TIZEDIK REND: Úszólábúak, vagy fókák (Pinnipedia)

FEJEZETEK

Kevés olyan emlősrend van, amely annyira élesen volna körülhatárolva és olyan egységes volna, mint az úszólábúaké. Az egész rendről tiszta képet kapunk, ha csak a borjúfókára gondolunk is. Ez a nagy egyöntetűség a közös életmód folyománya. Életelemük a víz és a rend tagjai a vízi élethez való tökéletes alkalmazkodás folytán kapták orsóhoz hasonló testformájukat és alakultak át végtagjaik úszókká. Hasonló átalakuláson mentek át mindazok az emlősállatok, amelyek szintén vízi életmódot folytatnak. Így szerezték a cetek is úszóikat, amelyek külsőleg a fókákéra hasonlítanak, de más a szerkezetük. Ez a szerkezetbeli eltérés arra vall, hogy e két emlőscsoport egymástól függetlenül tett szert úszóvégtagokra, vagyis sem örökségről, sem pedig törzsrokonságról nincs szó, hanem csak az azonos életmódhoz való alkalmazkodásról, tudományosan szólva: konvergens jelenségről. Az úszóvégtagok, amelyekről ez a rend a Pinnipedia-elnevezést kapta, az első pillantásra megkülönbözteti őket mindenmás gerincestől. A végtagok felső részének megrövidülése, a kéz- és a lábfej meghosszabbodása más vízi gerinceseken is előfordul ugyan, de a két utóbbinak alakja a fókákra igen jellemző. A hátulsó végtag első és ötödik ujja megnyúlik és akkora, vagy még hosszabb, mint a többiek. Ezáltal a hátulsó láb széles úszóvá alakul át. A kézfejen viszont a hüvelyk hosszabbodik meg tetemesen. A legtöbb esetben ez válik a leghosszabb ujjá s a többi egészen a kisujjig – amelyik a legkurtább – fokozatosan rövidebbek. Az ujjak közt úszóhártya van, amely az ujjak hosszúságát jóval felülmúlhatja. A karmok ellenben – noha a valódi fókaféléken még jól fejlettek – az elsatnyulásra árulnak el hajlandóságot.

A vízben való gyors mozgás céljából szükség volt rá, hogy egyik testrész se álljon ki, hogy ezáltal fék gyanánt ne szerepeljen. Ebből a nézőpontból tekintve, könnyen érthető a végtagok felső részének megrövidülése, az ivarszervek sajátságos elhelyeződése – ezek tudniillik a végbélnyílással közös, hasítékszerű gödörben foglalnak helyet –, megmagyarázódik továbbá a rövid, s aránylag vastag nyak, amely éles határ nélkül megy át az orsóalakú, hengeres testbe és a fülkagyló elsatnyulása, amely csak egy családban maradt meg. A gömbölyded testformák kialakulását a bőralatti zsírfelhalmozódás segíti elő. Itt kell megemlítenünk a hátulsó végtagok sajátságos helyzetét is. A hátulsó lábak a rövid farkot közrefogva, hátrafelé irányulnak, úgyhogy talpfelületükkel egymásfelé eveznek.

A vízi életmódhoz való alkalmazkodás további eredménye az, hogy a ferde vágású orrlyuk és a fülnyílás bezárható. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a kis kúpalakú fejen mélyen bemetszett szájuk van, hogy felső ajkukat erős sörték szegélyezik, hogy szemük feltűnően nagy és kevéssé domború, s akkor a külső testalak részletes leírását befejeztük.

A szőrözet többnyire símán fekszik a testhez, csak kevés fajon hosszabbodik meg sörénnyé. A gyapjúszőrözet jól ki van fejlődve. Színezetük túlnyomóan sárgásszürke, gyakran márványozottak, de vannak egyszínű és pettyes fókák is.

