1. Fogódzófarkú sülök (Coendu Lacép.)

Ennek a Közép- és Dél-Amerikában honos nemzetségnek, amelyet fogódzó farkán kívül négyujjú végtagjaik is jellemzik (a hüvelyknek csak a szemölcsszerű csökevénye van a lábon), a legrégibb, s így egyedül helyes tudományos neve Coendu; ilyeténformán a régebben használatban volt Cercolabes, Sphingurus, vagy Sphiggurus, Synetheres egészen elestek. Azokat a fajokat, amelyek szőre a tüskéket annyira elborítja, hogy ezek csak helyenként tűnnek elé, s a torkon, mellen és hason teljesen hiányoznak, a kúszósülök (Sphingurus) alcsaládjába, viszont azokat, amelyeknél a sörteszőrök rövidebbek, illetőleg a tüskék erősen kimeredők, a fogódzófarkú sülök, vagy cuanduk (Synetheres) alcsaládjába sorozták; a két alcsaládot pedig a Cercolabes családnév foglalta egybe.

A sülök fogódzó farkának az a jellemző sajátossága, hogy – a majmok és erszényesek kulcsoló farkával ellentétben – a csupasz farokvég alulról fölfelé kunkorodik.

A mexikói sül (Coendu novae-hispaniae Briss.)

Mexikói sül (Coendu novae-hispaniae Briss.).

Mexikó keleti partvidékein, délfelé Guatemaláig és Costaricáig a mexikói sül képviseli, leggyakrabban a fogódzófarkú sülök nemzetségét láthatjuk. Az állat egész hosszúsága 95 cm, ebből a farokra mintegy 32 cm jut. Ragyogó szőre nagyon tömött, puha, kissé göndör, s oly hosszú, hogy sok tüskéjét teljesen elfödi. A test alsó felén – kivéve a nyak tövét –, továbbá a végtagok belső oldalán, az arcorron, s a farok hegyén hiányzanak a tüskék. A farok hegyének felső oldala csupasz; alsó felén fekete, kétoldalt pedig sárga sörte födi. Bundája feketének látszik, mert az egyes szőrök, amelyek tövükön barnásba, vagy világosszürkébe játszanak, hegyükön ragyogó fekete színűek. Arcán nagyon hosszú bajuszsörték vannak, egyes hosszú, merev sörték pedig a combján és felsőkarján is. Az általában kénsárga színű fekete hegyű tüskék tövükön nagyon vékonyak, innen fölfelé egyforma vastagok, s végükön hirtelen hegyesednek; közepük síma, s tűhegyes végük lefelé görbülő kampóval van ellátva, vagyis horgos. Színük természetesen közvetlenül a vedlés után a legszebb; később elhalványodó és elmosódó. A szem és fül környékén oly sűrűn állnak a tüskék, hogy a szőrzet nem is látható, s még a fület is teljesen eltakarják. Ezen a tájékon különben sokkal rövidebbek és világosabbak, ellenben a háton a leghosszabbak és legsötétebbek.

Az állat szeme feltűnően kiülő, szivárvány hártyája világosbarna, szemcsillaga nem nagyobb egy kis gombostű fejénél és hosszúkás alakú; az egész szem olyan, mint egy üveggyöngy.

A nyugodtan ülő állat tüskéiből nagyon keveset lehet látni; ez alól csak a szemek és fülek tája kivétel. Bundája csábítóan puhának, símának látszik, s csak ha az állat felindul, mutatkoznak rajta különböző egyenetlenségek, amelyet a szőrzet közé rejtett tüskék okoznak. Haragjában minden tüskéjét fölmereszti, s ha ilyenkor végigsímítjuk bundáját, mindenütt érezhetjük tüskéit. A tüskék oly lazán állnak a bőrben, hogy a legcsekélyebb érintésre is kihullnak; s ha csak egyszer is húzzuk végig kezünket a tüskéken, tucatszámra tépjük ki, s ezekből rendesen jó néhány ragad a tenyerünkbe.

Szabadban való életmódjáról vajmi keveset tudunk, ellenben alább leírandó braziliai rokonáról, a kuij-ról többen gyüjtöttek érdekes megfigyeléseket.

