12. Hiúzok (Lynx Kerr)

A hiúzokat közepes nagyságú fej, szőrpamattal ékes fül, a legtöbb fajon látható erős barkó, oldalt összenyomott, s mégis izmos törzs, hosszú végtagok, valamint rövid, sőt a legtöbb fajon csonkítottnak látszó farok jellemzi. Nagyon fontos bélyegük továbbá, hogy az alsó álkapocs utolsó zápfoga nem kéthegyű, mint a macskáé, hanem háromhegyű. A felső állkapocs első előzápfoga hajlandóságot árul el a korai kiesésre. A szemcsillag merőleges vonal alakú réssé húzódik össze.

Dél-Amerika és Ausztrália kivételével minden földrészen akadunk hiúzokra; Európában legalább két, jól megkülönböztethető faj él. Legszívesebben a nehezen hozzáférhető, nagy erdőségekben tanyáznak, de pusztákon és sivatagokon, sőt még mívelés alatt álló vidékeken is előfordulnak. Kivétel nélkül minden hiúzfaj olyan rablótermészetű és vérengző, mint a párduc s a jaguár; nagy mértékben veszélyeztetik a vadállományt s a háziállatokat, és kétségkívül olyan ragadozóknak kell őket minősítenünk, amelyek több kárt okoznak, mint amennyi hasznot jelentenek. Életmódjuk és a zsákmányszerzés alkalmával megfigyelhető szokásaik szervezetükhöz és képességeikhez mérten – elég lényegesen különböznek legközelebbi rokonaikétól, mint ahogyan egész megjelenésükben valami különösség tükröződik.

A sivatagi hiúz (Lynx caracal Güld.)

Sivatagi hiúz (Lynx caracal Güld.).

A sivatagi hiúz, vagy karakál (Lynx caracal Güld.) nagyon csinos külsejű állat. Testének hossza 65–75 cm, farka 25 cm míg vállmagassága 40–45 cm. A többi hiúztól karcsú termete, hosszú lábai, hosszú, keskeny és kihegyezett fülei révén különbözik. A fülén nőtt szőrpamat dúsabb és hosszabb, mint bármely más hiúzon; ebben a tekintetben nemzetségének még északi fajait is túlszárnyalja. Sivatag-színű gereznája szorosan lesímuló. A karakál valóban a puszta s a sivatag gyermeke, s minden porcikája ehhez alkalmazkodott. Termete nyúlánkabb és karcsúbb, mint északi rokonaié, lábai hosszabbak, tehát kiválóan gyors futásra képesítik; fülei is aránylag nagyobbak, s így nagyobb térséget bír hatáskörében tartani. Végül színezetében is teljesen a sivatagi élet követelményeihez alkalmazkodott, amennyiben gereznájának színe világosabb vagy sötétebb fakósárga, foltok nélkül, a torok és has tája fehéres. Ennek a színezetnek egyhangúságát csupán a felső ajkon levő nagy, fekete folt, továbbá az orr szélétől a szemig húzódó fekete sáv és a fekete fülek zavarják meg. A gerezna színe vidékek szerint, talán a talaj színezetével összhangban, majd világosabb, majd sötétebb árnyalatú, s a fakósárga s a vörösbarna minden árnyalatán mutatja be a sivatag jellemző színeit. A karakal tehát a legkiválóbb példája a sivatagszínű állatoknak. A különböző vidékeken előforduló, más-más színárnyalatú példányok egyes kutatókat néhány alfaj megkülönböztetésére sarkalták. Az északi, kiválóan erdőlakó hiúzok színe az északi tájak sötét foltokkal tarkázott fakérgeihez, vagy sziklafalaihoz hasonló. A karakal csak kölyök korában foltos, később azonban egyszínű; s ez a gereznaszín teljes összhangban áll a lakóhely sajátosságával; nyilvánvaló ugyanis, hogy a sötét foltok az egyszínű homokon tovasikló állatot a világos éjszakában könnyen elárulnák, míg az egyszínű könnyen olvad bele a környezetbe.

A sivatagi hiúz elterjedése nagyon széleskörű. Egész Afrikában elterjedt, éppúgy Ázsiának hozzácsatlakozó déli részein, bezárólag a Transkaspi területig észak felé, kelet felé pedig Elő-India keleti határvonaláig, csaknem kizárólag sivatagokon és pusztákon. Az erdőséget állítólag egészen elkerüli. Indiában, amint Blanford közli, sehol sem gyakori, sőt a Malabar-parton, továbbá Bengáliában s a keleti Himalájában egyáltalán elő sem fordul. Életszokásairól még nem sokat tudunk. Nicolls és Eglington szerint Dél-Afrikában a nyilt pusztaságon tanyázik, távol a víztől; azt is megjegyzik, hogy kitünően kúszik. Dél-Núbiában, a pusztákat lakó bennszülöttek szerint, a sivatagi hiúz, vagy amint ők nevezik „khut el chala”, azaz a „pusztaság macskája” magánosan él és általában megelégszik kisebb emlősökkel és madarakkal, kivételesen azonban ráles kisebb antilopokra is, – amint ezt az indiai alakról is mondják – s azokat nyakereik átharapásával minden megerőltetésük nélkül hatalmukba kerítik. Tristram tapasztalatai szerint az északi Szahara oázisaiban a baromfiólak rettegett látogatója, mert bennük alkalomadtán fölháborító mészárlást visz véghez. Kelet-Szudán vadászai általában nagyon gonosz állatnak tartják.

Azok a megfigyelések, amelyek öreg korban fogságba került példányok viselkedéséről szólnak, teljes mértékben igazolják az arabok véleményét, amennyiben a sivatagi hiúz nagyságának arányában az egész család legfékezhetetlenebb tagjának bizonyul. Elég csak közelednünk a ketrechez, amelyben színleg egészen nyugodtan fekszik, s máris bősz haragra lobban. Nagy mérgesen ugrik föl, s haragos fúvással úgy nekiront a szemlélőnek, mintha azonnal szét akarná marcangolni; vagy pedig börtöne leghátsó zugában lapul meg, hosszú füleit hátra fekteti, ajkait fölhúzza és szünet nélkül fuj és morog. Dühtől szikrázó szemei oly gonoszul tapadnak az emberre, hogy csakugyan nem csodálkozhatunk a régiek hiedelmén, amely szerint bűvös erőt tulajdonítottak nézésének. Egy fogságba került karakál ketrecébe negyven erős, harapós kutyát engedtek be. A hiúz minden habozás nélkül megrohanta a különben félelmetes ellenséget, s rettentő fúvás és ordítozás közben tökéletesen legyűrte a bátran és teljes erejével védekező kutyát, s menten fölhasította a mellkasát. Az elmondottak ellenére is hangoztatnunk kell, hogy a sivatagi hiúz minden gonoszsága mellett is megszelidíthető. Hogy vajjon sikerrel szelidítették-e a régi egyiptomiak, nem tudjuk biztosan, noha annyi kétségtelen, hogy állatunkat igen jól ismerték, mert hiszen kőemlékeiken nagyon hiven ábrázolták, s másfelől be is balzsamozták. Több ókori utazó leírásából viszont az tűnik ki, hogy Ázsiában a gepárd mellett a karakált is betanították a vadászatban való közreműködésre. Indiában, ahol különben sem tartják nehezen szelidíthetőnek, még ma is megtanítják a vad elfogására. Nevezetesen kisebb szarvas- és antilopfajok, rókák, nyulak, pávák, darvak és apróbb szárnyasok elfogására oktatják be. Egyes indiai fejedelmek nagyobb számú karakált tartottak vadászati céljaikra, mert szerintük ezek célszerűbben használhatók, mint a gepárdok. Blyth szerint India némely vidékén igen népszerű a karakálverseny, amely a körül forog, kinek az állatja tudja a legrövidebb idő alatt a legtöbb madarat megölni. Ennek a versenynek az a lefolyása, hogy a karakálokat a földön ülő galambcsapatnak eresztik neki; a ragadozók oly észrevétlenül lopják be a szegény szárnyasokat, hogy a legügyesebbek sokszor 10–12 galambot is le tudnak verni, mielőtt szárnyra kelhetnének. Annak a hiúznak a gazdája nyertes, amelyik a legtöbb galambot terítette le.

A közönséges hiúz (Lynx lynx L.)

Közönséges hiúz (Lynx lynx L.).

