8. Barna delfinek (Phocaena Cuv.)

Az Északi-tenger partvidékének legközönségesebb parti delfinje a barna delfinek nemzetségébe tartozik. E nem tagjainak nemcsak a feje zömök és rövid, melyhez egészen rövid, kerekded arcorr tartozik, hanem törzsük is éppen olyan zömök, nem karcsú. Szemük a szájzug fölött helyezkedik el. Nem kevéssé érdekesek testük felépítésében megnyilvánuló ősi bélyegeik következtében, amelyek kevésbbé előrehaladt átalakulás tanui. Koponyájuk csak kevéssé részaránytalan, és fogaik is még jobban emlékeztetnek az emlősökéire, vagyis nem egészen egyformán kúpalakúak, hanem hátrafelé szélesebbekké válnak, koronájuk meg lapátalakú, rovátkolt élű; a leghátulsókon néha egészen határozottan háromgumójú rágófelület különböztethető meg. Azonban ősi voltuknak legnevezetesebb jele a Kükenthal által fölfedezett és az embriókon hihetőleg ilyennek fölismerhető nyomai az egykori bőrpáncélnak: egy kiemelkedés a hátúszó elülső szélén, amely különösen jól fejlett az erről elnevezett Ph. spinipennis Burm.-en. A Neophocaena Palmer (Neomeris) nemnek, bár hátúszója egyáltalában nincs, azonban hátán egymás mellé sorakozó, derékszögű bőrképződmények egész sora található, mindegyik egy-egy kiemelkedéssel.

A közönséges barna delfin (Phocaena communis Cuv.)

Közönséges barna delfin (Phocaena communis Cuv.).

A barna hal vagy tengeri disznó, porpoise az angolok, marsouin a franciák, bruinvisch a hollandok, marsvin a svédek, tumler a dánok, brunskop, svinehval és hundsfiskar az izlandiak, nise a norvégek, nisa és piglertok a grönlandiak nyelvén stb., 1.5–2, ritka esetben 3 m hosszúra nő meg, súlya legföljebb 500 kg. Felül sötét feketebarna vagy feketeszínű, zöldes vagy ibolyás árnyalattal, alul tiszta fehér; ez utóbbi szín az alsó állkapocs csúcsán keskeny sávként kezdődik, mely azután hátrafelé kiszélesedik és a farkúszó tövénél végződik; a mellúszók többé vagy kevésbbé sötét barnaszínűek. Mindegyik állkapocsban 20–25, összesen tehát 80–100 fog alkotja a fogazatát.

Mivel ez a delfin a leggyakoribb az Északi-tenger partjai táján és így a legkönnyebben megszerezhető, azonkívül kicsisége miatt a legkényelmesebben szállítható is, azért főképpen ez a faj szolgált alapjául a ceteket illető tudományos vizsgálatoknak. Már az öreg Baer Károly Ernő vizsgálta s vizsgálatainak eredményét 1826-ban közölte Oken „Isis”-ében, Nehring pedig 1904-ben Berlinben ismételten akadt példányaira egy vad- és baromfikereskedésben, ahol tehát üzletileg értékesíthetőnek kellett bizonyulnia. Nehring ezeken a példányokon ellenőrizhette az állat vemhességének tartamára, valamint az újszülöttek hosszára és súlyára vonatkozó adatokat, és főként megállapíthatta a szőrözet határozott maradványát, a felső ajak két oldalán található két-két rövid sörte alakjában. Braun ezen állapította meg, hogy az agyat ellátó véredények a csontos gerinccsatornában futnak le, azok tehát a mélybebukás alkalmával nem nyomódhatnak össze, továbbá, hogy a szalagalakúan lapos tejmirigy fölött és alatt egy-egy széles izom található, amelyeknek összehúzódására ürül ki a tej. Guldberg 1894-ben a Strassburgban összegyűlt anatómusoknak egy 7 mm hosszú barna delfin-embriót mutatott be, amelyen még fölismerhető volt a hátulsó végtag nyoma is, a test felülete fölé nyúló kis kiemelkedés alakjában, de amely a fejlődés további során abban az arányban tűnik el, amint az embrió egyre jobban cetalakot vesz fel, és később kimutatta, hogy az állat farka kezdetben éppolyan hengeres, mint bármely más emlős-embrióé, végúszónak meg még a nyomai sem ismerhetők fel rajta, és csak a harántúszó kifejlődését megelőző időszakban szélesedik ki egész hosszában.

