1. Vízidisznók (Hydrochoerus Briss.)

A vízidisznók nemébe nagy, vízben élő rágcsálók tartoznak, amelyeknek minden ujjuk közt úszóhártya feszül ki. Nagy koponyájukat különösen a külső nyakszirtcsont roppant hosszú nyújtványa (processus paroccipitalis) tünteti ki. Zápfogaikat nagyon sok zománcredő szeli át. Felső metszőfogaik barázdásak. Gerincoszlopuk 7 nyak-, 14 mell-, 6 ágyék-, 3 kereszt- és 8 farkcsigolyából áll. Öt kihalt fajon kívül csak egy élő faj tartozik ide.

A vízidisznó (Hydrochoerus capybara Erxl.)

Vízidisznó (Hydrochoerus capybara Erxlb.).

A vízidisznó, (guarani nyelven capi-i-uara, vagyis a „fű ura,” amiből a capivara, capybara, s a spanyol carpincho lett) az egész rend legnagyobb és legesetlenebb faja. Nevét meglehetős joggal viseli, mert egész alakja, és a testét fedő sörteszerű szőrözete a disznóra emlékeztet. Jellemző bélyegei: kicsiny füle, hasított felső ajka, a farok hiánya, úszóhártyás ujjai, erős patái, valamint föltűnően sajátos fogazata.

Szerfölött fejlett, de lapos metszőfogai legalább 2 cm szélesek, s mellső lapjukon több, sekély barázdát tüntet föl. Zápfogai közül az utolsó éppoly nagy, mint a többi három. Törzse föltűnően esetlen és vaskos, nyaka rövid, feje hosszúkás, magas, széles, tompaorrú. Elég nagy, kerekded szem nagyon kiülő; füle fönt kerekített, elülső széle visszahajtott, hátul lecsapott. Lábai észrevehetően hosszabbak, mint mellső végtagjai; ezek 4, az előbbiek 3 ujjúak. Figyelemreméltó, hogy végbélnyílását és nemi szerveit sajátos bőrredő zárja el, s így a hímet a nősténytől külsőleg nem lehet megkülönböztetni. Ezeken kívül Göldi az ivarérett bakok orrhátán egy bőrmirigyet figyelt meg, amely párzás idején pézsmaszagú, sárgásfehér váladékot termel. Ritkás, durva szőrének valami határozott színét nehéz megállapítani, legföljebb annyit mondhatunk, hogy némi vörhenyes vagy barnássárga árnyalatú határozatlan barna szín ömlik el gereznáján. De Göldi, aki sokesztendei délamerikai tartózkodása idején sokezer példányt figyelt meg, a vörhenyesszínű északbraziliai példányokat az inkább sárgás árnyalatú délbraziliaiakból meg tudta különböztetni, s a schönbrunni állatkert kis csapata, amelynek föltűnő hosszú bundája fakósárga, csaknem lenszínű volt, rendkívül meglepte.

A felnőtt vízidisznó körülbelül az egyesztendős süldő nagyságát éri el, s mintegy 50 kg súlyú. Testének hossza meghaladja az 1 m-t, vállmagassága pedig az 50 cm-t.

A capybara Dél-Amerika egész erdős vidékén honos, vagyis az Orinocótól a La-Platáig, illetőleg az Atlanti-Óceántól a Kordillerák előhegyeiig. Göldi szerint a 800 m magosságig fordul elő.

Itt-ott rendkívül gyakori, így pl. az Amazon torkolatában levő Marajó-szigetén Göldi 100 darabot számláló csordákban látta. Lakott területeken csak este és reggel látják; ember nem lakta, vagy kevéssé látogatott folyóvölgyekben azonban napközben is tömegesen mutatkozik, még pedig a folyóvíz közvetlen közelében, vagy legelészve, vagy pedig kutya módjára hátsó lábain ülve. Snethlage is Marajó-szigetének főfolyója, a Rio Avary mentén látta nagyobb tömegekben, még pedig inkább a belső vidék mezőségein, mint a partvidék erdőövében. „Az Amazonastól délre, – írja, – legalább is azon a területen, amelyben az erdőség az uralkodó s a mező alárendelt, jóval ritkább a vízidisznó, vagy legalább is jóval ritkábban látható”. Ez teljesen összhangban van a lakóhely iránt támasztott igényeikkel. Ezek, Göldi szerint, főleg abban állanak, hogy legalább hellyel-közzel lehetőleg csöndes folyású szakaszok és kiszélesedő völgyrészletek álljanak rendelkezésükre, s ezeket minél sűrűbb és dúsabb, leginkább egyszikűekből álló, de az embermagasságot meg nem haladó növényzet borítsa. Ilyen nekivaló területhez, amelyen a nap forró, déli óráiban hűsölhet, még akkor is feltűnő szívóssággal ragaszkodik és elég nagy számban él a capivara, hogyha az különben elég sűrűn lakott. Nagyon természetes, hogy ez nem lenne lehetséges, ha pecsenyéje legalább a kisebbigényű vadászokat kielégítené.

