3. Párducok (Panthera Oken)

Kétségkívül a párducok alkotják a nagymacskák legősibb fejlettségi fokon veszteglő csoportját. Már mustrázata is primitív szervezettségre utal, mert a magasabb fejlettségi fokot elért alakok némelyikénél csak az ősi állapotokat visszatükröző fiatalkorban, vagy éppen csak visszaütésként jelenik meg a mustrázat nyomokban és akkor is csak a mélyebb törzsfejlődési fokon álló nősténynél (így az oroszlánnál és pumánál). A Jégkorszakban és a Harmadkor végén, az északkeleti vidék kivételével egész Európában is honosak voltak. Legrégibb képviselőjét, a pliocénkori pusztai őspárducot (Panthera leiodon Weithofe) a görögországi Pikermi és fejérmegyei Polgárdi klasszikus lelőhelyeiről ismerjük.

A jaguár (Panthera onça L.)

Jaguár

A jaguár testalkata több nyers erőt, mint ügyességet árul el, ezért kissé esetlennek tűnik fel. Törzse nem oly karcsú, mint a párducé, végtagjai és farka viszont a testhez viszonyítva rövidek, feje pedig nehezebb. A teljesen kifejlett jaguár orrától farka tövéig 1.5–2 m hosszú, sőt Brass állítólag 2.5 m-es példányok bőrét is látta. A farok hossza 60–75 lágy, a torkon, a nyak első részén, mellen és nyakon hosszabb, mint másutt. A szín tekintetében, úgy az alapszínt, mint a mustrázatot illetőleg igen változatos a jaguár. Az alapszín leginkább vörösessárga, kivéve a fül belső felületét, az arcorr alsó részét, ajkat, test alsó részét és a lábak belső felületét, ahol a fehér szín az uralkodó. A szőrruha mindenütt tarka, hol kicsi, kerek, hosszúkás, nagy szabálytalan fekete foltok tarkítják, vagy feketével beszegett nagy vörösbarna foltok vagy gyűrűk, középen 1–2 fekete ponttal. A telt foltokat a fejen, nyakon, törzs alsó részén és végtagokon találjuk, ahol az alapszín fehér, ott nagyobbak, szabálytalanok, elmosódottak, a végtagok belső felületén esetleg keresztcsíkozást hoznak létre. A test hátsó részén is nagyobbak, mint elől, a fark hátsó harmadán pedig – míg a farok hegye fekete – 2–3 teljes, azaz az alsó és felső részre kiterjedő gyűrűt alkotnak. Minden változékonysága ellenére is a szájzugban egy fekete foltot tüntet fel, a fül hátsó részén pedig egy másikat, közepén fehér, vagy sárga ponttal. A háton a foltok szabálytalan csíkká folynak össze; ez a vállon kétfelé oszlik, a test oldalán a foltok többé-kevésbbé szabályos hosszanti sorokat alkotnak. Nem túlságosan ritka a fekete jaguár sem; ezek bundája oly sötét színű, hogy a fekete foltok alig emelkednek ki az alapszínből.

A jaguár elterjedési körzete a patagóniai Rio Negro és Rio Colorado vidékétől északnak Mexikóig és Lousiana-ig nyúlik fel. Magától értetődő, hogy ezen a végeláthatatlan nagy területen a jaguár, akárcsak az óvilágban az oroszlán, párduc, vagy bármely nagy földrajzi elterjedésű faj, számos, az alapszín árnyalata és a mustrázat különbözősége által jellemzett alfajra esik szét. Ezek egyikét-másikát az északamerikai kutatók önálló fajok rangjára szokták emelni. Leggyakoribb a jaguár Dél-Amerika mérsékeltebb éghajlatú vidékein, legritkább az Egyesült-Államokban, ahonnan a fehér ember mindinkább kiszorítja. Folyók és patakok erdőszegte partján, a mocsarak közelében fekvő erdőszéleken, vagy a néha 2 m-nél is magasabb fűvel és sással benőtt ingoványokon üti fel tanyáját. Nyilt vidéken, vagy az ősrengeteg mélyén csak ritkán mutatkozik, csak olyankor, ha egyik területről a másikra költözik át. Ahol a felkelő nap ráköszönt, ott üti fel tanyáját, akár az erdő sűrűjében, akár a magas fűben; itt tölti a nappalt. Akárcsak a tigris, a jaguár is nagy előszeretettel karmolja össze a puha fakérget. Kappler szerint Szurinámban ehhez a Sapota milleri nevű fát szemeli ki leggyakrabban, melynek kérgét néha 2 m magasságig egészen összehasogatja. Szerinte még Guayanában is „elég gyakori” a jaguár.

Életmódját tekintve a jaguár alig tér el más nagymacskától. Tápláléka minden nagyobb gerinces állat, melyet le tud győzni. Minden tekintetben fölötte veszélyes rabló. Amily nehézkesnek és lomhának látszik, éppoly ügyességgel és gyorsasággal mozog, ha veszélyben van. Ereje, testének méreteihez viszonyítva, rendkívül nagy és csak a tigris és oroszlán erejéhez mérhető. Érzékszervei élesek és egyformán jók. Élénken villogó szeme rendkívül éles, hallása elsőrangú, szaglása azonban, mint minden macskánál, nem a legjobb. Ebből is látszik, mennyire megvan a jaguárnak minden testi adottsága ahhoz, hogy veszedelmes rabló legyen. Táplálékában semmiképpen nem válogatós. Azara a sün tüskéit találta meg a jaguár ürülékében, Rengger pedig patkány és aguti maradványait a gyomrában; ebből következik, hogy kisebb állatokra is vadászik. De rajtaüt az ingovány madarain is, sőt annak is érti a módját, hogyan lehet eredményes halászatot folytatni. Mint már Pöppig feljegyzéseiből tudjuk, a kaimánt sem kíméli. Bates egyik vadászkirándulásán friss jaguárnyomot látott a mocsárban, még a víz is fel volt zavarva a nyomában. Nemsokára csörtetést hallott a bozót felől, abból az irányból, amerre a megzavart jaguár eltűnt. Néhány lépéssel odébb egy az elülső részéig és fejéig a páncél kivételével teljesen felfalt alligátor friss hullájára bukkant. Az alligátortest körül mindenütt a jaguár lábnyoma volt kivehető; így tehát kétségtelenné vált, hogy az onca alligátort csemegézett reggelire. Humboldt, Wied herceg, Pöppig és Bates megfigyelései alapján ma már biztosan tudjuk, hogy a jaguár megeszi a hüllőket is. „A jaguár, az arran-teknős legfélelmetesebb ellensége – írja egy helyen Humboldt, – tojóhelyeire követi az állatot. Rátámad a homokban sétálgató gyanútlan páncélosra és hogy kényelmesebben költhesse el, hátára fordítja. A teknős természetesen nem tud többé visszafordulni, amennyiben pedig a jaguár jóval többet fordít föl, mint amennyit egy éj folyamán elfogyaszt, az indián nem egyszer húz hasznot a rabló csalafintaságából. Egyébként nem lehet eléggé csodálnunk ezt az ügyességet, mellyel az állat a teknős kettős páncélját kitisztítja, mintha a sebész bonceszközei takarítottak volna ki onnan minden izomszalagot.”

