9. Zorillák (Zorilla Is. Geoffr.)

[Más nevük: Ictonyx.]

Afrikában az addig megismertetett bűzösborzok helyét a zorillák, vagy szalagosgörények nemzetsége tölti be. Ez az afrikai nemzetség nagyon közeli rokonságban áll ugyan a föntebb tárgyalt amerikai nemekkel, de talpuk egészen szőrös, fogazatuk pedig inkább az igazi menyétekére, mint a bűzösborzokéra emlékeztet. Zápfogképletük 2. 1. - 2. 1. (2) A hosszúkás tépőfog belső bütyke előrehajló. Az előzápfogak gyökerei feltűnő vastagságúak. Csontvázuk tanusága szerint is a zorillák az igazi menyéteket a bűzösborzokkal összekötő nemnek tekinthetők; sőt még életmódjuk is ugyanezt igazolja. Külsejük, s ezenkívül viselkedésük is leginkább a tigrisgörényekhez teszik őket hasonlókká. Afrika egész területén elterjedtek; ezenkívül Nyugat-Ázsiában Erzerumig találhatók.

A zorilla (Zorilla striata Shaw.)

[Más neve: zorilla.]

Zorilla (Zorilla striata Shaw).

Ennek a nemnek legbiztosabban jellemzett faja a zorilla (régebbi tudományos nevén Z. zorilla), amelyet a Jóreménység-foka előhegységein élő ültetvényesek „egérkutya” néven ismernek. Az állat törzse 35 cm, farka pedig 25 cm hosszú. A törzs hosszú ugyan, de nem nagyon karcsú; a fej széles, az arcorr ormányszerűen megnyúlt; füle rövid, kerekített, szeme közepesnagyságú, szembogara hosszúkás; végtagjai rövidek, kezei meglehetős hosszú, erős, de tompa karmokkal fölfegyverzett. Farka elég hosszú és bozontos, s egész bundája tömött és hosszúszőrű. Alapszíne ragyogó fekete, amelyet több fehér folt és sáv tarkáz. Ez a mustrázat azonban meglehetősen változó. A szemei közt keskeny, fehér folt van, egy másik a szemtől a fülig húzódik; néha mind a kettő összefolyik, s ilyenkor a homlokon egyetlen fehér szalagot alkot, amely az orrhoz érve, csúcsban végződik. Gyakran ajkai széle is fehér. A test felső részét nagyon változó, de mégis bizonyos alapterv szerint alakuló mustrázat díszíti. Némely példány tarkóján széles, fehér keresztpánt látható, amelyből négy keskenyebb csík ered, ezek a háton futnak végig, a test közepén kiszélesednek és három közbeékelődő fekete sáv választja el őket egymástól. A két szélső oldalsáv a farok tövén egyesül, s azután a farkon két oldalt sávkánt vonul végig. Más példányokon az egész tarkó és nyak, sőt a hát elejének egy része is fehér, és csak a lapockák táján erednek a közbeékelődő fekete sávok, amelyek a farkon is folytatódnak. A farok maga hol foltos, hol pedig hosszant csíkolt.

A zorilla különböző változatokban egész Afrikában honos, még a szuezi földszoroson is átterjedt Kis-Ázsiába, sőt állítólag még Konstantinápoly közelében – természetesen csak a kisázsiai oldalon – is előfordul. Legszívesebben sziklás vidéken tanyázik. Ilyen helyeken vagy sziklahasadékokban, vagy pedig fák és bokrok gyökérzete alatt magavájta lyukakban üti fel sátorfáját. Tökéletesen és kizárólag éjjeli életmódot folytat, s ez a magyarázata annak, hogy ritkán kerül szem elé. Kolbe az első, aki állatunkat megemlíti. Tápláléka kisebb emlősökből, főleg egerekből, ezenkívül pedig madarakból, ezek tojásaiból, csúszómászókból és rovarokból áll. A házi szárnyasokra nézve gyakran veszedelmes állatok, mert görények módjára belopóznak a majorságokba, és ott fojtogatnak.

Mozgását illetőleg a zorilla távol áll az igazi menyétektől, mert gyorsnak éppen nem mondható, sőt sokkal inkább tunyának. Legtöbbnyire a föld felszínén jár, de Reichard szemtanuja volt, amikor a zorilla egy fáról ugrott le. A víztől meglehetősen irtózik, holott, ha a szükség rákényszeríti, kitünően úszik. Utálatos fegyverét a zorilla azonképpen használja, mint az amerikai bűzösborzok; s éppúgy, mint ez utóbbiak közt, a zorilláknál is a hímek a veszedelmesebbek, s ezek is főként a párzási időszakban. Ez különben érthető is, mert hiszen ilyenkor rendkívül izgatottak. Nem lehetetlen különben, hogy ez az előttünk irtózatos szag az ő nőstényeik számára egészen kellemes.

A zorilla szaporodásáról, sajnos, semmi biztosat nem tudunk. De azt viszont tudjuk róla, hogy Dél-Afrikában sok holland telepes tart szelídített zorillát házánál, mert kitűnően beválik, mint patkány- és egérpusztító, Sclater szerint az ilyen szelídített példányok nagyon kezesekké válnak, amit egyébként az állatkertek példányain is tapasztaltak.