Habár az erdő a folyópartig is lenyúlik, a vízidisznó ebbe mégis csak alig néhány lépésnyire merészkedik be, s ekkor is csak a déli órákban való szunyókálás céljából. Ezzel szemben füves, nyilt mezőn néha 1 km-re is eltávolodik a folyóparttól.

Járása lassú lépés, futása nem kitartó; szükség esetén azonban ugrálva is halad. Ezzel szemben kitűnően úszik, könnyedén átkel a vizeken, de csak ha üldözik, vagy pedig ha elesége a folyó egyik partján elfogyott. Állandó tanyája nincs, noha a neki alkalmas helyeket huzamosabban lakja. Tápláléka füvekből, vízinövényekből és fiatal fák kérgéből áll; csak az ültetvényeken esik neki néha a görögdinnyének, kukoricának, rizsnek és cukornádnak s ilyenkor egyes esetekben jelentékeny kárt is okozhat.

A vízidisznó csöndes és nyugodt természetű állat. Már első tekintetre is felötlik, mennyire ostoba. Ennek egyik bizonyítéka, hogy sohasem látni társaival játszadozni. Vagy lomhán üldögél, vagy pedig nyugodtan lépdelve, tápláléka után jár. Időről-időre körültekint, nem fenyegeti-e valami veszedelem. Ha ellenséget látnak, nem menekülnek sietve, hanem lassan-lassan a víz felé baktatnak. De ha nagyon megijednek, akkor hangos kiáltással s a legnagyobb sietséggel rohannak a vízbe s ott alábuknak. Ha a vízidisznó még nem látott embert, gyakran sokáig nézegeti, mielőtt elfutna. Vészkiáltása, amelyet Azara „ap” szótaggal jelöl, olyan fülhasogató, hogy negyedórányira is elhallatszik. Göldi ezenkívül egy másik, szintén fülsértő visítást is hallott, amelyet a nyakoncsípett fiatal állat hallat; s végül ugyanő az öreg és fiatal állatokon egyaránt bizonyos fojtott nyihogást vagy nyerítést figyelt meg, amelynek hangoztatása közben mind az arcorr bőre, mind pedig a test egész mellső felének a bőre remeg. Ez kellemes kedélyizgalmat fejez ki: a szabadon élő állat így üdvözli legközelebbi hozzátartozóit, a fogságban tartott pedig ápolóját; koldulni is így szokott.

Szaporodását és az ivadék fölnevelését illetőleg legújabban a kölni s a lipcsei állatkertben tenyésztett vízidisznókon végzett megfigyelések juttattak néhány adathoz. Azt tapasztalták, hogy párzási időszaka nincs meghatározott időhöz kötve. E mellett szól, hogy Lipcsében ugyanaz a pár 1910 decemberében 2, 1911 októberében ismét 2, 1912 augusztusában 3 és 1914 május havában 4 kölyköt hozott a világra. A vemhesség tehát 5 1/4–5 1/2 hónapig tart.

A csemeték világrajövetelük után azonnal követik anyjukat s hivogató röfögésére és visítására – csöndesebb hangon – hasonlóval válaszolnak. Kniesche látta, hogy a kölykök már az első napon is nagy igyekezettel rágicsálták a kenyér- és répadarabkákat. Anyjuk körülbelül két hónapig szoptatja, ezután azonban olyan gorombán utasítja őket vissza, hogy sürgősen el kell tőle választani. De a fiatal állatok sem férnek össze, folytonosan döfölik és marják egymást, úgyhogy őket is el kell egymástól különíteni. Nagyon sajátos jelenség, hogy ez az állat, amely a szabadban oly nagy mértékben szereti a társas együttlétet, fogságban ilyen föltűnően összeférhetetlen!