„A gyakorlott vadásznak nem ritkán nyílik alkalma – írja Rengger – a jaguárt vadászaton meglesni, különösen a folyók mentén. Ilyenkor láthatja, hogyan somfordál a folyóparton, ahol különösen a vízi disznót és vidrát pusztítja. Időről-időre megáll fülelni és figyelmesen körültekint, de sohasem tapasztaltam, hogy szimatot kapva, lehajtott fejjel szaglászva követné a vad nyomát. Ha észrevett pl. egy vízi disznót, szinte hihetetlen türelemmel és óvatossággal törekedett a közelébe férkőzni. Mint egy kígyó, csúszik áldozata felé, meg-megáll, percekig csendben figyeli a vad minden mozdulatát, néha nagy kerülőt tesz, csakhogy az állatot arról az oldalról támadhassa meg, amerről a legészrevétlenebbül férkőzhet a közelébe. Ha végre sikerült neki az állatot észrevétlenül megközelíteni, akkor egy, ritkán két ugrással ráveti magát, lerántja a földre, feltépi a torkát és a még vergődő állatot a sűrűségbe hurcolja. De nem egyszer elárulja őt a súlya alatt összetörő nád és gaz ropogása, amire még a halász is figyelmes lesz, mikor este a folyóparton üti fel éjjeli tanyáját; a vízi disznó pedig igen gyakran szimatot kap és éles kiáltással veti magát a folyóba. Állítólag látták, hogy a jaguár az üldözött vad után a vízbe vetette magát és a víz alá bukva ragadta meg áldozatát. Ha egy állatot megközelített, az annyira leköti minden figyelmét, hogy semmiről sem vesz tudomást, ami körötte történik, sőt még az elég erős zajt sem hallja meg. Ha nem tudott a kiszemelt préda közelébe férkőzni, lesbeáll a bokrok sűrűjében. Állása ilyenkor szakasztott olyan, mint a macskáé, ha egérre les, lelapul, de ugrásra készen, szemeit áldozatára szegezi, kinyujtott farkával pedig ide-oda csapkod. De nem mindig megy a vad után, igen gyakran elrejtőzik a nádasban vagy kis patakok partján és itt egyszerűen ráles a vízre járó vadra.”

A csordákban nem egyszer igen érzékeny kárt tesz a jaguár. Különösen a fiatal szarvasmarhát, lovat és öszvért tizedeli. Azara azt állítja, hogy az ilyen állatot úgy öli meg, hogy ráugrik, egyik mancsával annak nyakába vág, vagy szarvát ragadja meg, míg a másikkal az állat orrát majd egy erélyes fordítással kitekeri az állat nyakát, tehát éppen úgy, mint azt az óvilág nagymacskáinál is tapasztalhatjuk. Rengger ezt sohasem látta, sőt a megölt állatokon sem tudta ennek nyomait felfedezni. „Ezzel ellentétben – írja – azt tapasztaltam, hogy a jaguár áldozatának, ha nagy állatról van szó, a torkát marcangolja szét, ha pedig kicsi, akkor a nyakát harapja át. Bikát és ökröt csak ritkán, akkor is csak végszükség esetén, támad meg, mert ezek bátran nekimennek és elriasztják. A tehenek még borjaikat is elég jól védelmezik a rabló ellen, de emellett nem ritkán súlyosan megsérülnek. A lovak és öszvérek viszont könnyen a jaguár martalékává lesznek, ha az erdő közelébe csatangolnak el”.

A jaguár zsákmányát éppoly ügyesen fogja el a szárazon, mint a vizen. A halakat igen ügyesen dobja ki egy talpcsapásával a szárazra, akárcsak a mi cicánk. Fán ellenben nem vadászik, pedig üldöztetés esetén ügyesen mozog az ágak közt is.

Ha kis állatot zsákmányolt a jaguár, azt szőröstül-bőröstül ott a helyszínén felfalja; a nagyobb prédának ellenben – ló, szarvasmarha, vagy más efféle – csak egy részét eszi meg minden válogatás nélkül; csak a beleket hagyja érintetlenül. Ha jóllakott, visszavonul az erdőbe, de a lakomahelytől legfeljebb egy negyedórányi távolságra, ahol jót alszik. Este, vagy a következő reggelen visszatér a hullára, másodszor is tele eszi magát belőle, a maradékot pedig otthagyja a keselyüknek.

Több mint kétszer nem eszik a jaguár – Rengger szerint – az elejtett állatból, még kevésbbé nyúl hozzá a döghöz, ezt a feltevést azonban, bár ellenkezőjét sem áll módunkban adatokkal bizonyítani, nem fogadhatjuk el minden kétkedés nélkül; nem valószínű ugyanis, hogy ebben a tekintetben eltérjen rokonaitól. Rendes körülmények közt, ha egyszer jóllakott belőle, másodszor nem tér vissza a prédára. Ha az erdőtől távolabb ejtette el zsákmányát, legyen az bármilyen nehéz, behurcolja a bozótba. Bizonyos körülmények közt még a folyóvízen is átviszi a nehéz terhet. Azara lakása közelében a jaguár egy lovat ütött le, azt az ugaron 60 lépésnyire hurcolta el, majd egy mély és sebes folyón vitte át és a túlsó parton helyezte biztonságba. Sohasem öl meg az onca egynél több állatot és ez igen előnyösen különbözteti meg minden más nagymacskától.

A jaguár hangja, úgy látszik, nem valami erős. Appim csak „macskaszerű kiáltásáról” beszél, Pechuel-Loesche pedig hiába várta a jaguár bömbölését; Sachs pedig az Orinoko partján felállított tanyáján éjjelenkint „halk macskaszerű vinnyogást, hangos üvöltést” hallott, a közvetlen közelből pedig tompa, mély morgást. Embereim – folytatja – felébredtek, az indián azonban egykedvűen megjegyezte: közel a tigris és tovább szította a tüzet. Von den Steinen végül azt mondja róla: „Éjjel ordított a jaguár, ami azt jelenti, hogy a túlsó folyópartról állandóan panaszos macska, vagy még inkább talán unkahang hallatszott át. Brehm levélbeli kérdezősködésére adott válaszukban a kutatók kivétel nélkül a jaguár bőgése ellen nyilatkoztak. Még ott is, ahol gyakoriak – írja Göring – ott is csak néhányszor sikerült közvetlen közelből hallanom, mikor az állat tábortüzünket kerülgette. Ez azonban igen halk, gyors hangokat hallatott, melyek nagyon messze voltak attól, hogy bőgésnek lettek volna nevezhetők. Von den Steinen ezt mondja: A jaguár hangját nem hallottuk gyakran, bőgést azonban soha sem észleltünk. Még a leghevesebb fölindulás hangjai is csak hangos, dühös, vagy ha úgy tetszik, félelmetes morgáshoz voltak hasonlíthatók. Embereim egy este heves vitát folytattak afölött, vajjon egy hangos, panaszos morgás a Szocco-boi-tól, egy kócsagszerű madártól, vagy pedig az oncatól ered? Nagybátyám naplójegyzetei közt egy helyen ez áll a jaguárról: „hao, hao, hao, hao-e-o, mintha valakit erős hascsikarás kínoz”, ami ugyan kevéssé költői, de annál jellemzőbb, mert még legjobb esetben a szerelmes, vagy éhes macska nyávogásának felel meg, de semmi esetre sem bömbölésnek. Akárcsak a párduc, vagy tigris, a jaguár is ritkán hallatja hangját, morog, röfög, üvölt, vagy legfeljebb méreteinek megfelelően erős macskanyávogást hallat. Heck rövid, lökésszerű ordítását hallotta, ugyanolyat, mint amilyent a párductól is szokott hallani.

Míg a jaguár meg nem ismerte az embert, mint minden nagymacska, kitér az útjából. Megtámadva, vagy sebesülten természetesen veszedelmes ellenfélé válik. Az éhes állat, akárcsak az oroszlán, vagy tigris, alkalmilag nyílt vidéken is rátámad az emberre. Azt állítják, hogy a színes embert örömestebb eszi, mint a fehéret.

A Maynas-síkon Pöppig szerint alig telt el év anélkül, hogy ember ne esett volna áldozatul a jaguárnak. Az oncák világos nappal betörtek a falvakba, kedvenc pecsenyéjükért, a kutyákért. Különösen veszedelmes híre volt néhány, Szapuozából Mojambába a sűrű erdőn át vezető útnak, ahol egy emberöltő leforgása alatt nem kevesebb, mint 20 indián postaküldöncöt falt fel a jaguár. Schomburgk egyik indiánja a mellén viselte a veszedelmes ragadozó harapásának nyomát. A jaguár még kisfiú korában mellen ragadta és elhurcolta, de eleresztette, mikor anyja vadászkéssel rontott a rablóra. Tschudi szerint a perui Andok tövében elterülő őserdőkben legszívesebben a falvak közelében üt tanyát a jaguár, ezeket kerülgeti éjjelenkint, hogy kutyákat, disznókat és néha embereket is ragadjon el. Minden félelem nélkül támad rá a magányos emberre és az éhségtől hajtva, néha még fényes nappal is behatol az erdei falvakba. Kappler, aki 45 évet töltött Guayanában, írja: „Egyetlen újabb esettől eltekintve nem tudok rá példát, hogy a jaguár megtámadta, vagy megölte volna az embert, bármily gyakran is tör be az ültetvényekre és rabol el szarvasmarhát meg disznót”. Mindezek figyelembevételével föltehető, hogy az onca nem minden vidéken veszélyes az emberre, hanem, mint a tigris vadat eszik; baromrablóvá lesz és csak kivételesen és alkalmilag adja magát emberevésre.

