1. Pocoknyulak (Ohotona Link)

[Más neve: Lagomys.]

Főképpen Belső-Ázsiában és Észak-Amerikában élnek. Felső metszőfogaik mélyen barázdáltak s így tulajdonképpen kétcsúcsúak; az alsó metszőfogak kicsinyek és meglehetős erősen hajlottak. A lábujjak alsó fele erősen szőrös, mely a magos északi és magos hegységi állatok gyakori sajátsága. A fark külsőleg nem látható. A ma élő fajok hegyi vagy magos fensíki állatok és úgy látszik, hogy törzsfejlődéstanilag vett virágzásuk korát már túlhaladták. Mert míg a ma élő fajok mind egy nembe sorolhatók, addig Trouessart katalógusában 3 kihalt nem 20 faj és alfajjal szerepel, amelyek mind a fiatalabb Harmadkorban – Miocén, Pliocén és a Negyedkor elején, vagyis a Pleisztocén-ben – Európában éltek; nagy részük hazánk földrétegeiből is ismeretes. Magyarországon a Jégkorszak vége felé és utána voltak nagyobb számban elterjedve (Lásd Róth Samu, Kormos Tivadar, Hillebrandt Jenő, Éhik Gyula, Gaál István és mások erre vonatkozó munkásságát.)

Mai elterjedési területük a magos észak tundraövére és a középázsiai hegységekre szorítkozik; a Himalájától Kamcsatkáig terjedő hegységekben mindenütt megtalálhatók, egyetlen hegycsoportból sem hiányzanak; elterjedésüknek éles határt szab a transkaspiai steppék régiója s így sem a Kaukázusban, sem Kis-Ázsiában vagy Szíriában nem fordulnak elő. Csak egyetlen egy faja, a pusztai pocoknyúl (Ochotona pusillus Pall) található a síkságokon – keletről nyugatra – egészen a Volgáig. (Kobelt: Die Verbreitung der Tierwelt.)

A pusztai pocoknyúl (Ochotona pusillus Pall.)

Csak 14.5 cm hosszú állatka, lágy, szürkésbarna, alul fehéres bundával és fehéren szegélyezett fülekkel. Keletoroszországban a Volga mellett és az Uralon honos lévén, ma még az európai emlősvilághoz tartozik. Lindberg W. A. (Zoologische Garten 1901 „Zur Kenntnis des Zwergpfeifhasen”) elterjedéséhez a következőket fűzi: „Karelin szerint előfordulása az európai Oroszországban csak az Obstsi-szirt völgyeire szorítkozik” (az Ural-folyó középső folyása a Kaspi-tótól északra). A pusztai pocoknyúl, amelyet a fentnevezett erdőnélküli dombos vidék baskirjai „szekildek turkan”-nak neveznek, a dombláncok között elnyúló völgyeket és lapályokat lakja. Különösen kedvelt lakóhelyei a sűrű bozótszerű törpemandula (Amygdalus nana) és a „csiliga” (Caraguana frutescens) miniatür erdőcskéi, melyek a völgyfenék hosszában húzódnak. Itt keres fedezetet és védelmet számos szárnyas ellensége ellen. A folyóparton fűzfák és vadrózsabokrok által ugyancsak védett helyeken találtam. A nyilt, árvalányhajjal (Stipa pennata) borított steppén úgyszólván sohasem láttam. Szereti a szűz talajt; aggodalmasan kerül minden megművelt földet, ugart, mely lakhelyével határos, nem szívesen és csakis akkor húzódik oda, ha ott már tekintélyes Artemisia-cserjék emelkednek. Építményeik az állat társasélete következtében mindig csak csekély távolságra vannak egymástól. Ez egy katlanszerű üregből áll, amelybe a felszínről 3–5 csőszerű folyosó vezet. Ezek közt a legtöbb rézsutos; de egy mindig függőlegesen vezet az üregbe. Méréseim és a talaj minősége szerint az üregek hosszúsága 50 és 70 cm közt ingadozik és ennek megfelelő mélységben fekszik. Minden cső átmérője körülbelül 8 cm. A pusztai pocoknyúl kimondottan éjjeli állat, mely nappal csak borús időben hagyja el lakását.

