2. Delfinek (Delphinus L.)

Áttérünk most már a tengeri delfinekre. A legismertebb s régi idők óta híres nemet, a tulajdonképpeni delfineket (Delphinus L.) vesszük vizsgálat alá. Ismertető jegyei a következők. Az aránylag kis fej első része a homloki résszel egyenlő, vagy azt nem túlságosan felülmúló csőrszerű ormánnyá nyúlik meg. Állkapcsában rendkívül sok, kúpalakú és állandóan megmaradó fog ül. Csőrszerű ormányát ék alakú barázda választja el a koponya többi részétől. A mellúszók teljesen oldalt állók, a test első ötödében helyezkednek el. A hátúszó majdnem a hátoldal közepéből emelkedik ki. Farkúszója aránylag igen nagy és majdnem félhold alakú,

A közönséges delfin (Delphinus delphis L.)

Közönséges delfin (Delphinus delphis L.).

A közönséges delfin, franciául douphin, angolul dolphin, olaszul delfino, spanyolul delfin vagy tonio átlag 2 m hosszú. Ennek a nagyságnak 30 cm magas és 55–60 cm hosszú hátúszó és 15–18 cm széles mellúszó felel meg. Aránylag kis feje a test hosszának mintegy negyedrésze. Hosszas metszésű, szívalakú szemcsillaggal jellemzett szeme kis távolságban fekszik a szájszöglet felett és mögött. Kis füle a szem mögött, annak a közelében található. Lélekzőnyílása a szemek között van. Az orsóalakú test első fele hengerded. Hátsó része kissé összenyomott. Hátúszója keskeny, magas és hegyes. Elülső szegélye ívben hajló, hátsó felén meglehetősen mélyen kivágott. Tehát majdnem sarló alakú. Mellúszója a test első harmadába illeszkedik be. Bőre rendkívül síma és nemcsak fényes, hanem valósággal csillogó. A színe felül zöldesbarna vagy zöldesfekete. Alul élesen, jóllehet nem egyenes vonalban határoltan vakító fehér. Oldala helyenkint szürkés vagy feketefoltos. Fogainak száma erősen ingadozó. Rendszerint minden állkapocsban 42–50 foglal helyet. Elejtettek azonban már olyan delfint is, amelynek állkapcsában mindkét oldalon fenn és lenn 53 foga volt, összesen tehát 212. A fogak egyenlő távolságban állanak. Csekély közök választják el őket egymástól. Működés alkalmával a felsők az alsók közé, az utóbbiak meg a felsők közé kapcsolódnak. Az alakjuk hosszúkás, hengeres. Nagyon hegyesek, kívülről gyengén befelé hajlanak. A középsők a leghosszabbak az elülsők és hátulsók ellenben, meglehetősen arányosan csökkenve, már jóval rövidebbek.

Ez a fogazat már eléggé elárulja, hogy delfinünk a tenger legveszedelmesebb ragadozója. Még megsebzett fajtestvéreit is megtámadja. Tápláléka hal, rák, lábasfejű és más tengeri állat. Legszívesebben üldözi a szardellákat, a heringeket és különös szenvedéllyel a repülőhalakat.

