2. Narválok (Monodon L.)

Az agyaras narvál (Monodon monoceros L.)

Agyaras narvál (Monodon monoceros L.).

Fogazatának egészen példa nélkül való sajátosságai különböztetik meg a szóban lévő alcsalád utolsó tagját, a narvált, valamennyi rokonától. Emlegetik tengeri egyszarvú néven is, az angol neve egyszarvúcet, a norvég lighthval, az izlandiak nyelvén illhval vagy rödkamm, a grönlandiakén tugalik és tauwar a neve. Fogazata eltér a többi cetféléétől abban, hogy felső bal állkapcsában két hatalmas, 2–3 méter hosszú, azonban aránylag gyenge, jobbról balra csavarodott, belül üres, vízszintesen előre álló agyara van (esetlegesen a jobboldalon is hasonló agyar fejlődik ki), a nőstény agyara azonban nagyon gyengén fejlett; jellemző továbbá rá, hogy az állkapocsban elől is található két fog, azonkívül felső állkapcsában egy zápfog is van, azonban szabályszerűen csak a fiatal állatokéban ismerhető fel. Alsó állkapcsában már ennek sincsenek fogak, de vannak még az embriókéban, melyekében Kükenthal még egy pár szemfognak az erősebb kezdeményét is meg tudta különböztetni. Bizonyságául annak, hogy az átöröklés jelenségei alapján mennyire vissza lehet vezetni az ősi formára még az olyan fajokat is, melyeknek fejlődése annyira mellékútra terelődött!

Hengeres, elül legömbölyödött feje mintegy hetedrészét alkotja az erősen megnyúlt, majdnem orsóalakú test egész hosszának. Nagyon rövid, széles és vastag, jobboldalt kissé megrövidült arcorra nem határolódik el lapos homlokától és előrefelé majdnem meredeken esik alá. Szemei mélyen benn helyezkednek el a feje oldalán, csak kissé magasabban az arcorr hegyénél; apró fülei mögötte mintegy 15 cm-nyi távolságra találhatók félholdalakú lélekzőnyílása a homlok közepén, a szemek között. Hiányzó hátúszóját bőrredő jelzi; mellúszói körülbelül a test első ötödében ízesülnek, rövidek, tojásdadok, s elül vastagabbak, mint hátul; nagy farkúszója, mivel közepén mélyen be van vágva, két nagy lebenyre tagolódik. Fényes és lágy, bársonyszerű bőrének szinezete, mint látszik, nem és kor szerint nem csekély változásnak van alávetve. A hímen azt látjuk, hogy a fehér vagy sárgásfehér alapszínből számos, szabálytalan alakú, többnyire hosszúkás, azonban aránylag nagy, sötétbarna folt emelkedik ki, amelyek a háton a legsűrűbbek, ellenben a hason a legritkábban sorakoznak egymás mellé, a fejen pedig majdnem összefolynak; a nőstény foltjai kisebbek és sűrűbben állók; végül a fiatal állatok, mint a fehér delfin esetében is láttuk, sötétebbek az öregeknél. Akadnak azonban tiszta vagy majdnem tiszta fehér és szürkés, egyszínű példányok is. A narvál egész hossza állítólag elérheti a 6 m-t, azonban rendesen nem haladja meg a 4–5 m-t, a mellúszók hossza 30–40 cm, a farkúszó szélessége 1–1.3 m.

Az ilyen feltűnő alakú állat szükségszerűen fölkelti az ember csodálkozását, és míg a tudomány meg nem rögzítette az ő határozott megállapításait, sokat foglalkoztatta a fantáziát. Különösen az agyaráról beszéltek sok mindenfélét. Mi ebben a fogban csak egy sajátságos fegyvert láthatunk, amilyen a hímeket oly gyakran megkülönbözteti a nőstényektől, tehát ú. n. másodlagos nemi bélyegnek is tekinthetjük. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy ez a fog másra is ne legyen használható, pl. a lapos fenéklakó halak (félszegúszók, ráják) felpiszkálására, amilyeneket gyakran találunk a narvál gyomrában.

A narvál a leggyakrabban fordul elő az északi szélesség 70. és 80. foka közt. A Davis-szorosban és a Baffin-öbölben, a Jeges-tengerben Grönland és Izland közt, Novaja Zemlja körül és tovább az északszibériai tengerben gyakori. A sarkkörtől délre ritkán fordul elő, Nagy-Britannia partjain, amennyire ismerjük, az utolsó évszázadokban csak négy narvál vetődött partra; a német partokon csak 1736-ban, de akkor két alkalommal figyelték meg és ejtették el. Hazájában majdnem kivétel nélkül számos tagból álló csapatokban látható, mert társaságszerető volta tekintetében egyetlen rokona mögött sem marad el. Vándorlásai alkalmával íja Brown – láttam sok ezer darabból álló csapatait is. Fog fog, és farkúszó farkúszó mellett, úgy vonultak észak felé, hasonlatosan valami lovas ezredhez, látszólag a legnagyobb szabályszerűséggel bukva föl és le, hullámvonalban folytatva útjukat. Az ilyen csapatokat nem mindig ugyanazon nemű egyének alkotják, miként azt Scoresby föltette, hanem inkább hímekből és nőstényekből állanak, tarka összevisszaságban.” Vándorlásai, valamint tartózkodási helyének megválasztása tekintetében a narvál leginkább a fehér delfinnel egyezik meg, azonban Vanhöffen szerint inkább a nyílt tenger partjai mentén tartózkodik, mintsem a fjordokban, és még inkább sarki állatnak nevezhető, mint az, mivel csak a legkeményebb téli időszak beköszöntével vonul le délebbre, de amint a jég engedi, ismét visszahúzódik észak felé. Dán-Grönlandban éppen azért csak decembertől márciusig található, mint a partmenti vizek rendes lakója, és akkor is csak ritkán délebbre az 55. foknál. Ha az egyre jobban terjedő jég mindjobban összeszorítja vadászterületét, akkor – rendesen a fehér delfin társaságában azon a néhány ponton tömörül össze, amely a legkeményebb télen is nyitva marad, és az ilyen helyeken lélekzetvétel alkalmával oly tömegben hemzseg, hogy az embernek, mint az öreg Fabricius mondja, valóban csodálkoznia kell, mennyire ügyeseknek kell lenniök, hogy agyaraikkal egymást meg ne sértsék.

