A gorillák életmódja

Amit a gorillának szabadon való életéről tudtunk, az a legújabb időkig alig volt egyéb, mint fantasztikus vadásztörténetek leírása. És ebben Du Chaillu vezetett, aki éppen ezek által lett híressé. Reade W. azonban, – aki egyenesen e kérdések tisztázása céljából utazott Afrikába – a londoni állattani társaság ülésén kifejtette, hogy biztos meggyőződése szerint Du Chaillu tulajdonképpen soha nem lőtt le egyetlen gorillát sem. Reade valamennyi régi tudósítói közt – úgy látszik – a legmegbízhatóbb. Ő az összes bennszülötteket, akik csak gorillát ejtettek el, – így a belingiket Muniban, a sikeniket Gabunban, a komikat Fernandovazban, valamint a Belső-Afrikából származó rabszolgákat is, akiket uraik vadászokul használtak – a leggondosabban kikérdezte és a következőket írja:

„Az ő közleményeik a majmokat még annyira sem festik le vadaknak, mint Savage és Ford elbeszélései. Tagadják, hogy a gorilla, ha nem ingerlik, az embert megtámadná. Hagyjátok őket békén – mondják ők – és ő is békén hagy titeket. Ha azonban evés vagy alvás közben hirtelen meglepik, akkor félkörben megfordul, szemeit az emberre irányítja s kellemetlen, panaszkodó kiáltásban tör ki. Ha a vadász fegyvere csütörtököt mond, vagy csak megsebzi a majmot, akkor az néha elmenekül. Néha azonban dühös tekintettel lelógó ajkkal s előreeső üstökkel ellenfelére rohan. Úgy látszik, nem valami gyors, mert a vadászok gyakran el tudnak előle menekülni. Rendesen négy lábon támad, megragadja az illető tárgyat, szájába kapja és beleharap. Általában azt beszélik, hogy a fegyver csövét összeharapja. Ezen azonban nincsen semmi csodálni való, mert a bennszülöttek olcsó fegyvereit minden erősebb állkapcsú állat össze tudja roppantani. Azt a vadászt, aki engem Ngumbi erdőségeiben kalauzolt, egyszer a gorilla megsebesítette. Keze teljesen elnyomorodott, és a fogak által ejtett sebek forradásai az izületben még most is láthatók. Felkerestem őt, hogy mutassa meg nekem pontosan a gorilla támadásmódját. Én alakítottam a vadászt, ő a gorillát. Meghajlott testállásba helyezkedett, én meg úgy tettem, mintha rá akarnék lőni. Most négy lábon rámrohant, megragadta kezemet a csuklónál, szájához húzta, beleharapott és elfutott, – így tett velem a gorilla – mondta ő. A leopárdot általában vadabb és veszedelmesebb állatnak tartják, mint a gorillát. Ha a csimpánzot megtámadják, az is rátámad az emberre. Ugyanezt teszi az orangután és ugyanezt teszik az összes állatok az elefánttól kezdve egészen le a rovarokig. Én tehát semmiféle alapját nem látom annak a feltevésnek, hogy a gorilla vadabb volna, vagy hajlamosabb volna az embert megtámadni, mint más állatok.”

„Személyes tapasztalatok alapján a következőket mondhatom: Láttam a gorillák fészkeit és leírtam azokat, mégis nem vagyok abban a helyzetben, hogy határozottan megmondhatnám, vajjon állandó, vagy csak időleges fekvőhelyül használják-e. Éppígy gyakran találtam gorilla-lábnyomokat, s ezért állíthatom, hogy a majom rendesen mind a négy lábán fut. Fogságban lévő fiatal gorillát és fiatal csimpánzt is megfigyeltem és mondhatom, hogy mind a kettő egyformán tanulékony volt. Végül állíthatom, hogy a gorilla – legalább is néha – az ember elől elmenekül; mert elég közel voltam és hallottam, amint az egyik elmenekült.”

„Amíg a csimpánz a kisebb puszták szomszédságát kedveli, addig a gorilla úgy látszik az őserdők homályos szürkületében érzi jól magát. A fákról ágakat és leveleket tép le, ha azok számára a földről elérhető magasságban vannak. Néha a fákra is felmászik, hogy gyümölcsüket élvezze. Egyik fűfajtát – valószínűleg az Amonum granum paradisi-t, amely a Scitemineak-hoz tartozik és a nedves cserjeerdőkben nő – annyira szereti, hogy ahol ez előfordul, ott gorillára biztosan számíthatunk.”

Később, a mult század hetvenes éveiben, von Koppenfels Hugó, a szenvedélyes vadász tett többször utazást Gabunban és az Ogowe földön, hogy a gorillát otthonában fölkeresse. Koppenfels az első európai, aki a gorillát a vadonban tényleg megfigyelte és maga ejtette el. Ő nagyrészt megerősíti Reade és másoknak hallomáson alapuló adatait és saját tapasztalataival egészíti ki azokat. „A gorilla öreg hypochondrikus emberek módjára él szűk családi körben és mert nagymennyiségű táplálékra van szüksége, nomád életet élve bolyong. Ott üti fel éjjeli sátorát, ahol az alkonyat éri. A gorilla tehát minden este új fészket épít és ezt egészséges, karcsúnövésű, körülbelül 30 cm átmérőjű fákra rakja 5–6 méter magasságban. Fészke gólyafészekszerű és az erősebb ágak első elágazódásánál zöld gallyakból van rakva. A fiatalok és ha még melegre szorulnak, az anyák is, ott alusznak, míg a hím a földön összekuporodva s hátával a fa törzsének támaszkodva tölti az éjszakát. Így védi övéit a leopárd támadásai ellen. A száraz időszakban, amikor az erdők belsejében a víz és táplálék fogytán van, a gorilla felkeresi a bennszülöttek ültetvényeit is és ott majommódra nagy pusztításokat visz végbe. A bennszülöttek ilyenkor őröket állítanak és a legtöbb esetben sikerül is nekik, hogy ismételt tüzelés által elrémítsék. Néha azonban előfordul, hogy az éhség által űzött öreg hím gorillák ez által nem hagyják magukat zavartatni, hanem éjjel folytatják a pusztítást. Ilyenkor azután a károsultak kényszerülve vannak, hogy a telhetetlent kilessék, vagy utána menjenek, hogy ártalmatlanná tegyék. Persze ez csak a legritkább esetben sikerül, mert a ravasz fickó üldözői komoly szándékát azonnal kiszimatolja és akkor egy időre tovább áll.”

„A gorilla, ha nem háborítják, nem támadja meg az embert, sőt elkerüli a vele való találkozást is. Ha azonban meglepik, akkor két lábra áll, melléből utánozhatatlan, rövid, szakadozott, majd röfögő, majd rikácsoló ordítás tör elő, óriási ökleivel veri hatalmas mellét, miközben fogcsikorgatás és végtelenül gonosz arckifejezés kíséretében fej- és tarkószőrét remegve felborzolja. A dühöngő öreg gorilla valóban félelmetes látványt nyujt. Ha az ember nem izgatja őt és idejében lassan visszavonul, mielőtt dühe tetőpontra hágna, akkor alig hiszem, hogy támadásba menjen át. Ha azonban az embert az a szerencsétlenség éri, hogy csak gyengén sebezi meg, akkor meg vagyok győződve, bár magam sohasem éltem át, hogy a vadászra támad. Amennyire megfigyelni alkalmam volt, a gorilla növényi anyagokkal táplálkozik. A fiatalok azonban a fogságban nagyon kedvelik az állathúst is. Ebből arra következtethetünk, hogy a vadonban sem vetik meg a húst és a tojást. A bennszülöttek a gorillát különbözőképpen nevezik. A mpongwe-, orunku-, kama-, galloa-négerek ndsina-nak, a mpangwék (fan, vagy pan, amint ők magukat nevezik) nguyala-nak hívják.”

Koppenfels 1874 karácsony ünnepén ejtette el első gorilláját. Egy ibafa közelében állt lesbe. Azért választotta ezt a fát, mert a gorilla nagyon szereti ennek a gyümölcsét s a fa alatt még frissen harapott gyümölcsdarabok hevertek. „A fa törzse mellől előre nézve gorilla-családot pillantottam meg, amint gondtalanul majszolta a gyümölcsöt. A család a két szülőből és két különböző korú fiatalból állott. Az emberi kor mértékével mérve, lehetett az öregebbik vagy hatéves, a fiatalabb pedig körülbelül egyéves. Megható volt nézni, mily szeretettel gondozta a nőstény a kicsiket. Az apa ellenben mással nem törődött, mint éhsége csillapításával. A jobb gyümölcsöket más felehették, amikor a nőstény gorilla nagy gyorsasággal felkúszott a törzsre és érett gyümölcsöt rázott le.”