Ennek a nemzetségnek többi tagjai közül, – amelyek mindannyija erdei állat s mindeniket erős barkó és rövid, csonka farok jellemez,szépség, erő és nagyság tekintetében a közönséges hiúz (Lynx lynx L.) a legkülönb. Különösen az oszlói múzeum anyaga alkalmas annak bemutatására, mekkorára nőhet a hiúz. A németországi múzeumok példányai közepes nagyságúak. Testének hossza bőven megüti az 1 métert, de 1.3 m-t is elérhet; a farok 15–20 cm, míg a vállmagasság 75 cm. A hiúz-kandúr súlya 30 kg, sőt Norvégiában állítólag 45 kg is lehet. Az állat rendkívül erőteljes, zömök termetű, izmos lábú állat; mancsai egyenesen a tigriséire vagy párducéira emlékeztetnek s ezek már magukban is elárulják hatalmas erejét. Füle meglehetősen hosszú és hegyes, amelynek végét 4 cm hosszú, fekete, fölfelé álló szőrök alkotta, ecsetszerű pamat díszíti. Vastag felső ajkán több sorban elhelyezkedett bajuszszőrök láthatók. Testét sűrű és lágy bunda takarja; pofájáról csúcsosan kétfelé hajló barkó csüng le s a fülpamatokkal egyetemben ez adja a hiúz különleges jellegét. Gereznájának színezete fölül fehéressel kevert vörhenyesszürke. Foltjai egyénenként nagyon változók. Ezek alapján Collet megkülönböztetése szerint („Norges Pattedyr”) – Norvégiában három csoportba osztják:1. a róka-hiúz törzsén a foltok aprók vagy föl nem tűnők, végtagjain pedig ritkásak; 2. a farkas-hiúz foltjai aprók vagy elmosódók s a háton két sorba helyezkedők; 3. a macska-hiúz hátán három sor folt van s ezek elég nagyok és szembetűnők. A test alsó, a lábak belső oldala, a nyak előrésze, az ajkak s a szemek kerülete fehér színű. Pofája vörhenyes, füle belül fehéres, kívül barna és fekete szőrökkel födött. Egyenletesen és dúsan prémezett farkának hegye fekete; ez a farokvégszínezés egyébként csaknem a farok felére kiterjedő. A tövitől számított első felén viszont elmosódott gyűrűzés látható, de a gyűrűk alul nem záródnak. Ez a színezés azonban a legnagyobb mértékben változó, illetőleg ingadozó. Meg is kísérelték, hogy bőrük alapján több hiúz fajt különböztessenek meg, ez azonban nem ment, mert kiderült, hogy ugyanegy ellésben mindenféle szín- és rajzárnyalatú példány előfordulhat. Norvégiában Collet egy vörhenyes és egy szürke típust különböztet meg. Ebből látható, hogy az európai-ázsiai hiúzok rendszertanának kérdése még vajúdik s így jobb, ha most ezt itt nem feszegetjük. Miller S. Gerrit („Catalogue of the Mammals of Western Europe”) az Észak- és Közép-Európában élő hiúzokat egyetlen fajhoz tartozónak jelenti ki; Trouessart szerint („Faune des Mammifères d’Europe”) viszont Kelet- és Dél-Oroszországban még egy másik faj, Lynx cervaria, Temm. is él, amely szín és testarányok tekintetében az előbbitől eltérő. Némely nagyon világos gereznájú középázsiai hiúzt Lynx isabellina Blyth néven többen szintén külön fajnak tartják. Viszont az is egészen bizonyos, hogy ez utóbbi faj morfológiai elhatárolása sem nyugszik biztos alapokon, amennyiben az ázsiai hiúzok nagyon variálnak. A nőstényt állandóan vörhenyesebb színezete és elmosódottabb foltjai különböztetik meg a kandúrtól; az újszülött kölykök fehéresek. Az érc-sárga szivárványhártyájú szem bogara kerek. A nyáron rövid szőrű és inkább vörhenyes gerezna télen inkább szennyes fehéres.

A hiúzt a régiek is ismerték, de pl. Rómában mégis sokszorta ritkábban mutogatták, mint az oroszlánt vagy párducot. A szabadban folytatott életmódjáról semmit sem tudtak s így nagy keletje volt a vele kapcsolatos minden fajta babonás hiedelemnek. „Nincs állat – írja a régiek mende-mondáit fenntartó öreg Gesner, – amelynek oly éles lenne a látása, mint a hiúznak, mert szemeivel a költők állítása szerint máskülönben teljesen átlátszatlan tárgyakon, így falon, fán, kövön s más effélén is keresztüllát. Ha ellenben átlátszó tárgyakat tartanak elébe, ezeket annyira gyűlöli, hogy belépusztul”. A régi germánok mitológiájában körülbelül ugyanazt a szerepet játszotta, mint a macska; mert valószínűleg nem ez, hanem a hiúz volt Freia istenasszony állata s szekerét is ez utóbbi húzta.

A középkorban még állandó lakója volt Németország minden nagyobb erdőségének s akkoriban mindenütt gyülölték és könyörtelenül üldözték a Schmitt szerint a XV. század végén Pomeránia legveszélyesebb ragadozójának tartották. Ettől az időtől fogva Németországban állandóan fogyott a száma s manapság már kiirtottnak tekinthető. Bajorországnak az Alpokhoz közel eső részeiben a XVIII. század végén s a XIX. sz. elején a céhbeli vadászok még jól ismerték. Kobell szerint, akinek annyi vonzóan megírt vadászélményt köszönhetünk, az Ettali hegységben az 1820–21. években 17 hiúzt lőttek vagy fogtak; 1826-ban 5 példányt fogtak a Risz vidéken s 1831-ig még újabb 6-ot. A partenkircheni erdőkerületben 1829-ben és 1830-ban összesen 13 hiúz került terítékre. Két bajor vadász, apa és fia, 48 év alatt (1790–1838) ennek a gyűlölt ragadozónak 30 példányát csípték el. A rottenschwangeri pagonyban 1838-ban egy 49 fontot nyomó példányt ejtettek el; azóta még csak 1850-ben láttak két hiúzt a Zipfelsalpen s úgy látszik, ezek voltak Bajorország utolsó példányai. A Thüringiai erdőben 1773-tól 1796-ig még 5 hiúz került terítékre; a XIX. században már csupán 2. Ezek egyike 1819-ben Gotha közelében, a másik pedig 1843-ban a dőrenbergi pagonyban; ez utóbbit nagyon sokáig üldözték eredménytelenül. Westfáliában, amennyire kimutatható, 1745-ben esett el az utolsó példány; a Harc-hegységben az utolsó két hiúzt 1817-ben és 1818-ban ejtették el, míg Württembergben 1846-ban, Wiesensteig mellett. (Ez a példány 48 fontos volt.) Másként áll a helyzet Ausztria német tartományaiban, valamint Poroszországnak Oroszországgal határos területein is. Ezeken a helyeken imitt-amott még ma is jeleznek egy-egy hiúzt. Poroszországban a hiúz-zsákmány utolsó évszámai Schäff („Jagdtierkunde”) szerint 1861, 1868, 1870 és 1872. Svájcban a mult század közepe táján még egyáltalán nem volt ritka a hiúz, úgyhogy magában Bündenben 7–8 darabot ejtettek el egy év folyamán. Ma már azonban itt is csaknem teljesen ki van irtva, ellenben a Wallisi-, Berni- és Räti-Alpok erdőségeiben talán még meghúzódott egy-két példány. Tirolban, ahol egykor a legközönségesebb ragadozó volt, Dalla szerint Nauders mellett 1872 május 3-án lőtték az utolsót. A Keleti-Alpokon, Krajnában és Karintiában egyszer-másszor még mutatkozik. így a krajnai határon, Rosenbach közelében még 1846-ban és 1858-ban is fogtak és lőttek hiúzt. Stájerországban is meghúzódott még egy-két példány; Langkavel szerint 1872-ben egyet ott el is ejtettek.

Magyarországon, amint Méhely írja, a hiúz még a mult században is elég gyakori volt; még pedig nemcsak a magas hegyvidék nehezen hozzáférhető rengetegeiben, ahol még ma is előfordul, hanem a középhegység, sőt dombos vidék összefüggő, nagyobb erdőségeiben sem volt ritka. A mult század végén, mint Grossinger említi, az Abaúj vármegyei Szalánc erdőségeiben a hiúz több vadászebet mészárolt le, sőt Szatmár vármegyében, Berence közelében ökröket is megtámadott. Ezeken a vidékeken azonban a későbbi időben erősen megfogyatkozott s a nép emlékezetéből teljesen el is mosódott a hiúz. Újabban viszont – folytatja Méhely – több helyütt újból elszaporodott s manapság, kivált a magasabb hegyvidéken, éppen nem tartozik a ritkaságok közé.

Kocyan Antal szerint, amióta a szepesmegyei Javorinán Hohenlohe herceg nagy erdőbirtokot vásárolt és Murányban vadaskertet rendezett be, a hiúz a Magas-Tátrában is elszaporodott, úgyhogy több példányt már csapóvasban is fogtak. A Babiagora fenyőrengetegeiben pedig 1886-ban ejtettek el egy feltűnően jól fejlett példányt. Waldpförtner tanusága szerint a Magas-Tátrában a mult század utolsó három évtizedében 37 hiúz került terítékre. Méhely értesülése szerint a hetvenes évek elején az Alacsony-Tátra keleti végében álló Királyhegyen, a püspöki uradalom erdőségeiben okozott nagy kárt az őz- és szarvasállományban. Lovassy Sándor megfigyelései is azt igazolták, hogy a hiúz a mult század vége felé inkább szaporodóban volt, mert Máramaros, Bereg, Ung, Zemplén, Sáros és Szepes vármegyék nagy erdőségein kívül Gömör északi felében is elszaporodott, még olyan területéken is, amelyeken azelőtt hírét sem hallották. „Hasonló állapotok uralkodnak – írja továbbá Méhely – a délkeleti felföldön (Erdélyben) is, ahol különösen a határhegységekben még manapság is gyakori a hiúz, s alig múlik esztendő, hogy egy-két példány ne essék zsákmányul. Gyakoriságának legjobb bizonyítéka, hogy az erdélyi felföld városaiban alig van iskola, melynek természetrajzi gyüjteményét egy-egy, a környéken lőtt hiúz ne díszítené.” Különösen a Brassó-vidéki havasokban (Bucsecs, Királykő, Nagykőhavas), valamint a Retyezáton elég gyakori a hiúz.