A jaguár egy és ugyanazon helyen addig tartózkodik, míg csak a vidék elég táplálékot nyujt neki és nem üldözik túlságosan. Ha nagyon megcsappan a prédaállat, vagy az ember túl hevesen üldözi, elhúzódik más vidékre. Ilyenkor nem riad vissza attól, hogy a legsűrűbben lakott területen ne vonuljon át; sőt a legszélesebb folyó sem akadály számára, mert kitünően úszik.

Azt hiszik általában, hogy az úszó jaguárt könnyű megölni; evvel szemben a vízben is szinte éppoly veszedelmes, mint a szárazon. Csak gyakorlott hajósok mernek vele szembeszállni, mert ha üldözik és megsebesült, visszafordul támadói ellen. „1819-ben, röviddel megérkezésem után Asuncionba – mondja Rengger – szemtanuja voltam egy, szerencsére csak csúfos kudarccal végződött kísérletnek. Egy jaguár úszott át a folyón a túlsó partról. Három idegen tengerész – paraguayi társuk intelme ellenére – csónakba ugrott és töltött fegyverrel az állat felé evezett. Mikor 1–2 m távolságra megközelítették az állatot, a csónak orrán ülő tengerész tüzelt, de csak megsebesítette az állatot. Ez azonban, mielőtt a tengerészek valamit is tehettek volna ellene, belekapaszkodott a ladik peremébe és hiába ütötték evezőkkel és puskatussal, felmászott. Erre nem maradt más hátra a tengerészeknek, mint hogy a vízbe ugráljanak és így közelítsék meg a partot. A jaguár viszont kényelembe helyezkedett a csónakba és vígan hajókázott lefele, míg csak egy üldözésére induló másik vadásztársaság elől menekülve most már ő ugrott ki a csónakból és úszott ki a partra”.

„A folyók évenkint megismétlődő áradása elűzi a jaguárokat a szigetekről és erdős partokról, mire ezek a lakott vidékek közelébe húzódnak, ahol emberben és állatban egyaránt sok kárt tesznek. Ha igen nagy az áradás, nem ritkán még a magas fekvésű városokban és falvakban is mutatkozik. Így 1819-ben Villa Realban öltek meg egyet, egy másikat 1820-ban a fővárosban, kettőt pedig Villa del Pilarban. Mikor 1825-ben magas vízállásnál Santa Fében kikötöttünk, mesélték nekünk, hogy néhány nappal érkezésünk előtt a sekrestye ajtajában tépett szét a jaguár egy misézni készülő ferencrendi szerzetest. Rendszerint azonban nem történik szerencsétlenség, ha az ilyen vad betéved a városba, mert az üldöző kutyák pokoli ugatása és az összecsődült embersereg annyira megzavarja, hogy ijedt futásnak ered. A jaguár-ejtette sebek igen veszedelmesek, nem is annyira mélységük, mint inkább sajátszerűségük miatt. Tudniillik a jaguárnak sem a fogai, sem a karmai nem túl élesek, sőt határozottan tompák, ennek következtében a sebek is inkább zúzott és roncsolt sebek, mint hasítottak. Az ilyen sérülések viszont a forró éghajlat alatt minden orvosi segítségtől távol, biztosan merevgörcsöt vonnak maguk után.”

Rengger megfigyelései szerint a jaguár az év legnagyobb részét magányosan tölti; csak párzás idején, augusztus és szeptember havában keresik fel egymást a különneműek. „Ha ilyenkor több hím találkozik a nőstény körül, néha birokra mennek, de legtöbbször a gyengébb magától odébb áll. A pár csak rövid ideig, átlag 4–5 hétig marad együtt, utána újra szétválnak. Ezalatt az idő alatt veszélyesek az emberre. A terhesség ideje – Heinroth adatai szerint – 99 és 101 nap közt ingadozik. A nőstény, Rengger adatai alapján, 2, ritkábban 3 kölyköt hoz világra az erdő legsűrűbb részén, vagy valami fa gyökerei alatti üregben. Az első napokban csak igen kis időre hagyja a kicsinyeket magukra és amint veszélyt sejt, szájába veszi és biztosabb tanyára viszi őket. Már 6 hetes korukban követik anyjukat kóborlásain. Kezdetben ugyan a sűrűbe rejtőznek, míg az anyjuk vadászik, de nemsokára már ők is résztvesznek a leseken. Ha a kölykek vizslanagyságúak lettek, anyjuk elhagyja őket, de sokszor még tovább is együtt maradnak. Ilyenkor még világosabb alapszínű, hosszabb szőrük különbözteti meg őket az öregektől; héthónapos korukban azonban már azokhoz hasonló a külsejük.

Nem ritkaság a háznál nevelt fiatal jaguár sem. Ehhez még csecsemőkorukban kell őket befogni, mert különben nem szelidíthetők meg. A szelidített jaguár eljátszik a fiatal kutyával, macskával, de különösképpen kedveli a fagolyót. Mozdulatai élénkek és könnyedek. Hamar megismerik ápolójukat, felkeresik őt és örülnek a viszontlátásnak. Minden, ami mozog, érdekli őket. Amint valamit észrevesz, rögtön lelapul, farkát mozgatja és ugrásra kész. Ha éhes, szomjas, vagy unatkozik, sajátságos nyávogásban tör ki, de csak míg fiatal; az öreg nem hallatja ezt a hangot. A fogságban igen ritkán ordít. Amint megöregszenek, elvadulnak. 3 éves koron túl már nem lehet őket tartani. Míg még fiatalok, veréssel megfékezhetők; később azonban szinte lehetetlen őket kordában tartani. Egyáltalában nem mutat ápolójával, vagy a vele együtt nevelt állattal szemben ragaszkodást, ezért mindig kockázatos dolog egyéves koránál öregebb jaguárt szabadon tartani.

A ketrecben a jaguár épp olyan, mint a párduc, csakhogy sokkal nehezebben szelídül, egyébként a fogságot jól tűri. A hamburgi állatkertben élt, Bolau szerint, egy 15 1/2 éves jaguár, Frankfurtban pedig egy másik 20 évig.

A fogságban már ismételten szaporítottak a jaguárok. Sőt a jaguár a párduccal is párosodik és erőteljes korcsokat nemz vele. Fitzinger szürke párduca (Leopardus poliopardus) sem volt, Kreuzberg bizonyítékai alapján, más, mint jaguár és fekete szundapárduc korcsa. Ilyen, jaguár és párduc közti kereszteződés igen gyakori és e korcsok mindig egyformák; egy ilyen szürkepárduc-korcs párduccal keresztezve két korcsot szült; ezek egyike a párduc-apára, másika a párduc-jaguár-korcs anyára ütött minden fontos bélyegében. Braziliában biztosra veszik, hogy a jaguár a pumával is kereszteződik.