A gyapjas sül vagy kuij (Coendu villosus F. Cuv.)

Életmódját többen, így Azara, Rengger, Wied herceg és Burmeister figyelték meg. Ez a faj Közép- és Dél-Braziliában, valamint Parguayban honos; nagyon sok helyütt fordul elő, de sehol sem közönséges. Tanyáját leginkább nagy erdőségekben üti föl, de a bozótos, cserjés területeket sem kerüli. Az év legnagyobb részében magánosan, mégpedig meghatározott területen él. Mindig fákon tartózkodik, amelyek ágai közt nagyon ügyesen mozog. Napközben valami ágvillában összegömbörödve pihen, éjjel szerte kóborol, lassan és óvatosan, de biztosan kúszik fáról-fára. Hensel hangsúlyozza, mind alakja, mind színe teljesen beleillik környezetébe. „Braziliának nagyon sok ragadozó madara, úgymond észlelőnk, különösen az őserdők kúszó emlőseivel táplálkoznak: a kuijt ezek ellen pompásan védi bizonyos védő hasonlatossága, amelyet eddig nem vettek figyelembe. Tüskéit ugyanis finom, szürke szőr födi el tökéletesen. Ha az állat nyugodtan, félig összegömbölyödve ül a faágak közt, csalódásig hasonlít egy szakállas-zúzmó csomóhoz, s még a legélesebb szemű vadász is könnyen elmegy mellette a nélkül, hogy észrevenné, vagy pedig más alkalommal belelő ebbe az élősködő növénybe, s nincs mit dicsekednie vele.”

A fogódzófarkú sülök a fákon sajátságos helyzetben gubbasztanak: a nyugvó állat rendszerint hátsó lábain ül, karjait szorosan melléjük helyezi, úgyhogy kezefejére támaszkodik; fejét ilyenkor merőlegesen lefelé lógatja, farkát egyenesen kinyújtja s hegyét fölfelé kunkorítja. Helyzetét rendesen fogódzó farkával biztosítja, amellyel valamely ághoz kapcsolódik. De különben is nagyon szilárdan és biztosan ül még a legvékonyabb ágon is, mert széles, boltozott tenyereivel és talpaival nagyon szorosan meg tud tapadni. Kúszás közben is szorosan odanyomja széles, húsos talpait az ágakhoz. Nappal nagyon kelletlenül mozog, s ha nem zavarják, egyáltalán nem mozdul; de ha a szabadba viszik, támolygó léptekkel a legközelebbi fához fut, hamarosan fölkúszik reá, valamelyes árnyékos helyet keres ki rajta magának, ott megbúvik, s mindjárt evéshez is lát. Ha az ágról valamely más, távolabb eső ágra akar átkapaszkodni, két lábával és farkával megkapaszkodik, testét vízszintesen előre nyujtja, s megkísérli, hogy kezeivel elkapja a kiszemelt ágat. Ebben a nagy erőfeszítést kívánó helyzetben percekig is meg tud maradni, sőt meglehetősen könnyedén jobbra és balra is tud így fordulni. Mihelyt kezeivel a kiszemelt ágat elkapta, lábait és farkát elszabadítja, azután az ág alá billen, lábaival és farkával megkapaszkodik, s ezután most már kényelmesen kúszik tovább az ágon.

Az állat kiváltképpen gyümölccsel, rügyekkel, levelekkel táplálkozik, amelyet kezével visz a szájához. Göldi úgy jellemzi a gyapjas sült, mint határozott gyümölcsevőt, s ezt abból magyarázza, hogy nem zárt őserdőben, hanem erdőszéleken, s főleg ültetvények közelében szereti tanyáját fölütni. A vadon termő gyümölcsök közül a különféle ingafák termését szereti legjobban; ezeket különben az erdő minden vadja nagyon kedveli, mert hosszú, csavarodott hüvelyében a disznóbabhoz hasonló magvak cukorédes, gyapjas burokban vannak. Továbbá fölkeresi a muricy-fák bogyós gyümölcsét, valamint különböző golgotha virágok és tökfélék (taguya) almanagyságú gyümölcseit is. A gyümölcsösökben főleg a banánra, jelesen a goyabara veti magát, amelynek rózsás húsú gyümölcse valóban nagyon zamatos. Ahol több goyabafa van, a kuij a közelben, valamely bambuszbozót száraz levele alatt, vagy más csöndes helyen üti föl sátorfáját.

