8. Szkunkok (Mephitis Geoffr. Cuv.)

Míg a szurilók Dél-Amerikára jellemzők, az élénk mustrázatú szkunkok Észak-Amerikában honosak. Legfőbb eltérés az előbbi nemzetséggel szemben az, hogy fogazatuk 34 fogból áll. Zápfog-képletük 3. 1. - 3. 2.

A szkunk (Mephitis mephitis Schreb.)

[Régi neve: Mephitis mephitica.]

Szkunk (Mephitis mephitis Schreb.).

A szuriló ellenlábasaként Észak-Amerika északi vidékein a hírhedt szkunkot találjuk, amelynek fogazata 34 fogból áll. Törzsének hossza 40 cm-re rúg, míg farka mintegy 20 cm. Ragyogó bundájának alapszíne fekete. Orrától kezdve keskeny, fehér csík vonul a szemei közt, mely a homlokán négyszögletes folttá szélesedik, még szélesebbé válik a nyakán s végre a vállon két széles szalagra oszlik, amelyek a farok hegyéig vonulnak, ahol ismét egyesülnek.

A szkunk, mint egyik legérzékenyebb érzékszervünk durva sértegetője régóta ismeretes. Elterjedési köre meglehetősen nagy; leggyakoribb a Hudson-öböl tájékán, innen aztán különösen dél felé terjed. Tartózkodási helye a magasabban fekvő vidék, különösen a fás, bokros folyampartok, vagy a sziklás vidék, ahol hasadékokban és barlangokban tanyázik. Ilyen helyen fiadzik is a nőstény, amelynek egy évadban 6–8 kölyke van.

A bűzösborz, úgy látszik, annyira tudatában van borzalmas fegyverének, hogy viselkedésében nyoma sincs a félénkségnek vagy gyávaságnak. Minden mozdulata lassú és kimért; de ha veszélyt sejt, elég gyorsan is tud haladni. Járásközben csaknem az egész talpára lép, hátát fölpuposítja, farkát pedig lefelé tartja. Itt-ott a földet túrja, vagy eleséget keresve szaglálódik. Ha az ember véletlenül találkozik vele, nyugodtan megáll, fölemeli a farkát, megfordul és szükség esetén egyenesen kiföcskendi a váladékát. Ha kutyák üldözik, Hensel szerint az ülő mókus módjára, egészen a hátára veti a farkát, hátsó felét neki fordítja az ebeknek és mérgében sajátságosan szökdel, olyanformán, mint néha a medvéket látni a ketrecben. A kutyák rendesen tisztességes távolban maradnak tőle. Csak kevés kutyának van elég bátorsága a bűzös borz megtámadására és megölésére. A megtámadott szkunk sohasem föcskendezi el idő előtt dögletes váladékát, hanem mindaddig csak fenyeget, amíg a kutyák nagyon közel jutnak hozzá.

Csak nagyon kivételes esetben támad a bűzösborz akkor, ha nem ingerlik s ekkor is valószínűleg csak abban a hiszemben, hogy megtámadták. „Fiam egy este – beszéli Siedhof – lassan bandukolt a szabadban, egyszerre csak egy szkunk egyenest nekitámadt és belemart a nadrágjába. A fiú nagy fáradsággal lerázta magáról s agyonrúgta. De amint hazaérkezett, az állat váladékától nedves ruhái olyan átható, undorító fokhagymaszagot árasztottak, hogy az egész ház tele lett vele s a nálunk éppen látogatóban volt ismerős családok rögtön elmenekültek, a lakók pedig, akik el nem távozhattak, hányni kezdtek. Semmiféle szellőztetés és füstölőszer nem használt. A csizmáinak, mihelyt átmelegedtek, még 4 hónap múlva is szaguk volt, jóllehet füstre akasztottuk volt és klórosvízben is megmostuk. A szerencsétlen kaland decemberben történt s akkor ástuk el az állatot is a kertben, de sírját még a rákövetkező augusztusban is meg lehetett találni – a szagáról”.

Frőbel egyszer neszt hallott maga mögött s amint megfordult, észrevette a bűzösborzot, amelyet nem ismert; a szkunk, mihelyt észlelőnk feléje fordult, rögtön izgatott lett, morogni kezdett, majd lábaival topogott. S amint Frőbel botját ráemelte, ruháját, arcát, haját az állat utálatos váladékával hirtelen lefröcsentette. Nemcsak a ruhát, hanem még arcát és haját is órák hosszat kellett Frőbel-nek füstöltetnie, amíg a szag végre eltünt.

Azt még nem derítették ki, vajjon a bűzösborzok egymást is leföcskendezik-e, pedig bizonyára érdekes lenne ezt tudnunk. Bizonyos fokig természetesnek kell ugyan tartanunk, hogy az a szag, amelyet az állat maga terjeszt, önmagának rendszerint nem kellemetlen, sőt néha kellemes illatnak is tünhetik föl.

Fogságukban a bűzös borzok nem ürítik ki mirigyeiket, ha gondosan ügyelnek arra, hogy semmiféle izgalom ne érje őket. Rövid idő mulva nagyon megszelídülnek s némileg ápolójukat is megszokják, ámbár eleinte mindig farkukat fölemelve farolnak feléje, hogy félelmetes fegyverüket minden pillanatban elsüthessék. De erre állítólag csak akkor kerítik a sort, ha verik, vagy nagyon erősen megijesztik őket. Némelyikkel, mint ápolóik állítják, minden baj nélkül lehet bánni. Legkedvesebb fekvőhelyük a széna. Egészen rendes ágyat vetnek maguknak s azután egészen gömböc alakjára összegömbörödnek. Evés után orrukat kezeikkel alaposan megtisztogatják, vagyis olyanformán mosakodnak, mint a mi cicáink. Bundájuk is mindig tiszta és síma; hulladékukkal sem piszkolják el soha az almot. Hússal szokás őket etetni, legjobban a kis madarak vannak ínyükre. Gyakran többet fogyasztanak el a szükségeltnél, illetőleg annál, amit meg bírnak emészteni; ilyenkor hányással könnyítenek magukon. Mohóságuk azonban olyan fokú, hogy azt, amit kihánytak, azonnal újból fölfalják, akárcsak a kutyák és a macskák. Ha bőségesen táplálják őket, egész napon át alszanak, s csak este kezdenek járni-kelni, még pedig akkor is, ha ilyenkor még nem is éhesek.

Az északamerikai bűzösborz gereznája igen jó prémet ad; mostanában évenként mintegy 11/2 millió darab, darabonként 6–8 márkájával, kerül piacra; legnagyobbrészüket Németországban használják föl. A közölt mennyiség egynegyedrészét az északamerikai nagy szkunk-farm szolgáltatja. Tudnunk kell ugyanis, hogy ezeken tömegesen tenyésztik ezt a prémállatot és szükség esetén villamos úton ölik meg, hogy bűzmirigyét ne használhassa. A hízlalt állat húsából valamelyes „medicinál”-olajat is nyernek. Merriam szerint az állat puha, fehér húsa nagyon ízletes.