SPALLANZANI — A bacillus bacillustól származik!

Meghalt a nagy Leeuwenhoek! Micsoda súlyos, pótolhatatlan csapás! Ki tanulmányozza most az apró állatokat tovább? – kérdezték az angol királyi tudományos akadémia tudósai, – ezt kérdezte Réaumur és a hírneves párisi akadémia. A kérdésre csakhamar megjött a felelet, mert kevéssel azután, hogy a delfti ajtónálló 1723-ban szemét arra a régen megérdemelt örök álomra hunyta be, amelyből nincs ébredés, akkor (1729) jó ezer kilométernyire tőle megszületett Scandiano községben Északolaszországban az a gyermek, aki a delfti bacillusvadász örökébe lépett. Leeuwenhoeknak ezt a követőjét Lazzaro Spallanzaninak hívták. Különös, álmodozó gyermek volt, aki verseket szavalt, miközben sárgalacsinokat formált a földön; és csak azért hagyta abba ezt a kezdetleges gölöncsérmesterséget, hogy gyermekes és részben kegyetlen kísérleteket végezzen bogarakon, legyeken, békákon és férgeken. Ahelyett, hogy szüleit – rendes gyermeki szokás szerint – kérdésekkel kínozta volna agyon, mindenről maga akart meggyőződni. Kíváncsi volt pl. arra, hogy visszanőnek-e vajjon szerencsétlen áldozatainak kiszakított szárnyai és lábai. A tárgyak formája kevésbé érdekelte őt, mint működésük.

Leeuwenhoekhez hasonlóan csak családjával vívott nagy küzdelmek árán vált a mi fiatal olaszunk bacillusvadásszá. Atyja ügyvéd volt és mindent elkövetett, hogy fiát is érdekeljék majd a hosszú szerződések és periratok – de a fia megszökött és inkább „kacsázni” járt a folyó partjára és csodálkozott azon, hogy a lapos kövek miért is szökellnek, ahelyett, hogy tüstént alámerülnének a vízben.

Az estéket kényszerűségből ugyan, unalmas irkái és tankönyvei társaságában töltötte, de ha nem érezte magán atyjának szigorú pillantását, bizony inkább kibámult az ablakon, fel a csillagokra, amelyek ott ragyogtak a sötét olasz ég bársonyán és a következő napon szabad előadást tartott a csillagokról iskolatársai előtt, akik el is nevezték érte „csillagjósnak”, „asztrológusnak”.

Ünnepnapokon a testes kis vadóc a környéki erdő sűrűjében csatangolt és tágranyílt szemmel jött haza, amelyben még ott tükröződött az erdő forrásainak ezernyi titka. Sokat tünődött a források felett. Még otthon, csatangolásainak végeztével is gondolkozott azon, hogy valójában mely okból törnek elő a sziklából, az erdő mohos talajából? Nem nagyon hitte el azt a gyermekmesét, amelyet családjától és családja lelkészétől hallott, hogy az erdei források nem egyebek, mint szomorú, szép, elhagyott lányok könnyei, akik bolyongásuk közben ott pusztultak el sok-sok évvel ezelőtt az erdő mélyében…

Lazzaro engedelmes és okos fia volt atyjának és emiatt nem sokat vitázott családjával, meg papjukkal. De magában fittyet hányt ezekre a naiv mesékre és elhatározta, hogy ha majd nagy lesz, kikutatja a források valódi természetét.

Miként annakidején Leeuwenhoekben, ő benne is élt az a szilárd elhatározás, hogy majdan kikutatja a természet titkait, de nagynevű elődjétől teljesen eltérő uton lépett a tudományos pályára. „Jó! legyen apám kedve szerint!” És látszólag nagy érdeklődést mutatott a jogtudományok iránt, de minden szabad percét arra használta fel, hogy mathematikát, görögöt, franciát és logikát tanuljon. Szünidejében pedig tovább ugráltatta a lapos kövecskéket, bámulta és figyelte a forrásokat és álmodozott a tűzhányók megrázó kitöréséről, aztán gyermeki ragaszkodással felkereste Vallisnierit, a hírneves tudóst és elmesélte megfigyeléseit. Vallisnieri ráripakodott: „Fiam, Te tudósnak születtél; miért pazarolod idődet bolondúl jogtudományokra?”

„Mester mit tegyek? atyám így akarja.” Vallisnieri haragosan kereste fel Spallanzani papáját és alaposan leszidta, hogy miért kényszeríti fiát olyan tanulmányokra, amelyekhez nincsen kedve. „Az Ön fia – és ezt előre látom – kitünő tudóssá lesz egy nap s dicsőségére válik majd szülővárosának!! Tudja meg, hogy abból a fajtából van faragva, amelyből a Galileik teremnek.” A tudós fellépésének eredményeképen apai áldások kíséretében a fiatal Spallanzani a reggiói egyetemre került, hogy ott tudóssá nevelődjék.

A tudós pálya ebben az időben már sokkal megbecsültebb volt, mint azokban az években, amikor Leeuwenhoek megkezdette első lencseköszörülési kísérleteit. A nagy inkvizició már jócskán megszelidült. Ha már büntetnie kellett, inkább a közönséges bünözőket, inkább az egyszerű eretnekeket égettette, minthogy Servet Mihályokat vagy Galileiket üldözött volna. A titkos törvényszék börtönei és sötét cellái hovatovább üresen ásítoztak s annak ideje is elérkezett, hogy a különböző országok országgyülései és uralkodói már nyíltan támogatták a tudós társaságokat. Már semmi sem akadályozta meg a kétkedőket abban, hogy a babonák ellen színt valljanak, sőt valósággal divattá vált a kétkedés és a szabad kutatás. Az igazi természettudomány értékének tudatában már emelt fővel és méltóságteljesen döngette azokat a falakat, amelyeken belül filozófusok merültek le könyvtudományokba. Voltaire évekre vonult vissza falusi magányába, hogy magáévá tegye és aztán népszerűsítse a nagy Newton felfedezéseit. Sőt immár azokra a fényes, szellemes és erkölcstelen helyekre is belopózott a tudomány, amelyekből mindaddig számüzve volt, és a Pompadourok s érdeklődéssel lapozgatták már az akkoriban eltiltott nagy encycklopédia lapjait, – (talán csak azért, hogy megtudják,vajjon hogyan készülnek az arcfestékek és hogy mi a selyemharisnyák szövésének titka.)

Ez a ragyogó század a legmelegebb érdeklődést mutatta a természetnek minden mozzanata iránt kezdve a bogarászattól fel a csillagászatig: de egyúttal minden vallást, minden dogmát nyíltan megvetett, nem véve ki a legszentségesebbeket sem. Még száz évvel ezelőtt életével játszott volna az a vakmerő, aki mosolygott volna azokon a lehetetlennél lehetetlenebb, egyenesen nevetséges állatokon, amelyeket Aristoteles nagy komolyan írt le biológiai könyveiben. Elérkezett annak az ideje, hogy már nyilvánosan is szabad volt mosolyogni, ha nevét említették és nyilatkozatokat lehetett hallani: „Minthogy Aristotelesről van szó, tehát – hinnünk kell néki még akkor is, hogy ha hazudik az öreg”. De azért még sok tudatlansággal volt a világ kikövezve és éppen elég áltudomány uralkodott – még a királyi társaságokban és akadémiákban is. Spallanzani, aki végre megszabadult a végtelen perek és jogi okoskodások borzalmaitól, fiatalos hévvel dobta magát a tudományok kertjébe, hogy minden lehető ismeretet magába szedjen és minden teóriát valóságára nézve kipróbáljon, hogy félvállról vegyen minden könnyebb fajsúlyú autoritást, tekintet nélkül hírnevére, személyiségére meg arra, vajjon püspök-e, miniszter-e, professor-e, színész-e, vagy bohóc-e.

Természete Leeuwenhoekkel sok tekintetben volt ellentétes, akiről tudjuk már, hogy milyen türelemmel csiszolgatta a nagyító lencséket és aki húsz esztendeig foglalkozott a természet megfigyelésével, mielőtt a tudományos világ egyáltalán tudomást szerzett volna felőle. Spallanzani 25 éves korában már egy csomó klasszikus költőt fordított le olaszra és nyilvánosan csepülte agyon Homerosnak akkor közkeletű fordításait. Közben matematikát tanult hírneves unokahugánál Laura Bassinál, aki akkor a reggiói egyetemen professzorkodott. Közben régi játékáról sem feledkezett meg és lapos kövekkel „kacsázott”, majd tudományos dolgozatban írta meg a „kacsázásnak” mechanikáját. Végezetül katholikus pappá lett és végezte egyházi funkcióit.

Miközben lelke mélyén megvetett minden autoritást, hatalmas pártfogók kegyébe jutott be, úgy, hogy ezzel megszerezte a zavartalan munkának külső lehetőségeit. Papi hivatása ugyan azt írta volna elő, hogy vakon higyjen a dogmákban; de valójában mindenben kételkedett, semmiben sem hitt, hacsak nem Istenben, mint a legmagasabb intéző hatalomban. Mindennek maga járt utána: semmit sem fogadott el látatlanba. Talán Istenben sem hitt, de – céltudatos és óvatos ember létére – e tekintetben való kétkedését jobbnak látta magába zárni. Még nem érte el harmincadik esztendejét, amikor a reggiói egyetem tanárává nevezték ki, ahol nagyszámú hallgatóság követte ragyogó szemmel kiváló előadásait. Akkortájban kezdte meg első munkáját, még pedig a legapróbb élőlényekről, arról a különös világról, amelyet Leeuwenhoek fedezett fel. Épp akkor kezdte meg kísérleteit, amikor a delfti hollandus-felfedezte ismeretlen világ már-már újra visszamerült abba az ismeretlenségbe, ahonnan Leeuwenhoek géniuszának parancsoló szavára került volna elő.

Ezek a legapróbb élőlények akkortájt egy különös kérdésnek, helyesebben elkeseredett küzdelemnek kerültek középpontjába, ami valójában nagy szerencséje volt a tudománynak, mert lehet, hogy különben századokon át csak érdekes furcsaságoknak maradtak volna, vagy talán egyáltalán feledésbe merültek volna. A vita, amelynek jegyében évtizedes jóbarátok gyűlölettel fordultak el egymástól és amely felett professzorok és papok hiába civakodtak, röviden a következő kérdés felett indult meg: Keletkezhetik-e vajjon az élet önmagától, vagy pedig – ellenkezőleg az-e az igazság, hogy minden élőlény hasonló szülőtől ered? Más szóval: a Teremtő vajjon minden növényt és állatot már az első hat nap alatt megteremtett-e és azután nyugalomba vonult, úgyszólván az egész föld vezérigazgatójának nyugodt székébe, vagy pedig talán még ma is folyik a teremtés munkája és az Isten – jókedvében – ma is teremtgeti az új állatfajokat, a növényeket?