Az idézett helyen még részletesebben is leírja von Koppenfels, hogy a nehézkes, kényelmes öreg állat hogyan szedeti a nősténnyel és a fiatalokkal a gyümölcsöt. Odaviteti magának, szidásszerű röfögéssel pofonokat osztogat, ha nem hordják neki elég gyorsan és kiadósan, vagy pedig ha a családtagok – véleménye szerint – túlsokat esznek. Tehát A gorillánál is azt a basatermészetet tapasztaljuk, mint a többi majomnál. Csak talán mégkiélezettebben, amennyiben a nőstény és a fiatalok nemcsak meghagyják a vezérhím számára a legtöbb és legjobb falatot, hanem még oda is kell neki vinniök.

„Az öreg gorilla most majszolva a közeli víz felé igyekezett, hogy szomját csillapítsa. Egy pillanatra sem tévesztettem őt szem elől. Már majdnem a víz partjához ért, amikor egyszerre nyugtalan lett és guggoló helyzetben mereven a felé a fa felé nézett, amely engem eltakart. Egy pillanat elég volt arra, hogy a mozdulatlanul szembenéző vadat célbavegyem. A lövés eldördült. A hím gorilla halálosan találva arcrabukott. A fiatalok egyszer röviden felsikítva a sűrűségbe menekültek. A nőstény a meglehetősen magas fáról a földre ugrott és utánuk sietett.”

Nem sokkal azután véletlen találkozás alkalmával lőtte le von Koppenfels a legerősebb gorillát, amelyet valaha elejtett. Poggyászhordói kíséretében keskeny vadcsapás mentén haladt az erdőben. „Egyszerre hátam mögött a hozzám legközelebb álló galla kiáltását és figyelmeztető felszólítását hallom: Vigyázz uram, egy nagy gorilla! S a gyáva fickók máris ledobták terhüket és elfutottak. A kiáltás megdöbbentett, s csak amikor oldalról tompa dörmögés hallatszott, vettem észre, hogy alig tizenöt lépésre valami hatalmas tömeg ágaskodott fel előttem. Ez volt a legnagyobb gorilla, amit valaha láttam, és az első, amely szembeszállt. Ha kihasználta volna meglepetésemet, elveszett ember lettem volna. A próbára, hogy vajjon ez a kölcsönös szembenézés mennyi ideig tartana, persze nem voltam kíváncsi. Amikor a kétcsövű puskát felemeltem, az ordítás ugatásszerűbb lett, az állat mind hevesebben dobolt mellén, bozontos üstöke fölborzolódva remegett s láttam, hogy rettenetes ellenfelem támadásba megy át. Meg vagyok győződve, hogy ha idejében óvatosan visszavonultam volna, a gorilla nem támadott volna meg. Ez azonban nem volt szándékomban. Felindulásomat leküzdve nyugodtan és biztosan céloztam az állat szívére. A lövés eldördülése után az állat a levegőbe emelkedett, majd karjait kiterjesztve, és körülfordulva, arcra esett. Közben egy öt centiméter vastag liánt ragadott meg és ereje oly hatalmas volt, hogy azzal együtt száraz és zöld ágakat rántott le a földre. Súlyát kétszáz kilogrammra becsültem és testének hossza 1.90 m volt.”

A gorillára vonatkozó ismereteink nagyot fejlődtek és gyarapodtak Kamerun nyugatafrikai német gyarmat átkutatása által. Azok között a vadászok, gyüjtők és megfigyelők között, akik e tekintetben érdemeket szereztek, mindenekelőtt Zenkert kell említenünk. Szerinte nagyon sok emberi vonás van ebben az erdei óriásban. A nőstények a fatörzsön ülő öreg hímnek gyümölcsöt visznek s lábai elé rakják, ő pedig hosszú karját a nőstény vállaira teszi, s morgó, krákogó, nyivákoló, szinte nevetésnek tetsző hangon tréfálkozik velük. Ha legyek nagyon bántják, letör egy ágcsomót, amelyet azután továbbhaladás közben is kezében tart és azzal legyezi magát. Ez kétségkívül azt bizonyítja, hogy az állat eszközt használ már a vadonban is, – ahol pedig sem az ember utánzásáról, sem pedig az általa való biztatásról nem lehet szó. Zenker megfigyelte, hogy az öreg gorilla nagyobb számú nőstény és fiatalabb hímek kíséretében, tehát nagyobb társaságban él. Lakóhelye az emberi telepektől távol eső őserdő, ahol táplálékkeresés céljából egyik helyről a másikra kóborol, a nélkül, hogy valahol állandó tanyát ütne. A fiatalabb hímek mennek elől, azokat követik a nőstények és hátul cammog az öreg hím lassan, mindent figyelve. Időről-időre ugyanis fölemelkedik s minden irányban körülnéz. Íme, a nagy óvatosságnak és aggódásnak egyik nehezen megmagyarázható esete a védekezésre a természet által eléggé felszerelt állatnál. Sőt még ennél is több, mert olyan állatról van szó, melynek a fehér emberen kívül alig van más, életét veszélyeztető ellensége. A bennszülöttekről ugyanis azt állítja Zenker, hogy a gorillától nagyon félnek és rögtön elmenekülnek, mihelyt valahol neszét veszik. Félelmük valóban érthető is; Zenker ugyanis azt írja, hogy a gorilla lesből támad és megöli a gyanútlanul környezetébe jutott négert. Valószínűen adott esetek alapján győződött meg erről. Ha az öreg gorilla veszélyt sejt, akkor, mint Zenker mondja, halk figyelmeztető trombitálást hallat, oly módon, hogy száját kitátja és a kezével veri. Mihelyt azonban nagyobb állatot, vagy embert pillant meg, gyors ütemben öklével veri a mellét, – ez az a közismert melldobás, amiről az összes gorillavadászok és megfigyelők írnak – és szökdelve ront ellenségére. Azokat a régebbi elbeszéléseket, hogy a megsebesült gorilla félelmetes ordítással a szerencsétlen vadászra veti magát, hogy átkarolja, agyonnyomja és agyonharapja, Zenker is megerősíti. De megszorítóan hozzáteszi, hogy csak akkor, ha az illető nem tudott valamilyen búvóhelyet találni. Lehet, hogy szavahihető tudósítónkkal történtek olyan esetek, vagy talán hitelt érdemlő egyénektől hallotta, hogy a sebesült gorilla a vadászt nem támadta meg. Úgy látszik tehát, ami különben természetes is, hogy az emberrel szemben a gorilla éppen úgy viselkedik, mint más veszedelmesnek ismert állatok, t. i. az embert nem minden esetben és nem minden körülmények között támadják meg. A gorilla éjjeli alvására vonatkozólag Zenker megismétli a korábbi leírásokat, hogy csak a nőstények és a fiatalok számára készítenek a fákon fészkeket, az öreg hímek pedig a földön a fához támaszkodva alusznak. Bizonyos, hogy a hatalmas testű gorilla a magasban elhelyezett ilyen szellős ágy számára kissé túlnagy teher is lenne. Zenker beszél déli pihenőről is, miközben az öreg hím ugyancsak az említett helyzetet foglalja el, a többi pedig körülötte leül, vagy a földön kinyujtózva hever. A gorilla futásáról azt mondja Zenker, hogy az meglehetősen gyors. Karjait az állat ilyenkor kívülre rakja és a vastag gumókkal ellátott ujjbütykökre támaszkodik.

