3. Pakák (Agouti Lacép)

Ennek a nemzetségnek eddigi tudományos neve (Coelogenys) találó mivolta mellett már teljesen meg is gyökeresedett volt, amikor az „elsőbbségi törvény” értelmében a szakemberek bosszúságára és sajnálatára valóságos torz-névvel kellett fölruházni, mert ez volt a legrégibb keletű.

A pakákat sajátságosan tömzsi fejük, nagy szemük és kicsiny fülük mellett csonka farkuk, rövid, izmos, ötujjú végtagjaik, sörteszerű, lesimuló szőrű, de legkivált sajátságosan kiszélesedett, belül üreget rejtő járomcsontjuk jellemzi. Ez az üreges csont a pofazsebekkel áll összekötésben; igaz, hogy ez utóbbiak, – bár tényleg megvannak, – de csak egy bőrredőt alkotnak. Ezekből szűk, lefelé nyíló rés vezet a járomcsont üregébe. Ez utóbbit belül vékony kis nyílás közvetítésével közlekedik. Ennek rendeltetését máig sem sikerült teljes biztonsággal megállapítani. Átalakult pofazsebnek nem tarthatjuk; Hensel minden alkalommal üresen találta. A járomcsont kitágulása következtében a koponya feltűnően magos és szögletes.

A pettyes paka (Agouti paca L.)

Pettyes paka (Aguti paca L.).

Pettyes paka koponyája.

Az állat egész lényét – különösen, ha a kecses agutikkal állítjuk szembe – bizonyos esetlenség jellemzi. De ez csak látszat. „Ha a paka – írja Göldi – az ő kényelmesen döcögő, bukdácsoló járásával jön elibénk, egyetlen ember sem gyaníthatja, mily villámgyors mozgásra képes, ha a szükség rákényszeríti”. Rövid, szorosan a testhez símuló szőre a test felső oldalán s a külső fölületeken vörhenyesbarna, alsó oldalán, valamint végtagjai belső fölületén sárgásfehér. Vállától combja hátsó széléig öt kerekded vagy tojásdad sárgásfehér foltsor húzódik a test mindkét oldalán. Az alsó sor azonban részben már összeolvad a test színével. Szája körül s a szeme fölött néhány merev, hátrafelé álló sörte van, amelyeket Göldi „botrányosan kemény”-nek minősít. Füle rövid és nem nagyon szőrös; talpa és ujjhegyei csupaszok. A meglett hím 70 cm hosszúságot, mintegy 35 cm vállmagasságot és Kappler szerint mintegy 9 kg súlyt érhet el. Göldi ezeken kívül az állat szurokfekete, nagy szemeit is kiemeli, Snethlage pedig azt, hogy a paka szeme sötétben rézvörösen fénylik, ami jellemző vonás a macskaszemek zöld fényével szemben.

Göldi még azt a kérdést is fölveti, vajjon a pakákat nem lenne-e célszerűbb a rendszertanban még távolabb helyezni az agutiktól, viszont a következő családhoz, a pakarámafélékhez közelebb hozni?

A pettyes paka Dél-Amerika legnagyobb részében elterjedt; Surinamtól Brazilián keresztül Paraguayig előfordul. A régebben egységesnek tekintett fajt ma már több önálló fajra és alfajra bontották, ezúttal azonban a törzsalakon kívül csak a pettyes vagy hegyi pakára óhajtunk röviden kitérni.