Kártékonysága miatt a lakott vidékeken tűzzel-vassal irtják a jaguárt. Dél-Amerikában az indiánok urari-méregbe mártott nyilakkal lövik. Rengger szerint Paraguayban rendszerint a következő módszerrel vadásznak rá: Egy jó lövő maga mellé vesz két férfit, akik közül az egyik lándzsával, a másik pedig egy öt láb hosszú, kétágú villával fegyverkezett föl. Így felszerelve, 6–10 kutyával a jaguár keresésére indulnak. Amint rábukkantak, egymás mellé áll a három vadász – középre a fegyveres, aki igyekszik az állat fejébe, vagy oldalába golyót küldeni. Ha ez sikerült, akkor a kutyahad rátör halálos ellenségére és leteperi. Ha ellenben lövésre nem nyílik alkalom, vagy a golyó csak könnyű sebet ejtett rajta, akkor legtöbbször támadásba megy. Amint ehhez felkészül, az egyik vadász eléje szegzi a villát, a másik pedig oldalról igyekszik lándzsáját beledöfni; ha sikerült a szúrás, akkor kirántja az állatból a lándzsát és újabb szúrásra készül. Közben a kutyák a jaguár farkába csimpaszkodva igyekeznek őt a földre rántani; csak igen erős kutya kap bele a jaguár oldalába. Az ilyen viadalokon még a gyakorlott és bátor vadászt is számos veszély fenyegeti; a küzdelem színhelye rendszerint az erdő sűrűje, így a legkisebb akadály is elég arra, hogy a lándzsás szúrását meghiúsítsa.

A paraguayiak egyébként lóháton támadják meg a jaguárt egyetlen lasszóval, mégpedig úgy, hogy a hurkot nyakába dobják és sebes vágtatva vonszolják tova, vagy néha egy második, ellenkező irányból dobott lasszó segítségével megfojtják. Ezenkívül lesből is lövik. Néhol vermet ásnak, vagy csalinak kikötött állat fölé önműködő fegyvert helyeznek el az állat elejtésére. A vadászat legvakmerőbb neme, mikor egyetlen tőrrel és az állat talpának ütései ellen ruhákkal erősen becsavart karral megy ki a vadász a jaguár elleni párviadalra, akárcsak a mi ruthén medveölőink a mackó ellen.

A jaguár bőre Dél-Amerikában igen csekély értéket képvisel, és legfeljebb lábtakarónak használják. Von den Steiner a jaguár húsát egyszer rágósnak találta, míg máskor a kövér sertéskarajra emlékeztette, csak a vörös káposzta hiánya zavarta az illuzió teljességét.

A párduc (Panthera pardus L.)

Afrikai párduc (Panthera pardus leopardus Schreb.).

Leopárd

Régen heves vita tárgya volt, hogy tulajdonképpen mit értettek a klasszikusok a „panthera”, „pardus” és „leopardus” kifejezések alatt. Ezt a kérdést azonban manapság már igen nehéz eldönteni, mert a klasszikus íróktól egyáltalában nem várhatjuk a mai értelemben vett rendszertani kategóriák betartását, és így megeshetett, hogy ezeket a neveket nemcsak a ma is így nevezett állatokra, hanem kétségkívül minden nagytermetű foltos macskára is alkalmazták, így hiúzra és szerválra is. Ezért legajánlatosabb a három nevet egyenértékűnek és azonos jelentésűnek venni és a következőkben ismertetendő macskafélére vonatkoztatni.) [Tekintettel arra, hogy egyrészt az egész faj tudományos neve, Panthera, magyarba átültetve párducot jelent, másrészt pedig a leopárd név használat esetleg arra a téves feltevésre vezetne, hogy a leopárdnak valami köze van a Gray által 1843-ban Leopardus névvel felruházott amerikai tigrismacskák nemzetségéhez, melyek a később tárgyalás alá kerülő kismacska-formák (Felinae) alcsaládjának egyik nemét alkotják, ajánlatosnak tartom, hogy a faj megjelölésére csak a párduc nevet használjuk.]

Azon a rengeteg területen, melyet Afrikában és Ázsiában a párduc benépesít, egész sereg alfaját ismerjük.

Az állat nagysága vidékek szerint tetemesen változik. A fej és törzs hossza átlagosan 120–150 cm, míg a farok hossza 60–90, a vállmagasság pedig 45–62 cm-re becsülhető. Testalkatra a párduc nagy, karcsú macska, izmos kétoldalt lapított törzzsel, rövid, erős nyakkal, közepes magasságú lábakkal, hosszú farokkal. Szőrruhája ugyan a szőr hossza és sűrűsége tekintetében vidékek szerint igen tetemes különbségeket mutat fel, de sehol sem hosszabbodott meg sörény, vagy szakáll képzésére. Farka végén néha, akárcsak az oroszlán, tövist visel.

Az állat sárga alapszíne a sötét okkersárgától (P. pardus orientalis Schlegel) a világos homokszínű sárgán (P. pardus nimr Hempr. et Ehrb.) át a fehéres világosszürkéig (P. pardus tulliana Valenciennes) minden lehető átmenetet mutat. Az oldalakon a hasoldalig és a lábak belső felületéig, melyek fehérek szoktak lenni, világosabb, mint a háton. Erre a sárga alapszínre rajzolódnak rá a telt, vagy csak gyűrűalakú fekete foltok.

Teltek a foltok a fejen, nyakon, torkon, mellen és szabad végtagokon. Fölléphetnek a lapockán és combon is, különösen ott, ahol a gyűrűalakú foltok kicsinyek, míg ott, ahol nagyok, ezeket a testrészeket is befedik. A háton, a test oldalain, hason és a lábak belső felületén csak ilyen gyűrűs foltokat látunk. A gyűrűs, vagy udvaros foltok különböző nagyságúak lehetnek. Ennek alapján egyesek megkísérelték a kisfoltúakat leopárd néven a nagyfoltúaktól, melyeket, mint párducokat foglaltak össze, elkülöníteni. Tekintettel azonban arra, hogy nemcsak éles határt nem találunk köztük, de a mogyorónagyságtól a 7 cm átmérőig minden átmenetet megtalálunk a foltok méretében, egyáltalában nem tekinthetjük a kísérletet sikerültnek.

A gyűrűs foltok bizonyos számú, szakadozott körvonalba sorakozó félholdalakú foltokból és pontokból állanak, tehát valóságos rozettát képeznek, melyek legfeljebb 8, igen ritkán 2, leggyakrabban 5–7 kis foltból tevődnek össze. Az ezektől bezárt udvar színe élénkebb, mint a bunda alapszíne. Az udvaron fekete szín nem szokott előfordulni, de úgy egyes afrikai, mint ázsiai fajtáknál a hát közelében fekvő legnagyobb rozetták udvarán még egy fekete folt is fellép. De ez nem oly gyakori és nem is lép fel oly szabályosan, mint a jaguár esetében. Az udvaros foltok átterjednek a faroktőre is, míg a farok fehér hegye felé teltekké válnak. A farok néha csak foltos, másutt a vége felé a foltok gyűrűkké folynak össze. Ezek a gyűrűk azonban a farok alulsó felületén nyitottak.

Gyakran a foltok sorokba rendeződnek, különösen a háton, ahol a test hátsó felén legélesebben látható – téglaalakú telt foltokból összetett – két hosszcsík (Panthera pardus ituriensis Allen), melyeket két párhuzamos rozettasor kísér, míg a többi rozetta hátrafelé ferdén lejtő sorokban rendeződik. Ezek a sorok természetesen igen határozatlanok. A fejen és nyak oldalain is hosszsorokban találjuk a foltokat, a mellen pedig 1–2 keresztsort alkotnak. A felső ajakon rendesen 3–4 függőleges fekete csík lép föl. A fül tövén feketeszürke, hegyén viszont fehér.

Természetesen színbeli eltérések is akadnak. Aránylag gyakori a melanizmus, különösen egyes vidékeken. Úgy látszik, ezek a fekete színű párducok Szumatrára, Jávára, Malakkára, Dél-Indiára és Abesszíniára szorítkoznak. Ezek a „fekete párducok” azonban nem egyszínű feketék. Jó világításnál egész határozottan kivehetők rajtuk a sötétebb foltok. Hogy nem tekinthetők külön fajnak, mint azt régebben feltették, abból látszik legjobban, hogy egy alomból származó testvérek közt is akadhatnak fekete párducok a rendes mustrázatú példányok közt. A melanizmusnál sokkal ritkábbnak látszik az albinizmus. Hilzheimer említ 1909-ből egy volt Német-Kelet-Afrikából eredő albinót. A foltok rajza természetesen ezen is kivehető.

