakban rajzolta laboratóriumának különös formájú eszközeit a falakra. „Tényleg igaz! Az üvegek tartalma megváltozott. Azokból a szürke pelyhekből, amelyeket tegnap beojtottam az üvegbe, ma apró gázhólyagok gyöngyszemei szállnak fel – aztán meg jóval több a pehely ma, mint amennyi tegnap volt az üvegben – és mindegyik pehely apró gázhólyagokat termel!”

A láz, a kutatás gyönyörűséges láza, akkor már teljesen hatalmába kerítette; a világ meghalt a számára, nem hallott, nem érzékelt semmit, hipnotizáltan, mereven bámulta az új tüneményt; multak az órák és ő nem vette észre, mintha csak perceket élt volna át. Valósággal cirógatva emelte fel az értékes üveget: óvatosan megrázta a gázfény világításában: az edény fenekéről szürke, tapadós felhőkben emelkedett fel az üledék és ezekből a felhőkből nagy gázhólyagok szabadultak fel. Érezte, tudta, hogy nyomon van!

Ennek az üvegnek tartalmából egy csöppecskét mikroszkópja alá tett. Heuréka! A lencse millió és millió táncoló, nyüzsgő pálcikát mutatott. „A pálcikák szaporodnak, tehát élnek.” Aztán feleségéhez fordult, aki leszaladt hozzá és kérte, jönne már föl, mert az estebéd várja: „Igen szívem, azonnal jövök!” De bizony még órák mulva is ott volt laboratóriumában. A következő napokon át újra meg újra megismételte ezt a kísérletet; mindannyiszor parányi kis cseppecskét ojtott be, olyan folyadékból, amely a táncoló pálcikákkal volt telve, olyan friss élesztőlevesbe, amelyben ilyen pálcikák nem voltak láthatók – és minden egyes levesben milliárdszámra szaporodtak el az átültetett cseppből származó pálcikák, közben a folyadékban megjelent a tejsav. Akkor aztán kitört Pasteurből az új, a lángoló igazság – nem volt az az ember, aki sokáig tudott volna várni – és világgá kürtölte az igazságot.

Elmondotta mindenekelőtt Bigo urnak, hogy az apró pálcikáktól betegek az erjesztő kádak: „Tartsa a kádjait a pálcikáktól mentesen és meglátja, hogy a répacukor alkohollá fog erjedni, nem pedig tejsavvá.” Tanítványainak is előadta nagy felfedezését, hogy ilyen végtelen apró vadállatok tejsavvá változtatják a cukrot és ezzel azt az igazságot terjesztette, amelyet előtte emberfia nem látott meg. Megírta a nagy esetet régi barátjának, Dumas professzornak, meg összes barátainak, előadást tartott felfedezéséről a lillei tudományos társaságban, valamint megírta rövid ismertetés formájában a párisi tudományos akadémiának is. A történelem nem jegyezte fel, vajjon Bigo úrnak sikerült-e a kis pálcikákat távoltartania erjesztő kádjaitól, mert hiszen ezek a pálcikák úgy burjánoznak, mint ahogy a gyom benövi a rosszul gondozott kerteket. De Pasteurt ez a részletkérdés már nem érdekelte. Újra, meg újra mondogatta magában azt a nagy igazságot, amelyet ő fedezett fel, hogy: az erjedések okozói élőlények, szabad szemmel nem látható élőlények!

Nagy ártatlanságában mindenkinek fejét telebeszélte azzal, milyen nevezetes és fontos az ő felfedezése. Túlságosan gyermeki lénye volt ahhoz, hogy szerény legyen, – és innen kezdve éveken át lelkének egét egyes egyedül ezek a fermentumok töltötték be; ők kísérték minden útján, társai voltak étkezései, alvása, álmodozása, szóval életének minden megnyilatkozása közben.

Egyes egyedül dolgozott, mert asszisztense nem volt, sőt szolgafiú sem állott rendelkezésére, aki üvegedényeit kimosta volna. Azt kérdezik, hogyan kerített magának annyi időt tömegteendőinek elvégzésére? Ne feledjék kérem, hogy energiája határtalan volt, másrészt pedig nagyban segítségére volt felesége, aki, hogy Roux szavait idézzük: „Annyira szerette férjét, hogy munkáját teljes mértékben megértette.” Azokon az estéken, amelyeket nem azzal töltött, hogy minden idegszálával várta kitünő urát – és ha már lefektette gyermekeit – akiknek Pasteur mindig a tudományba elmerülő atyjuk maradt – akkor Pasteurné, ez a drága, ez a bátorlelkű asszony, íróasztala elé ült, magashátú székre és urának diktálására papírra vetette a tudományos értekezéseket. Máskor pedig, miközben ura ott gubbasztott a laboratóriumban, kémcsövei és üvegedényei szomszédságában, azzal foglalatoskodott, hogy jegyzőkönyvének össze-vissza írt hieroglifáit gyönyörű, tiszta kézírásban rendezte és másolta. Ennek az asszonynak élete Pasteuréban olvadt fel, minthogy pedig Pasteur csakis munkájának élt, asszonyának élete is mindjobban és jobban olvadt fel a tudományos munkában…

III.

A Pasteur- pár már egészen szépen elhelyezkedett Lilleben, amikor egy szép napon a ház ura ezzel a pár szóval fordult feleségéhez: „Kineveztek az École Normale igazgatójának és a tudományos munkálatok vezetőjének. Elfogadtam a kinevezést, mert elértem célomat. Párisba költözünk.”

Tényleg átköltöztek, de Párisban Pasteur kétségbeesetten konstatálta, hogy egyáltalában nincs dolgozóhelyisége; talált ugyan ott egy piszkos laboratóriumot, de az csakis a tanítványoknak, nem pedig a tanároknak állott rendelkezésére; ami azonban még sokkal rosszabb volt, a közoktatásügyi miniszter tudomására hozta, hogy egy fillért sem kaphat azokra a berendezési tárgyakra, – üvegek, költőkemencék, mikroszkópok – amelyek nélkül nem élhetett. De Pasteur addig fürkészett körül a szennyes, régi épület minden zugában, míg végre valamelyes furfangos lépcső legtetején föl nem fedezett egy üres padláshelyiséget, amely ugyan patkányokkal volt tele, de céljai számára mégis alkalmatosnak látszott. Mindenekelőtt elkergette a patkányokat, aztán ezt a padlásszobát „laboratórium” jellegével ruházta fel; hogy honnan szerezte, az még ma is titok, de biztos, hogy pénzt kapott és ezen a pénzen megvette a szükséges felszerelést. A világnak tudomására kell hoznia, milyen fontosak a fermentumok. A világ nagyon hamar meg is tudta!

Azokkal a mikroszkópos pálcikákkal való kísérlete, amelyek gyártották a tejsavat, meggyőzte arról, hogy másfajtájú apró vadállatok száz meg száz más gigászi, hasznos, de talán ártalmas hatásokkal is rendelkeznek. „Ezek az élesztők, amelyeket mikroszkópom alatt láttam a jól erjedő cukornedvvel teli kádakban, – ezek az élesztők változtatják át a cukrot alkohollá, – élesztők szerepelnek akkor is, amikor az árpából sör készül, meg amikor a must borrá lesz – biztosan tudom mindezt, bár még eddig be nem igazoltam.” Munkakedve teljességében törölgette páráktól homályos szemüvegét, majd izgalommal mászott fel padláshelyiségébe. A világot semmi más nem győzi meg, csak a sikerült kísérlet: tehát kísérletekkel kell beigazolnia önönmaga, valamint a világ előtt, hogy nézete valóságon alapul. De a tudomány világa ellenségesen viselkedett vele szemben.

Liebig, a nagy német tudós, a vegyészek akkori fejedelme vagy pápája fordult elsőnek ellene. „Ez a Liebig azt meri mondani, hogy az élesztőnek semmiféle köze nincs a cukor alkoholos erjedéséhez; azt meri hirdetni, hogy a széteső fehérje változtatja át a cukrot alkohollá?” Ő – Pasteur – majd megmutatja ennek a Liebignek… És hirtelen fényes gondolat villant át agyán, egy egyszerű kísérlet terve, amellyel majd leveri Liebiget, a földre teríti, de nemcsak őt, hanem a vegyészetnek mindazokat a begyepesedett fejű nagyságait, akik elgáncsolni merik az ő kedves mikroszkópos lényeinek szerinte olyan hihetetlenül fontos munkáját.

„Feladatom végtelen egyszerű. Az élesztőt olyan levesben kell tenyésztenem, amelyben fehérje egyáltalában nincs. Ha az élesztő az ilyen levesben is el fogja erjeszteni a cukrot alkohollá, akkor végeztem Liebiggel és összes érthetetlen teóriával”. Minden idegszála remegett a reá váró küzdelem előérzetében. Ez már nem egyszerű tudományos kérdés volt, hanem az ő, a Pasteur személyes ügye. De milyen távol állott még az idea megvalósításától! Hogyan fogja megtalálni a fehérjementes húslevest? Hiszen az élesztő rendkívül válogatós a maga ízlésében! Ott piszmogott szellős padlásszobájában és heteken át nem találta meg a kérdés nyitját. Levert volt és rosszkedvű. Végre egy reggelen örvendetes esemény világosította meg azt az utat, amelyen haladnia kell.

Véletlenségből bizonyos ammonium-sókat tett olyan fehérjés levesbe, amelyben kísérletei számára tovább tenyésztette az élesztőket. Akkor figyelte meg, hogy abban az arányban ,amelyben az élesztő burjánzik és szaporodik, eltűnik az ammonium-só. Sokat gondolkodott és tanakodott e megfigyelés fölött, míg végre örömmel kiáltott fel: „Természetesen! Az élesztő fölhasználja az ammonium-sót: talán egyáltalában nincs is szüksége a fehérjére.” Becsukta dolgozója minden ajtaját, bezárkózott, egyedül akart maradni. Egyáltalában mindig meg volt az a szokása, hogy szerette az egyedüllétet munkája közben, éppúgy, mint gyönyörűséggel kereste az áhitatos, ragyogó hallgatóságot akkor, ha eredményeiről kellett beszámolnia. Ott a padlásszobában tiszta üvegekbe desztillált vizet öntött, aztán meghatározott mennyiségű cukorral keverte, végezetül egy ammonium-sót, borkősavas ammoniákot oldott fel az elkészített cukoroldatban. Aztán előkeresett olyan üvegedényt, amely élénken burjánzó, szóval növésben lévő élesztővel volt telve; nagy gonddal kihalászott egy ilyen sárgás élesztőpelyhet és besüllyesztette fehérjementes, ammoniákos levesébe, végül az egészet költőkemencéjébe zárta be. Vajjon el fog-e szaporodni az élesztő?

Azon az éjszakán Pasteur újra nem húnyta le szemét. Virrasztása közben hűségesen beszámolt reménységeiről, meg aggodalmairól Pasteurné asszonynak, akitől ugyan tanácsot nem kapott, de kapott biztatást és reménységet. Pasteur minden szavát megértette ez a remek asszony, de persze nem tudta aggodalmait teljesen eloszlatni: A legtökéletesebb asszisztens volt, akit el lehetett képzelni... A következő reggelen ott látjuk Pasteurt a padlásszobában. Maga sem tudta, hogyan rohant fel a lépcsőfokokon, valamint, hogy reggelizett-e aznap, vagy sem; talán legjobban azt szerette volna, ha az ágyból egyenesen fölrepülhet ahhoz a poros költőkemencéhez, amelyben rejtegette drága kísérleti palackját. Aztán kinyitotta a palackot és az abban lévő folyadék pár csöppjét két üveglemez között mikroszkópja alá tette. Sokáig nézte a szeme elé táruló képet és tudta, hogy a világ ezentúl az övé...

„Itt vannak a drága élesztősejtek, a bimbózó, a növekvő fiatal golyócskák, százak és ezrek - és itt mellettük, itt látom a szülőiket, azokat a régi élesztőket, amelyeket tegnap ojtottam be az üvegbe”: Legjobban szeretett volna lerohanni a laboratóriumból és elmondani valakinek, bárkinek, hogy mit talált, de visszatartotta magát és munkához látott. Még valamire kíváncsi volt, mielőtt elhagyja a laboratóriumot. Tudnia kell, hogy bimbózó képletei tényleg alkoholt készítettek-e a cukorból. „Csak igaz volna, hiszen akkor bebizonyítottam, hogy Liebig hamis tanokat hirdet; hogy nem a bomló fehérje, hanem az élő, a szaporodó élesztő készíti az alkoholt. A vegyészet műszabályai szerint ledesztillálta a zavaros folyadékot és íme, megjelentek az alkohol könnyen folyó, fényes könnycseppjei a lombik üvegcsövének falán. Az ezután következő heteken át úgyszólván el sem hagyta laboratóriumát, folyton megismételte a főkísérletet, csakhogy biztos legyen afelől, hogy az élesztősejtek újra meg újra megtalálják szaporodási föltételeiket az újfajta tenyésztőanyagban és hogy minden alkalommal elerjesztik a cukrot alkohollá. Az élesztőt átojtogatta az egyik üvegből a másikba, az egyik ammoniákos levesből a másikba és mindannyiszor konstatálta, hogy ammoniák-sóból és cukorból álló egyszerű levesében vígan szaporodnak az élesztősejtek, miközben a folyadék színén a kiszabaduló szénsavgáz fehéres, tömör habbá gyűlik meg. És minden egyes edény tartalmában ki tudta mutatni az időközben keletkezett alkoholt. Ezt az utánavizsgáló munkát nem lehet nagy mulatságnak tekinteni. Nem járt izgalommal, nem járt álmatlan éjszakákkal; nem várt új eredményeket és nem félt balsikertől.

