| AJÁNLÁS | TARTALOM | SPALLANZANI — A bacillus bacillustól származik! |
LEEUWENHOEK — Az első bacillusvadász
Élt kétszázötven évvel ezelőtt egy Leeuwenhoek nevű férfiú, akinek megadatott, hogy elsőnek lássa meg azt a rejtélyes új világot, amelyet ezerfajta parányi lény népesít be. E lények közül egyesek rosszakaratúak, sőt halálthozóak, mások jóindulatúak és hasznunkra is vannak; sőt egyesek közülük fontosabbak az emberiségre, mint a föld felületének bármelyik része, vagy szigetcsoportja.
Leeuwenhoekról alig emlékezik meg a tudomány krónikája: a neve napjainkban csaknem olyan ismeretlen, mint amily ismeretlenek voltak azok a különös apró állatocskák és növényecskék akkor, amikor fölfedezte őket. Könyvem első fejezetét Leeuwenhoeknek szenteltem, a bacillusvadászok elsőjének. Utána számos fejezetben írom majd azoknak a vakmerő, állhatatos, különös kutatóknak és a halál ellen küzdőknek életét, akik utána következtek. Meg fogom mutatni, miképen lebbentették fel azt a fátylat, amely az új, az ismeretlen világot az emberiség előtt mindaddig eltakarta. Meg aztán azt is, mint éltek ezek a rettenhetetlen bacillusvadászok és bátorszívű vitézek. És hogy botorkáló útjaikon hányszor csalódtak, hányszor tévedtek, hányszor ejtették kortársaikat csalóka tévedésekbe. Olyanokról is meg fogok emlékezni, akiket halálba kergetett vakmerőségük és ráutalok majd arra, hogy gyilkosaik épp azok a parányi élőlények voltak, amelyeket tanulmányoztak. Szóval nem feledkezem meg a bacillusvadászatnak ma már dicsfényövezte homlokú mártírjairól sem.
Manapság tisztelik az igazi tudósokat, akik a társadalom fontos elemét alkotják; laboratóriumaikat minden városban megtaláljuk és munkásságukról sokat olvashatunk a napilapok hasábjain – elég gyakran, mielőtt ez a munkásságuk még tökéletes eredménnyel járt volna. Minden fiatal és tehetséges egyetemi hallgató előtt nyitva áll ma a kutatás útja, amelyen át haladva, kis szerencsével elérheti az egyik vagy másik egyetemi tanszéknek nem túlságosan magas fizetéssel dotált, de tiszteletben részesülő katedráját.
Mily máskép volt minden kétszázötven esztendővel ezelőtt!!
Képzeljük magunkat a Leeuwenhoek idejébe és gondoljuk, hogy középiskolai tanulmányainkat elvégeztük és pályaválasztás előtt állunk.
Tegyük fel, hogy te, kedves olvasóm éppen kilábaltál a tífuszból. Lábadozó állapotban megkérdeznéd jó atyádat, hogy valójában mi is volt a tífuszod oka. Ő azt felelné, hogy a „tífusznak gonosz szelleme szállott meg, kedves fiam.” Akármennyire nem elégítene is ki ez a válasz, úgy kellene tenned, mintha elhinnéd, amit mondott és nem volnál továbbra kíváncsi a tífusz természetrajzára. Hogy miért kellene így cselekedned? Egyszerűen azért, mert ha a nagy nyilvánosság előtt hitetlenkednél, atyai hatalmánál fogva megrendszabályozna és talán ki is utasítana házából. Atyád abban az esetben a hatalmas uralkodót: az Auktoritást képviselné.
Nagyjában ilyes volt a világ képe háromszáz év előtt, amikor Leeuwenhoek a világra jött. Még csak épen hogy le kezdte rázni magáról a babonák bilincseit és éppen hogy tudatára jutott saját tudatlanságának. A tudomány – és tudománynak csak azt az akaratot tekinthetjük, amely pontos megfigyelés és tiszta okfejtések alapján igyekszik az igazság felismerésére – akkortájt még csak ingadozó léptekkel, roskadozó gyermeteg térdekkel indult meg az igazságot kereső útján. Máglyán égették el Servet Mihályt, mert holttetemet boncolt* és Galilei börtönbe került, mert azt merészelte hirdetni, hogy a Föld kering a Nap körül.
Leeuwenhoek Antal 1632-ben született a németalföldi Delft városában, a kéklő szélmalmok, alacsony házak és mély csatornák hazájában. Tekintélyes polgári családból származott. Atyja kosárfonómester és sörfőző volt és a sörfőzőket a szomjas Hollandiában mindig sokra becsülték. Atyja korai halála után anyja iskolába járatta, hogy a köztisztviselői pályára léphessen, de az iskolát 16 éves korában otthagyta és inasnak állott be egy amsterdami szatócshoz. Ez a bolt volt az ő egyeteme. Képzeljék csak el, ha a mai egyetemi diáknak egy vegyeskereskedésben kellene vizsgára készülnie, miközben szüntelenül az ajtó, vagy a főnök csengőjére kell figyelnie és állandó udvariassággal kell a holland háziasszonyok előtt hajlongania, akik bizony jól megnézik a garast, mielőtt kiadnák. Igen kérem, ilyen egyetemre járt Leeuwenhoek hat álló esztendőn keresztül!
Huszonegyéves korában aztán otthagyta a rövidárukereskedés eladópultját, hazament Delftbe, megnősült és megnyitotta saját posztóboltját. Az életének ezután következő húsz esztendejéről vajmi kevés adat maradt reánk, legfeljebb az, hogy kétszer nősült meg, hogy sok gyermeke volt, kik közül a legtöbb korán elhalt; aztán azt is tudjuk, hogy időközben a delfti városházának portási állását sikerült elnyernie és hogy bolondos kedvteléssel foglalatoskodott üveglencsék metszésével és csiszolásával. Hallotta ugyanis, hogy ha tiszta üvegből készült tömböket végtelen türelemmel csiszolunk bizonyos módon, oly lencsét kapunk, amelyen áttekintve olyan részleteket figyelhetünk meg az egyes tárgyakon, amiket szabadszemmel sohasem vehetünk észre… Mondom: húszéves korától negyvenéves koráig keveset tudunk róla, de az biztos, hogy életének ebben a szakában tudósnak még egyáltalában nem számított. Hiszen csakis holland nyelven tudott beszélni, pedig a holland nyelvet a tudományos világ kultiválatlan nyelvnek tekintette, amelyen csakis halászok, sajtkereskedők és csatornatisztítók beszélnek. A művelt emberek akkoriban latinul beszéltek; de Leeuwenhoek latinul legfeljebb csak olvasni tudott és egyedüli könyve, melyhez hozzájutott a biblia volt. És mindennek dacára, amint azonnal látni fogjuk, ez a nagy műveletlensége volt a szerencséje; mert azáltal, hogy nem ismerte azokat a badarságokat, amelyeknek összességét akkortájt tudománynak nevezték, nem támaszkodhatott másra, mint saját szemére, saját gondolataira és saját ítélőképességére; ami különben nem járt nagyobb nehézségekkel, minthogy világéletében vasfejű, csökönyös ember volt ez a Leeuwenhoek.
