11. Valódi macskák (Felis Linné)

Ebbe a nembe tartozik a legjobban ismert macskafaj, sőt mondhatnók a kutya után legjobban ismert ragadozófaj: a házimacska is. A nem legrégibb képviselői már igen régen, a Miocén-korszakban megjelennek Európa földjén, később – a Pliocén –korszak eléjén – Ázsiában is megjelennek. Hogy Afrikában mikor lépnek fel, ma még ismeretlen. Élő képviselőiket két csoportra osztják. Az egyikbe tartoznak a tulajdonképpeni macskák hosszú farokkal, kis termettel, mint a vadmacska, házi macska, nubiai macska, stb., míg a másik csoportot két rövidfarkú, aránylag nagytermetű faj alkotja; közülük az ismertebb a mocsári hiúz. Az utóbbi csoportot egyes szakemberek Chaus néven el is különítik ennek a nemzetségnek többi alakjától.

A vadmacska (Felis silvestris Schreber)

Vadmacska (Felis silvestris Schreb.).

A vadmacska a 9 kg-os testsúlyt is eléri. Testhossza 35–42 cm vállmagasság mellett, mintegy 100–120 cm; ebből 30–35 cm-t a farokra kell leszámítanunk. Egyik-másik kandúr kedvező körülmények közt még nagyobbra, kivételesen 130 cm hosszúra is megnőhet. Bundája sűrű és hosszúszőrű; a kandúr szürkés rozsdasárga, helyenként sötétszürke, a nőstény sárgásszürke, arcorra vörhenyes rozsdasárga, orrának csupasz felülete hússzínű, füle kívül rozsdás-szürke, belül sárgásfehér. Torkán sárgásfehér foltot látunk. A homlokon kezdődő négy egyforma fekete sáv a fülek között a fejtetőn fut végig. A négyből azonban csak a két középső folytatódik a háton is, itt azonban egyetlen széles sávvá egyesülve, amely nemcsak a gerinc egész hosszán, hanem még a farkon is végigfut. Ebből a hát-sávból a test mindkét oldalára több elmosódott rajzú harántsáv ágazik ki; ezek a hasig nyúlnak le, és valamivel sötétebb színűek, mint a többi harántsávok. A hastáj sárgás alapszínű, néhány fekete folttal tarkázva; a végtagokon kevés fekete harántsáv látható, a mancsok felé a gerezna színe sárgásba hajló, a combok belső oldala sárgás és nem tarkázott, a talp sötét. A bozontos, végén sem elvékonyodó, s valósággal lecsapottnak látszó farok mustrázata 7–9 fekete gyűrű; ezek a gyűrűk a fark vége felé mind feketébbek. A farkvég egészen fekete. Amint Méhely kiemeli, a magyarországi példányokon a fark süvegalakú végfoltja előtt rendesen két, nagyon éles, mély feketebarna, teljes gyűrű képződik ki, melyet két elmosódottabb, de még mindig tisztán kivehető, s többé-kevésbbé teljes gyűrű követ, a sorozatot pedig két, már nagyon határozatlan, csaknem leheletszerű, s csupán a fark hátán erősebben kifejezett gyűrű zárja be. Némely esetekben valamennyi gyűrű teljes, máskor a fark alsó oldalán már a másodiktól kezdve valamennyi megszakított; egyes példányokon az első gyűrű alsó fele a fark végfoltjával olvad össze, másokon még a harmadik gyűrű is oly éles, mint az első, – szóval nagy az ingadozás”.

Igen helyesen emeli ki Méhely azt is, hogy a nyári bunda rövidebb szőrű, szürkébb színű és élesebb mustrázatú, mint a téli. A nőstény pedig csupán hamvas-szürkébe hajló alapszíne által különbözik a kandúrtól. „Egészen fiatal kölykök világos hamvas-szürke – a hát elején s a végtagokon sárgába hajló – színűek, arcuk halavány rozsdássárga, szemeik közt széles fehér foltjuk van, füleik kívül feketék, belül fehérek; mustrázatuk gesztenyebarna, az egész testen szétszórt foltokból és sávokból áll, de a fajt jellemző elrendezkedés szabálya már itt is határozottan kitűnik.”

S minthogy az itt leírt rendes színezetű példányokon kívül, valóban nagy ritkaságképpen, teljesen fekete színű (melanismus), meg sárga, vagy fakó színű (chlorochroismus) gereznákra is akad példa a Magyar Nemzeti Múzeumba került példányok között, ezeket is megemlítjük. Amint Méhely is közölte, fekete színű vadmacskát Rudnyánszky György földbirtokos, Felső-Atrak, nyitramegyei község határából, s egy nagyon világos, csaknem fehéres, baracksárga színű példányt pedig Dercsényi Károly kincstári erdész, Rékás, temesmegyei község határából küldött a múzeum számára.

Több megfigyelő felfogása szerint a vadmacska színárnyalata bizonyos fokig összhangba jut a környezet alapszínével is. Mojsisovics Ágost szerint a lombos erdőkben tanyázó állatok bundája a kékesszürkébe, a nádasokban tartózkodóké pedig szürkés-sárgába megy át. „Mojsisovics különben – írja Méhely – a nádasokban élő példányok megfakulását a gyakori megázásnak s a perzselő napon való hirtelen felszikkadásnak tulajdonítja.”

A vadmacska szeme sárga.

A német vadász-nyelv a vadmacska szemét „látó”-nak, fülét halló”nak, szemfogát „kapó”-nak, karmait „fegyver”-nek, végtagjait futók”nak mondja. Ugyanez a szak-nyelv lábait „mancsok”-nak, farkát „zászló”-nak, „vessző”-nek vagy „kanóc”-nak, bundáját „irhá”-nak nevezi. Amikor az állat jár, a vadászok szerint „zsinóroz”, a vadat „rabolja” vagy „tépi”, nem eszik, mint a többi vad, hanem „fal”, párzáskor „pacsmagol”, fiakat „hoz”, „tanyája” van. Egyik-másik kifejezés a magyar vadásznyelvben is polgárjogot szerzett.

A vadmacska egész Közép- és Dél-Európában még ma is honos. Elterjedésének nyugati határa Nagy-Britannia és Skótország, ahol a Felis silvestris grampia Mill. él, míg a Kaukázusból a F. silvestris caucasica-t írta le Szatunin. Elterjedési köre Ázsiában alig terjed túl Grúzián és Kis-Ázsián. Szinte különös, hogy Irországban nemcsak jelenleg hiányzik, hanem a geológiai multból sem akadtak nyomára. Németországban az erdőséggel borított Közép-hegységnek állandó, bár csekély számban élő lakója. Itt erdőségről-erdőségre csatangol, s útközben gyakran hónapokig is eltanyázik a sík területeken is. Elterjedésének mai északi határát a Harz és a Teutoburgi erdő jelzi. Az őskőkorszakban azonban ez a határ jóval északabbra volt megvonható, úgyhogy még Dánia, sőt Dél-Svédország területein is napfényre kerülnek ásatag csontjai. (Winge „Pattedyr”, 1908. 115–116. old.). Ez az állat azonban jóval gyakoribb Európa déli és délkeleti vidékein. Az Alpok erdővel borított nyúlványain igen sűrűn fordul elő; jóval sűrűbben, mint az Alpok belsejében. Szlavóniában, Horvátországban, Boszniában, Szerbiában s a Duna-menti fejedelemségben a legközönségesebb ragadozók egyike.

Hazánkban a vadmacska gyakori ragadozónak mondható. Nagyobb számban főként az Alföld déli részein, a Dráva s az Al-Duna mentén fordul elő. „Altum szerint – írja Méhely – 1865-ben a hajdani határőrvidéken 525 vadmacskát lőttek; Mojsisovics szerint a Szerémségben 1886-tól 1890-ig 745 darabot ejtettek el, s a baranyamegyei főhercegi erdőségnek mintegy 4971 holdnyi területén még csak egy évtizeddel ezelőtt is (vagyis 1891 körül) évente 25–30 példány került puskavégre.”

Érdekes, hogy míg az északkeleti hegyvidéken, főként Máramaros megyében, valamint Erdélyben is elég gyakori a vadmacska, – kivéve azokat a területeket, ahol a hiúz tanyázik – a Felföldön csak szórványosan jelentkezik. Kocyan szerint az árvamegyei nép nem ismeri. Túl a Dunán viszont, főként a déli és nyugati területeken, gyakorinak mondható. S ez utóbbi ellentét annál érdekesebb, mert, mint Kormos Tivadar, illetőleg Gaál István vizsgálataiból kitűnt, ez az ellentét már a felső diluviumban is fennállott. Kormosnak leginkább a Bükk-hegység barlangjaiban végzett kutatásai szerint ugyanis a vadmacska maradványai csak nagy ritkaságként fordulnak elő, viszont Gaál a bajóti Baits-barlang faunájában gyakorinak találta. Sőt még egy feltűnő termetű, a mocsári hiúzéval vetekedő nagyságú példányának csontjait is kimutatta.

A Görögországban elterjedt fajt F. silvestris morea Rchb. néven ismeri a tudomány. Spanyolországban, ahonnan Miller a F. silvestris tartessia alfajt írta le, még szintén gyakori; Franciaországban legalább annyira elterjedt, mint Németországban. Legszívesebben a nagy kiterjedésű, sűrű erdőségekben üti fel sátorfáját; nagyon kedveli a komor fenyveseket is. Minél elhagyottabb, zavartalanabb a terület, annál állandóbb lakója ennek. Különösen a sziklás vadonok iránt vonzódik, mert nagyon szereti a sziklák nyujtotta, alkalmas búvóhelyeket. Egyébként szívesen meglakja a borz- és rókalyukakat is, amiről több ízben volt alkalmuk meggyőződniök azoknak, akik ez utóbbi állatok „kiásására” határozták el magukat. Százados fák nagyobb méretű odvaiban is szívesen üt tanyát, de hogyha ilyen búvóhelyek nélkül szűkölködik a vidék, állatunk egyes bozótokban, sűrűbb nádasokban vagy zsombékokban is szívesen húzódik meg. Odufélét főként hűvös évszakokban szeret fölkeresni, míg nyár derekán jobban kedveli a nyilt fekvésű tanyahelyet, már csak azért is, hogy az őt kínzó bolhasereggel szemben könnyebben védekezhessék. Természetes azonban, hogy ha kölykei vannak, ezek kedvéért melegebb évszakban is ragaszkodik az oduhoz vagy ásott lyukhoz.

Csupán a párzás időszakában s kölykei fölnevelése idején, vagyis őszig él a vadmacska társasan; egyébként állandóan egymagában csatangol. A kölykök is hamarosan önállóan, „a maguk szakállára” kezdik meg vadászataikat. A vadmacska télvíz idején – ha szerét ejtheti szívesen mond búcsút a vadonnak, s valamely, lehetőleg magánosan álló majorban húzódik meg. A Krimmicsau mellett fekvő Nussdorf községnek egyik pajtájában több napon keresztül húzódott meg egy jól fejlett, erős kandúr, amelyet végül Schach tanító ejtett el. Lenz adatai szerint Magyarországban igen gyakori eset, hogy a vadmacska télen épületekben tanyázik.