Minél elhagyatottabb, vadabb a vidék, annál gyakrabban találkozunk ott pakával; a benépesedett területeken ma már mindenütt ritka. Kedvenc tartózkodási helye az erdőségek szegélye, a folyampartok cserjései, vagy mocsaras helyei. Ezeken a helyeken 1–2 m hosszú üreget ás magának a földbe s ebben szunyókálja végig az egész nappalt. Göldi úgy jellemzi állatunkat, mint kizárólag éjjeli életmódot folytatót; sokkal jellegzetesebb éjjeli állat, mint az aguti, vagy a capybara. Vérmérséklete is ennek megfelelően mogorva; mogorvaságából és bárgyúságából csak a harag vagy nagyobb fokú aggódás tudja kizökkenteni. Táplálékkereső útjára csak napszállta után indul s ilyenkor nagyon szívesen ejti útba a cukornád- és dinnyeültetvényeket is, amelyekben érzékeny kárt okoz, mert rendkívül falánk, sőt valósággal tömi, hízlalja magát. Göldi tapasztalatai szerint nagy barátja a kukoricatábláknak is, és miután ezek a braziliai hegyvidékeken nagyobb magosságig találhatók, a paka a hegyvidéknek is rendes lakója. Ilyenformán még ma is nagy számban él az erdős sziklahasadékokban s a tájképileg oly bájos, trópusi bujaságú Orgona-hegység szilaj hegyipatakjai völgyében, a Rio de Janeiroi öböl hátterében és a Serra do Marban.

Tanyája helyének megválasztásában s vackának elkészítésében sokkal több gonddal jár el, mint a könnyelmű aguti. Egyébként rövid és izmos végtagjai, valamint széles mancsai amúgy is valószínűvé teszik, hogy az előbbinél sokszorta ügyesebb földvájó. Minden esetben tágas katlant váj ki magának, akár fagyökerek között, akár pedig sziklatömbök alatt tervezi ki lakását, s mindjárt hátsó vészkijáratokról is gondoskodik. Alváskor szívesen nyujtózik végig száraz levelekkel bélelt nyoszolyáján.

Párosával vagy egymagában él; Tschudi szerint szerfölött félénk, széles folyamatokon is könnyen átúszik, régebbi tartózkodási helyére szívesen tér vissza. Ha üldözik, s a lakásába vezető utat elzárták előle, Göldi szerint minden esetben a vízben keres menedéket. A vízben otthonosan érzi magát, gyakran és sokáig fürdik, kitünően úszik és bukik. Nyár derekán a nőstény rendszerint egyetlen egy, ritkán két kölyköt hoz a világra. A bennszülöttek szerint a szoptatás egész ideje alatt barlangjában rejtve tartja fiát, s még azután is több hónapon keresztül, vezetgeti magával. Göldi azt a néphiedelmet is megemlíti, amely a pakával éppúgy kapcsolatos, mint a viszkacsával s a prairie-kutyával: tudniillik, hogy lakását egy nagy mérges kígyófajjal a „szurukuku”-val szokta barátságosan megosztani. De ebben az esetben valóban nagyon nehéz eldönteni, mennyire megbízható ez a barátkozás.

A paka bőre sokkal vékonyabb, s a szőre sokkal durvább, semhogy – mint prém – használható lenne. Február és március havában az állat rendkívül kövér, s ebben az időben húsa nagyon ízletes és keresett. Kappler egyenest úgy nyilatkozik, hogy: „Húsa fehér és zsíros, finom íze tekintetében pedig fölülmúlja az előttem ismeretes összes húsféléket.” Snethlage is azt mondja, hogy a paka húsa nemcsak minden braziliainak, de rendszerint az idegeneknek is legkedveltebb pecsenyéjük. A braziliai szakácsnő a kizsigerelt pakát leforrázza, hogy szőrét levakarhassa, s vagy egészben süti meg, mint nálunk a malacot, vagy pedig tyúkvérrel kevert pácot készít számára, s ebben úgy párolja, mint a vadat szokás. Wied herceg az őserdőkben legtöbbször csapdával fogta a pakát; Snethlage szerint a braziliaiak is rendszerint úgynevezett „armadilhos”-t helyeznek el az üreg bejárata előtt. „Ha az ember úgy figyelmesen vizsgálja végig az ültetvények szegélyét, – mondja Hensel, – hamarosan észreveheti a fűben a kis állat váltóját. A vadász tehát ide állítja a hurkot, csalinak egy cső kukoricát tesz oda, s fáradságát a rákövetkező reggelen már gazdagon megjutalmazva láthatja.” Göldi szerint külön erre a célra kitenyésztett, sajátos rövidlábú kutyákkal is vadásszák a pakát. Ezeket a kutyákat („pagueiros”) úgy tanítják be, mint nálunk a borzebeket; ezekkel iparkodnak a pakát tanyájából kizavarni. Az állat azonban a kutyával szemben nemcsak morgással és fújással, hanem sokszor fogaival is erélyesen védekezik; rendszerint mindkét fél érzékenyen megsebesül. Kézrekerítésének egy másik módja az, hogy a vadász nedves, élő fával, erős, fojtó füstöt gerjesztő tüzet rak a paka tanyájának főbejárata előtt, úgy intézve a dolgot, hogy a maró füst a tanyát is elárassza. Ezután a braziliai nyelven „suspiro-”nak nevezett vészkijáratnál hálóval lesi a menekülő állatot.

