1. Fehér delfinek (Delphinapterus Lacép.)

[Más nevén: Beluga.]

A fehér delfin (Delphinapterus Ieucas Pall.)

Fehér delfin (Delphinapterus leucas Pall.).

A fehér delfin vagy beluga, az oroszok morzkuja-beljugeja, a grönlandiak kelelluakja, a szamojédok viborgája, a gurákok ghikja, a kamcsatkaiak szacsája, a kurili szigetlakók pecsugája 4–6 méter hosszúra nő meg; mellúszója 80 cm hosszú és körülbelül fél olyan hosszú, erős farkúszója mintegy méternyi szélességet ér el. Hosszasan gömbölyded feje aránylag kicsiny, homloka erősen domború, apró szemei bizonyos távolságra az arcorr mögött, egyszerűen félholdalakú lélekzőnyílása a homlok elülső oldalán foglal helyet; törzse hosszú, megnyúlt, kétlebenyű farkúszója közepén mélyen bevágott, bőre síma; vén példányok színe sárgásfehér, a fiataloké barnás vagy kékesszürke, később világosabban foltozott, míg végül a fiatalkori szinezet a vénekébe megy át. Kükenthal az állat elefántcsont-fehér színét is alkalmazkodásnak tartja a Jeges-tengerben való élethez. A nyilvánvalóan visszafejlődőben lévő fogazat, felfogása szerint, a felső állkapocsból már teljesen el fog tűnni, ellenben az alsóban megmarad, vagyis ugyanaz a helyzet, amelyet az ámbrás cet esetében is megfigyelhetünk, csakhogy a fejnek az a megduzzadása, amely már a fehér delfineken is határozottan felismerhető, ezen a legszélsőségesebb fejlettséget érte el.

A beluga az északi sark körüli tengerekben általánosan el van terjedve, azonban dél felé nem terjedt el messzire. Grönland partjain csak a nyári hónapokban jelenik meg; legkésőbb júniusban elhagyja a 72-ik foknál délebbre eső partokat és a Baffin-öbölbe, valamint a Davis-szoros nyugati partjai tájára húzódik. Októberben nyugat felé vándorlásában lehet vele találkozni; télen, rendesen a narval társaságában, a jég közt vagy közvetlenül a mellett látható. Holböll szerint csak októberben jelenik meg, gyakran többezer darabból álló csapatokban, a 69-ik, december elején a 64-ik, és valamivel későbben a 63-ik fok alatt. Ezen a darabon déli Grönland valamennyi öblében megtalálható az egész tél folyamán, azonban már április végén vagy május elején lassan elkezd tovavonulni. Ritka esetekben eltéved délebbi tengerekbe is, és néhány alkalommal Európa középső részeinek a tengerpartjain is találkoztak vele. így 1815-ben három hónapon át figyeltek egy meglehetősen jól kifejlődött példányt, amely vígan éldegélt az edinburghi öbölben, nappal az árral a szárazföld felé vonult, az apállyal meg ismét visszatért a nyilt vízbe, és olyan bizalmassá lett, hogy az edinburghiak kijártak az öbölbe megfigyelni. Sajnos, az északi jövevénynek nem vált javára nagy bizalmassága: a halászok azt gondolták, valószínűleg nem is ok nélkül, hogy a jegestengeri vendég útjukban lesz lazacfogás közben és teljes hévvel üldözésének láttak. Nagy gyorsasága és ügyessége következtében hosszú ideig állotta az üldözést, azonban egy lövés végre is kioltotta életét. Újabban (1908 februárjában) a memeli mélyedésben ejtettek el egy belugát, de szintén csak hetekig tartó üldözés után.

A grönlandiak állítása szerint a beluga csak ritkán távozik messze a parttól, vagyis a barna delfinhez hasonlatosan a partvidékek állata. Ez okból, nem is túlságosan ritkán, több mérföldnyire fölhatol a folyókba, és ilyen alkalommal már ismételten találkoztak vele mélyen benn a szárazföld belsejében, pl. Dall szerint 1863-ban egyszer Nulato mellett a Yukon-folyóban, a tengertől mintegy 700 angol mérföldnyi távolságban ejtettek el egy példányt. Grevé szerint a nagy szibériai folyókban is gyakran látják, az Obban az Irtis beömlése helyéig, és ott még a folyótorkolatoknál a jégtorlaszok alatt az apály alkalmával üresen maradó helyeken is tud halászni. Táplálékát halak, rákok és polipok alkotják, melyeket nagy mélységből hoz fel, néha negyedóráig tartó alábukás után. Legkedvesebb tápláléka, Vanhöffen szerint, bizonyos apró félszegúszó hal, amelynek kedvéért mélyen behatol a grönlandi fjordokba. Azonkívül rendszeresen található a gyomrában homok is.

A beluga megjelenése és egész lénye szerint mindenképpen különbözik mind a szilaj kardszárnyú delfintől, mint a barna delfintől. Magánosan majdnem sohasem látható, hanem inkább társasan; társaságai alkalomadtán óriási falkává gyarapodhatnak. Az ilyen csapat, mint Faber beszéli, valóban pompás látványt nyujt, mivel a vakító fehérnek látszó állatok lélekzetvétel alkalmával bizonyos körülmények közt féltestükkel is kiemelkednek a sötét hullámokból. Scammon szerint az ilyen csapatokban, melyek hímekből és nőstényekből szoktak állani, két vagy három példány, tehát nyilván házaspár a kölykével rendesen szorosan egymás mellett marad. Fenéklakó halakra, pl. félszegúszókra való halászásuk közben nem ritkán megesik, hogy egy-egy példány sekély vízbe jut, azonban ilyen körülmények között is nagyon nyugodtan viselkedik és rendesen kerül mindenféle erőfeszítést, ami hasonló esetekben rokonaira a legnagyobb veszélyt jelenti. Fel- és lebukása közben sajátságos hangokat hallat, amelyek, Scammon szerint, az ökör halk bőgésére emlékeztetnek, azonban Brown szerint valódi fütyülésbe is átmehetnek.

