5. Hirákék (Tayra Oken)

[Más neve: Galera.]

A braziliaiak hiráréja, s a paraguaiak tayraja az Oken-féle Tayra nemzetség képviselője, amelynek csak egy orrgödre van. A tayra 1.1 m hosszú, de ebből mintegy 45 cm-t a farokra kell számítanunk. Sűrű bundája a törzsén, lábain és farkán barnásfekete, az arc halvány barnásszürke, a fej egyéb részei, tarkója s a nyak két oldala hol hamuszürkék, hol pedig sárgásszürkék. A fül színe vörhenyessárgába játszó. A nyak alsó oldalán nagy sárga folt van. A hím nem különbözik a nősténytől. Vannak azonban színbeli eltérések, nevezetesen a fej és a nyak színe hol világosabb, hol meg sötétebb, a nyak foltja pedig néha sárgásfehér. A fehér színű példányok, vagyis albinók sem túlságosan ritkák.

A hiráre (Tayra barbara L.)

Hiráre (Tayra barbara L.).

A hiráre Közép- és Dél-Amerikában, Dél-Mexikótól Paraguayig, sőt még ennél is délebbre terjed, ezen a területen előforduló állatokat azonban több alfajba csoportosítják. A tayra egyáltalán nem ritka, sőt helyenként nagyon is közönséges állat. Azokban a braziliai erdőkben, amelyeket Wied herceg átkutatott, mindenütt előfordul, s minden ültetvényes jól ismeri. Rengger szerint részben a magas fűvel benőtt mezőkön, részben pedig a sűrű erdőségekben tanyázik. Amott az öves állat egy elhagyott lakása, emitt valami fa odva nyujt neki megfelelő szállást. A tayra éppenséggel nem kizárólagosan éjjeli állat, sőt inkább kevéssel virradat előtt indul csak portyázó útjára, s különösen borult időben délig is elbarangol. A dél meleg óráit vackán szunyókálva tölti, s azt csak estefelé hagyja el, s most késő éjjelig vadászik. Nagyon kártékony állatnak tekintik, amely a lakóházak közelébe is odatolakszik.

A hiráre minden olyan apró emlőst lemészárol, amely nem tud ellene védekezni. Leginkább aguti, tengeri nyúl, egér s más mindenféle védtelen fiatal állat esik neki zsákmányul. Fátlan síkságokon a mezei tyúkokra és fiatal nandukra vadászik, az erdőben pedig fölkúszik a fákra, s kiszedi a madarak fiókáit. Ha a baromfiólakba betörhet, a szárnyasnak fejét leharapja, s kifolyó vérét olyan mohósággal nyalja föl, mint a nyuszt, vagy a görény. Kitűnő kúszó létére a legmagasabb fákra sem röstell a fölmászni, hogy a madarak fészkét kirabolja, vagy a vadméhek mézéből torkoskodjék. Mindig fejjel előre megy le a fáról, s ezt oly bámulatos biztonsággal teszi, aminőt más emlősnél csak nagy ritkán tapasztalhatunk. „Ámbár nem túlságos gyors futó, – beszéli Wied herceg – mégis igen sokáig követi nyomon a vadat, s kitartásával állítólag kifárasztja és el is fogja. Állítólag látták, amint egy kis szarvast addig üldözött, amíg ez holtra fáradva végre leroskadt, s a hiráre még elevenen kezdte ki.”

Vackát a tayra – Hensel szerint – csaknem mindig földalatti üregben rendezi be; Hensel kutyái csak egyszer akadtak rá sziklák alatt. „Nehéz munka volt, amíg levágott, hatalmas fákkal, mint emelőrudakkal annyira félrehengergettük a sziklatuskókat, hogy végre hozzájuthattunk az anyához és két kicsinyéhez. Ezek még vakok voltak, s úgy látszik, csak alig néhány naposak. Külsejük és hangjuk nagyon emlékeztetett rókakölykökre, s valóban alaposan szemügyre kellett őket venni, hogy valamivel rövidebb végtagjaik és mind az öt ujjukon látható hosszabb karmaik révén meg tudjuk őket különböztetni”.

A hirárét egész Dél-Amerikában meglehetős gyakran szelídítik. Schomburgk gyakran látta az indiánok konyháiban, s úgy neki, mint Renggernek is hosszabb ideig volt fogságban tartott példányuk. A két kutató észleletei körülbelül a következőkben foglalhatók össze. Az állatot tejjel, hússal, hallal, főtt jamsszal, érett banánnal lehet táplálni, tehát valóban könnyen eltartható. Ha eleséget mutatnak neki, mohón ugrik utána, rögtön megragadja kezeivel és fogaival, s amennyire lehet, távolabb hurcolja. Azután lehasal a földre, kezeivel tartva a húst, olyanformán rágcsálja zápfogaival, mint a macskák. Ha eleven szárnyast vetnek neki, egyetlen ugrással elkapja és lenyomja a földre s a feje közelében föltépi a nyakát. Ugyanígy tesz a kis emlősökkel, sőt, ha gondosan nem idomították, kutya- és macskakölykökkel is. A vért nagyon szereti; mielőtt a lemészárolt állatot fölfalná, előbb kifolyó vérét nyalogatja föl. Ha falatozás közben háborgatják, dühösen harap. A folyadékot lefetyelve habzsolja föl. Nagyon szereti a tisztálkodást, fényes, fekete bundáját folyton nyalogatja. Haragjában sajátságos pézsmaillatot áraszt, amely a végbélnyilás alatt lévő redő mirigyeinek váladékától ered. Ha türelmesen bánnak vele, nagyon megszelidül, játszik az emberrel, engedelmeskedik hívásának, s ha szabadon eresztik, gazdáját macskamódra követi mindenfelé a házban.

„Nekem két hirárém volt – írja Bornmüller A. – s ezek, mihelyt engem megpillantottak, hozzám futottak, egész a vállamig fölkúsztak, úgyhogy szenvedélyes és nekem bizony sokszor fájdalmat is okozó hizelkedéseiktől alig tudtam szabadulni. Amíg csak nem zártuk el őket, nem tágítottak oldalam mellől.” Játék közben a kölyök-kutyákhoz hasonlóan halkan mormog; ha türelmetlenkedni kezd, rövid vonítást hallat. Azonban bármennyire kedves is, a kisebb háziállatoknak, nevezetesen a baromfinak mindig veszedelmes ellensége marad. Fogságban, ha állandóan megkötve tartják, vagy ketrecbe zárják, annyiban változtatja meg szokását, hogy az egész éjjelt átalussza, de ha a lakásban szabadon futkározhat, akkor csak éjféltájban és a déli órákban alszik, s reggeltől estig egerekre és patkányokra vadászik, amelyektől minden macskánál alaposabban megtisztítja a házat.

A hirárét csak azok a vad indiánok eszik meg, akiknek ínye szerint semmiféle hús sem lehet rossz ízű. Az európaiak undorodnak tőle. Az indiánok a bőrét is fölhasználják, belőle apró zsákocskákat varrnak, vagy apróbb szíjakra hasogatják, s ezeket ékességül viselik; de azért nem nagyon vadásszák. Ha a hirárét üldözik, ha csak teheti, lyukba vagy odvas fába rejtőzik, avagy fölmászik valami magas fára s a szomszédos fa lombjai közt menekül tovább, de csakhamar ismét leereszkedik a földre. De ha nincs effajta menedéke, a kutyák hamarosan utolérik, mert gyorsan nem tud futni, s rövid küzdelem után végeznek vele.