1. Bálnák (Balaena L.)

FEJEZETEK

A cetek története

A bálna nemzetség legnevezetesebb képviselője, a család ős képe, egyszersmind valamennyi cetféle legnevezetesebbje, a már majdnem teljesen kiirtott grönlandi bálna.

A grönlandi bálna (Balaena mysticetus L.)

Grönlandi bálna (Balaena mysticetus L.).

Más nevén északi bálna, egyszerűen bálna vagy „cethal”, az amerikaiak bowhead-je, a norvégok tueghval-ja, a dánok rethval-ja stb. Idomtalan testű állat, melyet, Kükenthal szerint elsősorban hatalmas termete és testhosszához viszonyított nagy feje jellemzi. Testének a hossza nem éri el egyes hátúszós bálnákét, s ha az ember az elhihető méretadatokhoz ragaszkodik, csak kivételesen üti meg a 24.4 m-t, de rendesen csak 18–20 m, sőt Scoresby 320 példány közt egyetlen egyet sem talált, mely hosszabb lett volna 18 m-nél. Brown szerint azonban egy, Goodsir által 19.8 m hosszúnak mért példány körülete a mellúszók mögött nem kevesebb, mint 9.1 m, feje az alsó állkapocs beízesüléséig 6.4 m hosszú volt, farkúszójának átmérője 7.3 m, mellúszója 2.4 m hosszú s legszélesebb helyén 1.2 m széles, míg leghosszabb halcsontlemeze 5 m volt.

A hím feje aránylag nagyobb, mink a nőstényé, azonkívül a kor növekedtével is nagyobbá válik, úgyhogy vén hímek feje a test egész hosszának két ötödét is elérheti. Fejének nagysága legfelötlőbb külső bélyege, a többi síma bálnával szemben is. Szája olyan nagy, hogy a közepes nagyságú csónak a legénységével együtt elfér benne, mert hossza 5–6 szélessége pedig 2.5–3 m. Felső állkapcsa sokkal jobban kihegyesedik, mint a hátúszós bálnáké és majdnem csőralakúvá formálódott. A szájrés S-alakúan görbült, olyanképpen, hogy a szájzug annak legmélyebben fekvő pontja; közvetlenül a szem alatt végződik, azonban egy barázda alakjában egy darabig még azon túl is folytatódik. Az erős alsó ajak részben a felső állkapcsot is fedi. Érdekes bélyeg az arcorr aránylag erős szőrözöttsége. A szőrszálak – mintegy 66 a felső ajak csúcsán, 100-nál több az alsó ajak csúcsának két oldalán – apró bőrdudorokon ülnek. A fülek, melyeknek külső átmérője kb. lúdtoll-átmérőjű, valamivel hátrább esnek a szemeknél, a két keskeny résalakú, S-formán görbült, mintegy 45 cm hosszú lélekzőnyílások körülbelül 3 m-nyire fekszenek az arcorr csúcsától, a fej közepének legmagasabb pontján. Egy mögötte fekvő második domborulat jelzi az agytokot. A mellúszók esetlen lapátok, felső szélük gyengén, az alsó erősen íves, benne a rövid ujjcsontok széjjelterjeszkedve helyezkednek el. Farkúszója félholdalakú, olajjal átitatott bőrhöz hasonlítható; alatta 20–45 cm vastag szalonnaréteg fekszik. Színezete, mint látszik, erősen változó. Fejetetejének uralkodó színe Brown szerint, tejszerű szürkésfehér, amely az arcorr hegyén mintegy 15 cm széles, fekete foltba megy át; hátrább a test nagyjából egyforma színű, t. i. többé-kevésbbé sötétkék, amely a felnőtteken feketébe, a fiatalokon pedig világoskékbe játszik. Az idősebb állatok testének sötétebb színezete az áll tájékára is átterjed, míg a fiatalok e testrésze szabálytalanul fehérfoltos szokott lenni. Két egyforma színezetű folt szokott lenni a felső állkapocs fölött és a szemek mögött; némi fehér szín látható még a szempillákon, és szabálytalan, fehér rajzolat található a farok tövén. Ezenkívül különböző színárnyalatok akadhatnak, vannak erősen foltozottak és majdnem elefántcsont-fehérek. A nőstények rendszerint nagyobbak és zsírosabbak, mint a hímek, világos emlőiket, melyek körülbelül tehéntőgy nagyságúak, világos udvar veszi körül.

