I. REND Majmok (Simiae)

TARTALOM

A majmok őstörténetéről

Általános jellemzés

A majmok testi jellegeik alapján az állatvilágnak rendszertanilag a legmagasabbrendű, s az emberhez valóban a legközelebb álló tagjai. Már régóta általánosan elismert tény ez, amit a legmeggyőzőbben talán éppen az bizonyít, hogy a majmokat az egész világ, szinte magától értetődően, mindig az emberrel hasonlítja össze, bennük állandóan csak az emberi alak rút, nevetséges vagy ellenszenves torzképét látja s nem jut eszébe, hogy ezáltal tulajdonképpen milye igazságtalanságot követ el. Valóban nagyon komolyan hivatásszerűen és tudományosan kell annak már a majmokkal foglalkoznia, aki azoknak mindegyik faját – ha szabad úgy mondani – az ő saját szépségeszményük szerint ítéli meg, úgy ahogyan azt a többi állatokkal már kezdettől fogva s minden további nélkül tenni szoktuk. Lehet ugyan, hogy az ember általános szépérzékének a nagyobb és magasabbrendű emlősállatok közül éppen a majmok külső megjelenése felel meg a legkevésbbé! A majmok legalább is távolról sem tetszenek úgy neki, mint például a símajárású ragadozók, a daliás szarvas, a kecses gazella, a nemes ló. Pedig vannak majmok is, amelyek általános értelemben szépeknek mondhatók. Sőt minden majom lebilincseli a szemlélőt, mihelyt az ember a szabadban, az ő természetes környezetükben és mozgásukban látja őket, amint azt az összes utazók egybehangzó leírásai tanusítják.

Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miben is áll a majmok emberhasonlósága, mindenki egyformán azt feleli, hogy a koponya és a végtagok alkatában. Pedig mind a kettőt többé-kevésbbé megtaláljuk már a félmajmoknál is. Sőt az erőteljes hüvelyekkel ellátott emberszerű kéz a félmajmokon még eredetibb formájú, mint a majmokon. Utóbbiak hüvelykujja ugyanis már félreismerhetetlenül visszafejlődésben van s annak – a szakemberek által különben már régen elhagyott – téves hiedelemnek, hogy a mai emberek a mai majmoktól származnának, éppen ez a legerőteljesebb cáfolata. Ezzel ellenkezőleg a mai természettudományos felfogás azt vallja, hogy valamely, már csökevényesedésnek indult szerv a törzsfejlődés folyamán nem erősödhetik meg többé újból. Ezért a majmok hüvelykujjának elcsökevényesedése – ami egészen a teljes eltűnésig mehet – nem fogható fel máskép, mint úgy, hogy a majmok e tekintetben még az emberi fokon is túlfejlődtek. Szorosan ugyanez a helyzet a fej és az arc alkata tekintetében is. Az óvilági majmokat ugyanis éppen orrsövényük keskenysége következtében nevezik keskenyorrú majmoknak, az orangnál pedig a szemek annyira közel vannak egymáshoz, hogy azok között kiemelkedő orrhát számára már alig jut hely.

Ellenben a szemek állása az, ami a majomarcot az emberihez annyira hasonlóvá teszi s ami a majomkoponyára a bélyeget reányomja. A szemek ugyan már a félmajmokon is közel nyomultak egymáshoz s ennek következtében előre irányulnak – amint azt különösen a nagyszemű éjjeli fajtáknál láthatjuk –, a szemüregek azonban még közlekednek a halántékárokkal. E két koponyarésznek a teljes elkülönülése csak a majmokon és az emberen következik be, hol a szemeknek teljesen előre irányított állása lehetővé teszi a zavartalan távlati látást. Képzeljük csak el, mit jelent ez a szellemi élet szempontjából! A majmok szellemi élete ezáltal ugyanazon érzékszervi alapra helyezkedik, mint az emberé. Mind a kettőnek a szem az alapérzékszerve, nem pedig az orr, mint a legtöbb egyéb emlősállatnál. Az agyvelőben a szaglólebenyek elkorcsosodása által ez nyiltan ki is fejeződik. Ezért a majmok kitűnően látnak s egyenesen bámulatba ejtenek bennünket azáltal, hogy már ismert személyeket újból milyen biztosan megismernek. A többi emlős ellenben e tekintetben többnyire csalódást kelt bennünk vagy legalább is, ha pontosabban ellenőrizzük, kiderül, hogy alaptalanul dicsértük annyira. „Missie”, a berlini állatkert hosszú ideig volt csimpánzprimadonnája, Hecket, még a vasárnapi olcsó publikum százai között is, bármilyen ruhában azonnal felismerte. A majomszem recehártyáján szépen ki is van ám fejlődve a „sárga folt”, vagyis az a középső bemélyedés (fovea centralis), amely az igen éles látás helyét jelöli. A majmok úgy tudnak „fixírozni” s valamely tárgyat élesen szemügyre venni, akárcsak az ember és a madarak, vagyis a „látóállatok”. Egyszersmind nyilván kitűnően tudnak „akkommodálni”, azaz kiváló szemizomzatuk segítségével a szemgolyó domborulatát s a szemlencse működését a fixírozandó tárgy távolságának megfelelően alkalmazni. Figyeljük csak meg őket „bolhászkodás” közben s olyankor, amikor például tükördarabot tartanak közvetlenül az egyik szemük előtt! A majmokról különben – szemüket tekintve – már eleve az is feltehető, hogy jól fejlett színérzékük van. Valóban Dahl kísérletileg igazolta ezt a cerkófmajmokon. Sőt arra a jelentős tapasztalatra jutott, hogy a majmok színérzéke ugyanazon fokon áll, mint a kisgyermekeké és a természeti népeké. Ezeknél ugyanis állítólag a kék szín megkülönböztetésének képessége lép fel a legutoljára és a legnehezebben. Dahl cerkófmajma sem tudta a világoskéket a feketétől megkülönböztetni. Ellenben jól megkülönböztette a vöröset és a rózsaszínt, a világos- és a sötétzöldet, a fehéret és a sárgát, sőt a sötétzöldet a feketétől és az ibolyát a kéktől is.

Minthogy a majmok agyveleje az emberét megközelítő fejlődést ér el, agykoponyájuk térfogatban és jelentőségben emberszerűen megnövekedik s az agyvelőt és a szemeket takaró agykoponyájuk a fogazattal és orral ellátott arckoponyához képest nem húzódik annyira hátra, mint a többi emlősállaton. És éppen ebben a vázolt helyzetviszonyban, tudniillik a rágószerv előrenyúlásában s a homlok hátrahajlásban fejeződik ki fogalmaink szerint a tipikus állati, és fordítottjában a tipikus emberi. Az emberen ugyanis az agykoponya annyira előredomborodik s a rágószervvel szemben annyira túlsúlyba jut, hogy már nem mögötte, hanem fölötte foglal helyet. Az agykoponyának és arckoponyának ez egymáshoz való viszonya tekintetében már most a majmok általában középhelyet foglalnak el s csak árnyalati különbségeket tüntetnek fel. Sőt gondolkodásra ad okot az a jelenség, hogy a fiatal és nőstény majmok koponyája e tekintetben sokkal inkább emberies, mint az öreg példányoké és a hímeké. Ezzel összevág a legtöbb majom szellemi életére vonatkozó, ama sokszor tapasztalt megfigyelés, hogy e fürge és fiatalkorukban oly tanulékony és hajlékony állatok életkoruk előrehaladtával mind vadabbak és rosszindulatúbbak lesznek. Emberi szempontból tekintve tehát az állati fokra való újbóli lesüllyedés megy itt tulajdonképpen végbe. Mai felfogásunk szerint azonban ez egy okkal több arra, hogy törzstörténeti elődeinket ne a mai majmok között keressük, hanem az elmúlt geológiai időkben élt olyan – úgy a majmokra, mint a emberre hasonlító – emlősállatok között képzeljük, amelyekből, a koponya és a végtagok alkata szerint s ezzel együtt a testi és szellemi teljesítmények alapján, úgy a majmokat, mint az embert levezethetjük.

A majmok testnagysága tág határok között változik. Amíg a gorilla az erős férfinél is nagyobb, addig a selyem-majmocska a mókus nagyságát sem éri el. Testük külalakja is nagyon különböző, amint azt ezek az általában nagyon találó elnevezések: „emberszabású majom”, „kutyafejű majom”, „mókus-majom”, minden hosszas leírásnál jobban kifejezik. Az egyik tömzsi, a másik nyúlánk, ez idomtalan, az kecses alkatú; az egyiknek vaskos, a másiknak nyúlánk végtagjai vannak. Legtöbbjüknek hosszú a farka, némelyiké rövid, egyeseknek meg egyáltalán nincs farkuk. Ugyanígy van a szőrözettel is. Az egyiknek ritka szőrözet fedi a testét, a másikét meg sűrű bunda takarja. Vedlés, a többi emlősök mintájára, kétségkívül a majmoknál is van. Bizonyos időben ugyanis azt látjuk, hogy a majmok szőrüket hullatják. Ekkor ők is „rosszbőrben” vannak, később azonban ismét símák és szépszőrűek lesznek. Szőrözetük, ellentétben a madarak tollruhájával, általában komor. Olykor azonban élénk, tetszetős színű bundájuk van. Különben általános szabály s erre a legfeltűnőbb példákat éppen a majmok között találjuk, hogy ahol az emlősállat teste rikító, világos színű, az ott magától a csupasz vagy szőrrel csak gyéren fedett (arc, far) bőrtől ered. Fehérszőrűek (albino) a majmok között is előfordulnak. Hazájukban, pl. Sziámban, Abessziniában nagyra értékelik az ilyeneket s a fejedelmek szelídítve tartják.

Az emlősök bőrében lévő festéklerakódások, amiket újabban az ifjabb Toldt vizsgált behatóbban, a majmoknál külön is megemlítést érdemelnek. Ezeknek utolsó maradványa az az úgynevezett mongolfolt, amit a keletázsiai emberrasszoknál, nevezetesen a kínaiaknál, japánoknál, malájoknál, sőt némely európai népnél is, gyermekkorban a keresztcsont táján halványkék foltok alakjában láthatunk.

A súlypontnak az agykoponyáról az arckoponyára való áttolódása az óvilági majmok öregebb hímjein különös kifejezésre jut ama többé-kevésbbé fejlett csonttarajok megjelenésében is, amelyek a hatalmas rágóizmok tapadására szolgálnak. És ezek a csonttarajok egyenesen az emberszabású majmok öreg hímjein a legfejlettebbek; s érzésünk szerint az állati bélyeget éppen ez nyomja reá koponyájukra. Az újvilági majmokon hiányoznak, miért is azoknak kerek koponyája sokkal emberibbnek tűnik fel előttünk.

A fogazat tekintetében azonban kivétel nélkül az összes majmok többé-kevésbbé állatias típusúak, mert az öreg hímek szemfogai hosszúak, ami a nagyobb testű fajoknál egyenesen a ragadozó állat benyomását kelti. E tekintetben az öreg pávián tényleg körülbelül a párduccal veheti fel a versenyt. Különben a majmok fogsora époly zárt és hézagnélküli, mint a miénk. Sőt az óvilági majmok fogképlete pontosan ugyanaz, mint az emberé, tudniillik mindegyik állkapocsfélben fent is, lent is, 2 metszőfog, 1 szemfog, 2 előzápfog és 3 tulajdonképpeni zápfog, vagyis összesen 32 fog van. Az újvilági majmoknak eggyel még több a zápfoguk, vagyis összesen 36 foguk van, míg a kis karmosmajmoknál 3 előzápfogat és 2 tulajdonképpeni zápfogat találunk. Valamennyi majomnak fiatal korában tejfogazata van s a fogváltás úgy megy végbe, mint nálunk: a középső felső metszőfogakkal kezdődik s az utolsó zápfogakkal vagy bölcsességfogakkal záródik.