A vadmacska a szürkület beálltával kezd préda után járni. Éles szeme, nesztelen járása, óvatossága, ravaszsága, sőt nem kis mértékben bámulatos türelme segíti hozzá apróbb-nagyobb állatokból álló prédájához. A minden macskafélét annyira jellemző ravaszsággal és ügyességgel lopja be a fészkén ülő anyamadarat, a vackában pihenő tapsifülest, a lyukából kimerészkedő üregi nyulat, s a faágon ülő mókust egyaránt. Ha nagyobb állatot szemelt ki prédájául, ennek hátára ugrik, s nyaka verőereit tépi föl. Valódi macska-természet ütközik ki abból a sajátságából is, hogy ha az ugrást elhibázza, az állatot nem üldözi, hanem inkább új zsákmány után néz. A vadászok megnyugtatására elmondhatjuk, hogy a vadmacska tápláléka legtöbbnyire egér-félékből és apró madarakból áll. De, amint már említettük is, alkalmilag nagyobb emlősöket is megtámad; többek közt egészen bizonyos, hogy őzgidák és szarvasborjak leterítésére is elég ereje van. Tavak és hegyi patakok partján örömest leskelődik halakra és vízi madarakra is, s ezeket rendkívül ügyesen kaparintja meg. Fölsorolt tulajdonságainál fogva nagyon kártékonynak minősíthető gondozott pagonyokban, s főleg fácánosokban. S természetes, hogy az erdőséghez közel fekvő falvak lakosságának tyúk- és galambállományából alaposan kiveszi a maga tizedét.

Általában kimondhatjuk, hogy a vadmacska jóval veszedelmesebb ragadozó, mint ezt testének méreteiből következtethetnők. Ez az oka annak is, hogy minden vadász szívből gyűlöli és szenvedéllyel üldözi. S valóban egyiknek sem jut eszébe, hogy az egerek pusztítása révén okozott hasznot javára írja. Pedig, hogy milyen nagy mértékben pusztítja ezeket a káros rágcsálókat, illetőleg minő tekintélyes a vadmacska „működésének” mezőgazdasági haszna, kitűnik Tschudi egyik adatából, amely szerint a megvizsgált példány gyomrában 26 egér maradványait találták. Ürülékében pedig leginkább nyest, görény, hermelin, menyét, hörcsög, patkány, vízi pocok, mezei és erdei egér, valamint cickány csont és szőrmaradványait találta Zelebor; mókusnak és erdei madaraknak csak jelentéktelen mennyiségű maradványai voltak kimutathatók. Kétségtelen tehát, hogy rablónk étlapján apró emlősök játsszák a főszerepét, s minthogy ezek közt mindenesetre az egerek vannak túlsúlyban, kétség merülhet föl abban az irányban, vajjon káros-e a vadmacska, avagy talán mégis több hasznot hajt, mint kárt okoz. A vadász, akinek területét alaposan megdézsmálja, érthető módon ellenségének tekinti, s bizonnyal marasztaló ítéletet hoz ellene; de viszont az erdésznek is, meg a mezőgazdának is inkább hálásnak kell lennie iránta. Zelebor még egy vadászlap hasábjain is a legnagyobb határozottsággal szállott síkra a vadmacska érdekében. Mi a magunk részéről olymódon döntenők el a vitás kérdést, hogy megállapítjuk: a vadmacska itt-ott kártékony is lehet, de rendszerint – hasznot hajt, mert hiszen jóval több kártékony állatot pusztít, mint hasznosat. Ha tehát a vadászat szempontjából üldözendőnek mondható is, annál több az érdeme az erdőgazdaság szemszögéből. Egyébként pedig, minthogy pl. Németország egyes vidékein, ahol régebben gyakori volt, s ma már teljes kipusztulás fenyegeti, már-már inkább arra kell gondolni, hogy „természeti emlék”-ként fenntartassék. Ebben az irányban, úgy látszik, Wiesbaden közigazgatási kerülete tette meg az első lépést, mert 1914–1916. években vadászatát egyenesen betiltotta.

Párzása februárra, kölykezése április havára, vagy május elejére esik; vemhessége 9 hétig tart. Amint Winckell írja, a vadmacska ebben az időszakban – főleg olyan vidéken, ahol nagyobb számban él éppen olyan utálatos nyávogást hallat s olyan zenebonát csap, mint a házimacska. „A skót felvidéken – írja St. John – rendszeresen pusztítják. Régebben gyakran hallottam sajátságos, vad hangjukat, amikor csöndes éjszakákon egymást hívták, s egymásnak felelgettek. Nem ismerek állati hangot, amely oly nyersen és kísértetiesen hangzanék, mint a vadmacskáé, s amely olyan alkalmas lenne babonás félelmet kelteni együgyű hegylakók szívében. Néhányszor találkoztam vadmacskával erdőkben és kőfolyásoknál; egyízben egy egész családot is alkalmam volt meglepni a sziklák közt. A család két öregből és három félig fejlett fiatalból állott.” Párzás idején a vadmacska és a házi mácska közt fennálló ellenséges viszony is enyhül, sőt, amint régóta ismeretes, vadmacska a házi macskával eredményesen kereszteződhetik is. Gyakran lőttek már olyan példányokat, amelyeket joggal minősíthettek a vad- és házimacska korcsának.

A pocakos vadmacska elhagyott borz- és rókalyukakban, sziklahasadékban, vagy faoduban kölykezik. Fiai (5–6) vakon születnek, s a házi macska kölykeihez hasonlóak. Ha az anya nem érzi magát teljes biztonságban, más helyre cipeli kölykeit. Mihelyt a szoptatás időszaka lejár, a kicsinyeket anyjuk bőven ellátja mindenféle apró rágcsálóval, leginkább egerekkel, továbbá vakonddal és madarakkal. Hamarosan annyira kifejlődnek és megerősödnek, hogy a fatörzsek és ágak megmászásában mind nagyobb ügyességre tesznek szert. Rövid idő alatt játszadozás közben nagy tökéletességre viszik a kúszást és az ágakon való ugrálást. Veszély közeledtére egy-két pillanat alatt el tudnak tűnni. A veszedelmet úgy igyekeznek elkerülni, hogy ráhasalnak a vastagabb ágakra, s ott mozdulatlanul meglapulnak. Nagyon éles szem kell ahhoz, hogy ilyen helyzetükben fölfedezhessük őket. Ezt természetesen az öregebb vadmacskák is így csinálják, még pedig leginkább nyáron, amikor a fák sűrű lombozata amúgy is segítségükre van, s a vadász szeme elől elrejti. Amint Winckell mondja, a tíz eset közül legalább kilenc esetben nem látjuk meg őket. Ez még akkor is megesik, hogyha saját szemeinkkel láttuk a vadmacskát a fára fölosonni; s hogyha a kutya alulról állhatatosan ugatja is, még akkor is minden egyes ágát külön-külön alaposan szemügyre kell vennünk, ha meg akarjuk találni”.

Mint a legtöbb kis termetű macskafaj, épp így a vadmacska is nagyon nehezen tűri a fogságot, s nagyon nehezen szelídíthető még abban az esetben is, hogyha kölyök korukban jutnak is birtokunkba. „Háromszögű füleiket oldalt és hátra fektetve, – mondja róluk nagyon találóan Weinland – arcukon olyatén kifejezéssel, amelyet az ember legszelídebben úgy jellemezhetne: senki barátja, prüszkölve és morogva, néha nyávogva kuporognak helyükön; zöldessárga szemük valósággal villámot szór szőrük vadul fölborzolódik s mancsaikkal csapásra készek.” Lassanként azonban mégis csak hozzászoknak ápolójukhoz s közeledtére legalább helyükön maradnak, nem prüszkölnek oly ocsmányul, s végül esetleg még azt is eltűrik, hogy az ember megérintse, vagy megsimogassa őket. Egyébként minden attól függ, miként bánnak velük. Zelebor azt hangoztatja, hogy még öreg vadmacskák is megszelidíthetők. Táplálékukat illetőleg azt kell mondanunk, hogy a fiatalok is, még az öregek is nagyon válogatósak. Leginkább egerek és kis madarak vannak ínyükre, ezeket minden más táplálék fölébe helyezik, a tejet éppoly szívesen nyalogatják föl, mint a házi macskák, viszont a lóhúst makacsul visszautasítják. Sőt még akkor is tönkremennek a fogságban, ha jóminőségű marhahússal etetjük őket. Ezek a nehézségek érthetővé teszik, hogy állatkertekben aránylag ritkán láthatunk vadmácskát, s szinte úgy áll a dolog, hogy könnyebb tíz párducot vagy oroszlánt szerezni, mint egy vadmacskát.

Az elmondottak ellenére viszont pl. Düsseldorfban 1890-ben s újabban a boroszló állatkertben is annyira sikerült fogságban tartásuk, hogy még szaporodtak is. A boroszlói állatkert igazgatója, Grabovszky erről a következőket írja.

Miután már mintegy 11 vadmacskával hiába próbálkozott, mert semmiféle táplálékkal nem tudott kedvükben járni, végül a Rhön vidékről egy pár két éves vadmacskához jutott. Ez a két állat hamarosan megszokta a fogságot, annyira, hogy egymásra következő öt éven keresztül szaporodtak is. A kölykezés időpontja április 13. és május 1. napjai közé esett. A kölykek száma 5, 4, 4, 2, 3 volt. A párzás éjjel történt.

A vadmacskát mindenütt bizonyos szenvedéllyel vadásszák, mert hiszen a vadásztól gyűlölt s a vadállományra nézve veszedelmes ragadozó elejtéséről van szó. Ott ejtik el s úgy, ahol s ahogyan csak lehet. Németországban hajtóvadászatokon lövik, vagy „becserkelik”. Ezenkívül csapóvassal is fogják és méreggel is pusztítják. Vadászata nem egészen veszélytelen. Mert jóllehet az embert, sőt a nagyobb kutyákat is – amíg csak lehet – óvatosan elkerüli a vadmacska, de viszont, hogyha sarokba szorítják vagy megsebesítik, vakmerő elszántsággal ront ellenfelének. S a földühített, fogaival és karmaival veszedelmes sebeket osztogató vadmacska ugyancsak számot tevő ellenfél. „Vadász, jól vigyázz magadra – tolmácsolja Tschudi – és nagyon pontosan vedd célba a bestiát! Ha csak sebet kapott, hátát felgörbítve, farkát magasra tartva, prüszkölve, köpködve, morogva támad neki az embernek s közben védelmére is ügyelve, tajtékzó dühvel ugrik az emberre. Éles karmait oly mélyen vágja belé különösen az ember mellébe, hogy az állatot alig lehet onnan lefejteni s ezek a karmok-ejtette sebek nagyon nehezen gyógyulnak. A kutyáktól annyira nem tart, hogy – ha a vadászt nem látja – a fáról önként is lejön s harcba bocsátkozik velök. A dühös vadmacska nagy veszedelmet jelent a legjobb, legerősebb vadászkutya számára is, mert karmaival hatalmas sebeket ejt s különösen a szemét igyekszik kikaparni a kutyának s kétségbeesett dühvel védekezik mindaddig, míg szívós életének csak egyetlen szikrája is megvan benne”.

