9. Gömbölyűfejű delfinek (Globicephala Less.)

Legjellemzőbb bélyegük majdnem golyóalakú, mintegy megduzzadt fejük, mélyen lenn ízesülő, sarlóalakú mellúszóik, melyek második és harmadik ujja a csontmagvak megoszlása következtében erősen megnyúlt jellemzi őket továbbá törzsük közepéről kiemelkedő, hátrafelé hajló és hátulsó oldalán mélyen öblözött hátúszójuk, valamint felső állkapcsukat fedő köztiállkapcsuk.

A gömbölyűfejű delfin (Globicephala melas Traill)

Gömbölyűfejű delfin (Globicephala melas Traill.).

A magas észak tájai éppoly barátságtalanok, mint szegények... Ámde amit a föld nem ád meg nekik, azt pótolja a tenger, s a tenger összes adományai közül egy sem oly fontos a magas észak lakókra, mint a cetfélék csoportjába tartozó egyik állat. Az az állat tudniillik, amelyet a faröriek grindnek vagy grindcetnek, a grönlandiak nezernaknak vagy nizernaknak, a tengerészek meg feketecetnek, sőt tökfejűcetnek neveznek, s amelyet mi egyszerűen gömbölyűfejű delfin névvel jelölünk.

Törzse nem orsóalakú, hanem oldalról lapított, hátának vonala majdnem közvetlenül a farkúszó tövéig egyenes, ahonnan meredeken esik le a fark felé. Apró szemei a szájzug fölött helyezkednek el, félholdalakú lélekzőnyílásai körülbelül a test hosszának első nyolcadában. Szájhasítéka alulról fölfelé irányuló; mindkét állkapcsában 12–14 erős és meglehetősen hosszú s meglehetősen tág közökkel elválasztott fog ül; a fogak általában véve kúpalakúak, éles hegyük kissé hátra- és befelé irányul, egymás közé nyúlnak, elülről hátrafelé menve kissé hosszabbak és erősebbek lesznek, azonban átlagban alig egy cm-nél nagyobb részük emelkedik ki a foghúsból, azonkívül könnyen pusztulók is, mert nemcsak hogy könnyen elhasználódnak, hanem idősebb korban ki is hullanak.

Kopasz, síma és fényes bőre felül mély feketeszínű, alul szürkésfekete, azonban nyaka alsó részét, meglehetősen szabályszerűen, széles, fehér, szívalakú folt díszíti, melynek csúcsa hátrafelé néz, egyes példányokon meg keskeny, hátrafelé az ivarszervek tájáig nyúló sávban folytatódik. Vén hímek 6–7 m hosszúra is megnőhetnek, azonban a legtöbb példány 1–1.5 m-rel e méret mögött marad. 6 m-es példány körülette legvastagabb helyén 3 m, a mellúszó hossza 1.6 m, ennek legnagyobb szélessége 50 cm, a hátúszó magassága 1.3 m, a farkúszó szélessége 1.8 m.