Az új felfedezés tulajdonképpen elveszítette varázsát az ő számára. Olyan szeretettel bánt élesztőivel, mint atya gyermekével; jól tartotta, jól táplálta, szerette őket, vigyázott rájuk és egyenesen büszke volt arra a csodálatos munkájukra, amelynek segítségével nagymennyiségű cukrot alkohollá változtattak. Egészségét kockáztatta ebben a munkájában és megsértett olyan szent szokásokat, amelyekre még ma is esküszik minden becsületes francia honpolgár. Följegyzéseiben olvassuk, hogy este hét órakor - ami t. i. a franciáknál az estebéd pontos ideje - szokott mikroszkópja elé ülni és lesve leste, vajjon nem láthatná-e meg egyszer, miként bimbóznak az ő élesztői. „Órákig nem vettem le szememet a mikroszkópos látóképről” Féltíz felé járt az idő, amikor vágya beteljesült és meglátta a bimbózás folyamatát. Idegizgató kísérletek útján, amelyek júniustól szeptemberig tartottak, igyekezett feleletet kapni arra a kérdésre, vajfan mennyi ideig is képesek az élesztők a cukor elerjesztésére és végezetül imígy foglalta össze kísérletei eredményét. „Ha elegendő cukor áll rendelkezésükre, akkor az élesztők három hónapig sem szűnnek meg elbontani a nekik nyujtott cukrot”. Aztán kutatóból hirtelen előadó művésszé, fanatikus hittérítővé vedlett át, akinek csak egy járt az eszében, hogyan tegye közhírré bámulatos felfedezését. A világnak tudtára, kell adnia azt a csodálatos tényt, hogy a Franciaországban. évente termelt sokmillió hektoliter bort és Németország sörtengerét nem a vincellérek és a sörfőzők serege készíti, hanem láthatatlan apró élőlények végtelen tömege, mely élőlények milliárdszorta kisebbek, mint a legkisebb emberi lény.

Előadásokat tartott e tárgyról és kíméletlenül vágta Liebig fejéhez fölfedezéseit azzal az eredménnyel, hogy nemsokára viharos lázban forrongott az az egész tudományos világ, amely Páris szívében :a Szajna balpartján működött abban az időben. Régi tanárai büszkén emlegették nevét és a tudományos akadémia, amely még nemrégiben visszautasította, az élettan nagydíjával tüntette ki. A kitűnő Claude: Bernard, akinek nevében összpontosult az akkori élettani tudomány; a legmelegebb szavakban dicsőítette a fölfedezőt. A következő estén. egykori tanára: Dumas - akinek formailag tökéletes előadásai könnyeket sajtoltak ki szeméből akkor, amikor mint serdülő fiú járt Párisban - nyilvános előadásban tisztelte meg Pasteurt elismerésének és ékesszólásának legszebb szóvirágaival olyan módon, hogy mindenki más pirultan tiltakozott volna a nyilvános elismerés ilyen fellengős módja ellen. Pasteur nem pirult el és nem tiltakozott - meg volt győződve arról, hogy ez a tisztelet neki kijár. Büszkén írta a következő sorokat atyjának: „Dumas tanár, miután dicsérettel adózott annak a tudományos elmélyedésnek, amelynek tanujelét adtam, hozzáfűzte a következő szavakat: „Uram, a tudományos akadémia önt nagy díjjal tüntette ki kutatásaiért; a mi gyülekezetünk ma este önben a legnagyobb professzorok egyikét fogja ünnepelni, akikkel rendelkezünk”. Amit aláhúzok, azt Dumas szóról-szóra így mondotta rólam és a hallgatóság valóságos tapsviharral köszöntött.”

Az csak természetes, hogy a nagy ünnepléseknek megjött a bőjtjük is. Itt-ott ellenvetések hangoztak el és ellenfelei lassanként erőrekaptak. De nem abból az okból léptek fel ellene, mert felfedezései lábbal tiporták a régi teóriákat és nézeteket; az ellenszenvet túlzottan öntudatos, kissé kihívó föllépése váltotta ki és szította. Minden írásából, és előadásából az a gondolat szűrődik át: „Ugy-e, hogy rettentően okos fiú vagyok, hogy mindezt felfedeztem és úgy-e ti belátjátok, hogy mindenki ostoba, aki nem hiszi el mindezt az első szóra…” Szerette a szóharcot és kakastermészete vitákba kényszerítette mindenkivel és minden lehető alkalommal. Méltatlankodóan utasított vissza minden kérdést, hát még kritikát, még ha az nem is fölfedezéseire, hanem stílusára vonatozott. Ebből az időből származó arcképeinek mindegyike kisugározza azt a hihetetlen harcikészséget, melynek birtokában igazát kereste életének és működésének minden – bár legcsekélyebb jelentőségű – vonatkozásaiban.

Többen voltak, akik szemére hányták ezt a harcos vitatkozókészségét. Mások azonban – még pedig ellenfeleinek színe-java – komoly érvekkel támadták meg és szemére vetették, hogy kísérletei ugyan ragyogóak, de nem tökéletesen befejezettek és meggyőzőek, szóval, hogy kísérleteit korán fejezte be, akkor, amikor teljes bizonyító erővel még nem rendelkezett. Tényleg számos megoldatlan kérdés volt még hátra. Előfordult például, hogy tenyésztőedényeiből, amelyekben csakis tejsavat akart előállítani, avas vajszag ütötte meg orrát. És ilyenkor nem találta meg azokat az annyiszor leírt pálcikákat ebben az üvegben, valamint a tejsavat sem tudta kimutatni az erjedt folyadékban. Ezek a hellyel-közzel tapasztalt zavarok és balsikerek táplálékot adtak ellenségeinek és bizony még sok álmatlan éjszakát okoztak Pasteurnek. De ez a zavar nem tartott sokáig! Érdekes tulajdonsága volt, hogy sohasem törődött azzal, vajjon megoldotta-e teljesen a magának felvetett problémát, avagy sem; nem törődött azzal, hogy erjesztési kísérletei egyszer-máskor csődöt mondottak; végtelen szellemes kísérletező volt, aki nem ment ilyen esetekben fejjel a falnak, hanem szépen megkerülte az akadályt és hírességében öregbedve került ki minden vitájából.

„Vajjon honnan kerül elő ez az érthetetlen és zavaró avas vajszag? Vajjon miért nem keletkezik némely esetben a cukorból tejsav?”

Az idő megadta ezekre a kérdésekre a választ. Egy szép reggelen egy ilyen elromlott üvegében új és eddig sohasem látott apró lényeket fedezett fel és ezek nagy tömegben úszkáltak a pálcikák körül, amelyeknek egyedül kellett volna a folyadékban mutatkozniok.

„Vajjon mi lehet, amit látok? Hiszen ezek a lények sokkal nagyobbak, mint az ismert pálcikák. Hiszen ezek nemcsak rezegnek és nemcsak táncolnak, hanem egyenesen úszkálnak, akár az apró halak: mintha csak valóságos apró állatok volnának.”

Bosszankodva figyelte ezeket az újfajta „állatocskákat”; ösztönösen megérezte, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalójuk sem volna ott. Látványnak érdekes volt. Egyesek közülük szoros sorokban sorakoztak egymás mellé és egymásután, akár a Szajna bárkái; mások pedig ezek között a lehorgonyzott bárkák között siklottak tova, mintha fürge evezősök hajtották volna őket. Egyesek mint a kivert kutyák, úgyszólván magános életet éltek és néha-néha rezdültek meg, de a következő pillanatban hirtelen táncba kezdtek és kecses piruetteket vártak ki, hogy aztán egyik végükkel rögzötten maradjanak és csak a másik végük bokázzon és simizzen. Meglepően érdekes volt az új vadállatoknak ezt a különös táncos játékát nézni. Jó, jó! de mit keresnek itt ebben a cseppben? Száz meg száz módon próbálja meg, hogyan tartsa távol őket; olyan módokat eszelt ki, amelyeken ma mindenki csak mosolyogna; de valahányszor már azt hitte, hogy célt ért, megint csak megjelentek egyik vagy másik erjesztő lombikjában. Egy napon aztán keresztülvillant agyán az a gondolat, hogy valami összefüggésnek kell lenni az avas vaj szaga és ezek között az állatkák között, mert valahányszor megjelentek az állatkák, ugyanakkor avas vajszagú volt az erjedő folyadék.

Így jutott lassanként annak az új igazságnak tudatára, hogy újfajta élőlényeiben újfajta erjesztőt fedezett fel, azt, amely a cukrot vajsavvá változtatja át; igaz ugyan, hogy nem igazolhatta be kellőképpen nézetét, mivelhogy semmi bizonyítékát nem szolgáltatta annak, hogy vajsavas erjedéseiben csak egyfajta, illetőleg az a bizonyos fajta csíra szerepel. Nem tagadjuk, a bizonyítás nehézségei meglehetősen megzavarták akkortájt Pasteurt, de ez a zavara megint csak előnyére ütött ki. Amikor egy napon mikroszkópján a vajsavas erjesztő pálcikákat figyelgette, egyszerre csak új tünemény ragadta meg figyelmét. „Különös! Különös! Hiszen a csepp közepén valamennyien éltek, valamennyien mozogtak!” Óvatosan továbbtolta mikroszkópos készítményét a csepp széle felé, amíg ez a szél éles körvonalban ki nem rajzolódott lencséje alatt. „Tényleg itt a szélen egyáltalán nem mozognak, hanem olyan mozdulatlanul feküsznek mindenfelé, mint a hullák.” Minden egyes készítményben ugyanezt a tüneményt látta meg. „A levegő tehát megöli őket”. Ezzel a felkiáltással rohant el laboratóriumából annak biztos tudatában, hogy nagy felfedezést tett. Röviddel ezután már büszkén adta elő az akadémiában, hogy nemcsak fölfedezett egy új erjesztő csírát, a vajsavas erjesztőt, hanem azt is fölfedezte, hogy ezek az élőlények egyesegyedül akkor élnek, akkor mozognak, akkor erjesztenek, ha levegő nem jut hozzájuk. A levegő megöli őket. „Uraim! Ez az első példája annak, hogy élőlények levegő nélkül élhetnek.”

Ebben ugyan nem volt igaza. Mert már kétszáz évvel ezelőtt látta és leírta Leeuwenhoek ugyanezt a tényt, valamint száz évvel Leeuwenhoek halála után Spallanzani is bámulattal tapasztalta, hogy mikroszkópos élőlények lélegzés nélkül élhetnek.

Nagyon valószínű, hogy Pasteurnek fogalma sem volt ennek az új ösvényeken járó két régi kutatónak fölfedezéséről, – egész biztos vagyok abban, hogy nem akarta dicsőségüket ellopni – de abban az izgató vándorlásban, amellyel a dicsőség felé törtetett, és amely útja szükségképpen új felfedezésekkel kellett, hogy kikövezve legyen, mindkevésbbé gondolt arra, hogy mit találtak már mások ő előtte és hogy egyáltalában mi történik körülötte. Újra fölfedezte például azt a különös tényt, hogy mikróbák rothasztják el a húst és eszébe sem jutott, hogy e tény első felfedezőjének, Schwannak nyujtsa át az elsőség pálmáját. De ne írjuk egészen számlája terhére azt, hogy ilyen különös módon hanyagolta el mások munkájának elismerését, és úgy vélem, hogy a túlvilágon sem írhatta Szent Péter ezt a hanyagságát nagyon terhére: mivelhogy minden cselekedetében nem érdek, hanem inkább a géniusznak sugallata vezérelte meg a lelkében lakozó poéta álmodozása és fantáziája. Ezeknek a ritka tulajdonságoknak birtokában Pasteur csak egy cél felé törekedett; azt akarta kimutatni, hogy az emberiség igazi gyilkosai a mikróbák. Egy idevágó értekezésében meg is írta, hogy a betegség is a rothadásnak egy fajtája, amelyet éppúgy okoznak mikróbák, mint a hús rothadását. Azt is elmeséli ebben az írásban, mit szenvedett azokban a kísérletekben, amelyet a húsrothadás kikutatására irányított; panaszkodik, mennyire megtöltötte kis laboratóriumának levegőjét a rothadó hús rettenetes szaga: „Az erjedések tanulmányozása természetszerűleg vezetett engem ezek felé a kísérletek felé, amelyeknek életemet szentelem anélkül, hogy sokat törném a fejem kísérleteim veszélyességén, vagy azon az utálaton, amelytől ezirányú kísérleteimben szenvednem kellett”. Aztán elmondta az akadémiának azt is, amilyen nagy út áll még előtte; elmagyarázta, miért nem szabad visszariadni az akadályoktól, miközben idézte Lavoisier, a nagy vegyész szavait: „Nincsen olyan undorító munka, amelyet ne nemesítene meg a kitűzött cél közhasznú és az emberiségre üdvös volta; minden munkával járó nehézség a komoly emberek szemében csak emeli a kutató fáradságos munka értékét.”

