4. Torkos borzok (Gulo Storr)

A rozsomák, vagy torkos borz, amely a menyétfélék családjának legesetlenebb alakja, külön nemzetség tagja. Ennek ismertető bélyegei a következők: a törzs zömök és erőteljes, a farok rövid és nagyon lombos, a nyak vastag és rövid, a hát ívelt, a fej nagy, az arcorr hosszúkás, vége azonban tompán lemetszett; a végtagok rövidek és erősek, az esetlen kezek és lábak ötujjúak, nagyon erősen hajlott, s két oldalt összenyomott karmokkal fegyverzettek. A fej a borzéhoz hasonló, de valamivel szélesebb, zömökebb és erősen boltozott, úgy, hogy a homlok, s az orrhát erősen kidomborodik. A 38 fogat számláló fogazat nagyon erőteljes, a tépőfogak alul és fölül igen fejlettek. A felső harmadik metszőfog kétszer olyan széles, mint hosszú, viszont a megfelelő alsó metszőfog hossza meghaladja szélességét.

A rozsomák vagy torkosborz (Gulo gulo L.)

[Más neve: borealis.]

Rozsomák

Rozsomák (Gulo gulo L.).

A rozsomák 0.95–1 m hosszú, ebből 12–15 cm esik a farkra; vállmagassága 40–45 cm. Orrát rövid és ritkás, lábait erős és fényes, a törzset hosszú és bozontos szőr födi, míg combjai körül, a világos oldalsávokon, valamint a farkán szálkás és nagyon hosszú a bunda. Feje teteje és nyaka barnás-fekete, szürke szőrökkel vegyítve; háta, testének alsó oldala és lábai tompa feketék. Szeme és füle közt világosszürke folt látható, s ugyanilyen színű sáv halad a válltól a törzs oldalán végig. A gyapjúszőr szürke, a test alsó oldalán inkább barna.

A rozsomák földünk északi tájait lakja. Norvégia déli tájaitól és Finnországtól északra, valamint Észak-Ázsián és Észak-Amerikán át Grönlandig fordul elő. Az újvilág torkos borzait három, az óvilágiaktól némileg eltérő alakra bontották. Elterjedési körének déli határa hajdan jóval lejjebb ereszkedett Európában, mint mostanság. Az úgynevezett rénkorszakban egészen az Alpok vonaláig terjedt, s Magyarország felső dilúviumában is megtalálták. Eichwald szerint még jóval később is megvolt Litvánia erdeiben; Brincken még néhány évtized előtt a bialoviesi erdőben észlelte, ahol most már állítólag kiveszett. Bechstein egy Szászországban, Frauenstein mellett régebben elejtett példányról emlékszik meg, Zimmermann pedig egy másikról szól, amelyet Helmstadt közelében, Braunschweigban lőttek. Ez a két utóbbi példány azonban csak eltévedt, vagy megszalasztott állatnak tekinthető, mert nem tehetjük föl, hogy a rozsomák ily késői korban annyira délen fekvő vidéken is tanyázhatott volna. Mostani hazája Norvégia, Svédország, Lappföld, Észak-Oroszország, jelesen a Fehér-tenger partvidéke, a permi kormányzóság, egész Szibéria, Kamcsatka és Észak-Amerika.

A régibb búvárok a legcsodálatosabb dolgokat mesélik a rozsomákról, s nekik köszönhető, hogy ennek az állatnak minden nyelvben egyforma jelentésű a neve. Nevének levezetése különben rendkívül nehéz. A skandináv „Fjeldfras”-ból akarták levezetni. Azonban, amint ezt tapasztalt svéd vadászok állítják, ez a szó a svéd nyelvben teljesen ismeretlen; a norvégben is annyira ritka, hogy Collett („Norges Pattedyr”) is csak zárójelben említi. A Skandináviai félszigeten „jerf” a használatos elnevezés. Úgy látszik tehát, hogy a népies levezetés jár legközelebb a megoldáshoz, mert a torkos borz csakugyan számottevő rabló, s az is megfelel a ténynek, hogy étvágya hatalmas; ezt a tulajdonságát azonban a régi írók még csodálatos módon ki is színezték.

