2. Elefántfókák (Macrorhinus F. Cuv.)

A hólyagos fókák második nemét az elefántfókák (Macrorhinus F. Cuv.) a XVIII. század elején Dampier ismertette először. Teljes biztossággal csak két fajt különböztethetünk meg: déli (Macrorhinus leoninus L.) és északi elefántfókát (M. angustirostris Gill.), amelyek egymástól főkép a koponya szerkezetében mutatkozó eltérésekben különböznek. Azt, hogy a déli faj helyi változatokra oszlik-e, ma még nem lehet eldönteni. Lydekker a koponyabélyegek alapján megkísérelte (Proc. Zool. Soc., 1909) az alfajokra való széttagolást, ámde ezt a kísérletet Lönnberg vizsgálatai (ugyanott, 1910) alapján meghiusultnak kell tekintenünk.

A déli elefántfóka (Macrorhinus leoninus L.)

Elterjedése valamikor hatalmas volt. M. leoninus tanyázott a déli szélesség 35. és 68. foka közé eső összes szigeteken és partokon. Valamikor ott élt Amerika déli csücskén s a környező szigeteken, Robinzon-szigetén, Juan Fernandezen, továbbá Chile déli partjain, hol szórványosan még öt évtizeddel ezelőtt is megfigyelték, hasonlóképpen otthonos volt Új-Zéland és Tazmánia, továbbá az ugyanazon szélességi fok alatti többi szigeten. Ezeken a helyeken azonban teljesen, vagy csaknem tökéletesen kiirtották, vagy pedig ma már csak olyan ritkán és szabálytalanul jelentkezik, hogy vadászata nem fizetődik ki. Még ott is, ahol mostani összezsugorodott elterjedési körén belül a szárazon tanyázik, nevezetesen a Kerguelen-szigeteken, Dél-Georgiában, Heardon és valószínűen a Crozet-szigeteken, az egykori tömegekkel szemben jelentéktelen számban mutatkozik. „Jelenleg” – írja Steinen Dél-Georgiából még az 1880-as évek elején – „a fókavadászok számára aligha lehetne rosszabb vállalkozást kieszelni, mint a mi Király-öblünkben tengeri elefántokra vadászni.”

Az északi elefántfóka (Macrorhinus angustirostris Gill)

A mult század derekán az északi félteke egyes pontjain még tömegesen tanyázott, még pedig a Csendes-óceánban, a kaliforniai partoknak az é. sz. 24. és 38. foka közé eső szakaszán, tehát San-Franciscon túl. A szakadatlan üldözés nemcsak azt eredményezte, hogy az állat csakhamar igen szabálytalanul jelent meg és tanyahelyét folytonosan változtatta, hanem a száma is rohamosan csökkent. A mult század hatvanas évei óta már igen ritka állattá vált. Csaknem teljesen kiirtottnak tekinthető, ámbár 1880–1884 közt újból nagyobb csapatokat láttak és egyes példányokat is több ízben figyeltek meg. Ezek közül való az a 14 is, amelyet Harris Rotschild megbízásából 1907-ben szerzett meg. Az Észak-amerikai Egyesült Államok egyik kormánygőzöse 1911-ben a délkaliforniai Guadalupe-sziget egyik elhagyatott, hozzáférhetetlen pontján fedezett fel egy nagyobb, kb. 150 főből álló csapatot. A newyorki akvárium igazgatója Haskins Charles Townsend irta le ezeket („Zoologica”, New-York, 1912) számos eredeti fényképpel díszített munkában, s egyúttal javaslatot tett az egyébként pusztulásra kárhoztatott faj védelmére.

Ezek a kaliforniai elefántfókák mindenesetre délről származó bevándoroltak, amelyek éppen a tőlük legészakabbra elért ponton élték túl a többieket. Az összefüggés ma még világosan kinyomozhatónak tűnik fel. Lydekker közölte egyik jegyzetében Rotschilddal, hogy a chilei San Juan-szigetén élő elefántfókák azonos fajhoz tartoznak, s hogy hajdan San Juan és Guadalupe közt rendszeres vándorlás volt. Dampier 1868-ban ezeket az állatokat Mexikó nyugati partjain még mindenütt megtalálta.