IV

Már készítette, már ácsolta gondolatban azt a színpadot, amelyen majdan veszedelmes kísérleteit fogja végezni: de évek teltek el, míg eljutott erre a színpadra. Egyet mindenesetre elért, hogy a nagyközönséget előkészítette a színjáték további felvonásaira. Az a heroizmus, amelyről mesélt, megborzongatta azokat a különben oly nyugodt tudósokat, akikből hallgatósága állott. Amikor ezek a tudósok aztán a régi Quartier Latin szürke utcáin hazatartottak, ki-ki a saját hajlékába, valahogyan úgy gondoltak vissza Pasteurre, mint aki veszedelmes vidékekre tartó hajója fedélzetén állva búcsúzik régi társaitól; látták, miként tart összeszorított ajakkal azok felé a dögletes mocsarak felé, amelyeknek mélyéből veszedelmes mikróbák leskelődnek rája… Szóval Pasteur nemcsak, hogy elhitette mindenkivel, hogy ő Leeuwenhoeknál és Spallanzaninál sokkal különb kutató, de ugyanakkor az izgalmak üszkét vetette bele az addig nyugodt lelkek mélyébe. Komoly tudósok lázban égve figyelték további pályáját, az egyszerű köznép pedig szinte látta azokat a szabad szemmel láthatatlan élesztősejteket, amelyek részükre mustból bort készítenek és remegtek – éjjelente – azoktól a láthatatlan levegőcsíráktól, amelyek a rothadó hús borzalmait képesek előidézni…

Különös kísérletekhez fogott, amelyeket csak három esztendő munkája árán tudott végképpen befejezni. Üvegedényeket félig megtöltött tejjel vagy vizelettel. Aztán vízfürdőn hosszan melegítette ezeket a palackokat, végezetül kihúzott üvegnyakukat gázégő lángjánál beforrasztotta. Évekig figyelte meg az így előkészített lombikokat. És évek mulva kimutatta, hogy az üvegek tartalma egyáltalában nem változott meg, noha – miként vegyi elemzések beigazolták – az a levegő, amely a folyadékok fölött terült el oxigéntartalmából az elmult évek alatt egyáltalában nem veszített. Ezekben a változatlan lombikokban nem volt baktériumfejlődés és nem volt erjedés. Más ellenőrző leforrasztott lombikot előzetesen nem hevített fel, megengedte, hogy tartalmuk – tej vagy vizelet – teljesen elerjedjen és íme, az erjedés befejezésekor megnyitván a leforrasztott lombikokat, megállapította, hogy azokból az oxigén teljesen eltünt. Nyilván a mikróbák használták el ezt az oxigént, miközben megváltoztatták az anyagot, amelyben éltek. Akkor aztán fantáziájának szárnyas griffmadara távoli veszedelmes spekulációk országa felé ragadta őt. Elképzelte a baktériumok nélküli világ képét, azét a világát, amelynek légkörében ugyan elegendő az oxigén, de ez az oxigén sohasem használódik fel az elhalt növények és állatok eltakarítására, mivelhogy nincsenek olyan mikróbák, amelyek az elhalt élőlények hulláit felbontanák. Hallgatóinak szeme előtt megjelent – talán lidércnyomást okozva – ennek a baktériummentes világnak, azoknak az utcáknak a képe, amelyeken toronymagasságban gyűlnek meg a soha el nem tűnő állati és emberi hullák tömegei.

Pasteur ezek után olyan kérdésre bukkant, amelyet, hogy előbb-utóbb tanulmányozni fog, mindenki előtt biztosnak látszott. Ősrégi kérdés megoldásáról van szó. Azt hiszem, Ádám volt az első, aki már a paradicsomban kérdezte meg a Teremtőtől, vajjon honnan kerül elő azt a tízezernyi állatfajta, amely a kertet benépesítette. Ez a kérdés csengett-bongott a gondolkodók fülében annyi meg annyi évszázad óta és késztette Spallanzanit érdekes és izgató kísérleteire. Pasteur agyában a kérdés így formulázódott meg: Hogyan keletkeznek a mikróbák?

Ellenfelei a következő kérdéssel hozakodtak elő: „Hogyan van az, hogy az élesztők már évszázadok, vagy évezredek óta mindenütt szerepelnek a mustnak borrá való erjedésében? Honnan kerülnek elő azok az apró állatkák, vagy élőlények, amelyek a tejet a világ minden helyén egyaránt megsavanyítják, vagy a vajat megavasítják, Grönlandban éppúgy, mint Timbuktuban, az Alpesek csúcsain ugyanúgy, mint a Szaharában?”

Miként nagynevű elődje, Spallanzani, Pasteur sem hitte el, hogy a mikróbák a tejben, vagy vajban lévő széteső szerves anyagokból származnak. A mikróbáknak föltétlenül kell, hogy szülőik legyenek! Látják kérem, ebben is hithű katolikus volt. Igaz ugyan, hogy a Szajna balpartján a kétkedő intellektuellek között élt, akiknek körében az Uristen olyan népszerű, mint amilyen népszerű a bolsevizmus a tőzsde környékén, de kollegáinak kétkedése nem igen érintette Pasteur lelkületét. Akkortájt az evolució tana kezdett a kétkedők között terjedni: az a hatalmas költői elképzelés, amely szerint az élet alaktalan anyaggal veszi millió éveknek ködében kezdetét, majd lassankint alakítja meg az élőlények végtelen során át a majmot és végzetül a teremtés tetőfokán az embert. Miként kitűnik, a fejlődésnek ebben a fokozatos láncolatában az Istennek semmiféle szerep sem jutott: a filozófusok belső okokkal magyarázták az evolució történéseit.

De Pasteur így felelt: „Az én filozófiámat nem agyam, hanem szívem irányítja. Én például teljesen el tudok merülni az örökkévalóságot érintő azokban az érzelmekben, amelyek egész valómat ellepik akkor, amikor egy haldokló szegény ember halálos ágyánál állok. Az ilyen pillanatokban van valami bennünk, ami lelkünk mélyéből kiindulva azt súgja fülünkbe, hogy a világ talán mégsem tartható olyan események láncolatának, amelyeket az elemek zűrzavarából gépies erők együttműködése szabadít fel és tart egyensúlyban. Nem, kérem, nem vagyok híve az anyagi életfelfogásnak”. Egész életében jó katolikus volt.

De aztán abbahagyta a filozofálást és megint csak munkájához látott. Szilárd volt az a hite, hogy az ő élesztői, pálcikái és állatocskái a levegőből származnak, – tisztán látta, hogy a levegő föltétlenül telve van mindenféle élő, bár láthatatlan lénnyel. Már más bacillusvadászok is rámutattak arra, hogy a levegőben vannak élő csírák, de Pasteur szövevényes gépezetekkel és eszközökkel bebizonyította ennek a tételnek igazságát. Egyszer gyapotot tömött be keskeny üvegcsőbe, aztán légszivattyú segítségével keresztülhajtotta kertjének friss levegőjét ezen a vattadugaszon és egész komolyan azzal próbálkozott meg, hogy megállapítsa a vattában megakadt levegőcsírák számát. Aztán ormótlan gépeket talált ki, amelyek segítségével ezeket a szennyezett vattadugaszokat élesztőlevesbe helyezhette, annak megfigyelésére,vajjon kifejlődnek-e ezek a csírák. Ujra előállott Spallanzani pompás régi kísérletével. Kerek üveglombikokba öntött egy kevés élesztőlevest, aztán beforrasztotta az üveg nyakát, majd fölhevítette az egész lombikot pár percen át: íme, a levesben semmiféle élő tenyészet sem fejlődött.

A kétkedők, azok, akik az úgynevezett generáció spontáneában, vagyis „ősnemzésben” hittek, abban a tételben, amely szerint az élet magától keletkezhetik, – az evolucionisták – mindazok, akiknek részéről csak ellenvetések özöne került elő, de egy valamirevaló kísérlet sem, így jelentkeztek: „De hiszen ön nemcsak a folyadékot hevítette fel, hanem a levegőt is, – az élesztőleves csakis fel nem hevített, szóval természetes levegővel való érintkezésben termeli az apró élőlényeket – mert hiszen ebben a levesben azonnal megjelennek az élesztők, a vibriók, szóval az apró állatocskák, amint hevítetlen levegővel kerülnek össze”.

Pasteur sietve igyekezett, hogy megtalálja annak módját, miképpen vihessen be előzetesen kihevített és leforrasztott edénybe természetes levegőt anélkül, hogy a levest egyszersmind befertőzze a levegőben lévő élőlényekkel. Sokat morfondírozott magában erről a kérdésről: azok a hercegek, professzorok, ujságírók, akik mind nagyobb számban keresték fel, hogy közelről lássák a világhírű kísérleteket, nem vették rajta észre, hogy ott belül milyen zavart a lelkülete. A hatóságok ebben az időben már elmozdították végre patkányjárta padláshelyiségéből és négy, vagy öt apró szobából álló kísérletező laboratóriumot utaltak ki neki az École Normale bejáratánál. Ez a helyiség ma, nem hiszem, hogy elegendő jó volna a mai bakteriológiai intézetek kísérleti malacai részére. De itt látott neki Pasteur annak a híressé vált türelmes kísérletezésnek, amellyel végezetül beigazolta, hogy a baktériumok nem keletkeznek a semmiből, hanem mindenkor hozzájuk hasonló szülőktől. Akkori munkája azonban csak kevéssé volt komoly, inkább veszedelmesen közeljárt útszéli vitázáshoz, amely hellyel-közzel annyira elfajúlt, hogy csak ökölharc árán volt megoldható. Mondom, kissé zavarosak voltak akkori kísérletei, amelyekhez komplikált, iromba gépezeteket eszelt ki, anélkül, hogy ezzel eredményeit világosabbakká tette volna. Ezelőtt minden tételének kristálytiszta igazsága a gőzkalapács mázsás erejével hatott: most inkább dialektikával és üres szavak áradatával igyekezett társait meggyőzni. Ami természetesen még neki sem sikerülhetett. Röviden: a mester megakadt munkájában.

Végre egy szép napon az öreg Balard professzor kereste fel laboratóriumában. Balard eredetileg gyógyszerész volt; fura alak lehetett, aki a tudományos világot mindenekelőtt a bróm néven ismeretes elem fölfedezésével lepte meg. Fölfedezését pedig nem valami elegáns laboratóriumban tette meg, hanem egy gyógyszertár sötét vegykonyhájában. Ez a fölfedezése hírnevessé tette és a párisi vegyészeti tanszékhez jutatta. Balardot ambíciók nem fűtötték; egyáltalában nem kívánkozott azután, hogy a világ összes fölfedezéseit ő maga tegye meg, – hiszen a bróm fölfedezésével eleget tett kötelességének – de érdekkel figyelte, hogy mi történik a többi laboratóriumban.

„Ön azt mondja, hogy munkájában megakadt. És arról panaszkodik nekem, hogy nem látja meg annak a módját, miként hozhatná a természetes levegőt és a hevített élesztőlevest olyképpen együvé, hogy a levegőben foglalt élőlények ne kerüljenek bele a levesbe?” szinte hallom, hogy a kedélyes Balard mely szavakkal lépett be Pasteurhoz: „Nézze csak kedves barátom! Ugyebár mind a ketten, ön is meg én is, meg vagyunk arról győződve, hogy a mikróbák önmaguktól nem keletkeznek az élesztőlevesben. Mind a ketten meg vagyunk arról győződve, hogy azok a levegő porával jutnak, vagy másznak bele a levesbe, ugyebár?”

„Igen kérem, – felelte Pasteur – de…”

„Várjon csak egy percig, – szakította félbe Balard – mondja kérem, miért nem próbálja meg a kísérletet olyképpen, hogy a hevítés után úgy helyezi el az edény kihúzott nyakának nyílását, hogy a levegő pora egyáltalában ne kerülhessen az edény tartalmába. Csak a port kell visszatartanunk, a levegő bátran juthat bele”.

„De hogyan?”, kérdezte Pasteur.

„Nagyon egyszerűen – felelt az öreg Balard, akinek nevét majdnem elfeledte azóta a tudomány. – Vegye csak elő az egyik lombikot. Töltse meg félig az élesztőlevessel, aztán olvassza meg a lombik nyakát és húzza ki hosszú, vékony cső formájában. Aztán hajlítsa meg S-alakban ezt a kihúzott csövet olymódon, hogy az S görbülete először lefelé nézzen, mint a hattyú nyaka, amikor a víz színéről valamit felfelé addig, míg a felső kanyarulat szintjét el nem éri. Amikor ez megvan, főzze ki az élesztőlevest, ügyelve arra, hogy a cső vége nyitva maradjon”. Balard a következő rajzban vetette papírra gondolatát:

Pasteur ránézett és egyszeriben megértette az ötlet hallatlan zsenialitását. „Értem. Ugye, azt akarja ezzel elérni, hogy a csirák a levegőből azzal a porral együtt, amelyhez kötve vannak, ne jussanak a folyadékba, mert hiszen csak lefelé eshetnek, de a kanyarulattól fölfelé nem emelkedhetnek. Ugyebár ez a gondolata?”

Balard mosolygott: „Tényleg ez, most aztán tegye meg a kísérletet és figyeljen, vajjon a gondolat megvalósítható-e.” Aztán elhagyta Pasteur laboratóriumát, hogy más dolgozókat keressen fel.

Pasteur akkor már nagy úr volt, aki nemcsak asszisztensekkel, hanem üvegmosókkal is rendelkezett. Kiadta a parancsot, hogy sebtiben készítsék elő a lombikokat. Aztán működésbe lépett az üvegfúvó szerkezet fujtatójának egyhangú zakatolása. A mester vad buzgalommal végezte munkáját. Vagy egy tucat lombiknak húzta ki nyakát, fantasztikusabbnál fantasztikusabb hattyúnyak, meg S, meg vékony kínai varkocs és más alakúvá. Aztán felhevítette megbeszélésük szerint a levest. A gőz minden levegőt kikergetett a vékony csövön át a lombikból, – de aztán, amikor a lombikok tartalma lassankint lehűlt, a görbült csővezetéken keresztül hevítetlen, friss levegő töltötte meg újra a folyadék feletti teret.