Az északi félteke valamennyi tengerét lakja ez a híres állat, amely olyan jelentékeny részt vesz a hajósok és tengeri utasok szórakoztatásában. Magaviseletét és mivoltát tekintve talán még játékosabb kedvűnek és szeszélyesebbnek mondható, mint a rokonai. Egyszer a nyilt tengeren csatangol, távol a partoktól. Máskor messzire fölnyomul a folyókba. Seregestül úsznak a hajókhoz és hosszú ideig körülrajozzák, mielőtt tovább mennének. Szakadatlanul föl- és alábukdácsolnak. Egy-egy pillanatra kidugják a fejüket a víz fölé. Prüszkölve kifujják magukat s azután ismét eltűnnek a mélybe. Olyan rendkívüli gyorsasággal úsznak, hogy egész könnyedén követik még a leggyorsabb gőzöst is a rohanásában. Közben még arra is van idejük, hogy mindenféle mókát űzzenek. Ha úgy tetszik nekik, kényük-kedvük szerint körültáncolják a hajót, a nélkül, hogy elmaradnának. Alkalmilag egyik-másik a levegőbe veti magát, majd minden különösebb loccsanás nélkül fejjel a víz alá bukik és elfoglalja előbbi helyzetét. Ezt a megfigyelést megerősíti Pechuel-Loesche is, amikor színesen írja le pajzán játékukat. „Minden tengerész – írja – örül, valahányszor úgynevezett „delfin-iskolát” vagy delfin-csapatot pillant meg. Hosszú és keskeny sorban siklanak tova a vidám utazók az aránylag csendes tengeren. Fürge ugrással és olyan gyorsan, mintha versenyt futnának, rójják az útjukat. Több méteres ívben szeli át csillogó testük a levegőt. Fejest ugranak a vízbe, majd ismét a magasba szöknek, állandóan ugyanazt a játékot ismételve. A csapat pajkosabbjai bukfencet hánynak a levegőben, miközben kacagtató módon a farkukkal meglódítják a testüket. Mások egyszerűen az oldalukra vagy a hasukra pottyannak. Ismét mások gyertyaegyenesen ugranak föl és táncolnak olymódon, hogy a farkukkal háromszor-négyszer előre lökik magukat, közben egyenesen állva vagy kissé meggörbülve siklanak tova a víz színén. Alig látják meg a gyenge szélben valamennyi vitorlájával törtető hajót, azonnal feléje tartanak és hozzásietnek. Most kezdődik csak az igazi vidámság. Széles ívben körülrajozzák a hajót. Ugrándoznak előtte és mellette, majd ismét visszatérnek s pompás mutatványaikkal kedveskednek. Minél gyorsabban halad a hajó, annál vidámabbak.” 10, 100 s néha még több tagból álló zárt csapatokban járnak. Pechuel-Loesche a térítőkörökön aluli tengerekben olyan csapatokat is látott, amelyeknek többezer tagja volt. Valóban a társas hajlandóság természetük egyik jellemzője. Úgylátszik azonban, hogy ennek alapja inkább a közös cél, mint a kölcsönös ragaszkodás.

Egy cet sem, de más tengeri állat sem foglalkoztatta a régi idők költőit és természetbúvárait, vagy ragadta olyan lángoló leírásokra és csodás mesékre, mint a delfin. Visszaviszi, megigézve a költő művészi játékától és énekétől Ariont Taenariumba. Plinius írja, hogy az ókorban a delfinek segédkeztek a tengeri márna fogásában, még pedig úgy, hogy seregestül a hálóba hajtották a halakat. Szolgálatukért azután a zsákmány egyrészét kapták és hozzá még borba áztatott kenyeret. Az öreg Gessner is mesél a „delfinek méltóságáról. Jogosan tekintik a delfint a tenger és vizek uralkodó királyának gyorsasága, ereje, és furfangja miatt. Ezért Franciaország királya s néhány más fejedelem és uralkodó a címerében viseli a delfint. Alakját arany- és ezüstpénzre veretik, festményekre és zászlókra festetik. A francia király elsőszülött fia is megkapja mindig a „delfin” címet, amelynek képét különben címerében is hordja.”

Mindazonáltal ebben van valami igaz, mint minden néphitben és babonában. Erről magunknak is meg kell győződnünk. Egyiptom földjének ismerőjeként elismert Sickenberg professzor írja 1892-ben Schweinfurtnak, hogy Port-Saidban a Nílus torkolatában maga látta, amint a halakat delfinek segítségével hajtják a hálókba. „Ezek a delfinek a halászok füttyszavára jelennek meg, nem egyszer néhány lépésnyire, ha a víz mélysége is megengedi. Majd hosszú sorban a halak raja után vonulnak, ezek azután megrémülve a kifeszített hálókba menekülnek, míg azok, amelyek nem tudnak elég gyorsan a hálóba bejutni, a delfinek áldozatául esnek. A delfin elfogását, vagy megölését egy fonttal büntetik.” (Ascherson: Sitz. Ber. Ges. Naturforsch. Freunde, Berlin 1892.)