Spallanzani idejében az volt az általános felfogás, hogy az élet önönmagától, tehát szülők nélkül is származhatik. A gondolkozók nagy többsége szentül hitt abban, hogy igen sok állatfaj nem szülőktől, hanem valamelyes „törvénytelen” módon szennyes törmelékes tömegekből származik. Hogy milyen zavaros babonákban hittek az emberek, arra nézve legyen szabad – okulásul – egy akkori általánosan hitt recipét közölnöm, amely arról szól, hogyan juthat az ember jó méhrajhoz. „Taglózz le egy fiatal bikát és ásd el a földbe még pedig álló helyzetben oly módon, hogy szarvai kiálljanak a földből. Hagyd ott egy hónapig, azután fürészeld le szarvait: és a szarú üregén keresztül kifogástalan méhraj fog kirepülni!”

II.

Az akkori világ tudósai úgyszólván kivétel nélkül vallották az említett balhitet.

Egy Ross nevű angol természettudós komoly képpel közölte a következőket: „Ha kétségbevonjuk, hogy bogarak és darazsak tehéntrágyából keletkeznek, akkor ugyanezzel a joggal kétségbevonhatjuk a józan észnek, a logikának és tapasztalatnak minden egyes tényét.” Még olyan komplikált szervezetű lényekről is, aminők az egerek, egész komolyan állították, hogy bizonyos körülmények között nem származnak egérszülőktől, hanem más valamiképen – és ha valaki ebben a kijelentésben kételkednék, ám utazzék Egyptomba és ott a saját szemével győződhetik meg arról, miképen keletkeznek az egerek a Nilus iszapjából, hogy határtalan módon szaporodjanak el a bennszülöttek szomorúságára a szántóföldeken.

Spallanzani nyugodtan hallgatta végig ezeket a históriákat, amelyeket komoly emberek tényként tüntettek fel és nyugodtan olvasott még különb meséket, majd csodálkozva figyelte, mint igyekeznek egyes tanítványai lángoló hévvel bebizonyítani, hogy egerek és méhek egér- és méhszülők nélkül is keletkezhetnek. Mondom: végighallgatta ezeket a meséket, de nem hitt bennük. Agyában megdönthetetlen előítéletek lakoztak mindezen fantazmagóriák ellen. Már pedig a tudományban igen gyakran látjuk, hogy a haladás még be nem bizonyított olyan előzetes véleményekből indul ki, amelyek nem tapasztalati tudománynak, hanem valamely tudós agyműködésének a szülöttei és mint ilyenek ellentétben állottak az akkor uralkodó babonával, hitekkel. Spallanzani agyában az a mélységes meggyőződés élt, hogy az élet önmagától, azaz spontán módon nem keletkezhetik; az ő szemében lehetetlen gondolatnak tünt fel, hogy állatok – beleszámitva a Leeuwenhoek felfedezte apró kis lényeket – úgyszólván véletlenül keletkezhessenek régi szennyből vagy bomló anyagokból. Az ő világrajöttük is törvényszerűségeknek kell hogy engedelmeskedjék és ezek a törvényszerűségek is kell hogy az emberi észlelésnek és logikának hozzáférhetőkké váljanak. De hogyan igazolja be ezt a feltevését?

Górcsővezető dolgozószobája 1718 körül.

Végre egy csöndes éjszakán egy könyvecske jutott a kezébe, egy egyszerű és ártatlan könyvecske, amely rávezette arra az útra, melyen a kérdés megoldhatónak látszik.

Ennek a könyvnek az írója nem okfejtésekkel dolgozott, hanem olyan kísérletekkel, amelyek Spallanzani fogékony lelkét egyszerűségüknél és világosságuknál fogva a legnagyobb ámulatba ejtették. Megfeledkezett az éjszakáról, meg a hajnalról és mohón szívta magába a könyvecske tanításait. A könyvecskében részletes adatok voltak olvashatók annak a régebbi babonának badarságáról, amely szerint pondrók és legyek önmaguktól keletkezhetnek rothadó húsban. Spallanzani szemei tágranyíltak, amikor olvasott arról az egyszerű kísérletről, amely a szerző véleménye szerint egyszersmindenkorra a mesék országába utasította az említett tévhitet.

„Micsoda nagy ember lehetett ez a Redi, aki megírja a maga tapasztalatait!” – gondolta Spallanzani – és a könyv fölé görnyedten, magányos gyertyafény mellett szívta magába az új tanítást. „Milyen egyszerű Redi kísérlete. Nem kellett hozzá egyéb, mint két edény, amelyek mindegyikének fenekére húsdarabot helyezett el. Az egyik edénynek szája nyitva maradt, a másikat sűrűn szőtt fátyollal zárta el. Bizonyos idő mulva látta, miként repültek be a legyek az egyik nyitott edénybe, amelyiknek húsdarabkáján pár nap mulva megjelentek a nyüvek, hogy lassanként legyekké alakuljanak át. A másik, a fátyolszövettel elzárt hús nyüvektől és legyektől mentes maradt mindvégig. Egyszerű az egész! Nyilvánvaló, hogy a sűrű fátyol akadályozta meg, hogy a nősténylegyek a húshoz jussanak és petéiket lerakják…

Milyen bámulatosan egyszerű ez a kísérlet és mégis fel kellett fedezni, mert hiszen ezer év óta vitáztak tudósok e kérdés felett és egyiknek sem jutott eszébe, hogy megtegye ezt a kísérletet, amely a kérdést a legvilágosabban dönti el.”

A Redi könyvének hatása alatt már a következő reggel hozzáfogott Spallanzani, hogy a kísérlet nyomán továbbhaladjon; de kísérletei nem legyekre vonatkoztak, hanem a legalsóbbrendű mikroszkópos élőlényekre. Tudniillik az akkori tudósok közül nem egy volt olyan, aki már elfogadta, hogy légyálcák tényleg petékből fejlődnek, de ahhoz feltétlen ragaszkodott, hogy a láthatatlan aprócska élőlények önmaguktól keletkeznek. Spallanzani mindenekelőtt tapogatódzva tanulmányozta, hogy valójában miként kell a legalacsonyabb rendű élőlényeket tovább tenyészteni és milyen módon kell a mikroszkóppal bánni. „Inasi” heteiben nem egyszer sértette meg alaposan kezét a kezében összetörött üveglombikok szilánkjaival. Majd, meg megfeledkezett arról, hogy lencséjének mindenekelőtt tisztának kell lennie és ilyenkor úgyszólván ködfátyolon keresztül pillanthatta meg az apró élőlényeket, amelyek felbukkantak és újra eltüntek, mint az apró halak a zavaros vizek mélyében. De hibáit csakhamar kijavította; nem dolgozott ugyan akkortájt még olyan állhatatossággal, mint Leeuwenhoek, de csakhamar erőt vett lobogó természetén és komoly állhatatossággal látott neki nagy munkájának. Be akarta bizonyítani, hogy minden, amit kortársai a felvetett kérdésre vonatkozólag az aprócska élőlényekről állítanak, a mesék országába tartozik. „De várjunk csak! Az igazi tudós sohase bizonyítson olyan tételt, amely csak agyában él. Engem se vezessen semmi egyéb, mint az, amit tapasztaltam! Nekem is meg kell tanulnom, hogy sohase bizakodjam előítéleteimben…” Szóval: hozzáfogott az apró állatok tanulmányozásához. Türelmes, minden előzetes nézettől mentes szemmel vizsgálgatta az állatocskákat és megtanulta lassan-lassan, hogy mik az igazi tudományos kutatás alapvető követelményei.

Angolországban és Irországban ezidőtájt egy Needham nevű katholikus pap vált híressé. Ez a Needham, aki jó kísérletező hírében állott, azt tanította, hogy apró mikroszkopikus állatok ürühúslevesből maguktól keletkeznek. Kísérleteit a Királyi Társasághoz beküldött értekezésben írta le és ennek a tudós társaságnak tagjait egyenesen bámulatba ejtette.

Ebben az értekezésben leírta, hogy a friss húslevest azon forrón palackba zárta, a palackot aztán légmentesen elzárta parafával olyképpen, hogy sem az apró állatok, sem pedig azok petéi nem kerülhettek be a levegővel a palack belsejébe. Más esetben annyira ment, hogy az edényt a levessel együtt forró hamuban hevítette újra fel. Ez az eljárás – Needham szerint – feltétlenül elöli az összes élőlényeket vagy petéiket, amelyek véletlenségből benne voltak a palackban. A leveses palackot most egy pár napra eltette és azután kihúzta a parafadugót és csodák-csodája: a húslé mikroszkóp alatt látható apró élőlényekkel volt tele.

„Felfedezésem rendkívül értékes – így írta meg Needham a nagy esetet, – mert ráutal arra, hogy ezek az apró állatok csakis a levesből keletkezhettek. Ez az első igazi kísérlet, amely beigazolta, hogy az ürühúslevesre nincs is szükség: mert a kísérlet éppen olyan jól sikerül, ha ürüleves helyett magvaknak vagy mandulának forrázatával dolgozunk.”

Az angol királyi akadémiát éppúgy lázbahozták Needham felfedezései, mint az akkori egész tudományos világot. Ez már nem vénasszonyi fecsegés, hanem komoly tudomány; és az akadémia vezetősége már azon gondolkozott, hogy Needhamot a benne egyesült szellemi arisztokrácia levelezőtagjává választja meg. De őrt állott a távoli Itáliában a harcias Spallanzani!

Ő is olvasta, miként teremtett Needham élőlényeket ürühúsléből, de olvasás közben összevonta szemöldökét és összeráncolta homlokát. Végre kitört belőle: „Lehetetlen, hogy állatok akár húsléből, akár mandulaforrázatból vagy akármi másból önmaguktól keletkezzenek. Needham talán nem tudja, de én szilárdul hiszem, hogy a kísérlet hamis. Ki kell kutatnom, mi benne a hamisság! De hogy hiba van a kréta körül, az szent meggyőződésem…” Tessék! Már megint egy előre kigondolt meggyőződés dolgozott benne, amelynek hatása alatt Spallanzani lázasan kezdte köszörülni szablyáját: – ne feledjük, ez az olasz pap kiválóan harcos természet volt, aki eszméiért gyönyörűséggel ment harcba.

Végre egy csendes éjszakán, jó távol előadásai termétől, amelyben olyan brilliáns sikerei voltak és amelyben szép dámák csüngtek a szaván s bámulták lelki gyönyörűséggel tudását, – a laboratóriumában hirtelen reábukkant Needham kísérletének lehető hibájára. Tollszárral kezében – miközben haját finom ujjaival idegesen fésülte – imígy kiáltott fel: „Vajjon miért is jelentek meg ezek a kis állatocskák a forró húslevesben és a mandulaforrázatban? Elsősorban talán azért, mert Needham az ő palackjait nem hevítette fel eléggé, de talán azért is, mert nem zárta el őket eléggé a levegőtől.”