Von Oertzen leírja a gorilla sötét, barátságtalan őserdei otthonát. A levegőt párás, tikkasztó meleg tölti meg. A hatalmas fák sűrű lombkoronáján keresztül csak ritkán tud utat törni magának egy-egy napsugár, miért is az alsó fákra örök alkonyat borul, mit még jobban fokoz a kúszó növények áthatolhatatlan sűrűsége, s a fákon élő ezerféle élősdi növény, minden virág vagy barátságosabb szín nélkül. A földön leomlott, óriás fatörzsek korhadnak. Évenként nyolc hónapig tart az esős időszak, miközben hol a szakadatlanul és egyenletesen ömlő eső, hol meg a sűrű felhők takarják el hetekre is a napot, a megdagadt folyók és patakok pedig árvízzel borítják el az egész környező területet. Moszkitókon és fáradhatatlanul cirpelő cikádákon kívül alig vesz észre más állati életet az ember. Dél-Kamerunban, Akoazim mellett az Ayno mocsarakban egy elhagyott ültetvényen von Oertzen nem kevesebb, mint 16 gorillafészket talált. Ezek közül 9 a földön volt, 7 pedig csak három-öt méter magasságban az ernyős ágak között. Ebből nagy valószínűséggel arra következtet, hogy legfeljebb tíztagú csorda pihent itt, bár megengedi, hogy legtöbbjük talán már nem az első fészek, amelyet itt maguknak készítettek. A gorillacsordák sohasem szoktak oly nagyok lenni, mint a csimpánzé, mivelhogy a gorilla általában jóval ritkább is. Az összes élő példányok száma a különböző állatfajoknál bizonyára igen különböző. És von Oertzen azt írja, hogy a gorilla minden ereje és nagysága ellenére is pusztító lény, megközelítően sem bír el olyan lövési sérüléseket, mint a csimpánz, s azonkívül bizonyos betegségek is pusztítják. A gorilla, mint tudósítónk szellemesen mondja, fejlődésében zsákutcába jutott. Semmiféle természeti képességből nem hozott annyit a világra, hogy a létért való küzdelem nehéz problémáiban jól megállhassa a helyét. Ő a természet háztartásában nincsen bizonyos helyre úgy odaállítva, hogy fajának fennmaradása minden lehető módon biztosítva volna. Sem nem ügyes kúszó, sem nem kitartó futó. Hatalmas foga van, mint a ragadozóknak, de növényi koszton él. Atléta-ereje van s a támadás elől szívesebben futásban keres menedéket. Az őserdőben érzékszervei sem fejlődhettek úgy ki, mint a pusztai majmoknál.

Tudósítónk szerint a gorilla nincs elterjedve nagy összefüggő területeken, hanem csak szigetszerűen, csak bizonyos helyeken tartózkodik, bár ennek külső okait nem ismerjük. Déli Ebolowa-bozótban például von Oertzen, tíznapos erdei út közben csak három kisebb gorillaterületet talált. Közülök kettő a lakatlan őserdőben volt, egy pedig helységek közelében Sang Melima állomás mellett. Ez a csorda sokkal elővigyázatosabb, de viszont támadásra is sokkal hajlamosabb volt, mint a másik kettő, amelyik csak ritkán jött az emberrel érintkezésbe. Amazok közül négy vagy öt darabot lőttek le s mégsem hagyták el a helyet. Észak-Kamerun Bascho nevű kerületében von Oertzen egy házban nem kevesebb, mint kilenc gorillakoponyát talált. Ezek fetis gyanánt voltak ott felakasztva; az utolsó két év alatt a közelben ejtették el őket. Az egészen öreg, egyedül járó gorillák von Oertzen szerint még szűkebb körben mozognak, nem ritkán egy régi farmot szállnak meg, amelyet azután minden jövevénnyel szemben makacsul védenek. Kam őrállomás mellett a bennszülöttek által elhagyott egyik ültetvényben ilyen öreg gorilla ütötte fel tanyáját. A gorilla veszélyességéről szóló általános hiedelmet von Oertzen még inkább alászállítja, mint Zenker. Neki mindig az volt a benyomása, hogy az állatok félénkek s inkább futásban keresnek menedéket, mintsem támadnak. Sőt ismert bennszülött vadászokat, akik húsz vagy még több óriási majmot is elejtettek a nélkül, hogy azok megtámadták volna őket. De a mesebesült gorillára vonatkozóan ő is a következőket mondja: „Jaj annak a vigyázatlannak, aki a felizgatott óriás közelébe jut.” Egyik baschobeli öreg vadásznak, aki késsel akart a gorillával elbánni, a dühös állat tőből tépte ki a combját és szörnyen szétmarcangolta. Kam közelében pedig a sebesült gorilla egy vadásznak négy ujját harapta le.

A gorilla kedvenc tápláléka von Oertzen szerint a Jaundeban esun és etoč néven ismert gyümölcs. Mindkettő közel rokonleveles növény s vörös, hosszúkás becőik közvetlenül a föld fölött csüngenek. A puhahéjjú gyümölcsöt a gorilla feltöri, savanykás tartalmát kiszopogatja és az apró fekete magvakkal együtt lenyeli. A szárnak a belét is megeszi, amennyiben a hosszú ágakat óvatosan lehajtja, hosszában felhasítja és a nedvdús belet kiszedi. Egy ujjaslevelű fa szivacsos gyümölcsét, valamint az adjab nevű fáét is szívesen eszi a gorilla. Sőt úgy látszik, hogy bizonyos időben kizárólag ezekből a gyümölcsökből táplálkozik. Legalább is a hulladék vizsgálata azt bizonyította, hogy táplálékában nincs nagy változatosság. Ízlésének inkább savanyú ételek élvezete felel meg. Ezért a gorilla plantákat és banánokat csak ritkán eszik és az édességet legfeljebb cukornád és fiatal kukoricacsövek alakjában szereti. Heinicke szerint a gyökereket is kikaparja. Dél-Kamerumban az egyedülálló gorillák fészkeit a földön bozótokban találták meg s a fej számára a fű a fészek egyik végén párnaszerűen fel volt hányva. A sűrű, magas, nádszerű fűben szűk csapás vezetett oda.

Haberer szerint Kamerun és Jaunde partvidékéről a gorilla csaknem teljesen eltűnt. A hegyes bakok-földön még elég gyakori, sőt a Kongó-medence ritkán lakott déli részén, a Dsah és Bumba folyók vidékén sem ritka. Ott Haberer hat faluban tizennégy felnőtt hímgorilla koponyáját tudta összegyüjteni, amelyeket a bennszülöttek trofeák gyanánt kunyhóik szegletébe akasztottak. Nem volt azonban közöttük egyetlen nőstény, vagy fiatal állat koponyája sem, valószínűtlen azért, mert rendesen a támadásra hajlamosabb öreg hím került mindig először eléjük. Egyik főnök ilyen harc alkalmával a fél szemét veszítette el és mély sebhely volt a homlokán. Az asszonyok elrablásáról szóló rémtörténeteket Haberer nem hallotta ott; ellenben azt igen, hogy az elefánt kitér a gorilla elől. Szerzőnk maga is valószínűnek tartja, hogy az őserdő atlétája ordításával és melldobolásával nem teszi valami kellemessé a vidéket az érzékeny vastagbőrű számára. Haberer szerint a gorilla valódi földön élő állat és az, hogy Paschen az ő óriás példányát fáról lőtte le, csak annak bizonyítéka, hogy az állat már nagyon sarokba volt szorítva.

Azt, hogy a gorilla az Amomum-fajok fűszeres gyümölcsét tényleg nagyon szereti, Sokolowszky azon a gorillán is igazolta, amelyiket Dominik, az ismert kameruni, Hagenbeck állatkertje részére Stellingenbe szállított. Ételmaradványait a hamburgi növénykertben vizsgálták meg s azok a kameruni kardamon (Amomum angustifolium Sonn.) száraz gyümölcseinek bizonyultak. A gyűjteményben ilyen magok már régebb idő óta vannak s azok is gorilla gyomrából származnak. A gyümölcsöt az aromatikus magvak kedvéért más állatok is örömmel eszik. Sokolowszky azt hiszi, hogy a gorilla izgatószer gyanánt, étvágya és emésztése fokozása kedvéért eszi azokat.

Hans Meyernek a keletafrikai tavak vidékén 1911-ben tett utazása alkalmával Dr. Houy, akit azóta sajnos meggyilkoltak, egy nőstény öreg hegyi-gorillának, valamint kölykének a gyomortartalmát vizsgálta meg és megállapította, hogy mindegyikben a mi bürökünkhöz hasonló, körülbelül 1 m magas növénynek a rügyei voltak. Ez a növény Sabinjoban és a többi vulkán vidékén az erdőben általánosan el van terjedve. Átható szagáról már messziről felismerhető. Stemmermann gyarmati tiszt, ki e gorillát elejtette, azt állítja, hogy a holt állatok e növénytől egyenesen elviselhetetlen szagúak. Íme egy másik adat Sokolowszky közleményéhez, amely érdekes fényt vet a majmok érzékszervi életére.