A grönlandi bálnának a kultúrember szempontjából legfontosabb részei, egyszersmind okozói erőszakos elmulásának, t. i. nagy, fekete halcsontlemezei, a szájpad legközépső részét szabadon hagyják; azonban e résztől jobbra-balra, mindkét oldalt 300–400 (a cetvadászok szerint annyi, mint ahány napja van az évnek), harántirányban elhelyezkedő szarulemez van, melyek szabadon lógnak le és elől elállanak egymástól, míg a hátúszós cetekéi egymás fölé hajlanak. Az egyes lemezek megnyúlt háromszögalakúak. A szájpadhoz keskenyebb oldalukkal vannak odaerősítve; külső szélük síma, a belső durvább és finomabb, fekete rostokra foszlott. A halcsontlemezek csak eléggé későn, az embrionális élet második felében jelennek meg, amely körülmény arra utal, hogy bennük a törzsfejlődés során csak későn szerzett szerveket kell látnunk. 3 m hosszú embriókban a lemezeknek még a nyoma sem található meg.

Állatunk az Atlanti- és Csendes-óceán északi részéiben, valamint a Jeges-tengerben honos, azonban sehol sincs igazán pontosan meghatározott otthona. Jelenléte, valamint megérkezése és eltávozása kétségtelenül szorosan összefügg a jég minőségével ebben vagy abban az időszakban. Valamennyi pontos megfigyelő úgy véli, hogy a grönlandi bálna sokkal inkább hozzá van kötve a jéghez, mint bármely más cet, ha tőle függ, mindig annak közvetlen közelében tartózkodik, és rögtön északnak vagy délnek húzódik, a szerint, hogy a jég keletkezik vagy elolvad. A jég iránt való szeretete annyira megy, hogy valamely vidéket nemcsak rögtön elhagy, amint ott a jég elolvadt, hanem kétségtelen, hogy jégtáblák alatt is hosszú utakat kell megtennie, mert találkoztak már vele rengeteg jégmezők kellős közepén is, ahol kénytelen volt az árapály által okozott hasadékokhoz menni, hogy lélekzetet tudjon venni. Holböll szerint, aki először ismertette részletesebben vándorlását, a vén grönlandi bálna a Davis-szorosban sohasem vonul délebbre, mint az északi szélesség 65-ik fokáig, és a mozgékonyabb, fiatalabb és messzebb elcsatangoló állatok sem láthatók a 64-ik foknál délebbre. A 66-ik és 69-ik fok közt fiatalok és vének egyaránt csak decemberben és januárban találhatók, az egész, ezek közé eső területen, körülbelül egyidejűleg jelennek meg nyugati és északnyugati irányból, akkor azután a partok mentén részben dél-, részben kelet felé vonulnak el. Holsteinborgnál ettől az időponttól márciusig állandó tanyát üt az öblök és szigetek közt, azonban akkor is elárulja jég iránt való szeretetét, amennyiben vagy a nyugati, az időtájt még a Davis-szorosig elnyúló, vagy pedig az öblök közelében levő jégtáblák közelében tartózkodik. Miután a partokat elhagyta, ami az említett terület déli részén márciusban, északi részén pedig július elején történik meg, visszavonul észak felé. Itt, a 71–75-ik fokok közt, csupán csak nyáron figyelték meg, ellenben ősszel vagy télen nem.

A grönlandi bálna a Csendes-óceánban sem húzódik le délebbre, mint amennyire télen a jégmezők lenyúlnak. Itt az Ochotszki-tengerben és ennek öbleiben a jég olvadásának megkezdéséig marad, sőt alkalomadtán ott tartózkodik egészen nyárig, tovább azonban nem. Hogy a nagy világóceánokból az északi Jeges-tenger felé vándorol, hogy tehát a Bering-szoroson ide- és odavándorlása közben ismételten átvonul, egészen kétségtelen.