Az emberszabású majmok gerincoszlopán, sőt más majmokén is, megtaláljuk az emberre oly jellemző s az egyenes testtartással összefüggő S alakú görbület kezdeményeit. Az öreglik azonban, amelyen át a gerincvelő az agyvelőbe megy, sohasem nyomul annyira a koponya alsó felszínére, hogy az a gerincoszlopon szabadon ülne. Sőt inkább úgy látszik, mintha elül volna arra ráakasztva. Ezért látjuk az összes majmok fejét, főleg pedig az emberszabású majmokét, a vállak között oly mélyen ülőnek, ami azután természetesen emberhez való hasonlóságukat ismét lényegesen csökkenti. A medence alakja tekintetében a gorilla tüntet fel bizonyos emberi hasonlóságot. A londoni állatkertésznek, Pococknak a véleménye szerint a fiatal emberszabású majmok jobban tudnak két lábon járni, mint az öregek, sőt a felnőtt csimpanz vagy orang állítólag sohasem megy így önként, miért is az emberszabású majmokat olyan ősöktől kell származtatnunk, amelyek legalább annyira felegyenesedve tudtak járni, mint a mai gibbonok. Lehet, hogy ebben igaza is van. Másfelől azonban az állatszelidítés és nevelés tapasztalatai világosan bizonyítják, hogy a nagyobb emberszabású majmokat is teljesen reá lehet szoktatni a két lábon való járásra. „Missie”, a berlini állatkert 16 éves – tehát már jó ideje felnőtt – csimpanzhölgye egész életén át s minden alkalommal igen könnyen és biztosan járt embermódra. Ellenben, úgy látszik, hogy két lábon való járás közben lényeges különbség van a csimpanz és az orang deréktartása között. Amíg ugyanis a csimpanz ilyenkor többnyire túlságosan előre hajlítja a testét, addig az orang egészen különös módon s nekünk szinte természetellenesnek tetszően hajlítja be a derekát, egészen úgy, mint ahogyan azt a szintén Ázsiában honos gibbon teszi.

A majomkéz, már azáltal, hogy a hüvelyk a többi ujj tövéhez viszonyítva sokkal hátrább fekszik s e mellett csökevényesedésre, sőt eltűnésre hajlik, finomabb munkákra jóval kevésbbé alkalmas, mint az emberé. Működése inkább csak a táplálék megfogása s a fákon való mászás körüli tevékenységben merül ki. Mindamellett nem vonhatjuk kétségbe, hogy pl. a híres „bolhászkodás” közben „hegyes ujjakkal”, vagyis a hüvelykkel és mutatóujjal igen finom dolgokat meg tudnak fogni. Vannak ugyan földön élő fajaik is, mégis a majmokat általában kúszó és fán élő állatoknak kell tekintenünk. Ez azonban ne vezessen bennünket annyira félre, hogy négykezűeknek tartsuk őket, mint ahogyan az a legutóbbi időkig történt. Mert a majmoknak, mint kúszó állatoknak, egyszerűen fogódzó lábuk van, melynek az a jellemző tulajdonsága, hogy a hüvelykujj a többitől messzire elterpeszthető. A majomláb azonban ennek ellenére is csak láb marad: sarka van, akárcsak minden más lábnak, s az alszárcsonttal felső felszíne ízül, nem pedig a hátsó, mint ahogyan azt az ember kezének az alkarral való ízülésénél látjuk.

A fákon való életben szerep jut a majmok farkának is, amely hol igen hosszú, hol meg csak rövid csonk, vagy akár egészen hiányzik is. Különös tökéletességet ér el a délamerikai majmok farka a fogódzó farokban, melynek alul csupasz végdarabja sűrű és finom ideghálózattal van ellátva. Így azután az ág körül csavarodó farkuk nemcsak biztos támasztékot ad nekik, hanem egyúttal ötödik fogódzkodó tag gyanánt is szolgál. Leutemann, az állatrajzoló, megfigyelte, hogy egy ilyen majom az ennivalót, amit végtagjaival nem tudott elérni, fogódzó farkával a rácson át könnyen és biztosan bevette.

A majmok egyéb különlegességei a pofazsebek, gégezacskók és a fargumók. A pofazsebek a szájüreg falainak kitűrődései, amelyek a szájzug mögött fekvő nyíláson át közlekednek a szájüreggel s a tápláléknak ideig-óráig való felhalmozására szolgálnak. Legnagyobb fejlettségüket a cerkófmajmokon, makákókon és a páviánokon érik el, hol még az alsó állkapocs alá is lenyúlnak. A karcsú-majmokon egészen kicsi zacskóvá törpülnek; az emberszabású majmokon, a gibbonon és az újvilági majmokon pedig teljesen hiányzanak.

A gégefőtől kiinduló gégezacskók – amelyekről általában azt tartják, hogy a hang erősítésére szolgálnak – az emberszabású majmokon a legfejlettebbek. Az öreg hím orang gégezacskói lenyúlnak egészen a hónaljüregig, a nélkül azonban, hogy őt különlegesebben erős, vagy csak említésre méltó hanghoz is segítenék. Itt tehát ezeket a gégezacskókat, akarva-nemakarva az úgynevezett másodlagos ivari jellegek közé kell számítanunk. Ám ezek belső összefüggését még nem látjuk egészen tisztán. A gibbonok mindenesetre igen hangos, messzire csengő, érces hangot hallatnak; nagyobb, csupaszbőrű s külsőleg kiálló gégefője azonban köztük csak egyetlen fajnak, a sziamangnak van. Az amerikai majmok közül a bőgőmajmoknál – már nevük után következtetve is – különösebb hangképességre számíthatunk. Az utazók tudósításai szerint valóban nem is csatlakozunk náluk ezirányú várakozásunkban. A bonctani vizsgálatok szerint a bőgőmajmok gégefőporcogója rezonáló hanghólyaggá öblösödik. A majmoknak általában nincsen valami változatos és kellemesen hangzó hangjuk, noha indulataikat különböző hangok által egészen jól ki tudják fejezni A csuklyás-majmok azonban meglehetősen sokféle csicsergő és nyöszörgő hangot hallatnak s éppen ezek szolgáltak Garnernak némileg jogos kiindulási alapul a „majomnyelv”-re vonatkozó, sokat vitatott s később az eredménytelenségbe vesző kutatásaihoz.

Fargumója (azaz elszarusodott bőrvastagodások a medence kiszélesedett ülőcsonti gumóin) a legtöbb óvilági majomnak van, az újvilági, valamint a tulajdonképpeni emberszabású majmokon azonban hiányzik; a gibbonoknák is csak egészen jelentéktelen. Ezzel ellentétben a páviánoknál pofagumókról is beszélhetünk. E pofaduzzanatok a legszembetűnőbben fejlettek a drillnél és a mandrillnál.

Végül szóljunk még röviden az arcizomzatról és a külső fülről is. Az embernek a majmokkal való összehasonlításában mind a kettő nagy szerepet játszik, s annyiban mind a kettő összefügg az úgynevezett bőrizomzattal, amennyiben izmaikat az arcideg látja el idegvégződésekkel. A majmok arcizomzata finoman fejlett, aránytalanul finomabban, mint a többi emlősöké, nevezetesen a félmajmoké. A csimpánz arcizomzata pl. már csaknem egészen emberies, amint azt Virchow Hans újabb kutatásai bizonyítják. Innen van az, hogy a félmajmok semmitmondó arcával szemben a majmoknak élénk, kifejezéstelen arcjátékuk van. Ugyanígy átmenetet látunk a megnyúlt csúcsú állati tölcsérfültől – aminő a legtöbb félmajomé – a begöngyölödött szélű emberi fülhöz. A fülnek a fejhez való odalapítottságát és mozgathatatlanságát azonban, noha e tekintetben egyes majomfajok néha még az embert is túlszárnyalják, inkább csökevényesedésnek, mint haladásnak tekinthetjük. Különben az állati fülcsúcs maradványát még az ilyen füleken is mindig felismerhetjük.

Ami a majmok agyvelejét és szellemi képességeit illeti, valóban igazságtalanok volnánk velük szemben, ha nem hangsúlyoznók, hogy az állatok közül szellemi tekintetben is ők állnak a legközelebb az emberhez. Különösen áll ez az emberszabású majmokra vonatkozóan. Ennek leghathatósabb bizonyítéka az a nyilatkozat, amelyet „az okos Hans” leleplezéséről közismert pszichológus, Pfungst, az ötödik lélektani kongresszuson tett, a berlini állatkert majomállományán végzett több évi tanulmány alapján. Ő ott a fiatal majmokról, amelyeknek fejlődését születésüktől fogva tanulmányozhatta, habozás és minden kertelés nélkül kijelentette, hogy a különböző „egyéniség” nálunk „nem kevésbbé kifejezett, mint az embernél”. Ily kritikus ajakról hangzó szavak valóban sokat nyomnak a latban!

A majmok magas szellemi fokát bizonyítja már külsőleg is az agykoponyának és arcnak fentemlített viszonya. Az agyvelőn viszont a magasabb szellemi képességek tulajdonképpeni székhelyének, a nagyagyvelő-féltekéknek erősebb fejlettsége vall erre. A nagyagyvelő-féltekék még az alig mókusnagyságú karmosmajmokon is annyira hátra nyúlnak, hogy a kisagyvelőt egészen befödik. A délamerikai törpemajmoknak a többi kis emlősállattal közös jellegük ugyan a síma, barázdálatlan agyvelő, ami csekély testmagasságukkal áll összefüggésben, a nagyagyvelő féltekéi mégis éppen ezeknél a legnagyobb kiterjedésűek, úgyannyira, hogy jóval túlnyúlnak a kisagyvelőn. Ennek következtében koponyájuk annyira kidomborodik, hogy a nyakszirtpikkely és az öreglik, melyen át a gerincvelő kijut, alulra szorulnak. Élénk világot vet ez arra a szellemi magaslatra, amelyen a majmok általában állanak, főleg ha a kisebb emlősök többi rendjénél az agy- és koponyaviszonyokat is figyelembe vesszük. Másfelől azonban nem szabad elhallgatnunk, hogy a nagyagyvelő tekervényezettsége, illetve a nagyagyvelő kéregállományának tömege tekintetében – amely a legmagasabb szellemi teljesítményeknek testi kiindulópontja – a majmok nagyrésze sok ragadozó állatnak (pl. kutya, macska) mögötte marad. Kivételt alkotnak persze az emberszabású majmok. Hogy ezek sok részletben az emberhez különösen közel állanak, a többi majmoktól viszont meglehetősen különböznek, az kiderül az agyvelő elülső részének vérrel való ellátottságából is, amint azt újabban Rothmann M. közelebbről is kimutatta. Az agyvelő homloki részének fejlettsége ugyan az összes majmokon tetemesen kisebb, mint az emberen, mégis az annak megfelelő véredényviszonyok az emberen és emberszabású majmokon lényegében azonosak: tudniillik egy keresztág által összekötött két elülső agyütőerük van. Ezzel szemben a többi majomnál csak egy ilyen ütőeret találunk. Az agyütőérnek ez a megkettőződése különben még az emberszabású majmoknál sem kivételnélküli szabály. E tekintetben inkább csak középhelyet foglalnak el az ember és a többi majom között. Az agyvelőn és a vele kapcsolatos részeken tett ezen észleletekkel azonban szemben áll az élőállatokon végzett megfigyeléseken alapuló az a jogos megfontolás, hogy a majmokat az emberhez hasonló külsejük következtében szellemileg könnyen túlértékeljük. A majmok ötujjú kezükkel sok olyan dolgot visznek véghez, amire más állat testileg képtelen, pedig könnyen lehetséges, hogy az ahhoz szükséges szellemi képességek bennük is megvannak. Fölvethetjük legalább is a kérdést: vajjon a kutya nem szolgáltatna-e szellemi képességiről még sokkal messzebbmenő, szembetűnő bizonyítékokat, ha neki is majomkezei volnának. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy az eszközök használatához, amit előbb kizárólag csak az embernek tulajdonítottak – legalább is, ami a kezdetleges használatot illeti – az állatok közül legelsősorban a majmok értenek. Az újabb megfigyelések és tudósítások szerint ebben ma már nem kételkedhetünk. Meggyőző példa gyanánt felemlíthetjük itt a homokkal és kövekkel dobálódzó makákókat és páviánokat, a falombokkal legyeket hajtó gorillát, a kövekkel kopogó és diót feltörő csuklyás-majmot; sőt a berlini állatkertben végzett legújabb megfigyelések bizonysága szerint utóbbiaknak az ilynemű eszközhasználat nagyon is kezük ügyére esik.

