2. Hópárducok (Uncia Gray)

A nagymacskáknak ezt a nemét párducszerű megjelenés mellett egyrészt az előbb tárgyalt főmacskákra (Leo), másrészt az utána tárgyalandó jaguárra emlékeztető koponyaalkat jellemzi. Legtávolabb áll a párducoktól. A nemnek egyetlen élő faját ismerjük.

A hópárduc (Uncia uncia Schreb.)

Hó-párduc (Unica uncia Schreb.).

Az irbisz, vagy hópárduc nagyságra alig marad el a párduc mögött; teljes hossza 220 cm, farkáé 90 cm, vállmagassága pedig 60 cm körül mozog. Hosszú, sűrű, farkán bozontos bundája szürkésfehér alapszínű világossárga árnyalattal, hátán sötétebb, hasán fehérbe hajló. Az éles fekete foltok a fejen kicsinyek és teltek, a nyakon nagyobbak, gyűrűalakúak, a törzsön pedig sötétebb középi résszel ellátott, gyűrűformába rendeződött foltcsoporttá válik. A hátközépen sötét csík fut végig, ez a tompafekete foltokkal tarkított farkon szakadozottan folytatódik. A test hasi oldalán a foltok teltek. A rövid, tompa fülek alapjukon és hegyükön feketék, középen pedig fehérek, a négy sorban álló bajuszserték fehérek és feketék.

Már a szőrruhája is elárulja, hogy az irbisz hidegebb vidéken él, mint a párduc. Hazája Közép-Ázsia, föl egész Szibériáig, Turkesztántól az Amur vidékéig. A Himalájában az irbisz inkább az északi, tibeti oldalon él, ahol az Indus és Satledch magashegységi völgyeiben, nyáron igen tekintélyes magasságban, télen viszont Scully szerint leszáll 3000 m alá, egész 2000 m-ig. „Az irbisz – mondja Radde – délkeleti Szibériának még olyan vidékein is, ahol a tigris gyakori, igen ritka. Kelet-szajani, bajkálhegységi és transzbajkáliai előfordulására vonatkozólag utazásomon semmi újat nem tudtam megállapítani. Ugyanígy nem tudtam erre vonatkozólag az Amur felső folyásán tett két utazásom alkalmával sem adatokat gyüjteni. Csak a birar-tunguzoknál vezettek a kérdezősködések biztos eredményre, úgy, hogy az irbiszt mint igen ritka állatot a Burejahegység állatvilágának tagjai közé sorozhatom. Ebből következik, hogy nyugati Szibériában kissé gyakoribb, hiszen Lessing szóbeli közlése alapján egyesével Krasznojarszk vidékén is mutatkozik és a déli Altáj-hegységben egyáltalában nem ritka. A birar-tunguzok szerint a Szungari mentén elterülő, magas fűvel benőtt, pusztaszerű vidéken él az irbisz. Arról is tudtak ezek, hogy örömest valami fára mászik fel és onnan veti magát prédájára, akárcsak a hiuz; de ismertető jelként rögtön említették a hosszú farkot. Sok mindenfélét tudnak a turpisságairól beszélni, de távolról sem félnek tőle úgy, mint a tigristől, sőt azt állítják, hogy néhány jó kutya felkergeti a fára. A Himalájában vadjuhot, vadkecskét, rágcsálókat, madarakat eszik, de elrabolja a kisebb háziállatokat is, sőt állítólag a lovat is megtámadja. Ezzel szemben Blanford szerint sohasem volt rá példa, hogy embert támadjon meg.

Még régebben az irbisz európai állatkertben igen nagy ritkaság volt, addig ma már elég szép számmal van belőlük, különösen a Tiensán nyugati részéből. Az éghajlatunkhoz azonban nehezen tud alkalmazkodni, mint sok más magas hegységi alak, így sokkal nehezebben is szokja meg az életet Európában, mint pusztai rokonai. Azt ugyan már el tudták érni, hogy szaporodjanak, a fiatalok felnevelésére irányuló fáradság azonban eddigelé hiábavalónak bizonyult.