„Hol tartózkodik a grönlandi bálna télen, nem tudjuk”, írta Guldberg még 1903-ban is „Über die Wanderungen verschiedener Bartenwale” című dolgozatában. Vigasztalódhatunk miatta; mert az emlősök e leghíresebbike csupán téli szállása ismeretlen és hozzáférhetetlen voltának köszönheti, hogy még nem irtották ki teljesen. Eléggé közel van úgyis a kiirtáshoz, az utolsó három évszázad zabolátlan és meggondolatlan kapzsisága következtében. A Spitzbergák körüli tengerekben és az északi Jeges-tenger szomszédos részeiben már régen nem él grönlandi bálna, csak az amerikai oldalon, a Davis-szorosban és a Baffin-öbölben „akadnak még egyes magános példányok”, mondja Guldberg. „A Jeges-tenger amerika-ázsiai részének grönlandi bálna-állománya még lerója az amerikai cetvadászok iránt a maga évi adóját, mivel a bowhead-re való vadászatot is sokkal későbben kezdték meg, azonkívül, mert a Bering-szorostól északra fekvő járható vizek sokkal súlyosabb akadályokat gördítenék a vadászat elé, pl. ott a vadászat ideje is rövidebb.” Azonban a cetvadászat történetéből „továbbá még azt is következtethetjük, hogy a ma élő összes grönlandi bálnák három nagy törzsre oszlottak, nevezetesen: 1. egy keleti, grönland-spitzbergai, 2. egy nyugati, grönland-amerikai, 3. egy amerika-ázsiai törzsre, amely utóbbiak hazája a Bering-tenger és a Jeges-tengernek ezzel szomszédos része”. Ázsia északi részén, körülbelül Novaja Zemljától a Koljucsin-öbölig, mint látszik, legalább is napjainkban nem él ez az állat. Sem Nordenskiöld, sem Nansen nem látta északsarki útján.

Lindemann szerint a vén hímek a vándorúton elválnak a fiatalabbaktól és a nőstényektől, olyan jelenség, amelyet más vonuló állat életében is meg lehet figyelni. A kedvelt tanyahelyeken azután ismét találkoznak egymással.

Az állat mozdulatai szabálytalanok, de egyáltalában nem lassúak és nehézkesek. „Bármilyen esetlen is a bálna teste, – mondja Scoresby– mégis gyorsak és ügyesek a mozdulatai; 5–6 másodperc alatt üldözőjének hatáskörén kívül juthat. Azonban ilyen gyorsaságot csak néhány percig tud kifejteni. Néha olyan hevességgel törtet a víz felszíne felé, hogy a fölé ugrik; néha meg fejtetőre áll a vízben, farkát a levegőbe nyujtja és félelmetes erővel csapkodja a vizet. Ha szigony találja, ha csak pár percig is, de a nyíl módjára röpül lefelé a mélybe, olyan gyorsasággal, hogy néha az álkapcsa is eltörik, amint a fenékhez ütődik.” Ha nem zavarják, minden 10–15 percben a felszínre emelkedik, itt 1–3 percig tartózkodik lélekzetvétel végett, s akkor gyors egymásutánban 4–6-szor vesz levegőt. Az általa kibocsátott, alig megosztott kettős sugár nem ritkán 4 m magasra is fölemelkedik, így tehát már nagy messzeségből látható. Scoresby azt állítja, hogy a bálna, ha táplálék után megy 15–20 percig, ha azonban megsebesítik akkor fél, sőt majdnem egy teljes óráig is a víz alatt tud maradni. Scammon ismer egy esetet, midőn egy vén megsebesített példány, amelynek egészen a fenékig le kellett buknia, mert iszapos fejjel jelent meg ismét a víz színén, 1 óra és 20 percig tartózkodott a víz alatt, és még élve, bár nagyon kimerülve került fel a felszínre.

A grönlandi bálna magasabb szellemi képességeiről nem sok mondanivalónk van. Érzékei közül, mint látszik, csak a látás és a tapintás fejlett meglehetősen jól, azonban azt tartják, hogy érzékszervei csak addig tesznek neki kielégítő szolgálatot, ameddig a víz alatt van, a levegőn ellenben cserben hagyják. Így a víz alatt állítólag csodálatos távolságra észreveszi társait, ellenben a víz fölött nem messze lát. Hallása a levegőn olyan tompa, hogy, Scoresby szerint, a hangos kiáltást már hajóhossznyi távolságból sem hallja meg; ellenben csendes időben a víz kis loccsanását, a hajón valami roppanást, vagy az őt üldöző csónakban akármiféle kis zörejt észrevesz és az menekülésre készteti. Szellemi képességei közül társaihoz való ragaszkodását és anyai szeretetének igen tekintélyes fokát kell dícsérőleg kiemelnünk. Egyébként pedig meg kell állapítanunk azt is, hogy a tapasztalásból az oly tompaelméjűnek kikiáltott bálna is tanul.

Jó időben állítólag már alvó bálnát is láttak. Néha holttest módjára mozdulatlanul fekszik a víz felszínén; feje csúcsát a hullámok fölé emeli, nyugodtan lélekzik, a nélkül, hogy párasugarat bocsátana ki, s közben mellúszói segítségével tartja magát egyensúlyban.

