2. Urzonok (Erethizon F. Cuv.)

Észak-Amerikára térve át, olyan sül félére akadunk, amely egész külseje, továbbá nagyobb, nehézkes teste és rövid, széles farka révén félreismerhetetlenül az amerikai kúszósül, valamint az óvilági gyalogsül félék között álló átmeneti típust képviseli, jóllehet ő maga esetlen termete ellenére kétségtelen kúszósül. Mint annyi más északamerikai nemzetségben, úgy itt is két fő alakot kell megkülönböztetnünk: a keletit, azaz az igazi urzont s a nyugatit.

Az urzonokat a gazdag szőrruhából alig kilátszó tüskék, továbbá 4 ujjú mellső és 5 ujjú hátsó végtagjaik is jellemzik.

Az urzon (Erethizon dorsatus L.)

Urzon

Urzon (Erethizon dorsatus L.).

A kanadai kúszósül vagy urzon nagyon régen ismeretes, hiszen már Linné is leírta volt. Jellemző sajátságai: zömök teste, rövid, szélesre nyomott, fölül tüskével, alul sörtével borított farkával különbözik dél-amerikai rokonaitól. Egész teste 80 cm hosszú, s ebből 19 cm esik a farkára. Feje rövid és vaskos, arcorra lecsapott; apró orrlyukait félhold alakú billentyű zárja. Felső ajka határozottan – jóllehet csak kis mértékben – hasított, s ez is az ó- és újvilági sülfélék között átmeneti helyzetére utal, éppen úgy, mint ujjai száma. Kezén ugyanis 4 ujja, – a hüvelyk hiányzik, – lábán pedig 5 ujja van; karmai hosszúak, erősek, tenyere és talpa csupasz és hálósan recézett. Bundája tömött, nyakán a szőr a 11 cm hosszúságot is eléri; alsó testén és farka hegyén éles sörtévé vastagodik. Szőrzete közé egész felső testén 8 cm hosszú tüskék keverednek, amelyeket a szőr legnagyobbrészt eltakar. Színe a barnának, feketének és fehérnek keveréke; felső ajka sárgásbarna, arca és homloka bőrbarna, fehér és fekete szőrökkel kevert. A törzs hosszú szőrzete egészen fekete, vagy egészen fehér, avagy a tövén fekete, a hegyén pedig fehér. A hasoldal barna színű, a fark hegye felé szennyesfehér.

Cartwright, Audubon, Bachmann és Wied herceg tüzetesen ismertette az urzon életét és szokásait. Az állat Észak-Amerika erdőségeiben az északi szélesség 67. fokától Virgíniáig és Kentuckiig, s Labradortól a Sziklás-hegységig fordul elő. A Misszouritól nyugatra fekvő erdős vidékeken nem ritka, a keleti államokban azonban csaknem teljesen kiirtották. „Az urzon, – írja Cartwright, – nagyon ügyes kúszó, s télen valószínűleg nem is jön le addig a földre, amíg a fa tetejét teljesen le nem kopasztotta. Az erdőben rendesen egyenes irányban halad, s ritkán megy el egy fa mellett a nélkül, hogy meg ne dézsmálja. Legjobban a fiatal fákat kedveli, s télen egyetlen példány is száz meg száz fát elpusztít. Aki az állat szokásaival ismerős, ritkán keresi eredménytelenül, mert a lerágott kéreg biztosan útbaigazítja.” Audubon olyan erdőt is látott, ahol az urzon minden fát lehántott; a fák sudarai oly kopáran meredtek az égnek, mintha erdőtűz pusztított volna ott. Különösen a szil-, nyár- és jegenyefenyőfákat tette nagyon tönkre. Barna, fénylő fogaival oly símára hámozza a fát, mintha csak késsel dolgoznék. Úgy mondják, hogy rendesen a fa csúcsát kezdi ki, s úgy ereszkedik alább és alább, míg csak az ágakat, s végre a törzset is le nem hántotta.