Mihelyt a steppén a tavasz végleg átveszi uralmát, ami rendesen április elején kezdődik, a párosodási ösztön megmozdul a kis rágcsálókban. Különös fütyülésben nyilatkozik ez meg, amely a mi fürjünk szavához volna hasonló… Hogy ezt a hangot mindkét nem, vagy csak a hímek hallatják, azt nem merem eldönteni.” A párosodás „tetőpontját májusban éri el, de még július második felében is tart”, valószínűleg azért, mert két (esetleg több) almot is vet az állat, éppen úgy, mint a mi nyulaink. Lindholm június második harmadától kezdve talált fiatalokat, melyek körülbelül félakkorák voltak, mint a felnőtt állatok, de már önálló életet éltek. Hangjuk egy öt-nyolcszor meglehetős gyors egymásutánban hallatott, egytagú, ércesen hangzó tónusban lassan süllyedő fütty, melyet legjobban 5–8-szor ismételt „csiok, csiok, csiok”-kal lehetne visszaadni. Az ilyen fütyülés idegenül érinti annak a külföldinek fülét, aki először hallja azt, és hajlandó arra a feltevésre, hogy egy madár torkából származik az, nem pedig egy emlőséből. A pusztai pocoknyúl különféle gyönge növényi részekkel táplálkozik. Legkedveltebb növényei az alacsony, finom levelű Artemisia-fajták, melyek a steppén gyakran pázsitszerűen fednek nagyobb helyeket. Mint ugyan sok más rágcsáló, kénytelen volt ő is lakóhelyének szárazságához alkalmazkodni; mert vizektől többnyire messze élvén, rászorul arra, hogy szomjúságát a kis mennyiségű és nem szabályosan hulló harmattal és ritka esővel oltsa.”

Mivel a pusztai pocoknyúl nem tartozik a téli alvók közé és a hótakaró épp lakóhelyein – a völgyekben és lapályokon oly gyakori hófúvások következtében – a legnagyobb vastagságot éri el”, kénytelen, mint egyes pockok „télen a hóréteg és talaj felszíne közt”, félig földalatti életet folytatni.” Lindholm szerint hallása és szaglása nagyon fejlett, látása gyöngébb. A pusztai pocoknyúl „kevéssé félénk, az embert közel engedi magához, aztán sietve rohan a legközelebbi lyukhoz, hogy ott eltűnjön. Különben úgy látszik, hogy ennek az ostoba merészségnek oka éppen a kevéssé fejlett látásában rejlik.” Az ember nem üldözi a pusztai pocoknyulat, „de azért a legrosszabb ellensége, mert a földmívelés által nagy területeket tesz néki lakhatatlanná és így, sajnos, legsikeresebben járul hozzá ahhoz, hogy ez a kis érdekes és teljesen ártalmatlan rágcsáló kipusztuljon.”

A Pleisztocén-korban a pusztai pocoknyúl Közép-Németországban, Angliában, Belgiumban, Franciaországban és Magyarországban is milliószámra volt elterjedve.

A szibériai pocoknyúl (Ochotona alpinus Pall.)

Szibériai pocoknyúl (Ochotona alpinus Pall.).