Tápláléka főként apró rákfélékből, elsősorban a hasadtlábúak különböző fajaiból, azután kagylókból és csigákból, különösen ezeknek tengeri pillangóknak nevezett fajaiból áll, melyek a tengernek olívzöld helyein igen nagy tömegekben fordulnak elő. Hogy a bálna mennyi apró tengeri állatot nyel le, míg jóllakik, azt számítgatni hiú erőlködés volna. Bélsara vörösszínű.

A grönlandi bálna szaporodását illetőleg még hiányzanak a kielégítő és beható megfigyelések. Scoresby és Brown egybehangzó adatai szerint a párzás ideje június, július és augusztus hónapokra esik. Ez idő alatt mindkét ivar erősen ingerült és olyanformán játszadoznak egymással, mint ahogyan más cetféléken is megfigyelték. A nőstény rendesen egyetlenegy, ritka esetben két fiatalt hoz a világra. Ellésnek ideje március vagy április; ez utóbbi hónapban egy cetvadász olyan fiatalt ejtett el, melyen még rajta lógott a köldökzsinór. A fiatalok nagyon sokáig szopnak, valószínűleg egy teljes évig, és pedig egészen a már leírt módon úgy, hogy az anya kissé oldalt dől s így nyujtja emlőit kölykének. Az éppen világra jött kölyök átlag 3–5 m hosszú. Növekedése rendkívül gyors, úgyhogy a fiatal már szopós korában legalább 6 m-nyi hosszúságot ér el, 4 m-es körfogat és 6000 kg súly mellett. Valamennyi megfigyelés megegyezik abban, hogy az anya odaadó módon csüng a kölykén. Az utóbbit, mivel a veszélyt még nem ismeri, nagyon könnyű elfogni, és fogják is azért, hogy az öregeket is odacsalogassák. Az utóbbi rögtön segítségére is jön megsebesített kicsinyének, vele együtt a felületre emelkedik lélekzetvétel céljából, továbbúszásra sarkalja, menekülés közben iparkodik neki segíteni, amennyiben úszói alá veszi és ritkán hagyja el, ameddig még élet van benne. Ekkor veszélyes dolog közelébe menni. A kölyke megmentése fölött való aggodalmában ugyanis minden tekintetet félrelök, ellenségei közé ront és még akkor is kölyke mellett marad, amikor már több szigony érte.

Az elejtett állat haszna igen nagy.Mint Pechuel-Loesche kifejti, nem csupán kicsiny és nagy, hanem kövér és sovány bálnák is vannak, valamint a szalonna sem mindig egyformán kiadós, mert igen jelentős tömegből néha a várakozáson alul kevés halzsírt kapnak. Egy-egy grönlandi bálna átlagos hozadéka szerinte 12–15.000 liter halzsír és 700–1000 kg halcsont; az általa ismert legnagyobb hozadéka annak az állatnak volt, amelyet Winslow kapitány, a „Tamerlan” parancsnoka, 1867-ben a Bering-tengerben zsákmányolt, nevezetesen 36.500 liter halzsír. A halzsír és a halcsont árának erős ingadozása miatt egy-egy grönlandi bálna átlagos értéke 20.000 márkára tehető, azonban egy-egy kapitális példány ennek a kétszeresét is jövedelmezi. Az egész jövedelem nagyobbik fele rendesen a halcsontra esik, amelyhez hasonló kitünő minőségű halcsontja egyetlen más bálnának sincs. Húsa nem nevezhető élvezhetetlennek; a francia hajószakácsok, Brown szerint, értik a módját, hogy jó ételeket készítsenek belőle. A magas észak népei minden további nélkül eszik a húsát is, meg a szalonnáját is.

A grönlandi bálna, ha az ember békén hagyja, valószínűleg nagyon magas kort ér el. Az emberen kívül valószínűleg csupán egyetlen egy halálos ellensége van, a félelmetes kardszárnyú delfin. De igen nagy kellemetlenséget okozhatnak neki különböző, a rákfélék sorába tartozó élősködők, amelyek megtelepszenek a testén. Az úgynevezett cethaltetű, egy bolharák, néha százezerszámra lepi el a bőrét és belemarja magát a hátába, mintha valami rosszindulatú betegség támadta volna meg.

A vizcayai bálna (Balaena glacialis Bonnat.)

[Más nevén: Eubalaena biscayensis.]

Vizcayai bálna (Balaena glacialis Bonnat.)