Az elefántfóka, vagy ormányos fóka, vagy tengeri elefánt, amelyet a hajósok egy része tengeri farkas néven emleget, a déltengeri szigetlakók pedig morunganak neveznek, testalkatára nézve a többi fókához hasonlít, de nagyság tekintetében valamennyit felülmúlja. Hosszát a tengerészek és a fókavadászok túlbecsülték ugyan, de Scammon adatai szerint legalább is a kaliforniai partokon maximálisan 6.7 m-re tehető, a legtöbb esetben azonban nem haladja meg az 5 m-t. A nőstény ennek csak a felét, a hím súlyának pedig csak a harmadát éri el. Az idősebb hímek súlyát 3000 kg-nál többre becsülik. A felnőtt hímek átlagos hosszát Dél-Georgiában Steinen újabban 5 m-ben állapította meg, a legnagyobb nőstények bőven mérve 3 m-esek. Az elefántfóka feje nagy, széles és kissé nyúlánk, az orr mérsékelten nagy, aránylag széles, előfelé elkeskenyedik és csaknem egyenesen lemetszett. A felső ajkat 6 sorban elhelyezett 34–40 erős, kb. 15 cm hosszú, sötétbarna bajuszsörte szegélyezi. A szem aránylag nagy, barna, gömbölyded, előremeredő, a szemhéj szegélye csupasz, a szemöldökíven azonban 8–10 sörteszerű szőr van, amelyek a szemöldököt képviselik. A fül rendkívül kicsi, a szemtől csekély távolságra található hátrább és valamivel lejjebb. Tulajdonképpen csak kerek lyuk, amelynek még csak valamilyen bőrkarimája sincs. Az orr nemek szerint jelentékenyen különbözik. A nőstényekén nincs semmi feltűnő, a hímeké ellenben ormánnyá hosszabbodik meg, amely a szájzugban kezdődik és kb. 40 cm-nyire nyúlik ki, ha azonban az állat izgalomba jön, ennek a hossznak a kétszeresére is megnőhet. Összehúzódott állapotban az orrmányon 3 harántredő van és ívalakban csüng alá. A végén nyílnak az orrlyukak. Townsend szerint az ormány teljesen húsos, tehát nem fújható fel, mint azt régebben föltételezték. Alakváltoztatása kizáróan az izmok működésének következménye és igen jelentős. A fiatal hímeknek még nincs ormányuk. Az aránylag hosszú, de vastag nyak egyenletesen megy át a test tömegébe. A mellső végtagok nem valami hosszúak, de igen erősek és vaskosak. Az egymásközt úszóhártyával egybekapcsolt öt ujj közül a belső ujj rövidebb a másodiknál, amely a leghosszabb, s amelytől kezdve a többiek hossza fokozatosan csökken. A hátsó ötujjú végtagpár aránylag hosszú és igen erősen fejlett. Két nagy és hosszú oldalsó és három kisebb s rövidebb középső lebenyre tagolódik, s mivel a lebenyek közül a középső a legkisebb, a hátulsó végtag mélyen bemetszett evezőlapáttá vált. Az elülső végtag ujjain nem nagyon hosszú, de erős és tompa karmok vannak, ellenben a hátsó végtag ujjai teljesen karmatlanok. Végül a farok, mint a legtöbb fókáé, rövid és hegyes.

Bundája kizáróan rövid, aránylag merev és fényes felsőszőrökből áll, amelyek nem símulnak a testhez. Színezete nemcsak a kor és a nemek, hanem az évszakok szerint is változó. Közvetetlenül a vedlés után az elefántok bőrének színezetéhez hasonló kékes árnyalat az uralkodó. Később, amikor a szőr teljesen kinőtt, világosbarnába megy át a színezet. A test alsó oldala mindig világosabb a felsőnél, de egyébként mindig hasonló színű. A nőstények háta sötét olajbarna, oldala világos ezüstszürke, alul sárgásfehér. A bajusz és az úszóhártyák szőrözete sötétebb, mint máshol. A szőrök sajátságos alakúak: laposak és egyenlőszárú háromszögalakjuk van, úgyhogy a pingvintollakhoz hasonlók. Az idősebb hímek nyakának alsó oldala megkopaszodik, s a bőr azon a helyen megvastagodik, kérgessé és repedezetté válik.