Úgy Grauer, mint Frigyes Adolf herceg, hiába fáradoztak azon, hogy az impundut, – így nevezik a gorillát a vulkánok vidékén, – maguk megfigyeljék és elejtsék. Eredménytelenül ütötte fel a herceg táborát egy hideg, barátságtalan hegy nyergén, ahol a hőmérő éjjel a fagypontig leszállt s Grauernek sem sikerült a Tanganyika-tó északnyugati partján kilesnie élő kingusit, ahogyan a gorillát az ott lakó vabembék nevezik. Pénz, jó szó, vagy talán inkább gazdag ajándékok által sikerült mégis a vabembék szultánját, Sibotoit arra rábírni, hogy tíz legjobb vadászát vadászatra küldje ki. Nyolc napi körülményes előkészület után, ami főleg varázsitalok főzésével telt el, végre elkészültek. Csak övkötényt vettek magukra, testüket vörös földel kenték be s 2 ½ m hosszú erős dárda volt a fegyverük. Harmadnapra már elejtettek egy gorillát, de az emberek közül is többen megsebesültek, még pedig kettő oly súlyosan, hogy ágakból és liánokból készült hordágyon kellett őket vinni. Grauer 1911-ig 16 gorillát tudott így összegyüjteni. Valamennyi sebesülés harapástól származott. Ezért tudósítónk azon a véleményen van, hogy a gorilla a harcban csak fogait veszi igénybe, bámulatos izmokkal ellátott karjait ellenben nem tudja jól kihasználni. A vadászok gyakran napokon át követik az állatnak az őserdő nedves talajában könnyen felismerhető nyomait. Mikor aztán ágak törésének zaja vagy igen hangos, rekedt kutyaugatáshoz hasonló ordítás elárulja, hogy az állatok már nincsenek messze, akkor óvatosan oly közel lopózkodnak hozzájuk, amennyire csak lehet, mígnem egyikőjüknek sikerül dárdáját az egyik gorilla testébe beledobnia. Most a vabembék hirtelen félkörben állanak s mialatt a gorilla a támadók egyikére veti magát s azt földre teperi, a többi minden oldalról gyorsan az állat testébe döfi dárdáit. A gorilla húsát a vabembék pompás csemegének tartják. A pofákat, valamint a kéz és láb húsos részeit mindig a szultán számára teszik félre. Még a bőréből is nyúlós kását főznek és megeszik. A vabembék földjén Grauer szerint a gorilla nagyon gyakori s nagyobb csordákban él. Minden egyes csordában azonban csak egyetlen egészen öreg, szürkésfehér bundájú hím található. Az emberi ültetvényeket és telepeket ott ritkán keresik fel. A vadászok levágják a halott gorilla felső és alsó ajkát, előbimbóit, összes körmeit, aztán a húsos részeket megaszalván, talizmán gyanánt hordják azokat. Paszberg R. írja, hogy a Paschen által elejtett gorilla, amelyet száz néger üldözött és a főkaraván útra hajtott, három vigyázatlan jaundebeli férfit megragadott és mellkasukat bezuzván, megölte őket.

Az a kísérlet, hogy fiatal gorillákat élve hozzanak Európába, rendesen nem sikerült Egyedül a német Loango-expedíció tagjai értek el e tekintetben eredményt. Falkenstein, az expedíció orvosa és zoológusa szerencsés véletlen folytán jutott hozzá egy ilyen fiatal gorillához. Azonban ez is majdnem a többi sorsára jutott és csak az ő fáradhatatlan gondosságának volt köszönhető, hogy az állat Afrikában, majd a berlini akváriumban hosszabb ideig megfigyelhető és megbámulható volt.

Falkenstein a gorillát 1875 október 2-án Pontanegrában, a portugál Laurentino Antonio dos Santos raktárában a hídmérleghez odakötözve találta. Természetesen sietett minden lehető árat felajánlani érte. Laurentino azonban pénzt nem fogadott el tőle, hanem neki ajándékozta hálából azért az önzetlen orvosi kezelésért, amelyben Falkenstein őt és földijeit részesítette. Így azután „Mpungu”, – ez volt a gorilla neve, – Csincsotcso állomásra került, ahol eleinte mint bágyadt lábadozó, a nap legnagyobb részét a sarokban összekuporodva alvással töltötte. Gyakran még evés közben is elaludt. Szívesen itta azonban a kecsketejet s láthatóan jó étvággyal fogyasztott bizonyos gyümölcsöket, így nevezetesen a fűves pusztákon tenyésző Anona senegalensist. Lassan mindjobban hozzászokott a kultúrgyümölcsökhöz, a banánhoz, guajavéhoz, narancshoz, mangohoz, úgyhogy minél erősebb lett és minél gyakrabban résztvehetett ura lakomáin, annál inkább kezdett mindent enni, amit környezete evett. „Amikor láttuk, – mondja Falkenstein – hogy így lassan sikerülni fog mindenféle táplálék elfogadására és megevésére rábírni, megnövekedett a reményünk, hogy szerencsésen hazaszállíthatjuk Európába. És bizonyára ez az egyetlen mód, ahogyan minden fiatal gorillát az Európába való szállításra elő lehet készíteni. Minden olyan kísérlet, nevezetesen, hogy az elfogás után közvetlenül hajóra tegyük, a nélkül, hogy előbbi életmódjáról leszoktatnánk és a változott viszonyokhoz lassan és tervszerűen hozzánevelnénk, mindig újból csődöt fog mondani és előbb vagy utóbb az állat megbetegedésére, sőt elpusztulására fog vezetni.”

„A mi gorillánk néhány hét alatt annyira hozzá szokott környezetéhez és az ismerős személyekhez, hogy szabadon járhatott-kelhetett a nélkül, hogy szökésétől kellett volna félni. Sohasem volt megkötve vagy bezárva és nem kellett jobban felügyelni reá, mint ahogyan játszadozó kisgyermekre szokás. Olyan gyámoltalannak érezte magát, hogy az ember nélkül semmit se tudott csinálni, ezért ápolói iránt csodálatos ragaszkodást és bizalmat tanúsított. Némelykor azonban nagyon önfejűnek is mutatkozott. Kívánságait és érzéseit különböző hangokkal tudta kifejezni. Ezek közül némelyek a nyomatékos kérés, mások a félelem és rémület sajátos hangjai voltak. Ritkább esetekben ellenszenves, védekező morgásfélét is hallatott.”

„Amit a gorillák sajátságos dobolásáról írnak, azt teljesen igazolva találtuk, mert a mi Mpungunk különböző alkalmakkor – így túlságos jókedvében, de tisztán szeszélyből is – mindkét kezével mellét verte, miközben hátsó lábaira egyenesedett. Különben úgy tudom, hogy ezt azután európai tartózkodása alatt többé nem figyelték meg. Valószínűleg azért, mert akkor már egészsége nem volt olyan fokon, mint annak idején hazájában. E mellett hangulatának gyakran egészen emberi módon, kezei összeverése által adott kifejezést, amire sohasem tanították. Máskor meg ide-oda topogott, maga körül forgott, mintha táncolna, úgyhogy néha határozottan azt hittük, hogy talán valamilyen módon megrészegedett.”

„Különösen feltűnő volt evés közben tanusított ügyessége és óvatossága. Minden csészét, minden poharat nagyon óvatosan emelt fel, mindkét kezével átfogta az edényt, mialatt szájához vitte s azután csendesen és óvatosan tette megint le. Nem emlékszem, hogy háztartásunkban bármit is eltört volna. Pedig sohasem tanítottuk sem az edények használatára, sem más ügyességekre, hogy annál természetibb állapotban hozzuk Európába. Mozdulatai evés közben nyugodtak és illedelmesek voltak. Mindenből csak annyit vett, amennyit hüvelykje, mutató és középső ujja közé tudott fogni. Azt is közömbösen nézte, ha az előtte felhalmozott táplálékból valamit elvettek. Ha azonban semmit sem kapott, türelmetlenül morgott. Az asztalnál lévő helyéről pontosan szemmeltartotta az összes tányérokat, s ha a négergyerekek valamelyike egy-egy tányért elvitt, bosszús dörmögéssel vagy röviden feltörő köhintésfélével kísérte azt. Sőt megtette, hogy a mellette elmenő karját megfogta, s harapás vagy esetlen ütés által nyomatékosabban is kifejezte nemtetszését. A következő pillanatban azonban ismét úgy játszott velük, mint pajtásaival. Szopva ivott, amennyiben lehajolt az edényhez a nélkül, hogy kezeivel megfogta vagy felemelte volna. Kisebb edényeket azonban szájához is emelt. A kúszásban meglehetősen ügyes volt. Egyszer azonban mégis leesett, noha szerencsére nem valami magas fáról. Úgy látszik, hogy a gorilla csak akkor mászik fára, ha táplálékot keres, rendes tartózkodási helye azonban az erdő talaja. Éppen így éjjel is a földön tartózkodik s minden oldalról leveleket és ágakat hord magának össze fekvőhelyül. Így tettek a mieink is mégpedig olyan buzgósággal, hogy közben szinte mindenről megfeledkeztek, ami körülöttük történik.”

