4. Kardszárnyú delfinek (Orcinus Fitz.)

[Más nevén: Orca. ]

A föntebb ismertetettekhez hasonlatosan kapcsolódik egymáshoz a már a legrégibb idők óta ismert és falánksága miatt rettegett kardszárnyú delfin két faja. Ezeknek legszembeötlőbb bélyegük rendkívül megnyúlt, gyakran oldalt hajlott hegyű hátúszójuk, melyet nem ok nélkül hasonlítottak kardhoz. Azonban egy másik értelmezés, amelyben éppen annyi lehet az igazság, mint a megelőzőben, a „kardszárnyú hal” elnevezést nem a hátúszó alakjából vezeti le, hanem a hatalmas mellúszót veszi a magyarázat alapjául. Ez az úszó valóban meglepő nagyságú, pl. egy, 1891-ben a Skagerakban partra vetett 6 m hosszú hím ez úszója 1.35 m hosszú és 85 cm széles volt. Az állatot a hollandok vitorlásbárkáik bizonyos alkotó elemeiről „Zwaardvisch”-nek nevezik, s ebből származnék a német „Schwertfisch” elnevezés. – A kardszárnyú delfin törzse erős, feje rövid, homloka rézsutosan fölemelkedő, arcorra meglehetősen széles, rövid, tompán kihegyesedő, félelmetes fogazata kevés, de nagyon erős fogból áll.

A kardszárnyú delfin (Orcinus orca L.)

[Más nevén: gladiator.]

E tekintélyes termetű állat elérheti a 9 méter hosszúságot is, azonban rendesen ennél tetemesen kisebb, mert átlag alig hosszabb 5–6 m-nél; ekkora nagyság mellett farkúszója kb. 1 5 m hosszú, s hátúszója is csak alig valamivel rövidebb. Feje a test egész nagyságához képest kicsiny; apró, hosszúrésű szemei nem messze a szájrés mögött és annál csak kevéssé magasabban helyezkednek el; rendkívül kicsiny füleit a szemek mögött s majdnem középen találjuk ezek és a mellúszók között, a félholdalakú lélekzőnyílásokat pedig a szemek fölött és mögött. törzse orsóalakúan megnyúlt, farka, mely a test egész hosszának majdnem harmadát alkotja, vége felé oldalról összenyomott s alul-felül élesen tarajos. Színe, mint látszik, nagyon változó. Felső oldalának nagyobb része többé-kevésbbé sötét fekete, alsó fele meg majdnem tiszta fehér, kivéve az arcorr és a farok hegyét; a két nagy színfolt bár élesen elhatárolódik egymástól, de nem egyformán oszlik el az egyes példányokon. A szemek mögött rendesen egy-egy hosszas, fehér folt látható; a hátúszó hátulsó szegélyétől lefelé egy szennyeskékes, vagy bíborszínű sáv húzódik előre és lefelé, mely felülről nézve holdalakú, de ez a folt hiányozhatik is. Akadnak nagyon világos, világosbarna és elefántcsont-fehér példányok is.