Az elefántfókák életmódja a tengeri medvékére és az oroszlánfókákéra emlékeztet. Déli elterjedési területén szintén évenként rendez vándorlásokat. Ilyenkor a gyengéknek és a betegeknek ott kell maradniok, a többiek ellenben együtt vándorolnak el. Patagónia partjaira szeptemberben és októberben, de sokszor már júniusban csapatosan érkeznek és december végén vonulnak el ismét déli irányban. Kalifornia partjain régebben többé-kevésbé az egész esztendőt ott töltötték, a főidejük azonban februártól júniusig tartott. A partok közül a homokos, kavicsos partszegélyt kedvelik, de az édesvízbe is szívesen belátogatnak. A nagy tömeg családokra oszlik, amelyek 2–5 tagból állanak. Mindig szorosan egymás mellett tolonganak, s rendesen az iszapban, vagy a vízinövények közt alusznak. Scammon Kaliforniában megfigyelte, hogy nagy melegben úgy hűtik le magukat, hogy befurakodnak a nedves homokba és mellúszóikkal a hátukra is bőven lapátolnak belőle. Ebben a tekintetben is hasonlítanak a vastagbőrüekhez. Sokszor inkább látszanak földrakásoknak, mint eleven állatoknak. A szárazra csak szaporodás idején és vedleni járnak ki. Szárazföldi tartózkodásuk olyan rendszeresen ismétlődik meg, hogy a fókasintérek eszerint a következő időszakokat különböztetik meg: the Pupping Cow Season (ezalatt születnek a kicsinyek); the Brown Cow Season (a nőstények partra szállnak, hogy barna bundájukat a kékesen csillogóval cseréljék fel); the Bulls and Cow Season (a házasságkötés ideje); the March Bull Season (a hímek vedleni jönnek ki a partra).

Az elefántfóka igen esetlenül mozog a szárazon, s az állat nagyon kifárad. A borjúfókához hasonló módon továbbítják testüket, vagyis váltakozva hajlítják és feszítik magukat és dobják fel majd elől, majd megint hátul. Ha nagyon elhíznak, testük minden lökésszerű mozdulatnál úgy lötyög, mint valami kocsonyával töltött óriási gömböc. Csak rövid darabon tudnak egyszerre előrejutni, azután annyira kimerülnek, hogy pihenniök kell. Kaliforniában mindemellett 5–10 m magas homokbuckákra felhömpölyögnek és igen egyenlőtlen talajon is felküzdik magukat olyan helyekre, amelyek 20 m-rel emelkednek a tenger színe fölé. Steinen délgeorgiai megfigyelései alapján a következőket beszéli el: „A tengeri elefánt, amelynek legerősebb támasza a szélesen kitárt mellső úszó, már a legcsekélyebb mozgásnál is nagy mértékben kifárad; 3–4 előrelöködés után a kocsonyaszerűen rezegő tömeg összeesik; egy ideig pihen, majd nyögdécselve csúszik tovább, miközben a kavicsos talajon széles, mély nyomot hagy maga után. Nem csoda, hogy a teste tele van régi forradások egész tömegével. A vízben aránylag felületesen úszik, de nagyon ügyesen sürög-forog és igazán vonzó látvány, amikor ez a hatalmas állat óriási fejét magasan kiemelve kiszállásra alkalmas hely után kutat”. Az elefántfóka a hiányzó fürgeséget állhatatossággal és türelemmel pótolja. A tengerből kimászva, nagy igyekezettel csúsznak a dagály legmagasabb vonaláig, ahol kipihenik magukat, keveset szundikálnak is, majd folytatják útjukat és a végén úgy látszik, mintha egyik nyugvóhellyel sem volnának megelégedve. A vízben egészen másképp viselkednek. Kitűnően úsznak és buknak, gyors kanyarodásokat hajtanak végre, aludni nyugodtan ráfeküdnek a hullámokra és lebegtetik magukat; ügyesen és buzgón vadásznak zsákmányukra, amely halakból és lábasfejűekből áll. Köveket és moszatokat is lenyelnek. Forster az elefántfóka gyomrában tizenkét kerek követ talált. Mindegyik két ökölnyi nagyságú, s olyan súlyos volt, hogy nehezen lehetett megérteni, hogy bírt ki a gyomorfal akkora terhet?

Érzékei valószínűen csak kevéssé fejlettek. Az elefántfóka a szárazon csak közelre lát jól. Hallása igen rossz, tapintóérzékét a test vastag zsírpárnája tompította el. Úgy látszik, szaglása sem valami finom, vagy különlegesen éles. Lusta, alacsony értelmű állatok, amelyek csak ritkán, s nehezen mozdíthatók ki lomha tunyaságukból. Türelmesnek és szelídnek mondják, mert még senki sem látta, hogy megtámadott volna embert, vagy más állatokat, ha nem ingerelték. Más nemhez tartozó kisebb fókák, vagy békésen fürdő emberek bántatlanul úszkálhatnak köztük. Pernetty közlése szerint matrózai meglovagolták és közbe-közbe késszúrásokkal ösztökélték őket szaporább lépésekre. Hasonló lovaglást írnak le azok a tudósok is, akik Kerguelen-szigetén a Vénusz átvonulását figyelték. Weinek négy lépésnyire telepedett le két elefántfókától, hogy lerajzolja őket, de ezek semmiféle érdeklődést nem tanusítottak. Úgy látszott, hogy mélyen alusznak, a nagyobbik csak időnként vakarta meg úszójával a hasát, vagy – ami szebb látvány volt, egyik úszójával a másikat kaparta. Emellett szuszogott szakadatlanul, s ezzel fejezte ki, hogy kitünően érzi magát a lustálkodásban. A fiatalabbik fóka felébredt, fejét oldalra fordította és megpillantotta az egészen szokatlan idegent. Félig aggodalommal, félig csodálkozva szegezte rá ismételten tekintetét, majd segítséget várva anyjához símúlt és nem tudott megnyugodni. Végül felriadt az idősebbik állat is, szintén kérdően meredt a jövevényre, de nem sokat töprengett, hanem elkezdett lassan a tenger felé hengergőzni. Ugyanannak a napnak az estéjén a fiatal elefántfóka megint azon a helyen hevert, s anélkül, hogy a menekülést megkísérelte volna, engedte magát elfogatni és meglovagolni, de olyan erővel igyekezett a tengerbe, hogy két ember sem tudta visszatartóztatni. Amint azonban a vízbe visszajutott, nem úszott messzire, hanem jóakaratú kiváncsisággal figyelte, amíg csak tudta, hogy mit csinálnak a békebontók?