„Említésreméltó volt majmunk tisztasága. Ha véletlenül pókhálóba vagy valami hulladékba nyult, akkor furcsa arcfintorgatás közben próbálta azt magáról lerázni és mindkét kezét oda tartotta, hogy segítsünk rajta. Neki magának nem volt semmi szaga s nagyon szeretett a vízben játszani és ide-oda lubickolni. Az egyéniségét jellemző tulajdonságok közül jólelkűsége és ravaszsága, vagy helyesebben kópésága érdemel még említést. Ha megfenyítették, ami kezdetben gyakran megtörtént, akkor a verés után sohasem futott el, hanem könyörgően jött oda, átkarolta az ember lábát és olyan különös arckifejezéssel nézett fel, hogy minden neheztelést lefegyverzett. Nincs az a kisgyermek, aki bensőségesebben és behízelgőbb módon tudná óhaját kifejezésre juttatni, mint ő tette, ha valamit el akart érni. Ha azután mégsem sikerült az neki, akkor cselhez folyamodott s buzgón kémlelte, vajjon nem figyelik-e. És éppen ilyen esetekben volt megállapítható, amikor valamely eszmét makacs szívóssággal iparkodott keresztülvinni, hogy a majmot tetteiben előre kigondolt tervszerűség és a keresztülvitel módjainak alapos megfontolása irányítja. Ha pl. nem engedtük ki a szobából vagy be a szobába s ez irányú minden kísérletét elutasítottuk, akkor látszólag úgy tett, mintha megnyugodott volna sorsában és az illető ajtótól nem messze, tettetett közönyösséggel leült. De csakhamar leskelődve emelte fel fejét, hogy meggyőződjék, vajjon kedvező-e már az alkalom. Azután lassan mind közelebb és közelebb csúszott, közben óvatosan jobbra, balra gondosan körülnézett, majd a küszöbhöz érve óvatosan felemelkedett, még egyszer körül sandított, s azután egy ugrással átugrott és olyan gyorsan eliramodott, hogy nem lehetett őt követni.”

„Hasonló kitartással iparkodott célját megvalósítani, ha az étkezőszekrényben álló cukorra vagy gyümölcsre kapott étvágyat. Ilyenkor egyszerre abbanhagyta a játékot és kitűzött céljával éppen ellenkező irányban indult el. Mikor azután már azt hitte, hogy nem látják, akkor hirtelen irányt változtatott, egyenesen az illető szobába sietett, kinyitotta a szekrény ajtaját, gyors és biztos fogással belemarkolt a cukordobozba, vagy gyümölcstálba – néha még a szekrény ajtaját is behúzta magamögött – s kényelmesen hozzálátott a zsákmány elfogyasztásához. Ha meg észrevették, akkor gyorsan elfutott azzal. Egész viselkedésével világosan elárulta, hogy nagyon is jól tudja azt, hogy most a tilosban jár.”

„Egészen különös, szinte gyermekiesnek nevezhető örömet talált abban, hogy üres tárgyak kopogtatása által hangokat idézzen elő. Ismeretlen zörejektől azonban nagyon írtózott. Így nagyon aggasztotta a mennydörgés vagy az esőnek a lombtetőzeten való pergése, még inkább a trombita vagy síp hosszan elnyujtott hangja, ami a szimpatikus idegrendszer útján gyors bélkiválasztásra ingerelte. Ilyenféle zenével könnyebb indiszpozíciói alkalmával sokkal alaposabb hatást értünk el, mint máskor bármilyen hashajtóval.”

„Ápoltunk folytonos gondozásunk mellett 1876 február elejéig szemlátomást gyarapodott. Ebben az időben azonban heves görcsökkel járó maláriába esett. Négy héten át aggódtunk napról-napra, hogy elveszítjük őt, míg végül a kinin és kalomel állandó használata mellett, rendkívül erős szervezete legyőzte betegséget.”

”Nem lesz érdektelen, ha megfigyeljük Mpungu növekedését megszerzésétől, vagyis 1875 október 2-től, 1877 november 13-án bekövetkezett haláláig. Az első mérés eredménye a következő: egész hossza a talpától a feje tetejéig, kinyujtott állapotban 73 centiméter, törzse hossza 46 cm., magassága, természetes állapotban 65 cm., vállainak szélessége 25 cm., testsúlya 14 kilogramm. Az utolsó mérés alkalmával egész hossza 86.5 cm., törzshossza 56.5 cm., magassága állva 76 cm., vállszélessége 29. cm, súlya pedig 21 kilogramm volt. Két év alatt tehát magasságának egyhatodával és eredeti súlyának felével növekedett. Legerőteljesebb és legegészségesebb korában percenként 24-et lélekzett, pulzusa 88-at vert, testhőmérséklete pedig a bélben mérve 37.7° Celsius volt.”

„Halála rohamos tüdősorvadás tünetei között következett be, amihez az utolsó napokban még heves gyomor- és bélhurut is járult. A legkiválóbb szakember jelenlétében végrehajtott boncolás arra a meglepő eredményre vezetett, hogy Mpungu rövid élete folyamán és pedig valószínűleg a legutolsó időben, több súlyos betegségen ment át, amiket azonban rendkívül erős szervezete legyőzött. Nemcsak korábbi szívburok- és mellhártyagyulladás, hanem nagyon kiterjedt bélbetegség nyomai is mutatkoztak s az állat mindezt szerencsésen kiállotta.” Amikor a hullát Virchow és Hartmann felnyitották s a koponyatetőt lefűrészelték, majd az agyvelőt kivették, az összes jelenlévő orvosokat meglepte a koponya alapjának bámulatos emberhasonlósága. A felnyitott koponyán az összes bemélyedések, véredényelágazások és idegszálak annyira hasonlítottak egy gyermekéhez, hogy a leggyakoribb anatómus sem vett volna észre közöttük semmiféle különbséget. Amikor azonban az alsótestet nyitották fel, a máj és a lép lesüllyedt helyzete rögtön elárulta a gorilla és az embergyermek között lévő különbséget. Bélcsatornája ismét úgy a nyálkahártya, mint a béltartalom tekintetében bámulatosan hasonlított a bélhurutban elhunyt kisgyermekéhez. A vakbélben meggörbült gombostűt és kesztyűgombot találtak. Azonban egyik sem idézett ott elő semmiféle gyulladásos jelenséget.

E gorillán végzett megfigyeléseiről Hermes, a berlini Akvárium igazgatója, a német természettudósok és orvosok hamburgi vándorgyűlésén tartott előadásában a következőket mondotta: „A mi körülbelül kétéves hím gorillánk csaknem három láb magas. Testét selyemfinomságú, deresszürke, fejét vörhenyes szőr borítja. Vaskos, zömök testalkata, izmos karjai, síma, fénylő fekete arca, jól formált fülei, nagy, okos, eleven szemei, valami meglepően emberi vonást kölcsönöznek neki. Ha orra kissé formásabb, egészen néger gyermekhez hasonlított volna. Ezt a benyomást fokozza egész lényének gyámoltalansága is. Minden mozgása inkább mulya gyermekre, mintsem majomra emlékeztet. Amikor, mint valami hindu bálvány trónol előttünk s tekintetét végigjáratja a bámuló közönségen, majd fejét bólintgatva hirtelen tenyerébe tapsol, nyomban megnyerte mindenki rokonszenvét. Szívesen van nagy társaságban, különbséget tesz fiatal és öreg, férfi és nő között. Két-hároméves gyermekkel szemben nagyon szeretetreméltó, szívesen csókolja őket, minden csínjüket eltűri, a nélkül, hogy fölényes erejét éreztetné velük. Idősebb gyermekekkel már kevésbbé gyengéden bánik. Ha örömest játékba bocsátkozik is velük, s versenyt fut az asztalok és székek körül, amelyeket gyakran felborít, e mellett azonban ingerkedő módon majd az egyikre, majd a másikra mér tenyerével ütést, sőt attól sem riad vissza, hogy játék közben valamelyiknek a combjába harapjon és azon próbálja ki fogainak erejét. A hölgyek karjában nagyon hálásan viselkedik; átöleli őket, vállaikra borul és szívesen marad sokáig ölükben. A közös majomketrecben nagy örömmel játszik s ott ő a föltétlen uralkodó. Még a csimpánz is ellenkezés nélkül aláveti magát fölényének. Ő azonban úgy bánik vele, mint rangjabelivel, játszótársul is csaknem kizárólagosan őt választja s állandóan dédelgeti – míg a közönséges majomcsőcselékkel egészen kíméletlen. Megfogta a csimpánzot, szorosan tartotta, majd ide-oda gurult vele a földön. Ha elszökött tőle, akkor a gorilla, mint az ügyetlen gyermek, előrenyujtott kezekkel a földre bukott. Járás közben a talpára lép, miközben kezeinek külső oldalára támaszkodik. Lábait azonban jobban széjjel rakja, mint a csimpánz és fejét egyenesebben tartja. Gyakori jókedvében nyelve piros hegyét kidugja fénylő fekete arcából, ami a néger gyermekhez való hasonlóságát még inkább fokozza.”

