2. család: Nyúl-félék (Leporidae)

FEJEZETEK

Általános ismertetőjelük: a megnyúlt test, a hosszú hátsó lábak, a hosszú fej, nagy fül és szem, ötujjú első és négyujjú hátsó lábak, vastag, igen mozgékony, mélyen hasadt ajkak, kétoldalt erős bajuszsörtékkel, és a sűrű, majdnem gyapjas szőrözet.

Csak Madagaszkárban és az ausztráliai birodalomban nem őshonos a nyúl, az ember vitte oda; de így Ausztráliában és Új-Zélandban már két faj igen elterjedt. A nyulak minden éghajlat alatt megélnek, síkságokon és hegyek közt, nyilt mezőn és sziklahasadékokban, föld felett és alatt, szóval mindenütt, és ahol az egyik faj megszűnik, kezdődik egy másik, s amely vidéken az egyik faj nem él meg, ugyanitt a másik megelégedett. Mindnyájan puha, húsos növényrészekkel táplálkoznak; de azt is elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen semmit sem kímélnek meg, amihez hozzájuthatnak. Megeszik a növényt a gyökerétől a gyümölcséig, bár az alacsony füvek leveleit szeretik legjobban. A legtöbb korlátolt mértékben társaséletet él, s híven kitartanak az általuk egyszer kiválasztott, vagy nekik kijelölt lakóhelyük mellett. Napközben mélyedésekben, vagy földalatti lyukakban tartózkodnak; éjjel azonban szerte-szét kóborolnak, hogy táplálékukat megkeressék. Szigorúan véve csak a déli órákban pihennek; ha biztonságban érzik magukat, reggel és este, teljes napvilágítás mellett is szaladgálnak. Mozdulataik igen különösek. Közismert gyorsaságuk csak futás közben tűnik fel, lassú járás közben a legnagyobb mértékben ügyetlenül és esetlenül mozognak, mindenesetre hosszú hátsó lábaik megnehezítik a járást. Menés közben csak az első lábakkal mozognak, lassan és lépésenként, miközben hátsó lábaikat ugrándozva a mellsők után tolják; jellemző nyomukat, kivált hóban, messziről fölismerhetjük.

A mezei nyúl pihenés és kényelmes mozgás közben. (Alul a megfelelő nyom képe.)

De ügyesen tudnak fordulni is teljes futás közben és pedig olyan ügyességgel, amelyet alig tételezünk fel róluk. A vizet kerülik, habár szükség esetén folyókat is átúsznak.

Érzékeik közt talán a szaglásuk a legfejlettebb; de hallásuk is oly fejlettséget ér el, amely ritka más állatoknál, a rágcsálók közt határozottan a legjobban hallanak; látásuk gyöngébb, de ugyancsak nem rosszul fejlett. Hangjuk tompa morgás, félelem esetén hangos, panaszos sírás. Hangjukat csak ritkán hallatják, emellett hátsó lábaikkal különösen dobbantanak, amely éppúgy kifejezheti a félelmüket, mint a haragukat, sőt társainak figyelmeztetőjelül is szolgál. Pontos megfigyelők a nyulat egyenesen gonosznak, s a legnagyobb mértékben békétlennek mondják. Általánosan ismert félénkségük, neszezésük és ijedősségük, kevésbbé ismeretes ravaszságuk, mely szerzett tulajdonságuk öregségükben igazán bámulatos fokot ér el. Gyávaságuk se oly nagy, mint általában hiszik. Mindenesetre igazságtalan, ha ezt a tulajdonságukat úgy kiemelik, mint azt Linné tette, aki a havasi nyulat örök időkre a „gyáva” névvel bélyegezte meg.

Ha a nyulak szaporasága nem is oly nagy, mint a többi rágcsálóké, még mindig eléggé szapora, s az a régi vadászmondás, hogy a nyúl tavasszal kettesben vonul ki s tizenhatodmagával tér ősszel vissza, teljes értékű oly tájakon, hol az élet könnyű és az üldözés nem túl erős. A legtöbb nyúl évenként többször ellik, némelyek 3–6, sőt 11 kicsit hoz a világra, de majdnem mind felette könnyelműen kezelik fiaikat, s azért pusztul el annyi belőlük.

Továbbá egész sereg ellenség feni fogát ízletes húsára; minden földrészen mások, de mindegyiken egyformán sokan üldözik. Wildungen vidám versbe szedte a nyúl ellenségeit; versét Méhely ültette át igen ügyesen a magyar nyelvbe, amely így szól:

„Ember, hiúz, farkas, kutya,
Macska, menyét, nyest és róka,
Bagoly, holló, sas és varjú,
Merész héja, hűé’ szavú,
S a gonosz csont, szarka koma:
Mindnek rá vásik a foga.”

Nem csoda tehát, hogy annyi veszedelem közepette a nyulak nem szaporodnak úgy, mint lehetne, – s ez a mi szerencsénk, mert különben tisztára felfalnák minden terményünket. Mindazokon a vidékeken, ahol túlságosan elszaporodnak, úgyis országos csapássá válnak.

Ha hazánk nyulait, nevezetesen a mezeinyulat és üreginyulat szemügyre vesszük, úgy látszik, mintha a nyulak családja minden további nélkül két csoportba volna osztható, amelyek között igen alapos különbségek vannak. Hiszen mind a két emlitett nyúl annyira különbözik egymástól, úgy testük egyes arányaiban, élet- és szaporodás módjukban, hogy bár közeli rokonok, egymással eredményesen nem keresztezhetők. És ha nem is ismer bebizonyítottan mezei- és üreginyúl-korcsot az irodalom, a nyúltenyésztők ezt az elméleti korcsot oly magától értetődőnek találták, hogy a leporidák névvel illették azokat. A mezeinyúl hátsó lába igen hosszú, aránylag hosszú farka és fülei fejénél hosszabbak, vacka a föld felszínén kapart gödör és csak kevés már szőrös és nyitottszemű, mozgásra azonnal képes kicsinyt szül. Az üreginyúl hátsó lábai ellenben kevéssé hosszúak, farka aránylag rövid és fülei a fej hosszánál rövidebbek; földalatti üregekben lakik és számos meztelen vak, gyámoltalan kölyket szül. Nem kétes tehát, hogy mi a nyúl és mi az üreginyúl. Másképpen van ez a külföldi fajoknál.

Már Schlegel H. (Leyden Museum, Notes 1880.) említi, hogy a látszólag összetartozó bélyegek (hosszú fül, hosszú láb), egyes esetekben tetszés szerint megváltoznak; így pl. vannak fajok – mint amilyen a délafrikai hegyinyúl (L. saxatilis), – amelynek fülei hosszabbak, mint a mi mezeinyúlunkéi, vagy – mint a japán rövidfarkú nyúl esetében, – bár fülük és farkuk rövid, hátsó lábaik hosszúak.

És ami az élet és szaporodás módját illeti, még ezek sincsenek pontosan kikutatva. De feltehetjük, hogy a leírt fajok legnagyobb része a szűkebb értelemben vett nyulakhoz és csak kevesen tartoznak belőlük az üreginyulakhoz. Ez utóbbiakat tárgyaljuk először, mert hátsó lábaik rövidebbek s így még kevésbbé alkalmazkodhattak egy bizonyos életmódhoz. A kilenc ismert nem és alnem közül csak a figyelemreméltókat fogjuk tárgyalni.