Ragadozónk jelenlegi elterjedési köre tehát – Schäff szerint Skandináviára, Oroszországra, Erdélyre, illetőleg Magyarország hegyes vidékeire, Bulgáriára és Romániára szorítkozik. Az orosz kelettengeri tartományokban – Grevé kimutatása szerint (Zool. Beob., 1911) 1900-tól 1911 elejéig 58 példányt ejtettek el. Oroszországból a hiúz átterjed Ázsiába, s Kelet-Szibériának egész hegyes és erdős területén honos; innentől kezdve délfelé Ázsia többi részeiben is találjuk legalább Turkesztánig és a Himalájáig, illetőleg a felső Indus-völgyéig.

A hiúz Közép-Ázsiában sziklás területre kényszerül. Európában azonban állandó tartózkodási helyül nagykiterjedésű, sűrűségekben bővelkedő, hozzáférhetetlen, szakadékos és mindenfajta vadban gazdag területeket választ. Gyér erdőben, Nolcken szerint – akinek állatunk legtalálóbb ismertetését köszönhetjük („Hugos Jagdzeichnung”, 1871 és 1872) – csak kivételesen, jelesen télen mutatkozik, amikor rászorul, hogy benne nyúlra vadásszék, vagy pedig, ha valami kényszerítő szükség, pl. erdőtűz készteti eredeti lakóhelyének elhagyására. Ilyen körülmények közt fordulhat elő, – mint az pl. 1868-ban a pétervári kormányzóságban is megtörtént – hogy a falvak gyümölcsöseiben húzódott meg. A hiúz, ellentétben a farkassal, amely évről-évre kóborló életet él, hosszabb ideig tartózkodik ugyanazon a területen; ezt aztán keresztül-kasul bejárja s egyetlen éjszakán mérföldes utakat tesz meg. Ilyenkor a járt útvonalak használatától sem idegenkedik, amelyek mentén a falvakig is eljut; magános majorokba be is merészkedik, de azután – esetleg több napos kóborlás után – ismét csak visszatér eredeti lakóhelyére.

Mint egyéb rokonai, azonképpen a hiúz is magányos életet kedvelő állat. De kivételek is előfordulhatnak. így pl. Galíciában, 1862-ben, a „Jagdzeitung” közlése szerint egy helyen egymásután négy hiúzt ejtettek el; az első napon a két öreget, másnap azután ennek a párnak a két kölykét. Más helyütt – ugyancsak Galíciában – egy hajtóvadászat alkalmával három hiúzt látott az egyik vadász átsurranni.

Úgy látszik, hogy a hiúz mind szellemi, mind testi képességek tekintetében kiállja a versenyt bármely macskafélével. A hosszú lábak ellenére is szokatlanul izmos törzs, valamint kitünő érzékszervei jellemzik ezt az ízig-vérig rablótermészetű emlőst. Ameddig csak teheti, lépésben halad, de nagyon kitartó a poroszkálásban is; vágtatni sohasem szokott. Ha rászorul, bámulatos ugrásokra képes; elég jól kúszik, s úgy látszik, nagyon ügyesen úszik. Minden érzéke közül hallása a legélesebb. De nem marad el mögötte a látása sem, jóllehet, az újabb megfigyelések semmi olyan adatra nem bukkantak, amelyek a régiek babonás hiedelmének valamelyes magyarázatát nyujthatnák. Kétségtelen, hogy szaglása, mint a macskaféléké általában, határozottan gyönge. Hogy a hiúznak van ízlése, elég bizonyíték rá az ő pákosztos természete. Ami pedig tapintását illeti, a fogságban tartott példányok igazolták, hogy ebben a tekintetben sem alábbvaló a hiúz a többi macskafélénél. Mint általában minden macskának, neki is nélkülözhetetlenek bajuszsörtéi; ezekkel kell neki mindent megtapogatnia, amit közelebbről meg akar vizsgálni. Képességeit illetőleg ragadozónkat mindig sokra becsülték: „Olyan rabló, mint a farkas, – de sokkal ravaszabb,” – mondja a jó öreg Gesner, s tökéletesen igaza van, mert valamennyi újabb megfigyelő, akiknek a hiúzzal dolga akadt, szintén azt bizonyítja, hogy rendkívül óvatos és ravasz állat, amelyet még a legkétségbeesettebb helyzetben sem hagy el lélekjelenléte, s minden kedvező alkalmat föl tud használni.

A hiúz hangja erős, rikácsoló, valamelyest a szeretkező macskákéhoz hasonló. „Nagyon sokszor volt alkalmam – írja Loewis Oszkár nemcsak az én szelidített hiúzomnak, hanem éjnek idején, künn az erdőségben szabadon élő hiúzoknak is a hangjukat hallani. De egyszer sem hallottam olyasféle hangját, amelyet a kutyáéval csak távolról is össze lehetett volna hasonlítani. Hangja inkább rikácsoló ordításnak mondható, amely magasan és lágyan kezdődik, s tompán és mélyen végződik, és színezetében némikép a medve bőgésére emlékeztet. Az én szelídített és szabadon járó-kelő hiúzom éhségében vagy unalmában szokott így bőgni. A morgás és fúvás, valamint a „macskahát” mindenkor nagyobbfokú bosszúságának volt kétségtelen jele, s egyúttal annak is, hogy fölkészült a védekezésre. Amikor rendívül heves sóvárgással leste a galambokat és tyúkokat, vagy pedig kígyószerűen csúszva lopakodott a kiszemelt préda felé, egész valóját betöltő heves bírásvágyának alig hallható, csöndes nyávogással adott kifejezést. Hogyha simogattam, vagy általában jól érezte magát, állandóan dorombolt, mint ahogyan a macskák szoktak; dorombolása azonban durvább, nyersebb volt.”

A hiúz rendszerint valami sziklahasadékban, bozótban, sőt némely esetben valamely barlangban, elhagyott róka- vagy borzlyukban üti föl tanyáját. Ha valahol meg akar bújni, vagy pihenni, valamely kitaposott úton közelíti meg a kiszemelt helyet, s az útról több, hatalmas ugrással veti magát a sűrűségbe. Ha az út szorosan a bozót mellett halad, akkor is óriási ugrással lendül át a sűrűbe, hogy nyoma vesszen. Minden körülmények közt, kivétel nélkül, a legsűrűbb fiatalost, fenyőbozótot, vagy ezekhez hasonló sűrűségeket keresi ki tanyájául, s e mellett aztán keveset törődik azzal, vajjon utak, vagy mesgyék vezetnek-e arra. Ha a fogságban tartott hiúz viselkedése alapján a vadon élőre is szabad következtetést vonnunk, föl kell tennünk, hogy napközben lehetőleg egyazon helyen hever. Ilyenkor félórákat is el-elszunyókál, e mellett azonban mindent megfigyel ami környezetében történik. Éles érzékei még ilyenkor is biztosítják őt minden néven nevezhető meglepetés ellen. Brehm az ő szelídített hiúzán többször meggyőződött arról, hogy hallása még akkor is teljes éberen működött, amikor az állat látszólag a legmélyebb álomba merült. A legcsekélyebb neszre is reagáltak a fülkagylói, amennyiben a hangforrás felé fordultak, s mihelyt a zörej fokozódott, abban a pillanatban kinyitotta a szemét. Úgy látszik, reggel és a déli órákban legmélyebb az alvása; délután, ha csak teheti, nagyon szívesen sütkérezik a napon, még pedig úgy, hogy hátára fekszik, mint a lomha kutya.

Mihelyt szürkülni kezd, éber és élénk a hiúz. A nap folyamán olykor úgy tűnik föl, mintha szoborrá merevült volna, de az est beálltával élet költözik belé és mozgékonnyá válik. Csak éjjel indul prédát keresni; de ilyenkor is sokszor meg-megáll, mint a macska, s nem mozdul, amíg nem bizonyosodik meg a felől, hogy nem fenyegeti meglepetés. Amennyire csak teheti, ragaszkodik a váltójához. Különösen télen. Lába nyoma igen nagy, fölülmúlja a farkasét is, – ami természetesen aránytalanul nagy mancsainak függvénye – és feltűnően kerek; s minthogy karmainak benyomata hiányzik, a nyom elől tompa; lépése aránylag rövid. Csapája gyöngysorhoz hasonlatos, s annyira jellegzetes, hogy aki csak egyszer is látta, minden alkalommal könnyen fölismerheti. A váltón a hiúz visszatértekor is előbbi nyomaiba lép, sőt, ha több hiúz társul közös vadászatra, Abban az esetben valamennyi ugyanabba a nyomba lép. Frauenfeld aki egy ízben négy hiúzt nyomozott, a következőleg emlékezik meg erről: „Amikor először vettünk észre hiúznyomokat, csak két állat csapáját állapíthattuk meg, s ebből természetesen csak két állatra következtettünk; igaz, hogy később ez a kettős csapa is eggyé olvadt össze. Egy erdei rétre érve, háromfelé vált az egységes csapa, ami arra mutatott, hogy legalább három példány három irányból kémlelt valami vadat; végül egy erdőtisztásra érve legnagyobb csodálkozásunkra arról kellett meggyőződnünk, hogy négy hiúz vadászott itt közösen, s ezen a helyen egy őzet támadtak meg. Amint a nyomok elárulták, a legelől lévő hiúz két hatalmas ugrással érte el az őz helyét. A rablóknak azonban ezúttal fölkopott az álluk, mert az őz elmenekült. A négy hiúz a balsikerű vállalkozás izgalmait csakhamar elfeledte, s rövidesen ismét csak egymás nyomába lépkedve, egyetlen csapát hagytak hátra.” Frauenfeld a másnap folytatott továbbnyomozás során arról is meggyőződhetett, hogy a négy hiúz – néhány nehezebben járható hely kivételével – visszafelé is nemcsak ugyanazt az utat tette meg, hanem ugyanazt a csapát is használta, „úgyhogy a négy állat oda és vissza nyolcszor érintette ugyanazt a helyet, s így kétszeri útjuk után is hosszú darabokon csak egyetlen állat csapája látszott”.