Feléledt benne a kísérletezési kedv. Nem ült le íróasztalához, hogy megírja a benne életrekelt ellenvetéseket, hanem egyenesen felkereste poros laboratóriumát, néhány régi üvegpalackot halászott elő, majd mikroszkópját hozta rendbe. Rövidesen hozzálátott, hogy kísérletileg igazolja nézetét. „Needham nem hevítette elég sokáig leveseit: ki tudja, talán vannak olyan apró állatocskák, amelyek – vagy talán a petéik? – hihetetlen hőfokot bírnak el?” Mondom: Spallanzini néhány nagyhasú és vékonynyakú üveget szedett elő, majd alapos kimosás és kiszárítás után szép rendesen sorakoztatta őket laboratóriumának egyik polcán. Aztán különböző magvakat – úgymint búzaszemeket, borsót meg mandulát – helyezett el az egyes üvegekben és tiszta vizet öntött rájuk. „Most aztán nem rövid időn át, hanem legalább egy órán át forralom ezeket a leveseket!” (L. a 4. sz. jegyzetet). De tervével még mindig nem volt készen. „Jó, jó, de hogyan zárjam el a lombikokat? A legjobb parafadugasz is talán még mindig átengedi a levegőt és ilyetén mód semmi garanciám nincs atekintetben, hogy az apró élőlények később nem juthatnak be az üvegekbe.” Sokáig tünődött a kérdésen. „Megvan!… Egyszerűen leforrasztom a lombikok nyakát. Most aztán semmi a világon, legyen az bármilyen kicsi, nem tud belopózni üvegeimbe.”

Igy is tett, egyenként beforrasztotta forrasztólángon kényes lombikjait és meggyőződött róla, hogy a beforrasztás tényleg tökéletesen sikerült. Hogy eközben jópárszor elégette kezét, azzal nem törődött; talán közben mérgelődött egy kissé ügyetlenségén, de sietve pótolta azokat a lombikokat, amelyeket közben földhöz vágott. Mikor összes lombikjai már be voltak forrasztva, sietve hozzáfogott formálásukhoz és órákhosszat figyelte lombikjait, amint ugráltak, keringőztek és táncoltak a forrásban levő vízzel töltött kondérban. Az egyik lombikot pár percig forralta, a másikat egy félóráig, a harmadikat egy álló órán át és így tovább.

Végtére, mikor szemét már alig tudta nyitva tartani, egyenként vette ki kísérleti lombikjait és óvatosan félretette szekrényébe, hogy napokon át érthető izgalommal lesse, vajjon mi történik a lombikok belsejében és hogy megjelennek-e bennük az aprócska élőlények. Majd elfelejtettem még azt is megemlíteni, hogy egy ellenőrző kísérletsorozatot is végzett olyan lombikokkal, amelyeket annyi ideig hevített, mint a leírtakat, de nem forrasztotta le, hanem egyszerűen parafadugasszal zárta le őket.

Aztán napokon át mással foglalkozott, azzal az ezernyi dologgal, amely felé lángoló energiája hajtotta. Leveleket írt Bonnet svájci természettudósnak és leírta benne kísérleteit.

Aztán labdarugással szórakozott; majd meg vadászni és halászni járt. Közben előadásokat tartott; ezekben az előadásokban az életnek ezernyi érdekességére terjeszkedett ki. Diákjainak egyszer előadta, micsoda apró, érdekes élőlényeket talált Leeuwenhoek saját szájában, máskor pedig leírta előttük a török háremek életét, különös eunuchjaival és lefátyolozott háremhölgyeivel együtt. Előadása közben aztán egyszerre csak eltünt anélkül, hogy megmondta volna hallgatóságának, hogy hova megy… Bizony, lombikjainak sorozatát kereste fel a csapongó lelkű professzor.

III.

Mindenekelőtt a leforrasztott lombikok sorozatát vette elő. Egyenként letörte leforrasztott nyakukat és behatolt keskeny hajszálcsővel a lombikokban lévő folyadékba. Természetesen azt akarta megvizsgálni, vajjon keletkeztek-e állatocskák ezekben a palackokban, amelyeket olyan sokáig hevített és amelyeket olyan pontosan zárt le, hogy kívülről a levegő porából semmiféle élőlény nem juthatott az edény belsejébe. Ebben a percben nem volt az életvidám, tüneményes Spallanzini… minden lépése megfontolt, majdnem nehézkes volt. Szinte automataszerű nyugalommal helyezte el a vizsgálandó folyadékok parányi cseppjeit mikroszkópjának lencséje alá.

Először azt a cseppet vizsgálta meg, amely az egy órán át hevített lombikok egyikéből származott. Sokáig, nagyon sokáig vizsgálgatta a cseppet, míg végre elégtétellel konstatálta, hogy semmit sem lát. Ezután lázban égve vette elő azt a lombikot, amelyet csak néhány percig hevített fel. Megint csak letörte a beforrasztott lombikok nyakát, megint csak kihalászott egy-egy apró cseppet és mikroszkóp alá helyezte.

Izgatottan kiáltott fel: „Itt vannak!” A mikroszkópos látótérnek egyes helyein ott látta a táncoló, a játszó apró állatocskákat, amelyek nem hasonlítottak azokhoz a nagy mikróbákhoz, amelyeket már jól ismert, de mégis feltétlenül élőlényeknek kellett lenniök.

„Olyanok, mintha apró halak, vagy apró hangyák volnának. Pedig ezeket a palackokat jól elzártam. Kívülről semmi élőlény nem juthatott belsejükbe és mégis itt vannak ezek az apró lények, amelyek a forrásban lévő víznek hőfokát néhány percig is elviselték anélkül, hogy elpusztultak volna!”

Azután ideges kézzel nyúlt azok után a palackok után, amelyeket csakis parafadugóval zárt le, úgy amint az az ördöngős Needham tette. Kihúzta a dugót és éppúgy látott neki a vizsgálatnak, ahogy előbb leírtuk. Most aztán nem csoda, ha elhagyta a nyugalma. Felugrott székéről, előtte viharedzett jegyzőkönyvét és sajátságos, stenografikus modorában olvashatatlan jeleket vetett könyvének lapjaira. De ezek az olvashatatlan jegyzetek azt adták hírül a világnak, hogy minden egyes olyan lombikjában, amelyet nem forrasztott le, hanem csak bedugott, töméntelen élőlény foglalt helyet. Azt is megfigyelte, hogy az egy órán át forralt, de le nem forrasztott palackokban is: „a legkülönbözőbb nagyságú és alakú halacskák keringőztek, mintha csak cethalak és heringek úszkálnának együtt ugyanabban a tóban”. „Ez más szóval annyit jelent, hogy az apró állatok Needham kísérletében a levegőből kerültek a levesbe!” „Ezenfelül pedig új, fontos felfedezést tettünk, azt, hogy vannak olyan élőlények, amelyek kiállják a forralás hőfokát és amelyeket csak egy órahosszat tartó forralással lehet elölni!”

Spallanzani nem tudta, hogy felfedezése nemcsak az ő, hanem az egész világ szempontjából mily végtelen fontosságú. Kísérletével beigazolta, hogy Needhamnek az a teóriája, amely szerint apró állatok önmaguktól keletkeznek, hamis, – éppúgy, miként Redi az a régi tudós kimutatta, hogy hamis az a régi nézet, amely szerint legyek maguktól keletkeznek rothadó húsban. De Spallanzani többet tett ennél, mert ezzel a kísérlettel emelte ki a bacillusvadászat gyermekcipőben járó tudományát a mithoszi ködből, a mesék országából és beigazolta, hogy a bacillusvadászat éppen olyan komoly tudomány és ugyanazokkal a komoly tudományos eszközökkel dolgozik, mint bármely más ága a tudománynak.

Nagy izgatottságában magához hívta bátyját, Niccolot és nővérét, hogy elmondja nekik, micsoda remek kísérletet végzett. Sugárzó szemmel mondotta el azután diákjainak, hogy az élet csak életből keletkezhetik; hogy minden élőlény – még ezek az apró, nyomorúságos kis állatocskák is – szülőktől, vagy szülőtől származnak. „Ha beforrasztjátok leveses lombikjaitokat úgy, hogy kívülről egy élőlény sem tud behatolni a folyadékba és ha aztán elég hosszú ideig hevítitek a lombikokat: miden élőlény elpusztul a folyadékban, még azok is, amelyek rövid ideig tartó forralást baj nélkül állanak ki. Az elég hosszú ideig hevített levesben semmiféle élet nem keletkezik: méghogyha ítéletnapig is vártok rá”. Ragyogóan csúfolódó értekezésben vágta tapasztalatait Needham fejéhez, miközben az egész tudományos világ lázasan figyelt az új fölfedezésre. Vajjon Needham tényleg hamis nyomon járt-e? Ezzel a kérdéssel fordultak egymáshoz a londoni, a kopenhágai, a párisi és berlini tudós társaságok nagytekintélyű tagjai üléstermeik gyertyáinak fényében.

A Spallanzani és Needham között lefolyt vita nem maradt az akadémiák falai között. Kiszivárgott onnan az utcára, majd az elegáns irodalmi és tudományos szalónokba. Ezeknek a szalónoknak világa szívesen hitt volna Needhamnek, mert a 18. század emberisége cinikus volt és vidám lelkületű, a jobb körök nevettek, ha a vallás került szóba és tagadásba vették, hogy a természet fölött valamely Magasabb Lény uralkodik. Tetszetős volt az a gondolat, hogy az élet önmagától, véletlenségből is keletkezhet. De Spallanzani kísérletei oly világosak voltak és oly nehezen lehetett ellenük ellenvetést találni, hogy a legtöbben elhallgattak… Időközben azonban a jó Needham nem pihent meg régi babérain; ismerte a nyilvánosság óriási jelentőségét és nem sajnálva a fáradságot Párisba utazott, hogy ott előadásokat tartson az ürühúsleves csodájáról. Párisban aztán a híres Buffon gróffal találkozott. Ez a Buffon gazdag és jóképű ember volt és szívesen írt tudományos dolgokról; írt pediglen abban a szent meggyőződésben, hogy minden nehéz kérdést el tud dönteni… Ahhoz tudniillik túlságosan elegáns volt, hogy maga kísérletezzék. Nem hallgathatom el, hogy tényleg kiválóan értett a matematikához és hogy kifogástalanul ültette át Newton törvényeit francia nyelvre. Ha elképzeljük, hogy a nemes gróf pompásan értett a legkomplikáltabb matematikai képletekhez, és hogy a gazdag főnemességhez tartozott: be kell látnunk, hogy ezen tulajdonságainál fogva nyilván fel volt jogosítva arra, hogy – minden kísérletezés nélkül is – eldöntse azt a régi kérdést, vajjon élet önmagától keletkezik-e. Legalább ez volt az általános akkori nézet felőle.