Sokáig az volt a hiedelem, hogy már teljesen beteljesedett a sorsa a másik északi bálnának, az északi foki vagy vizcayai bálnának. Kettős elnevezése onnan származik, hogy eredetileg két elterjedési területe volt, egy északi, az északi fok táján és egy déli, a Vizcayai-öbölben. Ezt a bálnát a legrégibb cetvadászok, a baszkok kezdetben hazai vizeikben, később azonban már az északi fok táján is vadászták. A mellett az ottani vadászok összetévesztették az ottani vidék igazi bálnájával, a kizárólag sarkvidék lakó grönlandi bálnával, s mivel az állandó és egyre hevesebbé váló üldözés következtében a látszat szerint teljesen kipusztult, később azt hitték, hogy a grönlandi bálnán kívül nem is vadásztak sohasem más bálnafajt. A valóság azonban az, hogy a vizcayai bálna a grönlandi bálnának délibb rokona és képviselője, melynek hazája eredetileg az Atlanti-óceán északi része. Ennek megfelelően szerepel már az ó-északi, a XIII. század közepe táján írt „Királytükör”-ben is; neve ott „slettebake”, (vagyis símahátú, amelynek nincs hátúszója) és ez a forrás nagyon veszedelmes állatnak mondja, mert „szokása, hogy a hajókat megtámadja”. S ez nagyon találó jellemzés! Martens (1671) hamburgi hajóorvos kisebb fajnak mondja, amellyel a nem szabadalmazott cetvadászoknak meg kell elégedniök. Vadászatának a nyomaira Guldberg rá is akadt Finnország különböző pontjain, bizonyos csontvázelemek alakjában. Az első leírást egy San Sebastiannál, a baszk partok mentén 1854-ben elejtett fiatal példány alapján Eschricht és Reinhardt adta róla 1861- ben. Cope 1865-ben az amerikai oldalon való előfordulását is megállapította. Újabban Guldbergnek, aki a cetvadászokat figyelmeztette erre az állatra, minden kétséget kizáróan sikerült megállapítani, hogy az állat még nincs kiirtva. A csukabálnára halászó Larsen 1889-ben küldte el hozzá erre nézve az első tárgyi bizonyítékokat (halcsontlemezek, bőrdarabok). 1890-ben egy másik cetvadász, Berg nevű, izlandi állomásán nem kevesebb, mint öt darabot ejtett el belőle,1891-ben pedig Berg és mások zsákmánya nem kevesebb, mint 10 darab volt, s egyet ebből le is fényképeztek.

A vizcayai bálnát már külsőleg is jól meg lehet különböztetni a grönlandi bálnától feje körvonalai és szájrésének alakja alapján. „Jellemző rá egy ívszerű bemélyedés a tarkója táján, úgyhogy a felülről néző a vízben pihenő állat feje és gömbölyű háta közt vizet lát. Jellemzi továbbá bunkószerűen megvastagodott arcorra és magas, hullámosan csipkézett alsó ajka, amelyen a szájzugban egy mély beívesedés van.” A legnagyobb, valóban megmért vizcayai bálna, amelyet újabban fogtak, Berg szerint közel 17 m hosszú volt, legnagyobb körfogata pedig 15 m, közvetlenül a rövid, esetlen mellúszók mögött. Tehát igazán rövid és zömök, esetlen síma bálna! Azonban feje testének többi részéhez viszonyítva kisebb, mint a grönlandi bálnáé, nem sokkal hosszabb a test negyedrészénél, s ennek megfelelően halcsontlemezei is kisebbek. Ezek az amerikai cethalászok „seven feet bones”-ai (7 lábas halcsontlemezek); ők ezt a fajt „black whale” (fekete bálna) néven nagyon jól ismerték. Régen a grönlandi bálnával szemben nem sokra becsülték, ma azonban értéknek tekintik, szemben a hátúszós bálnákkal. Halcsontlemezei barnás feketék, ezek rojtjai barnák és nagyon finomak; a legnagyobb, valóban megmértek 2 1/3 m hosszúak voltak. Azonban az újabban fogott példányok lemezei nem érték el a 2 méternyi hosszúságot. Öt példány, összesen 2 1/2 tonna halcsontlemezt szolgáltatott, amelyet igen magasra, kilónként 40 márkára értékeltek. Feje körvonalainak kialakulására erős befolyással van egy, a felső állkapcsán lévő duzzanat, s külsejének bizonyos jellegzetességet kölcsönöz az is, hogy tele van élősködőkkel, t. i. kacslábú rákokkal. „Cethaltetvek” is nagy tömegben vannak rajta, különösen az arcorrán, melyek a bőrt izgatva duzzanatszerű, cafatos megvastagodásokat okoznak, megfelelőjét a Siebold bálna „sapkájá”-nak (bonnet), amelyről Scammon beszél.