A szibériai pocoknyúl (Ochotona alpinus Pall.) mégegyszer olyan nagy, mint a pusztai pocoknyúl. Alak és nagyságra a tengeri malacra emlékeztet, de a fej hosszabb és keskenyebb és az arcorr kevésbbé tompa. Teste zömök, a farok kívülről egész láthatatlan és helyét csak egy kis zsírpúp jelzi; a középnagy tojásdadfül külső oldalán majdnem meztelen. Az érdes, sűrű, rövid bunda a test felső oldalán vörösessárga alapon finoman feketén pettyezett, míg az oldalak és a nyak eleje egyszínű rozsdavörösnek látszik; az alsó oldal és a lábak világos okkersárgák; a torok szürkés, a fülek külső oldala feketés, a belső sárgás színű. Egyes példányok egyszínűen mély feketék. A kifejlett szibériai pocoknyúl 25 cm hosszú. Az első közleményeket a pocoknyúl életéről Pallas adta közre, Radde további megfigyeléseket hozott nyilvánosságra, Przewalski pedig legújabban tetemesen kiegészítette kettőjük megfigyeléseit. A szibériai pocoknyúl belső és hátsó Ázsia északi részén húzódó óriási hegylánc jellemző állata, de Trousseart szerint Kamcsatkában is előfordul. Radde azt mondja róla, hogy szívesebben él az erdős vidékeken és kerüli a kopár fennsíkokat.

Az ogotona (Ochotona dauricus Pall.)

Ogotona

Az ázsiai hegyvidék magos steppéinek lakója, ahol a szibériai pocoknyulat helyettesíti. Más néven ogotona, azaz a rövidfarkúak. Przewalski tapasztalatai szerint, lakóhelyül kizárólag a steppének egy rétszerű részét választja, különösen ha ez dombos; de a Bajkál-hegységben sem éppen ritka. Északi és délkeleti Mongoliában sokszor találkozunk vele; a sivatagszerű Gobiban azonban majdnem teljesen hiányzik.

Kis, saját maga által ásott barlangok és természetes sziklahasadékok az ogotona lakásai. Építményeik mindig változó, de rendesen tekintélyes számú egyes barlangokból képzett telepekből állanak; egy telep 100, sőt 1000 lakásból is állhat. Napfényes időben az állatok elbújva feküsznek naplementéig; borús ég mellett nagy tevékenységet fejtenek ki. A nagy téli hideg beálltával az ogotonák, bár nem alszanak, nem hagyják el földalatti lakásaikat; mihelyt a hideg enged, előjönnek s bejárat előtt leülnek, hogy a napon sütkérezzenek, vagy hangosan fütyülve szaladgálnak egyik barlangtól a másikig. Lényüket kíváncsiság és félénkség jellemzi. Közeledő embert vagy kutyát addig nézegetnek, míg körülbelül 10 lépésnyire közeledik, azután villámgyorsan eltűnnek barlangjukban. A kíváncsiság azonban csakhamar legyőzi félénkségüket, pár perc múlva a barlang bejáratánál újból megjelenik a kis állat fejecskéje. Aggodalmasan körülnéz és ha ijedtségének oka eltávozott, rögtön feltűnik a régi helyén. Radde a pocoknyulakat tevékeny, békés és igen szorgalmas rágcsálóknak mondja, amelyek nagy szénakészleteket gyüjtenek össze, amelyeket szabályosan csomóba raknak és sokszor széleslevelű növényekkel be is takarnak, hogy az eső ellen védjék azokat. Az ogotona már június közepén kezd télire gyűjteni és június vége a legbuzgóbb munkában éri. Nem válogatós; ahol nem zavarják, ott a legzamatosabb füveket szedi össze, de oly helyeken, ahol pajkos gyerekek elpusztítják készleteiket, vagy a legelésző marhák falják fel azokat, megelégszenek olyan növényekkel is, melyeket az állatok különben megvetnének. Az így összehordott szénarakások 12–18 cm magasságot és 15–30 cm átmérőt érnek el; ha a lakásuk közelében lévő sziklák között sok a hasadék, csűrnek használják azokat. Keskeny kitaposott utak vezetnek egyik lakástól a másikig, melyeknek mindkét oldalán lelegelték a rövid füveket. Ha a szorgalmas gyüjtőket megzavarják munkájukban, nemsokára újból kezdik a félbehagyott munkát és néha még szeptemberben is cipelgetik a már elsárgult steppei növényeket. Ha beáll a tél, futóárkokat készítenek a hó alatt barlangjaiktól a szénaboglyákig; ezek a folyosók nem egyenesek, többször fordulnak, s minden egyes folyosó külön szelelőlyukkal ellátott.

