4. Pumák (Puma Jardine)

A nagymacskák utolsó nemzetségét alkotják az amerikai pumák. Főbb jellemvonásaik: felnőtt korban egyszínű (fiatalon foltozott) szőrruha, rövid, kerekded koponya, az összes nagymacskák közt legzömökebb fogazat, a kismacskákéval egyező felépítésű, teljesen elcsontosodott nyelvcsonti ív. A pumák törzsfejlődésük tekintetében általában igen magas fokon állanak, bár bizonyos jellemvonásuk, mint a csontos nyelvcsonti ív – mely a törzsfejlődés folyamán a nagymacskáknál elporcosodik – és a rövid, gömbölyű koponya, határozottan egy bizonyos, primitívebb fokon való veszteglést (epistasia) árul el.

A pumáknak nem kevesebb, mint egy tucat alakját ismerjük Észak-, Közép- és Dél-Amerikából. Ezeken kívül Argentinából két kihalt faját is ismerjük a jégkorszakbeli üledékekből.

A braziliai puma (Puma concolor L.)

Braziliai puma (Puma concolor L.).

Nagyságban az oroszlán és tigris után következik a braziliai puma, vagy ezüstoroszlán. [Brehm idejében a pumákat egyetlen egy fajba sorozták és az egyes alakokat csak alfajoknak tekintették. Ezért Brehm is pumáról írva, a mai felfogás szerint nem egy fajt, hanem egy egész nemzetséget ír le.] Színezete az oroszlánéra emlékeztet (ezért az ezüstoroszlán elnevezés). A puma elterjedési köre Dél-Brazilia és az Amazonas vízvidéke Bolíviáig. Állatkertjeinkbe leggyakrabban ez a brazíliai faj kerül. Alapszíne vöröses sötétszürke, legsötétebb a háton, mert itt a szőrök hegyükön feketék; hasaalja vörösesfehér, a lábak belső felületén és a mellen világosabb, a torkon és a fül belső felületén fehér, utóbbi kívül fekete, közepén vörhenyesbe hajló. A szem alatt és fölött fehér, előtte feketebarna folt fekszik. A fej szürke, farok vége sötét. Hím és nőstény színezetben nem tér el egymástól; ezzel szemben a fiatalok szőrruhája az öregekétől teljesen elütő színű, amennyiben hosszsorokba rendeződő telt foltokat mutat. A nőstény 3 pár emlőt hord.

Tanyahelyét a puma a vidék jellege szerint különböző helyeken üti fel. Fában gazdag vidéken az erdőséget lakja inkább, mint a nyilt síkot; de mégis legszívesebben az erdőszéleken és embermagasságú fűvel benőtt síkvidéket választja lakóhelyül, pedig utóbbiakat kizárólag csak a vadászat kedvéért keresik fel; legalább is, ha az ember itt üldözőbe veszi, rögtön az erdőbe menekül. Csak Buenos-Ayres vidékén, ahonnan teljességgel hiányzik az erdő, él a pusztában. [Ez már nem az ezüstoroszlán, hanem annak délebbi rokona, az argentínai puma (P. puma Molina).] Egészen ügyesen rejtőzik el a gaz közt. A folyópartokon és áradás veszélyének kitett vidéken nem szívesen tartózkodik. Mint családja számos tagjának, a pumának sincs tanyahelye, vagy állandó tartózkodási helye. Nappal a fák lombja közt, a bozótban, vagy a magas fűben alszik; este és éjjel vadászik. Kóborlásai közben sokszor egy éj leforgása alatt több órányi utat tesz meg, úgyhogy a vadász ritkán akad rá valamely azon az éjjelen elejtett zsákmánya közelében.

A puma minden mozdulata könnyed és mégis erőteljes: azt mondják, hogy 6 méteres, sőt még ennél is nagyobb ugrásokra képes. Szeme nagy és nyugodt, tekintetében semmi vadság. Éjjel és szürkületkor jobban lát, mint fényes nappal; bár a napfény sem vakítja túlságosan. Szaglása gyenge, hallása ellenben igen jó. Csak végveszélyben bátor; egyéb körülmények közt az ember vagy a kutyák elől mindig meghátrál. Ezzel szemben Szurinámban mégis jobban félnek tőle, mint a jaguártól. Ha az éhség gyötri, Hensel szerint néha tényleg rátámad az emberre is, de ezt csak végső elkeseredésében teszi; rendes viszonyok közt az apróbb vadat tizedeli.