Ami a részleteket illeti, a majmok agyvelejére jellemző az úgynevezett majomhasadék. Nem más ez, mint a nagyagyvelő fali és nyakszirtlebenye között lévő kifejlett határbarázda, amely az emberen alig észrevehető. Az ember agyvelejét úgy az állatokétól általában, mint a majmokétól is, a homloklebeny erősebb fejlettsége különbözteti meg. A homloklebeny pedig éppen azoknak a legfőbb szellemi működéseknek székhelye, amelyek az egymással összefüggő fogalomképzésben és a szavakkal való beszédben nyernek kifejezést, Ezek a legfőbb szellemi működések tehát a majmoknál is hiányoznak és az úgynevezett „majomnyelv”, amelyről az amerikai Garner a sajtóban időnként oly sokat beszélt, tulajdonképpen nem más, mint kedélyhullámzásoknak Darwin értelmében vett többé-kevésbbé sokoldalú kifejeződése úgy, amint az az összes magasabbrendű állatoknál is megvan.

A majmoknak ez az úgynevezett „beszéde” azonban a különböző rendszertani csoportokban – sőt ugyanazon nem különböző fajainál is – más és más. Ezért ha az állatkert társalgóketrecében összejönnek, egymást egyáltalán nem értik, vagy legfeljebb csak ellenségesen és tévesen. Minden új majom csak harapással tud boldogulni. Ez régi állatkerti tapasztalat, és ennek lesz a végeredménye az, hogy ily módon egész pontos rangsor alakul ki közöttük, amelyben minden egyes majom az ő külön megszabott helyét foglalja el. A majmok minden fajának, sőt a rokonfajok minden egyes csoportjának is megvannak a maga veleszületett hangjai, ajakjelei, testtartásai és mozdulatai, amelyek segítségével az egymással való érintkezés alkalmával indulataikat és szándékaikat kifejezésre juttatják. Így például a barátságos üdvözlésnek – a faj- és nembeli rokonság szűk körén túl is – elterjedt jele a többé-kevésbbé vicsorgó fogakkal való bizonyos szájtátogatás. A beavatatlan előtt ez éppen olyan érthetetlen, mint bármely más tagolatlan hang- és mozdulat-sor.

Az e téren különösebb érdemeket szerzett pszichológusnak, Pfungstnak évek során át tartó beható tanulmányai magyarázták meg tudományosan úgy ezt a kifejezésmódot, mint a majmok szellemi és testi életének sok más érdekes jelenségét. Sajnos azonban, – eltekintve Pfungstnak 1912-ben, Berlinben, az ötödik lélektani kongresszuson tartott előadásától –, minderről eddig semmiféle nagyobb közlemény nem jelent meg, mivelhogy e tanulmányok még nincsenek lezárva. Azonban úgy ezekből, mint a majmokon végzett minden pontosabb megfigyelésből, meglepő egyértelműséggel az derül ki, hogy minden majomcsordában a legerősebb hímek – fogalmaink szerint valóban félelmes – nemi rémuralma áll fenn. Ez annyira megy, hogy minden gyengébb fél, még ha az hím is, az erősebbel szemben a teljes szolgálatkészség tartását veszi fel, hogy ezzel szándékos alárendeltségét bizonyítsa. Ez csak üres forma ugyan, mégis nagyon jellemző a majomra.

Másfelől kétségkívül ez a mereven tagolt társasélet az, ami – a majmoknál még inkább, mint más társas emlősállatoknál – önzetlen, emberi értelemben vett nemes tulajdonságokat termel, amelynél fogva szükség és veszedelem esetén a saját énjét a társak és az egész csoport java alá tudja rendelni. „Egy mindért és mind egyért” – ez a szép emberi jelszó a majmoknál is érvényben van. Mindig arra törekszenek, hogy a fiatalokat és gyengéket védjék, a sebesülteket, sőt halottjaikat is, magukkal cipeljék.

A fogságban – ahol nyilvánvalóan a majomnál is éppúgy, mint a kutyánál a gazda és az ápoló lelkileg a saját társuk helyét foglalja el – ez a mindig könnyen és biztosan kiváltódó segítőösztön a legérdekesebb jelenségekre vezet. Így például Pfungst ugyanazon majomketrec különböző lakóit tetszés szerint egymásra tudta uszítani, úgyannyira, hogy sokszor már puszta megjelenése is ilyen civódást váltott ki. És ezek a valóban megnyerő és tiszteletreméltó tulajdonságok: nevezetesen az ő kifejezett segítő és védő ösztönük az összes majmokat – eltérően a többi állattól – egy tekintetben igazán nagyokká teszi: s ez a gyengék és gyámoltalanok iránt való részvét, amely nemcsak a saját családjuk és fajuk tagjai iránt, hanem más rendekbe, sőt az állatvilág más osztályaiba tartozók iránt is megnyilvánul.

A majom rövid gyakorlat után elsajátítja a legkülönbözőbb mutatványokat, ami a kutyának például csak nagy nehezen sikerül. Sohasem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a megtanultat mindig csak bizonyos vonakodással, vagy legfeljebb közönyösséggel, de sohasem örömmel és odaadással teljesíti. A majom figyelmét nagyon is könnyen elterelhetjük, minthogy nála az akaratlan figyelem a szándékosat messzi felülmúlja. Ez azonban ismét csak az ő – a közvetlen életszükségleteken túlmenő – intelligenciájának magas fokát bizonyítja. Ezt Pfungst is nyomatékosan kiemeli. A majmot nem nehéz mindenféle ügyességre szoktatni. De sohasem fogja ezt ugyanazzal a gondossággal, mondhatni lelkiismeretességgel, teljesíteni, mint egy jól nevelt kutya. Igaz ugyan, hogy a kutyát évezredeken át tenyésztettük, gondoztuk, tanítottuk és gyakoroltattuk, s így egészen más lénnyé alakítottuk, mint amilyen volt. A majomnak viszont sohasem volt alkalma arra, hogy az emberrel állandó közelebbi érintkezésbe léphessen.

„A majom a tükörrel”: az állatkertész szemében durva pajkosság, sok állatkerti látogató szemében viszont ártatlan tréfa, amely azonban a majmok szellemi képességeit illetőleg a legmesszebbmenő következtetésekre ad alkalmat. Arra a kérdésre, vajjon a majmok – úgy mint a madarak – látják és megismerik-e tükörképüket, valójában csak annyit felelhetünk, hogy ők a tükröt mindenek előtt összetörik és széjjelharapják, miközben gyakran kezeiket és ajkaikat is megvágják. Ekkor azonban a tükörcserepeket szorosan egyik szemük elé tartják, mint a nagy mértékben rövidlátó ember. A berlini állatkert egyik csuklyás-majma izgatottan, felindultan vicsorgott a saját tükörképére, amit különben csak szokatlan s többé-kevésbbé gyanús jelenségek láttára tett.

A majmok utánzási képességéről már a legrégibb idők óta igen sokat beszéltek. Sőt éppen ezt a hajlamukat tartották a legszembetűnőbb vonásuknak, úgyannyira, hogy több nyelvben meggyökeresedett ez a kifejezés, hogy „majmolni”. Amerikai pszichológusok úgy próbáltak a kérdés mélyére hatolni, hogy a majmokat arra kényszerítették, hogy bizonyos nekik előre megmutatott készülék használata útján juthassanak csak táplálékukhoz. Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy amíg egyes majmok ily módon igen gyorsan célhoz tudtak jutni, addig ugyanahhoz a fajhoz tartozó más majmok viszont csak igen lassan vagy egyáltalán nem. Nyilvánvaló tehát, hogy a majmok utánzási ösztönére vonatkozó néphit jórészt előítéletre vezetendő vissza. Ezt az előítéletet pedig a majmok emberszerű megjelenése és mozgása keltette fel és táplálta. Pfungst egyáltalán kétségbevonja, hogy itt utánzás történnék. A majmok idomítása mindenesetre nem alapítható ilyen utánzási ösztönre. Hisz többnyire kezüknél fogva kell őket vezetni vagy a táncban fordítani s általában csak parancsra hozzák testüket és végtagjaikat a kívánt helyzetbe vagy mozgásba.

A majmoknak kitünő emlékezőtehetségük van. Tapasztalataikat értelmesen tudják használni. Szinte ravaszsággal és fortéllyal veszik észre mindig előnyeiket, s meglepő ügyességet tanusítanak a tettetésben. A veszélyeket ügyesen ki tudják kerülni s kitünően értik a módját, hogyan védekezzenek azok ellen.

A kedélybeli izgalmak terén a majomnak van egy közös vonása az emberrel, ami a többi emlősállatnál hiányzik, s ez az elpirulás és elsápadás. A többnyire világos-színű s alig szőrös majomarcon ez pompásan is látható. Szégyenpírról persze a majmoknál nem lehet szó. Ellenben jól megfigyelhető rajtuk a haragban való kivörösödés s az ijedtségtől származó elsápadás. Bizonyos fokig még nevetésről is beszélhetünk náluk. A drill és a mandrill például barátságos érzülete és az üdvözlés jeléül pajzánan vicsorog, szemfogait mutatja, a fiatal csimpánz és orang pedig, ha oldalukat és hólaljukat csiklandozzuk, bizonyos vigyorgást és rekedt, hangtalan nyihogást hallat. Hogy sírnának is, azt eddig nem figyelték meg, legalább is Pfungst nem észlelte.

A majmokkal – éspedig csak a majmokkal – éppúgy mint az emberrel, velükszületett a csúszómászóktól, főleg a kígyóktól való félelem és irtózás. Ez annál inkább gondolkodóba ejthet bennünket, minthogy más, kisebb emlősállatok, például a rágcsálók – tehát éppen a kígyók természetes zsákmányai – az ő veszedelmes ellenségeikkel szemben gyakran teljesen gyanútlanul és jámborul viselkednek. Amikor a londoni állatkertben kísérlet céljából kígyókat vittek a majomházba, a félmajmok félelem nélkül, sőt kíváncsian közeledtek a rácshoz, míg a majmok félelmesen rikoltozva menekültek a ketrec mélyébe.