A torkos borz az északi hegyes vidékek lakója; jobban kedveli például a Skandináv Alpok kopár magaslatait, mint az alacsonyabb hegyvidék erdőrengetegeit, de azért ez utóbbiakban is előfordul. A legkopárabb vadon az ő hazája. Nincs állandó lakása, mert szükség és alkalom szerint változtatja; ahol az éj ráköszönt, ott keres magának valami tanyahelyet, egyszer az erdő bozótjában, vagy a sziklák hasadékai közt, másszor valami elhagyott rókalyukban, vagy természetes oduban. Mint minden menyét-féle, ő is inkább éjjeli, mint nappali állat, de különben a napvilág sem zavarja az emberektől nem járt vadonban, ami annál érthetőbb, mert hiszen az ő hazájának nyarán a nap tudvalevően hónapokig sem nyugszik le, s így a kényszerűség is ráviszi a nappali portyázásokra. Radde úgy tapasztalta, hogy Kelet-Szibéria déli határvidékein a rozsomák előfordulása inkább a pézsmaállatokkal, mint a rén-csordákkal van kapcsolatban. Minthogy az előbbi kérődzők előfordulása főkép a vidék növényzetétől függ, azért oly tájakon, ahol a nagy kiterjedésű halványsárga és szürke zuzmós övben a fák elterjedésének legfelsőbb határán az alpesi növényzet még föltünedez, a mósuszállattal együtt a torkos borz is igen gyakori, míg a tenger színe fölött 1000 m magasságban, a bujább növényzet övében mind a két állat csak véletlenül, s nagyon szórványosan fordul elő. Ennek megfelelően a rozsomák a Szaján-hegység keleti részében határozottan hegylakó, de állandó tanya nélkül szűkölködvén, folytonosan kóborol, s a magas hegységnek különösen azokat a vidékeit járja, ahol a pézsmaállatoknak hurkokat állítanak. Hasonló körülmények közt található Szibéria déli részein mindenütt, s ugyanígy áll a dolog, természetesen az ottani változott körülményeknek megfelelően, Észak-Amerikában is.

Mint legközelebbi rokonai sem, ő sem alszik huzamosabb téli álmot. Hatalmas talpai segítségével könnyen jár a havon, s mivel ugyancsak nem finnyás, kényelmesen és vígan él és sohasem lát szükséget. Mozdulatai nagyon sajátságosak, s kivált a járása mindenféle más állatétól különbözik. Ugyanis nagy ívben, egészen sajátságosan hengergőzve, ugrálva és bukfencezve halad előre. Ez a haladási módja azonban olyan gyors, hogy a mi torkosunk a kisebb emlősöket kényelmesen utóléri, sőt huzamosabb üldözés esetén a nagyobbakhoz is elég közel férkőzik. Csapája ennek a járásmódnak megfelelően, mély gödörként tűnik fel a hóban, amelybe mind a négy lábával egyszerre süppedt bele. De viszont ez a különös járása teszi könnyűvé haladását, míg az általa üldözött vad a mély hóban csak nagy erőfeszítéssel haladhat, s hamar kifárad. Bármily esetlen is különben, az alacsonyabb fákra mégis föl tud kapaszkodni. Ezek ágain, szorosan a törzshöz lapulva, sokáig elleskelődik, amíg a fa alatt menő vadra rávetheti magát. Érzékei közül szaglása a legélesebb, de látása és hallása is eléggé fejlett.