Bőrének a színe általában mély fekete, néha kékes árnyalatú, azonban apró fehér foltok is lehetnek rajta. Egy 13 m hosszú nőstény szalonnarétege a legvastagabb (32.5 cm) volt a hasoldalán a mellúszók között, az oldalai és a háta felé fokozatosan ennek a felére csökkent (15.6 cm), a farkrészen pedig még ennek is a felére (7.8 cm). Csontvázában főképpen abban különbözik a grönlandi bálnától, hogy eggyel több csigolyája (56), és egy pár bordával (14) többje van, azonban elcsenevészedett medencecsontjai is jellemzőek rá.

A vizcayai bálna, mint már a régi híradásokból is kiderült, nagyon zord fickó, mely a cetvadászok szemében már ebben a tekintetben is igen hátrányosan különbözik a grönlandi bálnától. Ezt újabban Larsen is megerősíti, aki nagyon szívós életűnek mondja és azt beszéli róla, hogy megszigonyozva egyenesen keresi a vadászhajót, hogy megtámadja. Lándzsával is nehéz halálos döfést adni neki, mert nagy farkúszójával valóban félelmesen csapkod maga körül. Gyomrában ugyanazt a vöröses, folyékony tartalmat találták, mint az óriás bálnáéban, így tehát joggal föltehetjük, hogy az is a Thysanopoda inermis megemésztett tömegeitől ered.

„A vizcayai bálnából nem láttak nagyobb számú egyént, – írja Guldberg – azért a cetvadászok nem is igen reménykednek, hogy gyakrabban találkoznak vele. Ahhoz az állat túlságosan gyanakvó...” Azonban fogásának történetéből az derül ki, hogy ez a faj époly rendszeresen vonuló állat volt, mint a többi halcsontos cet. A vizcayai öbölben, ahol a baszkok már a XI. és XII. században vadásztak rá, a vadászat ideje a téli hónapokra esett, októbertől februárig. Másrészt Izland és Észak-Norvégia partjain „az északifoki bálnát”, Észak-Amerika keleti partjain pedig a „black whale”-t nyáron vadászták. Ez nyilvánvalóan tanusítja, hogy valóban vonuló állatnak kellett lennie. Guldberg egy keleti, európai, és egy nyugati, amerikai törzsét különbözteti meg, amelyek északi nyári tanyájukon többé vagy kevésbbé keveredhetnek is egymással. Amerika civilizálása előtt már az indiánok is vadásztak a fekete bálnára kenuikból, és az első európai települők is azonnal megkezdték a vadászatát, úgyhogy a XIX. század elején már erősen ritkává lett. Hogy újra való fölfedeztetése után meddig állja még az üldöztetést, nehéz megmondani, de tekintve, hogy a cetvadásztársaságok mily eredményes irtó munkát végeznek, aligha bírja soká.

A Csendes-óceán északi részében, valamint a déli óceánokban az említetteken kívül még élő síma bálnák mind közeli rokonai, egyszersmind földrajzi helyettesítői a vizcayai bálnának, mindenesetre közelebb állanak hozzá, mint a grönlandi bálnához. Ezek közül kettőt, az északi csendes-óceánit és a délatlantit Trouessart katalógusában „jó” fajokként sorolja fel s ezeknek a rövid ismertetését annál szivesebben adjuk, mert az elsőnek Scammon, a kaliforniai cetismerő (1874), az utóbbinak pedig Lönnberg, stockholmi emlősállat-kutató (1906) pontos leírását adta és életmódját is ismertette.

Siebold bálnája (Balaena sieboldi Gray)

Scammon „right whale of the northwestern coast”, vagyis az északnyugati partok bálnája néven nevezi. Feje felső részének éles körvonalai ugyanazok, mint a megelőző fajéi. A híres „sapka” (bonnet) ül a feje tetején egészen elül, melyet odatelepedett kacslábú rákok alkotnak; azonkívül a fej középvonalában három púp látható, melyek közül a legelülső a legnagyobb. Mindkét ajkán is vannak szemölcsszerű kinövések s állítólag nemcsak a feje, hanem gyakran az úszói is tele vannak élősdiekkel. Színe általában véve fekete, azonban nemcsak hogy sok példánynak több-kevesebb fehér foltja van a torka és mellúszói táján, hanem akadnak végtől-végig tarka példányok is. Halcsontlemezei rövidebbek, durvábbak és kevésbbé hajlékonyak, mint a grönlandi bálnáéi, azonban ugyanolyan hosszúság mellett körülbelül kétszer olyan vastagon és fölvágva hullámosokká válnak. Egy-egy példány, Scammon szerint átlag 1000–1300 font halcsontot és átlag 130 hordó halzsírt ad.