Needham és Buffon kitünően megértették egymást. Buffon bíborszínű bársonyruhában járt és csipkekézelőt hordott, amelyeket nem óhajtott a szennyes laboratóriumi asztalokon beszennyezni, amely asztalokon tudvalevőleg por, üvegcserép és véletlenségből eltört lombikokból kiömlő mindennemű folyadék található. Szépen osztoztak a munkában, Buffon gondolkozott és írt, Needham pedig végezte a kétkezi teendőket. Együtt gondolták ki és írták le új teóriájukat, amely megmagyarázza, miképpen keletkezik az élet; finom filozófiájukat mindenki megérthette és fő előnye volt, hogy éppúgy fogadhatták el a hívő keresztények, mint az elmés szabadgondolkodók. Teóriájuk ugyan szuverén módon siklott át Spallanzani felfedezésén, dehát nem olyan fontos ez kérem… A fontos az volt, hogy a teória Buffon agyvelejéből pattant ki és akkortájt sokak szemében ez jóval többet jelentett, mint a legpontosabban észlelt kísérletek bármelyike is. Szinte hallom, miként kérdezte Needham a nemes grófot: „Meg tudja magyarázni, hogyan keletkeznek ezek az apró állatok a hevített ürühúslevesben?” Buffon gróf agya a megfeszülésig dolgozott, míg végre kipattant belőle a nagy igazság: „Needham atya! az ön felfedezése óriási jelentőségű. Reáutalt az életnek végső forrására! Zseniális húsleves-kísérletében fölfedezte azt az erőt, – mert mindennek alapja az erő – amelyből az élet ered.” Needham atya azonnal válaszolt: „Nevezzük ezt az erőt Vegetatív-Erőnek, óh nemes Lord!”

Buffon elfogadta az új nevet és visszavonult parfőmös dolgozószobájába, felvette legszebb ruháját és megírta – újra kiemelem, nem száraz laboratóriumi kísérletek, hanem egyesegyedül kigondolások nyomán – az új Vegetatív-Erő csodás tulajdonságait, azét az erőét, amely ürühúslevesből és hevített magfőzetekből apró állatocskákat tud előállítani. Kis idő mulva mindenki erről a Vegetatív-Erőről beszélt. Hiszen ezzel az új kifejezéssel mindent meg lehetett magyarázni. A szabadgondolkozók egyszerűen az Uristen fogalmát helyettesítették az új kifejezéssel, az áhitatosak pedig az új erőben ismerték fel a Természet leghatalmasabb fegyverét. Olyan népszerű volt ez a fogalom akkortájban, mint ma egy divatos jazz-nóta, vagy a relativitás teóriája, amelyről manapság annyi sok szó esik.

De sokkal komolyabban esett a mérleg serpenyőjébe, hogy az angol királyi társaság maga is beleesett a nagy őrületbe és Needhamet levelező tagjának választotta meg, úgyszintén a párisi tudományos akadémia is.

Eközben Itáliában Spallanzani laboratóriumában föl és alá járt és dühtől tajtékzott. Hiszen a Tudomány veszélyben forog! Hiszen megdönthetetlen tényeket dobnak itt tudósok sutba, pedig a tudomány csak a tényeken alapulhat. Spallanzani az Uristennek volt szolgája; lehet, hogy hitt is az Istenben, legalább is sohasem vitázott erről a témáról bárkivel is, – de itt másról van szó, arról, hogy tudósok egyszerűen nem akarnak tudni az ő szép kísérleteiről, az ő tiszta, világos, gyönyörűséges tapasztalati tényeiről!

De mit tehetett Spallanzani? Needham és Buffon az egész tudományos világot félrevezették hangzatos szólamaikkal, a tapasztalati tényekre egyáltalán nem hivatkoztak és nem mutatták meg, hogy hol és mikor tévedett Spallanzani az ő beforrasztott üvegeivel végzett kísérleteiben. Ez az olasz – miként többször említettem – nagy harcos volt, de csak tényekkel és kísérletekkel argumentált, nem pedig szavakkal. Már pedig ellenfelei csak ködös, nehezen érthető szavakat vágtak fejéhez, amelyekkel hadakoznia nem lehetett. Spallanzani megkísérlette a lehetetlent; hadakozott, kinevette, kicsúfolta epés, keserű szavakban azt a rejtélyes Vegetatív-Erőt, amellyel a jeles pár az egész világot orránál fogva vezette. Needham egész komolyan állította, hogy a „V. E.” alakította át Ádám oldalbordáját a szépséges Éva asszonnyá. Ugyanez a V. E. működik a rejtélyes kínai féregfában is, amely télen féreg és – csodák csodája! – nyáron át valóságos fává alakul át. Az ehhez hasonló zagyvaságok mind komolyabban kezdtek szerepelni ellenfelei fegyvertárában, míg végre belátta Spallanzani, hogy az egész természettudomány forog immár veszélyben és áldozatául esik ennek a Vegetatív-Erőnek, amelyről Needham talán még azt is be fogja igazolni, hogy a teheneket emberekké és legyeket elefántokká képes átalakítani.

Végre Spallanzani is szóhoz jutott, mert Needham rászánta magát, hogy Spallanzani kísérleteit komolyan fogja megbírálni. A következőket írta ugyanis Spallanzaninak: „Az Ön kísérlete semmit sem mond, mivel hogy a lombikjait egy órán át hevítette és ez a nagy hőség annyira gyöngíti és sérti a Vegetatív-Erőt, hogy az nem képes többé állatokat teremteni”.

Az energikus Spallanzani csak erre várt és megfeledkezett mindenről a világon. Vallásról, hallgatóinak seregéről és a szép hölgyekről, akiknek olyan nagy előszeretettel mutogatta múzeumát. Munkakabátjában nekigyürkőzve nyakig merült a legkomolyabb munkába: nem értve ezalatt az íróasztal melletti görnyedést, hanem az igazi kísérleti munkát laboratóriumi asztalán , üvegeinek, magpalántáinak, mikroszkópjának társaságában.

„Szóval Needham azt állítja, hogy ez a nagy meleg meggyöngíti a magvakban lakozó Vegetatív-Erőt. De vajjon mivel igazolja állítását? Hogyan látja, hogyan érzékeli, hogyan méri egyáltalán ezt az állítólagos erőt? Fogadjuk el, hogy az erő tényleg a magvakban székel. Jó! Hevítsük fel a magvakat és lássuk, mi történik?”

Spallanzani megint csak előszedte és alaposan megtisztította lombikjait. Azután különböző magvakból – borsóból, babból, bükkönyből – tiszta vízzel leveseket állított elő, míg laboratóriuma úgyszólván minden polcán zsúfolásig megtelt ilyen főzelékkel. De nem csak a polcok voltak tele lombikjaival, hanem összes asztalai, székei, sőt szobájának padlózata is, úgy, hogy alig tudott járni-kelni szobájában.

„Most aztán különböző ideig fogjuk az egyes lombikokat hevíteni és meg fogjuk figyelni, melyikben keletkezik a legtöbb élőlény”. Aztán néhány lombikját pár percre, másik sorozatát félórára, egy harmadikat egy órára és a negyediket két órára merítette bele a forróvizes üstbe. A lombikokat aztán nem forrasztotta be, hanem valamennyit parafadugasszal zárta el, – hiszen Needham szerint ez az elzárási mód tökéletes – majd félretette a sorozatot és figyelte, mi történik. Várt és figyelt. Közben halászni is ment, de – úgy vélem, nem igen rántotta ki a horgot, ha egy hal játszani kezdett a csalétekkel; aztán ásványokat is gyüjtött múzeuma részére, de megfeledkezett arról, hogy a köveket haza is vigye. Közben magasabb fizetésért folyamodott, miséket mondott, aztán a békák párzását tanulmányozta – míg végre aztán végérvényesen eltünt a közéletből és laboratóriumának helyiségébe menekült, üvegedényei és gépei közé. Várt.

Ha Needhamnak igaza van, akkor azok a palackok, amelyeket csak percekre hevített fel, kell, hogy apró élőlényektől hemzsegjenek, míg azoknak, amelyeket egy vagy két órán hevített, élőlényektől menteseknek kell maradniok. Egyenként húzta ki az üvegekből a dugókat és egyenként vizsgálta meg mikroszkópja alatt a folyadékpróbákat. Most aztán egész lelkéből nevetett gyönyörűségében: mivelhogy a két órán át hevített palackok egyikében-másikában jóval több apró állatot talált, mint azokban, amelyeket csak percekig hevített.

Vegetatív-Erő! Micsoda badarság! Ha az ember nem forrasztja be, csak dugóval zárja el a lombikokat, a levegő apró állatai belehullnak az üvegekbe. Forralhatja akkor az ember a lombikokat olyan hosszú ideig, hogy belekékül a várakozásba: a mikróbák semmivel sem törődnek, hanem szépen fejlődésnek indulnak, amint a leves lehűl. Spallanzani diadalmaskodott, de aztán egy egész különös elhatározásra jutott: egész komolyan nekiindult, hogy kísérletileg igazolja be saját nézeteinek hamis voltát. Látják, Hölgyeim és Uraim, ez az igazi tudomány, ez az igazi tudományos gondolkozás, amelynek magaslatára csak kevés tudós emelkedik fel! az igazi kutató nem a saját nézeteinek igazolását keresi, hanem az igazságot, egyesegyedül a tiszta igazságot. Spallanzaninak is kedvesebb volt az igazság annyi sok gonddal és munkával megalapozott nézeténél. Föl és alá járt szűk dolgozószobájában és mélységesen elmerült gondolataiba. „Várjunk csak! Talán mégis van valami igazság a Needham nézetében. Talán mégis van ezekben a magvakban valamelyes rejtélyes erő, amelyet a nagy hőség tényleg el tud pusztítani.”

Aztán újra kitisztította a lombikokat, egy csomó magvat kotort elő gyüjteményéből, de ahelyett, hogy egyszerűen a vízben főzte volna meg, kávépörkölőjében addig sütötte, pörkölte a magvakat, míg azok sötét színűekké nem töpörödtek össze. Aztán desztillált vizet öntött a pörkölt magvakra, miközben így morfondírozott: „Ha ezekben a magvakban volt valamelyes „Vegetatív-Erő”, hát akkor én most azt halálra pörköltem.”

Napokkal később, amikor újra meglátogatta lombikjait és megvizsgálta tartalmukat, ajkai gúnyos mosolyra nyíltak, – olyan mosolyra, amely az erkölcsi halált jelentette a Buffon-Needham-emberpárra nézve –; mert amint egyenként vizsgálta meg pörkölt magokból készült leveseit, ott látta mikroszkópjának látóterében a levesben fejlődő állatocskák millióit, amelyek éppolyan vigan fickándoztak, keringőztek és úszkáltak a pörkölt levesben, mint amilyen vigan fickándoztak a hevítetlen magvakból készült levesekben. Szóval abban a kísérletében, amelyet saját nézetei ellen irányított, végleg legyőzte a kegyes Needhamet és a finomkodó Buffont. Ez a nemes emberpár azt állította, hogy a hevítés megöli a rejtélyes Vegetatív-Erőt, hogy az apró állatok hevített szerves anyagból nem keletkezhetnek, – ime, ezek a magvak majdnem teljesen elszenesedtek és mégis kitünő táplálékot nyujtottak az apró élőlényeknek! Szóval: ez az úgynevezett Erő egyszerűen szédelgés! Spallanzani egész Európa elé tárta az új igazságot és Európa végre felfülelt az új tanításra.