„Amint egész lénye, úgy életmódja is az emberéhez hasonló. Reggel nyolc óra körül ébred, felül ágyában, ásít, néhány helyen testét megvakarja s álmosan, érdeklődés nélkül bámul, amíg reggeli tejét meg nem kapta, amelyet pohárból szokott inni. Most egészen felvidulva elhagyja ágyát, körülnéz a szobában, vajjon nem akad-e valami, amin romboló kedvét kitölthetné. Kitekint az ablakon, elkezd tapsolni, majd más megfelelő társaság hiányában ápolójával játszik. Az ápolónak mindig mellette kell lennie, nem szabad egy pillanatra sem elhagynia őt, mert sikítva ríkoltoz utána, ha eltávozik tőle. Kilenc órakor mosdatják, amit nagyon szeret. Örömének kuncogó hangon ad kifejezést. Minthogy ápolójával együtt él, ezért étkezni is vele egy időben szokott. Reggelire egy pár bécsi virslit vagy frankfurti kolbászt kap, vagy hamburgi füstölthúst, berlini tehénsajtot és vajaskenyeret. Ehhez a legszívesebben hideg vizet iszik. Nagyon eredeti, amikor a hatalmas poharat rövid, vastag ujjaival körülfogja s bizonyára elejtené, ha nem venné hozzá segítségül egyik lábát is. Gyümölcsöt szívesen és sokat eszik s a cseresznyéből gondosan kiszedegeti a magot. Délben egy órakor hozza az ápoló felesége az ebédet. A forró nyár idején lakásomban élt és sóvárogva várta mindig ezt az órát. Sohasem engedte, hogy más nyissa ki a folyosó ajtaját, ha csengettek. Amikor belépett az asszony, megvizsgálta az ételeket és szívesen torkoskodott abból, ami a legjobban ízlett neki. Torkossága rendes következménye egy pofon volt. Akkor azután illedelmesen várakozott, míg az evés ideje elérkezett, de közben egy pillanatra sem vette le szemét az ételekről. Először egy csésze levest kapott, amit egy hajtásra fenékig kiürített. Utána hússal rízs vagy főzelék, különösen burgonya, sárgarépa, karalábé következett. Az asszony vigyázott reá, hogy illedelmesen viselkedjék és tényleg ügyesen is használta a kanalat. Mihelyt azonban azt hitte, hogy nem figyelik, rögtön szájával kapott a tányérba. A végén legkedvesebb volt neki egy darab sült tyúk. Az ételben nem válogatós, amit az ápoló evett, az volt az ő étele is. Mennyiség dolgában sem igen maradt el ápolója mögött. Ha vége volt az evésnek, akkor pihenni akart. Egy, esetleg másfélórai alvás ismét jókedvre hangolta. Délután gyümölcsöt, este tejet vagy teát kapott vajaskenyérrel. Kilenc órakor ment aludni. Matracon aludt és gyapjútakaróval takaródzott. Az ápoló mindig mellette marad, amíg elalszik, ami nagy álmossága mellett nem is tart sokáig. Szívesebben alszik ápolójával egy ágyban, miközben átöleli és fejét reá hajtja. Egész éjjel mélyen alszik és nyolc óra előtt nem szokott felébredni.”