St. John a skót felföldön a vadmacskával való egyik találkozását a következőkép beszéli el: „Horgászni indultam s hogy a vízpart egy alkalmasabb pontját érhessem el, sziklákon kellett átmásznom. E közben rakásra hordott avarfűbe süppedtem be s majdnem ráestem az alatta lappangó vadmacskára. Én is úgy megijedtem, mint valószínűleg megijedt az állat is, amely fölborzolt szőrrel csaknem a lábaim közül ugrott ki. Kutyáim néhány szikla felé szorították, ahol, egy kinyúló párkányra kapaszkodva, hová üldözői nem értek föl, megállt s mint a közönséges macska fújt és prüszkölt. Minthogy fegyver nélkül szűkölködtem, jókora fütyköst vágtam le magamnak, hogy ezzel helyéről elzavarjam. Amint azonban 6–7 lábnyira megközelítettem, kutyáim feje fölött egyenest az arcomnak ugrott. S bizonyosan nem menekülhettem volna ép bőrrel ebből a kalandból, ha szerencsémre ugrása közben botommal le nem ütöttem volna. Így azonban eltört gerinccel kutyáim közé zuhant, amelyek aztán segítségemmel alaposan elbántak vele.” Több följegyzés szól arról, hogy a vadmacskával való harcában az ember is sok súlyos sebet kapott, sőt emberhalállal végződő esetek is ismeretesek.

A tulajdonképpeni vadmacskától a mi erdeinkben nem ritkán előforduló elvadult házimacskát minden esetben meg kell különböztetnünk. Ezen azonban sohasem láthatjuk az egyformán vastag, lecsapott végű farkot, a torok világos foltját, s hiányzik a talp sötét színe is; ahol tehát ezek az ismertető jelek nem ötlenek szembe határozottan, legelsősorban korcsokra kell gondolnunk.

A núbiai macska (Felis ocreata Gmelin)

Kaffermacska (Felis ocreata Gm.).

Az ismertetett macskafajokhoz sorozzuk mi a núbiai vagy kaffermacskát (Felis ocreata G m.) is. Egész Afrikában honos, Algírtől a Fokföldig; előfordul továbbá Szíriában és Arábiában is. Még nem tudjuk bizonyosan, hogy mennyire nyomul be Ázsiába. Trouessart ugyan a középázsiai F. caudata Gray nevű fajt, amelynek szürke alapszínét sok fekete folt díszíti, és kis szőrpamat is van a fülein, szintén ide sorozza; viszont Hilzheimer szerint ez a fölfogás semmiesetre sem állja meg a helyét.

Amint ennek a fajnak óriási elterjedési köre alapján várható is, a núbiai macska nagyon sok alfajra oszlik; ilyetén fölosztásának alapja főként a színezet különbözősége. Az alfajok egyike, a F. ocreata maniculata Crtzschm. Különös fontosságú reánk nézve, mert ezt tekinthetjük házi macskánk ősi törzs-alakjául. Testhossza 50 cm, farka pedig valamivel hosszabb 25 cm-nél. Mustrázat tekintetében is gyakran akadunk olyan házi macskára, amely nagyon hasonlít a núbiai őshöz. Bundája fölül többé-kevésbbé fakósárga vagy fakószürke, feje hátulján és tarkóján vörhenyes, oldalain világosabb, a hasán fehéres. Törzsén sötét, keskeny, elmosódott rajzú keresztsávok látszanak, amelyek a végtagokon szembetűnőbbek; feje felső részén és nyakán nyolc keskenyebb sáv fut hosszában. Gereznája egyes részeit még finom fekete pettyezés is tarkázza. Fölül fakósárga, alul fehér és fekete hegyben végződő farkán három széles fekete gyűrű is látható.

A núbiai vagy kaffer macska – amint általában megfigyelték – nagyon könnyen szelidíthető. Ennek a ténynek kiemelése nagyon fontos, mert a szelidíthetőség, mint egyik föltűnő jellemző sajátság, szilárd támasztéka a házi macska leszármazásáról vallott s a következő fejezetben részletezendő fölfogásunknak. Rendkívül becsesek Schweinfurthnak a nyám-nyámoknál szerzett tapasztalatai. Ennek az utazónak szóbeli közlései szerint a núbiai macska azon a területen sokkal nagyobb számban él, mint Afrika bármely más, eddig átkutatott vidékén. Úgy, hogy ennek alapján a sötét világrész legbelsőbb területét kell a F. ocreata bölcsőjének, illetőleg az elterjedése kiinduló pontjának tekintenünk. Igaz ugyan, hogy a nyám-nyámoknak nincs a szó valódi értelmében vett házi macskájuk; de viszont tény az, hogy gyermekeik el-elfognak egy-egy núbiai macskát, ezt a kunyhó közelében pórázra kötik, s rövid idő alatt annyira megszelidítik, hogy ezek a macskák megszokják az illető kunyhót és ennek közeli környékét alaposan megtisztítják a töméntelen sok egértől. Ilyenformán tehát amolyan félig-meddig megszelidített núbiai vagy kaffer macskájuk van az ottani feketéknek.

A házi macska (Felis catus L.)

Házi macska.

Miként az imént megbeszélt F. ocreata-val kapcsolatban is említettük, ezzel a fajjal a legszorosabb kapcsolatban van szelidített leszármazottja, a mi házi macskánk, mostani tudományos nevén Felis catus L. A házi macska leszármazásának kérdését kivált Gaillard, Keller Ottó és Nehring vizsgálatai világították meg. Ezeknek a kutatásoknak eredményeit Hilzheimer a következőkben foglalta össze („Zool. Ann.” 1912.). A régi egyiptomiak Bast nevű istennőjének eredetileg a nőstény oroszlán volt szentelt állatja. Később, az 5. és 6. dinasztia idején azonban ezt a mindenkép nehézkesen kezelhető és veszedelmes állatot a núbiai macskával kezdték helyettesíteni, főként azon az alapon, mert hiszen ez a macskafaj mintegy a nőoroszlán kisebbített másának volt tekinthető. Ettől az időtől és így lett tehát a núbiai macska Bast istennő szent állata, s mint ilyen jutott ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy mumifikálták. De amint a Bubasztiszból, Sztabl-Antarból s egyebünnen ismeretessé vált legrégibb macska-múmiák bizonyítják, a núbiai macskát akkor még nem szelidítették volt meg, illetőleg fogságban nem tenyésztették. Legalább is semmi nyomát sem találjuk az akkori példányokon a domesztikációnak. A szelidítésnek bizonyítható nyomaira csak a 12. vagy 13. dinasztia idejéből való múmiákon akadunk. Ebből a korból valók a Beni-Hasszánban és a Sziutban napfényre került macska-múmián, amelyek között a nagyon fiataloktól kezdve mindenféle életkorú példányok előfordulnak. Ezeket Nehringnek volt alkalma tüzetesen megvizsgálni. Ő azt találta, hogy ezeken a macskákon már nagyon sok elváltozás mutatható ki: többek közt rendellenességek az állkapcson, a fül alakjának ingadozása, de legfőként a színezet nagyfokú variálása. Nevezetes, hogy ebben a korban még sem fehér, sem fekete színű macska nem volt. Gaillard azt állapította meg, hogy a háziállattá lett núbiai macskának az arcorra megrövidült; ez pedig kétségtelen bélyege a domesztikációnak, amint ezt más háziállat esetében is sikerült kimutatni. Egyébként azonban ezeket a kisebb jelentőségű eltéréseket leszámítva, nem találunk semmi olyan bonctani különbséget, amely az egyiptomi szelíd macskának a núbiai fajjal való azonos mivoltát vitássá tehetné.

Itt azt is megemlíthetjük, hogy – jóllehet csak jóval kisebb számban, de mégis – akadt az egyiptomi macska-múmiák közt más macskafaj is, pl. a mocsári hiúz s a szervál. De itt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez utóbbi állatok ha szelídek lehettek is, de semmi esetre sem voltak az egyiptomiak házi állatai.

Valóban föltűnőnek kell mondanunk azt a tényt, hogy az Egyiptomban házi állattá lett macska aránylag csak nagyon későn terjedt el a szomszédos népeknél. Azt ugyan nem tekinthetjük lehetetlennek, hogy megfelelő alkalom esetén egy-egy házi macska példány már jó régi időben is külföldre jutott. Keller Konrád úgy véli pl., hogy Krétában már 2000 körül Kr. e. Keller Ottó szerint pedig Itáliában legalább az V. században Kr. e. kimutatható a házi macska első megjelenése; de annyi mégis bizonyos, hogy ezek az „első fecskék” még nem jelentették a házi macskának szélesebb körű elterjedését Európában. S ámbár egyes kiválóbb utazók (Herodot), vagy egyébként sokat olvasott, kiváló emberek (Cicero) már a Kr. e. utolsó századokban is tudomást szereztek erről az állatról, mégis csak a Kr. u. I. század görög és római íróinak műveiből tűnik ki, hogy a házi macska mindinkább ismertté válik. Plutarchos az első író, aki állatunkat házi állatnak mondja, még pedig a menyéttel egyetemben, amiből viszont az tűnik ki, hogy abban az időben sem volt még általános a macska elterjedése s még nem szorította teljesen háttérbe a menyétet.

Európában való elterjedésének kezdete tehát a Kr. u. I. századra esik. Bizonyos azonban, hogy a század végén is annyira értékelték a házi macskát, hogy még a törvény is gondjaiba vette. Így pl. a walesi Hovel Dha törvénygyüjteményben a macska értéke szabatosan meg van határozva, sőt még az is föl van tüntetve, hogy a vevő milyen követelményeket támaszthat a macska tulajdonságait illetőleg. Ha valaki ilyen állatot a fejedelmi magtárban megölt, büntetésül egy anyajuhot s egy bárányt kellett beszolgáltatnia, vagy pedig e helyett annyi búzát, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy a farkánál fogva lógatott s orrával a földet érintő macskát teljesen befödje. Úgy látszik, hogy Németországban még a VIII. században sem ismerték, sőt még a XIV. században is szerfölött ritka lehetett, mert ha egy-egy major gazdát cserélt, az átadásra kötelezett állatok sorában a macskának is szerepelnie kellett.

Szinte természetes dolog legelső sorban is arra gondolnunk, hogy az európai házi macskának a mi vadmacskánk az őse; ezzel szemben kétségtelenül úgy áll a dolog, hogy mindenesetre a núbiai macskától származik, amit beható bonctani vizsgálatok is igazoltak. A legföltűnőbb bélyegek közül való a farok hossza és vége felé való elvékonyodása, valamint a núbiai macskáéval azonos talp-foltja. Ezekhez még a koponyán megállapítható néhány kisebb-nagyobb eltérés is sorakozik; ezeket az eltéréseket ugyan egyes koponyákon nem igen tudjuk kimutatni, de koponyasorozaton annál biztosabban. S nem szenved kétséget, hogy a koponyabeli eltérések alapján a núbiai macskát éppoly biztosan meg tudjuk különböztetni a mi vadmacskánktól, mint ugyanettől a házi macskát s ugyancsak bizonyos az is, hogy a núbiai s a házi macska koponyája a lényeges sajátságokat illetőleg megegyezik egymással. S ezt az összefüggést, illetőleg a házi macska származására vonatkozó itt kifejtett nézetünket az a negatív bizonyíték is támogatja, hogy eddig még egyetlen történelemelőtti emberi telep föltárásakor sem bukkantak a házi macska csontmaradványaira. Ezzel szemben pedig, mint tudjuk, az európai vadmacska csontjai a legtöbb barlangi diluviális rétegből előkerültek.