Éppen fordított a helyzet az Adria régi, osztrák partvidékén. Walterskirchen báró gyakran és pontosan megfigyelte a delfint a Quarnerolóban. Megállapítása szerint veszedelmes pusztítója a halállománynak. Gyakoriságánál fogva (25 tengeri mérföld hosszúságú és 5 tengeri mérföld szélességű területen 30–40 db.) évenkint milliónyi kárt okoz az amúgy is élet-halálharccal küzködő isztriai halászatnak. Gyűlölik, az elfogatására kitűzött jutalmat azonban mégsem tudják megszerezni. Tökéletlen ugyanis részben a fegyverük, másrészt meg nagy és nehéz csónakjuk és hálójuk úgyis elég munkát ad. Valószínű azonban, hogy ebbe belejátszik az a balhit is, amely a delfinnek „emberi értelmet” tulajdonít. A halászok hallgatólagosan „keresztény”-nek tartják, annak ellenére vagy talán éppen azért, mert a halászat alkalmával elkerülhetetlenül odatolakszik, a fogóhálót fölhúzáskor rajszerűen körülveszi, fölveti magát még a csónak oldalára is, úgyhogy evezővel kell leverni. E mellett elősegíti a halvonulást is, azonban mindenkor öntudatlanul, csupán az éhség ösztönétől űzetve.

Walterskirchen bárónak sikerült meglesni őket szardiniavadászaton is, amint az ezüstösen csillogó kis halacskákat bekerítették, sőt csónakjával a szardiniák, sirályok és delfinek között is volt. „Ezüstforgácsként ugrándoznak körülöttünk a szardiniák. A sirályok távoznak, a delfinek ellenben maradnak... olykor közvetlen közelünkbe, máskor meg harminc lépésnyire körben föl-alá úsznak, mint a sátánok. Magasakat ugorva rajzanak körülöttünk, a napsugarak megtörnek nyulánk, síma testükön, mint megannyi tükrön, mesés ügyességgel buknak fel s alá, erős farkúszójukkal paskolja vizet... és közben villámgyorsan úsznak az összezsúfolt rajban... A szemlélő nem lát mást, mint folytonos hullámzást, ugrálást, prüszkölést és a síma testek ragyogását, joggal gondolhatja, hogy forrásban lévő örvényt lát a fényes tengeren...”

Ha Walterskirchen szerint az isztriai halász másképp nem is tudja, mint „hogy a delfinek mindig az alsó széllel jönnek” és a tudósítónk is így látta”, úgy a következtetése a delfin finom orrára vonatkozólag bizonyára tévedés. Az erős szimat ugyanis teljesen ki van zárva, hisz fentebb említettük már a szaglóideg teljes eltűnését. Ellenben vezető érzékszerv a fül. A szél a mozgékony állatokhoz mindenféle zajt elvisz, még a háló megmozdulását is. A látásuk is jó. Mihelyt az odakünn éjjelező halász felhúzza a lámpását, rögtön közelbe jönnek, elkísérik a kikötő bejáratáig és várják már őt reggel újra a kiutazásnál.

Szaporodásukat és kölykeik gondozását Walterskirchennek nem sikerült megfigyelni az Adriában. A halászoktól sem tudott semmiféle adatot szerezni erre vonatkozólag, ami csak úgy magyarázható, hogy a vemhes és szoptató nőstények vagy elvándorolnak, vagy pedig a rajtól visszavonulva élnek. Ellenben egy egészen sajátságos, a kilélekzést megelőző jelenséget ír le, ami éjjel határozottan észrevehető fényjelenséggel jár. Közvetlenül a levegő kilövellése előtt a légzőnyílás felett foszforeszkáló félgömb jelenik meg, gyenge, keskeny lánggal, aminőt a spirituszlámpa ad. Az embert a cetek „bűzös lehelletére” emlékezteti és az erős kilégzést kísérő mindkét jelenség magyarázatául hajlandók vagyunk azt feltételezni, hogy az egész testet átitató zsír finoman eloszolva talán a kilélekzett levegőben is megtalálható.