A hiúz sajátságos testalakjával együttjár, hogy minden mozdulatát különösnek, sőt bizonyos mértékig esetlennek találjuk. Minthogy macskaféléről van szó, azt az egyenletes, rugalmas, puha s alig észrevehető járást várnók, amely ezeket az alacsonytermetű, nyulánk testű és hosszúfarkú állatokat jellemzi. De a hiúz esete egészen más. Ez látszólag szegletesen mozog, s más macskafélékhez viszonyítva hosszúkat lépdel. De viszont, ha egyben-másban el is tér rokonaitól, ügyessége tekintetében semmiesetre sem alábbvaló; nagyon jól kúszik, s habár akad nála gyorsabban futó emlős is, de a többi macskafélét gyorsaság és kitartás tekintetében felülmulja. Hogy mire képes, akkor láthatjuk legvilágosabban, amikor a frissen hullott hó elárulja annak az ugrásának nyomát, amely ugrással zsákmányát megkaparintotta.

Abban a vadászati leírásban, amely a Harc-hegységben terítékre került utolsó hiúz elejtéséről meglehetős részletességgel emlékezik meg, a következőket olvashatjuk: „Legérdekesebb volt a hiúz március 17-i éjjeli nyúlfogásának nyoma. A nyúl egy fiatal fényes-sűrű szélén lapult. A hiúz a bozótig bizonyosan szél ellenében lopózott, de a nyúl mégis idejében megneszelhetett valamit, mert nekiiramodott a tisztásnak. De a hiúz sem volt rest, s átlag 4 méteres kilenc ugrással utánavetette magát a tapsifülesnek, s végül el is fogta. Mindebből az tűnik ki, hogy a hiúz szabályszerűen kinyomozza a vadat, s a nyulat még csalafintái sem mentik meg a könyörtelen rabló fogaitól. Ebben az esetben is csak hátsó lábainak egyes részei maradtak meg mutatóba”. Hogy a hiúz több ugrással iramodjék a menekülő vad után, csak ritka kivételkép fordul elő; rendszerint csak egyetlen óriási, 5 m-ig terjedő ugrással éri be, s ragadja meg áldozatát.

Úgy látszik, a hiúznak minden olyan állat ínyére van, amellyel meg tud birkózni. A legkisebb emlősöktől az őzig, s a legkisebb madaraktól a süketfajdig egyetlen állatnak sem biztos az élete az ő közelében; ám szarvast, jávorszarvast és vaddisznót bizonnyal csak nagyon ritka esetben és csak nagyon erős hiúz támad meg. Viszont, ha választhat, mindig inkább a nagyobb állatokra vásik a foga, mint kicsinyekre. Minden jel arra vall, hogy egerészésre nem pocsékolja idejét. Nolcken, a hiúz egyenletes, zsinórszerű csapája alapján azt állítja, hogy portyázása közben az egerekre ügyet sem vet. Ezzel szemben ugyan Brehmnek az a nézete, hogy ha útjába kerül, bizony még az egér sem menekül meg előle. Hogy a hiúz ügyességéről meggyőződjék, Brehm több ízben dobott verebeket, egereket és patkányokat az ő szelidített hiúza elé, de egyetlen egy esetben sem fordult elő, hogy ezek a kis állatok megmenekülhettek volna a rabló karmaitól. A felröppenő verebet éppoly halálos biztonsággal kapta el a levegőben, mint a ketrec rácsán átbujni iparkodó patkányt. A hiúz egyetlen ugrással veti magát áldozatára, s mancsaival is csak egy csapást szokott reá mérni; nagy ritkaság, ha még egy újabb csapásra is szükség mutatkozik. Rendszerint egyetlen csapással már le van fogva, a következő pillanatban már fogait is belévájja; még egy-két pillanat, s az áldozat már ki is szenvedett. Ezután valósággal az a játszadozás következik a zsákmánnyal, aminőt a macskáknál oly gyakran megfigyelhetünk. A patkányt vagy a madarat elégedetten nézegeti, mindenfelől megszagolgatja s egyik mancsával ide-oda lódítgatja. Játszadozása közben különböző bohókás ugra-bugrálást végez, ami nála egyébként szokatlan dolog; kedélyesen dorombol, s állandóan csóválja a kurta farkát, amellyel ő is kedélyállapotát szokta kifejezni. A zsákmány bekebelezésére csak később keríti a sort, még abban az esetben is, ha nagyon éhes.

Északon, ahol szűken van nemes vad s csak apró-vad van bőven, a hiúz aránylag nem sok kárt tehet; a mérsékelt övben azonban a vadász előtt is, meg a pásztor előtt is gyűlöletessé teszi magát, mert azonkívül, hogy a táplálkozásra szükséges mennyiségnél jóval többet gyilkol, még azt is megteszi, hogy áldozatának csak vérét issza meg, s ezenkívül legföljebb csak a legízesebb falatokból majszol, a többit aztán farkasok és rókák prédájául otthagyja. A szóban lévő vidéken csak a legritkább esetekben tér vissza az általa elejtett préda oszlani kezdő teteméhez; ezzel szemben a vadban szegény Lívlandban – amint Nolcken írja – szívesen eszi meg a dögöt, sőt még annyira rá is kap, hogy egy időre a dög közelében üti föl sátorfáját, s a további vadászgatást egy időre szögre is akasztja. Lívlandban a nyájban sem tesz jelentősebb kárt, aminek az a magyarázata, hogy ott esténként mindig behajtják a nyájat s így a rablónak nem sok alkalma nyílik a kártevésben. Ezzel szemben olyan vidékeken, ahol bőven van vad és sok a legeltetett nyáj, a hiúz ugyancsak bőven ad életjelt magáról. Amint Schinz megfigyeléseiből értesülünk, a svájci Alpokban ráles a borzra, mormotára, mezei és tengeri nyúlra, valamint az egerekre is. De belopja az erdőben az őzet, a havasokon a zergét, és zsákmányul ejti a császármadarat, a különféle fajdokat és vakmerő mészárlást visz végbe a juh- és kecskenyájakban, valamint a borjúcsordákban is. Egyetlen hiúz a legszebb őzállományt is teljesen kipusztítja, ha a vadász bosszúja hamarosan utól nem éri, s a legnagyobb juh- és kecskenyájat is megtizedeli. Az a hiúz, amelyet utóbb Wimmer erdész hatalmába kerített, legfőként őzekkel és havasi nyulakkal táplálkozott, de alaposan megzaklatta a zergéket is; egy éjjel tíz juhot tépett széjjel, úgyhogy nem is ő reá, hanem medvére esett a gyanú, míg a tapasztalt vadász a hasított seb alakján föl nem ismerte a hiúz nyomát. Egy ízben nyolc juhot mészárolt le, a nélkül, hogy csak egyet is fölfalt volna belőlük. Efféle esetek nem is olyan ritkák. Bechstein följegyzései szerint egy hiúz egy éj folyamán 30 juhot ölt meg; Schinz említi, hogy egy másik igen rövid idő alatt 30–40-et. Tschudi szerint pedig 1814 nyarán a simmenthali hegyekben négy hiúz több mint 160 juhot és kecskét pusztított el. Mindezeknél fogva valóban nem csodálható, hogy a vadász s a pásztor egyaránt nagy buzgalommal üldözi és irtja a hiúzt.

Collett megfigyelései szerint a párzás február vagy március hónapra esik, amikor több hiúzkandúr lép sorompóba a nőstény bírhatásáért. A harc folyamán természetesen elkerülhetetlen a hangos rikoltozás és nyávogás. A nőstény 10 hétre a pacsmagolás után valamely nagyon elrejtett barlangban, kényelmesebbé tágított borz- vagy rókalyukban, esetleg egy megfelelő sziklafülkében, s mindezek hiányában néha fagyökerek közt 2, 3, ritka esetben 4 kölyköt hoz a világra; ezek egy ideig vakok; később egér és kis madár a táplálékuk, majd pedig anyjuk a rabló életmódra is alaposan kioktatja őket.