Ázsiába, vagy legalább is Szíriába körülbelül abban az időtájban jutott el Egyiptomból a házi macska, mint Európába, de úgy látszik, azon a földrészen gyorsabban terjedt el, mint nálunk, mert a Kr. u. VI. században már Kínában is ismerték. De miután a többi háziállathoz viszonyítva ott is későn kezdett elterjedni s továbbá minthogy egyetlen régibb indiai irodalmi termék sem említi, arra kell következtetnünk, hogy Ázsia lakói sem az ő vadmacskájuk megszelíditése révén jutottak házi macskához, hanem ők is Egyiptomból kapták. Ezt különben a bonctani vizsgálatok is megerősítették.

A házi macskát az európai ember máig már az egész földkerekségen elterjesztette. Manapság már csak ott hiányzik a cica, ahol az éghajlat zordonsága számára elviselhetetlen, – mint pl. a magas északon – vagy pedig olyan nomád életet folytató népeknél, amelyeknél nem találhat „meleg otthon”-ra. Mert a házi macska valóban a szó legszorosabb értelmében vett „házi”-állat. Ezzel azt akarjuk kiemelni, hogy a házi macska – ellentétben a kutyával, amelyik egyenesen az emberhez magához csatlakozott – csak a házhoz ragaszkodik. S ebből folyik az is, hogy a ház gazdájával szemben sokkal inkább megőrizte függetlenségét, mint bármely más háziállat. Vonatkozik ez főleg természetére és szokásaira, amelyeket háziállat létére is megtartott. A házi macska független természete magyarázza meg azt is, hogy könnyen elvadul s ilyenkor veszedelmes ellenségévé válik az apróbb állatoknak, sőt a vadászat s a baromfi-tenyésztés is kárát vallhatja. Sajátos életmódja és szokásai már régen fölkeltették az emberek figyelmét.

A régi egyiptomiaknak szent állatjuk volt, amelynek kimúlása az egész házat gyászba borította. Megöléséért még abban az esetben is halálbüntetés járt, ha megölése nem volt szándékos. Ez a magyarázata annak, hogy mint sok más egyéb is, ami a pogány népek előtt szent, a keresztényeknél ennek ellentétévé válik. Közép-Európában boszorkányokkal hozták kapcsolatba, részint abban a formában, hogy a boszorkányok macskákká tudnak átváltozni, vagy pedig úgy, hogy a walpurgis-éji boszorkány-zsinaton a macskák is résztvesznek. S általában bizonyos kísértetiességet tulajdonítanak lényének s még ma is sok babonának ez a fölfogás a gyökere.

A házi macska nagyon ügyesen kúszik s ámbár a sík földön való haladása nem is valami gyors, mozgása mégis biztos. Még úszni is tud; igaz, hogy jószántából nem igen vág neki a víznek. S hogy a víztől nem irtózik, az is bizonyítja, hogy örömest halászik a vízparton s pompásan ért ahhoz, hogy a partról elérhető kis halakat mancsának egyetlen csapásával megölje és megkaparintsa. Érzékei közül hallása, látása és tapintása kitűnő, viszont szaglása meglehetősen tökéletlen. Tapintásának fontos segédeszköze a bajusza; ismeretes, hogy a bajuszától megfosztott macskának minő bizonytalanná, ingadozóvá válik a járása.

A macskának sok az ellensége, de éppígy vannak rajongói is, akik alaposan tanulmányozták. A macska lényéhez azonban senki sem férkőzött annyira hozzá és senki sem jellemezte állatunkat olyan mesteri módon, mint Scheitlin, akinek leírását alább adjuk. S bár túlzottan lelkes és magasztaló jellemzésében több olyan részlet van, amelyek az állatlélektan mai álláspontja szerint kifogásolhatók, mégis valósággal vétek volna a klasszikus közleményen a legcsekélyebb változtatás is.

„A macska fejlett képességű állat. Már testének alkata is kiválóságra mutat. A macska takaros kis oroszlán, a tigris kisebbített mása. Minden arányos rajta, egy tagja sem nagy, vagy kicsiny; ezért már a legcsekélyebb rendellenesség is észrevehető rajta. Mindene kerekded; legszebb a fejformája, amit a lehúsolt koponyáján is megláthatunk: egyetlen más állat feje sem szebb. Egész csontváza szép, rendkívüli mozgékonyságra és hullámos, szép mozgásra valló. Mozdulatai nem szögletesek vagy zegzugosak; fordulatai alig észrevehetők. Úgy látszik, mintha egyáltalán nem is lenne csontja, hanem csupán valami könnyű tésztából állana a teste. Lelkitehetsége is kiváló s egészen testéhez illő. Mi rendesen túlságosan szigorúan ítéljük meg a macskát, mert torkosságáért gyülöljük, karmaitól félünk, ellenségét, a kutyát túlbecsüljük s nem szeretjük az ellentéteket, ha nem tudjuk valamely egységben föloldani.

„Vegyük most jól szemre főtulajdonságait. Mindenek előtt ügyessége ötlik szemünkbe. Teste és lelke egyaránt pompás, mintha egy ércből való lenne. Milyen ügyesen fordul meg a levegőben még akkor is, ha csak egy-két lábnyi magasságból esik háttal lefelé. Minő ügyességgel áll meg keskeny párkányokon és vékony faágakon még abban az esetben is, ha erős rázásnak van kitéve! Félig testi, félig lelki sajátsága, hogy a tisztaságot szereti; folyton nyalogatja és tisztogatja magát. Gondja van rá, hogy feje tetejétől farka végéig minden egyes szőrszála tökéletesen rendben legyen. Hogy fején is lesimíthassa és megfésülhesse a szőrét, megnyalogatja talpait s így fésülködik. Még a farka hegyét is szigorúan rendben tartja. Ürülékét elrejti, gödröt ás és ebbe temeti. Meg tudja becsülni a magasságot is s alkalmazkodni tud hozzá s minthogy a magasban való járáshoz szükséges, hogy a szédüléstől mentes legyen, erős idegekkel van megáldva. Nem hiányzik a színek és a hangok iránt való érzéke sem. Az embert ruhájáról is, hangjáról is megismeri. Hogyha hívják, az ajtónak tart; kitűnő terep-emlékezete van s ezt fejleszti is. A szomszédságban minden házat, szobát, pincét, továbbá minden háztetőt, hiút, fáskamrát és szénás-pajtát bekóborol. Teljesen a helynek rabja, innen van, hogy jobban ragaszkodik az épülethez, mint lakóihoz. S ha ezek elköltöznek, vagy nem tart velük, vagy pedig, ha magukkal hurcolják, visszaszökik a régi házhoz. Egyenesen megfoghatatlan, miképp talál vissza régi otthonába még akkor is, hogyha zsákba kötve több óra járásnyira vitték el.

„Bármily kedvezőtlen az arány nagyság és erő dolgában a macska és a nagyobb fajta kutyák között, mégis rettenthetlen bátorsággal száll velük szembe. Mihelyt egy kutyát megpillant, jellegzetesen felgörbíti a hátát (macskahát). Szemeiből a harag szikrázik, vagy hirtelen föllobbanó bátorság villámlik, amely az utálat bizonyos nemével párosul. Már messziről kezd köpködni reá, vagy talán el szeretne illanni. Ha találkozásuk szobában történik, az ablakdeszkára vagy a kályhára ugrik föl, esetleg az ajtón át próbál menekülni. De ha kölykei vannak s a kutya közel merészkedik vackához, irtózatosan nekiront, egy lendülettel a fején terem és siralmasan megtépázza az arcát és esetleg belekarmol a szemébe is. Ha a kutya megtámadja, fölemelt mancsokkal és kimeresztett karmokkal várja s nem tágít. Amíg hátfelől nem fenyegeti veszély, nem tart semmitől, mert jobb- s balfelől jövő támadásokkal szemben csapásaival védekezhetik; mancsait kéz gyanánt tudja használni. Öt, sőt még több kutya is megtámadhatja, mégsem tágít. Egyetlen ugrással ugyan átvethetné magát rajtuk, de jól tudja, hogy akkor veszve van, mert a kutya utóléri. Ha a kutya visszavonul, a nélkül, hogy őt megtámadta volna, legtöbbször nyugodtan ülve marad; de ha a kutyák akár tízszer is megismétlik a támadást, mindannyiszor kitartóan védekezik. Ha alkalom nyílik reá, hirtelen valamely magasabb helyre kapaszkodik föl. S amikor fönt biztonságban érzi magát, összekuporodva leül s félig behúnyt szemmel néz le ellenségére, mintha csak azt gondolná, aki kincseit szívébe zárva hordozza, könnyen fitymálhatja az aljas világ üzelmeit. A macska jól tudja, hogy esküdt ellensége sem fára mászni, sem pedig magasra ugrani nem tud. De ha az ember akarja elcsípni, akkor följebb mászik s megugrik; tőle jobban tart. A nyilt mezőn üldözött macska, ha elég erősnek érzi magát, villámgyorsan visszafordul és nekiront a kutyának. Ez rendszerint rémülten futásnak ered. Némely macska veleszületett gyülölettel van eltelve minden kutya iránt s bármelyiket föltétlenül megtámadja, még pedig olyformán, hogy annak fejébe kapaszkodik s karmaival mindig a szemébe vág. Ismerünk olyan macskát is, amelyik sohasem megy a szobába, hanem mindig csak a konyhában tartózkodik. Ilyen aztán nem tűr meg egyetlen kutyát sem a konyhában, ott ő akar úr lenni!

„Bátor természetük hozza magával azt is, hogy egymással is hamarosan összeverekednek. Vele jár ez játékos kedvükkel és pajzánságukkal. Az éjszaka az elemük. Ámbár nappal is megtörténik, hogy a háztetőkön barangolva összemarakodnak, egymást rettenetesen megszabdalják s megesik, hogy tülekedve s egymást el nem bocsátva végiggurulnak a háztetőn s innen lezuhanva még a levegőben is tépik egymást, – s mindezt egy nőstény bírhatásáért – de mindez mégis inkább éjjel történik. Némely kandúr az év bizonyos szakában csaknem minden reggel véres fejjel és alaposan megszabdalt irhával tér haza; akkor egy időre megjuhászkodik s otthon marad. De ez nem tart sokáig. Mihelyt sebei behegednek, megint csak a régi, javíthatatlan bűnös lesz belőle. Különösen a kandúr gyakran megteszi, hogy hetekig elmarad hazulról és szabad folyást enged határtalan szabadságszeretetének. Természetes sokszor már egészen elveszettnek tartják, amikor egyszer csak ismét megjelenik. A nőstény sokkal háziasabb és sokkal jobban ragaszkodik otthonához, mint bármely más állat. Nem mindig a legerősebbek az izgága természetűek, sőt nem is mindig a kandúr a legnagyobb verekedő; vannak igen harcias nőstények is. Ezek kivételt nem ismerve, minden macskába belekötnek, a legerősebb kandúrtól sem félnek, sőt minden módon ingerlik őket. Az ilyen izgágáktól az egész utcasor retteg, mert azon a területen, ameddig tetőről-tetőre eljuthatnak, egyik macska sem érezheti magát biztonságban.