A majmok a teremtés korábbi korszakában, a meleg harmadkorban, a föld nagyobb részét népesítették be, mint jelenleg. Ma a föld meleg részeire szorítkozik hazájuk. Néhány pávián- és makákó-faj azonban meglehetősen magasra nyomul a hegységben s alacsonyabb hőmérsékletet bír el, mintsem gondolnók, így pl. a havazást. Minden földrésznek megvannak a maga külön fajai s Ázsiának legalább egy közös faja van Afrikával. Európában csak egy faj él, egyetlen csapatban. Ez Gibraltár szikláin a helyőrség oltalma alatt áll. Ausztráliában egyáltalán nincsen majom. Gibraltár különben nem a legészakibb hely, ahol még majmok előfordulnak. Egy japán makákó-faj pl. még messzebbre, körülbelül az északi szélesség 40°-áig van elterjedve északra. Dél felé mintegy a déli szélesség 35°-áig terjed a majmok hazája, de csak az óvilágban, mert az újvilági majmok elterjedési köre csak mintegy az északi szélesség 23°-ától a déli szélesség 30°-áig nyúlik.

A majmok legnagyobb részének az erdő a hazája s csak kis részük él sziklás hegyeken. Szervezetük a kúszásra utalja őket, miért is legszívesebben fákon tartózkodnak. A sziklás helyeken élők azonban csak szükség esetén kúsznak fákra.

A majmok kétségkívül a legélénkebb és legmozgékonyabb emlősállatok közé tartoznak. Már táplálékuk sokfélesége is erre utalja őket. Minden, ami megehető, ínyükre van. Gyümölcs, hagyma, gumó, gyökér, magvak, dió, rügyek, levelek és húsos növényszárak alkotják táplálékuk legnagyobb részét. De a rovarokat sem vetik meg, a tojás és madárfiókák meg egyenesen csemegeszámba mennek. Így hát mindig akad valami kifürkészni, megfogni, leszakítani, megszagolni, megízlelni való, amit aztán vagy elköltenek vagy elhajítanak. A kedves falatok után való folytonos kutatás persze sok mozgást kíván. Ezért az egész csapat sohasem nyugszik. A tulajdonjogról a kis kópéknak vajmi kevés fogalmuk van: „Mi vetünk, de a majmok aratnak” – mondják a keletszudáni arabok. A mezőket nagyon üdítő helyeknek tartják s lehetőleg jól ki is pusztítják. Minden egyes majom, hacsak meg nem zavarják, legalább tízszer annyit pusztít, mint amennyit tényleg elfogyasztani képes. Látnók csak saját szemeinkkel a majomcsordát, amint rablóútra indul, mindjárt könnyebben megértenők, hogy a gazda félholtra bosszankodik miattuk. Mindenféle ügyességnek tág tere nyílik itt. Az egyik fut, a másik ugrik. Ez mászik, amaz himbálódzik, sőt ha a szükség úgy kívánja, úszik is. Az ágakon való ügyeskedés minden képzeletet fölülmúl. Csak az emberszabású majmok és a páviánok nehézkesek, a többi valamennyi kész kötéltáncos: néha szinte repülni látszanak. Hat, nyolc méteres ugrás gyerekjáték nekik. Az egyik fa csúcsáról a tíz méterrel alacsonyabb ág végére ugranak s a lökéstől lehajlott és azután visszapattanó ágtól hatalmas lendületet kapva, kormányrúd gyanánt kifeszített farkkal vagy hátsó végtagokkal, mint a nyíl, repülnek a levegőben. Alighogy sikerült az ugrás, máris újabbra vállalkoznak. A legfélelmetesebb tüskék között is úgy surrannak át, akárcsak a parketten sétálnának. A kúszó növény nagyon kényelmes lépcső, a fatörzs meg valóságos vert út a majmok számára. Előre és hátra kúsznak rajta, hol a legmagasabb ágra fel, hol meg le. Ha valamelyik fa koronájába hajítjuk őket, egyik kezükkel megragadnak egy ágat s mindaddig türelmesen csüngnek rajta, míg az nyugalmi állapotba jut. Majd meg felkúsznak rajta s mindezt oly hallatlan egykedvűséggel, mintha csak az egész idő alatt a sík földön járnának. Ha letörik az ág, akkor esés közben másikat ragadnak meg, s ha ez sem tart, segít egy harmadik. Ha szorult helyzetben véletlenül a földre pottyannak, az sem igen hozza ki őket a sodrukból. Amit az első kezükkel nem érnek el, azt a fogódzólábukkal, vagy némely szélesorrú majmok a farkukkal ragadják meg. Farkát valamennyi majom kormányrúd gyanánt használja, ha messzire akar ugrani. De sok más célra is jó szolgálatot tesz: ha másra nem, hát arra, hogy a szomszédjának hágcsóul szolgáljon. A szélesorrú majmok farka ötödik-, vagy talán inkább elsőkézzé lett. A majom reája csimpaszkodik, tetszése szerint ring és himbálódzik rajta. Majd meg ennek a segítségével húzza elő táplálékát a repedésekből és hasadékokból, sőt lépcső gyanánt is használja a maga számára.

A majmok könnyed és kecses mozdulatai leginkább kúszásuk alkalmával ötlenek szemükbe. E tekintetben még az emberszabású majmok is kiválnak, noha már inkább az ember, mintsem legközelebbi majomrokonaik módjára kúsznak. Ez a különbség a kúszás módjában különben meglehetősen jelentékeny, s Pocock kissé messzemenő következtetéseket von le belőle. Az óvilági farkos majmok vagy „állatmajmok” legnagyobb része – így nevezik őket, szemben az emberszabású majmokkal – a fákon lényegében nem mozog máskép, mint a többi kúszó, emlősállat, így pl. a félmajmok. Kúszás közben is négylábú állat marad valamennyi, s ha ágról-ágra ugrálnak, mindig annak felső oldalán tartózkodnak és ugrás után mindig először mellső végtagjaikkal ragadják meg az ágat s csak azután a hátulsókkal. Az emberszabású majmok ellenben csimpaszkodva és himbálódzva mozognak a fákon, miközben mellső és hátsó végtagjaikkal gyakran különböző ágakat ragadnak meg. Ami a részleteket illeti, lényegében ugyanúgy kúsznak, mint az ember, azzal a különbséggel, hogy fogódzó lábuk segítségével ez nekik aránytalanul könnyebben megy. A gibbonok, amelyeket újabban az emberszabású majmok külön önálló családjának tartanak, szinte ugyanúgy kúsznak. Sőt e tekintetben nemcsak emberszabású majmoknak bizonyulnak, hanem a kúszás e módjában egyenesen a legnagyobb tökéletességet érik el. Pocock a majmok eme kétféle, ellentétes kúszásmódjára vonatkozóan azon a véleményen van, hogy fejlődéstörténetileg egyik a másikból nem származtatható. S minthogy a nem emberszabású majmok kúszásmódja alapjában a többi emlősével megegyezik, ezért arra következtet, hogy a gibbonok, a tulajdonképpeni emberszabású majmok és az ember egy közös őstől származnak. Szerinte ez a bizonyos ős nem volt már a többi emlősállat értelmében vett kúszó lény, ellenben megvolt az a képessége, hogy a földön két lábon tudott járni. Ez ősből kiindulva azután, a gibbonok és emberszabású majmok lényegében az emberével megegyező kúszásmódjukat önállóan szerezték és fejlesztették volna ki, míg az ember a földön maradva, a két lábon való járást vitte a tökéletességig. A majmok járása a földön többé-kevésbbé mindig esetlen és nehézkes. Még a legügyesebben járnak a cerkófmajmok, a makakók, a csuklyás- és a karmosmajmok. A cerkófmajmok rövid ideig oly gyorsan tudnak futni, hogy a közönséges kutya alig éri utól őket, a páviánok azonban nagyon mulatságos módon görögnek tova. Az emberszabású majmok járása már alig nevezhető járásnak. Míg az előbbiek egész talpukra lépnek, addig ezek behajlított ujjaik bütykeire támaszkodnak és testüket nehézkesen lódítják előre, miközben lábaik kezeik közé kerülnek. Kezeiket oldalfelől rakják a földre, s összeszorított öklükre s lábaik külső oldalára vagy szélére támaszkodnak. Gyakran középső lábujjaikat is talpuk alá hajlítják, míg a nagy, messzeelálló hüvelykujj testük fontos támasztékául szolgál. Úgylátszik, hogy a gibbonok nem képesek ilyen módon futni. Inkább fölemelkedve járnak a sík földön, miközben valamennyi lábujjukat kinyujtják, hüvelykjüket pedig derékszögben terpesztik el lábuktól s kiterjesztett karjaikkal tartják magukat egyensúlyban. Karjaikat annál messzebbre nyujtják, mennél gyorsabban tipegnek. Számos cerkóf-féle-, újvilági-, sőt karmosmajom is tud ugyan fölemelkedve kisebb-nagyobb távolságra menni, de rögtön mellső végtagjaira bukik, mihelyt az egyensúlyt elvesztette. Komoly futás esetén pl. ha üldözik őket, vagy ha küzdelemre indulnak, mindig négy lábon járnak.

A majmok rendjének néhány neme kitűnően úszik. Mások viszont mint az ólom merülnek el a vízben. Az előbbiek közé tartoznak a cerkófmajmok. Láttam, amint néhány a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal úszott át a kék Níluson. Az utóbbiak közé számíthatjuk valószínűen a páviánokat és talán a bőgőmajmokat is. Egyik páviánunk megfulladt, amikor meg akartuk füröszteni. Az úszni nem tudó majmok roppantul iszonyodnak a víztől. Egy fán, melynek töve áradás alkalmával víz alá került, kiéhezett bőgőmajomcsaládot találtak s noha alig hatvan lépésnyire egy másik fa állott, a majmok még sem mertek a vizen át odamenekülni. Néhány év előtt a „Field”-ben fölvetették a kérdést, hogy a majmok tudnak-e úszni. Angol-Indiából nyomban több értesítés érkezett, hogy a közönséges makákó, az emse- és süveges makákó könnyen úsznak. Borneoban a nagyorrú majmon tettek hasonló megfigyelést. Közép-Indiából is arról értesít egy utazó, hogy három-négyszáz főből álló majomcsordát látott, amint a fákról a vízbe ugráltak és a folyón átúsztak. Azt írja továbbá, hogy fejüket a víz alatt tartották, amit úgy magyaráz, hogy ezáltal az ott nagyon gyakori krokodilusok támadását akarták kikerülni. Egy szelíd süveges makákó még az alámerülésre is ki volt oktatva.

Az őserdőkön átvonuló majomcsapásokat nemcsak Rudyard Kipling fantáziája találta ki, hanem minden valószínűség szerint tényleg bizonyos „csapást” tartanak be, legalább is a veszedelmesebb helyeken. A „Kosmos”-ban írja egy megfigyelő, hogy amikor a keletjávai Tengger-hegység egyik üdülőhelyén lázas betegen feküdt, hónapokon át minden délután látta, hogy ugyanaz a majomcsorda pontosan meghatározott időben s mindig ugyanazon nagy fát használta a hegyszoros egyik oldaláról a másikra való átkelésre, noha e célra a többi szomszédos fa is ugyanúgy megfelelt volna. A vízben szegény hegyeken a páviánok is egész természetszerűen ugyanazon többé-kevésbbé kényszerű csapáson járnak inni.

Valamennyi majom rendkívül erős végtagú és olyan terhet képes felemelni, amely a mi, aránylag gyenge karjainknak túlságosan nehéz volna. Egy birtokomban volt pávián hosszú ideig csüngött egyik karján, majd felhúzta azzal nehéz testét oly magasra, amilyenre csak karjai engedték.