A következő időben azután több fiatal gorilla jutott élve Európába, így a berlini Akváriumba is. Egyikőjük sem élt azonban annyi ideig, hogy ismét általános figyelem tárgya lehetett volna. „Darwin ma már nem divat”, mondta akkoriban egy okos berlini nő. A gorillának így az állatkertekben csakhamar rossz híre lett és tekintve az érte követelt magas árat, senki sem szánta rá magát többé vételre, annál is inkább, mert egy nagyobb, már körülbelül egy méter magas s nyolc évesre becsült hím, melyet 1892-ben Gabunból hoztak, a berlini Akváriumban alig két hónapig élt. Ez az állat azonban ismét alkalmat nyujtott arra, hogy az emberektől való irtózását és korábbi rossz nevelésén alapuló gonoszságát megismerjük. Senkitől sem engedte magát megérinteni, kivéve ketrecszomszédjától, a kis csimpánztól. Az ember kezének utána kapott vagy beleharapott s Hermes igazgató elől barátságtalan, a disznóröfögéshez hasonló hangok hallatása közben menekült, amióta az egyszer bottal mutatkozott előtte. Ha azután Hermes akkor a majomra kiáltott, a nélkül, hogy bot vagy korbács lett volna a kezében, az oly dühös lett, hogy hangosan ordítva s száját erősen feltátva rontott rá és a ketrec rácsán keresztül utána akart ugrani. Ha az ápoló gyümölcsöt nyujtott neki, többnyire röfögve ütötte ki a kezéből vagy ismételt odanyujtás esetében elfogadta ugyan, de a földre dobta. Hogy a földön fekvő vizescsészéből igyék, kezére támaszkodott, lehajtotta a fejét és előre csúcsorított ajkakkal szürcsölt. Gyapjútakaróját összehajtotta, ráült, kiálló széleit kezével megfogta, maga alá tűrte és rátette lábait. Ezt mindaddig ismételte, amíg fekvőhelye kerek fészekhez nem hasonlított. Járás közben lábának egész talpát használta, de először mindig a külső oldalsó szélére lépett. A banánhoz annyira hozzá volt szokva, hogy két napig éhezett, amikor nem volt kapható. Végül elfogadta a datolyát s akkor azután ki is tartott mellette, míg csak ismét banánhoz nem jutott. Kezdetben két fontot is megevett naponta. Egészben véve semmi iránt sem érdeklődött, nyugodtan ült és morgott, ha valaki közeledett. Csak a szomszéd csimpánzot tűrte. Sőt amikor egyik nap beengedték hozzá, még az ellen sem volt kifogása, hogy a kis gézengúz a mellére csimpaszkodjék. De amikor ismételten elcipelte takaróját, barátságtalanul röffentett és végül is karjába harapott. Azóta persze a csimpánz sohasem megy többé hozzá. Két esetben, amikor nagyon felizgatták, a mellén is dobolt, de nem ökleivel, hanem csak kezefejével. Az egyik eset akkor történt, amikor magnéziumfény mellett fotografálták, a másik meg, amikor ketrecéből megszökött. Éhség és szomjúság azonban visszaűzték őt, de csak este, az alkonyat beálltával, amikor a reáleső ápolókat nem is láthatta. Izgatott állapotában nyaka hátsó részén és tarkóján haját is felborzolta s úgy nézett ki, mintha egyik fülétől a másikig fodor volna rajta. Halála után pontosan megmérték s méretei meglehetősen nagyok. Fejtetőtől talpig 119 centiméter, (fejtetőtől farig 67, onnan a talpig 52 cm), karjának hossza a válltól a középső ujj hegyéig 78 centiméter, (a kéztőig 53 centiméter, tenyere 12, középső ujja 13 centiméter), talpa az ujjak hegyéig 25 centiméter, (a lábujjak csak 5 centiméter), mellkerülete 66 centiméter, vállszélessége 30 centiméter volt. E nagy méretek dacára a gorilla csak a fogváltás elején állott, mert fent kettő s alul csak egy nagy állandó metszőfoga volt még. Eddig legtovább a boroszlói állatkert „Pussi” nevű nősténygorillája tartott ki, amely ott négy évig élt, miáltal valóban híres állattá lett. Fején okkerbarna folt volt. Ennek azonban még a nyoma sem látszott 1897-ben, amikor négyéves korában odakerült. Ez a fejszíneződés Grabowszky közlése szerint csak 1901-ben tűnt fel és csak 1903-ban vált teljessé. Az állat nőstény voltának megfelelően, háta nem volt világos és csak a far feletti tájon nőtt egy csomó fehér szőr. Nem is valószínű, hogy ez a szín később változott volna, mert miután az első négy év alatt, 1901-ig, súlya 1.75 kilogrammról 30.5 kilogrammra emelkedett, legjobb egészsége dacára sem gyarapodott tovább. Ebből azután Grabowszky némi valószínűséggel azt a következtetést vonta le, hogy ez a nőstény gorilla a becslésszerinti nyolc évvel elérte teljes kifejlődését. Azonban már 1898-ban, vagyis öt éves korában, – feltéve persze, hogy az állat korát nem becsülték túlalacsonyra, ami a majmoknál gyakran előfordul, nemi izgalmakat vettek rajt észre, ami azután 1899 óta szabályszerű négyheti időközökben megismétlődött. Vérzés azonban nem volt kimutatható nála, éppígy duzzadás sem, csak legfeljebb némi vörösödés. Mindkettő figyelemreméltó különbség a csimpánzzal szemben. Ez a hószám hol egy napig, hol több napig tartott. Az állat szemei ilyenkor merev, vad kinézést nyertek s egész arca elváltozott. Ha valami ismerős férfiszemély mutatkozott a majomházban, a gorilla meglehetősen szétvetett hátsólábakkal állt oda s kezeivel addig verte teste hátsó részét, míg az illető el nem távozott, vagy meg nem fenyítette, ami azonban csak rövid időre használt. Közben a majom semmiféle hangot nem adott, hanem inkább összepréselte ajkait s fejét meglehetősen magasra tartotta. étvágya a hószám idején nagyon gyenge volt. Fogváltása csak 1901-ben fejeződött be. Ez év tavaszán az állat engedte, hogy alsó tejfogait a gyulladásban lévő foghúsból kivegyék. Ápolója arról lett erre figyelmes, hogy az állat kezével gyakran a szájába kapott. A fogváltás befejezése után a gorilla néha – úgylátszik jókedve jeléül, – előbb soha nem hallott hangokat: u! u! u! u! uh! uh! uh! hallatott; majd utána rövidebb időközökben még: gu! gu! gu!-t mondott. Grabowszky és Falkenstein a fiatal gorilla melldobolását is úgy fogják fel, hogy ez az állat jólétének a jele. Pussi ilyenkor hátára feküdt vagy ritkábban lábaira állva guggolt és mindkét öklével váltakozva egy darabig hevesen verte a mellét. Élete két utolsó évében azonban már soha nem tette ezt. Nyilván azért, mert akkor már kezdett mutatkozni a krónikus vesegyulladás, amiben később elpusztult. Már előtte való évben ismételten kólikaszerű görcsökben szenvedett és a vizeletvizsgálat a betegséget hitelesen is igazolta. Pussi többször bebizonyította, hogy milyen jól tudja használni érzékszerveit. Így például sohasem fordult meg, ha a majomketrec előterében a látogatók léptei között ápolójáét hallotta, hanem egyenesen ketrece ajtajához ment és ott várta meg ápolóját. Éppen így nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy őt kint már messziről, nyolcvan-száz méter távolságból is észrevette és megismerte. Minden táplálékot megszagolt, még akkor is, ha az ember azon semmiféle szagot nem érzett s hosszabb szagolgatás után is csak bizalmatlanul látott hozzá vagy el sem fogadta azt. Ezért az etetés néha nehézségekbe ütközött annál is inkább, mert Pussi étvágya is nagyon változó volt. A berlini Mpunguval ellentétben, Pussi csak növényi tápot vett magához és soha semmiféle állati eledelt nem fogadott el. A vadonban való táplálkozásának megfelelően, eleinte banánon kívül csak szénát evett. Csakhamar lenézte azonban a gyümölcsöket és inkább kenyeret és zsemlét evett. Sokáig megmaradt a főtt lóhere mellett, amelyről a virágfejeket és a leveleket gondosan leszedte és megrágta. De evett friss lóherét, fiatal akácfalombot és rózsavirágot is. Az ivóvizet különösképpen csak akkor fogadta el, ha az gyengén meg volt sózva. Erre akkor szokott rá, amikor egyszer sósvizet adtak neki, hogy az urin ivásról leszoktassák. De sokat ivott, nyáron három litert is napjában. Csúcsorított ajakkal rövideket szörpintett a nélkül, hogy szürcsölő hangot adott volna. Jó ideig nagy előszeretettel ette bizonyosfajta gumifa friss leveleit, miért is azt azután a majomketrec környékén elszaporították. Megszokta azonban a külföldi gyümölcsöket, diót, sárgarépát is. Burgonya és rizs volt az egyetlen főtt takarmány, amit elfogadott. A szomszéd csimpánzra nagyon irígykedett, amikor azt etették, vagy vele foglalkoztak. Néha mégis ételt tolt át hozzá, ha nem tudta már azt megenni. Zivatar alkalmával, vagy ha lövöldöztek, félelmében hasmenést kapott és egész testében remegett. A bot elől is rögtön elmenekült, noha soha nem verték meg. Éppígy elbújt négerek és más sötétbőrű emberek elől, nyilván azért, mert visszaemlékezett fogságbavételére és fogsága első idejére. Egyúttal nagyszerű bizonyíték ez jó emlékezőtehetsége mellett. A szénát éjjeli fekhelyül Pussi a ketrec egyik szögletébe cipelte, közepébe ült s körül gondosan maga alá nyomkodta. Majd magára húzta takaróját és ülve aludt. Napközben néha egész embermódra oldalára feküdt, egyik kezét feje alá tette, vagy könyökére támaszkodott. Viszont ismét egész majomias volt az, ahogyan lába talpával az állát fogta. Járásában volt valami szögletes és feszes. Kúszni és tornázni rendkívül nyugodtan s minden mohóság nélkül szokott. Nagy hőségben, vagy ha erőlködött, úgy izzadott – főleg homlokán, – mint az ember. Kipárolgása is egészen emberies volt. „Fekete kenyér szaga van, mint az orosz parasztleánynak”, mondta egyik elfogulatlan ember- és állatismerő tréfásan. Valójában azonban nem volt egészen igaza. Kiesewalter portrészerűen és természethűségben lefestette a híres állatot s így legalább képe megmaradt a boroszlói állatkertben. Méretei a következők voltak: Magassága tetőtől talpig, négy lábon állva 72 cm, hossza a felső ajaktól a fejen és háton keresztül a farig 90 cm, legnagyobb mellkerülete 78 cm, mellső végtagjai a válltól a bokáig 60 cm, a hátsók 48 cm, a felkar legnagyobb kerülete 35 cm, a combé 45 cm, a láb hossza ujjakkal 23 cm, a nagy lábujj távolsága a kicsitől 13–15 cm, vörös fejlemeze pedig 16 cm hosszú és 12 cm széles volt.

Perzina Ernőnek is volt egy sokat ígérő gorillája, amely szinte duzzadt az egészségtől s forrt benne a csapongó jókedv. Ápolómestere gondozása alatt bizonyára pompásan ki is fejlődött volna, ha szerencsétlen lezuhanás következtében el nem pusztul. A boncoláskor agyhártyagyulladást állapítottak meg a halál okául. Perzina is hangoztatta a fiatal gorillának sokszor egészen szembetűnő ügyetlenségét, ami alapjában véve csak emberhasonlóság. Ez a gorilla naponként eszeveszett játék közben űzte a melldobolást és nálánál jóval nagyobb művésztársainak, egy csimpánznak és egy orangnak soha nem hagyott nyugtot.

