A majmok őstörténetéről

A majmok őstörténete természetszerűen kapcsolatos a félmajmok régibb és ősies főemlős-rendjével. A majmokhoz vezető fejlődés útját a régibb harmadkorból való s az amerikai eocenben Wyoming körül előkerült Anaptomorphus nem mutatja. A pleistocén végéről való madagaszkari Nesopitheus (Archaeolemur)-nemet viszont leírója Forsyth őrnagy vagy a legfejlettebb makifélének, vagy a legalacsonyabb rangú majomnak tartja. Ez magában véve nem jelent ellentmondást. Mert a családfa ágai annál közelebb állnak egymáshoz, minél régebbi korról van szó. Ezért Weber szerint eldöntetlen ma még az a kérdés, hogy a majmokat és a félmajmokat egy közös törzs önálló ágai gyanánt kell-e felfognunk, vagy pedig, hogy a majmok félmajomszerű fejlődési fokon mentek-e keresztül. Ő maga inkább az utóbbi vélemény felé hajlik. Mindenesetre a majmokat is igen régi emlőstörzsnek kell tartanunk, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ötsugarú végső résszel ellátott végtagjaik alkata ősi állapotban maradt és hogy hézagnélküli fogazatuk, szabályszerű, semmiféle speciális célra nem differenciálódott fogaik, valamint a többnyire egyszerű gyomor és egyéb jellegeik szintén ilyen ősiek. A két főcsoportra, tudniillik óvilági és újvilági majmokra való elkülönülésnek is már az őstörténet igen korai szakában kellett végbemennie. Mindkét csoportnak ugyanis teljesen különböző alkata van. Wingével egyetértve az óvilági majmokat talán az újvilági majmokból lehet, vagy kell levezetnünk. Legalább is Ameghino lelete alapján úgy látszik, mintha az eocénből, vagy miocénból való Homunculus Amgh., Anthropops Amgh. nemben és más leletekben a karmosmajmok és a tulajdonképpeni szélesorrú majmok bizonyos törzsalakjai állanának előttünk. Bluntschli szerint a második lábujj körmének eltérő alkata is szerepet játszik itt. Ez a köröm ugyanis a félmajmokon többé-kevésbbé meg van, a nyugati majmokon pedig – szerzőnk vizsgálata szerint – legalább is nyomokban kimutatható. Ezt mindenesetre rokonság jele gyanánt kell felfognunk. Magyarázatot találhatunk azután Ameghino ama feltevésében, hogy Délamerika, Afrika és Ausztrália között szárazföldi összeköttetés volt, ami különben más okok alapján sem olyan valószínűtlen, mint amilyennek az első pillanatban látszik.

Óvilági keskenyorrú majmokat eddig csak az európai középtercierből találtak, amelynek akkor trópikus klímája volt. De már itt is fel kell tételeznünk, hogy a közönséges majmok és az emberszabásúak, beleértve a gibbont is, korán szétváltak. E két csoport közös gyökeréhez a kerek-koponyájú karcsú majmok állnak még a legközelebb. A jól ismert és csaknem teljes csontvázú Mesopithecus pentelicus Wagn. ugyanis, melyet a híres görög lelőhely, Picermi alsó pliocén rétegében találtak, kapcsolatot tüntet fel úgy a karcsú majmokkal, mint a makákófélékkel. Délfranciaország, Olaszország, sőt India pliocénjében pedig már mai értelemben vett tulajdonképpeni karcsú majmok is fellépnek. Éppígy a makákók és páviánok mai elterjedési területükön fosszilis állapotban is kimutathatók, sőt makákók ezenkívül még Olaszországban, Franciaországban, Németországban és Angliában is előfordultak.

