KILENCEDIK REND: Ragadozók (Ferae)

FEJEZETEK

[Régi nevük: Carnivora.]

A ragadozókon kívül alig találunk még egy emlősrendet, melyben nagyobb alakgazdagságot, változatosságot tapasztalhatnánk; a közepestől a legkisebb emlősalakig, a félelmes oroszlántól a kecses kis menyétig, mennyi fokozat és a formák mily sokasága tárul szemeink elé. Az avatatlan szem szinte képtelen ebben a tarka képben azokat a tulajdonságokat felismerni, melyek a ragadozók összességét jellemzik, oly nagyok az egyes alakok közötti különbségek. Itt az arányos alkatú, ravasz macska, ott az esetlen hiéna; itt a karcsú, kecses cibetmacska, simuló, puha bundájával, ott az erőteljes, keményvonalú kutya; itt az ügyetlenül cammogó, nehézkes medve, ott viszont a villámgyors, könnyű nyest: hogy is tartozhatnak ezek mind egy természetes csoportba? És hogyan egyesíthetők ezek mind, mikor egyesek közülük a földön élnek, mások fákon, megint mások pedig éppenséggel a vízben töltik életüket? És mégis, mindezek ellenére is egy csoportba kell őket foglalnunk.

Minden különbözőségük ellenére is szervezetükben és szokásaikban bizonyos egyöntetűséget árulnak el. Nagyjából egyező szokásaik, azonos életmódjuk és táplálékuk arra engednek következtetni, hogy az állatok egész lénye, végtagjaik alkata, fogazatuk felépítése, vagy emésztőrendszerük összetétele lényegükben egyformák. A végtagok úgy a törzzsel, mint egymásközt is teljes összhangban állanak, négy vagy öt ujjat viselnek, utóbbiak hol erősebbek, hol satnyábbak és éles vagy tompa visszahúzható, vagy szabadon álló karommal vértezettek. Érzékszerveik mind élesek, bár ebben a tekintetben igen különböző fokon látszanak állani. Fogazatuk, melyben minden fogtípus képviselve van, erőteljes, éles, gyakran karcsú, hegyes és éles tarajokkal fegyverzett, egymásra és egymás közé csapódó fogakból áll, melyek mélyen gyökereznek a hatalmas rágóizmoktól mozgatott erős állkapcsokban. Gyomruk mindig egyszerű, bélcsatornájuk rendszerint rövid, esetleg közepesen hosszú, vakbelük minden esetben rövid. Számos fajnak sajátszerű, átható szagú váladékot termelő fartőmirigyei vannak; a váladék éppúgy szolgálhat védelemül a támadó ellenség ellen, mint amilyen fontos szerepet a másnemű állat odacsalogatásával játszik.

Szorosabban véve, a ragadozók külső ismertető jegyei a következők: Törzsük, mely a medve zömök, rövid alakjától a cibetmacskák megnyúlt, kecses testalkatáig minden lehető átmenetet mutat, középmagas végtagokra támaszkodik. Utóbbiak 4–5 ujjúak, végükön karmokkal fegyverzettek. Orruk csupasz, fülük felálló, ajkukon bajuszsertéket találunk. Fogazatuk úgy alul, mint felül rendszerint 6–6 metszőfog – egész kivételes esetekben alul négy – ezek mögött kétoldalt és alul-fölül 1–1 hosszú, kúpalakú, kapófoggá alakult szemfog, azok mögött pedig 4–4 elő-, illetve hátul 3–3 utózápfog van; az elő- és utózápfogak azonban csak ritkábban lépnek fel teljes számmal, rendesen az első előzápfogak és az utolsó utózápfogak elsatnyulnak, illetve eltűnnek. A felső állkapocs utolsó előzápfoga (P4), illetve az alsó állkapocs első utózápfoga (M1) általában sokkal hatalmasabb, mint a többi, koronája éles tarajú; ezeket tépőfogaknak nevezzük; a tépőfogaktól eltekintve az előzápfogak hegyes, az utózápfogak viszont széles, tompa kúpokat viselnek.