Ámbár majdnem minden évben megesik, hogy egy-egy grind akár saját ügyetlenségéből, akár az emberek által hajszolva, hol az egyik, hol a másik északi szigeten partra vetődik, azért mégis csak nagyon keveset tudunk életmódjáról, a nyilt tengerben való életéről, egész lényéről és magatartásáról. Igazi hazájának az Északi Jeges-tengert, valamint a Csendes-óceán északi részét tekinthetjük. A Jeges-tengerből kiindulva bekalandozza az Atlanti-óceán északi részét, sőt bizonyos körülmények között elcsavarog a Gibraltári-szoros magasságáig is, azonban e közben nem tartja magát olyan határozott utakhoz, mint a többi cet. A nagy óceánokban, mint látszik, mások a viszonyok: Scammon szerint leginkább ott található, ahol az ámbrás cet is előfordul, de nem ritkán, tekintélyes számú csapatokba verődve, a pártok közelében, és pedig mind a világóceán északi részeiben, mind alacsonyabb szélességi fokok alatt. A társaságot jobban kedveli, mint a vele egy családba és rendbe tartozó rokonai, mindig csapatokban él, amelyek néha csak 10–20, de máskor 1000 vagy még több darabból állanak. A csapatokat, mint látszik, vén, tapasztalt hímek vezetik, s ezt oly közömbösséggel, helyesebben fejetlenséggel követik a többiek, mint a juhok a vezérürüt, vezesse bár őket bármi veszélybe. Figyelemreméltó szabályszerűséggel és kitartással szelik a hullámokat, Pechuel-Loesche szerint a többi delfinek módjára, amennyiben minden lélekzetvétel után lebuknak és gyorsan a felület alatt úszva tovább, lélekzetvétel végett rövid időre felszínre emelkednek, e közben átlag 8–10-szer egymás után, erős zajjal vékony, körülbelül 1 m magas párasugarat lövellnek ki. Ha nagyon gyorsan úsznak, akkor gyakran oly magasan emelkednek a víz fölé, hogy fejük legnagyobb és törzsük igen tekintélyes része láthatóvá lesz. Jó, teljesen csöndes időben, különösen alacsonyabb szélességi fokok alatt, nem ritkán lehet látni, hogy az egész falka tarka összevisszaságában mintegy heverész, azaz mozdulatlanul ugyanazon a helyen marad, fejével sem bukik le, tehát kényelmesen lustálkodik. Máskor lehet látni egyeseket, amelyek teljesen függélyesen fölágaskodnak, fejüket és törzsük nagyobb részét kiemelve a vízből. Az úszás művészetében ez a delfin sem marad nagyobb termetű rokonai mögött, azonban amint látszik, nincs oly készsége a játékra vagy az imposztorkodásra.

Tápláléka főképpen különböző polipokból áll, de elejtett példányok gyomrában találtak tőkehalakat, heringeket és apró halakat, azonkívül különböző puhatestűeket és egyebeket is. Szaporodásának idejét még meglehetős homály fedi, és majdnem úgy látszik, mintha párzási ideje nem volna határozott hónaphoz kötve, hanem az egész év során bármikor történhetnék. Az északibb tengerekben a legtöbb fiatal alkalmasint a nyár vége felé jön a világra, mert a késői őszi hónapokban és januárban figyelték meg a legtöbb szoptató nőstényt, kölykével együtt. Azonban ezek az adatok a Csendes-óceán gömbölyűfejű delfinjeire nem érvényesek; Scammon szerint egy, Guatemala partjain februárban elejtett nőstényben egy majdnem teljesen kifejlett, mintegy méter hosszú magzatot találtak, míg a Jeges-tenger déli részén ez időtájt legföljebb félig fejlett magzatokat szoktak találni.

Egyetlen más cet sem vetődik oly gyakran partra és akkora tömegben, mint a grind, melynek társaságkedvelő volta veszély alkalmával rendesen vesztére van. Alig múlik el esztendő, melyben itt-ott, kisebb vagy nagyobb számú példány szárazra ne vetődne. A Shetland-szigeteknél 1779-ben egy 200, 1805-ben pedig 300 darabból álló falka járt szerencsétlenül; Izlandon egy, a grindről Walfjordnak nevezett öbölben 1809-ben és 1810-ben 1100 darab jutott erre a sorsra; Bretagne partjain 1812 január 7-én egy 70 darabból álló csapat veszett el a partra vetve. Azonban nyilvánvaló dolog, hogy az ehhez hasonló esetek túlnyomó része egyáltalában ismeretlen marad.

Valamennyi északi sziget lakói már ősidők óta meg-megkísérelik, hogy a szárazföld közelében mutatkozó gömbölyűfejű delfineket a parton való megfeneklésre hajszolják. Már az ősi „Királytükör”-ben megtalálhatjuk a fogásnak természetesen egy kissé homályos leírását. Csak sokkal későbbi közlésekből vált megérthetővé, hogy mit ért e régi könyv a tengerben való vérömlésen. Graba tüzetesen leírja, miként fogják a grindet a Faröer-szigeteken.