Úgy a különböző gorillaalakok megismerése, mint élő gorillák behozatala tekintetében a németafrikai Kamerun átkutatása vezetett nevezetesebb eredményekhez. Erre vonatkozóan von Oertzen egész világosan a következőket mondja: „Kamerunban az emberszabású majmokra való vadászat ma már szerencsére el van tiltva. A benszülött vadászok a fehérember megbízásából jó ideig nagy pusztítást vittek véghez ezen érdekes vad állományában, mert a csontvázak és bőrök eladása gazdag nyereséget biztosított az európaiaknak. Lábnyomaik felismerése a mindig nedves őserdőtalajban nem okoz nehézséget s e mellett útjok meg letördelt faágakról, kitépett gyökerekről és gyakori hulladékukról is könnyen felismerhető. Az állatok pedig már messziről elárulják jelenlétüket a faágaknak játékból való tördelése és mellüknek időnként való verése által. Az európaiaktól a jaundák is megtanulták, hogyan kell a nagy majmokat hálóval fogni. „Tíz méter hosszú vadhálóval veszik körül az állatok éjjeli szállását, a puhafájú fákat pedig a fészek közelében gyorsan kivágják. Lárma és a fészekhez eresztett kutyák a csapatot szétugrasztják. Egyik vagy másik állat belefut a hálóba, ledöfik, elfogják, és megölik. Öreg állatok azonban úgy tépik szét a hálót, mintha az csak pókháló volna. Volt rá eset, hogy ilyen vadászat alkalmával négy állatnál is többet elfogtak. Ezek azonban rendszerint elpusztultak. A nemes vadak érdekében kívánatos, hogy a vadászásnak ez a módja ne nagyon jöjjön divatba.” Ez a remény teljesült is. Az állatpiacon már jóideje nincsenek gorillák, mert nem szerezhető általuk sem nagy vagyon, sem kitüntetés. A berlini Akvárium azonban 1907-ben, a nagyérdemű kameruni őrnagy, Dominik révén ismét hozzájutott egy gorillához. Hagenbeckhez pedig Stellingenbe, a gorillaáradat ezen időszakában, két év alatt nem kevesebb, mint nyolc példány került Kamerunból. Hagenbeck azonban csak ápolásra fogadta el őket s így nemcsak magát kímélte meg a veszteségtől, de a tulajdonost is a nagy nyereségtől. Mert a gorillák közül egy sem élt annyi ideig, hogy el lehetett volna őket adni. Ha az ember, mint állatápoló a stellingeni állatkertben a nagy állatraktár-épület sarokhelyiségébe lép, amelyet emberszabású-majomháznak neveznek ugyan, amelyben azonban ezen magasrangú állatok tartására és gondozására vonatkozólag nemcsak semmiféle új gondolat nincs megvalósítva, de még a legszükségesebb egészségügyi berendezések is hiányoznak és ha azt látjuk, hogy ezek a szegény gorillák a ketrec szögletében arccal a falfelé fordulva ülnek vagy feküsznek, miközben arcukat kezeikkel betakarják és semmi iránt nem érdeklődnek, mintha csak a világgal vagy önmagukkal meghasonlottak volna, – akkor az ember boldog, hogy nem ő a felelős ápolójuk. Mert minden élesebb szem észreveheti, hogy ezek már halálra vannak szánva. Általában a majmok elpusztulásának utolsó okait nem annyira testi, mint inkább lelki területen találhatjuk. Von Oertzen a gorillát vérmérsékleténél fogva alkalmatlannak találja a létért való küzdelemre; szenvedéseibe könnyen belepusztul. Továbbá azt mondja tudósítónk: „Sok magasrangú állatnak a fogságban való tartása azért ütközik különös nehézségekbe, mert a testi ápolás mellett mindenekelőtt érzékeny lelkük kíván megértő kezelést. És hogy a lelki nyomottság a test állapotára milyen befolyást gyakorol, azt mindenki megtudja ítélni, aki valaha látta, hogy a fogságban mennyire összeesnek azok a négerek, aki európaiakkal még soha sem érintkeztek, pedig sokkal jobb táplálékot kapnak, mint otthon a szabadságban.” Végül von Oertzen bátran és tárgyilagosan levonja a tanulságot arra nézve, hogy szerinte mi az egyetlen helyes és eredményre vezető út, ha fiatal gorillákat akarunk a fogságban felnevelni: „Azt hiszem, hogy csak akkor fogunk eredményt elérni, ha az ember az állatot olyan korában kapja meg, amikor az nem jött még létének és környezetének tudatára, amikor védelmét még anyja látja el. A természetes anyát azonban fekete anyával is lehetne pótolni, aki azután ápoltját éppúgy kezelhetné, mint a gyermeket. Nem hiszem, hogy az emberi méltóság megalázása volna az, ha egy asszony az elárvult állatgyermeket táplálja, hogy a tudománynak ez által kiváló szolgálatot tegyen. Hisz tudvalevő, hogy a délamerikai és Csendes-Óceán szigeti bennszülött nők fiatal macskákat, kutyákat, sőt még disznókat is szoptatnak.

Keletafrikai néger nők, mint vadmalac "dajkák". Kronacher fényképe után rajzolta Mühlbeck Károly. Dorner könyvéből.

Miért ne nevelhetne fel tehát a néger asszony gorillát is. Az eddig elfogott gorillákat többnyire már Afrikában minden megértés nélkül tartották s így a halál csíráját már ott beléjük oltották.” Az utóbbi megjegyzés bizonyára a fentemlített kameruni gorillákra s főleg azokra vonatkozik, amelyek már kissé idősebbek voltak, minek következtében az elfogatás és a fogságban való élés szörnyűségeit és szenvedéseit kevésbbé tudták elviselni. Nem áll ez azonban bizonyára arra a „Hum-hum” nevű fiatal nősténygorillára, amelyet Heinicke kapitány ugyancsak 1908-ban hozott Hagenbecknek, miután előbb már két évig állomáshelyén, Ebolovában tartotta. Ahogyan régebben Falkenstein nevelte Csincso-csóban az első híres Mpungut, ugyanúgy tartotta s ugyanolyan eredményt ért el e majommal az afrikai fogságban Heinicke is, mert mint írja, a boldog gyermekkor napfényében sütkérezett. Ő „Hum-hum”-nak még játszótársat is adott két néger gyermek személyében, akiket azután Európába is magával hozott. Hagenbeck gondozásában azonban ez a gorilla is hamar tönkrement. Az otthon után való vágy Stellingenben őt is elfogta és mint Hagenbeck: „Von Tieren und Menschen” című munkájában von Oertzennel megegyezően írja, a kameruni gorillák korai halála is ennek következtében állott be. Egyébként ennek a gorillának a viselkedése, amint az Afrikában két év alatt megfigyelhető volt, pontosan hasonlított Falkenstein Mpungujáéhoz, főleg abban a tulajdonságban, hogy nagyon érzékeny és meggondolt volt, aminek következtében lénye bizonyos előkelőséget árult el. Ezek a szavak a majmok leírásában gyakran ismétlődnek és a többi között Sokolowszkynak, „Beobachtungen über die Psyche der Menschenaffen” című munkájában is előfordulnak ott, ahol Heinicke szóbeli közlését ismerteti. Az előkelőség megnyilvánul a fiatal gorillák tartózkodó magaviseletében, melyet akkor tanusítanak, amikor az ember a szertelen és semmire tekintettel nem lévő csimpánzokkal hozza őket össze. Ezt Haberer is megerősíti a kameruni Lolo faluban végzett megfigyelései alapján, és ezért a leghatározottabban kétségbevonja, hogy a két emberszabású majom között kereszteződés történnék, amiben különben ma már senki sem hisz.

A lélegző- és emésztőszervek megbetegedésén kívül, ami az európai fogság káros befolyásának tulajdonítható, a fiatal gorillák kimutathatólag gilisztakórban is szenvednek. Így Sokolowszky szerint a Hagenbecknél annakidején egymásután elpusztult összes kameruni gorillák vérében számos mikroszkópikus kicsinységű fonalféreg (filaria) volt s tudósítónk véleménye szerint a majmok már hazájukban megfertőződtek velük. Ismerve lakóhelyüknek, az őserdőnek mocsaras voltát, ez könnyen érthető is. Ezek a fonalférgek azonban nem tekinthetők a halál tulajdonképpeni okául, mert a csimpánzok, noha az ő vérükben is kimutathatók voltak, e mellett egészen jól érezték magukat. Inkább a nagyfokú általános vérszegénység volt a baj, ami különben a csimpánzok és más majmok hulláinak felnyitása alkalmával is a legtöbbször csak az egyetlen tényleges lelet. A hamburgi állatkert utolsó fiatal gorillája azonban 1910-ben kétségkívül érdekes gilisztakórban mult ki, amit az állat már Afrikából hozott magával. Ennél az állatnál a bélfodor (mesenterium) mirigyei erősen megduzzadtak, sötét feketésbarna színűek voltak és részben szürkéssárga gennyet, részben barna nyúlós folyadékot tartalmaztak, amelyben igen kicsi gilisztaszerű férgeket találtak. A gennyet és a fonalférget tartalmazó mirigyek többnyire szorosan egymás mellett voltak.