A párduc elterjedési köre felette nagy. Egész Afrikát és Ázsia jórészét magában foglalja. Elterjedésének északi határa Ázsiában nagyjából egybeesik a tigrisével. Csak nyugaton nyomul fel kissé északabbra amannál, amennyiben a P. pardus tulliana Valenciennes a Kaukázusig nyomul fel. Ez, vagy pedig vele közel rokon alfajok élnek Perzsiában, Kis-Ázsiában és Szíriában. A faj ázsiai előfordulásának legmagasabb pontja északkeleten az Amur és Usszui vízvidéke, ahol a P. pardus villosa Bonhotet találjuk. A két említett legszélső elterjedési part közti vonaltól délre a párduc az egész Ázsiai szárazulatot, Szumatrát és Jávát népesíti be. Még Ceylon szigetén is – ahol pedig nincsen tigris – él egy, a keletindiai alakkal, a P. pardus panthera Erxleben alfajjal közel rokon, vagy vele azonos párduc féleség. Ezzel szemben hiányzik Japánból. A P. pardus japonensis Gray nevű alak ugyan Japánon át Európába került bőr alapján lett a tudományos irodalomba bevezetve, hazája azonban, nevét meghazudtolva, a koreai félsziget.

A 12 afrikai alfaj közül északon él az algíri hatalmas termetű és sötét színű P. pardus pardus L., Abesszíniában pedig az Arábiából leírt P. pardus nimr Ehrenberg. Szenegálból ismerjük a P. pardus Leopardus Schrebert, Kamerunból a P. pardus reichenowi Cabrerat, míg a P. pardus nanopardus Thomas a Szomáli-földről, a P. pardus chui Heller északi Ugandából, a P. pardus ruwenzorii Camerano a maga nevében foglalt hegykolosszus vidékéről, a hatalmas foltjairól könnyen felismerhető P. pardus suahelica Neumann pedig volt Német-Kelet-Afrika felső részéből vált ismeretessé. Az Albert Edward-tó mellékéről származik a P. pardus centralis Lönnberg, az Ituri-őserdőből pedig az utóbbi években (1924) vált ismeretessé egy igen szép mustrázatú alak, a P. pardus ituriensis Allen.

A prémkereskedelemben – Brass szerint – úgy látszik, csak a keletázsiai alakok játszanak szerepet. Ezekből viszont 1000 bőr is kerül évente piacra. Mint a tigrisnél, úgy itt is az északi alfajok prémje értékesebb a délieknél. Előbbiek ára nagyban 45–70, utóbbiaké pedig 15–35 pengő körül ingadozik.

A párduc a földkerekség legszebb macskája. Éppoly szép, mint tetszetős, éppoly izmos, mint gyors, éppoly bátor, mint óvatos: minden porcikájában a tökéletes ragadozó mintaképe.

A tarka-barka párducbőr könnyen azt a gondolatot ébresztheti bennünk, hogy ebben az esetben az alkalmazkodás szolgálatába állott mustrázat elmélete vált be. Itt azonban tekintetbe kell vennünk, hogy a párduc a hasonló rajzolatú jaguárral és sok tekintetben hasonló irbisszel együtt a fél világot lakja, mindenütt a legkülönbözőbb arculatú vidéken, más és más körülmények közt, még ha el is fogadjuk, hogy a vidékek szerint erősen eltérő alapszín mindig a lakóhellyel áll összefüggésben. A tarka párduc egészen beleolvad a környezete tarka színébe. Igaz ugyan, hogy a tarka emlősállat nem feltűnő, mert a színek mindig tompák. Így a párduc sem lesz kirívó. Általában a párduc összefüggő, sűrű szálerdőkben, vagy akár ritka erdőben is él, mégpedig elég nagy számban. A füves pusztát nem szereti, annak ellenére, hogy a füves alföldön nem ritka jelenség, sőt lakott vidékeken, sokszor a szántóföldeken és ültetvényekben vagy a közeli bozótban üti fel tanyáját. Ezzel szemben örömest húzódik fel a hegységbe; a sűrű magaslati erdők nemcsak jó rejtekhelyet, de bő zsákmányt is nyujtanak neki. Abesszíniában még 2000–3000 m tengerszín feletti magasságban is megtalálja minden létfeltételét. Nem ritkán az emberi lakások közelében, sőt néha azokban üti fel tanyáját és innen indul ki portyázásra. Schimper közölte Brehmmel, hogy Abesszíniában, Adua városában még kölykezett is egy párduc. Arról azonban még ilyen körülmények közt sem feledkezik meg, hogy olyan helyet válasszon ki magának tanyahelyül, ahol rejtve maradhat az ember elől. Indiában leginkább – erre a vidékre oly jellemző – sziklás dombvidéket lakja, mert itt jó rejtekhelyek mellett széles kilátás is nyílik számára. Az ilyen jófekvésű tanyahely rögtön új lakót kap, amint az eddigi elpusztul. Forsyth közli, hogy egy sikori egy ilyen dombon néhány év alatt egymásután 52 párducot ejtett el.

Nagyságát nem is tekintve, a párduc igazán félelmetes ellensége minden állatnak, sőt az embernek is, bár utóbbit – míg csak teheti – kerüli. Bámulatos ügyességével és valamennyi ragadozóét felülmúló ravaszságával még a leggyorsabb lábú és legfélénkebb vadat is hatalmába tudja keríteni. Kúszás tekintetében alig marad el más macskafaj mögött. Ezért éppoly gyakran bukkanunk rá a fa lombjai közt, mint a bozót sűrűjében. Ha üldözik, szinte mindig a fára menekül. Ha kell, elég széles folyókat is átúszik.

Teljes szépségében mozgás közben bontakozik ki a párduc. Minden mozdulata oly hajlékony, ügyes és gyors, hogy bármennyire is üldözzük a rablót, örömünk telik a látásában. Egyetlen mozdulatán sem venni észre, hogy erőlködik. Teste minden irányban játszi könnyedséggel hajlik, lépése pedig oly halk, mintha a legkönnyebb testet hordaná. Minden mozdulata kecses, hajlékony és puha; egyszóval úgy a futó, mint a sompolygó párduc oly elragadóan szép képet nyujt, hogy ebben a tekintetben csak egy – bár nálánál jóval kisebb – állat kelhet vele versenyre: a cibetmacska.

De nemcsak testalkatában, szellemében is a ragadozó mintaképe a párduc. Rosszindulatú, vad, vérengző, e mellett pedig gyáva. Minden legyőzhető élőt megöl, akár kicsi az, akár nagy, akár védekezik, akár nem. Főtáplálékát antilopok, sakálok és aprójószág képezik, felkúszik a fára a majmok után, felkutatja a sziklák közt a szirti borzot (Hyrax), tuzoktól gyöngytyúkon át a kis madarakig minden szárnyasra ráles, de a hüllőket sem veti meg. Minden állat jó zsákmány a számára, de Pechuel-Loesche szerint az olajpálma érett bogyóit is jóízűen fogyasztja. A páviánnak állandóan a sarkában van és megakadályozza azok veszedelmes elszaporodását; hogy milyen eredménnyel, azt láthatjuk ott, ahova már nem jut fel. A cserénybe zárt nyájban állítólag valóságos vérfürdőket szokott rendezni, ilyenkor egy éj leforgása alatt egy tucat juhot is megöl. Ezért az állattenyésztő jobban fél tőle, mint bármely más ragadozótól, mert azok egy állattal beérik és nem ölnek meg több állatot. A tyúkokat fáradhatatlanul vadássza a párduc.