Micsoda pompás mulatság lehet keresztülnézni egy lencsén és gyönyörködni azokon a dolgokon, amelyeket ilymódon megláthatunk! Az ám, de hogyan jut az ember ilyen optikai lencséhez? Leeuwenhoeknak eszeágába sem jutott, hogy a lencséket megvegye; sokkal is óvatosabb volt. Egyszerűen maga készítette el a szükséges műszereket. Életének homályba burkolt húsz esztendeje alatt az egyik pápaszemcsinálótól a másikhoz fordult és megtanulta tőlük az üvegcsiszolás alapelemeit. Aztán alkimistákat és gyógyszertárosokat látogatott meg és lassanként megismerte a kohászat és nemesfémöntés alapelveit. E tekintetben nagyon válogatós volt a jövendő tudós és egyáltalában nem elégedett meg azzal, hogy csak olyan lencséket csiszoljon, mint a hollandusok legjobb optikusai; nem kérem – őneki különbeket kellett készítenie. De ha már ilyen különb műszer sikerült is neki, akkor sem volt még megelégedve. A sajátmagakészítette lencsét réz- vagy ezüst- vagy aranyfoglalatba kellett még foglalnia és ezeket a foglalatokat is maga öntötte és kovácsolta. A mai kutatók egyszerűen megveszik 4-500 pengőért a maguk finom, fényes mikroszkópját, megtanulják a használatát és nyitva előttük a felfedezések útja, talán anélkül, hogy a mikroszkóp belső szerkezetéről valójában fogalmuk benne.
Leeuwenhoek nem volt ilyen kedvező helyzetben.
Természetesen szomszédai hóbortosnak hitték; de Leeuwenhoek nem igen törődött szomszédai véleményével, tovább is kísérletezett olvasztókemencéjével, miközben hólyagossá égette dolgos kezét. Családjával, barátaival nem törődött és hosszú éjszakákon át szépen egymagában végezte aprólékos, finom munkáját. A jó szomszédok mosolyogtak rajta, de Leeuwenhoek megtalálta a módját, hogyan készítheti el pár milliméter átmérőjű kicsiny, de kifogástalan gömbölyűségű és kifogástalanul megalkotott lencséit, amelyeken keresztülnézve fantasztikus dolgokat látott meg. Igaz, hogy joggal mondták műveletlen embernek, de rövidesen egész Hollandiában nem volt ember, aki fölülmúlta volna ezeknek a nagyítólencséknek készítésében; ő meg szomszédairól csak úgy nyilatkozott: „Bocsássanak meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek…”
Most aztán elérkezett annak az ideje, hogy saját-készítette lencséin át mindent megvizsgáljon, ami csak kezeügyébe esett. Megnézte, hogy milyenek a cethal izomrostjai, meg hogy milyen a szerkezete az ő saját bőrének. Majd a mészárostól szerzett pár ökörszemet és csodálkozással gyönyörködött a szemlencse pompás szimmetriás szerkezetében. Órákon át bámulta különböző haj és szőrszálfajták szerkezetét, míg nagyítója segítségével meg tudta különböztetni a juh gyapját a hód prémjétől, meg a jávorszarvas durva szőrzetétől. Ezek a dolgok – nagyítója alatt – szinte ormótlan gerendáknak tüntek fel, amelyek közül mindegyiket más körvonal jellemzett. Aztán végtelen ügyes kezével felboncolta a házilégy fejét; a légy agyvelejét finom tűhegyen nagyítója alá tette és megcsodálta, hogy milyen érdekes alkotóelemei vannak.
Aztán kíváncsi volt arra is, hogy miféle szöveti szerkezete van különböző fák keresztmetszetének, majd pedig különböző növénymagvak vonták magukra figyelmét. Odáig volt a bámulattól, amikor először látta meg a szúrólegyek szívókájának csodálatosan tökéletes szerkezetét, vagy a tetű lábának érdekes rajzolatát. Olyannak tünhet fel most utólag ez az ember, mint a kölyökkutya, amely végtelen kíváncsiságában szaglász végig mindent maga körül.
A nagy kétkedők csoportjához tartozott. Százszor is megfigyelte azt, amit vizsgált, legyen az méhfulánk, vagy tetűláb. Az volt a szokása, hogy az egyes tárgyakat hónapokig otthagyta nagyítólencséje hegyén: ebből természetesen az következett, hogy új, meg új lencséket csiszolt magának, úgy, hogy végezetül többszáz nagyítóval rendelkezett. Sohasem írt le észleleteiről egy szót sem és sohasem rajzolta le a látott képeket, mindaddig, amíg a száz, meg száz azonos vizsgálat alapján nem érezte magát a dologban teljesen biztosnak. Mindig kételkedett észleleteiben. Egyik írásában a következők olvashatók: „Azok, akik először néznek egy nagyítón keresztül, azt szokták mondani, hogy egyszer így látják a dolgokat, máskor úgy – sőt a tapasztaltak is tévednek igen gyakran. Én az észleleteimre több időt fordítottam, mint ahogy azt bárki is elhinné ezen a földön, de örömmel tettem és egyáltalán nem törődtem azokkal, akik kérdezték tőlem, hogy mit fáradok annyit és munkám mirevaló? Nem az ilyen emberek számára írom meg észleleteimet, hanem csak azok számára, akik filozofikus hajlandósággal rendelkeznek.”
Húsz évig dolgozott magábazárkózottan anélkül, hogy észleleteit másokkal közölte volna.
Ebben az időben, a 17. század közepe táján nagy átalakulások voltak a világon készülőben. Francia-, Angol- és Olaszországban akadtak már olyanok, akik saját észleleteik alapján szerettek volna a földi ügyek mibenlétéről meggyőződést szerezni. Ezek a lázadozó elemek nem kérdezték többé, hogy a szóbanforgó dolgokról miképpen vélekedik a nagy Aristoteles, vagy a pápa, hanem csak azt fogadták el valónak, Mit saját szemükkel láttak, aminek súlyát mérlegükön megmérték és csak azokban a válaszokban hittek, amelyeket kísérleteik nyomán magától a természettől nyertek. Angliában például egy különös táborba tömörültek össze az ilyenfajta kétkedők, amelyet „láthatatlan kollegiumnak” neveztek el, azért kellett titokban működniök, mert Angliának akkori diktátora, Cromwell valószínűleg felakasztatta volna őket, ha meghallja, milyen különös kérdésekre kíváncsiak. Milyen ügyes kísérleteket eszeltek ki ezek a kíváncsi emberek! Az akkori idők bölcselői például egész komolyan állították, hogy a pók semmiképpen sem juthat ki az egyszarvú egyetlen szarvából őrölt porral rajzolt kör középpontjából. A „Láthatatlanok” megvizsgálták, mi igaz ebben a tanításban. Egyikük porrá tört valamit, amiről egész komolyan hitte, hogy az egyszarvúnak szarvdarabja, a másik pedig kis palackban élő pókot hozott a gyülekezetbe. A kíváncsiak tudós képpel ülték körül a kísérletező asztalt. A kísérlet eredménye nagyon is természetes volt: a pók tizenkét gazella sebességével, eszeveszetten menekült a bűvös gyűrű közepéből.
Ne mosolyogjunk kérem ezeken az embereken. Hiszen ennek a kollegiumnak egyik tagja a hírneves Robert Boyle volt, a vegyészet tudományának egyik megalapítója, másik tagja pedig a még híresebb Newton. A „láthatatlan kollegium” később, amikor szabadabb szellők fujdogáltak, II. Károly uralkodása alatt, az Angol Királyi Tudományos Társaság neve alatt kelt új életre. És e társaság volt Leeuwenhoeknek első hallgatósága. Élt tudniillik akkor Delftben egy Regnier de Graaf nevű igen érdekes ember, aki egyáltalán nem mosolygott Leeuwenhoekon és akit az említett királyi társaság levelező tagjává választott, mivel nagyon érdekes új dolgokat írt le a női petefészek szerkezetéről. Noha Leeuwenhoek eléggé gyanakvó ember volt, mégis megengedte Graafnak, hogy bekukkantson az ő bűvös nagyítólencséibe, azokba az optikai szerszámokba, amelyekhez hasonlóak akkor az egész világon sehol sem voltak találhatók. Graaf hosszasan nézegette Leeuwenhoek készítményeit, aztán szégyenkezett saját hírnevén és írásban kérte fel a tudós társaságot, szólítaná fel Leeuwenhoekot csudálatos észleléseinek leírására.