A majmok társasélete a megfigyelő számára rendkívül vonzó. Kevés faj él csak remeteéletet, a legtöbb csapatokba verődik össze. Ezek mindegyike állandó tanyát szemel ki magának, amely kisebb vagy nagyobb terjedelmű lehet. Sivár vidéken az emberi telepek közelében fekvő erdőség valóságos paradicsom számukra. A kukorica- és cukornádföldeket, a hagyma-, gyümölcs-, dinnye- és banánültetvényeket mindennél többre becsülik. De kedvelik az olyan falvakat is, ahol annak, aki a szemtelen fickókat bántani merné, a lakosság babonás érzületével kell számot vetnie. A csapat legerősebb vagy legöregebb, tehát legkíválóbb hímje csakhamar magához ragadja a csapatvezető vagy vezérmajom tisztjét. Ehhez a méltósághoz azonban csakis a többi vetélytárssal, a csapat valamennyi többi hímjével vívott makacs küzdelem és tusakodás után juthat hozzá. A leghosszabb fogak s a legerősebb karok döntenek. Aki azután a maga jószántából nem alázkodik meg, azt harapással és ütleggel tanítják meg a rendre. A vezérmajom feltétlen engedelmességet követel és élvez és pedig minden tekintetben. A gyengébb nemmel szemben való udvariasságot nem ismeri még szerelmes állapotában sem. Szeme éles, fegyelme szigorú. A magukról, vagy helyesebben ő róla megfeledkező majomhölgyeket megpofozza és megtépázza. Ha a csapat már túlságosan nagyra növekedett, akkor egy részük az időközben erőre kapott testvérhím vezérlete alatt külön válik a csapattól s újból megkezdődik a küzdelem és tusakodás a vezérségben és a szerelemben való elsőségért. Bizonyos, hogy a majmok közt nem múlik el nap küzdelem és civódás nélkül. Különben a vezérmajom teljes biztossággal és önállósággal gyakorolja tisztét, ami alattvalóinál hiányzik. Hizelegnek is azok neki minden módon. A majomhölgyek állandóan azon buzgólkodnak, hogy bundáját tisztán tartsák. Ő pedig olyan méltóságteljes magatartással fogadja e hódolatot, akárcsak a pasa, amikor kedvenc rabszolganője a lábait vakargatja. Mindezek fejében viszont hűségesen őrködik csapata biztonsága felett, miért is állandó nyugtalanságban van. Ide-oda jártatja tekintetét s nem bízik senkiben. Így ezután csaknem mindig idejében észre is veszi az esetleg fenyegető veszélyt.

A különböző kedélyi izgalmakat minden majom nagyon változatos hangokkal tudja kifejezni. Az ember is mihamar felismeri e hangok jelentőségét. A rémület felkiáltása, ami a társakat mindig a menekülésre figyelmezteti, különösen jellemző s azt az arc eltorzulása még nyomatékosabbá teszi. Alig hangzik el e figyelmeztető hang, máris az egész csapat gyors futásban keres menedéket. Az anyák egybehívják gyermekeiket, ezek egy pillantás alatt erősen beléjük csimpaszkodnak és az édes teherrel megrakodva sietnek az öregek, amilyen gyorsan csak lehet, a legközelebbi fa vagy szikla felé. Csak, ha a vezér is megnyugodott, gyűlik össze a csapat ismét, majd rövid idő múlva visszafelé indul, hogy a félbenmaradt fosztogatást folytassa. Még a fogságban is tapasztalhatjuk e félelemkiáltás hatását a faj- és nembeli rokonokra. Különösen feltűnő ez a harcos és egymásnak vitézen pártjátfogó páviánoknál és magótoknál. Mihelyt egy ilyen majom egyet rikolt, az egész majomház rögtön izgalomba jön, sőt az említett két majomnál még a legtávolabbi ketrecek lakói is. Még továbbmenve, valamennyi összezárt és együttélő majom csakhamar kölcsönösen megtanulja és megérti egymás hangját. Ha aztán az egyik közülök pl. az ápoló közeledtére elrikoltja magát, akkor valamennyi tudja már, hogy mi vár reájuk.

Ám a többé-kevésbbé gépiesen működő ösztön hatásának alávetve, mennyire megkötötteknek mutatkoznak a majmok még ebben az egymásért való síkraszállásban is. Pedig mi ebben kétségkívül a szociális érzésnek s ezzel együtt mindannak az első megnyilatkozását szoktuk látni, amire mi emberek joggal oly büszkék vagyunk. Knottnerus-Meyer említést tesz a hannoveri állatkert egyik öreg jáva-majmáról, amelyik ápolójával érzésben annyira összeforrt, hogy a többi majomra úgy hagyta magát uszítani, akár a kutya. Az együvétartozás érzésében nála az ápoló teljesen a fajrokonok helyét foglalta el. Történt egyszer, hogy új majom érkezett az állatkertbe s az a kicsomagolás alkalmával elrikoltotta magát. Alig hallotta meg majmunk jövevénytársa rikoltását, ez már is kiváltotta benne védőösztönét s az általa máskor mindig oly barátságosan üdvözölt ápolójába egyszerre beleharapott, amikor öreg kedvencének régóta ismert szelídségében bízva, röviddel azután gyanútlanul ketrecébe lépett.

Pechuel-Loesche, aki a majmokat főleg Nyugat-Afrika vadonjaiban tanulmányozta, a következőket írj róluk: „Némely vidéken évekig élhet az ember a nélkül, hogy csak egy majmot is látna. A folyók menti vizes erdőségeket és a hegyek esőlátogatta erdeit kedvelik. A víz közelsége életszükséglet számukra. Az erdei majmok csak kivételesen, csupán akkor hagyják el hazájukat, az őserdőt, amikor a szavannák jóízű bogyói már érnek, vagy ha a nekik annyira kivánatos sáskák nagyon elszaporodtak. Ilyenkor azután messzi vándorutakra kelnek a távoli füves térségek felé. A páviánok csak akkor kedvelik ezeket a puszta vidékeket, ha azok kövesek és hegyesek. Minthogy a buja tropikus őserdőkben élő majmok táplálékban bővelkednek, a bennszülöttek ültetvényeiben nem igen tesznek nagy károkat, legalább is nem hallunk róla panaszokat. Ezért feltehető, hogy csak azok a majmok tekintik a termesztett mezei terményeket kedvenc zsákmánynak, amelyek szegény vidéken élnek, vagy legalább vándorlásaik alkalmával ilyenekre vetődnek.”

„Aki a majmokon ki akar fogni, annak ugyancsak óvatosan kell a dologhoz hozzákezdenie. Gyakorlat kell hozzá, míg a szem megszokja, hogy a mozgékony és ügyes tornászokat a sűrű lombozat között észre vegye. Ijedt és haragos figyelmeztető hangok nagyon is gyakran elárulják, hogy az ellenséget ők hamarább felfedezték. Fürge ugrásokkal menekülnek a lőtávolból, vagy egész csöndesen meghúzódnak a védő levelek között, hogy azután nesztelenül elosonjanak. Noha nagyon könnyelműek és az embert néha meglepő nemtörődömséggel szemlélik, mégis rendszerint igen félénkek. Úgy étkezés közben, mint a legféktelenebb játék alkalmával óvatosan figyelnek mindenre, ami körülöttük történik.”

„Legkönnyebb őket a reggeli és esti órákban elejteni, ha a folyam partja mentén csónakban evezünk lefelé. Az is célravezető, ha az erdő valamely alkalmas pontján elrejtőzünk, ahol jóízű gyümölcs terem, vagy ha cserkészve közelítjük meg őket. Ha pedig a félre nem ismerhető zaj már messziről jelzi egy-egy vándorcsapat közeledtét, akkor a vadász hirtelen neki szaladással akár zajt is okozhat a bokrokban, nem kell félnie, hogy elárulja magát. Mihelyt azonban a majmok mozogni látják, már is vége a vadászatnak. Már a szem hirtelen rebbenése s a tekintetek találkozása is elegendő elriasztásukra.”

„A majmok, akárcsak a szürke papagájok, ha bővében van előttük a táplálék, sokkal többet pusztítanak, mint amennyit tényleg elfogyasztanak. Az érett gyümölccsel megrakott olajpálma alatt halommal hever a sok sértetlen és kikezdett gyümölcs. Meglehetősen nehéz nekik a szorosan zárt tüskés termésen rést törniök; tisztán láthatjuk, hogyan próbálgatják minden oldalról a tüskéket leharapdálni s a gyümölcsöt ujjaikkal megfúrni. Így bánnak el más ízletes gyümölcsű fákkal is. Éjjel azután a mindenféle, kúszni nem tudó állatok, főleg a vaddisznók, tartanak ott kiadós utószüretet s a tapasztalt vadász meglesi őket ilyenkor. A déli forróság idejében a majmok az erdő homályában pihennek. Reggel 9 óráig s délután 4 óra után a legélénkebbek s ilyenkor szíves örömest keresik fel a vizek partjait.”

„Valamennyi általam ismert majomfaj nagyon szívós életű s nagyon jól irányzott golyó, vagy erős sörétes lövés kell hozzá, – a legtöbben a nyúlsörétet tartják erre alkalmasnak – hogy egy lövésre kimúljanak. Ha nincsenek közel vagy biztos lövésre, akkor inkább ne lőjjünk reájuk, mert a csak megsebzett állatot már úgy sem tudjuk elfogni. A fiatalok húsa s mindenkorú állatnak a mája, finom és jóízű is.”

A csapdába, – még a legesetlenebb fajtájúba is – néha igen könnyen belemennek a majmok. Mindenesetre a csalétek utáni vágy csábítja oda őket. Ez azonban minden csapattal valószínűen csak egyszer történik meg. Általában nagyon óvatosak s csak nehezen ejthetők tőrbe. Mindamellett az ember ennek is kieszeli a módját, amint ezt a magótoknak évenkénti tömeges befogása bizonyítja. Ám a majom-piacok újabban mégis többnyire szükében vannak az árunak.

A bátorságot nem vitathatjuk el a majmoktól. Az erősebbek a félelmes ragadozókkal s a még félelmesebb emberrel is merészen szembeszállnak. Nem egyszer olyan küzdelembe is bele bocsátkoznak, melynek kimenetele reájuk, mint támadókra, legalább is kétes. Ingereltetve vagy a sarokba szorítva, még a tetszetős cerkófmajmok is nekirontanak ellenségeiknek. Az emberszabású majmok és páviánok fogazata meg egyenesen félelmetes fegyver, amelynek birtokában könnyen felvehetik a harcot az ellenséggel. A nőstény majmok csak akkor bocsátkoznak küzdelembe, ha bőrüket féltik vagy fiaikat védik, de ilyenkor azután éppoly bátran viselkednek, mint a hímek. A bennszülött már a nagyobb páviánfélékkel sem száll szembe puska nélkül, a gorillával szemben pedig még fegyverrel kezében sem mindig övé a győzelem. A majmok hirtelen haragjától és erejüket jelentékenyen fokozó dühétől mindenesetre félni lehet s az a nagy ügyesség, amellyel valamennyien rendelkeznek, ellenségeiket könnyen megfosztja attól az alkalomtól, hogy döntő csapást mérhessenek reájuk.

Fogságban csakhamar hasonló uralkodói és alattvalói viszony alakul ki közöttük, mint a szabadban. Mindamellett a nagyobb fajok, – a hímek és a nőstények egyaránt – szeretetteljesen oltalmukba veszik a kisebbeket és gyámoltalanokat. Erős majom-nőstények nagyon vágyódnak kisgyermekek után, vagy más állatok kicsinyei után is, hogy azokat ide-oda hordozhassák. Amilyen goromba szokott lenni a majom más állatokkal szemben, époly szeretetreméltóan viselkedik kölyök-állatok és gyermekek iránt. A legkedvesebbek természetesen saját gyermekeikhez, ezért vált közmondássá az úgynevezett „majomszeretet”. Ennek ellenére a majomanyák mégsem engedik, hogy étel jusson kicsinyeik kezébe, mihelyt az, – mint a fogságban mindig – csak korlátolt mennyiségben és csak szűk helyen áll rendelkezésre. Bedobott nyalánkságokra meg a legnagyobb mértékben írígyek s könyörtelenül elveszik és felfalják azokat a „kedvesek” elől. A fiataloknak tehát csak az anyai asztalról lehullott morzsák jutnak. Mennyivel mások a ragadozóállat-anyák, azok fiaiknak még oda is viszik a falatot!