A párduc vakmerősége és vérszomja a leghatártalanabb szemtelenséggel párosul. Merészen és arcátlanul betolakodik a falvakig és városokig, sőt a lakóházakig is. Rüppelnek Abesszíniában, Szimen tartományban fényes nappal, a táborhely közeléből ragadta el egy szamarát a párduc, de a pásztorfiúk még idejekorán elijesztették lármájukkal. „Gendar mellett – mondja Rüppel – egy éjjel egyik kecskénk kiabálása vert fel álmunkból. Kiderült, hogy párduc mászott át a 9 láb magas fakerítésen és az alvó kecskét torkonragadta. Egy pisztolylövés – bár nem talált – elriasztotta az udvarról, a félholt kecskét pedig otthagyta. Két óra sem telt bele és már újra az udvarban volt a párduc és hálószobámba is bejött, ahol a már kimúlt kecske feküdt. De mire felugrottunk, észrevett minket és megint csak sértetlenül menekült meg. Egy hétre rá a tyúkok kétségbeesett kotkodácsolására ébredtünk. (Tyúkjaink az előszoba mennyezetére szegelt rúdon aludtak.) Most pedig egyszerre három párduc szerencséltetett meg bennünket látogatásával. Míg néger szolgám, Abdullah, töltött fegyverrel a kezében lesett az egyik bestiára, amely az udvar előrészében sompolygott az öszvérek körül, addig a másik kettőt az udvar hátsó részén láttam, amint a falon járkáltak, oly nesztelen, de mégis biztos lépéssel, hogy igazán elcsodálkoztam. Ahhoz azonban, hogy biztos lövést tehessek rájuk, túl sötét volt az éj. Tekintettel arra, hogy néhány tyúkunkat el tudták rabolni, el voltunk rá készülve, hogy megismétlik látogatásukat. És tényleg, a következő éjjelen meg is jelentek. Egyikük azonban – éppen mikor két szárnyasunkat ragadta meg – életével lakolt, mert Abdullah szerencsés lövése szétzúzta a gerincét.”

A párduc bátorságát és vérszomját egyszer Brehm is megfigyelhette. „Egy délelőtt – írja – a Bogon-hegységben lovagoltunk. Mivel a nagy páviánok újra és újra hallatták harci készülődést jelentő ugatásukat, elhatároztuk, hogy kipróbáljuk rajtuk fegyvereinket. Embereink lent maradtak a völgyben, hogy az öszvérekre vigyázzanak; mi pedig lassan felmásztunk a hegyoldalon, kiválasztottunk egy jó helyet, ahonnan a sziklákon ülő majmokra tüzeltünk. Elég magasan voltak, így lövéseink egy része hibás volt. Néhány azonban talált. Ilyenkor az állat vagy rögtön összeesett, vagy sebesülten elmenekült. Így egy igen vén galléros pávián, a nyakán megsérülve, támolygó léptekkel ereszkedett le a hegyoldalon és a völgy felé közeledve botorkált el mellettünk. Mi azt reméltük, hogy lent a völgyben fogunk a hullájára akadni.

„Egyszerre irtózatos kavarodás támadt a majmok közt, majd néhány másodperc mulva vad lárma tört ki a völgyben. Valamennyi hím galléros pávián a sziklagerincen nyomult előre, fogukat vicsorgatva morogtak, üvöltöttek és kezükkel dühösen verték a földet. Minden szem a mélység felé volt irányítva, az egész csorda ide-oda futkosott; néhány különösen haragos hím már mászott is lefelé a sziklafalon. Már-már azt hittük, hogy most támadnak meg minket és a szokottnál gyorsabban töltöttünk. Azonban a nagy lármára a völgy felé kezdtünk figyelni. Kutyáink vadul ugattak, az emberek kiáltoztak. Végül kivehettük néhány szavukat: „Segítség! Segítség! Egy párduc!” A sziklafalról letekintve, végre megpillantottuk a rablót, amint egyenesen embereink felé tartott, de valami tárggyal küzködött, csakhogy ezt nem vehettük ki, mert a párduc teste eltakarta előlünk. Közvetlenül erre két lövést hallottunk, ezt csend követte, csak a kutyák csaholtak. Az egész eset oly villámgyorsan játszódott le, hogy nekünk még csak sejtelmünk sem volt róla, hogy mi is történt ott. Ezért sietve leszálltunk a völgybe, ahol embereinket a legkülönbözőbb helyzetekben, egy bokrot figyelve találtuk: Ott a párduc – mondották. Óvatosan közeledtem a bozóthoz, de bármennyire is erőlködtem, az állatot nem voltam képes észrevenni. Erre embereim egyike kezével egy helyre intett, ahol, hozzám egész közel, rá is bukkantam a fekvő párducra. Már halott volt. Körülbelül 10 lépéssel odébb, a völgyfenék irányában, feküdt az ugyancsak kimúlt pávián.

„Hamarosan tisztázódott az egész zavaros história. Mikor a hegyoldalon felmásztunk, bizonyára túl közel találtunk a rabló tanyája mellett elmenni. Utána leadtunk körülbelül tíz lövést, ezek csattanása sokszoros visszhangot keltett. A völgy felé botorkáló sérült páviánra mégis rávetette magát a párduc, ügyet sem vetve az emberekre, akiket látott és hallott és a minden más állatot megrémítő lövésekre, vagy a verőfényes napra. Mint; ahogy a lovas megüli a lovat, úgy nyargalt le a pávián hátán a völgybe és még az emberek lármája sem volt képes őt elriasztani. A szakács – mint később bevallotta – halálos rettegésében ura tartalékfegyverét ragadta fel, nekiszegezte a párducnak és szerencsésen az állat mellébe küldött egy golyót. Erre a páviánt is leterítette, hogy mi volt evvel a célja, azt maga sem tudta. Mint később kiderült, a párduc két elülső mancsával éppen az arcát fogta meg a majomnak, mély lyukakat vágva be, míg hátsó lábaival az állat hátuljába igyekezett kapaszkodni, vagy legalább is helyenként, maga után vonszolta lábait. Megfoghatatlan, hogy a galléros pávián a korábbi sebesülés ellenére sem vette félelmetes fogazatának hasznát.

„Erdőszéli városokban és falvakban a párduc igen gyakran ellátogat a házakhoz, az emberek szemeláttára elrabol valami állatot és az emberek lármájával egyáltalában nem törődve, hurcolja el. Minden háziállat jó zsákmány neki; szívesen rabolja a kutyákat is, bár ezek derekasan védekeznek. Afrika számos vidékén a bennszülöttek kénytelenek háziállataik részére gerendákból és karókból védett tanyákat építeni, hogy éjjel legalább a párduc támadása ellen biztosítva legyenek.”

A párduc, ha fiait látja veszélyben forogni, megtámadják, vagy megsebesül, őrjöngve veti magát ellenségére. De állítólag még akkor is rátámad az emberre, ha nem is ingerli. Két ilyen esetről számol be a Loango-partvidékről Pechuel-Loesche. Az egyik esetben a párduc áttörte az egyik halászkunyhó nádfalát és megtámadta a benn alvó leányt. Ez azonban elég erős volt arra, hogy védekezzék, míg az összecsődült falubeliek el nem űzték. A leány kegyetlenül össze volt karmolva. A másik esetben egy yumbai ügyvivőség udvarán szürkületkor rátámadt a ház nyitott tornácán késeket tisztogató bennszülött fiúra. Az egyik bátor kutya rávetette magát a rablóra, mire ez eleresztette a fiút, viszont a kutyát ragadta meg és a közeli erdőbe menekült vele. A fiú másnap sérüléseibe belehalt. Emberemlékezet óta nem volt rá példa, hogy ezen a két eseten kívül a partvidéken embert támadott volna meg a fel nem ingerelt párduc; ezért a lakosság megvolt róla győződve, hogy ezek el voltak varázsolva. Általában a Loango-vidéken nem nagyon félnek a párductól: férfiak, nők, sőt gyermekek is félelem nélkül kóborolnak az erdőben és bozótban, ahol az állat tartózkodni szokott. A szó szoros értelmében vett emberevőkről Afrikában nem tudnak.

Más a helyzet Indiában. A hivatalos statisztika szerint 1876–86 közti évtizedben évente 194–300, összesen 2368 embert ölt meg a párduc, míg ugyanez idő alatt évenként 3047–5466 közt váltakozik az elejtett rabló száma. Azt azonban a számokból éppoly kevéssé tudjuk meg, mint a tigrisnél, hogy ezek közül hány esetben ingerelt, vagy megsebesített állat öli meg az embert? Sanderson nyomatékosan hangsúlyozza; hogy tudomása szerint sohasem történt meg, hogy párduc a tigrishez hasonlóan emberevővé váljék, mindazonáltal India egyes részein néha panaszkodnak erről. Blanford írja, hogy: „alkalmilag az emberevéshez szoknak és akkor vakmerőségük miatt még rettenetesebb isten csapásai a vidéknek, mint a hasonló életmódot folytató tigris”.