A vízi életmódhoz való átidomulás a fogazaton is megfigyelhető. Rágásra a vízben alig van mód, a végtagok pedig alakjuk miatt nem alkalmasak a zsákmány megragadására, ennélfogva az összes fogak – a jelentéktelen metszőfogak kivételével – rágásra alkalmatlan, gömbalakú, vagy több egymásra következő redőből álló képletekké, fogószervekké váltak. A fogazat ennek következtében egyszerűbbé lett. Ez a folyamat egyrészt az összes zápfogak egyformaságára, másrészt olyan fogtípus kialakulásához vezetett, amelyen egy fő-, továbbá 1–1 hátulsó és elülső mellékhegy van. Hasonló fogtípusuk csak bizonyos jurabeli emlősöknek (Triconodontidae) volt. Ez volt a kiinduló típusa az összes többi emlősök magasan specializálódott fogazatának.

Az úszólábúak fogazatának további sajátsága az, hogy a fogak száma egyénenként ingadozik. Egyes fogak, amelyek különben az illető fajnál megvannak, hiányozhatnak, vagy pedig fölös számban vannak meg.

Ha mindezekben a sajátságokban a visszafejlődés kezdetét látjuk, úgy ez a jelenség még szembeötlőbb módon nyilvánul meg a tejfogazatban. A tejfogak csak a füles fókákban és néhány valódi fókában (borjúfóka, Phoca vitulina) törik át a foghúst és csak a világrajövetel után hullanak ki. A többségnél azonban a tejfogak teljesen felszívódnak, még mielőtt kibujhatnának.

A fogazat elsatnyulásával természetesen karöltve jár a rágóizmok elcsenevészesedése, s a koponyának az a része is kevésbbé fejlett, ahová a rágóizmok tapadnak. A falcsonti taraj és a szemgödör felső nyujtványa, a füles fókát kivéve, hiányzik. Ezzel van összefüggésben, hogy a két szemüreg közt csekély a távolság, ami valószínűen a vízi életmóddal járó új szerzemény, mivel az öreg egyének csonthídja még keskenyebbé válik és a szemek fej felszíne felé tolódnak el. Ez az elhelyezés nyilván kitágítja felfelé az állat látóterét, amiből sok haszna van, mivel áldozatát rendszerint alulról támadja meg. A nagy szem lapos szaruhártyájával és gömbölyded lencséjével szintén a vízhez való alkalmazkodás eredménye. Az agykoponya többé-kevésbbé öblös, rendszerint azonban felülről alulra erősebben lapított, mint a szárazföldi ragadozóké. Ez is nyilvánvalóan a vízi életmódhoz való alkalmazkodás következménye és konvergens jelenség gyanánt előfordul más vízi emlősökön, pl. a vidrán is. Valószínű, hogy ez a jelenség a rágóizmok satnyulásával függ össze. További alkalmazkodási jelenség – amelyben az úszólábúak a cetekkel és a szírénákkal osztoznak – a dobüreg falának megvastagodása. Ez alól csak a füles fókák alkotnak kivételt. A hallási csontocskák is tömörek és vaskosak.

Gerincoszlopuk a ragadozókéra emlékeztet. A nyakcsigolyák jól elkülönülnek és fejlett nyujtványaik vannak. A mellkas alkotásában 14–15 csigolya szerepel. A lágyékcsigolyák száma 5–6. A keresztcsont 2–7 csigolyából nőtt össze. Farkukat 8–15 csigolya alkotja. Kulcscsontjuk nincs. A végtagcsontok rendkívüli rövidségükkel tűnnek föl. A kar és az alkar csontjai önállóak maradnak, a kéz- és lábtő szabályosan van kifejlődve. A mellső és a hátsó végtagok ujjai az egyes nemeknél különböző hosszúságúak. Az aránylag jól fejlett agyvelőn éppúgy, mint a ragadozókén, számos tekervény van kifejlődve. Gyomruk egyszerű, vakbelük igen rövid. A véredények a végtagok csodareceszerű érhálózatában és a gerincoszlop alsó felületén különféle sajátosságokkal tűnnek fel. Alsó üres vivőerükön, úgymint a többi búvárállatokén, kiöblösödés látható. Anyaméhük kétszarvú. A mellbimbók száma 2, vagy 4.