Kísérlete végeztével aztán kedvelt állatocskáit egy kis időre elhagyta, nem érdeklődött többé életük, szaporodásuk és haláluk iránt, hanem egész más témára tért át; vizsgálni kezdte, még pedig saját testén és elég kegyetlen kísérletekben, miként emésztődik meg táplálékunk gyomrunkban. Eközben arra is volt ideje, hogy házának sötét és forró padlásán egész különös vizsgálódásokat végezzen. Az érdekelte tudósunkat, miképpen kerülik ki a sötétségben a denevérek az akadályokat; miképpen van az, hogy nem mennek neki különböző szilárd tárgyaknak. E mulatságai közepette ráért arra is, hogy nevelje kis unokaöccseit, hogy gondoskodjék fivéréről és nővéréről, akik ugyan mindvégig megmaradtak a szürke középszerűségben és akikben az ő géniuszának szikrája sem volt meg, de akiket mégis szeretett, mert hiszen véle egy vérből valók voltak.

De nemsokára megint csak visszatért a titokzatos kérdéshez: hogyan keletkezik az élet. Pedig vallása tulajdonképpen tilalomfát állított a kérdés elé, amikor arra tanította, hogy az élet egyszerűen a Teremtő csodatétele. Ebben az időben már nemcsak apró állatokon kísérletezett, hanem nagyokkal is kezdett foglalkozni. Igy például foglalkozott a varangyok párzásával. „Vajjon miképpen magyarázható meg az a tény, hogy a hím varangyosbéka párzás alkalmával szinte elképzelhetetlen erővel szorítja magához párját?” Ez a kérdés foglalkoztatta és vezette zseniális agyvelejét hihetetlenül brutális kísérletek felé.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezeket a tüstént megemlítendő kísérleteket nem valami vad és kegyetlen ösztöntől vezérelve végezte, csupán azért, hogy mélyebb ismereteket szerezzen az őt akkor fölöttébb érdeklő témáról .Vajjon hogyan lehetne a hímvarangy ölelését megszüntetni? Tudásszomjától űzve, párzás közben ollóval elvágta a hímvarangy hátsó testfelét és megfigyelte, hogy a kimúló állat életének utolsó pillanatáig nem engedte ki párját ölelő karjaiból. Sokat gondolkozott a kísérlet felett. „Úgy látszik tehát a varangynak ez az állhatatossága nem érzelmeinek az eredménye, hanem öntudatlan szenvedélyének következménye”.

Tudományszomja semmitől még az állatokon végzett szívtelen kísérletektől sem riadt vissza. De hogy jobban és tisztábban értsük meg ennek a bámulatos férfiúnak lelkületét, tudnunk kell, hogy önönmagán épp oly kegyetlen és fantasztikus kísérleteket végzett. Amikor például a gyomor emésztési törvényeit tanulmányozta, kivájt fadarabokat nyelt el, amelyeknek résébe előzetesen húst tömött, aztán addig csiklandozta torkát, amíg kihányta az üres fadarabokat, hogy megvizsgálhassa, mikép változott meg időközben a húsdarab. Ezeket a kísérleteket makacsul végezte hosszú ideig önönmagán, amíg végre undorát nem tudta többé legyőzni és abbahagyta a kísérletezést.

Hihetetlen nagyarányú levelezést folytatott Európa kutatóival és kétkedőivel. Levelezés útján tartott barátságot a gunyoros Voltaire-rel, és miközben ártatlan arccal panaszkodott arról, hogy Olaszországnak tulságosan nyirkos és ködös klímája nem kedvez az igazi talentumok kifejlődésének, lassan-lassan vezetőjévé vált azoknak a szabadgondolkodó tudósoknak és filozófusoknak, akik észrevétlen készítették elő a világ legvéresebb forradalmát akkor, amikor látszólag csak az igazságot keresték és egyedül a boldogság és az igazságosság uralmát kívánták egyengetni. Ezek a szabadgondolkodók komolyan hittek abban, hogy Spallanzani végérvényesen végzett mindazzal a sok babonával, amelyet az életnek önmagától való keletkezése tekintetében előtte az egész világ vallott volt. Voltaire-rel élükön humoros tréfákat gyártottak az enciklopedisták a Vegetatív-Erőről és ennek az Erőnek szülőiről, nevezetesen a pompázó Buffonról és Needham atyáról, a nemes gróf laboratóriumi csatlósáról.

De eközben Needham megint csak kitalált egy újabb védekezést. Egészen bizonyos, hogy ez a Vegetatív-Erő megvan – igaz ugyan, hogy senki sem látta és senki sem mérheti meg. Ez az Erő teremti meg a levesből vagy talán a semmiből az életet. Talán kiállja a pörkölésnek azt a hőfokát, amelynek Spallanzani alávetette, de amire egész bizonyossággal szüksége van: az a változatlan rugalmas levegő. És amikor Spallanzani egy óránál tovább hevíti lombikjait, ugyanakkor megváltoztatja a lombikok belsejében lévő levegő rugalmasságát.”

Spallanzani azonnal fegyverbe szállt és gondolatban ráripakodott Needham vérszegény védekezésére. „Milyen alapon állítja ez a szerencsétlen, hogy a hevített levegő rugalmassága megváltozott? Megvizsgálta-e?” Az olasz mester kísérletileg igazolt ellenvetések helyett csak üres szavakkal találkozott. „Jó! Magam vizsgálom meg az ellenvetést” – így szólt és megint csak elkészítette lombikjainak sorozatában a már annyiszor leírt magfőzeteket, majd egy óra hosszat hevítette a lombikokat, miután pontosan beforrasztotta a lombikok nyakát. Aztán egy szép reggelen felkereste laboratóriumát és letörte beforrasztott lombikjai közül az egyiknek kihúzott végét. Sziszegő hang ütötte meg fülét. „Mi ez?” – mondotta magában, majd egy újabb palackot vett elő és letörte ennek is kihúzott nyakát; szszsz! Ez is sziszeg! „Mi történik? Vajjon levegő tódul-e ki a lombikból, vagy a külső levegő hatol-e be a lombika?” Azonnal megkapta a választ, amikor a gyertya lángja. A gyertya lángja tényleg a lombik belseje felé hajlott! „A levegő behatol a nyíláson keresztül, – más szóval a lombik levegője kevésbé rugalmas a külső levegőnél. Talán még kiderül, hogy Needhamnak igaza van!”

Spallanzani ebben a percben elvesztette a talajt lába alól. Homlokán gyöngyözni kezdett a verejték és a világ forgott körülötte… Lehetséges volna, hogy az a tudatlan Needham mégis igazgyöngyöt talált volna és hogy ráhibázott az igazságra? Lehetséges volna, hogy az a széltoló íróasztala mellett ülve megcáfolja az ő fáradságos kísérleteinek gyümölcsét, melyekre annyi sok esztendő munkáját fordította volt? Zavarodottsága napokig tartott; szokása ellenére ráförmedt a diákokra, akikhez azelőtt olyan kedves volt mindig. Majd úgy igyekezett lelke egyensúlyát visszaszerezni, hogy Dantet és Homerost szavalgatta – mindez azonban nem használt. Szüntelenül fülében csengett saját tudatalatti énjének, géniuszának vagy talán valamilyen kínzó manónak szózata: „kutassad ki, hogy miért tódul a levegő lombikjaidba, ha letöröd nyakukat! Talán semmi köze sincs ennek a tüneménynek a palack levegője rugalmasságához”. Álmait zavarta meg ez a fülébe duruzsoló kobold és végezetül új kísérletekbe sodorta.

Elméjét időközben már a villámcsapáshoz hasonlóan világosította meg az igazság fénysugara. Spallanzani visszasietett laboratóriumába, amelynek asztalai törött lombikokkal, elhagyott palackokkal és azzal a rendetlenséggel voltak terhesek, amely a kutató kedvetlenségének legbiztosabb jele. Aztán az egyik szekrényből egy palackot vett elő. Majd megmutatja ő, hogy jó ösvényen jár, hogy Needhamnak nincs igaza. Mielőtt még egyáltalán nekiállott volna a kísérletezésnek, lelkét mélységes nyugalom szállotta meg, mert biztos volt abban, hogy megtalálta a levegő sziszegésének valódi okát. Mert így okoskodott: „Mindazok a lombikok, amelyeket eddig használtam, jó széles nyakúak”. Amikor nyakukat beforrasztottam, elég hosszú ideig kellett hevítenem az üveget, hogy megolvadjon és ez a meleg természetszerűleg kihajtja a palack levegőjének jó nagy részét. Érthető tehát, hogy ha letöröm a beforrasztott üveg végét, a levegő betódul a félig légüres térbe!”

Már akkor tisztában volt azzal, hogy Needhamnak az a gondolata, amely szerint a forróvíz-fürdőnek melege benn a lombik belsejében valamiképpen befolyásolja a levegő rugalmasságát, badarság… Semmi egyéb. De hogyan bizonyítsa be? Hogyan forrassza be a lombikot anélkül, hogy a nagy meleggel kiűzné a levegőt belőle? Ördögi ügyessége azonban csakhamar győzedelmeskedett ezen az akadályon. Új lombikot vett elő, magvakat szórt üregébe és aztán leöntötte tiszta vízzel. Most megolvasztotta a lombik üvegét úgy, ahogy eddig szokta, majd finom csővé húzta ki, de a kihúzás után nem forrasztotta be a cső végét, hanem egyszerűen nyitva hagyta. Nyugodtan várt aztán, míg a lombik és tartalma szépen lehűlt – közben helyreállt az egyensúly a külső és belső levegő között és csak ekkor forrasztotta be a kihúzott üveget. Egy szempillantás alatt bezáródott a hajszálfinom nyílás anélkül, hogy a lombik belsejéből valami levegő távozott volna el. Nagy megelégedéssel táncoltatta aztán az elzárt lombikot a forróvíz-fürdőben; figyelte, miként ingadozik és ugrál jobbra-balra, föl és le egy álló órán át és ezt az órát arra használta fel, hogy verseket szavalt és vidám nótákat énekelt. Aztán félretette az így kihevített palackot, míg végre egy szép napon újra felkereste laboratóriumát és kinyitotta az üveget. Most már óvatosabb volt: előbb gyertyát gyujtott és annak lángját odatartotta az üveg nyakához. Amikor letörte a cső végét, íme, hangos sziszegéssel fújta el a lángot a levegő! Ebben az esetben tehát a levegő rugalmassága bent nagyobb volt, mint kint!