Különösen sokat szenvedett, Sterndale és Forsyth szerint, a központi tartományok lakossága az ötvenes években a párduc miatt. Forsyth említ Szeoniból egyet. Ez 1858-ban közel 100 embert ölt meg, míg egy sikari ártalmatlanná nem tette. Ez a párduc belopózott a házakba, ahol az alvókat megfojtotta, felmászott a fákra és állásokra és onnan hurcolta el a mezőőröket. Ha a falu egyik végéről elűzték, a másikra sietett és a kavarodásban ott fogta meg áldozatát. Ugyanerre az állatra vonatkoznak a másik szemtanu, Sterndale még ennél is hajmeresztőbb adatai is. Ő azt állítja, hogy ez az emberrabló 30 km hosszú és 3 km széles vadászterületén több mint 200 embert ölt meg, sőt egyszer egy éj leforgása alatt hármat. Úgy látszott, hogy néha csupa kedvtelésből gyilkol, mert számos áldozatának csak a torka volt szétmarcangolva, egyébként érintetlenül hagyta.

Blanford jegyzi fel, hogy a párduc különösen kedveli a kutyákat és sakálokat; Sanderson csak a kutyákat említi. Ettől eltekintve mindent felfal, ami csak útjába akad: szarvasmarhát, lovat, szamarat, juhot, kecskét, disznót, antilopot, majmot, pávát, tyúkot és mindenféle apró állatot, egeret és gyíkot; sőt megeszi a dögöt is. Az utazók és vadászok lovait a táborhelyen megtámadja, de arra nincs példa, hogy e kíséretből valakit elrabolt volna. Nagyobb állatnál állítólag, akárcsak az oroszlán, vagy a tigris, a nyakcsigolyát töri ki, – Baker ezt Ceylonból említi egy erős bikával kapcsolatban – de igen gyakran csak a torkát tépi fel, mint a kisebb vadnál. Zsákmányát igyekszik elhurcolni és elrejteni. Forsyth állítja, hogy néha fára viszi fel és ott az ágvillák közé helyezi; ő maga akadt rá ilyen helyzetben egy frissen rabolt gyermek holttestére. Blanford szerint is, „amit meg nem eszik, igen gyakran fákon rejti el”.

A párducot általában hallgatagnak mondhatjuk, mert – amúgy sem erős – hangjukat ritkán hallatják. Fogságban panaszos, macskanyávogásra emlékeztető hangot figyeltek meg. Néha a szabadban is hallani 3–4-szer megismételt, rövid, nyers üvöltését, melyet, Pechuel-Loesche szerint, „hura-ak”-al adhatunk vissza legtalálóbban; ha megijed, ingerlik, vagy támad, akkor ezt a hangot még gyorsabban, köhögésszerűen hallatja, melyhez egy leírhatatlan, a mérges kutyáéhoz hasonló morgás vegyül. Hangja semmivel sem teltebb egy középnagyságú kutyáénál.

A párduc rendszeres vadászata sokkal nehezebb, mint a tigrisé. Ámbár sokkal gyakoribbak, mégis igen nehéz ráakadni, mert sem a vizet nem kívánja úgy, sem pedig határozott helyekhez nincs kötve, de meg felülmulhatatlan elrejtőzködési képessége miatt is. Vadászata azért is nehezebb, mert valamennyi észlelő szerint sokkal ügyesebb és bátrabb ellenfél a tigrisnél. Néha merészen ráugranak az elefántra, megtámadják a hajtókat és elszántan vetik magukat üldözőikre. A nőstény elkeseredetten védi fiait, még olyan esetben is, mikor a tigris már cserben hagyná őket, sőt támad a nélkül, hogy erre kényszerítették volna. Forsyth számos igen jellemző esetet sorol fel, melyek vele történtek, Blanford pedig mindenben megerősíti ez adatait.

Sanderson is azt tartja, hogy a párduc ingerlékenyebb, bátrabb, támadásaiban sokkal határozottabb, mint a tigris. Egyik tigrisvadászatán sem történt sem neki, sem hajtóinak, vagy kísérőinek valami baja, míg az aránytalanul ritkább párducvadászatokon két alkalommal több embere súlyosan megsérült. Egyik alkalommal a sziklatetőn lévő tanyáján felkutatott hím párduc váratlanul embereire vetette magát és két hajtóját rettenetesen szétmarcangolta és Sanderson is csak az utolsó pillanatban tudta a rárohanó állatot egy jól irányzott golyóval leteríteni. Egy másik párduc, mikor körül akarták hálózni, rögtön nekiugrott a felállított kerítésnek, feldöntötte, majd a kerítés mellé állított őrre vetette magát, szétmarcangolta a bal karját és eltűnt, még mielőtt valaki a megtámadott segítségére siethetett volna. Erre üldözésére indultak és meg is találták egy sűrű bozótban, mire újólag körülkerítették; a sűrűből azonban nem bírták kikergetni, annak ellenére, hogy dorongokkal és kövekkel hajigálták a rejtekhelyét. A felizgatott üldözők azonban nem várták be, míg magától előbújt, hanem Sanderson, egy hű embereiből alkotott, lándzsákkal felfegyverkezett csoporttól kísérve belépett a körülhálózott területre és a bozót felé hatolt. Mint tudjuk, a tigris az ilyen zárt csatasor elől minden esetben visszariad; ez a párduc azonban hirtelen felpattant, villámgyorsan Sanderson baloldali harmadik kísérőjére ugrott, összemarcangolta, éppúgy bánt el a mellette és mögötte állóval és mancsával jobbra-balra csapva, áttört a sor kellős közepén, hogy, mielőtt még lándzsa vagy golyó érhette volna, mindörökre eltűnjék. Így egy napon négy üldözőjét harcképtelenné tette, maga pedig ép bőrrel menekült meg.

Ahol csak előfordul a párduc, mindenütt irtóháború folyik ellene. Vadászata igen sokféle, mert a lőfegyver csak elszórtan játszik szerepet; pedig általában ez az egyetlen fegyver, mely a vadászt biztosítja és sikert is ígér. Egyébként, mint más nagymacskákat is, csapdában fogják és méreggel is pusztítják a párducot.