„A macska bátorsága rettenthetlenséggel és találékonysággal párosul. Nem ijeszthetünk rá olyanformán, mint a lóra, vagy a kutyára, hanem határozottan el kell űznünk. Az itt említett két állatfajnak jobb a belátó képessége, a macskának viszont a bátorsága nagyobb. A cicát nem lehet meghökkenteni, bámulatra ragadni. Sokat emlegetik körmönfont ravaszságát, – s ezt jogosan teszik. Néma csöndben, órák hosszat is ott lapul és ólálkodik az egérlyuk mellett; az egér már kiütötte fejét, a cica szeme szikrát hány, – de még mindig uralkodik magán, mint minden ravasz – de a kellő pillanatot nem is szalasztja el.

„Becsületérzés, büszkeség, hiúság nem sok van benne. S ez természetes is, mert a macska nem társaságkedvelő, hanem magányt kereső állat. Diadalainak nem örül, a szégyenkezést nem ismeri. Ha valamiben ludasnak érzi magát, csupán a büntetéstől fél. Ha alaposan lehordják vagy meg is verik, megrázza irháját s néhány perc múlva már szépen vissza sompolyog, mintha semmi sem történt volna. De mégis nagyon hízeleg neki, ha megdícsérik, amikor első vadászzsákmányát, az első egeret behozza a szobába és leteszi a háziak elé. S hogy ezt a dícséretet kellően megértette és jól megjegyezte magának, az is bizonyítja, hogy azontúl minden zsákmányával rendesen beállít, hogy bemutassa ügyességét.

„Hízelgőnek, álnoknak, sőt bosszúállónak mondják; ebben a tekintetben azonban általában nagyon túloznak. Ha valaki megnyeri tetszését, – mert nagyon tud szeretni, de éppúgy gyülölni is – hozzádörgölődzik a fejével és az oldalával az illető fejéhez és oldalához és minden módon hízelegni próbál; reggelenként fölugrik az ágyába s oly szorosan simul hozzá, amennyire csak lehet, sőt meg is csókolja. Ám ne bízzunk minden macskában. Sokszor egész váratlanul karmolnak és harapnak. Ilyetén viselkedésüknek azonban legtöbbször az az oka, mert védekezniök kell alattomos kínzóikkal szemben. Igaz, a kutya nem viselkedik így, de hát a kutya jó bolond. Csupán csak azért, mert a macska nem türelmes és nem jámbor, még nincs okunk álnoknak nevezni. Az álnok macska tulajdonképpen csak ritka kivétel s ilyen a kutyák közt is akad, ha mindjárt ritkábban is.

„Szeretkezésük nagyon érdekes. A nőstények fölkeresik és körülülik a kandúrt, amely ilyenkor nekibőszül s mély hangon morog a kör közepén; a nőstények pedig ott nyivákolnak körülötte mindenféle elképzelhető hangon. A hangverseny egyre botrányosabbá válik. Közbe össze-visszapofozzák egymást és éppen a nőstények, amelyek önszántukból jöttek oda, semmikép sem akarják tűrni, hogy a kandúr hozzájuk közeledjék. Holdvilágos éjszakákon nagyobb zenebonát csapnak akármelyik duhaj társaságnál.”

A házi macska évenként rendesen kétszer párzik; először február végén vagy március elején, másodszor június elején. 56 nap múlva 5–6 fiat vet, amelyek vakon jönnek a világra s csak a kilencedik napon nyilik ki a szemük. Az első kölykezés rendesen április végére vagy május elejére esik, a második augusztus elejére. Az anya már előre kiszemel valami jó búvóhelyet, legtöbbször a szénáspadlást (erdélyiesen hiút) vagy használaton kívül helyezett ágyat s ameddig csak teheti, rejtegeti fiait; főleg a kandúr elől, mert ez, ha szerit ejtheti, valóban fölfalja őket.

A kis macska nagyon kedves, takaros állat. Az anya példás gondossággal ügyel fiaira. Még meg sem születnek s már is puha vackot keres számukra s amint valami veszedelmet sejt, azonnal más helyre cipeli őket. E közben oly gyöngéden fogja meg ajkaival a bőrt tarkójukon s oly óvatosan viszi őket, hogy a kis cicák a költöztetést alig veszik tudomásul. A szoptatás ideje alatt csak akkor távozik mellőlük, amikor vagy magának vagy nekik élelmet kell szereznie.

Sok példa van arra, hogy szoptatós macska kutya-, róka-, házi nyúl-, mezei nyúl-, mókus-, patkánykölykeket, sőt egérfiókákat is hajlandó volt szoptatni s föl is nevelte azokat. Jó magam – írja Brehm – gyerek koromban szintén kísérleteztem ebben az irányban s így a dolog valóságáról saját magam is meggyőződést szerezhettem. Egy macskának, amelyet magam neveltem föl, amikor első ízben kölykezett, egy még vak mókuskölyköt tettem alája. A többi kis mókus mind elpusztult volt már, pedig föl akartuk őket nevelni. S a macskában nem csalatkoztam. A kis árvát a legnagyobb gyöngédséggel fogadta az övéi közé, örömest táplálta és melengette s elejétől kezdve igazi anyai szeretettel és odaadással bánt vele. A mókusfiú pompásan nőtt mostoha testvéreivel együtt s mikor ez utóbbiakat már eltávolítottuk, ő maga még mindig mostoha anyjánál maradt. Ettől kezdve a cica-mama még sokkal jobban szerette a kis állatot. Valóban párját ritkító, bensőséges viszony fejlődött ki közöttük. Tökéletesen megértették egymást, a macska a maga módja szerint szólongatta, a mókus pedig morgással felelt. Csakhamar utána futott nevelő anyjának s együtt jártak házban és házon kívül egyaránt. A mókus, természetes ösztönét követve, nagy hirtelen és könnyedén fölkúszott egy fára, a macska pedig nagy csodálkozással pislogott utána, nyilvánvalóan álmélkodva azon, hogyan tehetett szert ez a kis pocok ilyen korán erre az ügyességre s aztán, kissé nehézkesen, ő maga is utána kapaszkodott. A két állat együtt játszadozott s ha a kis mókus egyben-másban kissé ügyetlen volt is, ez nem zavarta meg a gyöngéd viszonyt s a türelmes nevelő anya nem fáradt bele, hogy újra meg újra kezdje a játékot. Később ugyanaz a macska kis házi nyulakat, patkány- és kutyakölykeket is szoptatott és nevelt föl, sőt ivadékai közt is voltak olyanok, amelyek teljesen méltók voltak kitünő anyjukhoz, mert ők is hasonló szeretettel gondoztak más elárvult teremtéseket.

Giebel az anyai ápolásvágynak e bizonyságait a következőképpen magyarázza: „Az anyamacska olyankor – t. i. amikor fiai vannak – mintegy megtagadja vérszomjas alaptermészetét és hajlandó emlővel táplálni a patkányt, egeret, házi és mezei nyulat is, ha alája teszik. De noha gyámoltja iránt való ragaszkodása még soká megmarad, még ezt sem szabad voltaképpeni szeretetnek minősíteni, mert valójában csak azért fogadja nevelőbe az idegen állatokat, hogy tejmirigyeinek és emlőinek izgalmát csillapítsa”. Ez a magyarázat azonban nem egészen helytálló. Mert minden bizonnyal gondolnunk kell itt arra, hogy abban az időszakban az ápolás vágya is föléled az anyaállatban. Az pedig egyenesen tévedés, hogy akkor vérszomjáról megfeledkezhetnék; hiszen az anyamacska a szoptatás idején még sűrűbben jár préda után, mint egyébkor.

Nincs anya, még az emberek között sem, amelyik nagyobb gyöngédséggel és odaadással ápolná gyermekeit, mint ezt ivadékával a macskaanya teszi. Minden mozdulatában, hangjában és egész magaviseletében tanubizonyságát adja annak, hogy fiainak nemcsak természeti szükségleteiről kíván lelkiismeretesen gondoskodni, hanem még különös kívánságaikat is teljesíti. Amíg kicsinyek és magukkal jótehetetlenek, az anyamacska szünet nélkül táplálásukra és tisztán tartásukra fordítja idejét. Óvatosan közeledik vackukhoz, nagy vigyázattal helyezkedik el a nyüzsgő apróságok között, nyalogatás közben tuszkolja egyiket a másik után emlőihez és szünet nélkül azon fáradozik, hogy testük minden porcikája tiszta legyen, sőt egyetlen szál szőrük se álljon rendetlenül. Szeretet most még hangtalan, legföljebb közbe-közbe dorombol, úgy látszik főleg a maga mulatságára. Azonban a csemeték növekedésével lépést tart, illetőleg megváltozik velök való bánásmódja is. Mihelyt szemük kinyilik – vagyis a 9-dik napon – megkezdődik az oktatás. Eleinte még egészen bambán bámulnak a világba; de tekintetük csakhamar ráirányul a tápláló anyára. Ez most beszélgetni kezd fiaival. Hangja, amely különben fülünknek nem kellemes, ilyenkor olyan behizelgővé válik, aminőt senki sem várt volna tőle. A jellegzetes „miauk”-ből a kellemesebben hangzó „mí” alakul ki, amellyel ő az anya egész odaadását, becéző szeretetét ki tudja fejezni; a „muve”, amellyel egyébként elégedettségét, örömét, vagy kérését szokta kifejezni, most olyan gyöngéd, sokat mondó hanggá válik, hogy lehetetlen ki nem érezni belőle, mennyire igaz szívvel csüng csemetéin. Arra is hamarosan megtanítja őket, mit jelent ez a gyöngéden szólító hang s mikor hallatja, az apróságok hallgatják, figyelnek, majd pedig inkább gurulva és bukdácsolva, mint járva annak irányában oda jutnak hozzá. Az esetlen végtagok egyre ügyesebbé válnak; a csontok, izmok és inak mindinkább engedelmeskednek az ébredő és gyorsan fejlődő akaratnak s ezzel kezdetét veszi a gyermekkor harmadik szakasza, a játék ideje.