„Azt a tényt, hogy a fehér delfin gyomrában semmi sem található”, azt Kükenthal, ki ezt a tényt maga is megfigyelte, úgy magyarázza, hogy „nyáron a fehér delfinnek kevésbbé van alkalma táplálékra, de annál kiadósabb szerelmi játékot folytat. Ennek következtében nyáron erősen lesoványodik. A sarki országok lapos tengerpartjai csak családi életének szinterét jelentik számára. júniustól július közepéig elli meg a nőstény 4-5 láb hosszú kölykét. A vemhesség ideje körülbelül egy évre terjed”, különben Kükenthal nem találhatott volna egyes nőstényekben már augusztusban lábnyi hosszúságú embriót; a párzásnak és az ellésnek az ideje nyilvánvalóan pontosan meg van szabva, mert Kükenthal valamennyi, az ugyanabban a fogási időszakban gyüjtött embriót körülbelül egyenlő nagyságúnak találta.

Ez a kiváló cetkutató a beluga látását és hallását egyaránt kitünőnek találta: „Már néhány evezőcsapás hirtelen menekülésre késztetheti; az előbb szétszóródott és a part mentén messze szétnyúlt falka akkor gyorsan zárt tömeggé torlódik össze, amely a legsebesebben tovaúszik és gyakran hosszabb időre eltűnik a felületről mindenestől. Amint azonban az állat észreveszi, hogy az evezőcsapások és az utánuk hajigált kövek nem veszedelmesek, akkor esetleg még a bárkák alatt is átúszik, bármennyire lármáz is a legénység.” Éppen ezért Kükenthal a fehér delfin szellemi képességeit aránylag magasfokúaknak tartja és különösen emlékezetét dícséri: „Az a fehér delfin-csapat, amely már volt hálóban, de kimenekült belőle, már előbb gyanút fog, még mielőtt látná a hálót, amellyel másodszor is be akarják keríteni, azért majdnem mindig megfordul és így a halászok számára veszendőbe megy. Különösen értelmesek a csupa hímből álló csapatok, amelyekből tehát a nőstények és fiatalok teljesen hiányzanak.”

A fehér delfin főellensége az emberen kívül, Kükenthal szerint, a sarki cápa, „amely észrevétlenül közelébe tud lopakodni és egész szalonnadarabokat kitép testéből”. Állatunk, mint mondják, a rozmárt is kerüli, és az olyan öblökbe, amelyekben rozmárok tanyáznak, nem merészkedik be. Zsírszövetében egy sajátságos parazita él, amely hallójáratát veszi körül: egy fonálféreg (Strongylus arcticus Coob).

A cetvadászok örömmel üdvözlik a fehér delfint, mert a nagyobb cetek előfutárjának tartják, azért ennek a társaságában vitorláznak tovább, a nélkül, hogy bántanák. Ilyenformán egészen a hajó oldaláig merészkedik és vígan bukdácsol annak közvetlen közelében, de azért mindig félénk marad és a legkisebb zajra eliramlik. A magas észak lakóira nézve a beluga halzsírja és húsa miatt valamennyi cetféle közül a legfontosabb. A legtöbbet hálóval fogják, amelyeket fjordok és öblök bejáratánál, vagy pedig szigetek közt lévő átjárókban feszítenek ki, Vanhöffen szerint sokat akkor, mikor a befagyott öblökben be vannak zárva, olyanformán, hogy azokat a lélekzőlyukakat, melyeket maguk számára nyitva hagynak, kutyákkal felkerestetik. Ugyanígy fogják a norvég vadászhajók a Spitzbergákon és Novaja Zemlján. Egészen ezt az eljárást követik keleti és északi Szibéria lakói is, amelyek a beluga megjelenését már azért is örömmel üdvözlik, mert az különböző, a sekélyvizű öblökben vagy a folyókban ívó halfajok, nevezetesen a tőkehal, foltos kabeljau, félszegúszók és a lazac megérkezését is szokta jelenteni. Egyes néptörzsek ezt a delfint bizonyos fokig szent állatnak tartják, így a szamojédok koponyáját póznára tűzve isteneiknek mutatják be áldozatul, míg az általuk elejtett állat többi részét maguk eszik meg. A legtöbb északi nép megegyezik abban, hogy a beluga húsa és szalonnája jó eledel. A grönlandiak megeszik a bőrét is – ezt ők matak-nak nevezik –, melynek középső rétege Vanhöffen szerint : „szín és íz tekintetében a tojás fehérjéére emlékeztet”. Mell- és farkkúszói, ha jól el vannak készítve, valóságos csemege számba mennek. Bőrét megszárítják, kicserzik és nagyon különböző célokra fölhasználják. Így Kamcsatkában szíjat készítenek belőle, melyet lágysága és erőssége miatt igen sokra becsülnek.