Úgy látszik, hogy a kardszárnyú delfin a régebbi időkben elterjedtebb volt, mint mostanában. A római természetvizsgálók szerint az ő korukban a Földközi-tengerben is honos volt. Az újkorban itten való előfordulásáról semmi adatunk sincs. Az Atlanti-óceán északi részében, a Jeges-tengerben és a Csendes-óceán északi vizeiben él, de szabályosan látogatja Anglia, Franciaország és Németország partjait is. Délibb vizekben való látogatásai feltűnő módon nem a téli, hanem a nyári hónapokra esnek, amennyiben oda májusban érkeznek és késő ősszel szoktak eltűnni onnan. Tilesius szerint az Északi-tengerben rendesen ötösével jár, mint valami katonacsapat, hátúszóját kard módjára nyujtva ki a vízből, rendkívül gyorsan úszva tova és éber szemmel vizsgálva a tengert. Pechuel-Loesche szerint legalább négy, de 10-nél sohasem több egyesül csapattá. Sehol sem gyakori, de épp úgy megtalálható a világóceán kellős közepén, mint a partok közelében, s itt nem ritkán az öblökbe, sőt a folyamokba is behatol. Midőn a hullámzó tengerben úszik tova, úgy látszik, mintha magas úszójuk egyenes állása sok bajt szerezne neki, mert e szerve nem áll arányban karcsú törzsével. Azonban pontosabban figyelve meg, ez az első benyomás csakhamar teljesen eloszlik. „Ha látjuk e zsiványokat, írja Pechuel-Loesche, amint sajátságos módjukon úszva portyáznak a vízben, vagy a viharos tengeren szép, arányos lendülettel szökkennek hullámra fel és hullámról le, önkénytelenül is összehasonlítjuk úszásukat a fecskék művészi röptével. Az bizonyos, hogy az összes cetfélék közt nekik kell nyujtanunk a szépség pálmáját. Rendszerint nagyon sokáig tartózkodnak a víz alatt, körülbelül 6 percig maradnak a víz színén s 3–10-szer, rövid és éles kifuvással egyszerű, vékony és alacsony vízsugarát lövelnek ki. De hátuk és fejük felső része nem marad az egész idő alatt a víz fölött, hanem bukdácsolnak, mert minden egyes kifuvás után lebuknak, közvetlenül a víz színe alatt úsznak tova, egy pillanatra ismét megjelennek, hogy fujjanak és így tovább, míg végre rézsutosan a mélységbe szállanak.”

Vadászni nemcsak apró halakra vadásznak, hanem a tenger óriásaira is; mert nemcsak a legnagyobbak a delfinek közt, hanem a legvérengzőbbek és legfalánkabbak is. Már Plinius ilyennek írja le a kardszárnyú delfint, melyet „koscet”-nek nevez. Rondelet megjegyzi, hogy üldözi a halcsontos bálnákat és addig harapja őket, míg végül azok „úgy bőgnek, mint az agyonhajszolt ökör” (?). Pontoppidan szalonnahántó néven ismerteti állatunkat. „Tizen, vagy többen is olyan erősen belémarják magukat a bálna oldalaiba, hogy egy óra hosszáig is rajta csüngenek azon és nem is eresztik el mindaddig, míg csak ki nem tépnek a testéből vagy egy ölnyi hosszú szalonnadarabot. Támadásuk alatt a bálna szánalmasan bőg (?), néha-néha ölnyi magasra is kiugrik a vízből s akkor látható, hogy hasa is tele van rácsimpaszkodott ellenségekkel.”