A barna delfinnel minden északitengeri úton lehet találkozni, az abba ömlő folyók torkolata táján szinte hemzseg, sőt egyáltalában nem ritkán magukba a folyókba is mélyen fölhatol. Így ismételten találkoztak vele a Rajnában és az Elbében, Párizsnál és Londonnál pedig már ejtették is el. Collingwood szerint a Themzében minden évben látható föl egészen Greenwichig és Deptfordig, saját tapasztalataim szerint pedig az Elbe alsó folyásában is évenként megjelenik. Bizonyos körülmények között rendkívül magasan felúszik a folyókba és hónapszámra az édesvízben tartózkodik, föltéve, hogy ott mozgására elégséges tér van. Hiteles értesítések szerint az Elbében még Magdeburg fölött is látták, az alsó Rajna táján pedig egyszer több héten át tartózkodott.

Tulajdonképpeni hazája az Atlanti-óceán egész északi része, Grönlandtól Észak-Afrikáig, beleszámítva a Keleti-tengert is. Úgy látszik, hogy a nyár beköszöntével ez is északabbra húzódik vissza, télire ellenben ismét délnek vonul. Így pl. Brown szerint a Davis-szorosban csak tavasszal jelenik meg, azonban a 67°-on nem hatol túl, késő őszig a magas északi vizekben marad, majd ismét elhagyja őket, hogy ismét visszahúzódjék délre. A Keleti-tengerbe ugyanabban az időben vonulnak egyesek, amikor mások északra húzódnak, ezek az egész nyarat és őszt itt töltik és néha csak a valódi tél beköszöntével hagyják el a nyilvánvalóan nagyon megszeretett vizeket. Tavasszal a hering nyomában vándorol s oly nagy hévvel üldözi azt, hogy a halászoknak gyakran fölötte terhessé válik. Falánksága közmondásos; rendkívül gyorsan emészt és igen tekintélyes mennyiségű táplálékra van szüksége. A halászok gyűlölik, mert foglalkozásukban akadályozza őket, és néha tekintélyes kárt is okoz nekik. A vékony hálót nehézség nélkül szétszakítja s a benne lévő halakat mohón felfalja. Erősebb hálók néha természetesen vesztét okozzák, mert bennük akad és megfullad.

Miként az elmondottakból kiderül, a barna delfin ama cetek közé tartozik, melyek a parti vizeket határozott előnyben részesítik a nyilt tengerrel szemben. Legkedveltebb vadászterületei az öblök, fjordok, tengerszorosok, miként Scammon egyik közeli rokonáról is nagyon helyesen megjegyzi, különösen szereti az elszíntelenedett tengervizet, vagyis a vizet megzavaró folyók és a nyilt tenger közé eső helyeket, és a neki különösen megfelelő vizeket ismételten fölkeresi, jóllehet társas lény, mint a többi delfin, azonban nagyobb csapatokban csak kivételesen jelenik meg s inkább magánosan vagy párosával, hármasával, négyesével, hatosával vagy nyolcasával járja útját. Szintén kitűnő úszó, nagy erővel és meglepő gyorsasággal szeli a hullámokat s azokból ki is tud ugrálni, azonban minden tekintetben a többi delfin mögött marad, legalább is nem szórakozik oly gyakran azokban a játékos erőmutatványokban, amilyeneket a delfinek végezni szoktak. Szokása, hogy többé-kevésbbé közvetlenül a víz színe alatt úszik, egy pillanatra fölbukik lélekzetet venni, azután fejjel lefelé újból eltűnik a mélységben. E közben testét annyira meggörbíti, hogy majdnem golyóalakúnak látszik, és ha gyorsan egymásután bukik föl, egészen olyan, mintha szakadatlanul bukfencet hányna. Különös élénkséggel hányja-veti magát, mint már a régiek is tudták, vihar előtt vagy alatt: Ilyenkor szinte ujjongva fickándozik a hömpölygő hullámokban, bukfenceket vet és valósággal tombol. A leghevesebb hullámtörés sem okoz neki semmi nehézséget sem, sőt azt szemmelláthatólag keresi és a partoknak a többi cetekre oly végzetes veszélyeit ügyesen elkerüli. A gőzhajók kora előtt sokkal könnyebb volt megfigyelni ezt az állatot, mint mostanában. jóllehet a gőzösöket is követi, de távolról sem azzal a bátorsággal és nem oly tolakodóan, mint a csendesen tovasikló vitorlásokat. A közönséges vitorlásoknak, ameddig azok a partok közelében maradnak, rendes kísérője. Csapatai néha, különösen éjszaka, a révekben vagy kikötőkben horgonyzó hajókhoz is odaszegődnek és egy darabig minden félelem nélkül táncolják körül.