Ez a sülfaj nagyon sajátságos és kellemetlen bűzt áraszt. Burmeister azt hitte, hogy ezt a ládában megrohadt táplálék s az állat ürüléke okozta, Brehm azonban arról győződött meg, hogy a bűzt maguk az állatok terjesztik. A sülöket valami barna tetvek, vagy tetvekhez hasonló kis rovarok iszonyatosan gyötörték. Ezek az élősködők néha százával nyüzsögnek ugyanazon a helyen, legsűrűbben az arcorron, és sem kaparással, sem a végső kísérletképpen használatba vett perzsa rovarporral nem lehetett azokat eltávolítani.

Rengger szerint a különben magánosan élő hímek és nőstények télen fölkeresik egymást, s egy darabig párosan élnek. Hazájukban nyár kezdetén, vagyis október elején 1–2 fiat szül.

Mivel a kuij külseje éppen nem vonzó, Paraguay lakói csak ritkán fogják és tartják, de azért ez az állat sem ment az üldözéstől. A vadak a húsát megeszik, míg az európaiak rossz szaga miatt megvetik. Mindemellett az európaiak is üldözik, mert vadászkutyáik gyakran póruljárnak vele. Hensel-től megtudhatjuk a számunkra érthetetlen ellenszenv okát is. „A tüskék ugyanis tövükön olyan vékonyak, s másfelől oly lazán állanak a bőrben, hogy a legcsekélyebb húzásra is kiesnek; ennélfogva, mihelyt hegyükkel valamely idegen testbe befúródnak, benne is ragadnak. Ha tehát a kutya belékap a földön nyugodtan gubbasztó sülbe, amely a menekülésre gondolni sem hajlandó, számtalan tüske fúródik be szájába és garatjába, s nemcsak hogy onnan ki nem esnek, hanem horog-kampójuk segítségével annál mélyebben hatolnak befelé, minél inkább akar tőlük szabadulni a kutya. A szerencsétlen állat nem bírja becsukni a száját, s ha hamarosan nem segítenek rajta, a száj- vagy torokdaganat megfojtja, vagy esetleg éhen pusztul. Ha idejében észrevesszük a bajt, eleinte még hüvelykujjunk s egy késpenge segítségével kihúzhatjuk a tüskéket, később azonban már ez sem lehetséges, mert a tüskék inkább kettészakadnak, semhogy engedjenek. Ezért sok vadász, amikor az erdőbe készül, harapófogót is visz magával. Ilyen körülmények közt könnyen érthető, hogy az őserdő vadásza még a mérges kígyót sem gyűlöli annyira, mint a sült. Ezért minden példányt irgalom nélkül megölnek, jóllehet ez az állat egyébként teljesen ártalmatlan. Figyelemreméltó, hogy a párduc-macska bőre alatt gyakran találni egyes tüskéket, amiből arra kell következtetnünk, hogy ez a macska megtámadja a kuijt; de hogy milyen sikerrel, természetesen egyelőre nem állapítható meg biztosan. Hogy az elevenbe fúródott tüskék minő sebeket okozhatnak, egyik kutyámon tapasztaltam, amelynek testéből a tüskék nagyobb részét sikerült kihúznom. A kutyát napjában többször megtapogattam, s a kibúvó tüskevégeket harapófogóval húzgáltam ki. Az utolsó tüskét hat hét múlva húztam ki a kutya nyakának oldalából.” Azara többször látta a kuij tüskéit a jaguár ürülékében.

Az amazoni sül (Coendu prehensilis L.)

Amazoni sül (Coendu prehensilis L.).