Az újabb időkben Steller erősítette meg ezeket az adatokat. A kardszárnyú delfin mindenesetre teljesen megérdemli Linné jellemző megjegyzését, hogy t. i. ez az állat „a bálnák és fókák zsarnoka és hóhéra” s mint ilyen valamennyi cápán s általában a tenger minden ragadozó állatján túltesz. Ahol megjelenik, ott réme valamennyi általa fenyegetett teremtménynek s megjelenésére azok, hacsak lehetséges, elhagyják az illető vizeket. Falánksága gyakran arra kényszeríti, hogy a partok közelében tartózkodjék, ahol különösen a halaktól hemzsegő folyótorkolatokat szokta felkeresni. Azonban nagyobb zsákmányt üldözve, messze mérföldekre kiúszik a nyilt tengerre is és napokon, sőt talán heteken át elkerüli a partok vidékét. Ahol grönlandi bálnák, fehér delfinek és fókák vannak, ott, Brown szerint, mindig megtalálható fáradhatatlan ellenségük is. A fehér delfin és a fóka láttára fejvesztetten rohan a part felé, az első rendesen vesztére, de az utóbbi sem mindig az üdvére. Valamennyi cetvadász gyűlöli; mert megérkezte annak a jele, hogy a kardszárnyú delfin vadászterületét valamennyi cet elhagyja, még ha a jég közé kell is rejtőznie, hogy megmeneküljön a fenyegető üldöztetéstől. „1827-ben”, írja Holböll, szemtanuja voltam egy véres mészárlásnak, melyet ez a dühöngő rabló vitt véghez. Gotteshafen közelében, Grönlandban, nagy csapat fehér delfint üldözött ez a vérszomjas ellenség s olyan öbölbe kergette be, ahonnan azok nem tudtak kimenekülni. A kardszárnyú delfinek ott a szó szoros értelmében cafatokra tépték a szerencsétlen belugákat. Sokkal több fehér delfint megöltek, mint amennyit meg tudtak enni, úgyhogy a grönlandiak a maguk zsákmányán kívül tetemes mennyiségre tettek szert a kardszárnyú delfinéből is.” Eschricht egy 5 m hosszú kardszárnyú delfin gyomrában 13 barna delfint és 14 fókát talált, a torkában pedig ott volt a 15-ik, melytől a szörnyeteg megfulladt. Scammon egy általa elejtett kardszárnyú delfin gyomrát szintén fiatal fókákkal teltnek találta és ő megfigyelhette azt is, hogy a legnagyobb rozmárok is kerülik a vele való találkozást s amíg mutatkozik, a biztos sziklákon tartózkodnak. Éppen ilyen fékezhetetlen mohósággal támad e gyilkos a grönlandi bálnára is. „A világóceán e farkasainak támadása ily óriás testű zsákmány ellen, írja Scammon, emlékeztet a kutyafalka által üldözött és lerántott szarvasra. Egyesek a bálna fejére csimpaszkodnak, mások alulról támadják meg, míg többen az ajkaiba kapaszkodnak és a víz alatt tartják, vagy ha föltátja hatalmas száját, cafatokra tépik a nyelvét. 1858 tavaszán szemtanuja voltam annak, hogy három kardszárnyú delfin megtámadott egy nőstény szürke bálnát, meg a kölykét. A kölyök már háromszor akkora volt, mint a legnagyobb kardszárnyú delfin s legalább egy óráig viaskodott a három ellenséggel. A dühös állatok fölváltva rohanták meg hol az anyát, hol a kölykét, míg végül az utóbbit megölték s ez elmerült a körülbelül öt fonálnyi mélység fenekén. A küzdelem során az anya ereje is csakhamar kimerült, mert több nehéz sebet ejtettek a mellén és az ajkán. Azonban mihelyt vége volt a kölyöknek, a kardszárnyúak a mélybe buktak, ahol nagy húsdarabokat téptek le róla, ezeket szájukban felhozták a fölszínre s ott lenyelték. Míg így lakmároztak, az agyonkínzott anya elmenekült, de amerre ment, hosszú véres sávot hagyott a vízben.” Scammon további értesítése szerint megfigyelték, hogy kardszárnyú delfinek jelentek meg a megszigonyozott bálnák mellett és mitsem törődve a cethalászok védekezésével, zsákmányukat, illetőleg a halászok zsákmányát a víz alá húzták.