Újabb tengeri utazók azt mondják a narválról, hogy nagyon eleven fürge állat, amely rendkívüli gyorsaságával és ismételt föl-lebukdácsolásával megeleveníti a tengert és a megfigyelő figyelmét valóban le tudja bilincselni. A többi cetekkel bizonyosan nem vív olyan csatákat, mint mesélték róla, és a saját fajtabeliekkel is békésen megfér, mindaddig, ameddig szerelemről nincsen szó és az a hímek vérét fel nem forralja. Hogy ez az utóbbi dolog néha megesik és kemény harcok okozójának kell lennie, azt bizton feltételezhetjük, mert ritkán találunk olyan vén narvált melynek foga sértetlen volna, sőt többször megfigyeltek olyanokat is melyeknek foga nemcsak hogy le volt törve, hanem még hozzá annak üregébe másik állat foga volt beletörve. A párzás idejéről, a vemhesség tartalmáról és a fiatalok születéséről mindmáig nagyon keveset tudunk; csak Brown jegyzi meg, hogy a nőstény egyetlen fiatalt hoz a világra.

Táplálékát tengeri uborkák, csupasz puhatestűek és halak alkotják. Scoresby gyomrában olyan sima ráját talált, amely majdnem háromszor szélesebb volt a szájánál, és csodálkozik rajta, miként tud a fogatlan állat ilyen nagy zsákmányt megragadni és legyűrni. Valószínű, hogy a narvál táplálékát úszás közben fogdossa össze és ajkának nyomásával úgy összesajtolja, hogy le tudja nyelni.

A narvál életét többféle veszély és sok ellenség fenyegeti. Egyetlen más cet maradványait sem találják olyan bőségesen, mint ezét. A tél amely gyakran feltűnő gyorsasággal köszönt be, messze területeken jégbilincsekbe veri a magas északi tengert, amivel rendkívül megnehezíti az összes levegőből lélekző állatok életét, fenyegeti vagy elrabolja százak és ezrek életét, a tenger azután tovasodorja tetemeiket és maradványaikat a szárazra veti. Apró élősdiek kínozzák, nagyok mint hatalmas ellenségek fenyegetik őket. Nemcsak zsigereikben, hanem a szájpadjuk mögötti üregeikben is apró, falánk féregélősködők telepszenek meg, rosszindulatú gyulladásokat okozva és megkeserítve gazdájuknak minden falatját. A félelmetes kardszárnyú delfin egyáltalában nem fél a narvál agyarától, és narválokkal találkozva, époly pusztítást visz végbe ezek csapatában, mint a jámbor belugákéban. Végül az ember is nagy buzgalommal üldözi. Azonban vadászásával csak a bennszülöttek foglalkoznak, a cethalászhajók ellenben nem. Húsát és zsírját egyaránt nagyra becsülik. Az előbbi nagyon ízletes, különösen, ha megfelelően van elkészítve. Valamennyi Grönlandban élő dán háziasszony azzal a tudattal tálalja fel, akár főve, akár sülve, és a narvál szalonnás bőréből készített kocsonyával körítve, hogy a legfinnyásabb idegen is csakhamar meg fogja szeretni. A bennszülött grönlandiak húsát főve és szárítva eszik, bőrét és szalonnáját nyersén; zsírját lámpásokban égetik, inaiból jó cérnát készítenek, garatjából hólyagot, melyet halfogás alkalmával használnak fel, és még a beleit is hasznosítani tudják.

Régibb időkben a narvál agyaraiért egészen hihetetlen összegeket fizettek. Mindenféle csodatévő erőt tulajdonítottak neki. A bibliai egyszarvú szarvának vélték, s az angolok éppen ezért raknak ilyen agyarat a mesés egyszarvú homlokára címerükben. A bayreuthi levéltárban, a Plassenburgban még a XVI. században is rendkívüli ritkaságként őriztek négy narválagyarat. Ezek egyikét két bayreuthi őrgróf V. Károly császártól nagyösszegű adósság fejében fogadta el. Egy agyarat, amely a drezdai választó fejedelmi gyüjteményben aranyláncon lógott, 100.000 birodalmi tallérra becsültek. Azonban minél inkább megbizonyosodtak róla, hogy e fogak nem az egyszarvútól származnak, annál inkább vesztettek vélt csodatévő erejükből. De még a XVIII. század végén sem hiányzottak a gyógyszertárakból, és némelyik orvos még akkor is írt gyógyszerül égetett narválport. Vanhöffen szerint Grönlandban a narválagyarakat ma többnyire ott a helyszínen feldolgozzák különböző eszközökké, kajakok díszéül, evezőkké és szánokká és más csinos faragványokká.