„Július 2-án – beszéli – egyszerre minden oldalról felhangzott a harsány kiáltás: Grindabud! Egy pillanat alatt talpon volt egész Thorshavn, és általános ujjongás jelezte a reményt, hogy nemsokára friss delfinhús kerül az asztalra. Az emberek rohantak végig az utcákon. Itt egyesek a bárkák felé siettek, amott mások cetölőkésekkel vágtattak. Tíz perc alatt tizenegy nyolcevezős hagyta el a partot: a kabátokat ledobták, és az evezőket olyan buzgalommal forgatták, hogy a csónakok a nyíl sebességével suhantak tova. Most a legközelebbi falunál magas füstoszlop csapott fel, mindjárt utána egy másik egy szomszédos hegyen; mindenütt tűzjelek gyulladtak ki, csónakokat küldtek minden szomszédos faluba; az öböl hemzsegett a bárkáktól. Mi az elöljáró yachtjára szálltunk fel és csakhamar utólértük a többieket. Most megpillantottuk a delfineket, amelyek körül a kifutott csónakok félkört zártak be. Mintegy 20–30 csónak, melyekhez mi is csatlakoztunk, egymástól 100–100 lépésnyire, fogta körül a csapatot, s hajtotta lassan maga előtt a thorshaveni öböl felé. Az összes delfineknek mintegy negyedrésze volt látható; hol fölbukott egy-egy fej és kilökte a lélekzetével járó sugarat, majd a magas hátúszó, máskor meg az egész hátoldal vált láthatóvá. Ha az állatok meg akarták kísérelni, hogy a bárkák alatt ússzanak át, akkor kötelekre kötött köveket és ólomdarabokat dobáltak a vízbe, ha gyorsan előre siettek, akkor oly erővel eveztek utánuk, hogy az evezők eltörtek. Ahol rendetlenség támadt, ahol egyes csónakok túlságosan előrenyomultak, vagy valami hiba esett, az elöljáró odavitette magát. Amikor a delfinek a kikötő bejáratához már közel voltak és többé nem egykönnyen menekülhettek már el, visszasiettünk a városba és jófekvésű pontot választottunk ki, ahol mindent kellő közelségből figyelhettünk meg.

„Minél közelebb értek a delfinek a kikötőhöz és a parthoz, annál nyugtalanabbakká váltak, egy csomóban torlódtak össze és keveset törődtek már a vízbe hajigált kövekkel és az evezőcsapásokkal. A bárkák köre egyre szorosabbra zárult a szerencsétlen áldozatok köré, egyre lassabban húzódtak a kikötő felé, mintegy sejtve a vészt; most, hogy beértek a Westerwaagba, amely csak mintegy 250 lépés széles és kétszer olyan hosszú, nem akarták tűrni tovább, hogy birkanyájként tereljék őket tovább, és úgy látszott, mintha vissza akartak volna fordulni. Most következett a döntő pillanat: Valamennyi faröeri ember vad ordítozásba kezdett, valamennyi bárka rárohant a delfinek tömegére és széles szigonyaikkal elkezdték szurkálni azokat, amelyek csónakjaikhoz nem voltak olyan közel, hogy farkuk egyetlen csapása pozdorjává zúzhatta volna őket. A megsebzett állatok félelmetes sebességgel törtettek előre, az egész tömeg követte őket és rohant a partnak.