Tápláléka mindenféle apróbb és gyengébb állatból tevődik össze, mint koati, aguti, paka, őz, juh; esetleg borjak vagy csikók, de csak akkor, ha anyjuktól el vannak különítve. De még a fürge majmok és gyorslábú nandúk sem érezhetik magukat biztonságban, mert éppoly ügyes a fa ágai közt, mint a pampák végtelen síkján. Renggernek volt egyszer alkalma megfigyelni a majomra vadászó pumát. A csuklyásmajmok furulyázó hangjára lett figyelmes. Felkapta fegyverét, hogy közülük néhányat kilőjjön, mikor váratlanul az egész társaság vad rikácsolással fölkerekedett és feléje rohant. Igazi majomügyességgel ugrottak ágról-ágra, fáról-fára, panaszos sivalkodásukkal azonban nagy félelmet árultak el. Egy puma üldözte a csapatot és fáról-fára szökdelve űzte őket. Hihetetlen ügyességgel bújt át a folyondároktól át és átfont ágak közt, egész az ágak végéig merészkedett és csak mikor már azok testsúlya alatt lehajoltak, vetette át magát a szomszédos fa egy kiálló ágára.

A puma a megragadott áldozatnak rögtön felhasítja a torkát és mielőtt felfalná a prédát, felnyalja a kifolyó vérét. Az apró állatokat teljes egészükben felfalja; a nagyobbakból csak egy részt eszik meg, rendszerint az elülsőt, a megmaradt részt pedig – Azara megfigyelései alapján – avarral, vagy homokkal takarja be. Ha jóllakott, elrejtőzik és jót alszik; ritkán marad a zsákmány közelében, hanem néha félmérföldnyire is eltávozik tőle. Következő éjjel – hacsak közben friss zsákmányra nem tehet szert – visszatér a maradékhoz; ha ellenben újabb állatot ejthet el, feléje sem néz a tegnapi hullának. Néha nem elégszik meg azzal, hogy egy állatot üssön le, ezáltal az állattenyésztőknek néha igen érzékeny károkat okoz. A leütött áldozatot sohasem hurcolja el messzire az elejtés helyétől. Juhnál nagyobb állatot ritkán támad meg: lovat, öszvért, szarvasmarhát a puma részéről nem fenyegeti veszedelem, sőt a kutyákat sem, pedig nem egyszer ólálkodik a házak tájékán. Nem szívesen marad sokáig egyazon vidéken, rendszerint állandóan egyik helyről a másikra kóborol. Folyóvizen azonban csak kényszerűségből úszik át, annak ellenére, hogy a vízben igen ügyesen mozog.

A pumák szaporodásáról már az amerikai kutatóktól tudjuk, hogy a különben magányosan élő állatok párzás idején, ami Dél-Amerikában márciusra esik, felkeresik egymást, a nőstény átlag 3 havi terhesség után 2, legfeljebb 3 foltosbundájú, vak kölyköt hoz világra, ezeket a magas fűben rejti el, az ember, vagy a kutyák ellen nem védelmezi; ha nem zavarják, rövid idő mulva magával viszi őket vadászatra és aránylag igen korán magukra hagyja. A fogságban tartott példányokon ennél több megfigyelést tehettem – mondja Brehm. A párzás ideje, mint a legtöbb egész évben gondozott nagymacskánál, itt is évenkint kétszer köszönt be, ú. m. egyszer télen és egyszer nyáron. Az addig jó egyetértésben élő pár ilyenkor gyengéd szeretettel ragaszkodik egymáshoz. A nőstény a hím felé közeledik, nyalogatja és hizeleg neki, míg csak az nem viszonozza a gyöngédséget. Ha ez megtörtént, a nőstény lefekszik eléje és morogva bár, de ellenkezés nélkül odaadja magát. A hím egész hosszában ráhág és fogaival megragadja annak nyakbőrét. A nőstény, úgy látszik, nincs ettől a bánásmódtól valami nagyon elragadtatva, mert igyekszik megszabadulni, de mint rendesen, rosszkor, mert elkésve húzódik el. A párzás vége mindig ugyanaz: fogcsattogtatás, tüsszögés, dühös morgás és mindkét részről komoly pofozkodás. Azonban csakhamar rá újra barátságos érzelmekkel telik meg a nőstény szíve és előlről kezdi a kedveskedést. Az üzekedés tetőfokán átlag minden 5 percre esik egy párzás. A fiatalok 87–97 napos terhesség után születnek. Nagyságuk egyezik a hathetes macskakölyökével: teljes hosszúságuk 25–30 cm, ebből a törzsre esik 15–18 cm.