A köznép szemében a majomkedélyesség legfőbb kifejeződése mindig az volt, amikor a majmok „bolhászkodnak”, vagyis egymás bőrét kölcsönösen a legnagyobb gondossággal és alapossággal átkutatják. A szelíd majmok ezt még az ember fején is megpróbálják. Valóságban azonban a majmoknak ritkán vannak élősdieik. A kölcsönös bőrvizsgálgatás inkább csak arra a célra szolgál náluk, hogy a kis sós ízű bőrpikkelyeket és váladékokat felnyalják. A majmok híres bolhászkodásának eredményére, vagy inkább eredménytelenségére érdekes fényt vet az a tény, hogy a berlini állatkert egyik páviánja, amely idomítás céljából kutyákkal volt összezárva, utána még hónapok múltával is tele volt kutyabolhákkal. Látszat szerint a majom bőrén sokkal kisebb számú és kevesebbféle élősdi él, mint az emberén, mindamellett természetesen a majmoknak is megvannak a maguk élősdi fajai. Fahrenholz (Hannover), a híres speciálista újabban mind többféle majomtetűt írt le, nemcsak új fajokat, hanem új nemeket is, amelyek a magótokon vagy más makákókon, s a cerkóf-majmokon, vagy karcsú-majmokon élősködnek. A galléros pávián tetűje már régóta ismeretes és lényegesen különbözik az emberi fejtetűtől. Ellenben Hans Friedenthal semmiféle különbséget nem talált az ember és egy fiatal csimpánz tetűje között s minthogy az ápoló nem volt tetves, ezért a két élősdi hasonlóságát az ember és emberszabású majom szőrének alkatbeli hasonlóságával magyarázta.

Szaporodás tekintetében minden majom abban különbözik más vadon élő emlősállattól, hogy e tekintetben egyáltalán nincs megszabott évszakhoz kötve. Ezért minden egyes majomcsoportnál, minden évszakban látunk különböző korú fiatalokat. A nőstény majom nemi tevékenysége többé-kevésbbé az emberéhez hasonló módon megy végbe, az emberszabású majmoké pedig azzal teljesen megegyezik. A hozzátartozó testalkat így mindenekelőtt az egyszarvú méh (uterus) is teljesen ugyanaz. Van azonban egy tulajdonság, amely az óvilági majmokra, nevezetesen a páviánokra jellemző, t. i. a külső női nemi részek erős duzzadtsága, továbbá az érett petének szabályszerű, néha pontosan hónaponként bekövetkező vérzés által jelzett leválása a petefészekből. Az üzekedő páviánnősténynél ez a duzzadás olyan nagyfokú, hogy szinte gyulladásosnak látszik. Nagyon is érthető tehát, ha sok tapasztalatlan állatkerti látogató rosszindulatú betegségre gondol és a szegény állat fölött sajnálkozik. Ezen üzekedési duzzanat megokolására és magyarázására eddig semmiféle tényleges támpontunk nincs.

A majmok nem ismerése az oka annak, hogy alaptalanul különösebb érzékiség hírébe jutottak. Hisz ezen előítélet alapján még a bennszülött nők ellen elkövetett támadásaikról is beszélnek. Kétségtelen, hogy ez csak alaptalan ráfogás, mert egészen biztos, hogy az ivar ebben semmiféle szerepet nem játszik. A sokat emlegetett kereszteződési törvény valamilyen hatásáról nem lehet szó a majmoknál, amely szerint a hím állatok emberi nőket, a nőstény állatok viszont a férfiakat kedvelnék, vagy irántuk hajlamosak volnának. A majom egyáltalán különösebb módon nem érzékies, sőt a párzás gyakorisága tekintetében messze elmarad a nagy macskafélék mögött. A majmok általában egész idegrendszerükben izgékonyak és azért minden izgalom könnyen átváltódik nemi izgalommá. A párzás módja a majmoknál teljesen ugyanolyan, mint a többi szárazföldi emlősállatnál.

A majmok terhességéről és szüléséről, valamint a kicsinyek ápolásáról és fejlődéséről mindezideig vajmi kevés biztosat tudunk. Bármily sok majmot tartanak is az állatkertben és egyebütt, mégis csak kevés szaporodási eredményt tudtak feljegyezni és valóban szerencsés felnevelést még kevesebbet. A különböző korú és fajú egyedeknek, sajnos, a szükség parancsolta összezárása – legalább is az állatkertekben – mindkettőt nagy mértékben befolyásolja s minden megbízható megfigyelést nagyon megnehezít. Knottnerus–Meyer azt a kissé furcsa követelményt állította fel, hogy az állatkertekben az igazgató, egy személyben majomápoló is kell, hogy legyen, mert csak benne van meg az egyes majmok testi és lelki szükségleteinek megfelelő ama finomabb megértés, ami e magasan álló állatok valódi tenyésztéséhez szükséges. Nem valósítható meg azonban e törekvés az állatkerti igazgatók sokféle hivatali elfoglaltsága miatt, minthogy nekik összes ápoltjaik ügyét egyformán szívükön kell viselniök. De hogy mit jelent az, ha egy nagyműveltségű és mély szaktudású férfiú teljesen valamely majomcsoport beható tanulmányozására adja magát, amint azt Pfungst a berlini állatkertben már évek óta teszi, arra nézve bizonyságul szolgálnak a nagyjelentőségű állatlélektani eredmények mellett az azóta elért tenyésztési sikerek is. Azóta ugyanis 16 majom született s anyjuk valamennyit szerencsésen fel is nevelte. Közöttük több igen érdekes kereszteződés található, így pl. a drill és mandrill között. A majmok között nem nehéz korcsokat létrehozni. Terhességi idejüket átlag hét hónapra tehetjük. Ez változik a testnagyság szerint. Így az alig mókusnagyságú karmosmajmoknál jóval rövidebb ideig tart, pl. a selyemmajmocskánál – amint azt már az öreg Pallas megfigyelte – csak három hónapig, míg az emberszabású majmoknál hosszabb ideig, valószínűen éppen addig, mint az embernél. Tapasztalatokon alapuló hiteles adatokkal az egyes csoportokra és fajokra vonatkozóan ma még alig rendelkezünk. Különösen hiányoznak ezek az újvilági majmokra vonatkozóan. Közülök a karmosmajmokon kívül csupán egyetlen csuklyásmajomról ismeretes, hogy az a fogságban, 1914-ben, a berlini állatkertben szaporodott.

A majmok aránylag lassan növekednek s a fiatal majmok korát többnyire túlbecsülik. Az ivarérettség mindenesetre mindkétnemű majomnál előbb áll be, mintsem teljesen kifejlődtek volna. Így például a berlini állatkertben egy fiatal galléros pávián-pár máris erőteljes fiatalokat nemzett, bár a gallér az apamajmon még egészen fejletlen volt. A hímek azonban gyorsabban növekednek, mint a nőstények. Ez az oka, hogy noha a két nem gyakran igen különböző nagyságú, növési idejük még sem különbözik lényegesen.

A két nem különböző nagysága – legalább is az óvilági majmokra – általános szabály. A gorilla, csimpánz és farkospávián nősténye feltűnően kisebb, a drillnél és mandrillnál pedig ez annyira megy, hogy a félelmes hím mellett a nőstény egészen törpeszerű.

A két melli tejmírigy a majmokon mindig csak akkor fejlődik ki, amikor már fiat szülnek s csak zsírlerakódás nélküli mírigyszövetből áll. A nőstény csecsbimbói azonban már az élet korai szakában fejlettebbek, mint a híméi, úgyhogy némi gyakorlattal a nemet már erről felismerhetjük. A majomcsecsemő sokat lóg anyja mellén és pedig az egyiken többször, mint a másikon, miért is a két emlő egyenlőtlen nagy lesz. A csecsek befelé néznek a szívgödör felé s néha majdnem összeérnek, így a dzselada-majomnál, ahol egészen a csupasz mellfolt felett feküsznek.

A majmok egy fiat szülnek, néhány faj kettőt. A szülés többnyire éjjel történik s utána – legalább is az állatkertekben – egész különböző módon viselkednek. A berlini tapasztalatok szerint némely fajok nőstényei úgy viselkednek, mint a legtöbb állat szokott szülés után. Elharapják a köldökzsinórt és felfalják a méhlepényt. Mások egyiket sem teszik, a méhlepényt azonban kezeikkel megragadják, ismét mások viszont egyáltalában nem törődnek vele s lógni hagyják, amíg az magától leszakad. Az újszülött majom rendszerint kicsiny, csúf teremtés, kétszer olyan hosszúnak látszó végtagokkal, mint a szülőké. Arca meg annyira redős és ráncos, hogy inkább aggastyánhoz, mint újszülötthöz hasonlít. Születése után csakhamar mind a két kezével anyja nyakába csimpaszkodik, lábaival meg anyja lágyékát fogja körül, ami a legalkalmasabb helyzet arra, hogy őt futásában ne akadályozza, viszont zavartalanul szophasson. Idősebb majomkölykök veszély esetén anyjuk vállára és hátára is felugranak. A szülők gondossága – és pedig mindkét szülőé – a kicsinyek gyámoltalanságának megfelelően s az ő intelligenciájukhoz képest, bizonyára igen nagy. De az úgynevezett „majomszeretet” kifejezés, mint a káros és veszélyes túlhajtások torzképe, valószínűen csak a fiatalokkal szemben kifejlett védelmi ösztönükből ered, amelynek már az egészen fiatal majmok is gyakran nevetséges módon hódolnak. A berlini állatkert egyik mandrill nősténye, bár még maga is egészen kicsiny volt, buzgón anyáskodott egy csuklyásmajom-kölyök fölött. Egy fiatal galléros pávián-pár meg ugyanazon ketrec jávamajom-kölykét sokkal többször cipelte körül, mint a saját anyja, úgyhogy ezáltal a kicsikének még a táplálkozása is veszélyeztetve volt. Viszont a galléros páviánok egyik öreg hímjén, amikor nősténye fiat szült, a fiatalok iránti védőösztön annyira erőt vett, hogy alkalmas pillanatban a szomszédos ketrecben levő magót nőstény kölykét a rácson át elragadta. Ime látjuk, mennyire rabszolgája az állat az ő ösztönének.