Fogságba jutott hiúz mindenesetre a legvonzóbb macskafélék közé tartozik. Brehm több ízben tartott hiúzokat fogságban, egy alkalommal a két, egymással legközelebbi rokonságban lévő fajt, ú. m. a mi közönséges hiúzunkat s a kanadai hiúzt együtt gondozta, sok más hiúzt pedig különböző állatkertekben nyilt alkalma megfigyelni: így tehát igen sokoldalú tapasztalat alapján szólhat erről az állatról. A többi macskafajjal ellentétben a hiúz mogorvának, akaratosnak és lomhának látszik; félnapokat is elhevernek ugyanazon az ágon, ércszoborhoz hasonló mozdulatlanságban, s csak ajkainak játéka, füleinek és szemeinek mozdulatai s végül farkcsóválása árulja el érzékeinek szakadatlan éberségét, amely a test szoborszerű nyugalmával éles ellentétben áll. Minden tettét komoly megfontoltság és hideg nyugodtság jellemzi. Más macskáktól abban is különbözik, hogy nem ugrik neki mohón a zsákmánynak, hanem épp ellenkezőleg, erős önmegtartóztatással és nyugodtsággal veszi szemügyre az eléje dobott húsdarabot, amelyhez óvatosan közeledik, s egyszerre, villámgyorsan ragadja meg, közben természetesen elmaradhatatlan csonka farkának csóválása; úgy látszik, hogy az evésben olyan tartózkodó és mértékletes, mint a jól nevelt ember. Nem eszik sem többet, sem kevesebbet, mint amennyire szüksége van; az ételmaradéknak pedig megvetéssel fordít hátat. Egészen másképpen viselkedik, ha valamilyen eleven állat halad el mellette. A ketrece előtt végigsompolygó kutya, a fölötte elröppenő madár, sőt még egy elsurranó egér is rendkívül leköti, sőt fölcsigázza érdeklődését. Szemeit abban a pillanatban merően abba az irányba szegzi, ahonnan az éles füleivel észrevett neszt hallotta, s a figyelő ragadozóállatnak olyan festői állásába helyezkedik, amilyennél szebbet elképzelni is alig lehet. Ha valamely ínyére való nagyobb állat távozik el, nagyfokú türelmetlenség vesz rajta erőt, s ilyenkor a többi nagy macskához hasonlóan a legérdekesebb és legkecsesebb ugrásokkal fejezi ki elégedetlenségét, bámulatos gyorsasággal forgolódik ketrecében, ahol társait a legnagyobb könnyedséggel ugorja keresztül, s újból és újból leselkedő állásba helyezkedik. Ilyenkor teljesen elemében van, s minden érzéke annyira le van kötve, hogy a ketrece tőszomszédságában figyelő embert sem veszi semmibe; minden vágyódását egyedül csak az ínycsiklandó préda gondolata tölti be.

Minden állatkertben arra a tapasztalatra jutottak, hogy a hiúzok meglehetősen érzékeny és könnyen elpusztuló állatok. A stockholmi állatkertben azonban az 1905., 1907. és 1908. években az ott tartott hiúzpárnak mégis lettek kölykei. Ezeknek a 16-ik napon nyíltak ki a szemeik (Behm Alarik „Zool. Beob.” 1909.). A zord időjárás ugyan nem igen bántja, föltéve, hogy fekvőhelye mindig száraz és légvonattól teljesen ment. Ezzel szemben táplálék tekintetében sokkal válogatósabb és kényesebb minden hasonló nagyságú macskánál: csak a legjobb húsokat fogadják el s csak akkor érzik jól magukat, ha élelmük változatos. Még gondos ápolás mellett is előfordul, hogy hirtelen megbetegszenek és ennek néhány óra alatt áldozatul is esnek. Mintha ennek éppen az ellenkezője állana, ha nagyobb szabadságban részesítjük a fogságban tartott hiúzt. Különösen Loewis O. („Zool. Garten”, 1866.) tett ilyen irányú érdekes megfigyeléseket egy nőstény hiúzon, amelyeket ugyan állatlélektani szemszögből nem minden esetben értelmezhetünk szó szerint. „Főként három vonása az, – írja megfigyelőnk – amelyeket említésre méltóknak tartok: legelsősorban az, hogy – az általános fölfogással ellentétben – szellemi tekintetben a ragadozók közt a hiúzt, macska létére is, kiváló hely illeti meg; másodszor az, hogy a fogságban tartott hiúz nem oly kényes, mint azt általában hiszik, és végül az, hogy a házi macskának nincs nagyobb ellensége a hiúznál, ami talán azzal magyarázható, hogy hiúz és vadmacska sohasem élnek együtt, közös vadászterületen.”

„Néhány hónap elegendő volt arra, hogy az én Lucy nevű fiatal hiúzom megértse a nevét. A vadászatokon sok kutyanevet hallott tőlem, de ha az övét mondottam ki, azonnal megértette és példás engedelmességgel teljesítette a parancsot. Idomítása minden különösebb fáradozás nélkül olyan tökéletességi fokot ért el, hogy amidőn a legnagyobb hévvel és szenvedéllyel űzte is a tiltott nyulat, szárnyast, vagy birkát, azonnal abbahagyta, mihelyt fenyegető rákiáltásomat meghallotta; ilyenkor szégyenkezve lapult a földre, s mint a kutya könyörgött kegyelemért. A puskalövésnek az ő étvágya kielégítésének szempontjából való jelentőségét hamarosan fölismerte. Ha ilyenkor olyan m essze volt, hogy a hívó hangot nem hallhatta, elég volt a lövés csattanása, hogy lélekszakadva ott teremjen. Gondolkozásmódja felől kivált akkor szereztem kiváló tapasztalatokat, amikor nyulakra és galambokra vadászott, amelyeknek húsát igen nagyra becsülte.”

„Lucy önként, sőt valóságos élvezettel követett őszi vadászataimon. Ha előttünk ugrott föl a nyúl, vagy pedig a hajtás következtében került valamelyik tapsifüles a közelünkbe, a leghevesebb üldözés vette kezdetét; de jóllehet ilyenkor leírhatatlan izgatottság kerítette őt hatalmába, annyira mégsem hagyta el megfontoló képessége, hogy saját gyorsaságának s a nyúl kitartásának egymáshoz való arányát legalább látszólag találóan meg ne tudta volna állapítani. Mert ha a nyúlról azt látta, hogy kitartás tekintetében fölényben van vele szemben, a macskaféléket annyira jellemző sajátságos módszerhez folyamodott, vagyis néhány óriási ugrással iramodott utána. De ha az erőket egyformáknak ítélte, árkon-bokron, ungon-berken át hajszolta a vadat, mint az agár, s ez a mód rendesen eredményes is volt. Sokszor megtörtént, hogy a földön ülő galambokra fájván a foga, elhibázta az ugrást és hoppon maradt; erre nagy bölcsen megváltoztatta támadó módját s nem arra a pontra irányította ugrását, amelyen a galamb a földön ült, hanem pompásan bevált számítással egyenesen úgy ugrott, hogy a felröppenő madarat a levegőben kapta el éles karmaival.”

„Rendesen tagadni szokták, hogy a macskák képesek lennének gazdájukhoz hozzászokni, neki engedelmeskedni, s különösebb parancsait teljesíteni. Hogy ez mennyiben áll meg a házi macskával szemben, ezúttal mellékes, de hogy a hiúz másként viselkedik az emberrel szemben, azt az én fiatal korában idomított hiúzom fényesen igazolta. Az állat csak testvéremnek és nekem fogadott szót és tartózkodást és tiszteletet is csak velünk szemben tanusított. Ha egy-egy napra mindketten a szomszédba rándultunk, senki sem bírt vele; akkor valóban jaj volt minden vigyázatlan tyúknak, meggondolatlan rucának vagy libának! A sötétség beálltával fölmászott a háztetőre, ahol egy kéményhez szeretett támaszkodni. S bármily későn este vagy éjjel gördült kocsink a lépcső elé, hiúzom néhány szökéssel a lépcsőház tetején termett, s mihelyt nevén szólítottam, nagy sietséggel kúszott le az oszlopokon és a ragaszkodó teremtés óriási ívekben mellemre ugrott, hatalmas mancsaival nyakamat átölelte, hangosan dorombolt, fejét macskamódra arcomhoz dörgölte, azután szobámba is követett, hogy ott vagy a pamlagon, vagy az ágyon, esetleg a kandalló tetején üsse föl éjjelre tanyáját. Olykor fekvőhelyünket is meg kellett vele osztanunk, s egy ízben gazdájának a nyakára telepedett, ami által bizony nyugtalanító álmoknak, sőt lidércnyomásnak vált okozójává.”

„Egy ízben testvéremmel együtt egy álló hétig kellett távol lennünk hazulról. Ez idő alatt a hiúz emberkerülővé lett, nagy sírással és izgalommal keresett bennünket mindenfelé s már a második napon a közeli nyírfaerdőbe vándorolt ki a házból; még a konyhát sem kereste föl, ahonnan rendesen kapta volt táplálékát. Csak éjjelre jött mindig vissza a háztetőre, a kémény melletti megszokott helyére. Leírhatatlan volt az öröme, amikor dolgaink végeztével oly hosszú idő mulva egy éjszakán hazaérkeztünk. Villámgyorsasággal száguldott le a háztetőről és határtalan örömmel vetette magát hol az én nyakamba, hol pedig testvérem nyakába, s csaknem megfojtott bennünket heves szeretetnyilvánítása közben. Ettől az órától kezdve ismét visszatért eddig megszokott életmódjához, s esténként, mikor anyánk nekünk fölolvasott, a pamlagon végignyújtózott, s kedélyesen dorombolva, ásítozva, sőt derekasan hortyogva minden vendégünket ritka és rendkívül lebilincselő látványban részesítette.”