Leeuwenhoek a tudós társaságnak felhívására azzal a reverenciával válaszolt, amellyel az egyszerű, a tudatlan ember tartozik világhírű tudósoknak. Sok mindenre terjeszkedett ki kissé bőbeszédű és nem egészen tudományos stílusú levelében: de hiszen ő csak az egyszerű, a népies holland nyelvet ismerte. Levelének felirata a következő volt: „Azon észleleteknek sommája, amelyeket Leeuwenhoek saját maga készítette nagyítójának segedelmével tett vala a bőrnek, a húsnak, a méhfullánknak mikroszkópos képe tekintetében”. A királyi társaság ámulatba esett, tagjai, pedig, a tudós és filozófus gentleman-ek az első percben ugyan kitünően mulattak a levélen, – de aztán valamennyien elcsodálkoztak az érdekes új tényeken, amiket Leeuwenhoek levele tudomásukra hozott. A társaság főtitkára köszönetet mondott Leeuwenhoeknak és azt a reményét fejezte ki, hogy ezt az első közleményét majd újak fogják követni. Reménye meg is valósult, mert a következő évtizedek folyamán körülbelül száz értekezést írt a tudós szerző. Ezek az értekezések inkább bőbeszédű levelekhez hasonlítottak; bennük csípős megjegyzések voltak olvashatók tudatlan szomszédairól, az áltudósok vásári lármájáról, a babonák elterjedéséről, meg aztán saját drága egészségi állapotáról, – de ezek között a személyes jellegű megjegyzések között minden egyes levélben olvashatták a tudós társaság előkelő lordjai és gentlemanjei halhatatlan és tökéletes leírásait azoknak a felfedezéseknek, amelyeket ez a holland ajtónálló és szatócs varázslatos szemével fölfedezett.
Ha visszapillantunk az egyes felfedezésekre, látszólag egyszerűeknek, hihetetlenül egyszerűeknek látjuk a természettudomány alapvető észleleteit. Hogyan érthető az meg, hogy ezer meg ezer éven át tanakodtak és vitáztak az emberek és filozófusok össze-vissza, ahelyett, hogy megnézték volna, hogy valójában micsoda környezetben élünk! Ugyanez áll a legapróbb élőlények világára is. Ma már a mozik vásznán mindenki láthatja a mikróbák nyüzsgő tömegeit és ezer, meg ezer ember – nemcsak tudós – látja optikai eszközök segítségével, hogyan nyüzsögnek, hogyan úszkálnak; a legfiatalabb orvostanhallgató is meg tudja mutatni nem tudom hány betegségnek különböző csiráját. Tulajdonképpen miért is volt olyan rettentő nehéz ezeket az élőlényeket elsőízben meglátni?
Hagyjuk ezeket a gondolatokat; hiszen a Leeuwenhoek idejében nem voltak még egyáltalában mikroszkópok, csakis kézinagyítók, amelyeken csak néhányszoros nagyítást lehetett elérni. Ha Leeuwenhoek megelégszik az akkori idők nagyító eszközeivel, megöregedett volna anélkül, hogy kisebb élőlényeket látott volna, mint aminő például egy sajtkukac. Érdeme ott kezdődött, hogy a monomániásnak állhatatosságával egyre javította, meg javította nagyítóeszközeit; folytatódott abban a kíváncsiságában, amelynek birtokában a legkülönbözőbb tárgyakat és anyagokat, legyenek azok „kellemes” természetűek, vagy akármilyen undorítóak, egyaránt vizsgálta. Mai szemünkkel nézve, persze, mindez a kacérkodás a méhfullánkkal, a különböző haj- és szőrszálak szerkezetével, csak előzetes tanulmánynak tűnik föl. Az ő napja valójában akkor virradt fel, amikor aranykeretes, összetett nagyítója segítségével először volt arra kíváncsi, hogy vajjon az esővíz mit mutat, ha összetett nagyítón keresztül vizsgáljuk meg.
Ez a nap jelenti életének fordulópontját. Leeuwenhoek fanatikusa volt a mikroszkópos vizsgálatoknak és csakis az ilyen fanatikus ember juthatott arra a gondolatra, hogy lencserendszerével a frissen az égből hullott esővizet vizsgálhassa. Mert vajjon mit láthat az ember a vízcsepp belsejében mást, mint vizet? Elképzelem, milyen fura gondolatokkal terhesen figyelte meg atyját Mária leánya, – aki 19 éves volt akkoron és gondosan ápolta hóbortos atyjaurát – amikor ez a különös ember vékony üvegcsövet izzásig hevített a lángban és aztán hajszálcsővé húzta ki. Mária nagy szeretettel csüngött atyján, – és nem törődött azzal, miket mondogatnak róla értelmetlen szomszédai – de még ő is csodálkozott azon, hogy milyen célból készítette szeretett atyja ezt a finom, hajszálvékony csövet?
Szinte látom, miként figyelte, hogy ez a tágranyílt szemű ember mint tördeli a hajszálcsövet aprócska darabokra, mint megy ki a kertbe és mártogatja be egyenként hajszálcsöveit abba a kádba, amelybe az esővíz gyűlt össze. Aztán miként megy vissza a dolgozójába és miként helyezi el az apró csődarabkákat mikroszkópjába. Vajjon mi járatban van ez a bolondos ember? Belepillant a mikroszkópba és érthetetlen szavakat mormol… És aztán hirtelen izgatottan kiált fel: „Mária! gyere csak ide, siess! Nézd csak micsoda kis állatkák vannak ebben az esővízben! Nézd csak, hogyan úszkálnak! Hogyan játszadoznak! Látod-e, hogy ezerszerte kisebbek, mint azoknak az élőlényeknek legkisebbje, amelyeket szemünkkel látunk. Mit szólsz hozzá, milyen gyönyörűségeket fedeztem fel?”
Mondom: elérkezett a Leeuwenhoek napja. Nagy Sándor indiai hadjárata alatt csodálkozva fedezte fel és írta le azokat a hatalmas elefántokat, amelyeket hellén szeme azelőtt sohasem látott – de ezek az elefántok az indiaiak szemében nem voltak csodálatosabb élőlények, mint a lovak a görögök szemében. Amikor Julius Caesar Angolországot meghódította, ismeretlen vad törzseket talált, amelyeket ámulattal telve írt le munkáiban – de ezek a régi brittek egymást joggal tekinthették olyan hétköznapi lényeknek, mint Caesar a római legionáriusokat. Amikor Balboa elsőízben látta meg a Csöndes-óceán végtelen szintjét, bizony büszke lehetett teljesítményére. Ám a középamerikai indiánnak ez az óceán csak ugyanannyit jelentett, mint a Földközi-tenger Balboának. Leeuwenhoeknál már nem így állt a dolog. Ez a delfti portás a kis élőlények fantasztikus és addig láthatatlan és ismeretlen világát fedezte fel. Azokat az élőlényeket látta meg elsőnek, amelyek a földi élet pirkadásának napjától kezdve, millió meg millió esztendő óta éltek, nőttek, csatáztak és enyésztek el anélkül, hogy akadt volna ember, aki életükről bármi módon is tudomást szerzett volna. Ezek között a lények között vannak olyanok, amelyek a milliószor nagyobb élőlényt – az embert – ölik meg. Olyanok, amelyek félelmetesebbek a tűzokádó sárkánynál, vagy a regebeli százfejű szörnyeknél. Vannak közöttük csodálatos, hallgatag gyilkosok, amelyek rakásra ölik a bölcsőben békésen szunnyadozó apróságokat, de a királyokra is rátalálnak trónszékükben. Ezt a láthatatlan, látszólag jelentőség nélkül való, de kérlelhetetlen – csak kevés esetben barátságos – világot fedezte fel elsőnek az nap Leeuwenhoek.