Az ember mindenütt üldözi a tengeri elefántot, ahol csak előfordul. Azelőtt békében éltek és minden ellenségük elől biztonságban voltak puszta szigeteiken, mióta azonban kb. a múlt század eleje óta az európai fókavadászok utánuk mentek, számuk rohamosan csökken. A fókavadász-hajók irgalmatlanul pusztítják ezeket a védtelen állatokat. „Déli 12 órakor” – írja Coreal, – „negyven emberemmel szálltam a partra. Körülfogtuk a tengeri elefántokat, s félóra leforgása alatt négyszázat taglóztunk le belőlük.” Mortimer legényei nyolc nap alatt 1200 elefántfókát gyilkoltak le, de könnyedén lebunkózhattak volna még néhány ezret, ha a mészárlást folytatták volna. Ezek az adatok mind a múlt századbeli prédálásokra vonatkoznak, manapság az elefántfókák száma annyira megcsappant, hogy jóval kisebb zsákmánnyal kell megelégedni. Biztos eredményre csak úgy lehet számítani, ha déli elterjedési határukon magános szigetet keresnek fel, s azon hónapokig, sőt évekig időznek.

Tengeri elefántokra súlyos dorongokkal és kb. 5 m hosszú lándzsákkal vadásznak. Az állatok lemészárlását közvetlenül nyomon követi az állatok leszalonnázása. A bőrt éles késsel a hátvonalon végig felhasítják, s amennyire csak lehet, mindkét oldalon lefejtik. Ezután a 8–12 cm vastag szalonnát kihasítják és kb. 40 cm hosszú és 20 cm széles kockákra aprítják. Minden egyes kockát átfúrnak, és egymással összezsinegelik. A felfűzött szalonnacsomókat összekötözik, vastag kötélre erősítik és ennélfogva vontatják a hajóra, ahol felaprózzák és különleges üstökben kiolvasztják. Zsírját kenőolajnak használják és a cetzsírnál többre becsülik. Az állat feketés, zsíros és csaknem élvezhetetlen húsának csekély értéke van. Szívét azonban a matrózok jó étvággyal fogyasztják. Ezek az elkényeztetetteknek éppen nem nevezhető emberek a máját is nagyon szeretik, pedig az elfogyasztása több órára terjedő leküzdhetetlen álmosságot okoz. A tengeri elefánt besózott nyelve valódi csemegeszámba megy.

A friss zsírt a tengerészek kiváló orvosságnak tartják, s mivel az elefántfókák sebei tapasztalat szerint gyorsan hegednek, a hajósok főkép vágott sebek gyógyítására használják. A rövidszőrű, merev bőr nagyon alkalmas nagy utazóládák bevonására, kocsi- és lószerszámok készítésére, s még sok minden egyébre lehetne felhasználni, ha a legnagyobb bőrök a sok heg miatt egyúttal nem a legrosszabbak is lennének. A szalonna mellett a hús és a bőr alig jön számításba. Az idősebb állatok szalonnája tetemes jövedelmet ad. Scammon szerint Kaliforniában egy 5.5 m hosszú, igen erős és túlhízott hím szalonnájából 210 gallon (954 liter) zsírt olvasztottak ki.

A tengeri elefántok nem sokáig élnek már a földön. Borzalmas ellenségük elől nem tudnak úgy visszahúzódni a tengerek hozzáférhetetlen részeibe, mint a cetfélék: ki kell tartaniok, míg az embernek nevezett dúvad gyilkolási vágya az utolsó mohikánt is leteríti közülük.