Aztán inkább mászva, mint járva – görnyedt háttal – kúszott oda drágalátos terhével kezében ahhoz a négyszögletű kis ólformájú alkotmányhoz, amely költőkemencéje bejáratát jelképezte. A következő reggelen elsőnek ment be a laboratóriumba és elhasznált szamárfüles jegyzőkönyvével kezében megint csak odakúszott ahhoz a falépcső alatti bejárathoz, amelyen keresztül be lehetett jutni a költőkemencébe. Mint a héjja a nyúlfiókára, úgy csapott Pasteur a hattyúnyakú üvegekre. Nem törődött abban a percben családjával, a szerelemmel, reggelijével, nem az egész világgal: csak a kísérlete érdekelte.

Félórával későbben megint négykézláb kúszva került elő a szurtos kis ólból, de szeme párával befuttatott szemüvegén keresztül fénylett, mint a drágakő. És méltán volt boldog, mert kétszer meghajlított nyakú üvegeinek mindegyike kristálytisztán tündöklött, nem mutatkozott azokban fejlődésnek, életnek leghalványabb nyoma sem. És az üvegek a következő napon is tiszták maradtak. Meg a rákövetkező napon is. Kétségtelenül bevált Balard mester gondolata. Beigazolódott, hogy az ősnemzés ideája csak fantazmagória. „milyen gyönyörű ez a kísérlet! A napnál világosabban igazolja be, hogy az ember az előzetesen kihevített levest a közönséges levegővel érintkezésben hagyhatja anélkül, hogy az megbomlanék – ha csak arra figyelünk, hogy a levegő keskeny, hajlított csövön át jusson be az üvegbe.”

Balard visszajött és mosolygott, amikor Pasteur végtelen szóáradattal borította el ősz fejét. „Tudtam mindjárt, hogy a kísérletnek sikerülni kell, – szólt szeliden Balard – hiszen egészen bizonyos, hogy amikor a levegő a lehűlő lombikba betódul, minden porszem és ezzel együtt a porhoz tapadó csírák is, bejutnak ugyan a többször görbült cső kezdeti részébe, de odatapadnak a kanyarulatoknak páráktól nedves belfalára”.

„Jó kérem, de hogyan lehet ezt bebizonyítani?” – faggatta tovább Pasteur.

„Nagyon egyszerűen. Vegye csak akármelyik üvegjét, amely tiszta maradt, rázza fel az üveget úgy, hogy a felületéből kiloccsanó cseppek bekerüljenek a hattyúnyak mélyebb rétegeibe. Engedje ezeket a cseppeket megint vissza a folyadékba, tegye az egész edényt a költőszekrénybe és majd meglátja, hogy a következő napon tele lesz levese élőlényekkel, amelyek mindmegannyian gyermekei azoknak a kanyarulat falaihoz tapadt levegőcsíráknak”.

Pasteur végrehajtotta az utasítást és megint csak úgy sikerült minden, ahogyan Balard remélte. Rövidesen ez után a kísérlet után egy nagyszabású előadásán, amelynek ülőhelyeiért vetélkedett mindaz a sok kiválóság, aki akkortájt Páris szellemét, irodalmát és művészetét képviselte, szenvedélyes szavakban adta elő Pasteur az elmondott kísérletet. „Az ősnemzés tana sohasem fog többé életrekelni ennek az egyszerű kísérletnek tanulságai után”. Meg vagyok róla győződve, hogy Balard, ha ott volt ezen a gyűlésen, épp olyan lelkesen tapsolt a nagy szónoknak, mint a többi hallgatók. Fehér holló volt ez a Balard…

Azután olyan kísérletet eszelt ki Pasteur, amely – ha hihetünk kísérleti naplói pontos adatainak – tényleg az ő elméjének volt szülötte. Erről a kísérletről azt mondhatnók, hogy igazán az egész ország szemeláttára készült; mert hogy megtehesse, végig kellett száguldania Franciaországon és a gleccserek ormaira kellett felmásznia. Laboratóriuma akkortájt zsibvására volt üvegedényeknek, amelyekben összes asszisztensei párolgó, bugyborékoló élesztőleveseket kotyvasztottak volt. Pasteur és fanatikus rabszolgái – vagy talán inkább nevezhetnők őket fanatizált szerzeteseknek – száz, meg száz pohos lombikot készítettek ilyetén módon elő. Minden egyes lombikot félig megtöltöttek élesztőlevessel és aztán órákhosszat – amelyek talán csak perceknek tüntek fel izgatott lelkük előtt – hosszabb-rövidebb ideig tartottak forrásban lévő vízben. Miközben legerősebb forrásban volt a leves, az olvasztólámpa lángjában kihúzták a lombikok nyakát és hirtelen leforrasztották a csövet. Lehűlés után mit tartalmazott minden egyes üvegedény? A felforralt levest és fölötte légüres teret, vákuumot.

Ilyen leforrasztott lombikokkal fölfegyverkezetten megkezdte Pasteur utazását. Először is leszállt a párisi csillagvizsgáló nyirkos pincéjébe, amely vizsgálóban dolgozott volt akkortájt a nagy Leverrier, akinek nevéhez fűződik a Neptun bolygó prófétai megjósolása. „Látjátok fiúk, – így szólt Pasteur segédeihez – ennek a pincének levegője olyan csöndes, olyan nyugodt, hogy úgyszólván semmi port nem tartalmaz. Ebben a levegőben nem hiszem, hogy sok csíra foglalna helyet”. Aztán távoltartván az egyes lombikokat testétől, erőteljes harapófogóval lecsípte a csavarosnyakú üvegek kihúzott végét; sziszegő zörej kíséretében tódult be a levegő a vékony üvegcsövön át a légüres térbe. Ennek végeztével újra leforrasztották borszeszlámpáik melegénél a vékony csövet. Ugyanezt a kísérletet ugyancsak tíz más palackkal megismételték a csillagvizsgáló udvarán és aztán visszarohantak a kisded dolgozóba, hogy tornászva odajuttassák a húsz palackot a költőszekrénynek mélyébe.

Néhány nap mulva Pasteur megint ott gubbasztott a költőszekrény előtt, szeretetteljesen simogatva lombikjait és közben hangosan nevetett, úgy, ahogy csak ritkán nevetett és csakis akkor, amikor igazát mutatta ki. Apró hieroglifákat jegyzett be jegyzőkönyvébe és aztán kimászott az ólnyílásból így szólván segédeihez: „A tíz lombik közül, amelyeket a csillagvizsgáló pincéjében nyitottunk meg, 9 tökéletesen tiszta maradt, szóval egyetlenegy csíra sem jutott beléjük. Ezzel szemben az a tíz üveg, amelyet az udvarból származó levegővel töltöttünk meg, mind zavaros és telve van apró élőlényekkel. Szóval a levegő viszi be a csírákat az élesztőlevesbe és a levegőből a por útján jutnak oda be!

Összecsomagolta összes többi lombikját és az első gyorsvonattal – nyár volt és összes többi professzortársa nyári szabadságra ment – odautazott gyermekkorának kedves Jura-hegylánca tövébe. Majd megmászta a Poupet-hegycsúcsot és húsz üveget nyitott meg ott egyszerre. Majd Svájcot kereste fel és sok veszedelem közepette megmászva a Mont Blanc ormait, ugyancsak húsz lombik vákuumját töltötte meg a hegycsúcs levegőjével. Végezetül meglátta, aminek igazságáról eleve is meg volt győződve, hogy minél magasabb helyről származik a levegő, annál kevesebb csíra van benne, annál kevesebb lombikja zavarosodott meg a megnyitás után.

„Így is kell annak lenni: minél magasabb helyről származik, annál tisztább a levegő, mert annál kevesebb por van benne, a csírák pedig a porhoz tapadnak”. Büszkén tért vissza Párisba és elmondta az akadémiai egyik ülésén – előtte ott voltak azok a bizonyítékai, amelyek mindenki bámulatba ejtettek –: ezentúl mindenkinek tudnia kell, hogy a levegő egymagában sohasem alkalmas arra, hogy a bomlandó levesben élőlényeket termeljen. „Ebben a levegőben itt voltak csírák, ebben itt nem voltak, az egyikben ilyenek, a másikban olyanok – és ebben a levegőben, amely tökéletesen csöndes helyről származik, egyáltalában nem találtam életképes csírákat”. Aztán nagyszerű perspektíváját tárta fel egy új, egy grandiózus kísérletnek: „Azt szeretném, ha léghajóval még magasabb levegőrégiókig hatolhatnék fel és ott tölthetném meg lombikjaimat!” De ez csak szónoki formula volt; sohasem szállt föl léghajón, hisz hallgatói már így is eléggé elámultak az új tények hallatára. Az ő szemükben Pasteur már régen nem volt többé egyszerű tudós; époszi magaslatokra emelkedett kutató-óriást láttak benne, a bacillusvadászok Odysseusát, annak a hősi korszaknak első kalandorát, amelyet tényleg az ő föllépése nyitott meg. Pasteur nem egy csatáját ragyogó kísérleteivel nyerte meg, amelyek egyszerűen bámulatba ejtettek mindenkit; más győzelmeit inkább ellenfelei gyöngeségének, vagy dőreségének köszönheti, mint saját érdemének, egyes győzelmei azonban csakis szerencséjének voltak betudhatók. Egyízben Pasteur a vegyészeti társulatban egyenesen durván támadta meg a természettudósok tudományos készültségét, mondván, mennyire csodálkozik azon, hogy a tudósok nem azt az utat választják általában véve, amely egyedül vezet célhoz és ez a kísérletező kutatás útja. „Meg vagyok győződve róla, hogy ezen az úton új életet hoznánk be elaggott tudományunkba”. Képzelhetik, hogy a természettudósoknak milyen kellemes volt az ilyesféle támadás; főképpen nagyon indignálódott Pouchet, a roueni múzeum igazgatója, aki társra akadt Joly professzorban, valamint Musset úrban, akik mindketten a toulousei egyetemek hírneves professzorai voltak. Semmi sem tudta Pasteurnek ezeket az ellenfeleit arról meggyőzni, hogy mikroszkópos lények szülők híjján nem keletkezhetnek. Meg voltak győződve arról, hogy igenis van olyasmi, amit ősnemzésnek neveztek és elhatározták, hogy Pasteurt saját harcmezején, saját eszközeivel fogják legyőzni.

Éppúgy, mint Pasteur, készítették elő lombikjaikat, de élesztőleves helyett szénaforrázatot töltöttek az egyes üvegekbe, aztán hozzáhasonlóan légüres teret állítottak elő az üvegekben és megmászták a Pyreneusok hegyláncában emelkedő Maladetta hegycsúcsot, amelynek orma kevéssel magasabb volt, mint a Mont Blanc-nak az a helye, ahol Pasteur megnyitotta vacuumos üvegeit. És ott, miközben jeges szélrohamok üvöltöttek feléjük a gleccserek szakadékaiból, hogy utat találjanak maguknak ruházatuk résein keresztül didergő testükig, ott nyitották meg az előkészített palackokat. Joly tanár eközben majdnem lecsúszott a bérccsúcsról és csak vezetőjének köszönhette életét, aki az utolsó pillanatban megragadta kabátja szélét, megmentette a biztos mártírhaláltól. Agyonfázva, fáradtságtól félholtan támolyogtak vissza a hegy védettebb helyén lévő kisded vendéglőbe és elhelyezték üvegeiket egy hevenyészett költőkemencébe. Pár nap mulva, legnagyobb örömükre, meglátták, hogy minden egyes üvegük telistelve volt nyüzsgő élőlényekkel. Pasteurnek nincs igaza!

A harc megkezdődött. Pasteur a nyilvánosság előtt gúnyos hangon emlékezett meg Pouchet, Joly és Musset kísérleteiről; de ma már tudjuk, hogy akkori kritikája inkább kifogásokon alapult, semmint komoly érveken. Pouchet meg odavágta Pasteurnek, hogy vajjon: „Mily jogon vallja, hogy az ő (Pasteur) üvegei, lombikjai a tudomány ítélőszéke előtt nagyobb súllyal esnek latba, mint a máséi”. Pasteur dühös volt, Pouchet-t nyilvánosan hazugnak bélyegezte és azt kívánta, hogy nyilvánosan kérjen tőle bocsánatot. Már-már úgy látszott, hogy az igazságot a kiontott vér mennyisége, nem pedig a valóság ereje fogja eldönteni. Pouchet, Joly és Musset Pausteurt nyilvános kísérletre hívták ki, amely a tudományos akadémia előtt volt végrehajtandó és azt mondták, hogy ha egyetlenegy olyan lombik akad majd, amelyben nem keletkeznek élőlények a csőnek egy percre való megnyitása után: ők nyilvánosan be fogják ismerni tévedésüket. Elérkezett annak a nyilvános nagy demonstráló kísérletnek napja – elhihetik, hogy igen érdekes események történtek volna ezen a napon, de Pasteur ellenfelei az utolsó percben meghátráltak. Pasteur kísérleteit a bizottság előtt megismételte – bizakodóan, de gúnyos megjegyzések kíséretében – és a bizottság néhány nap mulva már közzétehette, hogy: „Azok a tények, amelyeket Pasteur úr közölt és amelyeket Pouchet, Joly és Musset urak kétségbevontak, igazak és valók.”

Pasteur teljes dicsőséget aratott, ami azonban nem mondja azt, hogy mindkét félnek nem volt igaza. Pouchet és barátai szénafőzetet használtak élesztőleves helyett és Tyndall angol tudós évek mulván kimutatta, hogy a szénában olyan önfejű csírák találhatók, amelyek több órai főzést kiállanak anélkül, hogy elpusztulnának! Az említett nagy vitát tehát valójában Tyndall döntötte végleg el; ő igazolta be véglegesen, hogy Pasteur minden tekintetben tisztán látott ebben a kérdésben.