Ezért mondom. hogy az ő napja kelt fel.
Leeuwenhoek egyáltalában nem szégyenkezett amiatt, hogy mennyire csodálja és bámulja azt a természetet, amelynek minden zugában új meg új és szinte lehetetlen dolgokat és eseményeket fedezett fel. Szeretném magamat és önöket gondolatban azokba a naív időkbe plántálni át, amikor az emberiség a csodákba vetett hitét éppen elveszíteni készült és ebbeli igyekezetében csodálatosabbnál csodálatosabb új tényezőknek jutott a nyomára. Milyen fölemelő érzés volna, ha teljesen be tudnánk illeszkedni ennek az egyszerű holland polgárnak lelkébe és újra át tudnók élni izgatottságát, – talán inkább szédületnek vagy bódulatnak nevezhetnők – amikor először pillantotta meg ezeket a hemzsegő „átkozott kis bestiák”-at – t. i. így nevezte el először ezeket a legalsóbbrendű élőlényeket, mert hiszen – mint említettem – tudományos téren teljesen járatlan volt még a derék Leeuwenhoek. Ezek a parányi állatok túlságosan kicsinyek és túlságosan különösek voltak ahhoz, hogy minden további nélkül élő valóságnak fogadhassa el őket. Ujra meg ujra megismételte a kísérletet, míg görcsöt kapott a lencséket mereven tartó keze és szemét könnyek áradata borította el, ami olyankor történik, amikor valamit nagyon soká és nagyon merően nézünk. Pedig már első látásra nem csalódott! Itt is egy! Ott is egy! Különböző lényeket látott, amelyek közül kitünt az egyik, a többinél jóval nagyobb, amely fürgén mozgott ide s tova láthatatlan vékonyka lába segítségével. „Várjunk csak! Ime itt egy harmadik fajta állatocska – itt egy negyedik fajta, de ez már olyan kicsike, hogy alakját nem is tudom leírni. De ez is él! Helyét változtatja, de a hajszálcső üvegfalai határolta kis világban aránylag nagy utakat fut be… Milyen fürgék ezek a jószágok! Meg-megállnak, pihennek, de aztán megint körbe kezdenek forogni, majd meg saját tengelyük körül pörögnek, miközben egész megtett útjuk nem nagyobb, mint a legfinomabb homokszem kerülete”.
Látják kérem: Leeuwenhoek, noha látszólag rendszertelenül vizsgált minden lehetőt és lehetetlent, lelke mélyében az igen alapos emberek közé tartozott. Irtózott a teóriáktól és csak a tények iránt volt érzéke. Soká gondolkozott azon a kérdésen, hogy milyen úton-módon, miféle mérőszalaggal mérhetné meg ezeknek az apró bestiáknak testhosszát. Minthogy az abszolut mérés kérdését nem tudta megoldani, azokat az új lényeket, amelyeket felfedezett, minduntalan olyan megismert lényekkel hasonlította össze, amelyeknek pókhálós, szinte patinás képzeteit emlékezetének zugaiból halászta elő. Az egyik állatkájáról a következőket írja: „Ez a fajta ezerszer kisebb, mint egy nagy tetű szeme”. Ilyen pontos mértékegységekkel dolgozott. Ma már tudjuk, hogy a kifejlett tetűpéldány szeme sem nem kisebb, sem nem nagyobb, mint tízezer hasonló korú tetű bármelyikének a látószerve.
De hogyan kerülnek ezek a különös kis bestiák oda az esővízbe?
Vajjon az égről pottyantak-e alá? Vagy talán láthatlan módon kapaszkodnak föl a kád oldalán a föld színéről egész az állott víz tükréig? Vagy talán az Uristen teremtette őket a semmiből? Leeuwenhoek olyan ájtatosan hitt az Uristenben, mint a többi akkori hollandus. A Mindenhatóról mint a nagy Teremtőről emlékezett meg. Nemcsak hitt az Istenben, de nagyon erősen csodálta is. Mert vajjon milyen csodás lény is lehet az, akinek – hogy egyebet ne említsünk – megadatott például a méh szárnyának megteremtése! De ugyanakkor materialista is volt. Józan esze megérezte, hogy élet csakis életből keletkezhet és egyszerű elgondolásában szilárdan hitt abban, hogy a jóságos Teremtő tényleg csak hat napon át foglalatoskodott az összes földi dolgok megteremtésével, hogy munkájának befejezte után – magas trónszékében ülve – megjutalmazza a jó megfigyelőket és megbünteti a csalárd filozófusokat. Nem is tanakodott afelől tovább, hogy vajjon az apró állatocskák tényleg az égből potyognak-e le az esővel együtt. Nem kérem, nem lehetséges, hogy az Isten a semmiből varázsolta volna elő ezeket az annyira érdekes élőlényeket. További okoskodás helyett elhatározta, hogy kísérletileg vizsgálja meg, hogy honnan kerülnek elő.
Egy tisztára kimosott, azután megszárított borospoharat végezetül az esővízcsatorna lefolyó nyílása alá tett és megtöltötte friss esővízzel. Aztán hajszálcsövével szokásos módján felfogta az aprócska csöppet és mikroszkópja alá tette… Igenis kérem! „Itt vannak a „kis bestiák”, itt úszkálnak. Szóval egész friss esővízben is megtalálhatni őket”. De aztán belátta, hogy ez a lelete semmit sem bizonyít, mert hiszen lehetséges, hogy állatkáit a csatornából mosta poharába a folyó esővíz.
A kérdés eldöntésére tisztára kimosott zománcos kék porcellántálat úgy helyezett el szakadó esőben, hogy az esőcseppek semmiféle szennyet sem moshattak be a tálba. Aztán kiöntötte az összegyűjtött esővizet és csak a további, második szüretet vetette vizsgálat céljára. Aztán megint csak felszívta a parányi esőcseppecskét a finom hajszálcsőbe és hosszasan nézegette egyszerű optikai szerkezeteivel…
„Beigazoltam! Ebben a vízben egyetlen egy kis élő lény sem található! Szóval: nem az égből kerülnek elő!”
Aztán félretette és a következő napoknak úgyszólván minden egyes órájában újra meg újra megvizsgálta ezt az esővízpróbát. A negyedik napon nagy örömmel figyelte meg, hogy az aprócska bestiák megjelentek végezetül az időközben portól és mindenféle hulladéktól szennyessé változott vízben. Telivér amerikai szellem lakozott benne! Mivé is fejlődhetne a világ, ha minden egyes valónak vélt nézetünket a Leeuwenhoek-szabású emberek ítéletének vetnők alá!
Azt hiszik talán, hogy sietve megírta a királyi tudós társaságnak azt az előre nem is gyanított csodálatos világot, amelyet fölfedezett? Dehogy is tette kérem ezt. Leeuwenhoek lassú vizeken evezett. Még előbb vizsgálat alá vette a legkülönbözőbb vízpróbákat: olyat, amelyet hosszú ideig tartott dolgozójában; olyat, amelyet házának lapos tetőzetén őrzött meg; olyat, amelyet a városkának nem túlságosan tiszta csatornáiból gyüjtött és végezetül kerti kútjának vizét. Mindenütt megtalálta állatocskáit. Csodálkozott, hogy milyen véletlen útján kerülnek elő, – hogy ezer meg ezer összesen nem adja ki egy aprócska homokszem nagyságát, majd összehasonlította őket a sajtkukaccal és kimondotta, hogy úgy aránylanak ehhez az aprócska állathoz, mint a méh a lóhoz. Fáradhatatlanul figyelte őket naphosszat és leírta róluk, miként úszkálnak barátságosan egymás mellett, hasonlóan a „rajzó szunyogokhoz”.