A szibériai pocoknyúl kiáltása, melyet még éjfél táján is lehet hallani, hasonló, csakhogy füttyét hangosabban, világosabban és annyiszor gyors egymásutánban ismétli. Az ogotona füttye az egér hangjához hasonló, csakhogy füttyit magasabban, világosabban és annyiszor egymásután hallatja, hogy kiáltása mint egy sziszegő, metsző trilla hangzik. Nyár elején a nőstény, Pallas szerint körülbelül hat csupasz kölyköt szül, és gondosan ápolja őket.

A pocoknyúlnak sok az ellensége, mert mint kicsi tömegesen előforduló rágcsáló, természetes és kényelmes táplálék ragadozó állatok és madarak számára. Bár a keletszibériai vadászok nem üldözik, de a manul, farkas, korzak, különféle sólymok és sasok folyton lesnek rájuk és télen a hóbagoly, legveszedelmesebb ellenségük pusztítja szenvedéllyel őket. De az ember is károsítja ez ártalmatlan rágcsálókat, mert elrabolja nehezen gyüjtött téli készleteiket. Nagyon havas teleken a mongolok juhaikat olyan környékre hajtják, hol sok az ogotona, vagy lovaikat a tőlük felhalmozott szénával etetik.

Az alhavasi pocoknyúl (Ochotona roylei Og.)

Az alhavasi pocoknyúl a Himalájától (Kasmirtól–Szikkimig), Ganzu, Nansan, Délkeleti-Tibet- és Moupinból ismeretes. A havasi régiók bokros helyein lakik, ahonnan a fák övéig is leszáll; a nyilt, füves területeket elkerüli.

A sziklamászó pocoknyúl (Ochotona rutilus Sev.)

Turkesztán, Nansan, Kasmir, Ladak, Gilgit, Északkeleti-Tibet, Ganzu havasain a legfelső régiók hómezein él, majdnem 4000 m abszolut magasságban, részben víznélküli szakadékokban, de kissé lejjebb, alpesi réteken, patakmelletti kőmezőkön, a folyók mentén található nagy kőgörgetegeken is előfordul. Majdnem függőleges sziklákon is kitünően kúszik. Július közepén bundájuk még nem volt teljes, és a nőstények még szoptatósak, vagy – valószínűleg másodszor– még viselősek voltak.

A szirti pocoknyúl (Ochotona erythrotis Büchn.)

Ganzu és Északkeleti-Tibetben (Burchan-Budda hegység) a legsivárabb sziklapartokat és kőgörgetegeket választja lakóhelyül, ahol igen ügyesen szaladgál a meredek lejtőkön. Ha embert lát, hátsó lábaira ül, összegörnyed és ilyenkor annyira hasonlít egy kődarabhoz, hogy alig lehet környezetétől megkülönböztetni.

„Róka, farkas, különösen ölyvek, héják, sólymok, sőt sasok is (Aquila bifasciata), – mondja Büchner – naponként hihetetlen mennyiségű pocoknyulat irtanak ki. Az ölyvek (Archibuteo hemilasius) annyira kizárólag ogotonákkal táplálkoznak, hogy még téli lakásaik kiválasztásánál is – a Gobi-sivatagban – elsősorban a szóban lévő állatok mennyisége a mérvadó. A pocoknyulak ismeretes szaporasága mellett csak egy ilyen állandó irtás bírja megakadályozni túlságos elszaporodásukat.” Igen szép példája ez annak az egyensúlyi állapotnak, amelyet az európai kultúrember jelenléte még nem hamisított meg a természetben. Hasonlóan volt ez nálunk is egérjárás- és hörcsögjárásos esztendőkben mindaddig, míg úgyszólván saját magunk idéztük ezt elő a ragadozók természetellenes kipusztításával.