„Becsület- és szégyenérzete magas fokon állott. Házunk ablakából néztem végig azt a különös látványt, amely a föntebbiek igazolására szolgálhat. A nagy tó tükrét november havában már jégpáncél borította, csak a közepén vágattunk léket a libasereg számára, amelyet a gágogó had sűrűn belepett. Az én hiúzom sóvárgó pillantásokkal figyelte ezt a képet. Szorosan a tó jegére lapulva siklott mind közelebb a ludakhoz, a nagy sóvárgás izgalmában hevesen billegetve csonka kis farkát. A Capitolium egykori megmentőinek utódai nyugtalankodni kezdtek s ugyancsak kezdték nyujtogatni nyakukat a veszély közeledtére. Most a mi vérbeli vadászunk, mint valami rakéta, hirtelen fölpattan, s szétterpesztett lábakkal óriási ívben lendül a libasereg kellős közepébe, nem sejtve, hogy mily csalóka talajon evickél a sóvárgott pecsenye. Természetesen a helyett, hogy mindegyik mancsával egy-egy ludat ragadott volna meg, – mert ezek vagy gyorsan kiugráltak a lékből, vagy a víz alá buktak – az ugyancsak hűvös vízbe pottyant. Most már elveszetteknek hittem a tükörsima jégen zavarodottan totyogó ludakat; de a helyett, hogy most könnyűszerrel rendezzen vérfürdőt a jámbor szárnyasok közt, a szegény hiúz lesütött fejjel, minden mozdulatában a szégyenérzet kifejezésével, se jobbra, se balra nem tekintve, ballagott végig víztől csöpögő bundájával a gyámoltalan had között és hosszabb időre egy félreeső helyre rejtőzött. Az éhség, a vadászkedv, s a veleszületett vérszomj sem volt képes a póruljárt vállalkozás miatt érzett szégyenkezését elfojtani.”

„Minthogy ennek a hiúznak szabad mozgását semmiféle tekintetben sem korlátoztam, mindig élénk, állhatatos, és játékos kedvű maradt. Inyenc mivoltát az is igazolja, hogy csak frissen vágott húst, vadat és szárnyast fogadott el szívesen. S jóllehet – mint faluhelyen általában – gyakran hiányzott a friss hús, másfelől pedig egyik-másik gonosz csínyéért csemege helyett olykor koplalás vagy verés is kijárt neki, s így Lucy élelmezése meglehetősen rendetlennek volt mondható, egészségi állapota mégis kifogástalan volt. Ezt kétségtelenül bizonyítja az az eset is, hogy amikor egyszer tél idején nagyon sok, elsózott sertéssültet evett s a rákövetkező éjszakát 10–12 fokos hidegben a háztetőn aludva töltötte, ezek következtében a fogságban lévő vadállatoknál rendesen halálos kimenetelű bélhurutot kapott, – mégis, mindennemű orvosság nélkül rövid idő alatt teljesen helyrejött, a nélkül, hogy ennek a veszedelmes bajnak utóhatásait érezte volna.”

„Lucynak az volt a legsajátosabb vonása, hogy határtalanul gyűlölte legközelebbi rokonát, a házi macskát. A tél beálltáig minden macskát kiirtott a birtokon. Valamennyit rettentő dühvel marcangolta széjjel. Csak egyetlen kedvenc macskánk maradt hosszabb ideig a cselédházban életben, mert a cselédség nagy gonddal rejtegette előle. A hiúznak nem volt szabad oda bejárnia, s a macskát sohasem eresztették ki onnan. Egy szép napon azt vettem észre, hogy Lucy a cselédház közelében egy nagy kőrakáson gubbaszt. Semmi hívásomra, csalogatásomra sem hagyta el ezt a helyet a máskor annyira engedelmes és társaságot kedvelő állat. Az egyébként mindig izgő-mozgó állat szokatlan türelemmel és kitartással maradt meg őrhelyén. Már betegnek gondoltam, annál is inkább, mert még a máskor oly nem szívesen látott permeteg-eső sem bírta rá helyének elhagyására; erre természetesen figyelni kezdtem. Órákig tartó les után végre villámgyorsan felszökött. Borzasztó sivalkodást hallottam, s odasietve láttam, hogy a gyűlölt macskák utolsó, rettentően szétmarcangolt példánya vonaglik a hiúz karmai között. Sohasem tudtam megállapítani, vajjon a macskát megszimatolta-e a kövek között, vagy pedig látta őt a kövek közé bújni. Csak egy alkalommal mertem Lucyt a szomszéd birtokra magammal vinni látogatóba. De alig voltunk ott egy óra hosszat, máris jelentette az inas, hogy a hiúz éppen most fojtotta meg a fehértarka macskát. A parasztházak udvarán is az volt az első dolga, hogy a macskákat fölkeresse és megölje. A macskák ösztönszerűen utálták és jobban féltek tőle, mint a legharapósabb vadászkutyától, amellyel szemben körmük szakadtáig védekeztek; míg a hiúz, bizonnyal fölényes ügyességénél fogva, mindennemű s minden rendű és rangú macskát egy pillanat alatt széjjeltépett. „

Ragadozónkat négyféle módon vadásszák: csapóvassal, csalogató síppal, hajtókkal és kopókkal. A csapóvas használata ritkán hozza meg az eredményt, mert a hiúz rendesen betartott váltása ellenére is igen nagy területen barangol; ezenkívül pedig sokszor föl is ismeri a csapóvasat, elkerüli, sőt óvatosan a csalit is leszedi róla, a nélkül, hogy megfogódznék benne; míg végre mégis csak otthagyja a fogát. Ha csapdába kerül, példátlan düh, sőt valóságos őrjöngés tör ki rajta. „Aki valaha csapóvassal fogott hiúzt látott – írja Kobell – tanuja lehetett rettenetes vadságának, különösen, ha a vas csak egyik mancsát csípte be. Szabadon maradt lábán rendesen valamennyi karmát kitépi a nagy erőlködésben, és szabadulási kísérletei közben karcsontjait is összetöri.” Biztosabbnak látszik az eredmény a csalogató használatakor, jóllehet ezt a módszert, amint Nolcken írja, északon sohasem használják. Nem szenved kétséget. hogy jól utánzott őz- vagy nyúlhangra a hiúz valóban előjön s így a jól elrejtőző vadász zsákmánya lehet. Ezt nemcsak Kobell igazolja, hanem egy Agerer nevű, s az 1850-es években élt vadász is, aki 1820-ban őzhívóval egy anyahiúzt három fiával kapott ilyen módon lövésre.

Hajtóvadászatát Nolcken tárgyalja behatóan és nagy szakértelemmel. „A legtöbb esetben könnyű a hiúzt bekeríteni – írja szerzőnk, – de viszont sokszor mégis vannak ennek a vadászatnak is nehézségei. A hiúz ugyan félénk és óvatos ragadozó, de nem hiányzik nála a minden macskát jellemző nyugodtság és lélekjelenlét sem. Kerüli ugyan az embert, de semmiféle zajtól sem ijed meg. Innen van, hogy tanyáját sokszor szekerekjárta út közelében üti fel. Ennek következtében a tisztásokon egész nyugodtan keresztülmehetünk, mert ilyen csekélységek nem hozzák ki sodrából. Nagyon sok hajtóval kell rendelkeznünk, mert különben se hossza, se vége a bújósdinak, s aki nem kerül a szemünk elé, az éppen a keresett hiúz. A puskásoknak különösen akkor kell nagyon résen lenniök, ha már vége felé jár a hajtás, mert ha a hiúz egyáltalán előjön, úgy többnyire oly későn búvik elő, amennyire csak lehet. A bozótban csaknem mindig lépésben lopakodva, macska-nesztelenséggel közeledik, s nagyon könnyen és villámgyorsan fordul vissza.”

„Kopóval sokkal vonzóbb és biztosabb a hiúz vadászata, mint a hajtóvadászat. Erre a célra legalkalmasabb a jól betanított, lehetőleg erős és gyors nyúlászó kutya. S hogyha e mellett időnként még csöndesen is tud hajtani, úgy a hiúz-vadászathoz szükséges minden kellék megvan benne. Fődolog azonban a gyorsaság; lassú szaglászóval nem jutunk zöld ágra. A hiúz mindenféle csalafintaságot megpróbál: a bakugrásokat, visszafordulást és kitérést; végigfut a félig kidőlt fák derekán, hogy azután hatalmas szökéssel átlendüljön a bozótba. S ezeken kívül is nagyon sokféle ravasz fogást alkalmaz, hogy a kutyát megtévessze. Lassú kopóval szemben mindez nagy előnyt jelent számára, s így a vadász nem boldogul vele. Ilyenkor a hiúz nem is nagyon erőlteti meg magát. De viszont ha a gyors kutya mindig a sarkában van, s állandóan fölhajtja, a hiúz sem kényelmeskedik. Ilyen esetekben néha a bozót elhagyására is rászánja magát.” Amint Nolcken egyik alkalmazottja tapasztalta, a kutyák ellen védekező hiúz a hátára fekszik, s mind a négy mancsát bámulatos biztonsággal és sokszor végzetes eredménnyel tudja használni.

Nolcken tapasztalatai igazolják azt is, hogy a hiúz mennyire rá sem hederít a vadászat zajára. „A hajtók pokoli lármája már egészen közelről hallatszott, mikor a hiúz megjelent. Még távolabb volt ahhoz, semhogy a vadászok rálőhettek volna, amikor egy, szintén a hajtásba keveredett havasi nyúl rézsútosan a hiúz s a vadászok közé került. A hiúz ügyet sem vetve a pokoli lármára, nem tudta megállani, hogy a nyúlnak ne vesse magát utána, mégpedig az ő rendes 3–4 szökésével. Ezúttal ugyan a nyulat mégsem tudta megkaparintani, s a helyett egy pár jól irányzott s méltán megérdemelt fickótöltést kapott be.”