Az Amazon melléken elterjedt kuandu testalkotás tekintetében a mexikói süllel egyezik meg, azonban jóval nagyobb és erőteljesebb. Göldi hólyagszerű, igen domború homlokát emeli ki. Egész teste 1.1 m hosszú s ebből 45 cm esik a farokra. Tüskéi már arcán kezdődnek, befödik testének egész felső oldalát, végtagjait, egészen a bokáig és kézcsuklóig, a fark felső felét s a test egész alsó oldalát is, de nem símulnak le. A tüskék közt álló egyes szőrök legnagyobbrészt csak akkor válnak láthatókká, ha a tüskéket széjjeltoljuk; egyébként egészen el vannak födve. Maguk a tüskék nagyon lazán vannak a bőrbe beágyazva, mind egyforma alakúak, kemények és vastagok, csaknem hengeresek, símák és fényesek, tövükön gyöngék, vékonyabbak, többi részükön egyformán vastagok, tűalakúak, s finom hegyük felé hirtelen nagyon megvékonyodnak. Az állat hátának alsó felén kb. 12 cm hosszúságot is elérnek, az alsótest felé lassanként rövidülnek s a hason valóságos sörtékké lesznek, amelyek aztán a farok alsó felén ismét tüskeképűekké válnak, vagyis merevek és szúrósak. Színük világos sárgásfehér, a hegyük alatt azonban élénk sötétbarna gyűrű látható. Szőrük az orrukon és pofájukon vöröses, egyebütt vörösesbarna, közben egyes fehér szőrökkel keverve. Hosszanti sorokban álló, nagyon vastag és hosszú bajusz-sörtéik feketék.

Az amazoni sül szabadban való élete folyásáról még keveset tudunk. Állatunk Dél-Amerika meglehetősen nagy területén honos, jelesen Venezuelában, Guayanában, Trinidad szigetén, valamint Brazíliában az Amazon mellékén; sok helyütt valóban nem mondható ritkának. Rokonainak módjára, a rájuk jellemző helyzetben, valamely fa koronáján szunyókálja át az egész napot; éjjel lassan, de ügyesen mászkál a lombok között. Táplálékát minden fajta levél alkotja. Húsát a bennszülöttek becsülik és tüskéit is sok mindenfélére használják föl. Sok indián törzsben a kuruzslók használják, mert az a hit van róla elterjedve, hogyha a beteg bőrébe szúrják, olyan a hatásuk, mint a piócáké. Kappler szerint „az állat… sajátságos módon ül az ágon, ugyanis nem keresztben, hanem hosszában. az ágat lábaival átfogja s gyakran farkával is átkulcsolja, ámbár farkát többnyire lelógatja… Karjait fejéhez támasztja, s néha egész napon át ebben a helyzetben marad meg. Szimatja nagyon éles.”

Snethlage tapasztalatai szerint az amazoni sül a fogságban nemcsak ostobának, hanem könnyen pusztulónak is bizonyul s mindezt bizonyára joggal – azzal magyarázza, hogy ez állat számára az állatkertekben még csak valamelyest megfelelő életviszonyokat sem tudnak előteremteni. Ezek a sülök a velük egy ketrecbe zárt más állatok számára könnyen életveszélyesekké válhatnak, amennyiben az igen könnyedén kihulló tüskék, amelyeket a megijedt kuanduk sajátságos zörgő hangok közepette ráznak ki magukból, a lakótársak bőrébe behatolnak, s finom horgocskáik segítségével mindig mélyebbre fúródnak, amíg néhány nap mulva a test belsejében tűnnek el.”

Szokásai és viselkedése tekintetében a mexikói sül s a kuandu között semmi nevezetesebb különbség sincs. Ha fölizgatjuk, tüskéit minden irányba kimereszti, s az állat ilyenkor kétszer olyan kövérnek látszik, mint aminő valójában. Ilyenkor a színezete is más, miután a tüskék tövének sárga színe érvényesül.

Nem volna itt helyénvaló, hogy még több kúszósül fajt és alfajt soroljunk föl; elég megjegyeznünk, hogy ezek Közép- és Dél-Amerikában addig terjednek, ameddig az erdőség terjed. Argentínában már nem találhatók. Csak a meglehetősen elütő Chaetomys Gray nemet, amely Közép- és Észak-Brazíliában fordul elő, említjük még. Ennek fogódzófarka a patkányéhoz hasonlóan pikkelyekkel és rövid sörtékkel födött, tüskéi pedig a törzsön rövidek és hullámosan görbültek; a test hátsó része felé a tüskék hosszabbakká, de egyúttal vékonyabbakká, sörteszerűekké válnak.