Az úszólábúak a föld minden tengerében előfordulnak. Délen éppúgy vannak képviselőik, mint a magas északon, sőt fókák élnek Ázsia nagy beltavaiban is. Ezekbe részint a folyók útján kerültek be, részint ottrekedtek, amikor a vízi összeköttetés megszűnt. A legtöbb faj északon, a legérdekesebb fajok délen élnek. Többnyire a partok közelében szeretnek tartózkodni. Sok faj időnként egyik partról a másikra vándorol, sőt behatol a folyókba is. A szárazra csak bizonyos körülmények közt mennek ki, így a szaporodási időszakban és kölyök korukban. Tulajdonképpeni lakóhelyük mindig a víz marad. A szárazon gyámoltalan állatoknak mutatkoznak, vízben ellenben a legnagyobb könnyedséggel mozognak. A partra, vagy a szirtekre és a jégtáblákra küzködik fel magukat és ott napfürdőznek. Veszély idején hirtelen a vízben teremnek és a mélységben tűnnek el. Az úszásban és a víz alá bukásban nagy mesterek. Teljesen mindegy nekik, hogy hason, vagy hanyatt úsznak-e, sőt – megfigyeléseim szerint – hátrafelé is tudnak úszni. A vízben minden mozdulatot a legnagyobb ügyeséggel hajtanak végre. „A bámulat ragadja magával az embert, ha véletlenül alkalma van a fókát olyankor megfigyelni, mikor a halakat üldözi” – írja Haacke. – „A frankfurti akváriumban a sötét nézőtérből üvegen keresztül lehet betekinteni a fókák tágas medencéjébe, ahol a halakat hajszolják. Elcsodálkozik az ember azon a biztosságon és gyorsaságon, amellyel céltudatos fordulataikat úszóik hajlításával végrehajtják. Nyakuk behúzásával és kinyujtásával a vízben agyonhajszolt halak minden mozdulatát követni tudják. Az áldozat pár pillanat mulva eltűnik a torkukban. Úgy látszik, mintha egyszerűen beszippantanák a halakat. A vízben nagy ügyességgel egyenes állásban tartják fenn magukat, s miközben a halat osztogató őrre ügyelnek, hátsó úszóik gyenge mozgatásával biztosítják helyzetüket.” A szárazon ellenben még azok a fajok is csak fáradságosan csoszognak, amelyek még egyáltalán járni tudnak. A többiek sajátságos, csak a fókáknál megfigyelhető módon cipelik tovább magukat. Ez éppen úgy történik, mint az araszoló hernyók helyváltoztatása. Ha a fóka a szárazon egyik helyről a másikra akar eljutni, a mellére veti magát, testét felgörbíti, mint a macska, azután hátulsó részével, a vékonya táján megtámaszkodik, majd testét hirtelen kinyujtva mellső részét előre tolja. Testének elejét és hátulját váltakozva támasztja meg, s a felgörbítés és kinyujtás segítségével aránylag elég gyorsan változtatja helyét. Ennél a mozgásnál lábai egyáltalán nem szerepelnek, ezeket csak akkor veszi igénybe, ha lejtőn akar felkapaszkodni. Sík talajon néha rájuk is támaszkodik ugyan, de mindig olyan könnyedén, hogy az a segítség, amit ennél a mozgásnál a végtagok nyujtanak, inkább csak látszólagos, mint valódi. A fókák nyomát igen alaposan megvizsgáltam és megállapítottam, hogy a tiszta és puha homokban a mellső lábak lenyomata jó darabon nem látható, holott nyomokat hagyna, ha az állat úszóin járna. A fóka úszóit néha teste mellé szorítja és így gyorsabban csoszog előre, járásra azonban az úszólábak nem valók. Úszóit azonban épp olyan ügyesen fel tudja használni tisztálkodásra, vakarózásra és simogatásra, mint a majmok és a macskák, sőt fogni is tud velük, így p. segítségükkel nyomja emlőihez porontyait.