„Most iszonyatos jelenet következett. Valamennyi bárka a delfinek után vetette magát, vakon közéjük rohant és a halászok bátran szurkálták őket. A parton álló emberek hónaljig a vízbe lábaltak a megsebesített állatok elé, kötél végére erősített vashorgokat szúrtak testükbe vagy lélekzőnyílásukba, amire 3–4 ember a delfint egészen a partra vonszolta és átvágta nyakát egészen a gerincoszlopig. A haldokló állat halálküzdelmében úgy paskolta a vizet, hogy az magasra fölcsapott; a kikötő kristálytiszta habjai véresre festődtek, az állatok lélekzőnyílásából vérsugarak lövelltek a magasba. A hentesmunka a dühöngésig és a vakmerőségig fölizgatta az embereket. Mintegy 30 bárka, 300 ember, 80 megölt és még élő delfin volt összezsúfolva néhány négyzetöl területen. Mindenütt ordítoztak és tomboltak. Ruha, arc, kezek vérrel borítva: a különben oly szelíd természetű faröeriek a déli tengerek kannibáljaihoz hasonlítottak; a szánalomnak egyetlen vonása sem nyilvánult meg a szörnyű mészárlásban. Amint azonban egyik haldokló delfin farkának csapásával egy embert leterített és egy csónakot darabokra zúzott, a szomorújáték utolsó felvonását több óvatossággal játszották végig. 80 megölt delfin borította a partot; egyetlenegy sem menekült meg. Mihelyest a vér megfestette a vizet és a haldokló állatok farkcsapásai felkavarták azt, a még élők már nem tudtak látni és körben támolyogtak. Ha egy-egy véletlenül a tiszta vízbe menekült is, csakhamar ismét visszatért a véresbe társaihoz.

„Egy órai pihenés után a holttesteket egymás mellé fektették, megbecsülték őket s nagyságukat római számokkal bőrükre jegyezték. A zsákmányt a földbirtok arányában osztják szét, még mindig úgy, ahogyan emberemlékezet óta tenni szokták. Miután ugyanis a megbízott minden egyes delfint megmért és megbecsült, a tömegből levonják: a tizediket, a megtaláló bálnáját, a lakoma-bálnát, a kárvallottakét, az őrség díját, a felosztási illetéket és a szegényekét. Ami ezenkívül fennmarad, azt két egyenlő részre osztják, s ennek egyikét annak az egyházközségnek a lakói kapják, amelynek területén a fogás történt, a másikat pedig a környéké.

„Az állat igen nagy hasznot jelent a sziget lakói számára. Egy-egy delfinre átlag egy tonna halzsírt számítanak. Húsát és zsírját vagy frissen eszik, vagy pedig besózva, megszáritva. Minél frissebben darabolják fel a húst, annál ízletesebb. Én magam a főtt friss delfinhúst meglehetősen szívesen ettem: hasonlít a durva, besózott marhahúshoz. Szalonnájának majdnem semmi íze sincs, nekem azonban undorító volt. Miután a faröeriek már 14 napja friss delfinszalonna birtokában voltak, arcuk és kezük, sőt még a hajuk is ragyogott a zsírtól. A hús 48 óra multán már nem élvezhető és hánytatóként hat. Úszóinak bőréből az evezőkre alkalmazott szíjakat hasítanak, bordáiból pedig kerítést készítenek földjeik köré. Gyomrát felfúva halzsírtartálynak használják, úgyhogy csak a belei maradnak felhasználatlanul; azokat bárkákon kiszállítják a tengerbe, hogy ne a szárazon rothadjanak el.”

A nyilt óceánon csak kivételesen vadásznak a fekete delfinre. Cetvadászok, akik még jobb vadászatban reménykednek, kedvéért egyetlen csónakot sem bocsátanak le, és csak egyik-másik hajó foglalkozik alkalomadtán e faj vadászatával is. A gömbölyűfejű delfint ellenségének megérkezésekor rendszerint a legnagyobb aggodalom fogja el és ugyanaz a fejetlenség lesz úrrá fölötte, mint a partok közelében, lassan minden irányban távozik onnan és ezzel jó alkalmat ad az őt üldöző csónakokban ülőknek arra, hogy hajítódárdájukat beléje döfjék. Nagyon gyakran már az első döfésre elpusztul, ha nem, pár következő döfés végez vele.