„A Gobi-sivatagban 1883 augusztusában Ala-santól Urgáig menet a lakott barlangok közelében mindenütt nem éppen nagy szénarakásokat – 1–2, sőt 3–4 kg súlyúakat is – lehetett látni, melyeket télre gyüjtöttek s a napon szárítottak az állatok. A széna különféle füvekből áll melyben Artemisia, fészkesek és pillangósvirágúak, néha a kis tüskés karagan-bokor ágait lehetett találni. A fűcsomók mindig gondosan a bejárat közvetlen közelében voltak összerakva; néha látni lehetett, amint a friss szénát, valószínűleg a fekvőhely kibélelésére, becipelték a barlangba, a régi szénát pedig kidobták onnan. Olyan völgyekben, hol sok az irisz, az ogotona ezt is összegyüjti, s a lakása előtt először gondosan szétszórja és rendezi azokat.”

A moto-siriki pocoknyúl (Ochotona melanostomus Büchn.)

Ez a pocoknyúl nem nagyon mély barlangokban telepszik meg, melyeket lejtős rétegen készít magának; nagy számban lakik teljesen sík vidékeken is, de ezt kevésbbé szereti, valószínűleg azért, mert az itt gyakori nagy esőzések lakásaikat elöntik, amikor aztán tömegesen elpusztulnak. Észak-Tibetben, a hegyek különösen északi lejtős rétjein, sőt a mocsaras dombvidékeken is él, amelyeket a Cobresia tibetica nevű növény borít, és amelyet moto-siriknek neveznek. Lakóterülete majdnem 6000 m abszolút magosságig terjed, 3000 m-nél alacsonyabban még sehol sem találták. A neki megfelelő helyeken ez a pocoknyúl építményeivel egészen aláaknázza a föld felszínét. Néha több négyszögkilométernyi területen 1–1 barlang van minden négyszögméteren; ilyen helyen a gyors lovaglás lehetetlen, mert a ló a barlangokba süpped s minduntalan megbotlik. A pocoknyulak maguk pedig közben folyton ide-oda suhannak az utas előtt, vagy mozdulatlanul ülnek a bejáratuk mellett. Meglehetősen óvatosak. Ha elhagyja egyik barlangját, előbb fejét kidugja a lyukból, hosszasan körülnéz; s így marad néha óraszámra mozdulatlan. A párzás ideje tavaszra esik, de ez a periódus egész észrevétlenül múlik el, mint általában a kis rágcsálóknál. Sasok, ölyvek és solymok majdnem kizárólag belőlük élnek tibeti átvonulásuk ideje alatt. E ragadozók vonuláskor nagyszámmal tartózkodnak – sőt részben télen is ottmaradnak – a Kuku-nor steppéin, az itt tömegesen élő pocoknyulak miatt; 1880 június végén a Kuku-nor területén pár erős záporeső után számtalan pocoknyúl pusztult el lakásában, sok állat, mely még elmenekülhetett, később fulladt meg, vagy a hideg eső pusztította el. A steppén a kis állatok hullái szanaszét hevertek, amelyeket sasok, hollók, ölyvek, héják takarítottak el. Úgy látszik, hasonló esetek itt és Tibetben sokszor történnek, ahol szintén igen gyakori az erős nyári esőzés. Ez a pocoknyulaknak annyira kellemetlen, hogy néha kénytelenek a hegyekbe költözni; így Roborowski W. 1880 június 10-én este a hegyekben, nem messze a Kuku-nortól, egy körülbelül 50 pocoknyúlból álló sereggel találkozott, amelyek az eső elől menekülve, zárt csapatban szaladtak az Arachaldsyn-gol folyó mentén felfelé, száraz helyet keresve.”

Ahol a pocoknyulak letelepednek, ott a füvet és gyökereit teljesen felfalják, ez utóbbit a földből ássák ki maguknak, nem ritkán egész nagy rétségek teljesen kopárok lesznek ennek következtében, úgy a Kuku-nor környékén, valamint északi Tibetben is. Ilyenkor az állatok a szomszédba vándorolnak, míg a lerágott terület rövid idő alatt újból kizöldül, hogy aztán valószínűleg újból a pocoknyulak szállják meg. A moto-siriki pocoknyúl mindig 1–2 földipinty fajjal (Montifringilla mandelli Hume, ruficollis Blanf. és blanfordi Hume) él együtt, amelyek e rágcsálók barlangjaiban töltik az éjszakát, oda menekülnek veszélyben is, sőt ott is költenek. E madarak elterjedése a pocoknyulakéhoz van kötve...