A hiúz általában gondosan kerüli az emberrel való találkozást; de ha megsebesül vagy kelepcébe kerül, bátran, sőt kétségbeesett erővel támad s ilyenkor nagyon komoly ellenfél. „Február utolsó napjaiban volt – írja a svéd Aberg – amikor egy hiúz nyomaira akadtam. Miután a vidéket sok farkas veszélyeztette, kutyámra ráadtam a tüskés nyakörvet is. Két-három órai hajsza után a hiúz elfáradt, s egy nyírfa közelében szembeállott a kutyával; a kutya hívó hangot adott, mire odamentem s rálőttem a vadra. A távolság egy kissé nagy lehetett, mert az első lövésnek nem volt kellő eredménye, a második töltést pedig már nem volt időm utánaereszteni, mert a hiúz egy szökenéssel a kutyára vetette magát. Kétségbeesett viaskodás vette kezdetét, s én siettem a küzdőket szétválasztani. Ez részben sikerült is, mert a hiúz csakugyan szabadon hagyta a kutyát, de viszont e helyett az én oldalamba vájta karmait. Minthogy pedig én a hiúz karmait nagyon éleseknek és túlságosan kényelmetleneknek találtam, minden erőmből szabadulni akartam tőlük; ez azonban elég siralmasan végződött rám nézve, mert közben arccal a hóba buktam. Esés közben a hiúz még fölül is maradt és alaposan megszabdalt, de ekkor a megszabadult kutya támadt újból neki, megszabadított a kellemetlen vendégtől, s mindaddig folytatta támadását, amíg csak ártalmatlanná nem tette. A kutya csunyán össze volt marcangolva s egészen bizonyos, hogyha a tüskés nyakörv nem védte volna, belepusztult volna a viadalba.”

A hiúz gereznája a legbecsesebb prémek közé tartozik. A legszebbeknek és legnagyobbaknak a skandináviaiakat tartják, s Lomer szerint jelenleg 25–30 márkával fizetik; de volt már idő, amikor ennek az árnak kétszeresét is elérték. Szibéria évente mintegy 15.000, Oroszország és Skandinávia pedig körülbelül 9000 prémet szolgáltat. Kelet-Szibéria hiúzbőrei – Radde szerint – kizárólag a kínai kereskedelembe jutnak, s a mongóliai határon élő népek nagyon keresett cikke. Az Onon melléki határőröknél még mintegy 50 évvel ezelőtt is nagyon előnyösen lehetett a hiúzbőröket, különösen a világos színűeket becserélni, s ezeknek árát 25–30 ezüst rubelre vagy 60–70 tégla teára is fölverték. A vörös szőrme jóval olcsóbb.

A hiúz húsát régebben is ízletes pecsenyének tartották, s ma is mindenütt annak tartják. A XVI. század végén Henneberg György Ernő gróf – Landau szerint – két hiúzmacskát küldött Kasselbe, Vilmos tartományi grófnak. Kobelltől tudjuk, hogy az 1814-iki bécsi nagy fejedelmi találkozó alkalmával többször került hiúzpecsenye az uralkodók asztalára; s még 1819-ben is kiadták a rendeletet egy hiúz beszerzésére, mert ennek húsát a bajor királynak, mint szédülés elleni szert ajánlották. Loewis Oszkár, aki különben már 1880-ban („Zool. Garten”) közli, hogy a hiúz Lívlandban rohamosan fogy, ezeket írja: „Lívlandban is sokan eszik a hiúz húsát, s nemcsak a munkásosztály, hanem a jobb körök is nagyon megbecsülik. A hiúz húsa gyönge és halvány színű, a legfinomabb borjúpecsenyéhez hasonló, semmiféle vad utóíze nincs, s leginkább a süketfajd húsához hasonlítható.” Radde szerint nem csupán az Amur-vidéki bennszülöttek, hanem az őket fölkereső mongol és mandzsu kereskedők is nagyon ízletesnek mondják, s ennek a pecsenyének élvezetétől még a nők sincsenek eltiltva, mint ahogyan pl. a tigris húsát nőknek csakugyan tilos megenniök.

A kanadai hiúz (Lynx canadensis Desm.)

Kanadai hiúz (Lynx canadensis Desm.).

Észak-Amerika északi vidékeinek sűrű őserdőségeiben él a kanadai vagy sarki hiúz, a közönséges hiúz nagyon közeli rokona; az ottani hiúzfejek közt ez a legnagyobb termetű, s ez Amerika prémes állatainak egyik legfontosabbika. A teljesen kifejlődött hím hossza 115 cm, amiből 13 cm-t a farokra kell számítanunk; vállmagassága körülbelül 55 cm. Kitűnik tehát, hogy a kanadai hiúz valamivel kisebb termetű a közönséges hiúznál. Bundája sűrűbb és hosszabb szőrű, mint európai rokonáé, barkója és fülpamata is nagyobb. Gereznájának uralkodó színe barnás ezüstszürke, a sötétkék foltok a háton alig, a törzs két oldalán is csak kevéssé tűnnek ki. Törzsének két oldalát és lábszárait hullámos, de annyira halvány sávok szelik át, hogy csak közelről vehetők észre; bizonyos távolságba már teljesen beleolvadnak az alapszínbe. A lábak külső oldalán valamivel élénkebb a sávos mustrázat, valóságos foltokat azonban csak a karok belső oldalán, a könyök táján láthatunk. A test felső oldalának színezete észrevehető fokozat nélkül megy át az alsó testoldal szennyesszürke, a hason pedig sötétszürke alapszínébe. Orra hússzínű, ajkai sárgásbarnák, az ajkak széle sötétbarna, pofája világosszürke, homloka valamivel sötétebb és hosszában csíkolt. Füle tövén szürkésbarna, szélén feketebarna, középső részén nagy, fehér folttal díszített, belső oldala pedig hosszú, sárgás szőrrel borított. Barkója, az állkapocs két oldalán lévő, meglehetősen nagy fekete foltot nem számítva, világosszürke; farka felső oldalán vörhenyes és sárgásfehér sávok váltakoznak, alsó oldalán egyenletesen világossárga; a farokvég fekete. A bunda egyes szőrei tövükön sárgásbarnák, följebb sötét, majd szürkéssárga gyűrűvel tarkázottak, hegyük pedig fekete, vagy szürke. Bajuszsörtéinek legtöbbje fehér, néhánya azonban fekete. Nyári gereznája inkább vörhenyesbe, a téli pedig inkább ezüstfehérbe játszó.

A sarki hiúz Amerika északi részeit lakja; dél felé a nagy tavak övéig, nyugat felé pedig a Sziklás-hegységig található. Leginkább erdős vidékeken tartózkodik. Életmódja főbb vonásaiban a mi közönséges hiúzunk életmódjával megegyező; legalább is úgy áll a dolog, hogy az amerikai megfigyelők semmi olyasfélét nem jegyeztek fel, ami ebben a tekintetben újdonság számba mehetne.

A sarki hiúz a Cervaria alnemzetségbe tartozó, és szintén Észak-Amerikában honos vörös hiúzon (Lynx rufa Güld.), valamint a csíkos hiúzon (L. fasciata Paf.) kívül az okozta károk ellenére a leghasznosabb vadmacskafaj, mert bundáját nagyon sokfélekép tudják fölhasználni. Nagyon nehéz megállapítani, hogy évenként hány hiúzprémet visznek ki Európába, mert ez a kivitel nagyon ingadozó. Brasz behozatali kimutatása szerint 1891-ben, a Hudson-Bay-Company 8000 hiúzprémet hozott a londoni vásárra. Ez a szám 1902-ben 70.000-re növekedett, ettől fogva azonban egyenletesen csökkent, amíg 1910-ben 22.000-re süllyedt. Hasonlóan ingadozott a Lampson C. M. és Társa cég behozatala is, amely a föntebb jelzett években 6500, 12.500 és 2000 prémet tett ki. Ez a társaság 1900-ban érte el a legnagyobb számot (44.000). Épp ily ingadozásnak vannak évenként kitéve az árak is a minőség szerint. A legjobb kanadai prém 1910-ben a nagykereskedelemben a 160 márkát is elérte, míg más eredetűekért csak 30 márkát fizettek.

Állatkertjeinkben az amerikai hiúzfajokat leggyakrabban a vörös hiúz szokta képviselni. Ennek hullámos és csíkos mustrázattal ékes bundája nyáron vörhenyes, télen pedig barnásszürke alapszínű.

Európának délibb részein a hiúz nemzetséget valamivel kisebb termetű fajok képviselik, s ezeket a Cervaria alnemzetségbe sorolják. Ezeknek a fajoknak, amelyeket mi ezúttal párduchiúzoknak nevezünk, rendszertani helyük sincs teljesen tisztázva. így pl. Trouessart, a Kalabriában, Korzikában, Szardínián, Szicíliában, Görögországban és a Kaukázusban honos Lynx pardina Oken fajt megkülönbözteti a Pireneusi-félszigeten élő Lynx pardella Mill. fajtól. Egyébként pedig Hilzheimer megjegyzi, hogy az irodalom egyáltalán nem említi a francia Riviérán előforduló párduchiúz fajt, amelynek egy példánya a nizzai múzeumban látható. Miller S. Gerrit szerint pedig a spanyol párduchiúz színezetében két véglet mutatható ki; az egyiket a sok (25) sorban elhelyezkedő apró foltok, a másikat pedig a 12 sorban sorakozó nagy foltok jellemzik.