Tápláléka leginkább az északi vidékek egereiből áll, de különösen a lemmingek tömegéből fogyaszt el tömérdeket. Minthogy ezek a rágcsálók némely esztendőben óriási módon elszaporodnak, alig kell más vaddal törődnie. Máskor a rókákat és farkasokat követi portyázásaikon, azt remélve, hogy zsákmányukból ő is részesül valamiben. Szükség esetén azonban ő is elszánja magát a nagyobb vadra való vadászatra is. Egészen bizonyos, hogy a rént, sőt a jávorszarvast is megtámadja és lemészárolja. Thunberg úgy értesült, hogy még teheneket is elpusztít, olyformán, hogy kiharapja a torkukat. Lőwenhjelm északi útirajzaiban leírja, hogy a rozsomák a birkanyájakat ugyancsak megdézsmálja; Erman viszont az osztyákoktól arról értesült, hogy ez a ragadozó a jávorszarvast is megtámadja, nyakára ugrik, s szétmarcangolja a torkát. Mindezeket Radde tapasztalatai is megerősítik. A rozsomák a Bajkál-tó melléki hegyvidéken lakó telepítvényesek szarvasmarha-állományára nézve valóságos csapás. S érdekes bizonyosfokú konzervativizmusa. A rénszarvasok a Szaján-hegység keleti vidékeiről 1855-ben nagy tömegekben vándoroltak dél felé, a Jeniszei forrásvidékére; ez azonban nem zökkentette ki a rozsomákat addigi életmódjából, mert – a karagasszok és szojották állítása szerint – a rénszarvasokat arra felé sohasem támadta meg, hanem továbbra is a pézsmaállattal táplálkozott. Swenson Erik, Brehm vadásztársa beszéli, hogy a torkos borz a mély hóban szél ellenében gyakran odalopózik a hófajdokhoz, amelyek a maguk vájta hóbarlangokban bújnak össze, s itt könnyen rajtuk üthet. A vadászok szemében nagyon gyűlöletes állat, különösen azért, mert az elejtett rén tetemét, ha kövekkel gondosan le nem födik, mindjárt kikezdi. Sokszor a csalétket is leszedi a csapóvasról, vagy fölfalja a megfogódzott állatokat. Ugyanígy tesz Szibériában és Amerikában is. A lappok kunyhóiban gyakran nagy pusztításokat visz végbe. Éles karmaival utat váj magának a zárt ajtón, vagy a háztetőn keresztül, s elrabolja a húst, sajtot, szárított halat, s egyéb felhalmozott élelmiszert; ezenkívül azonban szétszaggatja az összegyüjtött állatbőröket is, sőt, ha nagyon éhes, ezek egy részét föl is falja. Télen át éjjel-nappal talpon van, s ha kifárad, egyszerűen gödröt ás a hóba, ebbe belefekszik, behavaztatja magát, s a most már meleg tanyán kényelmesen pihen. A kisebb zsákmányt ott nyomban szőröstől-bőröstől fölfalja, a nagyobbakat azonban gondosan elássa és másodszor is falatozik belőle. A szamojédok állítása szerint az emberi holttesteket is kikaparja a földből, s időnként azokkal él. Néha állítólag ehetetlen tárgyakat is eloroz és eldugja. így Coues is írja, hogy egy őrizetlen vadászkunyhóból törlőruhák, puskák, lábasok, fejszék, kések, takarók és sok más egyéb dolgok tűntek el; a nyomok elárulták, hogy rozsomák volt a tolvaj.

Széleskörű rablóportyázásai miatt a rozsomáknak az északi népek körében ugyancsak nincs becsülete, s ott űzik, hajtják, vadásszák és irtják, ahol érik, noha bőrének sem veszik mindenütt hasznát. Az eszkimó lehasal a rozsomák barlangja elé, s lesi, mikor bújik ki az állat; azután fölugrik, hirtelen betömi a nyílást, s a vadra ereszti kutyáit. Ezek ugyan nem szívesen, de végre lefülelik. Most a vadász odasiet, hurkot vet a rabló nyakába és megfojtja. Norvégiában és a Lappföldön puskával lövik.

A torkos borz kicsiny termete ellenére sem lebecsülendő ellenfél, mert aránytalanúl erős, dühös és szívós. Mondják, hogy még a medve s a farkas is kitér az útjából; az utóbbiak valószínűleg a bűze miatt kerülik. Az emberrel csak akkor száll szembe, ha nincs más menekvése. A vadász elől futással iparkodik menekülni, s ha meghajtják, fára mászik, vagy a legmagasabb sziklaoromra kapaszkodik, ahova ellenségei nem követhetik. Gyors kutyák sík, fátlan vidéken hamarosan utólérik, de rendkívül bátran és ügyesen védekezik ellenük. Egyetlen kutya nem igen bírhat vele; néha még többnek is dolgot ad, míg lefülelik. Ha üldözői elől fára nem menekülhet, hátára fekszik, éles karmaival megragadja a kutyát, a földhöz vágja és úgy összeszabdalja, hogy gyakran belépusztul sebeibe.