Siebold bálnája a Csendes-óceán mérsékelt részének síma bálnája. Régente főképpen az ú. n. Kodiak-területen tanyázott, amely a Vancouver-szigetektől északnyugatra az Aleuták szigetsoráig terült el. Azonkívül előfordul a Japáni-tengerben is és behatol pl. a Dél-Sachalin és a szárazföld közt elnyúló Tatár-öbölbe is. Látható a Bering-tengerben is Szent Pál szigeténél, az Ochotszki-tengerben annak északi partjáig és a Kurili-szigetek körül is. Hogy fiataljait hol hozza a világra, ismeretlen és nem tudjuk azt sem, hol tartózkodik télen. Egyesével, párosával vagy harmadmagával látható, azonban a víz felszínén messze elszórva; a vadászévad végén régebben nagyobb csapatokban gyülekezett össze. Egymásután 7–9-szer fujtat, azután bukfencezik és 15–20 percre eltűnik. Szellemi tekintetben, vadsága és félénksége tekintetében a vizcayai bálna helyettesítőjének látszik az említett tájakon. Scammon szerint a hátát üregessé és ezáltal szalonnáját lazává tudja tenni, úgyhogy a szigony nem hatol beléje. Evezős bárkákkal vagy vitorlásokkal szoktak rátámadni. Az eltalált állat eltávozik a megszigonyozás helyétől, miközben mindenfelé csapkod a farkával. Azonban rövid menekülés után ismét megáll, farkával csapdos és egyszersmind borzasztó zajt üt, ahogy mondják: „ordít”. Végül azonban kereszttáján megbénítják sajátságos, széles, éles, hosszú nyélre kötött késük („ásó”) szúrásával. Azonban még ha farkát állítólag meg is bénítják ezzel a szúrással, gyorsasága még akkor is alig csökken, ami Scammon szerint annak bizonyítéka, hogy milyen hatalmas evezők a mellúszói. Mielőtt még a modern cetvadászat eszközei általános használatba jöttek volna, az állat már akkor majdnem teljesen ki volt irtva, vagy legalább ismeretlen tájakra űzve. Ettől a sorstól még vadsága és félénksége, valamint nem lebecsülendő értelmessége sem tudta megvédeni!

A déli bálna (Balaena australis Desmoul.)

[Más nevén: antipodarum, novae-zelandiae.]

Sorsa ugyanaz, mint a megelőző fajé! Mint Guldberg írja, 100–150 évvel ezelőtt még „hemzsegett” a déli félteke bálnalakta vidékein és az amerikai cetvadászok „ezreket, meg ezreket” ejtettek el belőle, azonban az utolsó évtizedekből már csak annyit tud jelenteni, hogy „valódi déli bálnát csak nagyon keveset lehet látni”, amihez Bolau ezt fűzi hozzá: „A Csendes-óceán déli részének bálnás területei ma már oly kevés haszonnal kecsegtetnek, hogy azokon rendes vadászatot már nem is űznek.” Azonban ezekből a régi óriási fogásokból a tudománynak vajmi kevés haszna volt, mint Guldberg 1903-ban elpanaszolta, még annyi sem, hogy elegendő anyag állana rendelkezésre pontos zoológiai meghatározására. Annál örvendetesebb, hogy nem régiben legalább a délatlanti halcsontos bálnát ismerhettük meg pontosan annak az anyagnak az alapján, melyet Sörling Dél-Georgiában gyűjtött össze és Lönnberg dolgozott fel. Ez adatok szerint a déli bálnának mind a felső, mindaz alsó ajakán világos szürke, 12–40 mm hosszú szőrszálak vannak, egymástól meglehetősen nagy távolságra. Halcsontlemeze egy 14 m hosszú példánynak 214 volt mindkét oldalt. Az elülsők csak 4 cm hosszúak voltak, hátrafelé azonban gyorsan 195 cm-re nőttek meg, azonban befelé megint rövidebbekké váltak. A lemezek rojtjai feketék s mint a lemezek maguk is nagyon fínomak és lágyak, az egyes lemezek nagyon keskenyek, 180 cm-nyi hosszúság mellett csak 18 cm szélesek. Vastagságuk nagyon különböző, még ugyanazon lemezeké is, hosszúságuk a test hosszúságához képest igen tekintélyes, amiből Lönnberg azt következteti, hogy fajilag eltér a vizcayai bálnától. Azonkívül a déli bálnának mellúszói hosszabbak, farkúszója pedig jóval szélesebb. Ami sapkáját és a fej többi púpját illeti, azokról Lönnberg kimutatta, hogy azok nemcsak annak a bőrre gyakorolt ingernek az eredményei, mely a rajta megtelepedett cethaltetvekből ered, mivel már az embriókon is megvannak és a sapkának legalább is alsó és középső részét durvarostú kötőszövetből álló duzzanat alkotja, benne hosszú, sűrű szemölcsökkel, sőt jódarab szalonna is van benne. A sapka mögött a fejtetőn mindkét oldalt egy-egy sor apróbb kinövés látható, azonkívül még egy meglehetősen nagy kinövés található közvetlenül a lélekzőnyílás mögött is és közvetlenül a szemek fölött is van egy hosszúkás ilyen duzzanat. És végül hasonló bőrduzzanatok sorakoznak többé vagy kevésbbé szabályos sorban a fej alsóállkapcsi oldalán is. Mindezeken a kiemelkedéseken rengeteg tetű és egy kacslábú rák-faj (Tubicinella) is hemzseg.