Meglehetős bizonyossággal állítható, hogy az urzon hónapokig ugyanabban az oduban tanyázik, amelyet egyszer alvóhelyéül választott. Téli álmot nem tart, de valószínű, hogy a hidegebb téli napokban odvába vonul. Fészkére is faodvakban vagy sziklahasadékokban lehet ráakadni, s abban április vagy május havában ivadékaira. Goes szaporodását illetőleg azt véli, hogy „az urzin májusban rendszerint csak egy kölyköt az a világra, mert áprilisban vagy májusban elejtett pocakos nőstények fölboncolásakor mindig csak egyet talált… A párzás idején – úgy vélem, ez márciusra esik – ezek a rágcsálók borzalmas éjjeli, sőt néha nappali hangversenyt is rendeznek, amely irtóztató röfögésből és visításból áll, úgyhogy ha ezt valami újdonsült vadász hallja, bizonyosan égnek mered tőle minden haja szála.” Az indiánok – írja Wied herceg – azt hiszik, hogy az állatnak nincsenek emlőbimbói, aminek az a magyarázata, hogy a bimbók, mint több más rágcsálónál is, a test két oldalán elég magosan vannak, minélfogva azok szokott helyén hiányzanak.

Wied herceg a felső Misszouri mentén fogott urzont. „Midőn közelébe értünk, – írja – az állat fölmeresztette hosszú szőrét, lehajtotta fejét s e közben egyre körbe forgott. Ha meg akartuk fogni, akkor úgy összegömbörödött, hogy szerfölött hegyes és a bőrében lazán álló tüskéi miatt sehogy sem lehetett hozzányúlni. Ha nagyon közel mentünk hozzá, akkor a farkával csapkodott és összekucorodott. Bőre nagyon puha, vékony és könnyen szakadó, s a tüskék oly lazán állanak benne, hogy a legcsekélyebb érintésre is beleragadnak az ember kezébe.”

A tüskék kellemetlen voltáról Brehmnek is alkalma volt érzékeny módon meggyőződni. A szóban levő urzont Finsch vette neki Észak-Amerikában, s ő maga hozta át. Brehm az állat gyapjas bundájának puhaságát vizsgálva, egészen a farka hegyéig végigtapogatta az urzont. De alig ért a farok végéhez, lapos farkával alulról fölfelé irányított hirtelen csapást mért a kezére; az ujjhegyekben érzett heves, szúró fájdalom élénken és meggyőzően bizonyította, hogy az állat védekezése teljes sikerrel járt. Ujjai begyébe nem kevesebb, mint 18 tüske volt beléfúródva, mégpedig oly mélyen, hogy Brehm maga nem is bírta kihúzgálni, hanem Mützelt kellett segítségül hívnia. Ettől kezdve a további kísérletek csak egy kis pálca segítségével történtek, ami tanácsos is volt, mert a farkcsapások olyan erőseknek bizonyultak, hogy a tüskék még a kis pálca kemény fájába is beléhatoltak. Ha meggondoljuk, hogy hátát egészen végig finom tüskék födik, s hogy farkát hátrafelé csapja föl, beláthatjuk fegyverzete kitünőségét.

Stone és Cram szerint a nagy halász-nyérc az urzon legveszedelmesebb ellensége; s ennek valamiképp mégis sikerül ezt a tüskés rágcsálót torkon ragadnia, ahol legkevésbé védett, s általában el tudja kerülni a tüskékkel való kellemetlen érintkezést. Mondják, hogy ha éhségtől kényszerítve a nagyobb macskák meg is ölik az urzont, a beléjük fúródó tüskék az izmok mozgása következtében mind beljebb hatolnak testükbe, míg csak valamely nemesebb szervhez érve, a ragadozó halálát okozzák, még pedig sok héttel az urzon-lakoma után. Ezzel szemben Goes így ír: „A medve ezt a rágcsálót mancsának egyetlen csapásával földre teríti, nem törődve azzal, hogy tenyere tüskékkel telik meg.” A róka „igen ügyesen hátára tudja fordítani a tüskés erdei lakót, s támadását a tüskétlen hasoldal ellen irányítja, még pedig rendszerint eredményesen. Megölt, illetőleg széttépett sülök számtalan példánya, valamint a ragadozó nyomai és ürüléke igazolják ezt a föltevést.” Goes tapasztalatai valóban sajátszerű megvilágításba helyezik ezt a „legyőzhetetlen” tüskepáncélt.

Az urzon kúszási módját Brandes nagyon találóan az araszoló hernyóéhoz hasonlítja, s e mellett a farok használatát is megfelelően kiemeli. Leírása szerint az urzon úgy kúszik föl a fára, hogy a törzset mind a négy végtagjával átkarolja, miközben lehetőleg kinyújtózik, hogy aztán a lábait egészen karjai közelébe hozhassa, s ilyenkor természetesen az araszoló hernyókat jellemző „macskahát” is létrejön. Ezenkívül azonban az alsó lapján rövid szőrrel borított, lapos farkuknak is hasznát tudják venni mind a fatörzsön, mind a legvékonyabb gallyon való támaszkodás vagy utána tolódás alkalmával.