Szóval: az órahosszat tartó forralás egyáltalában nem befolyásolta, nem csökkentette a levegő rugalmasságát, – hiszen az még rugalmasabbá lett mint volt annakelőtte – pedig a jó Needham szerint a rugalmasságban rejtőzködik a rejtélyes Vegetatív-Erő. Noha a palack levegője a rendesnél rugalmasabb, azaz tömöttebb volt: hiába halászott Spallanzani mester a megnyitott lombik maglevesében, egyetlen egy élőlényt sem talált abban. Ezt a kísérletet Leeuwenhoek állhatatosságával ismételte meg újra meg újra. Kísérletei során tucatjával törte el a lombikokat, számtalanszor öntözte meg különböző folyadékokkal szép csipkés ingét, fölsebezte kezét, jó pár kísérlete egyáltalán nem sikerült: de végeredményképpen mindig meg tudta erősíteni első eredményét.

Diadalittasan kürtölte világgá ezt a kísérletet és szózata természetesen Needham és Buffon fülébe is eljutott; a két jóbarát görnyedten ült botor teóriájuk romjain; nem volt mit válaszolniok. Spallanzani világos kísérlete kicsavarta kezükből a fegyvert. Az olasz tudós ezután maga is hozzálátott egy kis írásmunkához. Amilyen virtuóza volt a laboratóriumi munkának, ugyanolyan gyilkosan tudta forgatni tollát is és kísérleti eredményeinek birtokában most aztán végérvényesen tönkresilányította Needham szalónképes meséjét az élet spontán keletkezéséről. Spallanzani egész biztos volt immár abban, hogy a legkisebb állatocskák is csak hozzájuk hasonló lényekből keletkeznek. Abban is biztos volt, hogy a piciny mikróba épp olyan piciny mikróbaszülőktől származik és sohasem változik meg, éppen úgy, mint ahogy a zebra sohasem változik át zsiráffá és sohasem szül bivalyborjat. Élete végéig zebrának marad meg és zebracsikót hoz a világra.

„Hogy ne szaporítsam a szót, Needhamnak nincs igaza, amivel azt is bebizonyítottam, hogy az élőlények világában éppen olyan törvényszerűség és éppen olyan rend uralkodik, mint amilyen például a csillagok világában fölismerhető”.

Aztán elmondta az is, micsoda zavart hozott volna létre Needham a maga gondolatmenetével, ha neki nem sikerült volna e badar teóriákat a tények erejével ledorongolnia. „Képzeljétek el kérem, mi mindent tudtak volna be ennek a különös Vegetatív-Erőnek! Hiszen ez a rejtélyes erő Needham szerint mindenre képes a világon! Most mikroszkópos állatocskát teremt, amely Proteusként változtatja folytonosan testének alakját: az egyik percben cérnavékonyságú fonal alakjában mutatkozik, máskor tojásdad vagy gömbölyű alakban, majd meg kígyószerűen összegyűrűzött formában és talán sugarakkal ékesen és szarvakkal fölfegyverkezetten. Ez a Vegetatív-Erő, amely Needham agyában született meg, az egyik percben békát termel, a másikban egy kutyát, szunyogot meg elefántot, pókot meg bálnát, tehenet meg embert” Igy szállt sírba Needham az ő Vegetatív-Erejével együtt. Az ember megint nyugodtan élhetett szokott környezetében; nem kellett arra gondolnia, hogy a hátamögött valahogyan közeledik feléje a rejtélyes Erő, hogy cserebogárrá vagy vizilóvá változtassa egy szemrebbenés alatt.

Spallanzani dicsőségét az összes európai egyetemek hirdették; a tudós társaságok a világ legnagyobb tudósának ismerték el; Nagy Frigyes hosszú leveleket írt hozzá és királyi kézirattal a berlini akadémia tagjává nevezte ki. Nagy Frigyes elkeseredett ellensége, Mária Terézia, Ausztria császárnője és Magyarország királynője pedig igyekezett a nagy királyon is túltenni: fölajánlotta neki az – akkor Habsburg-uralom alatt állott Lombardia fővárosának, Pávia egyetemének egyik tanszékét. Díszes bizottság kereste fel, titkos tanácsosoknak, egész társasága, akik nagy császári pecséttel ékeskedő leveleket hoztak Spallanzaninak. Ezek a levelek arra kérték a Mestert, állítsa lábra a halódó páviai kollegiumot. Tárgyalások indultak meg, főképpen a fizetési feltételek felől, – Spallanzani mindig gondolt arra, hogy legyen mit aprítania a tejbe – de a tárgyalásoknak meg volt az eredménye és Spallanzani elfogadta a természetrajz professzorának állását és a természetrajzi múzeum vezetését. Amikor fölkereste jövendőbeli működése helyét, a múzeumban csak üres szekrényeket talált. De nem riadt vissza a reá váró feladattól: nekifeküdt a munkának, egész sorozatnyi előadást tartott, nagy hallgatósága előtt végzett nyilvános kísérleteket és bámulatba ejtette hallgatóit, mivelhogy ügyes kezében minden kísérlet szerencsésen sikerült. Küldöncöket küldött szét, hogy különös állatokat, érdekes növényeket, kevéssé ismert madarakat hozzanak neki és lassan-lassan megtöltötte az üres szekrényeket. Ő maga is számos esetben kúszott fel lehetetlen helyekre, meredek csúcsokra, csakhogy érdekes ásványokat és értékes érceket gyüjtsön és hozzon magával; aztán kalapácsfejű cápákat fogott sajátkezűleg és tarkatollazatú madarakat ejtett el; hihetetlen gyüjtőexpedíciókat szervezett múzeuma érdekében – csakhogy levezesse azt a kínzó energiafelesleget, amelynek birtokában mindenhez inkább hasonlított, mint az akkori idők egyszerű, csöndes tudósaihoz. Az amerikai nagyságok közül leginkább Roosevelthez hasonlítanám, mert ő benne is megvolt a „Teddy” bátorsága és éppen úgy tudott imponálni a közönségnek, mint ez a nagy amerikai „törzsfőnök”. (Az egyedüli különbség kettőjük között, hogy Spallanzani összehasonlíthatatlanul alaposabb ember volt.)

Ennek a lázas gyüjtő és előadó munkának közepette leveseivel és mikroszkópos állataival együtt bezárkózott laboratóriumába és nagy kísérleteket végzett, annak beigazolására, hogy kedvenc apró bestiái épp úgy követik a természet törvényeit, mint az emberek, a lovak és az elefántok. Így például egyszer a mikróbáktól nyüzsgő leves csöppjeit vékonyka üvegdarabokra helyezte el és dohányfüstöt fújt a csöppre, miközben mikroszkópján át figyelemmel kísérte a dohányfüst hatását. Hangos ujjongással kiáltotta világgá boldogságát, amikor látta, miként igyekeznek a mikróbák elkerülni az őket izgató dohányfüstöt. Máskor meg villamos szikrákkal bombázta az apró élőlényeket, és leírta, miként válnak ezek az állatok „kótyagosakká”, miként szűnik meg mozgásuk, miként halnak el.

„Lehetséges, hogy ezeknek a kis állatocskáknak magvai vagy petéi bizonyos tekintetben különböznek a tyúktojástól, a békapetétől vagy a halikrától – hiszen tudjuk, milyen sokáig bírják ki a forró víz hőfokát, – de egyébként nem látok nagy különbséget a különböző állatfajok között!” Ezzel a kijelentésével azonban megjárta a nagy tudós, mert kevéssel utána vissza kellett vonnia szavait.

„Ugy-e bár, a földkerekség minden állatának levegőre van szüksége? Én hát azzal fogom megmutatni, mennyire „állatok” az én állatkáim, hogy egyszerűen vacuumba, légüres térbe helyezem el őket és megfigyelem, miképpen pusztulnak el.” Körülbelül ez volt Spallanzani gondolatmenete. A kísérletet nagy szakavatottsággal végezte. Mindenekelőtt egész vékony hajszálcsöveket húzott ki, olyanokat, aminőkben Leeuwenhoek is tanulmányozta az apró élőlényeket. Aztán bemártotta ezt a hajszálcsövet olyan levesbe, amely telve volt a legapróbb élőlényekkel; a leves a hajszálcsövesség törvényeinek engedelmeskedve felszökött az üvegcsőben. Aztán beforrasztotta a hajszálcső egyik végét, másik végét erőteljes légszivattyúba kapcsolta be, működésbe hozta a légszivattyút és a hajszálcső üvegfalán keresztül apró élőlények láthatatlan evezőcsapásai lassankint megszünnek, hogy mozgásuk egyre csökken, hogy „elszédülnek” és mozgásuk végül megszünik…

A légszivattyú megindult, ám a mikróbákon semmi változás sem volt észrevehető. Az apró élőlények épp úgy éltek és mozogtak, mint azelőtt és látszólag nem nagyon vették észre, hogy szükségük van arra a levegőre, amelytől a kísérletező megfosztotta őket. Napokig figyelte a légüres folyadékot, majd hetekre terjesztette ki kísérletét. Aztán újra meg újra megfigyelte a történteket, keresve azt a hibát, amely kísérletébe talán belecsúszott. Amit tapasztalt, őrületnek tünt fel előtte, hiszen „nincsen olyan élőlény, amely levegő nélkül tud élni”. „Az ördögbe is! Hogyan lélekzenek ezek az apró vadállatok?” Meg is írta gondolatait egyik barátjának, Bonnet-nek a következő szavakban: „Ezeknek az állatocskáknak természete igazán csodálatraméltó! Légüres térben éppen úgy élnek, mint a levegőn. Összes működésük épp úgy folyik le, mint azelőtt, föl és alá úszkálnak a folyadékban, szaporodnak és napokig élnek a vacuumban. Milyen csodás észleletnek bukkantam nyomára! Hiszen eddig valamennyien azt hittük, hogy levegő nélkül nincs élet.”

Beállítható kézi nagyító (porte-loupe). Rajz 1718-ból.

Spallanzani nagyon büszke volt új elképzelésére és gyors gondolkodóképességére; ebben a büszkeségében megerősítették diákjainak, az őt bámuló úrhölgyeknek, tudós professzoroknak és diadalmas királyoknak hízelgő nyilatkozatai. De ez a hízelgés nem vette le lábáról, mert lelke mélyén és alapjában mindenekelőtt kísérletező tudós volt és szerényen hajtotta meg fejét, valahányszor új tapasztalati tény lerontotta azokat a teóriákat, amelyeket zseniális agya előzetesen kitermelt.