A déli bálna "sapkája".

A délgeorgiai cetvadászat megkezdésekor (1905) a déli bálna februártól (először egy, a sziklás partokon sütkérező fiatal hím) júliusig bezárólag volt látható, kettesével, hármasával, néha ötösével vagy hatosával a hosszúszárnyú bálna iskolái közt. Midőn a déli bálna a felszínre emelkedik lélekzetvétel céljából, kilélekzés alkalmával lélekzőnyílásának körülete duzzanatszerűen kiemelkedik. Kettős sugara jobbra és balra széthajlik. Ha nem zavarják, többször fujtat 8–12 perces időközökben; midőn a mélybe bukik, akkor farkúszóját a víz színe fölé emeli és legalább is 20–40 percig, sőt egy óráig is alant marad. Mozdulatai aránylag, lassúak, és tulajdonképpen nem félénk, azonban a hajócsavar és a hajógépek zúgása mégis nagyon könnyen elijeszti. Azért a vadászhajóval nem is egykönnyen lehet megközelíteni. Meglőve nagyon izgatottá lesz és ilyenkor veszélyessé is válhatik, a nélkül, hogy az embert szándékosan megtámadná. Az egyik Sörling jelenlétében szétzúzta a hajó hátulsó fedélzetének egész mellvédjét. Amikor nyugodtan fekszik a víz felszínén, csak a lélekzőnyílása körüli pupot és hátának hátulsó részét láttatja. Táplálékát „kril” alkotja, vagyis Euphausia-félék tömege. Nagyon kövér, úgyhogy szalonnarétege oldalt, a végbélnyílás fölött 42 cm vagy még vastagabb lehet, a hát felé meg még ennél is vastagabbra nőhet, azonban zsírtartalma kisebb. Egy-egy ilyen bálna 40 barrel (petroleumoshordó) halzsírt ad. Nyelve ugyanolyan szilárd, mint a szalonnája. A kimúlt bálna a benne keletkező gázok feszítő ereje következtében már 24 óra mulva rettentő erővel reped fel, úgyhogy beleinek darabjai messze szétröpülnek. A déli bálnának Dél-Georgiából júliusban való eltűnését Lönnberg nagyon meggyőzően a szaporodással hozza kapcsolatba és Sclater W. L. amaz adatával, hogy júniusban és júliusban a Fokföld tájára vonulnak ellés végett.

Scammon még egész sereg vadászterületét sorolja fel, melyek az amerikai, afrikai, ausztráliai és új-zélandi partokon fekszenek, amelyek azonban már az ő idejében is jórészt a multéi voltak. Bolau szerint az Indiai-óceánnak csak a déli részén fordul vagy fordult elő; ez óceán középső vagy éppen északi részéig nem hatol föl, mivel a magas hőfokot nem szereti. Azonban az említett óceán nyugati részén déli bálnát láttak, sőt fogtak is, még Madagaszkár északi csúcsa közelében is. A mult század 20-as és 30-as éveiben az Indiai-óceán déli részeiben még mindenütt csapatosan volt található és amerikai cetvadászhajók egész rajai voltak munkában a Crozet-szigetek-, Szt. Pál- és Új-Amsterdam-, a Kerguelen-szigeteknél, Ausztrália és Tasmania előtt, a gazdag zsákmány tudatában. Májustól októberig olyan gyakori volt ott, hogy Tinot cetvadász még 1853-ban azt mondta, hogy hihetetlennek látszik, amit az állatok számáról elmondhatna. Ezek a valamikor oly gazdag vadászterületek ma elhagyottak, teljesen ki vannak fosztva.