2, alcsalád; Fehér delfin-formák (Delphinapterinae)
Martens, aki mint egy cetvadászhajó hajóorvosa 1671-ben meglátogatta a Spitzbergákat, és akinek adatokat köszönünk több északi tengeri állatról, említi meg először a delfinek egyik legfeltűnőbbjét: a fehér delfint, fehérhalat vagy belugát, a mai rendszertan tanítása szerint egy kis alcsalád képviselőjét. Az ide tartozó állatok külsőleg legjobban felötlő bélyegének a hátúszó hiánya tekinthető. Az erősen boltozott homlok merőlegesen esik le a széles, rövid, tompított arcorr felé; az állkapcsokat kevés kúpalakú, az állat vén korában rendesen kihulló fog fegyverzi. A rövid és tompa mellúszók tojásdad alakúak, a test egész hosszának első negyedén ízesülnek. Belső szerkezetükben feltűnő a bőr irharétegének tekintélyes fejlettsége, mert míg a többi cetfélében ez a réteg a szalonnaréteg mellett egészen háttérbe szorul, addig a fehér delfinekben annyira fejlett, hogy főképpen ennek a kedvéért vadásszák, mivel kitünő bőrt lehet készíteni belőle. Kükenthal ezt a kivételes esetet az alkalmazkodás egyik eseteként értelmezi, t. i. mint alkalmazkodást ahhoz, hogy az állat állandóan a sarkkör övében él, körülbelül 0-fokú vízben. Mert a fehér delfin-formák sohasem vándorolnak dél felé, és szalonnarétegük további megvastagodása akadályozná őket az élelemszerzésben. Azonban még meggyőzőbb az a magyarázat, hogy a jelenség alkalmazkodást jelent a jégtáblák közt való életmódhoz, melyekkel az állatok nyilván nagyon gyakran összeütköznek. A fehér delfinek fogai, True szerint, nem mindig egyszerű kúpalakúak, azokban egyesek némelykor háromhegyűek, amely körülmény bizonyos kapcsolatot jelez kihalt „cápafogú” rokonaik (Squalodontidae) felé, melyeket fűrészes fogaik jellemeznek.