A macska játékos természete már a zsenge korban is jelentkezik, de az anya is mindent elkövet, hogy ezt a hajlamot istápolja. Színleg ugyan teljesen közömbösen helyezkedik el fiai csoportjában, de egy-egy mozdulattal is fel tudja kelteni érdeklődésüket. Szemükben értelem kezd tükröződni, fülüket hegyezni kezdik. Az anya mozgó farkahegyét egyik is, másik is el akarná kapni; az egyik csemete előlről, a másik hátulról totyog feléje nagy esetlenül, míg a harmadik az anya hátán keresztül gondolja a megoldást legalkalmasabbnak, ami rendszerint azzal végződik, hogy lebukfencezik. A negyedik az anya füleinek mozgását veszi szorosan szemügyre, míg végül az ötödik gondtalanul adja át magát a szopás élvezetének. A jóságos anyamacska sok anyának szolgálhatna mintaképül abban a tekintetben, hogy fiaitól a legnagyobb lelki nyugalommal mindent eltűr. Egyetlen haragos hangot sem hallani tőle, legfölebb barátságosan dorombol. Amíg csak egy is szopik a kicsinyek közül, a világért sem háborgatná, de mihelyt valamennyi jóllakott, ő maga is részt vesz a hancurozásban, amelyet eddig csupán farkahegye mozgatásával istápolt. Csodálatos ügyességét és mozgékonyságát az esetlen kicsinyek érdekében mérsékelve; ő maga intézi és rendezi a játékot. Majd hátára fekszik, s kezével és lábával labdaként dobálja fiait; majd ott ül a hempergő apróság között, talpa egyetlen mozdulatával meghempergeti az egyiket, a másikat pedig magához öleli, s a látszólag figyelmetlen csemetéket alkalmas fogásokkal hamarosan megtanítja karmaik „szakszerű” használatára. Majd egyszerre fölugrik, egy darabig szalad, s maga után csalja kicsinyeit, nyilván abból a célból, hogy a könnyed mozgásra és gyorsaságra szoktassa őket. A kis cicák már néhány tanóra után is feltűnő haladásról tesznek tanuságot. Esetlen állásuk, ingatag járásuk, ügyetlen mozgásuk csakhamar kipallérozódik. Talpacskáik használatában, mozgó tárgyak elkapásában szembetűnő ügyességre tesznek szert. Csak a kúszás okoz még nehézséget, de játék közben végül ezt is megtanulják. S ezek után még egy fontos feladata van az anyának: kicsinyeiben a bennök szunnyadó ragadozónak fölébresztése. Az eddig a célnak megfelelő könnyen mozgatható tárgyak helyett, aminők: kicsiny kavicsok, golyócskák gombolyagok, papirosdarab, s más hasonlók, most már egy elfogott és lehetőleg sértetlen eleven egeret, vagy pedig hasonló módon szerzett kis madarat hoz nekik az anyjuk; sőt ha ezeket éppenséggel nem tudja megszerezni, egy-egy sáska is szerephez juthat. Nagyot bámul az apróság, de csak egy pillanatig. Hirtelen kedvet kapnak a játékra, de csakhamar föllobban bennük a ragadozás vágya is. Ilyen játék aztán csakugyan ínyére van mindegyiknek. Az „eleven játék” nemcsak mozog, hanem még védekezik is. Ezt keményen kell megragadni, és biztosan kell tartani: ennyi az első pillanatok tapasztalataiból is leszűrhető. Mert hiszen jóllehet az egyik cica erősen meg volt győződve, hogy a nyakon csípett egérkét biztosan tartja, az bizony hirtelen kisiklott karmai közül, s csak az anya éberségén múlott, hogy végkép meg nem menekülhetett. A következő fogás már jobban sikerül ugyan, de viszont az egér kétségbeesésében beléharap a kis cica lábaiba; a csöpp jószág nekikeseredve rázogatja sérült lábacskáját. Hirtelenében ott terem azonban az egyik testvér amelyik megbosszúlja a sérelmet: oly erősen ragadja meg az egeret, hogy többé nem menekülhet. Íme: előttünk a kész – mondhatnók: iskolázott – ragadozó.

Általános a fölfogás, hogy a macskát nem lehet nevelni; de ez nagy igazságtalanság. Mert ha okosan és jól bánnak vele, nemcsak a házhoz ragaszkodik, hanem őszintén vonzódik az emberhez is. Brehm több olyan macskát ismert, amelyek gazdáikat többszöri lakáscserén át is híven követték, s még csak eszükbe sem jutott, hogy a régi házhoz visszaszökjenek. Nem is ritka az olyan macska, amelyik, mihelyt gazdáját megpillantja, azonnal hozzásiet, hizelegni, kedveskedni kezd, barátságosan dorombol, s minden módon azon van, hogy iránta való vonzalmát kimutassa. A macskák az ismerős embert az ismeretlentől nagyon jól meg tudják különböztetni; az ismerősöktől, különösen gyermekektől nagyon sokat eltűrnek; igaz, nem éppen annyit, mint minden kutya, de annyit igen, mint némelyik kutya. Vannak köztük olyanok, amelyek nagy illemtudással kísérgetik gazdájukat sétái közben, nemcsak az udvaron, hanem még a kertben s a mezőn is. Brehm maga is ismert két kandúrt, ezek gazdasszonyuknak még vendégeit is kikísérték, mégpedig a legkedvesebb módon, mintegy 10–15 percnyire; onnan aztán – hizelgő dorombolással búcsút mondva – visszatértek. A macska állatokkal is összebarátkozik. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a macskák kutyákkal is szoros barátságot kötöttek, ami bizony élénk ellentmondásban van a közismert szállóigével. Egy macska nagyon szerette, ha kutya-barátja őt szájával fölkapta, s úgy körülhordozta a szobában. Másokról följegyezték, hogy ha a kutyák összemarakodtak, teljes erejükkel segítségére mentek pajtásuknak; s viszont a kutyák is védelmezték őket macskacívódások alkalmával. Pechuel-Loeschenek volt egy közönséges macskája, amelyik parancsszóra visszahozta az eldobott tárgyakat (vagyis „apportírozott”), lett légyen az akár dívánpárna, akár gombostű; átugrotta a székeket, fölugrott az asztalra, az ember vállára, vagy pedig holtnak tettette magát. Nagy barátságban élt egy szürke papagállyal, s ha ez nevén – „Ichabod” – szólította, odament hozzá; nem vette rossz néven, ha barátja úgy ébresztette föl álmából, hogy megcsípte a farkát, s mindannyiszor nagyon elcsodálkozott, valahányszor a papagály a megtévesztésig híven utánozta az ő hangját. Mindketten nagyon szerettek együtt ülni az ablakban, s onnan nézegetni le az uccára.

Némely macska fényes bizonyságát nyujtja kitünő alkalmazkodó képességének. Lelkes madár-kedvelők rá tudják szoktatni macskájukat arra is, hogy gazdájuk tollas kedvenceihez ujjal se nyúljanak. Giebel az ő Péter nevű szép kandúrján megfigyelte, hogy valahányszor kiszökött a szobából ott tartott barázda-billegetője, a kandúr mindannyiszor szájában hozta vissza, mégpedig a nélkül, hogy a legkisebb mértékben is megharapta volna.

Az egyik macska annyira ragaszkodott Brehm apjához, hogy a leghűségesebb kutya se jobban. Minden elfogott madarat odavitt gazdájának mégpedig alig megsértve, vagy egészen sértetlenül; sohasem bántotta a kitömött madarakat, mint ahogyan ezt a legtöbb macska megteszi, s éppen ezért bízvást beereszthették a szobába, még akkor is, mikor az asztalokon és polcokon sok madárbőr hevert. Az első hívó szóra gazdájához sietett, s mindjárt vagy hizelegni, vagy koldulni kezdett, a szerint, amilyennek a helyzetet fölismerte; tudta ugyanis, hogy vagy egyszerűen csak látni kívánják, vagy pedig valami jó falatot tartogatnak számára. Ha pedig írt vagy olvasott gazdája, rendesen vállára kuporodott, s ott kedélyesen dorombolt. Ha elment hazunnan, elkísérte. Gazdáját halálos ágyában naponta meglátogatta, s órákat töltött közelében. Lehet, csak merő véletlen volt, hogy a hűséges állat semmikép sem akart megválni öreg gazdája holttestétől és koporsójától, s ha elvitték, ismét csak visszatért oda, – de ez mégis említésre méltó adat.

Mindebből az következik, hogy a macskák a legnagyobb mértékben megérdemlik az ember barátságát, s valóban itt volna az ideje, hogy a róluk táplált, s az igazsággal ellenkező véleményeket és híreszteléseket az igazságnak megfelelően megváltoztassuk, illetőleg helyesbítsük. Ezenkívül pedig a macska hasznosságát is jobban meg kellene becsülnünk. Aki sohasem lakott olyan ódon, roskadozó házban, amelyben a patkányok és az egerek kényük-kedvük szerint garázdálkodhatnak, nem is tudhatja, mennyit ér a jó macska. De aki kénytelen volt éveken át ilyen utálatos férgekkel együtt élni, és láthatta, hogy ezekkel szemben az ember tökéletesen tehetetlen, s egyik kárt a másik után szenvedi, s naponta többször is fölbosszantják ezek az undok rágcsálók, az lassanként belátja, hogy a macska egyike legfontosabb háziállatainknak, s ennélfogva nem csupán kíméletet és gondozást, hanem egyenesen hálát és meleg rokonszenvet érdemel. Hiszen egyetlen macska jelenléte is elég ahhoz, hogy a szemtelen rágcsálók garázdálkodása jóval mérsékeltebb formát öltsön, sőt néha ahhoz is, hogy arról a helyről el is vándoroljanak.

Legszívesebben egerekre vadászik a macska. A patkányt nem mindegyik meri megtámadni, de a nagy többség azt is megtámadja; a cickányt megfogja és megöli, de csak a fiatal, tapasztalatlan macska, az öregebb azonban egyáltalán nem törődik vele, mert pézsmaillatát annyira utálja, hogy nem tudja megenni. Változatosság kedvéért gyíkot, kígyót, békát, cserebogarat, sáskát és egyéb ízeltlábú állatot is megeszik a macska. Vadászat közben épp annyi kitartást, mint ügyességet tanusít. Mint céhbeli ragadozó, természetesen sok gonosztettben is ludas. Sok madárkát fogdos el, kivált a fiatalok és gyámoltalanok, tapasztalatlanok közül; meglehetősen nagy nyulakra is ráveti magát, s megfogja az anyányi vagy kimerült foglyokat, megdézsmálja a csirkéket is, sőt némely esetben halászatra is ráadja a fejét. Sok bosszúságot okoz a szakácsnőnek is azzal, hogy minden lehető alkalommal pákosztoskodik az éléstárban, mintegy ezzel is bizonyítva a házhoz való tartozandóságát. De mind e mellett a haszon végösszege a döntő, s ez minden esetben jóval felülmúlja a cica minden kártevését.

Egyenesen bámulatos, hogy milyen pusztítást tud a macska a patkányok és egerek között végezni. De beszéljenek a számok; bizonyság kedvéért iktassuk ide Lenz vizsgálatainak és megfigyeléseinek eredményeit: „Hogy megtudjam, voltaképpen mennyire viheti a macska az egerek pusztításában, bővebb vizsgálatokat végeztem az 1857-iki egérjárásos esztendőben. Két zsemlyesárga, sötéten sávozott félangóra cicát 48 napos korában egy kis, ily fajta kísérletekre alkalmas ólba zártam; a naponta beadott tejen és kenyéren kívül 4–10 egeret is kaptak ráadásul, s mindezt tisztára fölfalták. Mihelyt 56 naposak lettek, mindegyiknek tejet adtam, s ezenkívül 14 anyányi, vagy legalább félig felnőtt egeret. A cicák ezeket is mind fölfalták, semmit sem hánytak ki, pompásan érezték magukat, s másnap ismét kifogástalan volt az étvágyuk... Miután ezeket kibocsátottam, este 9 órakor egy 5 és félhónapos, háromszínű félangóra macskát zártam ugyanabba az ólba, s éjszakára semmi ennivalót sem adtam neki. A kis jószág nagyon szomorú volt, mert hiszen a bebörtönöztetésen kívül még azt is megszenvedte, hogy játszótársaitól is el volt különítve. Másnap reggel egész napra való vízzel vegyített tejet adtam neki; ezenkívül azonban tartalékban levő 40 mezei egeremből is adogattam neki jó néhányat. Mire az óra kilencet ütött, vagyis fogságának 24 órája lejárt, 22 egeret falt föl, amelyek közül 11 egészen anyányi, 11 pedig félig felnőtt volt. E mellett egyszer sem hányt, s általában nagyon jól érezte magát... Abban az esztendőben éjjel-nappal egérvadászaton és egérlakomán voltak macskáim, de szeptember 27-én fél óra alatt mégis fölfalták azt a 8 egeret, amelyeket nekik még külön odavetettem. Ekkor szerzett tapasztalataim alapján teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy egérjárásos esztendőben minden, legalább félig felnőtt macska naponta átlag legalább 20 egeret, vagyis egy esztendőben mintegy 7300 egeret pusztít el. Hogy ha az egérbőség közepes, 3650 darab évi egérátlagot számítok, illetőleg ennek megfelelő számú patkányt. Egyébként pedig a macskákon végzett megfigyeléseken kívül a fogságban tartott baglyokon és ölyveken szerzett tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy az egerek nagyon kevés tápláló anyagot nyujtanak; mert ha ez nem így lenne, a fölsorolt egérpusztítók nem bírnának belőlük olyan rengeteg mennyiséget minden baj nélkül fölfalni.”