A nagy tapogatódzóknak osztályához tartozott. Tapogatódzva botorkált a sötétségben, mint mindazok a kutatók, akik nem tudják mire bukkannak majd bizonytalan útjukban. Fölfedezései ugyan eléggé csodálatosak voltak, de teljesen ki nem elégítették; mindennel foglalkozott a világon, új tényeket, új adatokat keresett mindenütt. Miért csípi a bors az ember nyelvét? Ezt a kérdést tette fel egy napon magának és mindjárt megadta rá a valószínű feleletet: azért, mert a bors porában apró kis hegyes alkatrészek vannak, amelyek fölsebzik az ember nyelvét. De vajjon vannak-e tényleg a bors porában ilyen apró alkotórészek? Nekiállott és a bors körül kezdett serénykedni. Jó egynehányszor tüsszentett ugyan, meg talán bele is izzadt nagy kinlódásába, de nem tudta annyira porrátörni a borsszemcséket, hogy a borspor szemcséi elférjenek mikroszkópjának lencséjén. Puhítás céljából pár hétre vízbeáztatta a borsszemeket, aztán finom tűkkel széjjelbontotta a fölázott, alig látható törmeléket és parányi vízcseppben elosztva hajszálcsöveibe szívta fel a vizsgálandó anyagot. Amikor aztán benézett mikroszkópjába, olyan felfedezésre bukkant, amely már őt is kielégítette. Arról teljesen megfeledkezett, hogy a szemecskék belsejében hegyes kristályokat akart keresni, ellenben a kíváncsi kisfiú érdeklődésével csodálkozott azon a látványon, amelyet mikroszkópja tárt szeme elé, „a kis állatocskák hihetetlen számán, amelyek jobbra-balra, előre-hátra, lassan vagy fürgén mindenféle táncot jártak, mozogtak és nyüzsögtek”
Igy bukkant Leeuwenhoek arra a pompás módszerre, amelynek segítségével tenyészteni tudta az ő kis állatkáit.
Most aztán fogjunk hozzá és írjuk meg mindezeket az épületes ügyeket a londoni nagy férfiaknak! Minden cikornyától mentesen vázolta levelében az ő nagy elálmélkodását. Olvashatjuk kaligrafikus írásában, hosszú oldalakon keresztül, de egyszerű, keresetlen szavakban, hogy az ő kis állatkáiból egymillió fér el egy középszerű homokszem belsejében és hogy az ő borsvizének egy cseppjében, amelyben olyan pompásan élnek és szaporodnak, több mint 270.000 élőlény foglal helyet.
Amikor angol nyelvre fordított levele felolvasásra került azoknak a tudós kétkedőknek gyülekezetében, akik nem hittek az egyszarvú egyetlen szarvának bűvös erejében, ez a társaság az új kollegától nem volt túlságosan elragadtatva. Micsoda! Azt mondja ez a hollandus, hogy olyan apró állatokat fedezett fel, amelyekből több fér el egy csöpp vízben, mint ahány ember lakik Londonban? Kérem ez lehetetlen! A sajtkukac a legkisebb ismert élőlény és nem engedjük a sajtkukacot…
De voltak közöttük olyanok is, akik hittek Leeuwenhoekban. Hiszen tudták róla, hogy abszolut pontos ember és hogy amit eddig leírt, az feltétlenül igaznak bizonyult… A tudós társaság levelet intézett a bogaras ajtónállóhoz és ebben a levélben kérte, írná meg pontosan, milyen módon készíti el mikroszkópját és végzi vizsgálatait.
Leeuwenhoeket mélységesen fölháborította ez a válasz… Az még hagyján, hogy a korlátolt delftiek kinevetik. De a Királyi Társaság? Eddig azt hitte, hogy filozófusokból áll! Mit válaszoljon nekik? Megírja-e tényleg, amit kérnek, vagy pedig tartsa továbbra is véka alatt fölfedezéseit? Szinte hallom, miként mormogta magában: „Te jóságos Uristen! Mit dolgoztam és izzadtam addig, míg megtanultam, milyen utakon kell járnom, hogy eddig nem ismert tényeket fedezhessek fel! Mennyi gáncsot vetettek nékem az ostobák, amíg sikerült a nagyítót tökéletesíteni és módszereimet megalkotnom!”
De hiába! A fölfedezőknek hallgatóságra van szükségük. Jól tudta, hogy a Tudós Társaság kétkedői épp olyan komolyan tagadják az ő állatkáinak létét, mint amilyen komolyan állítja ő, hogy tényleg látta őket. Válaszában elég kurtán bánik a kétkedőkkel. Azon kezdi, hogy egész életében mindenkor a színigazságot írta meg. Részletesen közölte számadásait (a mai bacillusvadászok sem járhatnának el nagyobb pontossággal!) a hozzájuk tartozó összes számolási műveletekkel, szorzással, osztással, stb. együtt, úgy, hogy levele jobban hasonlított egy gimnazista számtani feladatához, mint a valódi tudós értekezéséhez. Azt is megírta, hogy új állatkáit Delft szános lakosának bemutatta mikroszkópja alatt. Ezt jegyzőkönyvileg is tudná igazolni és a jegyzőkönyveket nem kisebb emberek írnák alá, mint két lelkész, egy közjegyző és nyolc kifogástalan polgárember. Mindezekre hajlandó, de egyre nem: hogy elárulja, miként készíti mikroszkópját.
Látják kérem: Leeuwenhoek a féltékenykedőkhöz is tartozott. Azt készségesen megengedte, hogy bárki benézzen nagyítólencséjébe, de mindenkit azonnal kiparancsolt a házból, aki kézzel merte megérinteni a titkos szerkezetet. Úgy viselkedett, mint a gyermek, aki büszkén mutogatja kifogástalan piros almáját pajtásainak, de megharagszik rájuk, ha megérintik, mert hátha leharapnának belőle valamit. (L. a 2. sz. jegyzetet.)
A tudós társaság két optikust, Hooke és Grew nevezetűeket bízott meg azzal, hogy készítsék el a lehető legjobb nagyítókat és ezenkívül főzzenek borsvizet a legjobb minőségű fekete borsból. És 1677 november 15-én Hooke sajátkezűleg vitte mikroszkópját a tudósok gyülekezetébe és bemutatta, hogy Leeuwenhoek igazat mondott.
„Tessék idenézni: itt vannak azok az aprócska bestiák”. A társaság tagjai elhagyták ülőhelyüket és a mikroszkóp köré gyülekeztek. Odáig voltak a csodálkozástól, hangosan éljenezték a fölfedezőt és bámulattal adóztak varázslóerejű megfigyelőképességének. Ez a nap örömünnepe volt Leeuwenhoeknak. A Tudós Társaság rövid idő mulva levelező tagjának választotta, ezüstszelencében küldte el néki a remekszép oklevelet, amelyet a társaság címere díszített. „Életem végéig hűséges szolgájuk leszek!” Ezt írta válaszul. És szavát tényleg be is tartotta, mert életének végéig (90 évet élt meg!) szorgalmasan írogatta Londonba leveleit, amelyekben komoly tudomány és csevegések furcsán váltakoznak egymással. De mikroszkópot – nagyon sajnálja, kérem – nem küld nekik; nem is fog, addig, míg él. A Királyi Társaság annyira ment, hogy dr. Molyneux nevű tagját elküldte, ismertesse külön jelentés formájában ezt a különös fölfedezőt. Molyneux igen nagy árat kínált a Leeuwenhoek mikroszkópjai bármelyikéért, – hiszen egy-kettőt csak nélkülözhet, akkor, amikor százával állnak ott dolgozójában a jobbnál-jobb mikroszkópos rendszerek. „Nem kérem, azt már nem! De ha a Királyi Társaság bármit is kívánna látni: a legnagyobb készséggel…” Ettől az egy kívánságtól eltekintve minden tekintetben rendelkezésére állott a tudós társaság kiküldöttjének. „Tessék kérem! Itt láthatók, ebben a kis üvegben a nem teljesen kikelt osztriga-peték; ebben az üvegben a legkülönbözőbb aprócska állatok láthatók”, – és angol kollegája szeme elé tartotta az ő nagyítóját, figyelve az egész idő alatt szemeszögletéből arra, vajjon nagyon tiszteletreméltó látogatója nem nyúl-e a „kiállított tárgyakhoz”, vagy nem sinkófál-e el valamilyen fontos készítményt.