A rozsomák ősszel vagy télen párosodik; Norvégiában januárban. Négy havi vemhesség után, tehát rendesen májusban, a nőstény valami elhagyatott hegyszakadékban vagy sűrű rengetegben, esetleg odvas fában puha, meleg vackot készít, s ott 2–3, néha 4 vagy 5 kölyöknek ad életet. Ilyen kotorékot nagyon nehéz fölkutatni, de aki apró kölyökhöz tud hozzájutni, minden különösebb fáradság nélkül nagyon megszelidítheti. Genberg egy torkos borzot húson és tejen nevelt föl, s úgy magához szoktatott, hogy kutya módjára követte őt a mezőn is. Ez a kis állat állandóan sürgött-forgott, mindenfélével ártatlanul eljátszadozott, meghempergett a homokban, beásta magát a földbe, s fölkapaszkodott a fákra. Már három hónapos korában is sikeresen védekezett a kutyák ellen. Sohasem evett mértéktelenül, barátságos volt, s azt se bánta, ha a disznók is vele együtt ettek, de a kutyákat semmikép sem tűrhette maga körül. Mindig tisztán tartotta magát, s nem is volt semmi kellemetlen szaga, kivéve, amikor egyszerre több kutya támadta meg; ezeket valószínűleg bűzmirigyeinek váladékával akarta elijeszteni. Nappal rendesen aludt, s éjjel csatangolt. Szívesebben aludt a szabadban, mint óljában, s általában inkább az árnyékot s a hideget kedvelte. Fél esztendős korában harapósabb lett, de az emberek iránt barátságos maradt. S amikor egy ízben az erdőbe szökött ki, egy öreg cselédnek a szánkójára ugrott föl, s így vitette magát haza. Mennél öregebb lett, annál inkább fokozódott a vadsága, s egyszer úgy összemarakodott egy kutyával, hogy alig lehetett őket széjjelválasztani, de a kutyának segítségére kellett jönni, mert megölte volna. Ismerőseivel még idősebb korában is szívesen eljátszott, de ha ismeretlen emberek botot tartottak eléje, fogait dühösen vicsorgatta, s a botot karmaival megragadta.

Ameddig a fogoly rozsomák fiatal, addig nagyon vidám és játékos, csaknem, mint a medvebocs. Ámbár mozdulatai nem valami gyorsak, mégis állandóan sürög-forog, s csak alvás közben fekszik egy helyben, mozdulatlanul. Ha fát állítanak be ketrecébe, könnyedén megmássza azt s úgy látszik, önmagát is szórakoztatja a sokféle tornászmutatvánnyal, amelyet az ágakon végrehajt. Hébe-korba valósággal játszogat az ágakkal, meglehetős magasságból félelem nélkül a földre ugrik, s onnan ismét ketrece vasrácsán, vagy kedvenc fatörzsén ismét hamarosan fölmászik. Olykor rövid vágtában körülszáguldja a ketrecet, hébe-hóba meg-megáll, s lesi, vajjon a nézők egyike nem dobott-e le egy darab kalácsot, vagy másforma nyalánkságot.