„Amilyen jelentéktelen ez a pocoknyúl önmagában, éppoly jelentős befolyást gyakorol tömegeiben, az általa lakott vidék átalakulására és megváltoztatására. Az általuk lekopasztott agyagos területek, a millió és millió pocoknyúl által felásott agyagföld, kiadós alapanyaga a löszpornak, amelyet a viharok a Kuku-nor steppéiből a szomszédos Kínába hordanak és amely lassanként a Kuku-nort magát is elönti. Észak-Tibetben is nagy szerepet játszik a pocoknyúl a földfelület átalakításában. A számtalan állat a tibeti fennsík nagy területeit nem ritkán össze-vissza lyuggatja, a bedűlt, vagy víz alá került pocoknyúl-lakások pedig mindig újakkal pótoltatnak. A kiásott könnyű agyagot a szél elhordja, vagy az eső mossa le a hegyek lejtőiről s kopár helyek és újabb, nagyobb üregek maradnak vissza. Azonkívül a pocoknyulak a gyökerek kiásásával alaposan meglazítják a talajt és a föld felszínét ezzel még jobban elcsúfítják. Ez is magyarázata annak, hogy egész északkeleti Tibetben, különösen a lejtőkön, gyakran találunk kopár helyeket s hiába keresünk azokon akármilyen kisterjedelmű gyepes területet. Mivel a szél és az eső a pocoknyúlaktól felásott földet leviszik a hegyekről és ez a föld nagyrészt a völgyekben rakódik le, a pocoknyulak munkája, más tényezőkkel együttesen nagyban hozzájárul a völgyek gyorsabb feltöltéséhez s így az ország térszíni kiegyenlítődéséhez.”

Mily nagy befolyást gyakorolhat tehát egy ily kis állat is nagy, milliós tömegei által, hazája földfelületének változására, már ősidők óta tartó szüntelen munkájával. Hiába minden üldözés, mert tömegeik mindig újra kipótlódnak hihetetlen szaporaságuk következtében. És ha meggondoljuk, hogy a löszrétegek széltől vitt porból keletkeznek, mint ezt Richtofen Ferdinánd, a bécsi és Lóczy Lajos, a budapesti nagy geografusok először együttesen világosan látták Kínában, a világ legnagyobb löszterületén, akkor szemünkben nagyra nőtt a pocoknyúl jelentősége. Ennek a jelentéktelen, kicsi, szélesebb körben ismeretlen rágcsáló munkájának nálunk is megvannak a nyomai, mert nálunk is vannak löszrétegek, amelyben megtaláljuk a pocoknyúl maradványait, mintegy diluviális steppei időszak bizonyítékait. Nem kevesebb, mint öt faj élt akkor egymás mellett Európában, amit úgy lehetne magyarázni, hogy megosztozkodtak a kissé különböző lakóhelyeken, éppúgy, mint azt a mai belsőázsiai fajok teszik.

Ezeket tudva, igazán sajnálhatjuk, hogy oly ritkán és kivételesen látunk élő pocoknyulat állatkertben.

A pika (Ochotona princeps Rich.)

Pika (Ochotona princeps Rich.).

Az amerikai Sziklás hegységből Stone és Cram közölnek („American Animals”) két igen jó pillanatfelvételt a szabad vadonban élő állatról; aránylag nagy fülei miatt a nyúlhoz hasonlónak látszik. Merriam szerint az amerikai pocoknyulak, bár lábaik rövidek, nagyon gyorsan szaladnak és lakásaiktól a legelőikhez nagy távolságokat tesznek meg. A téli szénarakásokat is megcsinálják. Úgy látszik, sohasem híznak meg, és sovány külsejüknek köszönhetik némely vidék hegyi lakóitól kapott „éhségpatkány” nevüket.