Ha tüzetesebb vizsgálat alá vesszük a ragadozó testét, alkotásában még a következő többé-kevésbbé általános jellemvonásokat figyelhetjük meg. A csontváz, a termet karcsúsága és könnyű alkata mellett is, aránylag erőteljes. A fej megnyúlt, az agykoponya nagyjából arányban áll az arckoponyával, egyik sem sokkal fejlettebb a másiknál. Az erős tarajok és lécek, a domború és a koponyától messze elálló járomcsontok nagy helyet hagynak a hatalmas izmok tapadására, A szemüregek tágak, a dobcsont felfújt, az orrcsontok és orrporc nagy, tehát tág teret biztosítanak a megfelelő érzékszerv kifejlődésének. A csigolyák erős tövis- és hosszú harántnyujtványokat viselnek; az ágyékcsigolyák sokszor összenőttek; a farkcsigolyák száma igen változó. A végtagok a különböző életmódnak megfelelően sokféleképpen módosulnak; mindazonáltal igen mozgékony alkotásúak és nagy erőkifejtésre képesek. A kulcscsont vagy csökevényes, vagy pedig teljesen eltűnt. A kéztő csontjai közül a sajkacsont (scaphoideum) és holdcsont (lunatum) egy csonttá (scapholunare) olvadtak össze.

Ha a végtagok megrövidülnek és evvel karöltve megvastagodnak, akkor az állat földalatti, ásó-életet tud folytatni; ha viszont megnyúlnak, akkor jó futóval állunk szemben, ha végül kiszélesednek és úszóhártyával ellátottak, akkor vízi állattal van dolgunk. Némely fajnak karmai visszahúzhatók, hogy azok járás közben ne kopjanak; ha az állat kitolja őket, félelmes fegyverül szolgálnak. Másutt viszont tompák és nem mozgathatók a karmok, tehát kizárólag csak a lábat védik, és ásásra, kaparásra használhatók és legfeljebb még a kapaszkodásnál játszanak szerepet. A fogazatot különösképpen az igen erős szem- és tépőfogak jellemzik. Ezeket az állat nemcsak fegyverül, hanem a zsákmány megragadására és széttépésére is használja. A fogazaton mellesleg igen tisztán felismerhető, hogy a szóbanforgó ragadozó inkább hús-, vagy pedig inkább növényi táplálékkal él-e, amennyiben, hogy a hátsó fogak inkább a növényi táplálék szétmorzsolására, az elülsők viszont a hústáplálék felaprózására szolgálnak. Ha az állat inkább növényevő, akkor a hátsó fogak (tehát az utózápfogak) az előzápfogak hátrányára igen erőteljesek és jól fejlettek; ebben az esetben az utózápfogak rágófelülete széles, ellaposodó, a tépőfog pedig gyengén fejlett. A húsevőknél viszont fordított a helyzet; itt az előzápfogak, különösen pedig a tépőfog hatalmas fejlettséget érnek el, az utózápfogak viszont elsatnyultak. A kétféle kifejlődésű fogazat közti különbségeket legszembetűnőbben a medve és a macska fogazatán láthatjuk.

A hatalmas izmok és erős inak kitartást kölcsönöznek az állatnak. Elrendezésük viszont a legkülönbözőbb fajtájú mozgások gyors keresztülvitelére képesítik.

Ehhez járulnak még kitünő érzékeik, melyek közül csak kivételesen gyengébb az egyik, vagy a másik; azonban ebben az esetben a többi pótolja a fogyatékosságot. Általánosságban nem mondható; hogy egyik, vagy másik érzék a többivel szemben különös fejlettséget mutatna, mert egyik csoportnál a szaglás, másutt viszont a látás, egy más csoportnál viszont a hallás mutat bámulatos fejlettséget, néhánynál végül a tapintás is igen fontos szerepet játszik. Rendes körülmények közt két érzékszervük különösen fejlett, leggyakrabban a szaglás és hallás, ritkábban a hallás és látás.

Értelmi képességeik testük alkotásával állanak összhangban, amit már a jól barázdált ragadozó-nagyagy is elárul. A ragadozók közt bámulatosan okos állatokat találunk, ezért nem csodálkozhatunk, hogy rövid időn ragadozó és rabló mesterségük minden fortélyát és ravaszságát elsajátítják. Erejük tudata oly bátorságot és önbizalmat kölcsönöz nekik, aminővel semmi más állat sem dicsekedhetik. De éppen ezek a tulajdonságok viszont oly ösztönöket fejlesztenek ki bennük, amelyek a különben pompás állatokat sok tekintetben ellenszenvesekké teszik. A ragadozók győzelemhez vannak szokva és ezért a mindinkább növekvő uralomvággyal karöltve fokozódik kegyetlenségük is, mely végre nem egyszer legyőzhetetlen gyilkolási vággyá, sőt vérszomjjá fajul.

Tartózkodási helyük és életmódjuk is testi és értelmi képességeik természetének és fejlettségi fokának felel meg. Ragadozók mindenütt élnek és uralkodnak; a földön és vízben éppúgy, mint a fák koronájában, a hegységekben, vagy alföldeken, éppúgy, mint az erdőn-mezőn; délen, mint északon; találunk köztük éppoly tökéletes éjjeli, mint nappali állatokat. Egyik alkonyatkor, a másik napvilágnál, vagy éppen sötét éjjel jár a préda után.