Mesopithecus pentelicus, pliocén karcsúmajom féle, a görögországi Pikermiből

Az emberszabású majmokat Weber érthetően kevésbbé hosszúkarú ősgibbonokból származtatja. Ezek ugyanis koponyaalkatuk tekintetében a karcsúmajmok őseivel hozhatók kapcsolatba s a mai gibbonoktól csak nehezen választhatók el. Legközelebb áll hozzájuk a miocénból való Pliopithecus Gerv. nem, amelyet Délfranciaországból, az Alpok területéről és Augsburg vidékéről mutattak ki, tehát Közép-Európa csaknem egész nyugati részén el volt terjedve. Ellenben a Dryopithecus Lart., amely a délfranciaországi középmiocénban élt, nagysága és fogazata tekintetében a tulajdonképpeni emberszabású majmokhoz számítható és a csimpánzzal hasonlítható össze. Az alsóbbrangú majmokhoz csak az állkapocs egyes jellegei tekintetében áll közelebb. Hasonló az eset a Palaeopithecus Lyd. nemmel is, amely a Siwalik-hegységből, a híres északindiai lelőhely pliocén rétegéből került elő. Ez a lény egyébként annyira hasonlított a csimpánzhoz, hogy később leírója, Lydecker, maga is azzal akarta összekapcsolni. Minthogy pedig ugyanazon lelőhelyen és ugyanazon rétegben már kétségtelen orang és újabban egészen gorillaszerű embermajom (Sivapithecus Pilgrim) maradványai is napfényre kerültek, úgy látszik, hogy az emberszabású majmok keletkezési helyét ide kell tennünk. Másfelől viszont az újabb nyomok egészen az oligocénig vezetnek vissza. Schlosser ugyanis az alsóegyiptomi híres Fajumból származó Propliopithecus haeckeli Schlossert tartja az emberszabású majmok kétségtelen ősalakjának. A piltdown-i (Sussex, Anglia) ember állkapcsa, amelyet Smith Woodward Eoanthropus dawsoni néven írt le, Gerrit Miller, a washingtoni zoólógus vizsgálata szerint foszilis csimpánzénak bizonyult s ezzel kiderült, hogy a késő harmadkorban és a kora diluviumban Európában még éltek csimpánzok.

Az ős-gibbonok azonban úgy látszik nemcsak az emberszabású majmokhoz, hanem az emberhez vezető fejlődés útját is mutatják. Legalább is erre vall a sokat vitatott Pithecanthropus erectus Dub., amelyet Dubois hollandi gyarmatorvos 1894-ben Jáva-szigetén Trinil mellett a Bengava folyó partján fiatal harmadkorúnak tartott, később azonban ódiuviálisnak nyilvánított tuffarétegből ásott ki és egy koponyatető, három zápfog és egy combcsont alapján írt le és nevezett el. E névben: „felegyenesedve járó majomember” egyúttal a felfedező és leíró nézete is kifejeződik.

A Pithecanthropus erectus koponyájának teteje felülről nézve.

Nem kevesebbet mond ezzel, mint azt, hogy a Darwin óta annyit keresett „missing link”-et, az ember és állat között feltételezett összekötő kapcsot, találta meg e leletben. És bizonyára világtörténelmi nevezetességű óra volt az, amikor a leydeni nemzetközi állattani kongresszuson az értékes leletet bemutatta. Virchow R. volt a gyűlés elnöke, aki korábban maga mondotta, hogy ha valahol, úgy legelőbb még Hátsó-India szigetvilágán találhatjuk meg „a hiányzó összekötő kapcsot”. Dubois nézetét a combcsont s főleg az izülő fej finomabb alkatára alapítja s feltételezi, hogy e combcsont tulajdonosa sokkal jobban tudott felegyenesedve járni, mint bármely élő, vagy kihalt emberszabású majom. A koponyatető alkatából s főleg annak nagyságából, domborúságából pedig arra következtet, hogy e lény agyveleje nagyobb volt, mint amilyen bármely majomnak van. Hogy a két lábon való járásnak csaknem olyan fokával van itt dolgunk, mint az embernél, azt a nyakszirtcsont alsó részének hajlása bizonyítja. A megmaradt kevés fog rosszabb megtartási állapotban van, semhogy belőlük valamilyen fontosabb következtetést vonhatnánk le. Különben az egész leletet a különböző tudósok az ő általános álláspontjuknak megfelelően különbözőképpen ítélték meg. Az, hogy Virchow Rudolf a koponyatetőt majoménak, a combcsontot pedig emberének tartotta, Klaatsch szerint legfőbb bizonyíték a mellett, hogy ez a lény tényleg középhelyet foglal el és hogy még nem mondották ki az utolsó szót fölötte.