V.

Pasteurt nemsokára bemutatták III. Napoleonnak, a franciák akkori császárjának. A tudós elmondotta az álmodozó császárnak, hogy élete célját csak akkor látja elértnek, ha majdan bebizonyítja, amit biztosan hisz és vall, hogy apró élőlények okozzák a járványokat. A császár a tudóst meghívta a compiegnei vadászlakba. Az összes vendégek vadászatra készültek, de Pasteur kimentette magát; bár csak egy hetet akart ott tölteni a császári kastélyban, de mégis maga után küldetett egy kocsirakományra való eszközt, lombikot és edényt és a legnagyobb lelkinyugalommal folytatta a császári környezetben kísérletező munkáját, mikroszkopálását, miközben körülötte nagyvilági és vidám mulatozásba merültek az udvari méltóságok és udvari dámák.

A világnak tudnia kell, hogy a bacillusok hozzájuk hasonló szülőktől származnak. Párisban a Sorbonne tudományos estéjén népszerű előadást tartott erről a témáról; a hallgatóságot száz meg száz előkelőség között nem kisebb emberek ékesítették, mint Alexandre Dumas, a regényíró, George Sand, a világhírű írónő és a hírneves Mathilde hercegasszony; ezt a hallgatóságát áhitattal teli félelembe ejtette; vetített képekben mutatta be vagy egy tucat különböző csira mikroszkópos képét, majd besötétítette az egész előadótermet és hirtelen egy keskeny résen keresztül vakító fénysugár sávját engedte a sötét terembe. „Figyeljék meg kérem a fénysugár útját jelző ezer meg ezer táncoló kis szemcsét; ennek a teremnek levegője telve van ezekkel a kis világító porszemecskékkel, ezzel az ezernyi, különben láthatatlan, de azért végtelenül fontos pontocskával, amelyeket ne nézzenek félvállról, ne vessenek meg. Ezek a láthatatlan valamik viszik tovább és okozzák a betegségeket, meg a halált; okozzák a tífuszt, a kolerát, a sárgalázat és ki tudja hány egyéb betegséget még”. Amit elmondott, a rettentő ujdonság erejével hatott; a hallgatóság megremegett ez előadó komoly, őszinte szavainak hatása alatt. Természetesen ma már tudjuk, hogy ez az igazság ebben a formában nem állja meg helyét; de Pasteur akkor nem volt színész: szóról-szóra hitt abban, amit elmondott. Életét akkortájban csak két fogalom foglalkoztatta: a por és a por mikróbáinak a fogalma. Egész valóját ezek töltötték ki. Szokása volt ebédközben – még a legelőkelőbb házakban is – rövidlátó szeméhez közelíteni a porcellántányérokat, meg a kanalakat és aztán pontosan megtörölni őket asztalkendőjével: bosszút akart állni azon a mikróbákon, amelyek íme az egész világot fenyegetik.

A császártól lefelé az utolsó utcaseprőig, minden franciának lelkét megremegtették Pasteur csodálatos fölfedezései. Az École Normale folyosóin suttogva, mélységes borzadállyal adták a diákok, sőt professzorok is egymás tudtára az új misztériumokról szóló adatokat. Áhítattal említették ezekben a napokban mindenütt a nagy tudós nevét és nem egy diák mondhatta akkortájt a másiknak, amikor jegyzetekkel kezükben ballagtak az Ulm-utcai épületnek magas, szürke falai mellett: „Ebben az épületben él és dolgozik egy Pasteur nevű csodálatos ember, aki az élet mechanizmusát egészen új irányokba járó kísérletekben tanulmányozza, aki rengeteget tud a földi élet hajnaláról és talán Pasteurnak sikerült kivívnia, hogy a tanulmányi időt egy évvel meghosszabbították; a kormány új laboratóriumokat építtetett részére, amelyekben áhitatos hallgatóságát ékesszólásával nem egyszer könnyekre indította. Olyan biztonsággal beszélt a mikróbákról, mint betegségokozókról, mintha már meggyőződött volna arról, hogy azok tényleg okozói a betegségeknek, – pedig erről akkor bizony édeskeveset tudhatott, hiszen egyáltalán nem foglalkozott még a rejtélyes járványok és rettentő emberpusztulások okaival. Ám jól tudta, mivel kell a közönség érdeklődését ébrentartania – jól tudta, mivel indíthatja meg azt az alapjában véve anyagias gondolkodású tömeget, amely Franciaország középosztályát alkotja. Talán érdekelni fogja olvasóimat, ha szóról-szóra közlöm, milyen lángoló szavakkal fordult egyik értekezésében hazája lakosságához.

„Kérve kérem önöket, fordítsák figyelmüket minél erősebben azok felé a szent épületek felé, amelyeket laboratóriumoknak nevezünk. Kövessenek el minden lehetőt, hogy ezek a dolgozóhelyiségek minél nagyobb számban és minél tökéletesebb berendezéssel álljanak a kutatók rendelkezésére. Mert a laboratóriumok egész jövőnk, jövendő gazdaságunk és jólétünk templomai.”

Ötven évvel előzte meg ezekben a gondolataiban korát és jellemző, hogy akkor, amikor ideális célokért küzdött, anyagi előnyöket helyezett honfitársainak kilátásba. Telivér bacillusvadász létére több volt a szőrszálhasogató kilátásba. könyvmolynál, sőt több annál is, amit közönségesen tudósnak nevezünk.

Gyakorlatilag is meg akarta mutatni Franciaországnak, hogy a tudomány számokban kifejezhető hasznot jelent az iparra nézve; és mikor alkalom adódott reá, egyszerűen összecsomagolta legszükségesebb laboratóriumi eszközeit és egy szorgalmas tanítványával, Duclaux-val együtt – aki későbben utódjává lett a Pasteur-intézetben – szűkebb hazájába, Arboisba utazott, hogy tanulmányozza a bor betegségeit és ezzel a veszélyeztetett bortermelésnek segítségére siessen. Szülővárosában laboratóriumát egy régi kávéház helyiségében rendezte be – megelégedve egyebek között például azzal, hogy Bunsen-gázégők helyett faszén-tűzhely álljon rendelkezésére, amelyet a lelkes Duclaux-nak kellett kézifujtatójával izzásban tartania; ez a Duclaux akárhányszor sajátkezüleg hordozta a városka kútjából sajtárban a szükséges vizet; laboratóriumi fölszerelésük javarészét is a helybeli asztalos és bádogos urak állították össze hevenyészett formában. Pasteur aztán összes régi barátait felkereste és kérte őket, engednék át neki vizsgálatra azokat a palackokat, amelyekben a bor megromlott; kapott is. Vizsgálataiból jól tudta, hogy az élesztő erjeszti a mustot borrá: eleve is biztos volt abban, hogy valamelyes más apró élőlények tehetők felelőssé a bor különböző irányú megromlásáért.

Sejtése valóra vált! Amikor a nyúlós bormintát tette mikroszkópjának lencséje alá, rögtön meglátta, hogy azokban gyöngysor módjára egymáshoz sorakozó apró mikróbák nyüzsögnek töméntelen mennyiségben; a keserű borban megint másféle csírákat talált és a „megtört” bor mintáiban újra másfajta mikróbákat. Aztán összehívta szülővárosa szőlősgazdáit meg borkereskedőit és egy kis bűvészkedést készített elő a részükre. „Juttassatok hozzám megromlott borokkal telt féltucatnyi palackot; aztán ne mondjátok meg, mi az egyes borok baja, én mikroszkópom segítségével megmondom néktek, hogy minden palack milyen fajtájú romlott bort tartalmaz”. A vincellérek nem hittek neki és egymás között mosolyogtak a tudós önbizalmán, de mégis elhozták neki a különböző bormintákat. Azt hiszem, Pasteurt kissé félbolondnak is nézték. Elhatározták, hogy megtréfálják az önhitt tudóst és romlott borok helyett néhány kifogástalan bormintát is odacsempésztek asztalára. De Pasteur nem igen állott kötélnek. Karcsú, hajszálfinom üvegcsöveivel minden egyes üvegből felszívott egy kis cseppet és mikroszkópja alá tette.A szőlősgazdák integettek és alig várták a pillanatot, amikor bevallhatják a jólsikerült tréfát; de Pasteur komolyan nézegetett mikroszkópja lencséjén keresztül és nem értette, miért mosolyognak azok, akiknek ő javát akarta. Végre merően rájukszögezte komoly tekintetét és így szólt: „Ennek a bornak semmi baja a világon; és most kérem a borkóstolót, kóstolja meg és mondja meg, igazam van-e vagy nincs”. A kóstoló szakember megtette azt, amire Pasteur felkérte, aztán kiemelve verőfényes orrát az izlelőpohár mélyéből, beismerte, hogy Pasteurnak igaza van. Aztán végigvizsgálták az egész palacküteget. Az a bor, amelyre Pasteur rámondotta, hogy keserű, tényleg keserű ízű volt; amire mikroszkópi vizsgálódása alapján rámondotta, hogy nyúlós, az egy tömegben kotyogott elő a palackból!

A szőlősgazdák megszégyenülten köszönték meg a kapott felvilágosításokat és tisztességtudóan megemelték kalapjukat, amikor eltávoztak a szegényes helyiségből. „Hogy hogyan csinálja, nem tudjuk, – de hogy nagyon ügyes ember, az biztos.” Nagy szó az, igen tisztelt olvasóim, ha egy vaskalapos francia gazda ilyetén módon nyilatkozik kaputos emberről. Mikor hallgatósága eltávozott, Pasteur és Duclaux diadalittasan láttak neki az igazi a komoly munkájának; azonnal gyakorlati irányba terelték a kérdést és azt kutatták, vajjon hogyan lehet ezeket az idegen, fölösleges, sőt kártékony csírákat távoltartani. Hosszas kísérletezések után kimutatták, hogyha az új bort mérsékelt hőfokra fölhevítjük – a musterjedés befejeztével – távol tudjuk tartani a kártékony csírákat még akkor is, ha a hevítéssel nem értük el a bor forrpontját. Akkor fölfedezett módszerüket ma is használják a világ összes bortermelői pasztörizálás neve alatt.

Miután Kelet-Franciaország szőlősgazdái megtanulták, hogyan akadályozhatják meg boruk megromlását, Közép-Franciaország ecetgyárosai fordultak hozzá és kérték, mentené meg romlásnak induló iparukat. Pasteur azonnal ott termett az ecetipar központjában, Tours városában. Akkortájt már mestere volt a mikroszkopálás művészetének – nem kellett miként régebben történt, többé tapogatódznia; egyenesen az ecettermő kádakhoz sietett, amelyekben a bor lassanként ecetté változott át és azonnal feltünt neki a kádban lévő folyadék felületét ellepő különös, vastag habréteg. Az ecetgyárosok meg is mondották neki azonnal, hogy enélkül a hab nélkül sohasem alakul át a bor ecetté. Nem telt bele pár hétnél több és céltudatos, ügyes vizsgálódásainak eredményeképpen elmondhatta Pasteur az ecetgyárosoknak, meg a munkásoknak, hogy a kádak felületét ellepő habréteg aprócska mikroszkópos élőlények billióiból áll. Majd próbákat vitt haza ebből a rétegből és számos kísérletet végezvén az újfajta bacillussal, előadást tartott az ecetgyárosok és családjuk előtt, amelyben kimondotta a nagy igazságot, hogy ezek az aprócska csírák saját testsúlyuknál tízezerszerte nagyobb mennyiségű alkoholt tudnak néhány napon belül megecetesíteni. Hogy fogalmat alkothassunk arról az óriási vegyi munkáról, amelyre ezek az aprócska lények képesek, képzeljünk el olyan százkilós munkást, aki négy nap munkájával egymillió kilogramm, szóval száz vagon fát aprítana fel! Ilyen könnyen megérthető magyarázatokkal hozta a mikróbákat közelebb azokhoz az emberekhez, akik velük foglalatoskodtak. A jelzett módon bírta őket tiszteletadásra a legapróbb élőlények iránt. Másfelől azonban ő maga is annyira hozzászokott ahhoz a gondolathoz, micsoda óriási, végtelen képességek lakoznak a legalsóbb élőlényekben, hogy megbarátkozott az új gondolattal: semmi rendkívüli nincs abban, ha ezek az apró élőlények az embert, vagy akár az elefántot is halálra marcangolják, ha egyszer megtelepednek szervezetében. Mielőtt még elhagyta volna Tours városát, megtanította az ecetgyárosokat arra, miképpen kell helyes módon tenyészteniök az ecet mikróbáit, azokat az élőlényeket, amelyek oxigént visznek az alkohol molekulájába és ilyen módon változtatják át ecetté. Megtanította őket arra, miként viseljék gondját azoknak a csíráknak, amelyeknek működése évenként milliókat jelent az iparra nézve.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy ezek a hallatlan gyakorlati sikerek megrészegítették Pasteur lelkét, hogy valóban bízott kísérletezésének erejében? Hogy lehetetlen, fantasztikus álmokat álmodott óriási méretű felfedezésekről és emberfölötti bacillusvadászatokról. Hogy álmodozását szavakba öntötte és hitét, prófétai ihletét átplántálta kortársai lelkébe. Keresztelő Szent Jánosává vált a mikróbák tanának, de nagyobb volt a szerencséje a nevezett prófétánál, mert megérte, miként valósulnak meg sorjában akkortájt oly távoliaknak látszó jóslásai.