A nőstény puma éppoly gondos anya, mint bármely más macska. A Brehm által megfigyelt nőstény néhány nappal a második szülés előtt visszavonult a számára előkészített betegszobába és a fiatalok megjelenése utáni első napokban csak néhány pillanatra mutatkozott, míg evett valamit, vagy ürülékét lerakta. A többi időt fiaival töltötte, nyaldosta, tisztogatta őket, macskamódra dorombolva elaltatta és időről-időre gyengéd hangon hizelgett nekik. Hangja ilyenkor olyan volt, mint a macskáé, csak erősebb és „mirr” szóhoz hasonlított leginkább. Fiaival szemben teljesen úgy bánt, mint a mi házi macskánk. A kölyköket, mint valami húsdarabot hurcolta ide-oda, mancsával pedig labdamódra fel-leguritotta, míg a következő pillanatban a legnagyobb gyöngédséggel nyalogatta őket és hizelgett nekik, hidegben összetett lábai közt melengette és őrizte őket, majd egy idő mulva látszólag rájuk sem hederített. Viselkedése a hím, vagy ismerősei iránt alig változott meg: előbbi hívó szavára mindig válaszolt, utóbbiak iránt pedig éppoly ragaszkodó volt, mint addig, engedte, hogy megérintsék és simogassák; csak azt nem szerette, ha többet foglalkoztak fiaival, mint amennyi neki kedvére volt. A fiatalok szeme a kilencedik-tizedik napon nyílik meg, mire rögtön élénkebbekké válnak, bár még igen ügyetlenek, járás közben dülöngélnek, nem egyszer felborulnak és nehézkesen mászkálják körül anyjukat. De ez csak rövid ideig tart. 5–6 hét leforgása alatt annyira megerősödnek, hogy már ügyesen, macskamódra játszanak egymásközt az anyjukkal, vagy legalább a farkával. Tíz-tizenkét hét mulva elhalványulnak a sötét foltok és ősszel az első vedlés után szüleik színezetét veszik fel. Ekkorra már önálló és többé-kevésbbé szakképzett rablók. Frankfurtban egy alkalommal házi macskával neveltették fel a korai árvaságra jutott pumababát.

A puma kártékonysága miatt minden eszközt megragadnak az irtására. Vadászata veszedelmesnek egyáltalában nem mondható, mert ha a vadász elég óvatos, még a megsebesült és fájdalmában támadójára rohanó pumától sem kell tartania. Pechuel-Loesche New-York állam északi részén, az Adirondack-hegységben durva söréttel lőtt egy erős pumát,) amint az a közelében bujkált a bokrok közt. [Ez már természetesen nem puma, hanem kuguár (Puma cougouar Kerr.).] A félénk puma, ha az embert megpillantja, rögtön kereket old és el is tűnik az ember szeme elől, mert igen ügyesen rejtőzik el. Erdőben igen nehéz hozzájutni, mert amint a kutyák felhajtották rejtekhelyéből, felkúszik a legelső fára és az ágak közt ugrálva menekül tovább. A gaucsók, a laplatai pampák vakmerő lovasai különös élvezetet találnak abban, hogy a nyilt síkon üldözik nagy kutyákkal, vagy gyors lovaikon megközelítve hurkot vetnek a nyakába és a vágtató ló után vonszolják, míg csak meg nem fullad. Észak-Amerikában kutyákkal valami fára hajtják fel, a vadász pedig kényelmesen lelövi. Fogják ezenkívül csapóvassal is.