Párzásuk ideje nyárra esik és körülbelül júniustól augusztusig tart. Ebben az időszakban rendkívül izgatott, nyílsebesen szeli a hullámokat dühösen kergetik egymást és serényen üldözik a nőstényt. Ekkor úgy látszik, mintha veszélyt egyáltalában nem ismernének. Vak mámorukban gyakran messze kiszökkennek a partra, fejjel nekirohannak a hajók oldalának, és itt vagy ott elpusztulnak. A nőstények mintegy 9–10 hónapig tartó vemhesség után, rendesen májusban, egy vagy két apró, mintegy 70 cm hosszú és 3 kg súlyú kölyket vetnek, s azokat mindaddig szoptatják és vezetgetik, míg egyéves korukat el nem érik mert állítólag eddig tart, míg teljesen megletteknek tarthatjuk őket. A nőstény teje bőséges, sós- és hal-ízű. A heringen kívül, amely a barna delfinnek időközönként egyedüli táplálékát alkotja, megeszi a makrélát, a lazacot és más halakat is. Kimult állatot vagy húsdarabokat, mint látszik, nem esznek meg; legalább is Pechuel-Loesche sohasem látta, hogy azok, amelyeket a hajók mellett való játékuk közben etetni próbált, a nekik dobott húsdarabokat elkapták volna.

A barna delfin egyetlen képviselője rendjének, amelyet fogságban eddig láttam. A londoni állatkertben ismételten megkísérelték, hogy barna és egyéb delfineket tartsanak, azonban ennek egyáltalában nem volt kielégítő eredménye. Sajnos, ugyanazt mondhatom a barna delfint illetőleg, a saját tapasztalataim alapján is. Állatomat augusztusban kaptam egy halásztól, aki azt a megelőző este fogta és az éjszakán át kádban tartotta. A delfin látszólag egészséges és még nagyon fürge volt. Én egy nagyobb tóban helyeztem el. A vizet minden irányban keresztül-kasul szelte, és úgy látszott, hogy már egy óra mulva megszokta, vagy legalább is jól megismerte; mert meglehetős szabályos váltakozással majd itt, majd ott bukkant fel, hogy lélekzetet vegyen és ismét eltűnjék. Hogy a tóban lévő halakra vadászott-e, vagy nem, nem tudom megmondani. A vízben úszkáló madarakkal nem törődött, ezek azonban határozott bizalmatlansággal szemlélték. Fáradhatatlanul úszkált föl-le, a tó sekélyes helyeit gondosan elkerülte, azért főképpen a közepéhez ragaszkodott és szabályos időközökben fujtatott. Már a következő reggelre kimúlt. Gyors kimúlása rejtélyes maradt számomra. Az nehezen képzelhető el, hogy valamely barna delfinnagyságú állat 48 órán belül elpusztuljon élelemhiány következtében, és más halálokot is alig lehet elképzelni, mert a holttetem megvizsgálásakor kiderült, hogy a fogoly teljesen sértetlen volt. Így valóban azt kell hinnünk, hogy a cetek ismeretes falánkságának kielégítése azok életének, éppen úgy, mint a vakondénak is, mellőzhetetlen feltétele.

A barna delfint gyakran rendkívül terhes rablásai miatt mindenütt gyűlölik, és annál serényebben üldözik, mert húsa és zsírja is szép hasznot hajt. Ahol heringrajok szabályszerűen át szoktak vonulni, ott a vonulás idején erős, nagyszemű hálókat szoktak leeregetni a mélybe, melynek szemein a heringek át tudnak siklani, a delfinek azonban fönnakadnak benne. Az izlandi halászok hálóikat a párzási időszak kezdetén feszítik ki; abban az időszakban a delfint akkora mámor fogja el, hogy, mint mondják, valósággal vakká lesz.

Húsát régebben igen sokra becsülték. Már a régi rómaiak értették a módját, miként lehet ízletes kolbászt készíteni belőle. A későbbi szakácsok úgy tudták elkészíteni, hogy az helyenként, mint például Angliában, még a király és az előkelők asztalának étlapján is szerepelt. De még ma is kedvelt eledele a szegényebb partlakóknak és a friss húsban gyakran hiányt szenvedő hajósoknak. így például Bullen Frank, az ismert cethalász, nagyon dícséri és úgy véli, hogyha felfüggesztve állatják, még jobb lesz. Egyik alkalmi barna delfinfogása alkalmával egy, már a levegőben függő delfin olyan bukfencet vetett, hogy a szigonyról leszabadult és erősen vérezve visszahullott a tengerbe. A többiek, kannibál módra, rögtön nekiestek és egész darabokat kiszakítottak a testéből. Vén állatok húsa feketés és kemény, durvarostú, szívós és halzsírszagú, azért nehezen is emészthető; a fiatalokét ellenben, mint finomat és jóízűt, dícsérik. sózva és felfüstölve az északi tájak nem finnyás lakóinak szívesen vett tápláléka. Halzsírja finom és becses; a grönlandiak táplálékuk zsírozására használják, vagy élvezettel isszák. Bőrét kicserzik és úgy értékesítik.