A rozsomák lénye a maga mivoltában mégis csak akkor bontakozik ki igazán, amikor magához hasonlók társaságában lehet. A berlini állatkertben három példány volt ebből a nálunk ritkán látható állatfajból, még pedig egy öreg s két fiatal; ez utóbbiak kölyökkorukban már régebben kerültek ide. Vígabb és szórakoztatóbb látványt képzelni is alig lehet, mint ez a két kölyök volt. Csak nagyritkán s nagyon rövid ideig pihentek, mert a nap legnagyobb részét játékkal töltötték; a játék eleinte mindig nagyon ártatlanul kezdődött, de sokszor komollyá, sőt valóságos párviadallá fajult, amelynek folyamán mind a két rossz csont hasznát vette fogainak és tenyereinek. Szavakkal alig körülírható ugatás, dörmögés és sivalkodás kíséretében dulakodtak egymással, úgyhogy az egyik hol a hátán, hol meg a hasán gyömöszölte a másikat; ha pedig ez lerázta a másikat, s földre teperte, fölugrottak, s fogaikkal estek neki egymásnak, egymás farkát cibálták, s újból jó darabig hemperegtek a földön. Ha vége lett a játéknak, illetőleg viaskodásnak, egymás mögött körülkocogták a ketrecet, megszimatoltak minden zeget-zugot, megvizsgáltak minden útjukba kerülő tárgyat, fölborítottak minden etető és itatóedényt, mintha csak tudatosan akarták volna a takarítóasszonyokat bosszantani, mert csillapíthatatlan kutató szomjukban minden olyan dologba is beleütötték az orrukat, amihez voltaképpen semmi közük sem volt. Majd ismét haragra lobbantak egymás iránt, s újból kezdődött a játék, illetőleg a dulakodás, amely a figyelmes szemlélőt akár órákra is lebilincselte. Egész másként viselkedtek ápolójukkal szemben, aki egyúttal etetőjük is volt. Az éhes állat minden türelmetlensége nagyon kirivóan nyilatkozott meg náluk. Mindjárt, amikor először láttam etetésüket, megértettem – mondja Brehm – hogy miért kapták a „torkos borz” nevet. Vinnyogva, üvöltve, dörmögve, nyafogva, fogaikat csikorgatva, egymást kölcsönösen fölpofozva, s más ilyen kölcsönös „barátságos kellemezkedés” nyilvánítása közben, szinte őrjöngő dűhvel száguldoztak körül a ketrecben, mohón lesve a sóvárgott húst, s ha ápolójuk késlekedett, mintegy kétségbeesetten vonaglottak a földön. De mihelyt a koncot odadobta nekik, oly fékezhetetlen mohósággal estek neki, aminőt én egyetlen más állatnál sem tapasztaltam, legkevésbbé pedig olyan rendszeresen és gondosan tápláltaknál, mint aminők az itteni állatkert állatai. A menyétfélék fékezhetetlen vérszomja ezeknél – úgy látszik – olthatatlan falánksággá változott. Minden egyébről megfeledkezve, eszeveszetten rohantak rá a húsra, a fogaikkal és karmaikkal egyszerre ragadták meg és hangos csemcsegés, morgás, prüszkölés közepette roppant mohósággal falták és nyelték. Kétség nem férhet hozzá, hogy a régibb írók meséinek eredetét és bizonyos fokú jogosultságát az ilyen elfogott torkos borzok megfigyelésében kell keresnünk.

Brasz szerint évente 6000 rozsomákbőr kerül a piacra, mégpedig leginkább Észak-Amerikából. Darabjának 30–35 márka az ára. Bizonyos azonban, hogy ennél a számnál jóval nagyobbra rúg a megölt és megnyúzott torkos borzok száma, jó részüket azonban a kamcsatkaiak, jakutok és más szibériai népek szerzik meg, minthogy igen nagyra becsülik és sok pénzt adnak érte. Radde szerint a Kelet-Szibériában elejtett példányok bőre nem kerül kivitelre, mert már helyben 4–5 rubelt is megadnak darabjáért. Az ázsiai népek, valamint a lengyelek is nehéz bundákra alkalmazzák, az amerikaiak és franciák viszont lábtakaróknak használják, amire különböző színük és a szőr hossza miatt nagyon alkalmasak.

A menyét-félék családjába tartozó karcsútestű, s főként a nyusztokra emlékeztető ragadozók a grizonok vagy huronok (régebben Galictis néven foglalták össze), amelyek Közép- és Dél-Amerikában élnek. Ismertető jegyeik: a meglehetős vaskos, hátul kiszélesedő, s az arcorron kissé előregörbült fej, kicsiny lekerített fülek, aránylag nagy szemek, rövid végtagok, mérsékelt nagyságú, öt ujjú. Úszóhártyákkal és erősen meggörbült karmokkal fölfegyverzett lábak, csupasz, duzzadt tenyerek és talpak, közepes vagy elég hosszú farok, rövidszőrű gerezna, s a többi menyétféléétől jórészt elütő fogazat. A fogazat 34 fogból áll, éppúgy, mint a bűzös borzoké, de feltünően erőteljes. Különösen a felső állkapocs metsző- és szemfogai vaskosak, míg a felső négy, s az alsó öt zápfog kevésbbé zömök. Nekik is vannak fartőmirigyeik, amelyek váladéka erősen pézsma szagú.

Ezt a csoportot ma két nemre tagolják, amelyek egymástól külsőleg is nagymértékben eltérők.