A párduchiúz (Lynx pardellus Mill.)

Párduchiúz (Lynx pardellus Miller).

A spanyol párduchiúz külsejét a következőleg jellemezhetjük. Az alapszín meglehetősen élénk vörhenyes fakóbarna; mustrázata fekete sávokból és foltsorokból áll. Egyes szőrszálai tövükön szürkék, közepükön rozsdabarnásak, hegyükön pedig halvány fakósárgák; a fekete foltok és sávok szőrei tövükön sötétszürkék, hegyükön pedig fénytelen feketék. A pofák alsó része, az áll s torok szennyesfehér, az orrhát s az ajkak széle világosszürke; az orr és szemek közti két sáv világosbarna; a szem előtt és fölött egy-egy sárgásfehér folt áll, a homlok és a járomcsonttájék fakószürke. Az erősen fejlett barkó szőrei fölül barnásszürkék, középen feketék, tövükön szürkésfehérek; a fül tövén és hegyén fekete, közepén fehéresszürke; a hosszú fülpamatok mély feketék. Szeme fölött egy-egy keskeny, sötét csík ered, amely a homlok tetején elágazik, s a fül hátulsó széléig ér. A két szemcsík között négy, hosszában futó sáv fekszik, mely párvonalosan lehúzódik a tarkóra; ezek közül kettő a vállon is túlterjed, a másik kettő foltsorokra bomlik föl. A nyak oldalán még egy-egy új sáv csatlakozik az előbbiekhez, úgyhogy a nyak felső része hét, tisztán kivehető sávot visel. A test oldalát és hátulját foltok tarkázzák; ezek közül a hát hosszában menők megnyúlnak és részben sávokká olvadnak össze, míg az oldalt levők kerekdedek. Ez utóbbiak közül azok, amelyek a combon, vállon és a lábszárakon láthatók, kicsinyek, tökéletesen kerekek, a karokon pedig pettyekké zsugorodnak. A végtagok lábfején, illetőleg az ujjakon nincsenek foltok; a lábak belső oldala keresztben sávozott; a mell elején elmosódnak a pántok, a test alsó oldalán pedig elmosódott foltok láthatók. A fark felső oldalának tövén apró pettyek vannak, végső kétharmadában pedig 3–4, a fark hegyéhez hasonlóan feketeszínű félgyűrű tűnik föl, míg a farok alsó oldala egyszínű, közepén sárgásfehér, oldalt fakósárga. A párduchiúz egész színezetében és mustrázatában inkább a szerválhoz hasonlít, mint a mi hiúzunkhoz. Egy, Brehm Reinholdtól elejtett kandúr a 15 cm hosszú farok beszámításával bőven megütötte az 1 m-t

A spanyolországi hiúzról szóló részletes ismertetés Brehm testvérétől származik: „Itt mindenütt található, – írja szerzőnk – amerre erdőségek vannak; legszívesebben mégis ott tanyázik, ahol rozmaring és örökzöld tölgycserjék sűrű bozótot alkotnak, ahol tehát észrevétlenül és nesztelenül folytathatja portyázásait. Tapasztalataim szerint leginkább Esztremadurát, ó- és Új-Kasztília határhegységét, a Sierre Gatát, Sierre de Guyagat, az Asragoniát beágazó hegyvonulatokat, a déli Pyrenäusokat és ezek nyúlványait, Asturiát, a baszk tartományokat lakja. Ezeken kívül azonban Dél-Spanyolországban is előfordul, pl. a Sierra Nevadában, valamint a Sierra Morenában, sőt szórványosan Murcia és Valencia kevéssé lakott hegyei közt is található. Elterjedésének köre Madrid s egyéb nagy városok kapujáig terjed. A főváros közelében, a Pardo nevű királyi vadaskertben telepedett le, s portyázásait nem ritkán a város közvetlen szomszédságáig terjeszti ki. Az Escoriálban a zárda kertjét is fölkeresi, annak ellenére, hogy magas fallal bekerített kertbe csakis a csatornán keresztül surranhat be; ezt igazolja az, hogy ezen a helyen olykor-olykor csapóvasba is megfogódzik.”

„Noha a párduchiúz általában magányos életet él, néha napján mégis megesik, hogy valamely kisebb területen több példány is előfordul, mégpedig, ami valóban figyelemre méltó, némely esetben kölykeivel együtt élő hiúz párra is bukkannak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kandúr, legalább egyes kivételes esetekben kitart a párja mellett a párosodási időszakon kívül is. 1871 őszén egy vadászaton öt hiúzt hoztunk terítékre, mégpedig két öreget és három kölyköt.”

„Amint megállapítható, viselkedésében a párduchiúz is északi rokonainak a nyomdokait követi. Éppen úgy, miként a közönséges hiúz, ez a faj is pompásan el tud rejtőzni, s ha veszély környékezi, oly vigyázattal tud tovalopódzni, hogy a gyakorlatlan megfigyelő, vagy vadász csak ritkán veszi észre, vagy egyáltalán nem tudja megpillantani. A kedvező körülmények, amelyek közt él, lehetővé teszik számára, hogy az ember közvetlen közelében is folytathassa üzelmeit, a nélkül, hogy bosszúra ingerelné. Főleg a vadon élő üregi nyúlra vadászik – ez a rágcsáló t. i. Spanyolországban sokkal nagyobb számban fordul elő, mint Európa bármely országban; – házi állatot ritkán mészárol le, s a vadászoknak sincs panaszra okuk, mert a nagyobb vadban sem tesz észrevehető kárt. Amíg az üregi nyúlhoz hozzájuthat, ennek vadászatát tartja a legkényelmesebbnek és legkiadósabbnak, s más vaddal nem törődik. Ha valamelyik területet már kifosztotta, egy másikra teszi át hadiszállását. S hogy csakugyan az üregi nyúlpecsenye reá nézve az irányadó, abból is kitűnik, hogy rendszerint ott jelenik meg, ahol ezt a rágcsálót tenyésztik, s hamarosan ott is mutatkozik, ahol a nyulakat szabadon bocsátják, hogy velük a vadászterületet benépesítsék.”

„A nőstény párduchiúz március elején 3–4 kölyket vet. Vacka rendesen nehezen megközelíthető sziklahasadékban van. Ha az ember fölfedezi ezt a vackot, vagy csak a környékét is túlságosan háborgatja, akkor az anya más, jobban elrejtett helyre költözteti át kölykeit. Nem is egyszer megesett, hogyha valamelyik vadász hiúzkölykökre rábukkant, és egymagában nem tartja tanácsosnak az anyahiúzzal való mérkőzést, a fiakat nem vitte azonnal magával – később már hiába jött többedmagával: a vackot üresen találta. Az önállóvá serdült fiatalok őszig mindenesetre anyjuk társaságában maradnak, s valószínűleg csak a legközelebbi párzási időben szakadnak el végkép egymástól.”

„A legtöbb párduchiúz hajtóvadászaton kerül terítékre, de az sem ritka eset, hogy az üregi nyúlvadászaton kerül puska-végre. Többnyire megfelelő eredménnyel jár a csalogatóval való vadászat is. Hajtóvadászaton a vadásznak föltétlenül nagyon szemesnek kell lennie. A hiúz a vadászat megkezdése után hamarosan megjelenik a puskások sora előtt, de még itt is nagyon ügyesen tud elrejtőzni, s úgyszólván a vadászok orra előtt ki tud surranni a hajtásból. A szabad térségeket és széles utakat mindig kerüli, s inkább vakmerően, közvetlenül valamelyik vadász mellett tör ki a hajtásból, minthogy csak egy pillanatra is mutatkoznék szabadon. Éles hallásával nyomon tudja követni a hajtás minden fázisát, minek következtében az a puskás, amelyik nem teljesen mozdulatlan és nesztelen, bizony hiába vár reá. A hajtóvadászatnál jóval szórakoztatóbb a párduchiúznak vadhívóval való csalogatása. A vadász oly nyulas pagonyba megy ki, ahol hiúzt sejt, sziklás vagy bokros helyet szemel ki magának, s azt megvárja, míg a föld népe pihenőt tart, tehát mindenfelé mély csönd honol. Most sziklák mögé vagy a sűrűbe rejtőzik, s időnként megszólaltatja a sípot. Ha ott csakugyan van hiúz, rendszerint nem hiába. Mert már a legelső nyúl-hangra is odahagyja vackát a rabló, szemét és fülét mindenfelé jártatva teljesen nesztelenül lopakodik előre, azzal a szándékkal, hogy a prédát megszerezze.”

„Húsát egész Spanyolországban ínyencfalatnak tartják, mégpedig nemcsak az alsóbb osztályok körében, hanem a művelt körökben is; vakító fehérszínű, s íze állítólag a borjúhúséhoz áll közel. Sohasem tudtam rászánni magam, hogy csak egyszer is megízleljem. Gereznáját nagyon sokfélekép fölhasználják; leginkább zekéket és sapkákat csinálnak belőle, s ezeket különösen a bikaviadorok és barátaik, továbbá az omnibuszkocsisok, cigányok, és általában lovakkal foglakozó emberek viselik. Csupán a madridi piacra még ma is legalább 200–300 hiúzbőrt hoznak, s ezeket a környező hegyekben elejtett példányok szolgáltatják.”