Molyneux elragadtatással kiáltott föl: „Az ön eszközei csodálatosak! Ezerszer jobban mutatják a tárgyakat, mint Angolország legjobb lencséje!”
„Nagyon szeretném – válaszolta Leeuwenhoek – bemutatni önöknek legjobb lencsémet és megtanítani önt a vizsgálat legcélszerübb módszerére: de azt az egy eszközt egészen a magam számára tartogatom és a világon senkinek sem mutatom meg, még családom tagjainak sem.”
Ezeket az aprócska állatokat felfedezőjük mindenütt megtalálta; meg is írta a Királyi Társaságnak, hogy szájában mindenütt fellelte őket: „Bár közel ötvenéves vagyok és fogaim kifogástalanok, – amiben talán szerepet visz az a körülmény, hogy fogaimat minden reggel sóval dörzsölöm be, aztán kefével tisztítom, végezetül pedig kendővel dörzsölöm erőteljesen fogaimat”. Főképpen a fogközi fehér bevonat mutatja az új csodát. Amikor a fogáról lekapart lepedéket egy kevés tiszta esővízben elosztva mikroszkópjának tűjén elhelyezte, vajjon milyen látvány tárult szeme elé? Ime! az egyik elképzelhetetlenül pici kis élőlény úgy úszkál a folyadékban, „mint a csuka nevezetű hal a vízen”. Az a másik fajta egy darabig egyenest úszik előre, majd tengelye körül kering, hogy végezetül karcsú piruetteket vágjon ki. Más élőlények lassú mozgással haladnak tova, vagy látszólag mozdulatlanok, akárcsak egyenes vagy kissé meghajlított pálcikák volnának. De Leeuwenhoek nem enged, vörösre nézi ki a szemét, végezetül sikerül meglesnie, hogy ezek a pálcikák lassan bár, de mégis mozognak, mégis élnek! Micsoda állatsereglet is él az ember szájában! Egyesek hajlékony pálcikákhoz hasonlítanak; helyüket lassú mozgással változtatják, akár az egyházi körmenetben haladó emberek közöttük pedig csavaros élőlények keringőznek és villámgyorsasággal szelik a folyadékot, mint megannyi megelevenedett végtelenül fürge dugóhúzó…
Kísérleti állatseregletét egész ösmeretségi köréből alkotta meg ez a különös ember. Amikor kifáradt abban, hogy a saját szájának apró állatkáit tanulmányozza, pihenőül sétára indult a nagy fasor árnyékában , amelynek fái épp akkor hullatták el sárga leveleiket a csatornák barnás színben csillogó habjaiba, – hiszen pihenőre is volt szüksége – és ezen a sétáló útján, mint megírta a Tudós Társaságnak, egy öreg emberrel találkozott, aki arról volt nevezetes, hogy felette józan életet folytatott, sohasem élt szesszel, sem dohánnyal, és bort is csak nagyon ritkán ivott. Beszédközben reátekintett ennek az embernek rossz fogaira. Megkérdezte tőle, hogy mikor tisztította utoljára fogait. Azt a feleletet nyerte, hogy ő még életében sohasem tisztította a fogait…
Egyszeriben megfeledkezett arról, hogy a sok mikroszkopálástól mennyire fáj a szeme és csak arra gondolt, hogy a különösnél különösebb élőlényeknek milyen csodálatos állatsereglete lakozhatik ennek az öreg embernek szájában. Azonnal fültövön csípte kíváncsiságának erényekkel ékeskedő, de egyébként nem egészen tiszta áldozatát és megvizsgálta fogainak lepedékét. Természetesen millió meg millió számban ott találta azokat az apró bestiákat, amelyeket már különben is ismert, de a legfontosabb – amit a Királyi Társasághoz intézett levelében ki is emelt – az volt, hogy ennek az öregnek szájában egy új, graciózus… lényt fedezett fel, amely a többiek között úgy kergetőzött és úgy kígyózott, úgy szedte lágy testét szabályos hullámvonalakba, akár a legfürgébb kígyó. Leírja, hogy ezerszámra nyüzsgött ezektől az újfajta élőlényektől a vizsgált foglepedék.
Az ember csodálkozhatnék azon, hogy a sok száz levél közül, amelyeket Leeuwenhoek a Tudós Társasághoz intézett, egyetlenegyben sem találjuk a legtávolabbi célzást sem arra, hogy ezek a rejtélyes és új élőlények esetleg bajokat is okozhatnak. Pedig leírta őket az ivóvízben, a szájban és az évek folyamán megtalálta a legapróbb élőlényeket a lovak, békák és más állatok béltartalmában, valamint saját váladékaiban is. Meg is írta egészen őszintén, hogy főképpen akkor találta őket meg, amikor bélzavarokban szenvedett; de sohasem jutott eszébe az a gondolat, hogy talán kapcsolat van az ő bélzavarai és ezen kicsinyke állatkák között. Ebben a tekintetben nem egy újmódi bacillusvadásznak szolgálhatna mintaképül: olyanoknak, akiket bizony nem jellemez a Leeuwenhoek látszólagos fantáziahiánya és óvatossága. Az utolsó ötven év folyamán tömérdek mikróbát tömérdek betegség okozója gyanánt írtak le, pedig valójában nem állíthattak ezek a fölfedezők, vagy kutatók mást, minthogy ezt, meg ezt a csírát találták az emberben akkor, amikor bizonyos betegségben szenvedett. Leeuwenhoek nagyon is meggondolta, amíg oki összefüggéseket talált a tények között. Gondolkozását ebben a tekintetben mély és komoly ösztön vezérelte, amely őszintén megsugta néki, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, hogy az élet törvényei felettébb szövevényesek, – meg hogy nagy veszedelmekkel játszik a kutató, ha a sok lehetőség közül egyetlenegy észlelt tényre mutat rá, mint biztos történés valószínű okozójára…
Múltak az évek. Kisded üzletét továbbra is ellátta, továbbra is gondoskodott arról, hogy a delfti városháza a lehető legnagyobb tisztaságban ragyogjon, de lelke eközben begyöpösödött és megkérgesedett. Ami azonban nem zavarta meg abban, hogy továbbra is órákat töltsön mikroszkópjai mellett és hogy felfedezéseinek sorát ne gyarapítsa. Igy például egyszer egy aprócska kis halat teljes egészében helyezett el egyik üvegcsövecskéjében és meglátta farkában, minden élőlény között elsőnek, azt a hajszálcsöves érhálózatot, amelyen keresztül folyik a vér és jut el az ütőeres rendszerből a vivőerekbe – és ily módon tökéletesítette és kiegészítette a nagy Harvey felfedezését a vérkeringésről. A legrejtélyesebb, legregényesebb és a legtitkosabb anyagok megannyi kísérleti objektumul szolgáltak mikroszkópos tanulmányai részére. Ő fedezte fel az emberi spermaszálacskákat, és eszébe sem jutott az a gondolat, hogy a finnyás lelkűeknek nem tetsző anyaggal foglalkozik, hiszen ő mindenben az igazságot kereste. Az igazság pedig felette áll minden konvenciónak. Hírneve lassan egész Európában elterjedt. Nagy Péter, az orosz cár az ő kedvéért utazott Delftbe, hogy meglátogassa és az angol királynő is meglátogatta, hogy bekukkantson mikroszkópjaiba és meglássa a láthatatlan lények csodálatos világát. Számtalan fölfedezésről számolt be az angol tudós társaságnak, amelynek Newton és a híres vegyész, Robert Boyle mellett ő volt leghíresebb tagja. Azt kérdezik tőlem, vajjon az a sok tisztesség, amely érte, megzavarta-e egyszerű fejét? Nem, kérem, mert már kezdettől fogva a legnagyobb véleménnyel volt önönmagáról. Világéletében hihetetlenül önfejű ember volt, másrészt azonban a legszerényebbek közé tartozott, valahányszor csak arra gondolt, hogy mennyi ismeretlen igazság veszi őt is, meg egyáltalán az egész emberiséget körül. Végtelen csodálattal adózott ugyanaz egekben trónoló Mindenhatónak, de igazi istenének az Igazságot tekintette.