A csendes búvárkodás nyugodt, kellemes korszaka köszöntött reá, míg végre (1865) a végzet újólag kopogtatott ajtaján. A végzet hírnöke ebben az esetben öreg professzora, Dumas volt, aki nem kevesebbre kérte Pasteurt, mint arra, változzék át csöndes tudósból selyemhernyó-doktorrá. Pasteur hiába ellenkezett: „Mondja kérem, tulajdonképpen mi baj van a selyemhernyók körül? Eddig nem is tudtam, hogy selyemhernyók is szenvedhetnek betegségekben – sőt bevallom, hogy semmit sem tudok e hernyók felől, hiszen életemben nem láttam egyetlenegyet sem!”

VI

„Dél-Franciaország selyemhernyóvidéke az én szülőhazám, – válaszolta Dumas – most jövök onnan. Rettenetes – kérem! Már napok óta nem alszom és folyton csak szegény szülőhazámra, szülővárosomra, Alais-ra gondolok. Ez a vidék azelőtt dúskált a gazdagságban; dúskált eperfában, amelyet ott aranyfának neveznek. Az én szülővárosom ma a kétségbeesés szélén áll. Düledeznek ott már a szép kerti házak és éheznek gyermekkori barátaim.” Könnyek tolultak az öreg professzor szemébe.

Pasteur ugyan önönmagán kívül senkit sem szeretett és senkit sem tisztelt, de Dumas iránt mindig mélységes megindító reverenciát érzett volt. Segíteni kell szegény, szomorú, öreg professzorán. De hogyan? Hisz akkortájt – úgy vélem –- nem tudta volna a selyemhernyót a káposztaféregtől megkülönböztetni. Amikor rövid idővel a jelenet után először került egy selyemgubó a kezébe, megrázta füle mellett és ijedten kiáltott fel :”Kérem: van valami ennek a gubónak belsejében!” Ilyen keveset tudott akkor a selyemhernyóról, amikor segítségére sietett az éhező délvidék népének. Pasteur ugyan lelkében rettenetes módon félt attól, hogy tudása csődöt fog mondani, – semmitől sem félt jobban, mint az esetleges balsikertől, – de mégis engedett professzora hívó szavának. Lelkének egyik legszebb vonása volt, hogy határtalan nagy önbizalmának, vagy talán önteltségének birtokában mégis engedett azoknak az érzéseknek, amelyeket a mestere iránt való gyermeki szeretet jelszavával jellemezhetünk. És így válaszolt Dumasnak: „Rendelkezzék velem kedves professzorom, azt teszem és oda megyek, ahova kívánja!”

És tényleg úgy is tett. Felpakkolta mikroszkópját, meg a sohasem panaszkodó Pasteurné asszonyt, gyermekeit és mesterét végtelenül tisztelő három energikus asszisztensét és leutazott annak a rettenetes járványnak központjába, amely millió meg millió selyemhernyót pusztított és tényleg anyagi romlásba döntötte Dél-Franciaországot. Megérkezett Alaisba anélkül, hogy többet tudott volna a selyemhernyóról és annak betegségeiről, mint bármely homokban játszó gyermek; ott tanulta meg, hogy a selyemhernyó gubót fon maga köré és bábbá alakul át a gubó belsejében; ott magyarázták meg neki, hogy a bábban lepkévé alakul át, amely keresztülrágja magát a gubó falán és petéket rak és hogy ezek a peték a következő tavasszal új selyemhernyókká nőnek. A selyemhernyó-tenyésztők, akik mélységesen lenézték nagy tudatlansága miatt, elmondották néki, hogy a hernyókat a pébrine nevű betegség pusztítja, szószerinti fordításban: „bors-betegség”, mivelhogy a beteg selyemhernyókat finomra tört feketebors-szerű apró pettyek vonják be. Pasteur hamarosan megtanulta, hogy van vagy ezer teóriája ennek a betegségnek, de hogy csak két adat biztos. Az egyik, hogy a betegség tetőfokán megjelennek a beteg hernyók bőrén ezek az aprócska fekete foltok és a másik, hogy a beteg hernyók belsejében különös, csak mikroszkóppal látható apró szemcsék jelennek meg.

Pasteur aztán kicsomagolta mikroszkópját, nem törődve azzal, hogy családjának még nincs hajléka. Ebben a tekintetben olyan volt, mint azok az őrült pisztránghalászok, akik vad fanatizmussal kezdik meg a halászatot és nem gondolnak arra, vajjon csónakjuk kellő biztonságban van-e lehorgonyozva; mondom, kicsomagolta mikroszkópját és azonnal vizsgálat alá vette a beteg hernyók belsejét, különös figyelemmel az említett aprócska gömbökre. Nagyon hamar le is vonta azt a következtetést, hogy ezek a gömböcskék a betegség biztos jelei. Tizenöt nap mulva már gyűlésre hívta a mezőgazdasági bizottságot és a következőket mondotta az egybegyűlteknek: „A petelerakás idejében zárjatok minden egyes selyembogár-párt külön kis skatulyába. Egy atyát és egy anyát. Párosodás után engedjétek, hogy az anyapille nyugodtan lerakja petéit. Aztán tűzzétek a megölt szülőpárt fából készült kis boncasztalra, messétek fel hasukat finom ollóval, vagy késsel és vegyetek ki egy keveset abból a zsíros szövetből, amely bőrük alatt található. Ezt a szövetet tegyétek mikroszkóp alá és keressétek meg, vajjon benne vannak-e a betegségre jellemző apró gömbök. Ha nem találjátok meg ezeket a gömböket, biztosak lehettek abban, hogy a peték egészségesek. Ezeket a petéket aztán nyugodtan használhatjátok jövő tavasszal, belőlük egészséges hernyók kelnek ki.”

A bizottság idegenkedve nézett a fényes mikroszkópra. „Mi gazdák nem tudjuk, hogyan kell ilyesféle eszközzel bánni”. Mint minden konzervatív polgár, a délfrancia selyemgazda sem bizakodott nagyon ebben az újmódi akcióban. Erre az ellenvetésre kibújt Pasteurból a kereskedő, az iparos. „Bolondság, amit beszéltek! Laboratóriumomban ott foglalatoskodik egy nyolcéves kis leányka és ez a gyermek pompásan ért a mikroszkóp kezeléséhez és kifogástalanul meglátja a jellegzetes gömböket, ha azok tényleg benn vannak a pille belsejében. És ti, felnőtt emberek merészelitek nekem azt mondani, hogy nem tudnátok megtanulni a mikroszkóp használatát?” Így szégyenítette meg a kételkedőket. A bizottság engedelmeskedett, mikroszkópokat szerzett be és igyekezett Pasteur útmutatásai nyomán eljárni. Pasteur számára lázas korszak köszöntött be. Végigjárta a veszélyeztetett vidék minden egyes községét. Előadásokat tartott. Megfelelt ezer meg ezer szakkérdésre, tanította a gazdákat a mikroszkóp használatára, majd meg kirohant laboratóriumába, hogy útbaigazításokat adjon asszisztenseinek, – csak szóval irányíthatta az ő kísérleteiket, hiszen nem volt annyi ideje, hogy maga is résztvegyen azokban – esténkint pedig levelekre válaszolt, tudós értekezéseket írt, illetőleg diktált Pasteur asszonynak. A következő nap reggelén újra más városban találjuk, hogy munkára buzdítsa a kétségbeesett gazdákat és lelket öntsön beléjük.

De a következő év tavaszán szétpattant az oly nagy igyekezettel fujt szappanbuborék. Amikor megjött annak ideje, hogy a selyemhernyók felkeressék az eperfaágaknak azokat a helyeit, amelyek alkalmatosaknak bizonyultak a gubók szövésére: rettentő szerencsétlenség következett be. Az a bizodalmas jóslása, amellyel a lelket tartotta a gazdákban, nem igazolódott be. Ezek a becsületes gazdaemberek annakidején szemüket nézték volna ki a mikroszkópon keresztül, hogy kiszemeljék az egészséges selyemhernyókat – amelyekből joggal várhattak egészséges petéket is, olyanokat, amelyeknek belsejében nincsenek baljóslatú gömböcskék – és ezekből az állítólagos egészséges petékből olyan hernyócskák bujtak elő, amelyekre szomorúság volt nézni, amelyek nem akartak hozzányúlni a nekik nyujtott jóféle eperlevelekhez, nyomorultak maradtak, nem fejlődtek ki, hanem összeasztak és így pusztultak el és hogyha már ki is fejlődtek, elmulasztották a gubószövést, nem törődve azzal, hogy hány pár selyemharisnyával lesz majd ilyenmódon kevesebb a világon.

Szegény Pasteur! Olyan buzgalommal igyekezett megmenteni a selyemipart, hogy nem maradt ideje annak pontos tanulmányozására, valóságban mi is a baja a selyemhernyónak. A dicsőség lidércfényét kergette – és eközben megfeledkezett arról, hogy az igazság nem kacér dáma, hanem komoly élettárs, aki megveti a hívságokat és akit csak a komoly, türelmes, fáradságos munka jegyében lehet az embernek magához láncolnia…

Voltak olyanok a selyembogártenyésztők között, akik kétségbeesett kacajjal fejezték ki érzelmeiket – mások keserű gúnnyal támadták meg: a nagy kutató rossz napokra virradt akkortájt Akármilyen buzgalommal dolgozott is a kérdésen, nem tudta nyitját megtalálni. Nem egy olyan selyemhernyót talált, amelyik fürge mozdulatokkal kúszott fel az eperfaágak végébe, hogy ott begubódzzék – és mikroszkópja alatt ezek a látszólag kifogástalan állatok tele voltak a betegségre jelleges gömböcskékkel. Más selyemhernyócsaládokban pedig tömegesen látott beteg, sorvadó, nyomorult hernyókat, amelyeket hihetetlen rohamosan pusztított el a gázos bélhurutnak egy rettentő fajtája – és ezekben a beteg hernyókban nem találta meg a leírt képleteket. Már valósággal beleőrült saját tulajdon kétségeibe; már-már kételkedett abban, hogy a gömböknek egyáltalán van valami közük a betegséghez. És hogy csőstül hulljon rá az áldás, egerek törtek be egy napon kísérleti selyemtenyészetébe és tömegestől falták fel kísérleti hernyóit; szegény asszisztensei, Duclaux, Maillot és Gernez, éjjeleket virrasztottak át, hogy elcsípjék a kártevő rágcsálókat; a következő reggelen pedig, éppen amikor mindenki munkába állott, fekete viharfelhők közeledtek nyugat felől és valamennyiüknek – Pasteurné asszonyt és a gyermekeket, mint hátvédet sem vévén ki – sietve kellett ponyvákkal letakarni az eperfákat. Esténként pedig Pasteurnek újra csak le kellett ülni karosszékébe, íróasztala mellé, hogy válaszleveleit diktálja azokhoz a selyembogártenyésztőkhöz, akik pontosan követték az ő utasításait és mégis tönkremenőben voltak.

Ezeknek a keserű napoknak elteltével jóságos géniusza és a szerencse istenasszonya segítségére siettek. Azt kérdezte magától, vajjon az a pár egészséges selyemhernyócsalád, amelyet sikeresen nevelt fel egészséges petékből, megbetegednék-e, ha olyan eperlevelekkel etetné meg, amelyeket előzőleg beteg hernyók váladékaival beszennyezett volt. Ezt a kísérletet tényleg végre is hajtotta, azzal az eredménnyel, hogy az egészséges hernyók tényleg el is pusztultak, de képzeljék kérem! megint csak nem jutott tovább – mert ilyeténképpen befertőzött hernyói nem huszonöt nap alatt pusztultak el borsszemekkel behintve, ahogy a jólnevelt pébrine-betgegségnek mutatkoznia kellett volna – az ő kísérleti hernyói már a negyedik nap elején elpusztultak. Ekkor igazán elveszítette bizodalmát és abbahagyta kísérleteit; az ő benne vakon bízó asszisztensek pedig fájdalommal nézték kishitűségét és kérdezték, miért nem ismétli vajjon meg a rosszul sikerült kísérletet?

Végre Gernez északra utazott, hogy a selyemhernyók betegségét Valenciennes-ben tanulmányozza, és Pasteur – maga sem tudván, hogy miért teszi – levélben kérte fel, ismételné ott meg azt az etetési kísérletet. Gernez akkortájt néhány kifogástalan hernyótenyészetnek volt boldog birtokosa. Bánta is ő, hogy kételkedik-e vagy sem a mester: biztosra vette és vakon hitt abban a teóriában, hogy az aprócska gömbök, élőlények, paraziták, a selyembogár gyilkosai. Negyven egészséges hernyót mindenekelőtt olyan eperlevelekkel táplált, amelyek sohasem kerültek érintkezésbe beteg hernyókkal. E negyven hernyó közül huszonhét darab kifogástalanul begubózott és majdnem ugyanannyi, egészséges, minden kóros képlettől mentes selyempille kelt ki ezekből a gubókból. Aztán más leveleket szétdörzsölt, beteg hernyók szövettörmelékével szennyezett és eleségül adta párnapos, éppen kikelt hernyócskáknak. Ezek a hernyó-bébik rövidesen megbetegedtek, bőrükön megjelentek a borsszerű, apró fekete pettyek és testükben nyüzsögtek a mikroszkópos, leírt képletek. Aztán ilyen fertőzött leveleket már egészen kinőtt hernyók elé vetett; a hernyók kifogástalanul begubództak, de azok a selyempillék, amelyek ezekből a gubókból kerültek elő, testükben tömegesen tartalmazták a gömböcskéket és ezzel kapcsolatban aztán a lerakott petékből beteg, hamarosan elpusztuló hernyócskák keltek ki. Gernez lázban égett – és láza még inkább emelkedett, amikor csöndes éjszakákon pontosan meglátta mikroszkópján át, hogy minél jobban haldokolnak a beteg hernyók, annál jobban telik meg szervezetük a gömbökkel… Visszasietett Pasteurhoz. „Beigazoltam, hogy a gömböcskék élnek, hogy élősdi lények. Föltétlenül biztos, hogy ezek betegítik meg a hernyókat”.