De a macskák még más tekintetben is hasznosak. Mert nem csupán a már említett kártékony rovarokat eszik meg, hanem még a mérges kígyókat is megölik. S még hozzá nemcsak a keresztes és homoki viperát, hanem még a valóban félelmetes csörgő kígyót is. „Nem is egyszer volt alkalmam saját szemeimmel is látnom, – írja Rengger – hogy Paraguayban, gyep nélküli homokos talajon a macska üldözőbe vette a csörgő kígyót és meg is ölte. Sajátos „macskaügyességükkel” mancsaikkal pofozzák a kígyót, de vágásai elől viszont ügyesen félreugranak. Ha a kígyó összetekeredik, akkor sokáig nem támadják meg, hanem addig kerülgetik, amíg belefárad abba, hogy folytonosan utánuk forgassa a fejét. Ekkor azonban új csapást mérnek rá, s természetesen villámgyorsan félreugranak. Ezzel a szívós – s tegyük hozzá: vakmerő – módszerrel rendszerint már egy órán belül végeznek a kígyóval, de ellenségük húsához nem is nyúlnak.”

Imitt-amott, pl. Hollandiában, Belgiumban s a Fekete-erdőben gereznája miatt is tenyésztik a macskát. Weinland adatai szerint a Fekete-erdőben lakó parasztok főleg egyszínű fekete, meg szürke („kék”) macskákat tenyésztenek, s ezeket télen leölik, s bőrüket házalóknak adják el. A gereznát rendesen festetlenül dolgozzák föl, s minőségük szerint 2.5–4 márkával fizetik. Még a macskahúsnak is van keletje, s állítólag nagyon ízletes is. Ezt különben Párizs ostroma idejéből Geoffroy Saint-Hilaire egyik ebédjének leírásából is tudjuk, amely szerint „a macskapecsenye valóban pompás volt. Ennek a fehér húsnak nagyon kívánatos a külseje, jó puha, s íze a gyönge borjúhúséra emlékeztet”. A macska tehát még ebből a szempontból is hasznos.

Mindemellett se feledjük azonban, hogy a macska könnyen elvadul, főleg, ha nem tartják mindig szemmel; de különben valóságos elvadulás nélkül is sokat csavarog erdőn, mezőn s a kertekben, s ezenközben nemcsak a vadászoknak okoz érzékeny károkat, hanem az énekes madarakat is gonoszul irtja. Egyetlen állat sem érezheti magát biztonságban tőle, amelyik gyöngébb nála. Sok nyúlfiú terheli lelkiismeretét, de ezenkívül sok fogoly-csirke is. Alaposan megdézsmálja a földön, bokrokon, sőt a fákon rakott fészkeket is. Így az éneklő madaraknak, s általában a madárvédőknek kimondottan ellensége. Ezek alapján nem is vehetjük rossz néven egyetlen vadásznak, s egyetlen madárvédőnek sem, hogyha minden elvadult, vagy erdőn-mezőn kóborló macskát kiirtanak. Védenceiket csak ezen a módon tudják megoltalmazni.

A macska betegségei közt a kosz a leggyakoribb és legveszedelmesebb, mivel nemcsak ragadós, hanem gyakran halálos is lehet. Ezenkívül a kutyákra jellemző „szopornyicá”-t fiatal macskák is megkaphatják. Bélférgektől, főleg pántlika gilisztáktól is gyakran kell szenvedniök.

A macskának kevés a színváltozata. Nálunk a következő gereznaszínek fordulnak elő közönségesen: egyszerű fekete, melle közepén fehér csillaggal; egészen fehér; zsemlye-sárga és róka-vörös; ugyanilyen színben sötétebb és csíkozott; egyszerű kékesszürke; világosszürke sötétszürke sávokkal; háromszínű nagy, fehér és sárga vagy sárgásbarna és szénfekete vagy szürke foltokkal. A kékesszürkék nagyon ritkák, a világosszürkék, vagy ciprusi macskák közönségesek, de csak akkor valódiak, ha lábfejük, s hátsó lábuk talpa fekete. A legszebbek a sötétszürke. vagy feketebarna csíkozatú „cirmos”-macskák. Újabban Pocock (Proc. Zool. Soc. London 1907., I.) olyan változatra hívta föl a figyelmet, amely az egy hátsávval és merőleges keresztsávokkal jellemzett közönséges vadszínűtől eltér. Az ilyen rajzú macskáknak három hátsávuk van; s az egyenes lefutású keresztsávok helyét csavaros, patkóalakú vagy kerek rajzolatok foglalják el. S ámbár ilyen mustrázat egyetlen vadmacskafajon sem ismeretes, e miatt mégsem szabad a leszármazásra vonatkozó nézetünket megváltoztatni, annál kevésbbé, mert ilyetén eltérő mustrázat más háziállatunkon is előfordul.

Az angoramacskát a szó szoros értelmében vett fajtának vagy fajváltozatnak tekintik. Ez a legszebb macskák egyike, s főként nagysága, hosszú, selymes szőre, tiszta fehér, sárgás, szürkés vagy tarka színe, továbbá hússzínű ajka és talpa révén tér el a többitől.

Angoramacska.

Ennek a sajátos szőrözetű macskának kialakulásáról oly keveset tudunk, mint a többi selymes szőrű háziállatunkéről, amelyeket szintén az „angora” jelzővel szoktak illetni. De az kétségtelen, hogy ez a sajátos szőrözet nem jogosíthat föl bennünket arra, hogy az angoramacskát esetleg más őstől származtassuk le, s nem a núbiai vagy kaffer macskától. Egyébként éppen az angoramacska valóban Kis-Ázsiából jutott hozzánk: Pietro della Valle 1521-ben Chorassanból hozta be Itáliába.

Az angoramacskát a házi macskához képest lomhának, de viszont nagyon okosnak és ragaszkodónak mondják: hogy ezt az utóbbi jelzőjét mivel szolgálta meg, valóban nem tudom.

Eldöntetlen kérdés, vajjon a csonkafarkú macskák önálló fajtának tekintendők-e, vagy sem. A legismertebb ilyen állat a Man-szigetéről származó mani macska, amely Dortsetshireben is előfordul. Hosszú végtagjai, különösen aránytalanul hosszú lábai és csonka farka folytán korántsem mondható csinosnak ez a különféle színezetű s mindenkép feltűnő állat. Ezenkívül Kelet-Ázsiában, mégpedig Szunda-szigeteken, legkivált Jávában, s ezenkívül Japánban találkozhatunk velük. Berg, aki újabban („Zeitschr. f. Morphologie u. Anthropologie”, 1912, Sonderheft III.) részletes tanulmánya tárgyává tette a csonkafarkú macskákat és kutyákat, a rendes és csonkafarkú állatok közt minden átmeneti alakot megtalált. Az alább részletesen ismertetett sziámi macska farka végén egy rövidülési folyamat vehető észre, a nélkül, hogy ez egyúttal a farkcsigolyák számának csökkenését is jelentené. Ennek a rövidülési folyamatnak mind a három fokozatát kimutatta a japáni macskákon Berg. Ezek a fokozatok a következők: 1. a farok második felének csekély fokú megrövidülése, 2. a farok mindkét felének megrövidülése, 3. a farok második felének teljes hiányán kívül az első fél rövidülése. A harmadik fokozatra egyedül a mani csonkafarkú macskák szolgáltatnak példát, míg a második fokozatra a japáni macskák.

Martens a Szunda-szigetvilágban és Japánban is látott különböző mértékben megrövidült farkú macskákat; Kessel pedig Weinlandtól hallotta, hogy ott, különösen Szumatra-szigetén minden macskának még fiatal korában leszárad eredetileg meglévő farka. A macska farkatlan mivoltának tehát nem tulajdoníthatunk különösebb fontosságot. Weinland a mani macskáról megjegyzi, hogy fáradhatatlan famászó, hosszú hátsó lábai révén óriási ugrásokkal tudja magát egyik ágról a másikra átlendíteni, aminek következtében a madarakra nézve sokkal veszedelmesebb, mint a közönséges házi macska. Ebből egyenesen következik, hogy ennek a csonkafarkú macskának meghonosítása semmiképpen sem kívánatos.

Említsük meg itt a karthausi macskát is, amelyet hosszú, puha, csaknem gyapjas bundája és egyenletes sötétszürke színezete jellemez.

Szinte különös, mennyire hiányosak és bizonytalanok a Pecsili nevű kínai tartománynak jellegzetes, csüngő fülű mácskáira vonatkozó adatok. Amennyire megítélhető, az ezekről szóló közlések mind ugyanarra a XVI. vagy XVII. századi forrásra utalnak. Martin („Leben der Hauskatze”) határozottan megírja, hogy egy rendőr ezt a fajtát nagyon sokszor látta kínai utazásai folyamán. Bungartz „Illustriertes Katzenbuch”-jában képét is közli annak a csüngő fülű macskának, amelyet egy Kínából hazatért matróztól saját maga vásárolt meg. Szerinte a kínaiak ezeket a macskákat hízlalják, s húsukat valósággal inyencségnek minősítik. Ez a fajta a mi házi macskánknál valamivel nagyobb termetű, bundájuk selymes puhaságú, világossárga színű, füle pedig olyanformán csüng, mint a foxterrieré. Annál különösebb ezek után, hogy Brasz, aki, mint szőrmekereskedő alaposan bejárta Kínát, félremagyarázást nem tűrő határozottsággal ezeket írja: „A kínai angora-szőrű, ú. n. csüngő fülű macskát egész ázsiai utam alatt nem volt alkalmam látni, Sőt azok a kínaiak, akikhez eziránt kérdést intéztem, nem tudtak róla semmit.” („Aus dem Reiche der Pelze.”)

Egyéb ázsiai fajták: a Kaukázusban élő kumániai macska, s a Szibériában honos tobolszki vörösmacska. A nálunk is gyakran látható legszebb fajták egyike a sziámi házi macska; ennek lesímuló szőre a testén fakósárga, a farkán, fülein, lábszárain és pofáján pedig feketésbarna.

A mocsári vagy nádi hiúz (Felis chaus Güld.)

Mocsári hiúz (Felis chaus Güldenst.).