„Távol állok attól, hogy önfejűen megmaradjak véleményeim mellett; abban a pillanatban hagyom el őket és megyek át újabb gondolatokhoz, amikor tapasztalataim régebbi nézeteimmel ellenkezésbe kerülnek . Ez annál igazabb, mert engem csak egyetlenegy akarat és végcél lelkesít: az igazság, amelyet addig a határig szomjúhozok, amely határig értelmem fel tudja fogni; az a kis tehetség, amellyel rendelkezem, csak arra való, hogy kiragadjam a világot az eddigi pogány babonák láncolatából és megmutassam az igazsághoz vezérlő utat, amelyet többé nem szabad elhagynia”.
Egészsége mindvégig kifogástalan volt és még nyolcvanéves korában sem remegett keze, amikor látogatói szeme elé tartotta nagyítóit, hogy bemutassa nekik az aprócska élőlényeket, vagy a kikelt osztrigák álcáit. Esténként ugyan – ebben a tekintetben nem különbözött honfitársaitól – nagyon megkívánta az itókát és talán életében sem szenvedett más betegségben, mint azokban a főfájásokban, amelyek az estéli italozásoknak voltak természetes következményei. Az orvosokat utálta: mert hiszen micsoda jogon beszélnek azok az emberi testről és annak betegségeiről, akik ezredrészét nem tudják annak, amit ő az élő szervezetről hosszú évek munkájával kikutatott. Egész különös és sajátos teóriákat állított fel, amelyekkel említett reggeli sörcsömörjét igyekezett megmagyarázni. Jól tudta, hogy a vér számtalan gömböcskéből van összetéve, amelyeket ma vörösvérsejteknek nevezünk – hisz minden ember közül ő látta meg ezeket a sejteket elsőnek. Azt is tudta, hogy ezek a vörösvérsejtek a hajszálereken keresztül jutnak el az ütőerekből a vivőerekbe – hiszen ő fedezte fel ezeket a hajszálereket az apró hal farkában. Egyszerűen úgy magyarázta mulatozásának utókövekezményeit, hogy a vér besűrűsödik és ezért nem folyik kellőképpen. Mi következik ebből? Hogy a vért fel kell higítani! Meg is írta a Tudós Társaságnak, még pedig ezekkel a szavakkal: „ha egy estén nagyon bőségesen bevacsoráltam, akkor reggel több csésze kávét iszom meg és gondoskodom arról, hogy jó forrón kerüljön a kávé asztalomra; ennek a forró italnak hatása következtében az izzadság tör ki rajtam. Ha ezzel az eljárással nem tudtam helyreállítani jó közérzetemet, akkor nem segít rajtam a városnak összes gyógyszere sem, aminthogy nyiltan ki is mondom, hogy hosszú életemen át esetleges lázamat csakis ilyen módon kezeltem.”
A legapróbb élőlényekre vonatkozó egyik érdekes fölfedezését kedvelt feketekávéjának köszönhette; minthogy minden tevékenysége végezetül a természetnek valamelyes ismeretlen zugához kalauzolta a fáradhatatlan kutatót, akinek egész élete azoknak a dimenzióikban végtelen csekély drámáknak jegyében folyt le, amelyek mikroszkópjának lencséje alatt játszódtak le. Ezeket a drámákat pedig tágranyilt és ragyogó szemmel figyelte meg, miként a gyermek átéli a tündérmesék tündérországának életét… Sohasem fáradt bele a természet könyvének olvasásába, mert hiszen ennek a könyvnek minden egyes lapján új meg új eddig ismeretlen részletekre bukkant, és gondolatban sok olyan lapot megjelölt, amelyet újra át akart tanulmányozni… Évekkel azután, hogy a mikróbákat saját szájában fölfedezte, egy szép reggelen, miután bekebelezte olajozásra szorult testébe szokásos gyógyító kávétömegeit, megint megvizsgálta egyszer foglepedékét.
„Érdekes! hiszen ebben egyetlenegy élő állatkát sem látok. Itt-ott még van valami, amit talán némi jóakarattal hulláiknak lehetne tekinteni, de 1–2 immel-ámmal mozgó példánytól eltekintve, mozgó állatka nincs az egész készítményben. Szent Isten! Mi történik, ha a Királyi Társaság valamelyik Feő-Feő Mestere saját foglepedékének vizsgálata közben hasonló eredményre jutna? Ugyebár nyilvánvalóan tagadásba venné állításaimat?…”
„Mi történt valójában? Kávét ittam, még pedig olyan forró kávét, hogy megégettem ajkamat. Rögtön a forró kávé után azt a foglepedéket vizsgáltam meg, amelyet metszőfogaimról választottam le, szóval azokról a fogakról, amelyek elsősorban érintkeztek a nagyon forró kávéval.”
Nagyítótükör segítségével új váladékot halászott elő szájüregéből, mégpedig a zápfogak környékéről. „Nagy meglepetésemre olyan hihetetlen nagy számban találtam meg ebben a próbában az aprócska állatokat, amelyet csak azok hisznek el, akik saját szemükkel látták a készítményt.” Aztán igen finom kísérletekhez fogott. Üvegcsövekben olyan vizet hevített föl különböző hőfokokra, amelybe előzőleg foglepedéket osztott volt el. Amikor a hő elért bizonyos fokot, megszünt a kis állatkák mozgása. Mégpedig olyanképpen szünt meg, hogy a folyadék lehűlése után sem tért vissza. Tisztán látta a következtetést: a kávé forrósága ölte meg metszőfogai tövén az addig nyüzsgő életet.
Határtalan gyönyörűséggel ismételte meg ezt a kísérletet. Csak egy zavarta meg. Az a körülmény, hogy sohasem tudta eldönteni, hogy melyik a feje és melyik a farka az ő kis állatkáinak! „Ime! Nézzétek csak ezt a példányt itt! Milyen sebesen úszik egy irányba, de aztán megáll és anélkül, hogy megfordulna, épp olyan gyorsan úszik vissza, mint ahogy jött. Melyik most a feje, melyik a farka? Meg aztán ha állat, hisz akkor kell, hogy mája is legyen, meg agyveleje, meg vérere és egyéb szerve.” Gondolatai visszavezették negyven év előtti kutatásai felé, amelyekben erős lencséi segítségével azt mutatta ki, hogy a bolhák és sajtkukacok – bármilyen egyszerűeknek is látszanak szabadszemmel – valójában csaknem olyan komplikált szervi összetételűek, mint a legmagasabbrendű állatok, vagy akár az ember. De most az egyszer nem jutott előbbre. Mert legerősebb lencséi segítségével sem volt képes az új élőlényekben szervi szerkezetet meglátni. Azok pálcikák, golyók vagy dugóhúzók maradtak mindvégig. Egyelőre azzal segített magán, hogy a Királyi Társasághoz intézet egyik levelében kiszámította, hogy amennyiben vérereik volnának ezeknek az aprócska lényeknek, azoknak átmérője milyen végtelen kicsiségű volna. Ne higyjük azonban, hogy egy percre is el akarta volna hitetni bárkivel is, hogy látta ezeket az elképzelt vérereket: hanem örömet szerzett neki, hogy főpatrónusait ámulatba ejti az ilyen számításokkal.