És mégis hat hónap megfeszített munkájába került, mielőtt Pasteur végérvényesen elhitte Gernez igazát; de amikor idáig jutott, visszarohant első munkájának színhelyére és újra egybehívta a selyembizottságot. „A kis testecskék nemcsak jelei a betegségnek, hanem egyszersmind okozói is. Ezek a testecskék élnek, szaporodnak és a beteg selyempille minden szövetébe behatolnak. Hogy hol hibáztunk tavaly? Ott, hogy egyedül a pille bőralatti szöveteit vizsgáltuk: ha tényleg tudni akarjuk, melyik az egészséges lepke és melyik a beteg, akkor egész szervezetét meg kell vizsgálnunk. Az a pille, amelynek szöveteiben, mégpedig egy szövetében sem találtuk meg a jellemző testecskéket, egészségesnek mondható és petéit a jövő évben nyugodtan felhasználhatjuk”.

A bizottság megkísérelte az új eljárást, amely tényleg be is vált – a következő esztendőben kifogástalan hernyókat nevelt a délvidék és rengeteg selymet termelt.

Pasteur most már megértette, hogy a kis testecske, a pébrine okozója kívülről kerül a hernyóba, hogy tehát sohasem keletkezik a hernyó testén belül. Aztán megint beutazta a selyemvidéket és kioktatta a gazdákat, hogyan tartsák távol egészséges hernyóikat azoktól a levelektől, amelyeket más, már fertőzött hernyók befertőztek. És ebben az emberfeletti munkájában majdnem áldozatául esett egy agyvérzésnek.

Inkább holt volt, mint eleven, de amikor meghallotta, hogy új laboratóriumának építése megakadt, abbahagyta a halállal való kacérkodást és nagy dühében elhatározta, hogy életben marad. Ez után az agyvérzés után azonban nem épült fel teljesen, mert egyik lába élete végéig részben béna maradt, de Pasteur, aki komolyan tanulmányozta az „Önsegély” című népies orvosi könyvet, újult erőhöz jutva elhatározta, hogy szörnyű gátlása dacára tovább fog dolgozni. Amikor még ágyban kellett volna feküdnie, vagy pedig a tengert kellett volna üdülés céljából felkeresnie, már ott dülöngött félig béna lábán és odasántikált a délvidékre vezető vasútállomásra, miközben méltatlankodva mondotta el mindenkinek, hogy egyenesen bűnt követne el, ha nem folytatná a selyembogarakra vonatkozó munkálatait, tudva, hány ezer meg ezer szegény ember megy közben lelkileg és fizikailag tönkre. Minden honfitársa – talán egypár rosszmájút kivéve, akik póznak állították be ezt a viselkedését – az égig dicsérte ezért a tettéért és félistenként imádta.

Életének hat esztendejét szentelte Pasteur a selyembogarak betegségeinek. Alig, hogy befejezte a pébrinere vonatkozó munkáját, ezeknek a gyámoltalan selyemhernyóknak új betegsége tört ki a selyemvidéken, de a mester most már jól ismerte az összes megoldandó problémákat és hamarosan felfedezte az új betegség csíráját. Az öreg Dumas professzor szemében könnyek ragyogtak, amikor megköszönte kedves Pasteurjének mindazt, amit a selyemtenyésztés érdekében végzett – és Alais városkájának polgármestere komolyan megpendítette azt az eszmét, hogy aranyból emelnek szobrot Pasteurnek, a selyemipar megmentőjének.

VII.

Negyvenötödik évében volt akkor. Csak egy percig sütkérezett új dicsőségében, majd – miután az Uristen és Gernez segítségével lábraállította a selyemipart, – szempillantását új irányokba, új víziók felé irányította, amelyeknek meglátására a tudóst költői géniusza képesítette. Művészszeme a selyemhernyók betegségei felől az emberiség bánata felé fordult, harsonaként hangzott ez a szózata, amelyet a szenvedő emberiséghez intézett: „Ha az ősnemzés teóriája hamis – és én ebben teljesen biztos vagyok – csak idő kérdése, mikor fogja az emberiség a föld színéről eltüntetni az összes fertőző betegségeket.”

Az 1870-ik év telének hihetetlen nyomorúságai – a diadalmas német hadak Párist ostromolták akkoriban – arra késztették, hogy elhagyja az ostromlott várost és szülőhelyén, a Jura hegyei között keressen menedéket. Lehorgasztott fővel vándorolt egyik csatatérről a másikra, hogy megtalálja katonafiát, aki akkor káplári minőségben szolgált a francia hadseregben. Akkor lovalta bele magát abba a mélységes hazaszeretetbe, amely benne az ellenség szinte hihetetlen gyűlöletével párosult. Gyűlölte mindazt, aminek a legtávolabbi vonatkozása volt Németországgal. Ebből az időből származik az a híres mondás: „Minden jövendő munkámnak címlapján az fog állni, hogy gyűlöljük Poroszországot és álljunk bosszút rajta!” Ennek a gyűlöletnek jegyében fogamzott meg benne jövendőbeli kutatásainak gondolata. El kellett ismerni neki is, mint minden franciának, hogy a németek söre összehasonlíthatatlanul külömb a francia sörnél. Majd ő megmutatja! Majd ő megtanítja honfitársait arra a művészetre, miképpen kell a németek sörét lefőzni. A francia sörnek császárként kell majd vezetnie a világ összes sörei között!

Nem sokat tépelődött, hanem azonnal útnak indult és sorjában felkereste a nagy francia sörgyárakat és ezekben a gyárakban mindenkit végigkérdezett, kezdve a sörfőzőmestertől az utolsó kádmosó legényig. Aztán Angliába utazott és tanácsaival ellátta azokat a beafstek-képű mestereket, akik az angol portersört gyártották és az isteni pale-ale gyárosait. Ezernyi erjedő malátás kád tartalmát vizsgálta végig és figyelemmel kísérte, miként bimbóznak a sör erjesztő sejtjei, miként élnek, miként készítenek alkoholt. Volt olyan eset, amikor örömmel látta viszont a kiszemelt próbákban azokat az apró mikróbákat, amelyeket évekkel ezelőtt a „beteg” borokban fedezett fel és kioktatta a sörgyárosokat, hogy a sör enyhe felhevítésével (pasteurizálásával) távol tarthatják magoktól ezeket a betolakodott jövevényeket; biztosította őket, hogy az így felhevített sör akármilyen hosszú tengeri utat akadálytalanul fog elviselni és hogy ilymódon a világ legcsodálatosabb, legeltarthatóbb italát fogják gyártani. A sörfőzőktől pénzt kerített laboratóriuma részére és megérttette velük, hogy ezt a pénzt ezerszeres értékben fogják tanulmányai során viszontlátni; az így megszerzett összegen az École Normale-ban lévő ósdi laboratóriumát valóságos miniatűr sörfőzővé alakította át, amelyben tükörként ragyogtak a rézkádak és fényes üstök.

De a lázas munkájának közepette – sajna, Pasteurt hirtelen undor fogta el a sörrel szemben. Éppúgy útálta a sörnek izét, mint ahogy egész életében undorodott a dohányfüsttől; és legnagyobb szomorúságára tisztán látta, hogy csak akkor válik elsőrangú sörtudóssá, ha közben kifejleszti sörkóstolói kézségét is. De leginkább az a meglátás zavarta meg, hogy az ártalmas idegen csirák távoltartásán kívül még nagyon-nagyon sok fontos részletkérdés ismeretére volna szüksége, ha a sörgyártást tényleg előbbre akarja vinni. Akarva nem akarva számtalanszor kellett hozzáértetnie tömpe orrát és dús bajuszát az erjedő sör szennyes habjához: csak így tudta elérni, hogy a kívánt minőségű sörök kerüljenek elő laboratóriumi sörgyárából – de még az ilyen jobb, öngyártotta sörétől is egyszerűen undorodott. Bertin, jó barátja, a fizika tanára, vígan csettintett nyelvével és nagy kortyokat húzott abból a sörből, amelyet Pasteur értéktelennek deklarált és jókat nevetett az antialkoholista Pasteur söranalfabétaságán. Sőt fiatal asszisztensei is mosolyogtak rajta – igaz, hogy sohasem szemtől-szembe – hiába, minden sokoldalúsága mellett sem volt Pasteur Úristen, csak kutató volt és csodálatraméltó misszionáriusa az új tanoknak, de a sörhöz való értés éppen úgy csak az emberiség szűk körre szabott számának képessége, mint ahogy igazi, jó hallóképességnek csak kevés kiválasztott ember van birtokában.

Pasteur tényleg segítségére volt a francia söriparnak. Legalább is így vallják ezt a legjobban érdekeltek, maguk a nagy sörfőzők. A magam részéről ugyan kételkedem kissé abban, vajjon igazat mondanak-e azok a föltétlen istenítői, akik szerint a francia sört a német sörrel egy színvonalra emelte. Nem mondom, hogy kereken tagadom azt az állítást, de arra kérem az érdekelteket, vinnék a kérdést olyan magasröptű nemzetközi bizottságok egyike elé, aminőket Pasteur annyiszor kért a tudományos világtól, amikor arról volt szó, ki mond igazat: ő-e, vagy azok az ellenfelei, akiket annyira gyűlöl.

Pasteur élete eközben mindinkább eltávolodott azoknak a tudósoknak életétől, akik szenvtelen, magányukba bezárkózott észlények módjára élik le napjaikat szerte a világon. Kísérletei mindmegannyi erőteljes pörölycsapásként feleltek azokra az ellenvetésekre, amelyekkel minden oldalról próbálták megtámadni a mikróba-teóriáit. Az ilyen ellenvetésekre szokása szerint mindig a nagy nyilvánosság előtt, erőteljes hangon adta meg a választ; – mert általában véve jobban kedvelte a szavak erejét a tények meggyőző voltánál; de ha eltekintünk attól, hogy a tudományt, amikor csak lehetett, odahurcolta a nyilvánosság elé, mindenkinek el kell ismerni, hogy kísérleteit csudálatos okossággal eszelte ki és hogy szavai hatottak az egész világ csudásan felajzott képzelőtehetségére. Ebben az időben két francia természettudóssal, Frémy-vel és Trecul-lel keveredett nagy vitába. Arról volt szó, miképen erjesztik az élesztősejtek a mustot borrá. Frémy elismerte ugyan, hogy az élesztő szükséges a must erjesztéséhez, de ártatlan naivsággal erősítgette az akadémia előtt, hogy az élesztő ősnemzés útján keletkezik a szőlőbogyó belsejében. Az akadémia tudósai hasukat tartották és jól mulattak; de Pasteur nem osztotta kitörő vidámságukat.

„Szóval Frémy azt mondja, hogy az élesztősejtek maguktól keletkeznek a szőlőbogyó belsejében. Feleljen helyettem ez a kis kísérlet!” Mindenekelőtt egy csomó kettősnyakú hasas lombikot félig megtöltött mustlével, aztán mindegyiknek egyik nyakát kihúzta vékony csővé és S alakúra meghajlította. Azután minden lombikot pár napon keresztül forralásig hevített és várta, mi történik. A fölforrt must napokon és heteken át változatlan maradt minden egyes palackjában gázhólyagok nem keletkeztek, nem szaporodtak meg, szóval erjedés nem indult meg a lombikokban. Aztán kigyalogolt egy szőlőbe és egy pár érett szőlőszemet hazahozott onnan laboratóriumába. A szőlőszemeket mindenekelőtt tiszta vízben mosta meg és aztán alaposan lekefélte tiszta, kifőzött kefével. A mosóvizet mikroszkóppal pontosan megvizsgálta és megtalálta benne a jellemző élesztőszemcséket. Hattyúnyakú palackjai közül aztán tíznek belsejébe zseniálisan kieszelt hajszálcsöve segítségével beojtott egy keveset a szőlőszemek mosófolyadékából. Pár nap mulva tíz lombikja közül tíz a legélénkebb erjedésnek képét mutatta. Maradt még egy kevés a mosófolyadékból, ezt felhevítette és ugyancsak beleplántálta másik tíz hattyúnyakú palack belsejébe. Pár nap mulva örömmel konstatálta, hogy: „Természetes! Ezek a lombikok nem erjednek, hiszen a hevítéssel megöltem a mosóvízben lévő erjesztőt.”

„Még egy tennivaló van és ha ez sikerül, akkor még ez a tudatlan Frémy is el fogja ismerni, hogy az érett bogyó belsejében nincsen élesztősejt.” Az a kísérlet, amely ezután következett, tényleg egyike volt legnevezetesebb tetteinek. Egy hajszálcsövet kihúzott és végét tűszúrásnyi gömböcskévé forrasztotta össze. Előzetesen a hajszálcsövet jól kiizzította, hogy belsejében lévő minden esetleges élőlényt elpusztítson, aztán óvatosan átbökte zártüregű üvegcsövével az előzetesen megtisztított szőlőbogyókat. Aztán amikor a hajszálcsőnek vége már a bogyó közepén járt, ügyes kézmozdulattal benn a bogyó belsejében eltörte a csövecske végét, úgy, hogy a bogyó nedűje szép sárgászöld oszlopocska alakjában felszökött a hajszálcső belsejébe. Ekkor ördögi ügyességgel bejuttatta ezt a kevés szőlőnedvet néhány hattyúnyakú lombikba. Néhány nap mulva már kürtölte világgá a nagy igazságot: „Remélem, Frémyvel egyszersmindenkorra végeztem – azzal a nedűvel, amelyet a bogyó belsejéből kaptam, egy lombikban sem sikerült erjedést létrehozni. A bogyó belsejében nincs élesztő.”