Az ázsiai fejedelmek állatviadalaikon tigris helyett gyakran használnak párducot is. Egy ilyen „rompok”-ot ír le Jávából Meyer H. „Többezer bennszülött sűrű sorban körüláll egy négyszögű területet. Ez a kb. 500 lépés széles és hosszú négyszög volt a viadal tulajdonképpeni színhelye. Ezt a lándzsás jávaiak – de nem zsoldos, vagy bennszülött katonaság, hanem csupa sportolni vágyó jávai, akik a saját szórakozásukra állottak itt – élő sövényként kerítették körül minden oldalról. Ott ahol a helytartó és fejedelem emelvénye állott, sűrűbbek voltak a sorok míg a többi oldalon egy sorban állottak a lándzsások; összesen lehettek vagy 1800–2000-en. Mögöttük szorongott a nézősereg, minden fa tele volt a környéken kíváncsiakkal. A térség közepén állott a viadalra kiszemelt állat hosszúkás ketrece, mögöttük, arccal a fejedelmi páholy felé fordulva, guggolt a földön nyolc lándzsás bennszülött, a tulajdonképpeni viadorok. Mellettük kuporgott egy piros kabátos, csak krisz-szel felfegyverkezett fiatalember, egy picadorféle, akinek az a feladata, hogy a ketrecet felnyissa. Pontban 5 órakor elhangzik a jel az emelvényről. A lándzsások leveszik a hüvelyt frissen köszörült lándzsájukról és leeresztik mintha rohamra készülnének. Ugyanezt teszi a 8 rompok-harcos kettős sorba helyezkedve, a picador pedig a ketrec elé lép, térdhajtással köszönti a fejedelmi páholyt, erre a ketrec felé hajlik, néhány kötelet elvág a krisz-szel, majd egy erélyes rántással kihúzza a ketrec két hosszanti falát. Remek szép párduc lép ki. A picador azonban megismétli a térdhajtást és a nélkül, hogy csak egy pillantást is vetne hátra, ünnepélyes, lassú lépésekkel 8 társa mögé megy. Ilyen sztoikus nyugalom láttára elszállt minden aggodalmam, amit kezdetben a bátor ember miatt éreztem. A fénytől elvakult fenevad hason csúszva bújt elő szűk ketrecéből; majd mikor a picador egy kővel megdobta, ijedten oldalt ugrott és csodálkozva nézett körül a furcsa körben. Zárt sorban, lassan közeledett feléje a 8 lándzsás; mikor észrevette őket, farkával csapkodva lehasalt a földre és széles ívben ellenfelei közé vetette magát. De két lándzsától találva hanyatlott vissza, a másik oldalra rohant, majd dühében és fájdalmában ordítva a mindenünnen feléje meredő lándzsaerdő hosszában kezdett futkosni, kisvártatva újból megállt, villámgyorsan a közeledő csatasor felé fordult és újólag közéjük ugrott, de megint visszazuhant, most már egy letört lándzsaheggyel a testében. Erre vakon a lándzsákba rohant és igazán visszataszító látványt nyujtott, amint a végén elgyengült állat nyolc lándzsától egyszerre találva, kifordult beleit maga után vonszolva, még utoljára megkísérelte a menekülést. Erre az emelvényről másodszor felhangzott a jel, mire a körülálló tömegből 100 és 100 lándzsás rohant az állatra, úgyhogy végül már csak egy alaktalan tömeg maradt belőle, mert mindenki fel akarta fegyverét a párducvérben szentelni. Második állat nem lévén, hamar szétszéledt a nép, fél óra mulva már csöndes volt az egész vidék.”

Ragadozó állatnak talán egyetlen részét sem használják fel oly gyakran, mint a párduc tarka bőrét, melyet szépsége miatt az egész világon nagy becsben tartanak. Európában nyeregtakarónak, szobadísznek használják. Szudánban különösen sokra becsülik, éspedig inkább a négerek, mint a mohamedánok, mert míg ezek csak lábszőnyegeknek használják, addig a négereknél sóvárgott győzelmi jelvény. A bantu népek is becsben tartják, nagyobb méltóságok – a karmokon kívül – szívesen hordanak párducbőrből készült homlokpántot is; általában királyi dísznek tekintik, közönséges halandó nem viselheti. A keletafrikai törzsfők az elejtett párducok koponyáját falujuk kapujába akasztják ki póznákon.

A párduc párzási ideje az illető vidék tavaszára esik (tehát a déli féltekén ősszel). Ilyenkor több hím jön össze egy helyen, ezek szerelmes macskák módjára utálatosan nyávognak, csakhogy sokkal mélyebben és erősebben. Rendesen vad civakodás folyik köztük. A nőstény – a fogságban tartott állatokon szerzett tapasztalatok szerint – kölykeit 87–99 napos terhesség után szüli, még pedig 2–5-öt, melyek 10 napos korukig vakok. Indiában február és március a kölykezés hónapja. A fiatalok elragadóan kedves teremtések, nemcsak gyönyörű bundájuk, de kedvességük miatt is. Mint a kis cicák, vígan játszadoznak egymás közt és anyjukkal, mely bátran megvédelmezi őket. A szabadban valami sziklaüregben rejti el kicsinyeit, esetleg valami erős fa gyökerei közt, vagy a járhatatlan bozótban; mikor ezek macskanagyságúakká lettek, ők is elkísérik anyjukat éjszakai portyázására és a jó tanítás mellett csakhamar képesek maguk is megszerezni táplálékukat. Egy szoptató párduc az egész vidékre csapássá válhat. A legnagyobb merészséggel rabol és gyilkol, ezzel szemben azonban óvatosabb, mint bármikor, ezért van az, hogy csak a legritkább esetben akadhatunk az ő, vagy fiai nyomára.

A fogságban a párduc éppúgy viselkedik, mint a többi nagymacska: azok, melyek öregen kerülnek emberkézre és a mellett a fogságbaesés és az ezt követő, rendszerint komisz bánásmóddal kapcsolatos minden viszontagságon keresztülmentek, sohasem válnak egészen szelídekké. A fiatalon befogott és állandóan jó bánásmódban részesülő párduc azonban könnyen megszelídül, már t. i. amennyire egy párducnál megszelídítésről egyáltalában beszélhetünk. Ketrecük rácsához jönnek és hagyják magukat simogatni, miközben macskamódra dorombolnak. Odáig azonban nem mennek el, hogy ápolójukat, vagy a velük jól bánó személyt a többi embertől megkülönböztessék. Hilzheimer úgy tapasztalta, hogy azokat a nagymacskákat, melyeket ápolójuk simogatni szokott, ő is megsimogathatta és megfoghatta, a nélkül, hogy előtte huzamosabb ideig foglalkozott volna velük. Sőt, úgy találta, hogy egyes állatok inkább hagyják magukat mástól simogattatni, mint az ápolótól, ami valószínűleg a régebbi rossz bánásmódra való emlékezéssel magyarázható. Így van a berlini állatkertnek egy teljesen kifejlett 3 és fél éves kameruni párduca, mely már kis korában került oda. Ez mindig hálás, ha az ember ketrece rácsához jön, hogy megsimogassa. Mint a macska szokta, mindenféle mozdulat kíséretében dörgölődzik ilyenkor a simogató kézhez. Természetesen akadnak olyan példányok is, melyek minden elfogadható ok nélkül, nem „szelidíthetők” meg még ilyen fokig sem.

Azt azonban, hogy mi is történnék, ha az ilyen „szelíd” állat ketrecébe lépnénk, előre nehéz volna megmondani. Talán akkor is szelíd maradna. Ellenben biztosan megváltozna a jóindulatuk, ha véletlenül valamit követelnénk tőlük. És ezt teszi az állatszelídítő, aki korlátlan hatalomra kell, hogy állata fölött szert tegyen, mert csak így kényszerítheti rá arra, hogy parancsait keresztülvigye, még akkor is, ha neveltje nincs abban a hangulatban, hogy gazdája kívánságát teljesítse. Ilyenkor a legszelídebb nagymacska sem oly szelíd, mint a jól nevelt kutya, hogy az állatszelídítő ostor, vagy más fenyítő eszköz nélkül léphetne be hozzá. Ha „szelíd” állatról beszélünk, mindig különbséget kell tennünk, vajjon csak annyira akarjuk megszelídíteni, hogy megfoghassuk, vagy pedig parancsaink teljesítését kívánjuk tőle. Természetesen a párduc is betanítható mutatványokra. Az utóbbi időben elég gyakran láthattunk ilyen betanult párducokat, teljesen megbízhatók azonban sohasem lesznek az ilyen állatok, a velük való érintkezés az állatszelídítő számára mindig bizonyos veszéllyel jár.

A régiek már igen régtől fogva ismerik a párducot vagy leopárdot. Azon egyáltalában nem csodálkozhatunk, hogy a kisázsiai őskultúrákban és Egyiptomban már a legrégibb időktől ismeretes, mert hiszen ezeken a vidékeken élt maga az állat is. Tőlük származott át a párduc ismerete a görögökhöz, akik Keller O. szerint („Tiere des klassischen Altertums”) már a mykenei kultúra idején ismerték és ábrázolták. Az Ilias-ban oly élethűen ecsetelt párducvadászat a bizonysága, hogy az eposz költője jól ismerte az állatot. Ezt az ismeretét természetesen csakis Kis-Ázsiából szerezhette, mert Európában a Jégkorszak óta nem él a párduc. A görögöktől jutott át a Dionysios, vagy Bacchus szent állatának ismerete a rómaiakhoz, akik állatviadalaikon gyakran szerepeltették, sőt már a legelső római állatviadalon (Kr. e 186-ban) is látható volt a párduc.