Ha Leeuwenhoeknak nem sikerült azokat a csírákat meglátnia, amelyek az emberi betegségeket okozzák, ha túlságosan csekély volt képzelőtehetsége ahhoz, hogy megjövendölje, milyen fontos és gyilkos szerepük van az ő általa felfedezett apró élőlényeknek, annyit mégis felismert, hogy a láthatóság határai alatti élőlények náluknál összehasonlíthatatlanul nagyobb lényeknek elpusztítására képesek. Egy ízben folyami kagylókkal mulatott, amelyeket a delfti csatornából halászott ki. Ezer meg ezer még világra nem jött kagylópalántát talált egy anyaállat belsejében. Hazavitte a fiatalokat és megkísérlette, vajjon nem növeszthetné-e őket naggyá egy pohár csatornavízben. „Azt szeretném tudni, hogy van az, hogy csatornáink vizét nem lepi el színültig a folyami kagylók tömege, mikor minden egyes kagyló belsejében annyi ezer fiatal kagyló foglal helyet.” Oly módon vizsgálta napról-napra ezt a töméntelen kagylóembrióból állott nyálkás tömeget, hogy egy keveset mikroszkópjának lencséjére fűzött föl. Érdekes tüneménynek jutott nyomára. Az embriók nem nőttek, sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban tüntek el parányi házukból és helyüket apró mikróbáknak megszámlálhatatlan tömegei foglalták el, amelyek nyilván barátságosan felfalták a fiatal kagylókat…
„Az Élet életből él! Keserű tény ugyan, de az Uristen akarata! És milyen jó reánk nézve, hogy ez így van, mert ha nem élnének azok az apró állatkák, amelyek felfalják a parányi kagylókat: ezek nemsokára összes csatornáinkat kitöltenék, mert hiszen miden egyes kagylóból ezer fiatal kagyló keletkezik.” Leeuwenhoek – mint korának hű gyermeke – mindent elfogadott és mindent dicsőített, mert az ő századában a kutatók még nem fordultak haraggal az Ég felé, mint későbben, amikor tudatára ébredtek annak, hogy – az emberiség szempontjából – milyen kegyetlen eszközökkel és módozatokkal támadja meg a természet az emberiséget, bennünket, gyermekeinket…
Lassanként betöltötte 80-ik életévét. Fogai kihullottak annak rendje és módja szerint; de a vén harcos nem panaszkodott életének alkonyodásán, hanem kihúzatta laza fogait és lencséjével megvizsgálta azokat az élőlényeket, amelyeket az odvas gyökér mélyében talált. Csak nem fog ilyen alkalmat elszalasztani? Talán reáakad valami olyan csekély adatra, amelyet eddig ezer vizsgálatában még föl nem ismert? 85 éves korában barátai látogatták meg, akik komolyan beszélték rá, hogy ne dolgozzék tovább, vegye életét könnyedén. Ráncbaszedte homlokát és csodálkozva nézett barátaira, tágranyílt okos szemével. „Nem tudjátok-e, barátaim, hogy az őszi gyümölcsök a legtartósabbak?” Az az elpusztíthatatlan ember 85-ik életévét még élete őszének számította.
Leeuwenhoekban sok volt a színészből. Akkor volt a legboldogabb, ha azok a kiválasztott filozófusok és tudományt kedvelő férfiak, akiknek megengedte, hogy bepillantsanak az ő csodás világába, vagy akikhez intézte pompás leíró leveleit, egyik ámulatból a másikba estek. Tanítani azonban nem tanított egész életében. Miként Leibnitzhez, a híres filozófushoz intézett levelében írja: „Sohasem tanítottam senkit, mert hogyha eggyel elkezdtem volna, akkor egész életemben folytathattam volna a tanítás rabszolgai munkáját. Világéletemben szabad ember akartam maradni.”
„De ha Ön nem tanítja a fiatalokat, akkor el fog enyészni a finom lencsék köszörülésének művészete és ezzel együtt az új élőlények ismerete is el fog enyészni.” Ezt felelte Leibnitz.
Mire a függetlenségére büszke hollandus így vágott vissza: „A leydeni egyetemnek professzorai és diákjai már évek óta nem tudják elviselni fölfedezéseimet és három hírneves optikust fogadtak fel, oktassák a hallgatókat a lencsecsiszolás művészetére. Kérdem, mit értek el vele? Semmit a világon. Azért semmit, mert mindezeknek az embereknek tanításai mögött az a hátsó gondolat húzódik meg, hogy ismeretüket pénzszerzésre vagy hiú célok érdekében használják fel, mintha azt mondanák: „nézzétek csak milyen sokat tudunk!” – És ezek a melléktekintetek semmiféle kapcsolatban sincsenek azzal a gondolatmenetemmel, amely fölfedezéseimben vezérelt. Meg vagyok róla győződve, hogy ezer ember közül egy sem képes az enyémhez hasonló vizsgálatok végzésére, mert rengeteg idő kell hozzá, rengeteg pénz és mert az a kutató, aki eredményeket akar elérni, kell, hogy minden gondolatát élete végéig folyton reáirányítsa a megoldandó feladatokra.”
Ilyen ember volt a legelső bacillusvadász. 1723-ban, 91 éves korában halálos ágyán Hoogwliet nevű régi barátjáért küldött. Kezét akkor már nem tudta fölemelni. Egykor ragyogó szemei már vizenyősek voltak és szemhéjait a közelgő halál szele már fagyosakká tette. Azt mormogta, hogy: „Hoogwliet barátom, fordíttasd le az asztalon lévő két levelet latinra és küldesd el a londoni Tudós Társaságnak…”
50 évvel ezelőtt tett igéretéről haláloságyán sem feledkezett meg. Hoogwliet a következő sorok kíséretében küldte el Londonba barátja értekezését:
„Átküldöm Önöknek, tudós Uraim, haldokló barátomnak ezen utolsó ajándékát és remélem, hogy utolsó értekezését szívesen fogják fogadni.”
Igy fejezte be életét a világnak sorrendben legelső mikróba-vadásza. Majd mesélek én más héroszokról: Spallanzaniról, aki ragyogó szellem volt, Pasteurről, akinek a fantáziája káprázatosan működött, Koch Robertről, aki kíméletlen kézzel mutatott rá arra a sok gyötrelemre, amelyeket baktériumok okoznak az emberiségnek és ezzel tengernyi üdvöt árasztott szét, – ezek a híres emberek és még számosan az egyszerű hollandus optikust hírnévben messze fölülmúlják. De egyikük sem volt olyan kristálytiszta becsületességű, olyan hihetetlenül, olyan végtelenül pontos lelkületű, mint ez a németalföldi ajtónálló, aki az utána következő tudósok mindegyikének még ma is leckéket adhatna a józan, a kristálytiszta gondolkodásból. (L. a 3. sz. jegyzet.)
| AJÁNLÁS | TARTALOM | SPALLANZANI — A bacillus bacillustól származik! |