Kísérletének eredményét, ez volt rendes szokása, azonnal általános formában közölte a tudományos világgal: „A mikróbák sohasem keletkeznek önmaguktól; ez a tétel egyaránt áll szőlőbogyók belsejére, selyemhernyókra, egészséges állatokra, vagy élő vérre, vagy egészséges vizeletre. A mikróbák ezekre a helyekre is, mint különben mindenhová, kívülről kerülnek. Frémy el van intézve.” Szinte látom, mint folytatta önmagában mondókáját: „A világ nemsokára meg fogja tudni, hogy ez a kis kísérletem milyen csodálatos útjait nyitotta meg a tudománynak.”

VIII

Az események akkori állapotában Pasteur jogosan álmodhatta azidőtájt fantasztikus álmait a fertőző betegségek kiirtásáról. Hiszen nem kisebb ember, mint a világnak akkor leghírnevesebb sebésze, az angol Lister írta meg egy hozzá intézett tiszteletteljes levélben, hogy ezekután semmi akadálya annak, hogy sebészeti betegségekben szenvedőket teljes biztonságban operáljunk meg, ha csak arra fordítjuk figyelmünket, hogy megakadályozzuk azt a rettenetes fertőzést, amely bizony akkortájt tíz hasmetszéses beteg közül nyolcat ragadott magával. Ennek a levélnek egy passzusa imigyen szól: „Engedje meg nekem, hogy szívből köszöntsem Önt abból az alkalomból, hogy fényes kutatásaival kimutatta a fertőzéses csirákról szóló teória igazságát. Ezekkel a kutatásaival Ön megadta azt az egyedüli alapelvet, amelynek szemmeltartásával feltétlen diadalra kell jutni az antiszepszisnek. Ha valaha Edinburghba jutna el, azt hiszem örömmel látná meg saját szemével, hogy kórházunkban milyen rendkívüli fokban vált tanításaival az emberiségnek hasznára.” Pasteur olyan büszke volt erre a levélre, mint egy iskolásfiú, akinek sikerült egy kis gőzgépet megszerkeszteni és működésbe hozni. Lister sorait minden barátjának megmutatta. Teljes egészében közölte tudományos értekezéseiben; sőt még egy utolsó ütést mért a szegény öreg Frémyre, akiről pedig azt hihetnők, hogy már eléggé földhöz volt sujtva Pasteur meggyőző kísérleteinek nyomán; igaz, hogy Frémy ellen irányított támadásában kevesebb szó esett magáról Frémyről, mint az önmaga dicsőítéséről. Megemlíti saját „nevezetes fölfedezéseit”, saját teóriáiról úgy emlékezett meg, mint amelyek egyedül igazak és következőképen fejezte be saját dicsőítését: Szóval az igazi teóriákat egy jellemzi, az, hogy gyümölcshozóak. Ebből a szemszögből nézve teóriáim megérdemlik az igaz teóriák elnevezését, amint azt atyai barátom, Balard kutatásaimról szóló előadásában a nyilvánosság előtt is leszögezte.” Szegény Frémy! Örökre el volt intézve.

Egész Európát forrongásba hozták a mikróbákról szóló új igazságok és Pasteur jól tudta, hogy az ő kutatásai nyomán változtak át a félvállról vett, lebecsült apró élőlények az emberiség egyik legfontosabb tényezőjévé és hogy őreá vár az a feladat, hogy a mikróbák gyilkos, emberpusztító szerepét és az egész emberiséget fenyegető képességeit napvilágra hozza. Már akkor úgy emlegették nevét, mint Franciaország legnagyobb fiáét és Dániában a nagy sörfőzők mindenütt elhelyezték szobrát a gyári laboratóriumokban. Akkortájt történt, hogy Claude Bernard, a nagy fiziológus, elhalálozott és hátrahagyott dolgozatait egyes barátai rendezték sajtó alá. Még említeni is szörnyű, de tény, hogy be nem fejezett vizsgálódásai közül egyesek a mustnak borrá való erjedését tárgyalták és arra az eredményre jutottak, hogy Pasteur egész erjedéses teóriája hamis, mivel hogy… Claude Bernard az ellenérvek egész sorozatát sorolta fel dolgozatában.

Pasteur nem hitt szemeinek. Lehetetlen, hogy Bernard intézte légyen ezt a támadást ellene, a nagy Bernard, akivel együtt tartotta volt meg annak idején akadémiai székfoglalóját, aki mindig dícsérte az ő munkáját; az a Bernard, aki akárhányszor maróan szarkasztikus megjegyzésekkel kísérte az orvosi akadémiában azoknak a kékkabátos, fényes rézgombokkal ékeskedő régimódi orvosoknak érvelését, akik azt hitték, hogy szóvirágokkal helyettesíthetik az igazsághoz vezető kísérleteket. „Elég rossz rájuk nézve – hogy ezek a doktorok és féltudós természetbúvárok ellenem fordulnak – de az igazi nagy emberek, valamennyien minden körülmények között mellém állottak – és most meg kellett érnem, hogy ez a Bernard”… Szinte hallom, miként méltatlankodott Pasteur

Gyötrődése nem tartott sok ideig. Mindenekelőtt elkérte Bernard eredeti kéziratát és azt a legnagyobb gonddal végigtanulmányozta. Csakhamar meglátta, hogy Bernard kísérletezéseiben még a kezdet kezdetén volt csak és örömmel szögezte le, hogy Bernard barátai, akik sajtó alá rendezték a kéziratot, nem egy helyen változtatták meg az adatokat, hogy ne érződjék a kísérletek elnagyolt volta. Aztán egy szép napon fölkelt és az egész akadémia megbotránkozására, valamint Franciaország összes nagyjainak irtózatára keserű szavakban gáncsolta Bernard barátait azért a vakmerőségért, hogy olyan kísérleteket mertek közölni, amelyek az ő (Pasteur) munkakörét érintették. Kíméletlen szavakkal aposztrofálta Bernardot, aki pedig – szegény – sírjából nem válaszolhatott az erős támadásra. Ráadásul még egy értekezésben is megtámadta öreg, elhúnyt barátja kísérleteit. Ez az értekezés, amely inkább röpiratnak, vagy gúnyiratnak volt nevezhető, nem kevesebbel vádolta meg Bernard-t, minthogy elveszítette emlékezőtehetségét. Azt is szemérevetette, hogy Bernard, aki izig-vérig változatlanul kutatója volt világéletében az igazságnak, élete alkonyán a miszticizmus felé hajlott, annak a szoros érintkezésnek eredményeképpen, amellyel a francia akadémiának bizonyos irodalmi köreivel állott volna. Azt sem felejtette el megemlíteni, hogy életének végefelé szemelátása is erősen megromlott: „Fogadni mernék, hogy rövidlátó szemével egyáltalában képtelen volt az élesztősejteket meglátni”. Röviden oda lyukadt ki, hogy Claude Bernard életének végefelé már második gyermekkorába sűlyedt újra vissza, anélkül, hogy arra gondolt volna, mennyire kevéssé méltó hozzá a nagy Claude Bernard síremlékét ilyetén módon meggyalázni.

Végezetül újabb finom kísérleteket közölt, amelyekkel Bernard ellenvetéseit sorra cáfolta: ezen kellett volna kezdenie, ahelyett, hogy a nagy halott emlékét sárbatiporja. Olyan tűzzel, mintha egy amerikai felhőkarcoló építése forgott volna szóban, rohant különböző építőanyag-kereskedők üzletébe, nagy üvegtáblákat szerzett be, faanyagot vett és zseniálisan kieszelt hordozható melegágyakat készített. Eközben asszisztensei étlen-szomjan, éjjelt nappallá téve készítették a mikroszkópokat, a különböző üveglombikok és kihevített vatták töméntelen mennyiségét; pár napon belül annyira volt, hogy összecsomagolta mindenekelőtt a különböző tárgyakat és megint csak felkereste régi hazáját, azt a városkát a Jura tövében. Valóságos amerikai szellemben – tényleg egész tevékenységét amerikai szellem vezérelte – minden egyéb gondolatból és munkából tökéletesen kikapcsolódott és újólag csak egy kérdéssel foglalkozott, azzal, vajjon megingathatatlan-e az ő erjedési teóriája.

Arboisban fölkereste apró szőlőjét és egy csomó szőlőtőkét hordozható üvegházakkal vett körül, amelyek tökéletesen elzárták a külső levegőtől az egyes tőkéket. „Nyár derekán vagyunk, a szőlőfürtök még zöldek és ilyenkor sohasem lehet élesztő sejteket találni rajtuk.” De hogy bebiztosítsa magát atekintetben, hogy a levegőből élesztő ne kerülhessen a szőlőfürtök felületére, óvatosan bebugyolálta kihevített vattarétegekbe az üvegházak belsejében található egyes szőlőfürtöket. Aztán visszasietett Párisba és idegesen várta a szőlő érési idejét. Túlságos korán került vissza Arboisba; égett a vágytól, hogy véglegesen visszautasítsa a Bernard-féle támadást – végre elérkezett az a nap, amikor már érett fürtöket talált a tőkéken. Ezeket az érett fürtöket aztán sorra vizsgálgatta mikroszkópján: az egyes bogyók felszínén egyetlen élesztősejtet sem talált. Lázban égve gyömöszölte ezeket a vattában nevelt szőlőbogyókat kísérleti lombikjába: a lombik tartalma nem erjedt el, abból egy búborék sem szabadult fel a napok folyamán. Amikor ugyanígy járt el a rendes módon termett szőlőfürtökkel, természetesen rövidesen megindult a must erjedése és az erjedéssel kapcsolatos gázbuborék-képződés! Aztán fölkérte Pasteur a feleségét, vinné magával Párisba a vattagöngyölegben nevelt szőlőfürtöket: az akadémia egyes tagjainak akarta ezeket a fürtöket felajánlani és felkérte őket arra, próbálják meg, tudnak-e ezekből a bogyókból bort készíteni… Nagyon jól tudta, hogy csak akkor sikerülhet ez a borerjesztés, ha mesterségesen juttatják az élesztősejteket a kérdéses musthoz. Majd ő megmutatja nekik, hogy mennyi az igazság Bernard tanításaiban. Pasteurné asszony mozdulatlanul ült órákhosszat vonatjában és vigyázva tartotta kezében az egész úton a vattába pólyázott szőlőfürtökkel ékeskedő szőlővesszőket. „Az Istenért! Vigyáznom kell, hogy a vattapólya valamiképen meg ne lazuljon.” Arboisból reggeltől estig tartott ez út Párisba… Az akadémia következő ülésén elmondotta Pasteur, miként tartotta vesztegzár alatt szőlővesszőit és miként óvta meg a szőlőfürtöket az élesztőktől: „Talán érdemes megemlíteni, hogy arboisi szőlőkertemben, éppúgy, mint a világ minden részében elszórt millió, meg millió holdnyi szőlőterületen nem találhatunk egy négyszögméter területet, melyből származó szőlőfürtökből préselt must erjedése ne következnék be holtbiztossággal; és nem jellemző, hogy az én üvegházaimban megfelelően fölnevelt szőlőfürtök mustjának elerjesztése nem sikerült? Hogy miért nem? Mert üvegházam üvegfalaival távoltartottam szőlőbogyóimtól az erjesztőket.” Szokása szerint csudálatos jóslásokba ment át, amelyek azóta régen megvalósultak. Szavai hellyel-közzel lírai magaslatokig emelkedtek, amelyeknek olvasásakor megbocsájtjuk neki azt a közönséges támadást, amellyel elhunyt barátját illette volt. „Az elmondottakból vajjon nem következik-e teljes határozottsággal, hogy megérjük azt az időt, amikor hasonló preventív módszerekkel az emberiség betegségeivel is meg fogunk tudni küzdeni?” És hogy a szavainak erősebb nyomatékot adjon, a legsötétebb színekben festette le hallgatósága előtt azt a rettentő sárgaláz-járványt, amely ép akkortájt borította gyászba az amerikai New-Orleans lakosságát. Majd lelkük mélyéig megborzongatta hallgatóit a távol oroszországi pestisjárvány élethű leírásával. Végezetül azonban előadása reményt öntött hallgatósága lelkébe…

Élt pediglen akkor Kelet-Németországnak egy kis városkájában egy fiatal, saját utait járó, kerekfejű porosz orvos, aki úton volt már, hogy megvalósítsa azokat a csudálatos álmokat, amelyeket Pasteur megjósolt. – Ez a fiatal doktor különös kísérleteket végzett egereken és ezekhez a kísérletekhez orvosi gyakorlatából lopta el a szükséges perceket. Zseniális módszereket eszelt ki a csírák elkülönítésére abból a célból, hogy csak egyetlenegy csírafajtával dolgozhassék – el is érte azt a végcélját, amelyet Pasteurnek, a brilliáns kísérletezőnek sohasem sikerült elérnie. Hagyjuk el most Pasteurt egy kis időre – nem törődve azzal, hogy életének legizgatóbb korszaka és legnagyobb eredményei még csak ezután következtek be és kövessük abban az útjában Koch Róbertet, amelyen haladva fantasztikus és csodálatosan fontos eredményeket ért el a legalsó élőlényekkel, nem törődve azzal, hogy ezek felett a mikróbák felett az ő föllépéséig abszolút egyeduralkodóként a nagy Pasteur uralkodott volt.

SPALLANZANI — A bacillus bacillustól származik!

TARTALOM

KOCH — Küzdelem a halál ellen