A paka újabban gyakran jut el elevenen Európába. Már Buffon is hosszabb ideig tartott egy teljesen megszelidült nőstény-példányt, amely a kemence alatt ütött tanyát; a napot egészen átaludta, s egész éjjel kóborolt. Ha ládába zárták, rágni kezdte. Ismerősöknek megnyalta a kezét, s örömest tűrte, ha megvakargatták. Ilyenkor elnyújtózott, s csöndes morgással fejezte ki elégedettségét. Az idegeneket, gyermekeket s a kutyákat nem szerette, s meg akarta harapni. Haragjában sajátosan röfögött s a fogát csikorgatta. Brehm egy évnél tovább ápolt egy példányt, s lomha, egyáltalán nem vonzó állatnak találta. Napközben ritkán bújt ki odujából, s rendesen csak napnyugta felé jött elő. Más állatokkal békésen megfért, azaz helyesebben: minden állat közömbös volt előtte. Sérelmet nem tűrt, de nem is bántotta társait. Igénytelenségében bármilyen eleséggel és istállóval beérte. A hideg iránt való érzéketlensége azonban korántsem olyan fokú, mint az Buffon s utóbb Hensel vélte.

A hegyi paka (Agouti taczanowskii Stolzm.)

A pakák hegyi fajtáját Stolzmann 1885-ben az equadori Kordillerákban, mintegy 6–10.000 lábnyi tengerfölötti magosságban födözte föl, s a városi múzeum ismert nevű konzervátorának tiszteletére nevezte el. Ezt a fajt a bennszülöttek is meg tudják különböztetni a mocsaras síkságon élő közönséges pakától, s külön névvel is ellátták.

A pettyes pakától rövidebb feje, jelesen rövidebb arcorra, sokkal sötétebb színe (gesztenyebarna helyett feketésbarna), s a fehér foltok más elhelyezkedése révén könnyen elkülöníthető. Ennél a fajnál ugyanis nem két, hanem három foltsor vonul egészen végig. Különösen bundája hasonlíthatatlanul tömöttebb és szőre hosszabb, mint föntebb leírt rokonáé; testének némely részén a szőr hossza többszörösen fölülmúlja a pettyes pakáét. Mindezeken kívül a koponya szerkezetében s a fogazatban is jelentős eltérések állapíthatók meg.

A föntebb jelzett magassági öv erdőségeiben az Andok keleti és nyugati lejtőin elég gyakori a hegyi paka, amely éppen úgy, mint az előbbi faj, két kijárattal ellátott földalatti tanyát váj ki magának; ellenségei elől ide menekül. A Stolzmannt kísért vadász bemondása szerint a hegyi paka párosan él. Egy március közepén elejtett pocakos nőstényt megvizsgálva, kiderült, hogy egy kölyke lett volna, s éppen fiadzás előtt állott. Húsa nagyon jóízű, s az ország lakosai nagy becsben tartják.