Ilyen sok és egybehangzó híradás után alig kételkedhetünk azoknak az igazságában, még akkor sem, ha, mint Pechuel-Loesche, kellőképpen tekintetbe vesszük a hajósok gyűlöletét, mely túlzásokra sarkalhatja, vagy élénk képzelőtehetségüket, mely tódításokra ragadhatja őket. Egyébként annak a hajónak a legénysége is, amelyen Pechuel-Loesche megfigyeléseit tette, egyszer szintén talált egy frissen megölt grönlandi bálnát, amelynek alsó ajkából hiányzott annak balfele, valamint nyelvének legnagyobb része, de amelyen más seb nem volt. Néhány nap óta kardszárnyú delfineket láttunk s ily körülmények közt csak azokat tarthattuk a tetteseknek”. E szörnyetegek alkalmasint egyetlen rokonukat sem kímélik, az egyetlen nagyfejű cet kivételével. A sirályok és más halevő madarak szemében kedves lények, mert az általuk rendezett mészárlásokból mindig jut valami nekik is. Scammon megfigyelései szerint az összes sirályok jól megkülönböztetik a kardszárnyút a többi delfinektől és repülve addig követik, ameddig csak tudják, abban a reményben, hogy gazdagabb zsákmányhoz jutnak. Újabban Barrett-Hamilton közönségesnek találta a kardszárnyú delfint a Csendes-óceán északi részében, a Kommandowszki- és más fókaszigetek körül, ahol valószínűleg nagyon sok fókát pusztít el, és Gerfort kapitány kénytelen volt hajóját a Keleti-Aleuták közt egy időre megállítani, mert ott állítólag ezrével volt együtt. Kükenthal Finnország északi partjain tanuja volt annak, hogy kardszárnyú delfinek egy óriás bálna szalonnáját, mielőtt azt a vadászállomásra lehetett volna szállítani, teljesen lefejtették, úgyhogy az ember megérti teljesen az állat norvég „szalonnatépők” nevét. A kardszárnyú delfin főzsákmánya a Csendes-óceán északi részében, mint látszik, a szürke bálna, amely állandó aggodalomban él miatta és láttára szószerint mintegy megbénul a rémülettől, úgyhogy nem tud mozdulni, s így eshetik meg, hogy a kardszárnyú teljes erejével a szájába hatol és darabokat tépdes le a nyelvéből. A szürke bálnának a sekély vizekhez való vonzódása jórészt abból magyarázandó, hogy ott érzi magát a legnagyobb biztonságban a kardszárnyú delfin támadásaival szemben. Shackleton megfigyelte, amint a kardszárnyúak fejükkel a jégtáblák szélének támaszkodtak és „gonosz szemeinek zsákmány után kémleltek, s ha heverő fókát vagy üldögélő pingvineket pillantottak meg, alulról, a jégen keresztül rontottak rájuk és mohón felfalták őket. Shackleton néhány emberével is megkísérelték megtenni ugyanazt.

E falánk rabló szaporodásáról mindmáig nem tudunk semmit sem. Még azt sem tudjuk, hogy a nőstény mikor hozza világra a kölykét.

A kardszárnyú delfint sehol sem vadásszák rendszeresen. Ennek Scammon szerint, az a magyarázata, hogy ezt a delfint változó és a szabálytalan mozdulatai miatt nagyon nehéz üldözni, s magyarázata az a körülmény is, hogy haszna kevés, mivel családjának legsoványabb képviselője. Egyeseket alkalomadtán a folyókban ejtenek el. Így három eset ismeretes, amidőn kardszárnyú delfint a Themzében szigonyoztak meg. Banks, aki az egyik példány elejtésénél jelen volt, azt beszéli hogy a már három szigonyt testében hordó állat kétszer ragadta magával a halászbárkát Blackwalltól Greenwichig és egyszer Deptfordig. Még akkor is, amikor már súlyosan meg volt sebesítve, óránként 8 tengeri mérföld sebességgel úszott, és megőrizte teljes erejét, jóllehet, minden felbukkanása alkalmával újabb sebet kapott.

Ez állatról az első pontos leírás csak 1841-ből való. Wyk op Zee holland falu mellett a tenger a partra vetett egy 5 m hosszú nőstényt és így egy derék természetvizsgálónak alkalma nyílt, hogy megfigyelhesse. Amikor ez először meglátta, még sajátságos színjátékában pompázott. Fekete színe a szivárvány minden színében csillogott, fehér része pedig tisztaság és ragyogás tekintetében vetekedett a porcellánnal.

A kardszárnyú oly feltűnő és figyelemre méltó delfinfaj, hogy minden nemzet saját nevet adott neki, amelynek csak dolga akadt vele. E nevek legtöbbje „gyilkost” jelent. Így az északamerikaiak killer, az angolok thrasher, a norvégek szalonnatépő, halkutya és ugró néven ismerik; svéd neve opara, a dán ornswin, a portugál és spanyol orca, a francia épaulard vagy orque, az orosz pedig a kosszakta.