A cetek története

A cetek történetéről Abel bécsi tanár, aki részletesen tanulmányozta a kihalt cetféléket, azt mondja, hogy az ma már legalább is fő vonásaiban föl van derítve. Ő a halcsontos és fogas ceteket egyaránt ugyanabból a kihalt törzsből, az őscetekből (Archaeoceti) vezeti le, azonban mindkettőt függetlenül a másiktól, azonkívül hozzáteszi, hogy a fogas cetek egyik nagy, ma teljes virágjában lévő csoportjának, a delfin-félék családjának a kapcsolata régibb formák felé még mindig nincs megvilágítva. Ellenben a halcsontos cetek oly szorosan csatlakoznak az Archaeocetekhez, hogy teljességgel kétséges, vajjon a Felső-Ausztria Felső-oligocénjéből ismert legősibb, fogakkal bíró halcsontos cet (Patriocetus) még az Archaeocetek, vagy pedig a Mysticetek (mai halcsontos cetek) közé sorolandó-e be. Ez tehát összekötő kapcsot alkot a kihalt és az élő alakok közt. A Kairó melletti Mokattám-hegység Középső-eocénjéből előkerült, a mai napig legrégebbinek ismert őscet, a Protocetus atavus Fraas koponyáján, Abel szerint, félreismerhetlenek azok a vonások, amelyek a ragadozókéira emlékeztetnek s általában véve az ősceteket vázuk, koponyájuk és fogazatuk sajátságai alapján az ősragadozókból (Creodontia). kell levezetni, melyek sorában a hyaenodontidák közt már a vízi életmódhoz alkalmazkodott alakok is voltak (Apterodon). A cetek egyik törzse a Miocénben a virágzás igen magas fokára jutott el, amely a Squalodon körül csoportosul és amelyeket éppen ezért Squalodontidae (cápafogú cetek) néven jelölnek. Ezekből, és pedig az Európa, valamint Észak- és Dél-Amerika Miocénjében és Pliocénjében messze elterjedt Scaldicetus átmeneti alak közvetítésével magából a Squalodon-ból vezeti le a Abel fizéter-féléket. A cápafogú cetek legnagyobbját, amely már akkora volt, mint az ámbrás cet, Prophyseter dolloi néven írta le Antwerpen Miocénjéből. A cápafogú cetekről a miocénkorbeli hegyesfogú ceteken (Acrodelphidae) keresztül jut Abel a csőrös cetekhez (Ziphiidae) is, melyeknek eredetileg gazdag fogazata idővel majdnem teljesen eltűnt; a hegyesfogú cetek utolsó élő képviselőinek tartja egyrészt az édesvízi delfineket, másrészt meg a fehér delfineket és a narvált, melyeknek eredetileg nagyon hosszú arcorra megrövidült, míg a felső miocénkori Eurhinodelphidák arcorra éppen megfordítva egészen rendkívüli módon megnyúlt s a koponya egész hosszának 9/11-ed részét is alkothatja.

Squalodon bariensis Jonrd. rekonstruált koponyája.

Ellenben az európai Miocén legősibb valódi delfinjei már élesen különböznek a Squalocetektől, tehát ezekből nem vezethetők le. A legősibb szerkezetű delfineknek nyilvánvalóan a barna delfineket (Phocaenidae) kell tekintenünk. Rajtuk még megtaláljuk a bőrpáncél maradványait, amelyet nagyon ősi bélyegnek kell tekintenünk.

Végül meg kell még említenünk, hogy Magyarország Középső-miocénrétegeiből is kerültek elő cetmaradványok, és pedig egy delfinéi és egy bálnáéi. Lelőhelyük a Sopron melletti szentmargitai kőfejtő és az ennek a közelében lévő Borbolya. Az ősdelfint Papp Károly, ma a budapesti egyetem tanára írta le Heterodelphis leiodontus néven. E fajt Abel később az Acrodephis nembe osztott be, tehát mai neve Acrodelphis leiodontus Papp. Az ősbálnát, melynek maradványai a borbolyai téglavető agyagjából kerültek elő, Kádié Ottokár geológus Mesocetus hungaricus néven ismertette meg; feje 1.85 cm, az egész állat meghaladja a 6 m-t. A csontváz a Földtani Intézet múzeumában van fölállítva. Ez a faj alkalmasint a Cetotherium nembe tartozik, melynek több képviselője ismeretes a Lajta-hegység különböző pontjairól.