Az újszülött majmok azonban nem hasonlítanak mindig szüleikhez. A kacskakezű majmoknak például egészen eltérő fehérszínű fiatalkori bundájuk van. A jáva-majmok csaknem egészen fekete bőrrel és szőrrel születnek, a magót és fajrokonaik viszont rózsás bőrszínnel, ami egész életükön át megmarad. A fiatal páviánok bőre is világos színű, idővel azonban mindinkább sötét lesz, míg a születéskor sötétszínű szőrük később mindinkább megvilágosodik. A tarkaszínű fejével föltűnő öreg drillnek és mandrillnak az arca születéskor egészen színtelen, arcduzzanataik azonban már akkor is különböznek. A csimpánz állítólag egészen meztelenül születik, a fiatal csuklyásmajomnak ellenben már az öregekéhez hasonló bőre és szőre van. Az újszülött majom azonban minden gyámoltalansága ellenére is aránytalanul mozgékonyabb és tevékenyebb, mint az emberi csecsemő. Születése után csakhamar anyja nyakába csimpaszkodik, egy hét mulva már néha egyedül mászik körül, egy hónap mulva már igazán pompásan kúszik. Ekkor a majomkölyök kezd többé-kevésbbé önálló lenni s itt-ott némi szabadságot kíván. Ezt meg is kapja. Most már szabad más majomfiakkal tréfálkoznia és játszania. Anyja egy pillanatra sem veszi le szemét róla, lépésről lépésre megy utána és szivesen megenged neki annyit, amennyit lehet. Azonban a legcsekélyebb veszedelem láttára hozzárohan és sajátságos hangot hallat, amellyel figyelmezteti, hogy mellére meneküljön. Az esetleges engedetlenséget csípéssel és ütleggel, gyakran meg valóságos pofonokkal bünteti. Ám erre csak ritkán kerül a sor, mert a majomfiók olyan engedelmes, hogy sok emberi gyermeknek is mintaképül szolgálhatna. Rendesen anyja első parancsára szót fogad. Annyira azonban már nem terjed az anyai szeretet, még a sokat emlegetett „majomszeretet” sem, hogy fiaival szemben kenyérirígységet nem árulna el. A fogságban legalább, mint fentebb láttuk, így van. Ez a kenyérirígység természetesen akkor mutatkozik csak igazán, ha úgynevezett „mostohagyermekről” van szó. Az ilyet általában enni sem engedi, hanem a neki szánt táplálékot, minden lelkifurdalás nélkül, egyszerűen maga falja fel, amazt pedig, amíg ő eszik, gondosan távoltartja a táltól. A játék sem indul ki az öregektől, hanem mindig csak a fiataloktól, és az anya sem vesz abban valóban részt.

Még nincs megállapítva, hogy a majmok általában mennyi idő alatt fejlődnek ki teljesen. Hogy ez az idő a nagyobbtestű fajoknál hosszabb, a kisebbeknél meg rövidebb ideig tart, magától értetődő dolog. A cerkóf- és az amerikai majmok hihetőleg három-négy év alatt nőnek fel, vagy legalább is ennyi idő alatt lesznek ivar-érettek. A páviánok kifejlődésére nyolc-tizenkét év is szükséges, az emberszabású majmok meg valószínűleg még jóval később érik el nemi érettségüket, amit abból is következtethetünk, hogy fogváltásuk nem igen áll be korábban, mint az embernél. A majmok növekedésére és fejlődésére vonatkozóan azért nem közölhetünk számszerű adatokat, mert legnagyobb részük a fogságban nem szaporodik s kellő tapasztalatok hiányában az élve elfogottak életkora sem állapítható meg teljes bizonyossággal. A szabadon élő majmok – úgylátszik – kevés betegségnek vannak kitéve. Legalább is semmit sem tudunk arról, hogy hébe-korba járványok pusztítanának közöttük. Hogy milyen nagy kort érnek el, nem állapítható meg. Feltehető azonban, hogy az emberszabású majmok elérik a teljes emberi életkort, vagy talán még az embernél is tovább élnek. Nem tudom, vajjon állatkedvelőknek szabad-e valamilyen majmot házi pajtásul ajánlani. A csintalan kópék sok gyönyörűséget szereznek, de még sokkal több bosszúságot okoznak. El kell készülve lennünk mindenféle csintalan tréfára, és hacsak nem éppen a majmok szellemi életét akarjuk tanulmányozni, csakhamar torkig leszünk velük. A nagyobb fajok még néha veszedelmesekké is válnak, mert rettenetesen harapnak és karmolnak. Szabadon járó háziállat gyanánt a majom nem tűrhető meg, mert örökké éber szelleme folyton valami foglalkozást keres. Ha azután gazdája ilyet nem szerez neki, akkor maga gondoskodik róla és pedig többnyire nem az ember kedve szerint. Sokkal kényelmesebb és kellemesebb a majomtartás ez állatok hazájában.

„Amikor a mi juhászkutyánk, Triene, megkölykedzett – írja Pechuel-Loesche, a Loangó-expedícióból – bolhától hemzsegő kölykeit a cerkófmajmok ketrecébe tettük. Ott nagy örömmel fogadták őket. Nyomban serényen és gyöngéden tisztogatni és dédelgetni kezdték, míg az öreg kutya kívülről egészen értelmesen figyelte a dolgot. Hatalmas sivalkodás keletkezett azonban, amikor a kis ápoltakat ismét elvettük tőlük, mert már széjjelosztották egymás között és valószínűen azt hitték, hogy végleg náluk maradhatnak.”

„A bolondos szerecsenmajmok hűségesen összetartott a gorillával és udvarunk fejedelmével: Mfuká-val, a pompás, símaszőrű kossal. Páviánunk, Jack, egy jóvágású malaccal kötött barátságot s annak hátán gyakran a legfurcsább lovagló művészkedést produkálta. Később a vidor malac helyébe egy felnőtt kutya lépett, amellyel a majom a legmókásabb játékot űzte. A mogorva Izabella egy szürke papagályt választott magának játszótársul. Mikor azonban egyik nap szép vörös farktollait egyenként kitépni kezdte, egyszerre felbomlott a sajátságos baráti viszony.”

„Azt állítják a majmokról, hogy mohón vágyakoznak a szeszesitalok után. A mieinken sohasem tapasztaltuk ezt, sőt inkább roppantul undorodtak azoktól. Amikor egyszer rumba áztatott naranccsal kínáltuk meg őket, amitől néhányan megrészegedtek, jóideig csak a legnagyobb bizalmatlansággal fogadták el a gyümölcsöt s többé becsapni nem hagyták magukat. Egy cerkófmajom, amelyet Európában éveken át teljesen szabadon tartottam, örömest ivott vörösbort és jó sört, különösen annak a habját s noha tetszés szerint ihatott belőle, mégsem lépte túl soha a mértéket.”

A majmoknak az állatkertekben való tartása s ezzel együtt megmaradásuk és élettartamuk az újabb időben lényegesen megváltozott. A tüdőgyulladás ma már nem állandó vendége az állatkerteknek s nem az a rémszörny, ami egykor volt. A legnagyobb, szinte kínos tisztaság, valamint különleges építkezési berendezkedések mellett, főleg annak a tartásmódnak köszönhető ez, amelyet Landois, a kiváló vesztfáliai állatismerő honosított meg először a münsteri állatkertben. Landois ugyanis a majmok belső és külső ketrece között csapóajtókat alkalmazott, melyen át azok az egész évben, télen és nyáron egyaránt, tetszés szerint ki és bejárhattak. A majmok ezt igen gyorsan meg is tanulták. Sőt az újítás annyira előnyükre vált, hogy most észrevehetően hosszabb ideig éltek és egészségesebbek maradtak, mint előbb, amikor egész télen át bár meleg, de többé-kevésbbé rossz levegőbe voltak bezárva. A régebbi idők majomházai alig voltak mások, mint bűzbódék, melyben az állatok javarésze elpusztult. Igazán nem kellett tehát valami nagy genialitás annak a belátásához, hogy a hideg, de jó levegő a bűzös, rossz levegőjű melegnél sokkal többet ér. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a hideg csakis a rossz levegőjű melegnél ér többet, nem pedig általában a melegnél, amint az utóbbi évtizedek akklimatizációs üzleti reklámjai által félrevezetett laikusok hiszik. Mert az ilyen tropikus (melegövi) állatoknak, aminők a majmok, mégis csak a meleg, de jó levegő lesz mindig a legtermészetesebb légkörük. Kétségtelen ugyan, hogy edzés által sokat elérhetünk, feltéve természetesen, hogy a majmok a levegő lehülését bundájuknak mind sűrűbbé való válásával követni tudják. Sőt vannak kevésbbé kényes természetű majmok, aminők elsősorban az óvilági makákó és pávián, továbbá az újvilági csuklyásmajom. Ezeket még az északeurópai fogságban is egész éven keresztül a legtöbbször minden baj nélkül a szabadban hagyhatjuk. Mindazonáltal ennek is, mint mindennek a világon, meg van a maga határa. S azután, ami az egyiknek jó, nem következés, hogy a másiknak is az. Itt is érvényes, hogy a próba nélkül való korai általánosítás megbosszulja magát. Egyes állatkedvelők tapasztalatai alapján tudjuk, hogy néha még a délamerikai nedves, forró klímájú őserdőkből származó kis selyem majmocska is aránytalanul nagyobb hideget bír nálunk elviselni, mint sem gondolnók. Viszont azonban azt is tapasztaltuk, hogy az orángutánnal folytatott téli sétákat, amiket némelyek állandó napi programnak szántak, már karácsony előtt be kellett szüntetni és pedig a főszemély távolmaradása következtében, minthogy az belefáradván az akklimatizálódásba, elhúnyt. Werderben, a Berlin mellett lévő gyümölcsös vidéken egy megszökött magót-majom, őszidőben, amikor táplálékban nem szenvedett hiányt, több hónapig egészen vadon élt, míg csak egy vadász le nem lőtte.

Olyan eset, hogy a majom egészen meghonosodott, vagyis hogy évekig teljesen szabadon élt, csak egy ismeretes. Ez még a XVIII. században történt Kassel mellett gróf Schlieffen birtokán Windhausenben egy gibraltári majommal, a magót-tal. Az érdekes és látszólag teljesen sikerült kísérlet befejezését az hiusította meg, hogy évek mulva egyszer veszett kutya marta meg a majmok egy részét, miért is valamennyit meg kellett ölni.

Minthogy a fogság és a szelídítés az emlősállatok testére érthetően körülbelül olyan hatással van, mint a kultúra az emberére, nevezetesen a gyermekére, ezért a majmok, főleg ha fiatal korban fogják el és fosztják meg szabadságuktól, többnyire fejlődési betegségekben, a csontfejlődés zavaraiban szenvednek, ami kedvezőtlen körülmények között a növésben lévő gyermekeken is mutatkozik. Fiatal páviánokon nem ritka a tulajdonképpeni angolkór, az igazi rachitis. Egyébként azonban egy más csontbetegség, nevezetesen az ostitis fibrosa az amit az állatkerti praxisban a fiatal majmoknál rachitis-nak szoktak nevezni. Ez a második csontbetegség, amelyet újabban Pick tanulmányozott behatóbban, nincs a fiatalkorhoz kötve s végül azt a megduzzadt, vastag koponyát idézi elő, amit a majmok között minden állatkertész jól ismer. A betegségnek ezt az alakját D. v. Hansemann öregkori rachitis néven írta le. Különös gyógyszere nincsen. Csak az segít és pedig legjobban megelőzőleg, ha az állatot kedvezőbb életkörülmények közé helyezzük. Emberszabású majmok között a fogságban gyakori a vakbélgyulladás. A farkosmajmok meg ápolójukat gyakran azzal bosszantják, hogy farkukat a hegyétől kezdve végig véresre kaparják. Hogy a viszketés, amely őket arra ingerli, mindig harapástól, csípéstől vagy más valamilyen külső okból, avagy pedig belülről, vérkeringési zavartól származik-e, egyes esetekben nagyon nehéz eldönteni. Még legközelebb fekszik az a gondolat, hogy farkuk hegye elfagyott. Ez mindenesetre arra figyelmeztet bennünket, hogy a gyengébb és különösen a hosszúfarkú cerkófmajmokkal kissé elővigyázatosak legyünk az „akklimatizálás”-ban, az éghajlathoz való szoktatásban.