A fókák valamennyien társasállatok. Magánosokat sohasem látni. Minél elhagyatottabb a vidék, annál több csorda, vagy család üt tanyát; minél kevesebbet találkoznak emberrel, annál kényelmesebbek, mondhatnám kedélyesebbek, a lakott vidékeken ellenben félénk teremtéseknek mutatkoznak. Ezeknek a védtelen víziállatoknak az ember a legveszedelmesebb és legvérszomjasabb ellensége. A ragadozóállatok, mint a jegesmedve, amely a kisebb fajokat támadja meg és egy cetfaj, amely a nagyobbakat sem kíméli, nem pusztít el belőlük annyit, mint a teremtés koronája és így érthető, hogy fókákat csak ott látni, ahol távol él a teremtés főellenségétől, vagy pedig ahol ez védelmébe vette.

A fókák éjjeli életmódot folytatnak. A nappalt legszívesebben a szárazon töltik; alusznak vagy sütkéreznek. A szárazon semmit sem látni abból az ügyességből és fürgeségből, amely őket tulajdonképpeni elemükben annyira jellemzi; a szárazföldön inkább a lustaság megtestesült mintaképeinek mutatkoznak. Nagyon haragusznak, ha kényelmükben megzavarják őket; egyes fajokat alig lehet menekülésre késztetni. Nagy gyönyörűséggel nyujtózkodnak tanyáikon, s hátukat, oldalukat és alsó testüket felváltva süttetik a nappal. Szemüket behunyják, ásítoznak, s inkább hulláknak, mint eleven hústömegeknek látszanak. Az élet jelét csak szabályosan nyitódó és záruló orrlyukuk adja. A szaporodási időszakban heteken keresztül megfeledkeznek az evésről. Végül az éhség mégis felülkerekedik és a tengerbe hajtja őket, ahol lesoványodott testük ismét kigömbölyödik, símává válik és visszaszerzi zsírpárnáit. Haacke megfigyelései szerint, amelyeket Frankfurtban végzett, a koplalást legfeljebb hat hétig bírják. Minél vénebb a fóka, annál lustábbá válik. A fiatalok élénkek, játékosok, s vidám teremések. Mihelyt veszély környékezi őket, valamennyien gyorsan a vízbe vonulnak vissza, ha ellenben hirtelen tör rájuk a veszedelem, a rettegés vesz rajtuk erőt; remegni és nyögdécselni kezdenek, s minden erőfeszítéssel szabadulni igyekeznek. A nőstények és a fiatalok megvédelmezésében egyesek nagy bátorságot árulnak el. Elhagyatott szigeteken annyira közömbösek az idegenekkel szemben, hogy akkor sem próbálnak menekülni, ha köztük fel s alá járkálnak, mindjárt óvatosabbakká válnak azonban, ha az állatvilág gyilkosával, az emberrel ismeretségbe kerülnek.

Érzékeik közül hallásuk a legélesebb, noha fülkagylójuk kicsi, vagy hiányzik is. Látásuk és szaglásuk fejletlenebb. Hangja rekedt, kutyaugatáshoz, borjúbőgéshez, vagy gyermeksíráshoz hasonlít.

Minden fókatársaság egyetlen család. A hím mindig több nősténnyel lép frigyre, úgyhogy e tengeri szultánok háreme többnyire néhány tucat rabnőből áll. A hímek egymással szemben elvakultan féltékenyek. Minden fóka élet-halál küzdelembe bocsátkozik nőstényéért, még szerencse, hogy a viaskodókat egymás harapásai ellen a vastag bőr és zsírpárna bizonyos mértékben megvédelmezi. A nőstény a nász után 10–12 hónappal hozza világra kölykét. Ritkán szül kettős ikret. Azoknak a fajoknak az ivadékai, amelyek a csecsemőruhát még a méhen belül levedlik, születésük után csakhamar a vízbe mennek, a többiek csak az első vedlés után.

Öregek és fiatalok híven összetartanak, az anya élete feláldozásával is megvédi porontyát. A fiatal fókák legfeljebb két hónap alatt annyira fejlődnek, hogy elválaszthatók. Fejlődésük gyorsan megy végbe, a nyerges fóka fiataljai három hónap alatt felényi nagyra nőnek, mint anyjuk. A fókák érettekké 2–6 éves korukban válnak, 25–40 éves korukban már aggastyánok.