De jellemének voltak árnyoldalai is. Ez a tudós, aki kísérleteiben olyan végtelen becsületesnek mutatkozott, hogy sohasem tért el az igazság útjától, aki mindenkor a színigazsághoz híven adta elő mindazt, amit laboratóriumának mérges és rosszillatú gázai, valamint fényes gépei közepette talált: az igazságnak ez a fanatikusa – mondom – nem egészen becsületes módokat eszelt ki arra, hogy professzori fizetését valamiképpen öregbítse. Kitünő labdarugó, hegymászó és kutató létére nem átallotta, hogy a bécsi kormányzathoz siránkozó leveleket intézzen, amelyekben elpanaszolta, hogy Páviának gőzös és ködös levegője aláássa amúgy is gyenge egészségét. Hogy megtartsa szolgálatában, Ausztria császárja fölemelte fizetését és megduplázta egyetemi szünidejét. Spallanzani nevetve vette tudomásul a magas elhatározást és hazugságait – cinikus módon – politikának keresztelte el. De meg kell hagyni, hogy mindig elérte, amit akart: kísérleteiben az igazságot – végtelenül türelmes és pontos megfigyelések alapján; pénzt és előléptetést – igaz, hogy hamisság útján; az esetleges egyházi üldözések ellen pedig talárja biztosított menedéket.

Abban az arányban, ahogy elhagyta élete delelőjét, mind vadabb régiók felé irányította kutatásait. Egy szép napon elhatározta, hogy meg kell látogatnia a régi Tróját, amelynek története különösképpen foglalkoztatta agyát; aztán meg, hogy meg kell látogatnia a háremeket rabszolgáikkal és eunuchjaikkal együtt, amely utóbbiak épp úgy érdekelték kutató lelkét, miként annakidején a denevérek, a varangyos békák és legutóbb az apró állatocskák. Megmozgatta minden összeköttetését és végre megkapta József császártól, amit kívánt: az egy évi szabadságot és elegendő pénzt a Konstantinápolyba való utazáshoz. Igaz, hogy hamis jogcímen: egészségének helyreállítása címén, noha soha sem volt életében egészségesebb, mint éppen akkor.

Félretette és elzárta szeretett lombikjait, becsukta laboratóriumát és drámai könnyek közt búcsúzott el diákjaitól. Hajóra szállt, de útja nem volt szerencsés, mert a Földközi-tengeren rettenetes tengeri betegség vett rajta erőt és végezetül hajótörést is szenvedett. Magányos szigetre vetődött, de ott sem feledkezett meg arról, hogy mindent össze ne gyüjtsön, amit múzeuma részére használhatott. A szultán nagy lakomával fogadta; a szerail orvosai megengedték neki, hogy a szép háremhölgyek életét kedve szerint tanulmányozza… De később hazájában mégis azt mesélte, hogy bár csodálkozással és bámulattal szemlélte a törökök vendégszeretetét meg építészetét, de megvetette a náluk uralkodó rabszolgaság rendszerét és azt a világnézetüket, amely mindent a fátumnak, a végzetnek tud be.

„Mi nyugatiak azon az úton vagyunk, hogy tudományunk segítségével az emberiségnek látszólag kikerülhetetlen, látszólag örökös kinlódását és szenvedését le fogjuk küzdeni”. – Hallom, miként prédikálja híveinek meggyőző hangon reményteljes filozófiáját. Hitt, feltétlenül hitt a Mindenhatóban. De ez a hite nem gátolta meg kutató, kétkedő lelkét, villámló szemét abban, hogy ne érezze hitnéek határait, hogy ne keressen mentő körülményeket az Uristen számára, akit nem egyszer Természetnek vagy Ismeretlennek nevezett és ne tekintse magát az Uristen első asszisztensének, akinek feladata lészen az Ismeretlen Természet kimutatása és, ha lehet, legyőzése.

Néhány hónapi utazás után a Balkánon keresztül tért haza katonai kíséret fedezete mellett, miután a bolgár fejedelemnek meg a román goszpodároknak élvezte a vendégszeretetét. Végre Bécsbe ért, ahol tiszteletét tette legfelsőbb patrónusa, II. József császár előtt: úgy vélem, ez volt egész életpályájának külsőségek szempontjából legfényesebb pillanata. Sikereitől megrészegülten azt hitte, hogy íme, összes álmai megvalósultak. Pedig…

VI.

Miközben egyik diadalát a másik után ünnepelte utazásában, sötét felhők tömörültek körülötte a távoli Itáliában, éppen azon a páviai egyetemen, amelyet halódásából ő keltett életre és tett naggyá. Professzortársai éveken át csöndes haraggal figyelték, miként hódítja el hallgatóságukat; de mit tehettek ellene? A kínálkozó alkalmat lábhoz tett fegyverrel várták.

Spallanzaninak sikerült fárasztó expedíciók és igazán veszedelmes kirándulások és gyüjtőmunkák segítségével az egyetemnek egykoron teljesen üres természetrajzi múzeumát európai hírességűvé emelnie. Emellett egy kis magángyüjteménye is volt Scandianóban, kis házában. Egy szép napon Canon Volta, egyik legirigyebb ellensége elment Scandianóba és valamilyen ürüggyel bejutott Spallanzani magángyűjteményébe; ott körülszaglászott, aztán rosszindulatú vigyorgásba torzult el arca, amikor néhány edényt, egy kitömött madarat, meg egy konzervált halat talált ott, amely tárgyak a páviai egyetemi múzeum piros vignettáival voltak megjelölve. Volta nagy köpenyébe burkolódzva óvatosan kilopódzott a kikémlelt házból és kieszelte rosszindulatú tervét, amellyel majd a ragyogó Spallanzanit tönkre fogja tenni. És Spallanzani még nem tért haza Bécsből, amikor Volta, Scarpa és Scopoli jól kieszelt hadjáratot indítottak meg ellene a nagy nyilvánosság előtt. Röpiratot fogalmaztak meg és küldöttek el Európa minden ismertebb egyetemének és tudós társaságának és ez a röpirat egyenesen azzal a förtelmes bűnnel vádolta meg Spallanzanit, hogy a páviai egyetem tulajdonát képező egyes tárgyakat ellopott és saját magánmúzeumában helyezett el.

Egy pillanatra megingott lába alatt a talaj; és már-már rombadöntve látta mesés ívbe szökellt pályáját; nehéz álmaiban gúnyosan mosolyogtak reá azok, akik eddigelé a nagy nyilvánosság előtt dicsőítették ugyan, de titokban irigykedtek reá; elképzelte magának azoknak a diadalujjongását, akiket világos kísérleteivel és tapasztalatai adataival eddig mindenkoron legyőzött. Ami azonban legjobban megrémítette, annak lehetősége volt, hogy az a bárgyu Vegetatív-Erő talán újra életrekel…

Néhány napon belül azonban újra talpraállott; igaz, hogy rettentő botránynak került középpontjába, de szilárdan állt lábán, nekivetette hátát biztos igazságra falának és szemébe nézett vádlóinak. Türelmes bacillusvadászból és a szelid filozofikus levelek irójából erőteljes politikussá vedlett át hirtelenében; kérte vizsgálóbizottságnak kiküldését, – meg is kapta – „Ananiás-klubokat” alakított, amelyekben lánggal felelt a felé vetett tűzcsóvára. (L. az 5. sz. jegyzetet.)

Páviába hazatértében vajjon mire is gondolhatott? Vajjon szárnyaszegetten lépi-e majd át diadalai régi városának kapuját? Vajjon régi bámulói szeretettel fogadják-e majd, vagy talán áldozatul esik-e a rosszindulatú, az alattomos gyanúnak? Azt hiszem, ilyes gondolatok járhattak eszében. De Pávia kapuinak közelében minden kétkedése és balsejtelme eltünt, mert diákjainak tömege várta és ujjongással fogadta a mestert. A diákság ragaszkodásáról biztosította, diadalittasan kísérte szeretett mesterét régi professzori székébe. Az annyira öntudatos, büszke ember meghatottan, remegő hangon, talán könnyekkel szemében köszönte meg diákjai szeretetét és csak azt ismételte szüntelen, mennyire boldoggá teszi a fiatalok ragaszkodása.

Aztán odaállottak a vizsgálóbizottság elé, Spallanzani is, meg vádlói is; ahogy Spallanzanit ismerjük, elképzelhetjük, milyen hatvágásokkal győzte le ellenfeleit. Beigazolta bírái előtt, hogy az állítólag ellopott madarak nyomorúságosan kitömött, molyrágta tollazatú értéktelen múzeumi tárgyak, amelyek egy vidéki népiskola gyüjteménytárát is eléktelenítették volna; hogy azokat egyszerűen kiselejtezte a gyüjteményből. Beigazolta, hogy azokat a kígyókat és azt a tobzos állatot, amely állítólag hiányzott a gyüjteményből, más múzeumoknak adta el és hogy ez a tranzakció csak hasznára vált a múzeumnak. De beigazolta azt is, hogy fővádlója, Volta, értékes kőzeteket lopott a múzeumból és adta tovább barátainak…

A bírák minden vád alól fölmentették – ámbátor nem egészen bizonyos, hogy nem követett el bizonyos szabálytalanságokat; mindenesetre tény azonban, hogy Voltát és szövetséges társait az egyetemről szégyenszemre elküldték, továbbá, hogy a császár szigorúan meghagyta a vitázó feleknek, Spallanzaninak is, hogy azonnal szüntessék be az egész szégyenteljes ügyet és hallgassanak el. Hiszen a botrány hullámai már egész Európára kiterjedtek: a diákok nyilt zavargásba törtek ki, Európa többi egyetemei pedig mosolyogtak a példátlan skandalumon. Spallanzani még egy utolsó csapást mért legyőzött ellenfeleire; Voltát felfújt, üres hólyagnak nevezte el, Scarpát és Scopolit még cifrább jelzők özönével árasztotta el. Ennekutána aztán nyugodtan és megelégedetten tért vissza a bacillusvadászat hűs berkeibe.

Hosszú kísérletező éveinek folyamán számtalanszor gondolkozott azon, vajjon tulajdonképpen hogyan is szaporodnak ezek az apró állatok. Gyakran látta, miként függ két kis állatka össze és észlelését a következő szavakban vázolta Bonnetnek: „Ha az ember egy állatfaj két különböző példányát egyesülésben látja, természetesen mindig arra gondol, hogy párzásukat figyelte meg, amely szaporodásuk szolgálatában áll. Vajjon tényleg párzásban vannak-e ezek az egymáshoz tapadó apró állatocskák?” Lerajzolta ugyan észleleteit régi jegyzőkönyveiben, de amilyen hevesen kísérletezett mindenkor, éppen olyan óvatos volt akkor, amikor következtetéseket kellett levonnia.