St. Louis tartományban és Sierra Mendozában a legelő marhák számára készült cserények kerítésén Göring A. sok kuguárfejet látott feltűzve. Kérdésére megmagyarázták neki, hogy ezek győzelmi jelvények, melyekkel a kuguárokat a csordától elriasztják.

Öreg korukban elfogott puma nem egyszer a neki nyujtott táplálékot is visszautasítja; az igen fiatalon elfogottak ezzel szemben teljesen és föltétlenül megszelídülnek. Rengger azt állítja, hogy a pumát háziállattá lehetne szelídíteni, ha nem támadna újra és újra kedve, hogy vérszomját a házi szárnyasokon elégítse ki. Tejen és főtt húson szokták felnevelni. Kedvenc ételéből, a még friss, párolgó vérből egyszerre 1 1/2–3 kg-ot is megeszik minden káros utóhatás nélkül. A nyers húst, mint sok macska, lenyalja, mielőtt megenné; evés közben fejét – akárcsak a házi macska – féloldalt hajtja. Lakmározás után előbb mancsát, majd teste egy részét tisztára lenyalogatja; erre lefekszik és a nap jó néhány óráját alva tölti. Lassan-lassan megismeri a ház körül lakókat, úgy embert, mint állatot és nem bántja őket. Kutyával, macskával egész jó viszonyban él és el is játszogat velük; ezzel szemben soha nem képes arról az élvezetéről lemondani, hogy minden szárnyast meg ne támadjon és fojtson. Mint egy macska, órákhosszat eljátszogat valami mozgó tárggyal, esetleg golyóval.

Némelyik pumát egészen szabadjára eresztik az udvaron. Az ilyen állat fölkeresi ápolóját, hozzásímul, kezét nyaldossa és barátságosan a lábaihoz fekszik. Ha simogatják, dorombol, akárcsak a házi macska. Ezt ugyan megteszik különben, ha igen jól érzik magukat. Félelmét valami tüsszögésszerű hanggal, haragját pedig morgással adja az ember tudtára; bőgni azonban még sohasem hallották. Hogy ennek ellenére is a szabadban meglehetősen lármás, igazolják Göring megfigyelései, aki több évig puma-lakta vidékeken utazott, és ezt írja róla: „A puma igen hangos állat. Élénken emlékszem azokra az éjszakákra, melyeket a Kordillerákban, Mendozától nyugatra töltöttem, ahol legalább is tíz, minden oldalról üvöltő puma oly lármát csapott, hogy alig tudtunk aludni. A puma hangja, mikor a bozótban bújkál, rendszerint „u-u”, mivel pedig ez igen hasonlít egy varjúféle (Momotus) ugyancsak „u-u” hangjára, a bennszülöttek pajaro lionnak (oroszlán-veréb) nevezték el a madarat.”

„Két puma, melyeket ápoltam, – írja Brehm – ismerőseiket nem túl hangos, de éles és a mellett gyors füttyszerű hanggal üdvözölték. Ezt más macskánál sohasem tapasztaltam. Egy szokása azonban kellemetlenné teszi a pumát. Tudniillik, ha urát már megszerette és örömest játszik vele, annak közeledtére elrejtőzik és hirtelen ugrik rá, akárcsak az oroszlán is. Könnyen elképzelhetjük, milyen kellemetlenné válhat egy ilyen, váratlanul a nyakunkba szakadó kedveskedés. Különösen, ha hozzátesszük, hogy ilyenkor a puma, ha csak játszva is, de karmait és fogait is elég gorombán használja.”

A puma bőre a prémkereskedelemben jóformán semmi szerepet sem játszik. Némely vidéken eszik a húsát, mely Darwin szerint igen ízletes, borjúhúsra emlékeztet.