A csausz, mocsári vagy nádi hiúz (Felis chaus Güld.) testhossza kb. 90 cm, amiből 22–27 cm-t a farokra kell számítanunk; a vállmagosság 33–40 cm, súlya 6–9 kg. Meglehetősen tömött gereznájának a sárgásszürke és szürkésbarna színek közt ingadozó az alapszíne. Egyes szőrszálai tövükön okkersárgák, középen feketésbarnán gyűrüzöttek, hegyükön pedig fehérek, szürkésfehérek, majd ismét feketék. Mustrázatát keresztben menő sötétebb pántok teszik, amelyek különösen a nyak előrészén, a törzs két oldalán s a végtagokon szembetűnők. Homloka közepén, rövid, meglehetősen széles sáv fut végig, amelyet mindkét felől keskenyebb és rövidebb csíkok kísérnek; szeme fölött és mellett még néhány vékony csíkocska van. Farkának szőrözetét 6–9 sötét félgyűrű rajza, s a farokvég fekete foltja élénkíti. Fülének külső oldala kívülről szürkéssárga, a belső vörhenyessárga, és gyakran hosszabb, fehéres kisugárzó szőrök födik; a fülpamatnak csak nyomai mutatkoznak. Lába vörhenyesbarna, testének alsó oldala világos-agyagsárga. Szivárványhártyája zöldessárga. Némely példánynak sávos mustrázata nagyon elmosódott, s különösen a vénebbeken egészen el is enyészhet. Indiában hébe-korba egészen fekete bundájú példányok is előfordulnak. A csausz mustrázata tehát nagyon hasonló a mi vadmacskánk s ennek ázsiai és afrikai rokonai mustrázatához; ha ez utóbbiaknak kis fülpamatuk van, úgy tőlük csak a rövid farok révén tudjuk a csauszt megkülönböztetni. A farok hossza azonban a nádi hiúz különböző példányain más és más lehet.

A nádi hiúz elterjedése nagyon széleskörű, mert hiszen Afrikának legnagyobb részét lakja, s éppígy Dél- és Nyugat-Ázsiát is; legsűrűbben Dél- és Kelet-Afrikában, Núbiában, Egyiptomban, Perzsiában és Szíriában találhatjuk, s ezenkívül a Kaspi-tó körüli vidékeken, valamint Indiában egész Burmáig, a Malakka-félszigeten, az Andamanokon és Ceylonban is gyakori. A Himalaja-hegységben a 2500 magasságig fölhatol, ott azonban sűrűbb és hosszabb szőrű a bundája. Palesztinában fajukat a Felis chrysomelanotis Nhrg, Tibetben pedig a F. bieti A. M.-E. helyettesíti. A régi egyiptomiak is jól ismerték, amit az is bizonyít, hogy tetemét bebalzsamozták és szent helyen temették el, akárcsak a macskáét.

Brehm a nádi hiúzzal a Nílus-völgyén is gyakran találkozott; Egyiptomban való gyakorisága különben is ismeretes. Igaz, hogy aránylag nem sokszor kerül szemünk elé. Abban az országban ugyanis nincs oly nagyobb kiterjedésű erdőség, amelyben a ragadozó állat megbujhatna, ennek pedig az a következménye, hogy más, alkalmas tanyahelyet kell keresnie. Valamint a hiéna a sivatag szakadékait sokszor hosszabb időre is fölcseréli a nádassal, és amiképpen a sakál és a róka meglakják a zsombékot s a gabona-táblákat is, éppen úgy a csausz is bátorságban érzi magát ilyen búvóhelyeken is és nem nyugtalanítja az, hogy esetleg hamarosan fölfedezik. Egyiptomban kiváltkép a Nílus áztatta nagykiterjedésű gabonaföldeken tartózkodik nagyon szívesen, míg az időközönként mesterségesen öntözött táblákat elkerüli. De a meglehetősen magas, éleslevelű sással sűrűbben vagy ritkásan benőtt nagy térségeken is szívesen üti fel sátorfáját; ezenkívül azonban elég biztonságban érzi magát a nádasok száraz részeiben, sőt a csatornák partjain húzódó, vagy a mezőt szegélyező sásbokrokban is. Ugyanezt mondják róla Indiában is. „Amint egy ízben Esneh város közelében egy kerten ballagtam végig, – írja Brehm – a sűrű fűben tovasurranó macskafélét annyiban találtam feltűnőnek, mert aránylag nagy volt a feje; testének egyéb részeit elfödte a zsendülő vetés. Inkább a vizsgálódás kedvéért, mint vadmacskára gondolva, rálőttem az állatra, amely engem figyelemre sem méltatott. Halálküzdelmében néhányszor még fölvágódott, de csakhamar kiszenvedett, s ekkor nagy meglepődésemre láthattam, hogy a mocsári hiúz meglehetősen nagytermetű kandúrját ejtettem el. Ettől kezdve figyelmesebb lettem erre az állatfajra. Egy nagy példányt egy nádas helyen való sütkérezése közben leptem meg, de annak ellenére, hogy súlyosan megsebesítettem, mégis megugrott előlem. A többi példányt csak messziről láthattam, mert hamarosan eliramodtak, mielőtt puskavégre kaphattam volna őket.”

A nádi hiúz éjjel is, nappal is egyaránt vadászik. Ilyenkor egészen közel szemtelenkedik a falvakhoz is, s különösen a falvak melletti kertekben szeret meghúzódni. Nem kell sokáig fáradoznunk, hogy őt, vagy legalább a csapáját megláthassuk. Ha a vetés-táblák szélét jól szemmel tartjuk, s nem hagyjuk figyelmen kívül a táblákon keresztül vezető mesgyéket és utakat sem, hamarosan megpillanthatjuk. Igazi macska módjára, egészen nesztelenül sompolyog a növényzet közt, amely rendszerint egészen eltakarja. Időnként meg-megáll és fülel. E közben éppen olyan füljátékot csinál, mint vadászata közben a mi házimacskánk, s farkát is a legkülönbözőbb módon csavargatja, kígyóztatja. Nyugodt, csaknem álmodozó, merev tekintettel – akárcsak a mi cicánk – bámul maga elé. Úgy látszik, nappal inkább hallásában, mint látásában bizakodik, mert legteljesebb nyugalma idején is állandóan mozgatja füleit. A legcsekélyebb nesz is megváltoztatja ezt a képet: az álmodozó sompolygás megszűnik, a csausz fölveti a fejét, fülei rövid s gyors mozdulatokkal a nesz eredési helye felé igazodnak, egész testével lelapulva, teljesen eltűnik a fűben s kígyószerűen kúszik zsákmánya felé, amelyet a legtöbb esetben csakugyan meg is kaparint. Némelykor a teljesen élettelennek látszó nádbokorból egy hatalmas ugrással fölvetődő állatot pillantunk meg, hogy a következő pillanatban ismét teljesen elveszítsük szemeink elől; a nádi hiúz ugrott föl egy felröppenő madár után, amelyet megfelelő közelre lopott be. Zsákmányát főleg az egerek és patkányok hadából szedi, ezeken kívül azonban a nádasban s a földön fészkelő madarakból is; különösen a sivatagi tyúkok, pacsirták, lilék s egyéb mocsárlakó madarak táborát tizedeli. A kertekben megdézsmálja a parasztok baromfiállományát és galambjait, a szántóföldeken a nyúlakat pusztítja, a sivatagok szélén pedig az ugró egereket kapkodja el. Nagyobb állatot – úgy látszik sohasem támad meg; óvatosan kitér az ember elől is; még a megsebesített csausz sem támadja meg a vadászt. Ha megsebesül és sarokba szorítják, természetesen tőle telhetőleg erélyesen védekezik. Ilyen irányú tapasztalatot különösen Dünichen szolgájának volt alkalma szerezni, minthogy a két rosszul irányított lövéssel megsebesített állatot meg akarta fogni. A csausz azonban ráugrott, karmait belevájta, s karját annyira szétmarcangolta, hogy a kocavadász hónapokig sínylette az elhibázott lövések keserves következményeit.

Indiában a csauszt, illetőleg – ottani nevén – dzsangel-macskát gonoszindulatú állatnak ismerik, s éppen úgy, mint mi az európai vadmacskát, csak kivételes esetekben szelidíthetőnek; ott a megsebesített állat gyakran neki támadt a vadásznak. Vakmerő rabló hírében áll, mert több esetet emlegetnek, amikor a dzsangel-macska a vadászok szemei előtt orozta el a lelőtt pávát. Ez az állatfaj Indiában is kedveli az emberlakta vidékeket, ahol a baromfiak közt kegyetlen mészárlást visz véghez, mert gyakran pusztán az öldöklési vágy vezérli. Az a dzsangel-macskapár, amelyik Blyth lakóháza alatt ütött tanyát, esténként gyakran hallatott valami különös, zümmögő hangot. Ugyanez az észlelő azt is állítja, hogy ez a ragadozó tyúkot és kacsát nagy számban pusztít ugyan, de a lúdat, az ő tapasztalatai szerint, sohasem bántja. Indiában a dzsangel-macska évenként állítólag kétszer kölykezik, s minden alkalommal 3–4 fia van.

Fogságba kerülő, meglett korú nádi hiúzok a vadmacskafajok módjára nemcsak barátságtalan, hanem egyenesen dühös állatok; ellenben azon az állatok, amelyek fiatal korban jutottak az ember gyámsága alá és jó bánásmódban részesültek, szelídek és barátságosak. Hogy a jó bánásmódért hálásak, s ápolójukhoz ragaszkodók tudnak lenni, bizonyítja Dünichen alábbi elbeszélése. Előre kell bocsátanunk, hogy elbeszélőnk egy olyan fiatal nádi hiúz birtokába jutott, amelyik egy ókori templom romjainak egyik földalatti üregébe pottyant, ahonnan annak síma falain nem bírt kimászni. Közben Dünichen kutyája is az üregbe pottyant, s ott – ha nem is éppen komolyan – támadólag lépett föl az éhségtől már amúgy is nagyon elcsigázott kis állattal szemben; ebből a keserves helyzetből mentette ki a kis ragadozót Dünichen. „A félig agyonéhezett szegény párát nagyon megsajnáltam, ezért magammal vittem, s mihelyt módomban volt, tejjel és hússal megvendégeltem. A megfelelő táplálék, s talán a jó levegő is, megtette hatását, s az én legnagyobb örömömre, sőt kutyám látható megelégedésére, teljesen föléledt. A kutya az újonnan szerzett és megmentett pajtás minden mozdulatát élénk figyelemmel és részvéttel kísérte, s állandóan azon mesterkedett, hogy iránta táplált jóindulatát megértesse, s a kis hiúzt a közös játék szolgálatának megnyerje. A kis ragadozó egy csöppet sem akaratoskodott, ellenkezőleg, megadással tűrte, hogy megfogjam, s vele bármit tegyek, s a nyujtott tápláléknak mohó étvággyal esett neki. Ettől az időtől fogva, bárhová mentem, hűséges kísérőmül szegődött; ha teveháton keltem útra, fölugrott hozzám a teve hátára, s így utazta be velem Núbia nagy részét, s amikor én órák hosszat másoltam a feliratokat, egy tapodtat sem tágított oldalam mellől. Kutyámmal is állandóan barátságos viszonyban volt: huza-vona sohasem fordult elő kettejük közt, sőt naponta órák hosszat is a legbarátságosabban eljátszogattak”.

A csausz mai nagy elterjedési köre már magában is valószínűvé teszi, hogy ez a faj a negyedkorban még nagyobb területen, legalább is Közép-Európáig volt elterjedve. S így valóban nem lesz meglepő, ha a bajóti Baits-barlang-ból napfényre került „föltünő nagy vadmacskacsontok alaposabb vizsgálat során a csausz maradványainak fognak bizonyulni.