Sok ragadozófaj társasan él, mások viszont magánosan. Némelyik nyiltan támad; a legtöbb mégis ráles zsákmányára, észrevétlenül lopódzik a közelébe és váratlanul tör rá, akármilyen erős is legyen. Mindegyik oly sokáig marad leshelyén, amíg csak lehet; csupán azért, hogy megjelenése időnek előtte el ne riassza a kiszemelt áldozatot. Csak kevés fajnál láthatjuk, hogy gyengesége tudatában – mihelyt valami gyanús neszt hall – elmenekül. Mennél inkább szeretik a nappali életet, annál fürgébbek, vidámabbak és természetesen: barátságosabbak. Viszont minél inkább éjjeli állatok, annál mogorvábbak, bizalmatlanabbak és vadabbak.

Valamennyi ragadozó más állatok húsával táplálkozik; csak kivételesen találunk olyanokat, melyek gyümölcsöt, magvakat, vagy egyéb növényi táplálékot is esznek. A táplálék különbözősége szerint húsevőkre és mindenevőkre osztják őket. Ez az osztályozás azonban semmiképpen sem megfelelő, mert valamennyi ragadozó-csoportban találunk mindenevőket és a mindenevők jó része egyik vidéken inkább növényi, másikon szinte kizárólagosan csak állati táplálékkal él, ebben a tekintetben tehát alkalmazkodik az adott viszonyokhoz. A rend valamennyi tagja született rabló és gyilkos, akár nagy, akár apró állatokat gyilkol is; alkalomadtán még a növényi táplálékokkal élők is elárulják, hogy ebben a tekintetben ők sem nagyon különböznek a társaság többi tagjától. Táplálékuk, illetve zsákmányuk megválasztásában a ragadozók természetesen éppúgy különböznek egymástól, mint akár testalkatukban, hazájukban, tartózkodási helyükben és egész életmódjukban. Az állatországnak csak igen kevés osztálya van megkímélve a ragadozók támadásaitól és pusztításaitól. A legnagyobb és legerősebb ragadozók főkép emlősökre vadásznak, de a többi állatokat se nézik le; még maga az oroszlán sem táplálkozik kizárólag emlősökkel, a többi macskafaj viszont még kevésbbé válogatós ebben a tekintetben. A kutyák, melyek alapjában véve igazi húsevők, már több mindenfélére vadásznak. A cibetmacskák és menyétek közt akad néhány, mely kizárólag halat, vagy csúszómászót eszik; a medvék mindenevők, éppoly étvággyal fogyasztják el a növényi, mint az állati táplálékot. Hogy melyik fajta táplálék játssza az állatnál a főszerepet, minden egyes esetben elárulja a fogazat. A túlnyomóan állati táplálék hatása alatt visszafejlődnek az utózápfogak, a túlnyomóan növényi táplálék viszont az előzápfogak elcsökevényesedését vonja maga után. A húst, illetve a növényi táplálékot felaprózó fogelemek közti határ a felső állkapocsban a tépőfog főkúpján, az alsóban viszont a tépőfog főkúpjának hátsó peremén fektethető át. A kutyánál ez a kétféle fogelem meglehetős egyensúlyban van kifejlődve. A kizárólag húsevő hiénáknál és macskáknál jóformán csak az előbb említett határ előtti fogak maradtak meg; az egyes fogkúpok a hústáplálék szétaprózására igen hatalmasak és erőteljesek lettek. Evvel szemben a nagyobbára növényi anyagokkal táplálkozó medvénél a fogazat hátsó része hatalmas fejlettségű, csakhogy az egyes kúpok alacsonyak, az utózápfogak széles őrlőfelületekké váltak, a tépőfog pedig mint ilyen, alig válik ki a többi fog közül, amennyiben kúpjai alig magasabbak az utózápfogakénál. Ha egy állatfaj eredetileg hústáplálékkal élt és csak későn, utolsó két zápfoga elvesztése után tért volna át növényi táplálékra, akkor ez csak úgy lehetséges, hogy az egyetlen, még növényrostok szétmorzsolására alkalmas utózápfog, mint azt a borznál láthatjuk, óriási mértékben megnagyobbodik. Az alsó állkapocsban a tépőfog meghosszabbodott hátsó fele és a második utózápfog áll a megnagyobbodott felső tépőfoggal szemben.