A delfinnek sportszerű vadászatáról alig lehet szó, jóllehet, miként Walterskirchen írja, „váltóját épúgy betartja, mint a többi vad”, de az ilyen delfiniskola „mozdulatai túlságosan gyorsak, tömege meg zavart okozó.” Az állat, ha a golyó jól találta, azonnal eltűnik, miközben a felszín alatt örvényt kelt, melyből tejfehéren habzik fel a rengeteg légbuborék.” Azonban „csak gerinclövés esetén lehet biztosan számítanunk rá, hogy zsákmányunkat csakugyan megszereztük.” Szatunin szerint a Fekete-tengerben török halászok űzik a delfinvadászatot, halzsírnyerés céljából. Ők „tirtak”-nak nevezik az állatot s évenként az októbertől áprilisig tartó időszakra jönnek át Kis-Ázsiából az innenső partokra. Azonban a delfinvadászat csak februártól áprilisig tart. A vadászoknak nagy, ósdi, rendkívül erősen megtöltött puska a fegyverük, melynek hatásáról hamarosan kékre dagadt arcok tanuskodnak, vagy pedig hálóhoz folyamodnak. A hálóval való fogás céljára esetleg 20 bárka is összeáll s azok egyszerre rendesen 150–200, de néha még 1000 delfint is bekerítenek. Miközben az állatok egyenként kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy az alul zsákszerűen összeszorított hálóból kiugorjanak, lelövik, vagy leszúrják őket s vérük egészen pirosra festi a vizet. A zsákmány kihasználása, sajnos, nagyon kevéssé észszerű, mert az állatoknak csak a bőrét fejtik le az alatta lévő szalonnaréteggel együtt, azt kövekre állított kazánokban kifőzik s a halzsírt lemerik. Azonban a zsír közben megkozmásodik és egészen csekély értékűvé válik. Egyébként csak itt-ott áll össze néha néhány halász, akik a régi görög fogási mód szerint bárkáikkal körülvesznek egy-egy delfincsapatot, hirtelen kiabálással megriasztják azt s ezzel igyekeznek a part felé terelni, ahol az állatok fejvesztettségükben a szárazra dobják magukat. Friss húsra vágyakozó cetvadászok is elejtenek egy-egy delfint, amint az szokott módján a hajó körül pajzánkodik. „Az egész legénység a hajó orrán gyűlik össze” – írja Pechuel-Loesche – s mindenféle hangnemben igazi macskazenét szolgáltat a vízben lefolyó tánchoz, mert ezzel a zenét nagyon kedvelő delfineket állítólag maradásra bírják mindaddig, míg a szigonyt rövid kötélre nem kötik s ezt a felső kötélzeten megerősített csigán át nem vetik. Most a szigonyos a kötélzeten kimászik, míg a szigonykötél másik végét 20–30 kéz ragadja meg. Vagy féltucat delfin éppen most siklik el előtte; egy pillanatig, szigonyával célozva, követi tekintete a karcsú állatok egyikét, ezután biztos kézzel a hátába hajítja fegyverét. „Megvan!” kiáltja, s a kötél végét fogó emberek hirtelenül hátraszaladva, egy szempillanat alatt kirántják a megszigonyozott állatot kristálytiszta eleméből. Hurkot vetnek a fickándozó delfin farkára s a bohókás állat csakhamar holtan fekszik a födélzeten.”

A közönséges delfinnek az állatvilágban nyilván leggonoszabb ellensége a kegyetlen kardszárnyú delfin, melynek gyomrából gyakran egészben lenyelt példánya kerül elő.

A nőstény a párzás után állítólag 10 hónapra egyetlen, 50–60 cm hosszú kölyket vet, de néha ikreket is. Walterskirchen és az ő adriamenti emberei sem tudnak semmiféle bővebb felvilágosítást sem adni; általában véve a delfiniskolákról szóló leírások rendesen mélységesen hallgatnak a fiatalokról. Az állat állítólag csak 10 éves korában válik ivaréretté. Olyan halászok állítása szerint, akik elfogott delfineket farkúszójúkon tett bevágásokkal jelöltek meg, élettartamuk legalább is 25–30 év.