A vízidisznó fogása könnyű. Amikor Göldi Marajó-szigetén a legelőről 50–100 darabból álló csordákat zavartatott föl és szoríttatott a folyó felé, minden különösebb nehézség nélkül két-három tucat kisebb-nagyobb kölyköt fogott el közülük; ezek ugyan nem csupán a tengerimalacéhoz hasonló, de ennél sokszorta erősebbhangú, fülhasogató visítással, hanem borotvaéles fogaik harapásával is védekeznek s ez utóbbitól valóban tanácsos őrizkedni.

Annál nehezebb volt a megszelidítés. Fele már az első éjszakán, a vitorláscsónakon való átszállítás közben elpusztult s ha néhány hét vagy hónap mulva 8–10 példány még életben volt, az eredményt kielégítőnek lehetett mondani.

Minden utazó állítja, hogy öreg vízidisznó húsát az indiánok és négerek is alig eszik meg, mert sajátos, undorító, halzsírra emlékeztető mellékíze van. Ezzel szemben Göldi tapasztalatai alapján a mellett kardoskodik, hogy fiatal állatok „hátszínpecsenyéje”, vadasan pácolva, igen jóízű. Vastag, majdnem csupasz bőre nagyon szivacsos és puha, s mivel a vizet könnyen átereszti, azért csak szíjaknak, lábtakaróknak és nyergeknek tudják fölhasználni. A botokud-leányok az állat metszőfogait fölfűzik és karkötőt vagy nyakláncot készítenek belőle. Göldi szerint legújabban egészen különös irányban is fölhasználják; zsírja ugyanis állítólag sok jódot tartalmaz s ennek alapján Minak tartomány déli részében igen jelentős kereskedelmi cikké fejlődött.

A délamerikai pásztorok csupa unaloműzésből, mulatságból vadásszák a vízidisznót. Váratlanul rajtaütnek, elvágják az útját és pányváikkal lerántják a földre. Gyakrabban vadásszák a vízben. „A bennszülöttek – írja Hensel, – azokban a könnyű lélekvesztőkben, amelyek csak egy embert bírnak el, nesztelenül besiklanak a nagy vizek csöndes öbleibe, ahol a vízidisznó gyakori. Már némi távolságból hallani a hatalmas zápfogak csikorgását, amint az állat a vízinövényeket megőrli, s ha csöndesen meg tudjuk közelíteni, csakhamar megpillanthatjuk az esetlen állatot, amint a pontederiákon lakmározik”. Rendszerint azonban a szegény állatot a vadászi szabályok teljes mellőzésével egyszerűen halomra lövik. Amint Göldi mondja, minden motorcsónakos kiránduló a vízidisznón próbálja ki fegyverét s ezt az állattenyésztő gazdák nagyon szívesen veszik, mert ők is, mint általában minden gyarmatos, a bennszülött állatoknak, ez esetben a vízidisznónak tulajdonítják a legelők elpusztítását. Nagyságához és esetlen testtömegéhez viszonyítva ez az állat feltűnően érzékeny a sörétes lövéssel szemben. Göldi szerint a megsörétezett vízidisznó rendszerint belepusztul, néha órák, néha esetleg csak napok múlva. Ha teheti, a víz alá bukik s fogaival a kiálló gyökerekbe kapaszkodik. Senki sem kérdezi, mi lesz aztán vele. Amelyek nem kapnak sebet, percekig a víz alatt úszva menekülnek, csak a másik parton, a sűrűség védelme alatt s csupán egy pillanatra dugják ki orrukat, hogy ismét rögtön tovább ússzanak, ha még ott sem érzik magukat biztonságban.

Az emberen kívül valószínűleg a jaguár s az alligátor a capybara legveszedelmesebb ellensége. Ez a ragadozó éjjel-nappal sarkában van ennek a kényelmes vadnak, s a folyóvölgyekben valószínűleg ez a leggyakoribb prédája, mondhatnók: mindennapi kenyere. De az alligátor is alaposan megdézsmálja a capybara-csordákat. Ezt – Göldi szerint – eléggé bizonyítja az is, hogy nagy alligátorok gyomrában gyakran akadnak az aegagropila-knak nevezett nagy gumókra, amelyek a capybarak összecsomózott szőréből állanak.