Táplálékuk állati anyagokból, főkép azonban halakból, csigákból, kagylókból és rákokból áll. Egyes fajok különböző tengeri madarakra, sőt más fókákra is veszedelmesek. Düsszeldorfban megfigyelték, hogy a fókák azokat a kacsákat, amelyekkel sokáig békességben éltek együtt, hirtelen víz alá rántották és megölték. Egyes fókák emésztésük elősegítésére madarak módjára kavicsokat nyelnek el.

A fókavadászatnak mindenféle módja embertelen mészárlás. Ezért nem is lehetne tulajdonképpen vadászatról, hanem inkább fókairtásról, mészárlásról beszélni. A fókabunkózók nincsenek tekintettel sem korra, sem nemre, sem nagyságra. Ennek az eljárásnak tudható be, hogy csaknem valamennyi fókafaj igen megcsappant, sőt egyesek a teljes kihalás előtt állanak. Azokból a fókacsapatokból, amelyek még a XVIII. században egyes magányos szigeteket ellepték, ma már legfeljebb hírmondók maradtak fenn. A fókák bőre, zsírja és szalonnája, továbbá a fogai keresett árucikkek. Ez magyarázza meg az üldözők buzgalmát. Csaknem minden fókafaj megszelidíthető és mutatványokra beidomítható.

A fókák leszármazására vonatkozóan sötétségben tapogatózunk. A legrégibb maradványok a miocénből származnak és az élő családokba minden nehézség nélkül besorolhatók. A családfa megállapítására háromféle kísérlet történt. Matthew eocénbeli rovarevőkre (mások szerint: párosujjú patásokra), a Pantolestidák-ra vezeti vissza családfájukat. Wortman a Patriofelis-t (Creodonta-emlős) tekinti a fókák őseinek. Ez az állat az eocénben élt. Weber a medvék, illetve még inkább ezek őseitől származtatja le őket. Ez az utóbbi felfogás van legjobban megindokolva; Weber ugyanis sok bonctani hasonlóságot sorol fel, így pl. a dobüreg azonos alkotása, az orrkagylók és a bélcsatorna szerkezete hasonló, stb. Hilzheimer („Handbuch der Biologie”, Stuttgart, 1912/13.) ezeken felül még két másik közös tulajdonságra is felhívja a figyelmet. Az egyik egy élettudományi sajátság, amelyet Hilzheimer hangoztatott legelőbb, s amely abból áll, hogy a fókák közt is, mint a medveféléknél, vannak fajok (pl. Macrorhinus), amelyek a szoptatási időszak alatt nem táplálkoznak; a másik közös vonás a farok rövidsége, amely víziállatoknál csakis öröklött tulajdonságnak tekinthető.

A fókafélék három családja: a fülesfóka (Otariidae), a valódi fókák (Phocidae) és a rozmárok (Odobenidae) közül az első családon található a vízhez való alkalmazkodás legkevesebb jele. Így pl. még valóságos fülkagylójuk van és hátsó lábukat csupasz talpával még testük alá előre tudják hajlítani. Ez a képességük még a rozmároknak is megvan; külső fülkagylójuk tökéletesen visszafejlődött, s e tekintetben fejlettebbek, viszont a kéz- és lábfej kisebb volta, és a miatt, hogy három alsó metszőfoguk is van, kezdetlegesebb típust képviselnek, mint a fülesfókák. A vízhez való tökéletes alkalmazkodást a valódi fókákon figyelhetjük meg. Nincs többé fülkagylójuk, lábuk köröskörül szőrös talpukkal fejlettebb, annyival azonban ősibb típusú, hogy még valóságos karmaik vannak. A kezdetleges és előrehaladottabb jellegeknek ilyetén való eloszlása mellett természetesen lehetetlen a családok eredetét egymásból levezetni, noha a fülesfókák és a valódi fókák közt a rokoni kapcsolatot a középső alsó metszőfog hiánya és több más tulajdonság is elárulja.