Némelyik ragadozó állítólag valóságos házaséletet él, de egyik sem egész életén át. Néhány macska- és menyétfajnál a hím és a nőstény a párzás ideje alatt és után is szorosabb közösségben él, mint az év többi részében; kölcsönösen segítik is egymást kölykeik táplálásában és védelmezésében. A többinél – már pedig ezek vannak nagyobb számmal – az apa a kölyköket jó prédának tekinti, s ha véletlenül ráakad a fészekre, melyben saját kölykei fekszenek, az anyának kell őt onnan elűznie. Így természetesen egyesegyedül az anya ápolja a fiatalokat. Az egyszerre ellett kölykök száma meglehetősen változó, mindamellett csak ritka esetben egy. Szinte minden kölyök vakon születik és hosszabb ideig igen tehetetlen, de később gyorsan fejlődik. Anyjuk meglehetősen jól beoktatja őket vadászmesterségükbe és mindig addig kíséri és oltalmazza őket, míg csak a maguk erejéből nem képesek önmagukat fenntartani. Veszély esetében néhány nőstény karjaiba veszi kölykeit, vagy a hátán hurcolja el; a legtöbb viszont fogai közé kapja csemetéit és így menekül el velük.

Az ember szinte valamennyi ragadozóval nyílt ellenségeskedést folytat. Csak igen kevés fajt sikerült szelídítés révén hasznossá tennie, bár egyet – a kutyát – minden más állatnál jobban megszelídített. A ragadozók legnagyobb része több-kevesebb joggal ártalmasnak tekinthető. Az ember szenvedélyesen gyűlöli és tűzzel-vassal üldözi őket; aránytalanul keveset kímél meg közülük. Egyik-másik faj húsát és zsírját eszik is, mások drága prémjét viszont értékes ruházati cikkekké dolgozza fel a ruházati ipar. Ebből a szempontból mit sem lehet megölésük ellen szólni, az viszont igazságtalanság, hogy nemcsak az ártalmatlan, hanem még a határozottan hasznos ragadozókat is irtják, vak dühükben. A ragadozók rendje tehát márcsak ebből az egy okból is megérdemli, hogy minden ember az eddiginél gondosabban tanulmányozza, mert az viszont tényleg nagyon fontos, hogy barátainkat meg tudjuk ellenségeinktől különböztetni.

A ma élő ragadozókat a legújabb – és állandóan elfogadott – rendszertani felfogás szerint három csoportra, öregcsaládra tagolják; ezek: Aeluroidea, Herpestoidea és Arctoidea. A három csoport szétválasztása a dobcsont szerkezete, a fogazat eredeti felépítése és a koponyaalap jellemvonásai alapján történik.

Ezek a valódi ragadozók (Carnivora) a földtörténeti multban csak az Eocénkorszak végén lépnek fel először. Elődeiknek általában az ú. n. Creodonta-kat tekintik. Utóbbiakat a valódi ragadozókkal szemben elsősorban a tépőfogak hiánya – az utózápfogak az alsó állkapocsban általában előlről hátrafelé nagyobbakká lesznek – csontos hallójárat hiánya, azonkívül a sajka- és félholdcsont össze nem nőtt volta, végül pedig kicsi és símafelületű agyuk jellemzi. A Creodonták jó része olyannyira kiegyénületlen, hogy a legkezdetlegesebb patásoktól, főemlősöktől, rovarevőktől és erszényesektől jóformán alig választhatók el. Másik, fejlettebb fokon álló részük viszont erősen közeledik a valódi ragadozókhoz, amennyiben ezeknél tépőfog fellépését (pl. Miacida); vagy, mint azt egyes Hyaenodontidák-nál láthatjuk, összenőtt sajka- és félholdcsontot tapasztalhatunk. Ily módon végül is a valódi ragadozók és az ősibb Creodonták közti határ mindinkább elmosódik; ez késztette Winget arra, hogy a Creodonta-csoportot, mint ilyent végkép feladja és helyébe a valódi ragadozók (Carnivora vera) csoporttal szemben a kezdetleges ragadozók (Carnivora primitiva) csoportját különböztesse meg. Mindezek után nem szenvedhet kétséget, hogy a valódi ragadozók közvetlen ősei a Creodonták-hoz sorozott ősi ragadozókban keresendők, még pedig legnagyobb valószínűség a már említett Miacidák családjának egyes alakjaiban. A legrégibb, már valódi ragadozónak nevezhető alakok az Eocén végén jelennek meg, míg a Creodonták-nak a kihalt, tehát nem a mai alakokba átmenő alakjai a Miocén kor felső harmadába nyúlnak fel (Hyainailouros), tehát aránylag igen későn halnak ki.