Nagyjelentőségű volna, különösen a Panama-csatorna megnyitása óta, ha az a gyanú beigazolódnék, hogy a majmok (bőgőmajmok) a sárgaláz terjesztésében részesek. Nyugat-India fekete bőrűi között ugyanis az a néphit van elterjedve, hogy e félelmes ragály rögtön meglátogatja őket, mihelyt az erdőben majomhullát találnak. És Balfour angol orvos tudósítása szerint úgylátszik, hogy e néphitnek is, mint sok másnak, van valami kis igaz magva. Viszont az is igaz, hogy a tüdőtuberkulózissal való fertőzés veszedelme, a mellett a módszer mellett, ahogyan ma a majmokat az állatkertben tartják, szinte a nullával egyenlő, noha az ismert patologusnő, Rabinowits Lydia, vizsgálatai szerint a majomtuberkulózis bacillusa az emberének csak alig eltérő válfaja. Koch-féle tuberkulinnal való beoltás, – amit ma már nem annyira gyógyítás céljából, mint inkább annak biztos megállapítására használnak, hogy tuberkulózis van-e jelen, vagy sem – Pfungst és Ziemann vizsgálatai szerint a berlini állatkert majmainál semmiféle reakciót nem adott. Pedig ők az oltóanyagot a legtömörebb alakjában, vagyis az úgynevezett ó-tuberkulint, használták. Csak néhány új jövevény majom bizonyult gyanúsnak, ezek azonban hamar ismét elkerültek onnan.

Azt az érdekes esetet, hogy a majmok a szabadban a mérgezést ellenméreggel hatálytalanítani tudják, – amit különben más állatokról is állítanak – Jávából ismerjük. A „Vossische Zeitung” holland tudósítója írja róluk 1906-ban, hogy az ültetvényeket fosztogató majmok, amikor strychninnel akarták elpusztítani, bár a méreg hatása világosan felismerhető volt rajtuk, mégis ép bőrrel menekültek el, mert a temblikán nevű gyom leveleit ették ellenméreg gyanánt.

A majmok hazájukban – különösen kevésbbé termékeny, de emberlakta helyeken – sokkal több kárt okoznak, mint hasznot. A bennszülöttek egyes fajok húsát eszik, más fajok bőrét szőrmének, zacskónak, stb. dolgozzák fel. Ez a csekély haszon azonban nem jöhet tekintetbe a nagy kár mellett, amit a majmok az erdőben, mezőn s a kertben okoznak. Valóban megfoghatatlan, hogy az indusok még ma is szent állatoknak tartják őket s úgy ápolják és tenyésztik, mintha valóságos félistenek volnának. Az embernek mindenütt természetes joga, hogy kártevői ellen védekezzék. Ezzel szemben viszont az embernek, aki büszkén nevezi magát kultúrlénynek, kötelessége, hogy a társteremtményeknek – így a majmoknak is – az élethez való jogát tiszteletben tartsa. Annak, hogy a vadon közepén, ahol senkinek sem ártanak, 30–40 kis cerkófmajmot, csupán kedvtelésből lelőjjenek, és a bőrüket azután a tábor szemétdombján hagyják, amint azt Gieseler német Kelet-Afrikában egy fehér vadász részéről tapasztalta, sohasem volna szabad előfordulnia. Hisz némely majomfaj bizonyos vidékeken, – pl. az épp olyan szép, mint kártalan selyemmajom a Kilimandzsárón – már annyira megfogyatkozott, hogy nemsokára, mint „természeti emlékeket” kell őket megvédenünk.

Újabban azonban a majmok nagy hasznot is hajtanak az emberiségnek és bizonyos érdemeket szereztek maguknak azáltal, hogy mint kísérleti állatok, az emberiséget pusztító leggonoszabb ragályos betegségek tanulmányozására szolgálnak. Neiszer, az ismert kutató ily célra Jáva szigetén, Batáviában nagy majomcsordát tart fenn s azonkívül egész csomó orángot és gibbont. Gyógyszérumok nyerésére azonban a majmokat sohasem használták. Ezeket a közismert kísérleti állatok (nyúl, tengeri malac) mellett mindenféle ragály ellen nagyobb háziállataink szolgáltatják. Hogy a ragályos betegségnek az egyes testrészekre való hatását megismerjük, olyan emlőstestre van szükségünk, amelyik az emberéhez lehetőleg hasonlít. Azonkívül teljes szabad rendelkezésünknek kell lenni felette, hogy adott pillanatban felboncolhassuk s így a kívánt és szükséges felvilágosításokat valóban megszerezhessük. Ilyen értelemben a majmok, mint az emberhez legközelebb álló szervezetű lények, az emberiség javára valóban nagy szolgálatot tesznek. Az elmúlt évtizedekben egy nagy pávián, a berlini akvárium ú. n. „Munk”-féle majom, amelyen a híres fiziológus Munk úttörő agy-kísérleteit és vizsgálatit végezte, e tekintetben már bizonyos hírnévre tett szert. Sőt az akkori porosz közoktatásügyi miniszter, v. Gossler, a képviselőházban élő például idézte arra nézve, hogy az élveboncolás (vivisectio) mennyire hasznos és mily elkerülhetetlenül szükséges.

E nagy haszonnal szemben csak mint érdekességet említjük meg, hogy majmokat (magót) sikerrel használtak bagolykunyhókon az uhu pótlására. Nemcsak nagyszerűen odacsalogatták a levegő ragadozóit, hanem éles szemük segítségével már előre elárulták őket a vadásznak is.

A szérumkutatások korszakában illik, hogy néhány szót szóljunk a „rokonsági reakcióról” is, mert a szó valódi értelmében vett vérrokonság eme kémiai bizonyítékának éppen a majmoknál különösen jelentős háttere van. Hisz Friedenthal Hans vizsgálataiból kiderült, hogy az emberszabású majmok vére az emberével sokkal inkább egyezik, mint a többi majoméval. Majd Uhlenhuth és mások kimutatták, hogy az embervérrel preparált nyúlvér az emberszabású majmok vérével éppen olyan erős rokonsági csapadékot ad, mint az emberével! A pávián és cerkófmajom vérével ugyan még elég jelentékeny, de csak hosszabb idő mulva fellépő zavarodást kapunk. Az újvilági- és karmosmajmok vérével már csak igen későn és igen gyenge csapadék mutatkozik, míg a félmajmok vérével semmiféle reakció nem áll elő.

A legújabb tudományos kutatások eredményeinek találó párhuzama az az ősi néphit, amely mindenütt megvan, ahol az ember emberszabású majmokkal él együtt. Sehol sem tartják őket állatoknak, hanem mindig csak „erdei ember”-nek, akik valamilyen oknál fogva nem tudnak beszélni. A majmok természetesen ama régi kultúrnépeknél is szerepet játszottak, akik velük összejöttek, így nem utolsó sorban a régi egyiptomiaknál is. Erre vonatkozólag Dümichen barátom a következőket írja: „A majmok rendjéből leggyakrabban a galléros pávián és a babuin képével találkozunk. Ritkán, de mégis egynéhányszor Kelet-Szudánnak mind a két cerkófmajma is előfordul. Az öreg Memphis haláltarlójához tartozó faliképeken, Beni-Hasan sziklasírjain, a thébai Nekropoliszon és más síremlékeken, valamint templomfalakon csaknem mindig a galléros pávián hímjét látjuk, amelynek itt állandóan mitológiai jelentősége van, és pedig többnyire a holddal áll kapcsolatban. Nagyon kedvesek azok a különféle kövekből faragott és néha valóságos művészettel megalkotott kicsiny alakok, melyek az ülő galléros páviánt (Hamadryas) ábrázolják. Ezekből Európa minden egyiptológiai múzeumában találunk néhány példányt. Minthogy Egyiptomban sem a Hamadryas, sem a babuin nem otthonos, sőt a két cerkófmajomfaj sem tartozik az Alsó-Nilus állatvilágához, jogos a következtetés, hogy a történelemnek már az amaz őskorában, melyből a nevezett emlékek származnak, összeköttetésnek kellett lenni Egyiptom és a mi négy majomfajunk hazája között.”

„Ami most különösebben a galléros páviánt illeti, annak hieroglifás leírása így szól: An, Anin, Anon, An ő n, ami szószerint fordítva annyit jelent, hogy utánzó, majmoló. E szavak az An gyökből származnak, s alapjelentése annyi, hogy valamely tárgyat képben, vagy szóban utánzás révén valamilyen módon kifejezni.”

„E fali képek kivitelének mesteri tökéletessége s az „Anan” és „Kafu” szavak mellett álló két majomkép meglepő élethűsége kétségtelenné teszi, hogy az „Anan” a galléros páviánt és a „Kafu” a babuin-t jelenti. Utóbbira vonatkozik a bibliai „Kof” is, amelyről Salamon király ophiri utazása alkalmából van szó.”

„A kutatások megállapították, hogy a galléros pávián is azok közé az állatok közé tartozott, amelyeket a régi egyiptomiak templomaikban szent állatok gyanánt tartottak, kimúlásuk után pedig bebalzsamoztak. Ilyen állatok múmiáira már több ízben ráakadtak. Tudjuk, hogy a galléros páviánt különösen Thot (Hermes) istennek, mint az írás és az összes tudományok urának és mint holdistennek is szentelték s hogy különböző templomokban, így Hermapoliszban is tartották.”

„A babuint és a két cerkófmajmot csak az ó-egyiptomi házakban találjuk. Az előkelő egyiptomi házában zene és tánc, törpék, kutyák és majmok alkották a gyönyörködtető szórakozást. Az ilyenféle jeleneteket ábrázoló képeken gyakran szerepel az utóbbi vidám majmok valamelyike, amint gazdája karosszékéhez kötve, komikus ugrándozásaival és arcfintorgatásával hangolja őt jókedvre.”

A majmok rendszerében mindenekelőtt két nagy alcsoportot, az ó- és újvilági majmokat vagy a keleti és nyugati majmokat kell megkülönböztetni. Ezek eddig ismert ásatag rokonaikkal és előfutárjaikkal együtt élesen elválaszthatók egymástól s minden átmeneti tag nélküli csoportot alkotnak. Az élő alakok megkülönböztető jellegei a fogazaton kívül a pofazacskók és ülőgumók. Utóbbi kettő teljesen hiányzik az újvilági majmokon, míg a megkapaszkodásra alkalmas fogódzó farok viszont az óvilági majmoknál nem fordul elő. Az óvilági keskenyorrúak (Catarrhini) és az újvilági szélesorrúak (Platyrrhini) mellett harmadik egyenértékű csoport gyanánt még a kis délamerikai karmosmajmokat szokták megkülönböztetni, minthogy sajátos eltérő fogképletük van, valamint azért is, mert Darwin nagy vitázó és kutató társa, az annak idején iránytadó angol anatómus, Huxley, azt mondotta róluk, hogy egy ilyen karmos majmocska egész testalkatában sokkal kevésbbé hasonlít az emberszabású majmokhoz, mint ezek az emberhez. Általánosságban ez bizonyára igaz is. A részletekben azonban azt látjuk, hogy a karmosmajmok fogazata, a fogak számának kisebb volta mellett úgyszólván csak látszólag különbözik a többi amerikai majométól az által, hogy éppen az utolsó zápfog, a bölcsességfog nem jelenik meg többé, ami talán ezen állatok kicsinységével és állkapcsuk rövidségével függ össze. A karmos végtagok alkata tekintetében sem állnak egyedül e törpe majmok dél-amerikai fajrokonaik között. Hasonlót találunk pl. az ugró majmoknál s ezért fenntartás nélkül a szélesorrúak közé sorozzák őket. Az ugró majmokat, mint a Callitrichidae (legismertebb nemük a Callithrix, előbb Hapale alapján) családját szembeállítják a többi amerikai majmokkal, a Cebidae (legismertebb nemük a Cebus után) családjával. Sőt ez ellen a szétválasztás ellen is aggályok merültek fel, amióta megtudtuk hogy az ugró tamarin (Callimico goeldii Thos.) összekötő kapcsot alkot a cebus-koponyához és fogazathoz, valamint a mókusmajmok hosszú, oldalról összenyomott karmához.

I. REND Majmok (Simiae)

TARTALOM

A majmok őstörténetéről