Bonnet elbeszélte az akkor még kevéssé ismeretes, később azonban híressé vált barátjának, Saussure-nak, mennyire izgatja Spallanzanit az apró élőlények szaporodásának kérdése. Saussure saját szemével akart meggyőződni a Spallanzani-közölte tényekről. Pnotos észleleteket végzett mikroszkópján, majd rövidesen meg is írta egy értekezésben észleleteit. Közölte a tudományos világgal, hogy nem párzási folyamat az, amelyet Spallanzani észlelt. Ellenkezőleg – és ez igazán csodálatos tény, – az összefüggő állatpárok nem egyebek oszlásban levő állatocskáknál! A mikróbák Sasusure szerint nem párzás útján, hanem osztódás útján szaporodnak. Spallanzani kézhez kapta az értekezést és hitetlen fővel rohant mikroszkópjához, hogy meggyőződjék Saussure állításainak igazságáról. Rövidesen meglátta, hogy az észlelés tökéletesen igaz. Dicséretére vált, hogy azonnal meleghangú levélben üdvözölte svájci kollegáját felfedezése alkalmából. Mert igaz ugyan, hogy harcos lelke egész életén át szívesen keverte a kártyákat és hogy pokolian ambicióus lénye más emberek hírességére némelykor irigykedett is: de ebben az esetben egyetlen egy érzelem vett rajta erőt: a Saussure remek fölfedezése fölött érzett gyönyörűség. Spallanzanit a genfi tudóssal egy csodás vakolat kötötte össze: annak tudata, hogy új tények felismerése és az új észleletek új épületté való összekötése ezerszer fontosabb, mint az egyes kutató dícsérete vagy dicsősége. Ők voltak az első antimilitaristák, az első világpolgárok, az első internacionalisták a szó legnemesebb értelmében.

Kevéssel azután Spallanzanit az események ereje életének talán legzseniálisabb kísérleteibe kényszerítette. Hogy mi kényszerítette? Egyrészt barátai iránt érzett barátságra, másrészt pedig az a gyűlölet, amelyet a tudomány mezében föllépett és majdnem a hírhedt Vegetatív-Erőhöz hasonló zagyvaságok ellenében érzett. Egy Ellis nevű angol megtámadta Saussure megfigyeléseit és egyenesen kimondotta, hogy a Saussure magyarázata tökéletesen hamis. Ellis mindenekelőtt elismerte, hogy a kis állatocskák némelykor tényleg kettéválnak. ”De ez a kettéválás egyáltalán nem nevezhető oszlásnak. Egyszerűen azzal magyarázható, hogy az egyik nagy erővel úszó állatocska nekiütődik egy másik úszó lénynek és azt középen kettétöri. A Saussure finom teóriájával szemben ez az igazság!”

„De tovább megyek” folytatta Ellis, „az apró állatok éppen úgy származnak anyjuk testéből, mint akár a nagy állatok. Ha mikroszkópommal óvatosan figyelem őket, nem egyszer látok fiatalokat az öregek testében, sőt ha még jobban nézek oda, meglátom az unokát is a gyermek testében”. Spallanzani tudta, hogy mindez csak badarság. Őrületnek tekintette Ellis nézetét; de vajjon hogyan bizonyítsa be, hogy nincs igaza és hogyan bizonyítsa be végérvényesen, hogy az alsórendű állatok tényleg oszlás útján szaporodnak.

Spallanzani tudós agya – mondom – ösztönösen érezte meg, hogy Ellis véleménye gyenge lábon áll, de sehogysem tudta eleinte beigazolni, hogy az apró állatocskák tényleg nem robbantják egymást gyors mozgásukkal ketté. Végre eszébe ötlött a bizonyítás egyedüli útja. „Egy ilyen állatocskát el kell különítenem azoktól, amelyek mozgásukkal esetleg beléütköznek és aztán mikroszkóp alatt türelmesen kell vizsgálnom, vajjon magától válik-e ketté, vagy sem?” Elgondolása tényleg egyedüli útja volt a megoldásnak. „De vajjon miképpen lehet ezeket a végtelen kicsinységű élőlényeket társaiktól elkülöníteni? Könnyűszerrel emelhetjük ki a kutyakölyköt testvérei közül, vagy halászhatjuk ki az apró halacskát ezernyi társa közül; de nincs rá mód, hogy a mikroszkópos állatocskát farkánál fogva valamiképpen kiemeljük; túlságosan kicsiny az az ilyen durva manipulációhoz!”

Ezt a kérdést is meg tudta oldani. Ez a szineslelkű férfiú, aki imádta a víg ünnepeket és a sikeres előadásokat, a tömegnek ez a dicsőített hérosza, ez a rendkívüli ember újra csak hátat fordított diadalainak és mulatságainak, hogy lázas életének talán legokosabb, legcsodálatosabb, legzseniálisabb kísérletét hajtsa végre. Nem tett egyebet, minthogy megtalálta annak a módját, hogyan különítse el azt az ezredmilliméter nagyságú élőlényt társaitól.

Fölkereste laboratóriumát és óvatosan helyezett el egy baktériumoktól nyüzsgő levescseppet egy tiszta kristálylemezre. Majd szálfinom hajszálcsővel desztillált víznek minden élőlénytől mentes friss csöppjét helyezte a mikróbákkal teli csöpp közvetlen szomszédságába. „Most aztán elcsípek majd egyet közülük” – így szólt magában, miközben mikroszkópos lencséjét reáirányította a baktériumos folyadékra. Majd egy nagyon finom tűt vett elő, belemártotta óvatosan a mikróbalevesbe, és azután alig látható finom csatornát rajzolt a levesből a tiszta vízbe. Gyorsan beigazította mikroszkópját erre a csatornára és örömmel látta, miként úsznak lassankint az apró élőlények a tiszta vízcsöpp felé. Aztán amikor már az egyik vagy a másik élőlény belekerült a tiszta víz csöppjébe, hirtelen finom festőecsettel törölte ki, szívta föl a vékonyka csatornát és így elvágta útját a többi csírának, amelyek különben ugyancsak odaigyekeztek volna a tiszta csöppbe.

Hála Istennek! A nagy munka sikerült ! Az, amit még előttem senki sem tett meg: egyetlen egy élőlény van a csöppben; nincs társa, amely nekimenne és bombázná: most aztán nézzük, vajjon kettéoszlik-e vagy sem?” Aztán türelmesen várt megfeszült idegzettel, meggörnyedt háttal, könnyező szemmel és figyelte lencséjén keresztül az aprócska csöppet, egyetlen lakójával. „Milyen végtelen kicsi ez a lény; úgy él, mint magányos hal a tenger irdatlan mélységében”.

Csakhamar különös látványnak volt tanuja: drámai erővel játszódott le a leirandó esemény. A vizsgált élőlény – alakjára nézve olyan, mint egy nagyon vékony pálcika – közepén mind vékonyabbá és vékonyabbá vált. Nemsokára aztán a pálcika közepén alig látható finom fonal tartotta a két véget egybe, amelyek mindjobban és jobban kezdtek fickándozni, míg végre egymástól elváltak. Akkor már két élőlény úszkált a cseppben, ott, ahol ezelőtt csak egy tartózkodott. Mindkét élőlény valamivel rövidebb volt szülőjénél, de különben teljesen hasonló volt hozzá. A tudós tovább vizsgálta a cseppet: türelme csakhamar meglelte jutalmát, mert rövid idő mulva a két mikróba mindegyike újra kettéoszlott és nemsokára négy úszkáló lény volt a cseppben!

Spallanzani zseniális kísérletét legalább egy tucatszor ismételte meg és mindig ugyanazt az eredményt érte el; aztán lecsapott a szerencsétlen Ellisre, akár a völgybe zúduló lavina és végérvényesen eltemette Ellis okoskodását és megfigyeléseit a bacillusok belsejében látható gyermekekről és unokákról. Spallanzani egyenesen maró gúnnyal ment neki Ellisnek; leereszkedően ajánlotta neki, hogy kezdje előlről a bacillusvadászás ábécéjét. Arra is kitért, hogy Ellis valószínűleg nem esett volna a jelzett tévedésbe, ha pontosabban tanulmányozta volna Saussure finom értekezését, ami mindenesetre nagyobb előnyére szolgált volna neki, mint olyan bárgyú teóriák kieszelése, amelyek csak megzavarják a természet törvényeinek és tényeinek felismerését. A tudós, a természet igazi kutatója, sok tekintetben hasonlít az íróhoz, a festőhöz, vagy a zenészhez. Csak félig kutató, de félig művészember is. Spallanzaniban is sok lakozott a művészi íróból: tudományos értekezéseiben nem egy helyen hasonlította önönmagát Kolumbushoz és Vespuccihoz, ezekkel a nagy fölfedezőkkel állítván magát egy sorba. A baktériumok rejtélyes világáról úgy emlékezett meg, mint egy igazi világrészről, amelynek ő maga a fölfedezője és amelynek kikutatására annakidején valóságos fölfedező expedíciókat szervezett volt. Egy szóval sem említette meg sohasem, hogy ezek a kis állatok esetleg veszedelmesek, vagy gyilkos természetűek (nem szerette – legalább is nem a munkáiban – a vad álmodozásokat), de géniusza megértette véle, hogy ennek az új világnak fantasztikus teremtményei az emberi nemre nézve rendkívüli fontosságúak.

VII.

1799 tavaszán, amikor Napoleon hozzálátott, hogy a régi világot darabokra tördelje és amikor Beethoven ott kopogtatott a halhatatlanság kapuján hatalmas szimfóniáival, amelyekben éppúgy küzdött a régi világ előítéleteivel, mint Spallanzani tette egész életén át – a nagy kutatót szélhűdés érte. De három nappal később energikus, elpusztíthatatlan fejét már kidugta az ágytakaró alól és vígan szavalta Tasso-t és Homeros-t, azoknak a barátainak mulatságára és gyönyörűségére, akik halódásának hírére keresték fel. De bármennyire is ragaszkodott az élethez, ez a szavalata hattyúdala volt az öreg harcosnak , aki néhány napon belül végleg elköltözött az élők sorából.

A régi Egyptom nagy uralkodói oly módon óvták meg nevüket az enyészettől, hogy földi porhüvelyüket drága és díszben pompázó múmiákká alakíttatták át. A görögök és rómaiak márványba faragtatták nagyjaikat. Manapság arcképekben őrizzük meg elhúnyt jeleseinket. Mi maradt napjainkra abból a remek emberpéldányból, akit Spallanzaninak neveztek?

Páviában szerény kis mellszobor tartja ébren emlékét, a természetrajzi múzeumban pedig, akit érdekel, megláthatja az elhúnyt hólyagját.

Ez az epitáfium jellemző a mesterre. Kifejezése annak a szenvedélynek, amely semmiféle áldozattól nem riadt vissza, megvetette a konvenciókat, kinevette a nehézségeket, nem ismerte az ízléstelenséget és az életnek annyi sok csúnya oldalát.

Jól tudta, hogy hólyagja beteg. Szinte hallom, amint ezt mondja orvosainak: „Hát nézzétek meg halálom után, mi is volt ennek a szervemnek a tulajdonképpeni baja. Talán valami új, érdekes adatot fogtok találni…” Ez a kis apróság mindennél jobban jellemzi Spallanzanit. Lelke kicsiben való tükörképe százada cinikus, fürkészően kíváncsi, hidegen okoskodó lelkének, amely század ugyan kevés gyakorlati fölfedezést mutat fel, de megalkotta azt a talapzatot, amelyen állva Faraday, Pasteur, Arrhenius, Fischer Emil, Rutherford Ernest és a mai tudomány többi héroszai megalkothatták örökidőkre szóló felfedezéseiket. (L. a 6. sz. jegyzetet.)

Pasteur egyik kísérleti ebe.