Goes az urzonnak a földön való mozgását igen lassúnak és gyámoltalannak minősíti. Mihelyt az állat észreveszi ellenségét, rövid vágtában a legelső fát igyekszik elérni, – e közben azonban könnyű őt utólérni – s ugyanolyan ütemben halad a fán is fölfelé. „Csodálatos az a képessége, – mondja szerzőnk – hogy az egész vékony, gyönge gallyakon is megtartja egyensúlyát, sőt vastag, lapos farkára támaszkodva, még előre és hátra is tud mozogni… Szigorú télben kevésbé eleven, ami azonban az erdő más olyan állatain is észrevehető, amelyek nem merülnek téli álomba… A telepeseknek sokszor kellemetlenkednek ezek a rágcsálók…” Így többek közt fölkeresik a nemes vad részére elkészített sózó-helyeket, s onnan örökös neszezésükkel és kaparásukkal elriasztják a nemes vadat, amelyre pedig a vadászok hol a konyha, hol pedig a sóshordó, illetőleg a besózott hús szempontjából számítanak. Goes szerint nagyon szívesen látogat el az urzon a telepekre, ahol az esetleg szabadban hagyott eszközöket, illetőleg leginkább ezek izzadtságtól átitatott nyeleit kutatja föl, s egy éjszaka alatt egész sort is tönkretesz belőlük. Végül pedig arra is megvan a hajlandósága, hogy „az erdőben található összes levetett agancsokat, hullákat stb. összerágja, sőt teljesen föl is falja”. Goes mindezt azzal magyarázza, hogy az urzon a sót, a sós tárgyakat rendkívüli módon kedveli. Egyébként a sóéhségnek ez a foka főleg a rágcsálóknál egészen ismeretlen, másfelől pedig a nagyon kemény tárgyaknak, pl. levetett agancsoknak összerágását, – amit a mókusok is elkövetnek – megmagyarázza a metszőfogak erőteljes koptatásának szükségessége is.

Az amerikai őserdők viszonyaihoz képest valósággal hasznos tevékenységnek minősíti Goest azt, hogy kemény tél idején az urzon a fenyőfák legvékonyabb, külső gallyainak fiatal hajtásait nagy mennyisében rágja le, s ezek egész vastag rétegben födik a talajt, illetőleg a havat. És hogy a nemes vad az ilyen helyeket szívesen fölkeresi, s a számára akaratlanul terített asztalnak nagyon örül, megfigyelőnk többször láthatta.

A kaliforniai urzon (Erethizon epixanthus Brdt.)

Az urzonok nyugati alakját Brandt, a pétervári akadémikus fajilag már 1835-ben választotta külön az előbbitől; az amerikai szisztematikusok (Mearns, Merriam, Allen) pedig azóta már három alfajt is megkülönböztettek, amelyek Alaszkától Kalifornián keresztül egészen Mexikóig fordulnak elő. Az előbbitől külsőleg főleg sárgás színe révén különböztethetjük meg.

A kaliforniai urzont, s ennek Arizonában élő, s megszelidítve tartott egyik alfaját (E. e. couesi Mearns) Purpus ismerteti: „Kaliforniában az urzon kivált a Douglas-fenyőnek, s egy erdei fenyő-félének kérgét és tűleveleit kedveli. Ezenkívül azonban megeszi a lombos fák leveleit, dudvákat, s különféle pázsitneműeket is, továbbá fűzeknek, különösen a mi kecske-fűzünkhöz hasonló fajnak kérgét… A gallyak kérgét jobban kedveli, mint a fatörzsekét, s azokat nagyon ügyesen hántja le… Arizonában, a San-Francisco-hegység szakadékos bazaltsziklái között, 2–3000 lábnyi magosságban, főleg ott él az urzon, ahol a már említett Douglas-fenyő a Pinus flexilis tenyészik.” A San-Francisco-hegységben Purpus „egy botanikus-kirándulás alkalmával fűzfabokorban két fiatal urzonra bukkant, amelyek az ágak kérgét kezdték már lehántani. Az állatok szőrforgónak látszottak, s körülbelül ökölnagyságúak voltak.” Miközben Purpus valami alkalmas doboz-féle után nézett, „a két kis állatnak nyoma veszett. De amikor a terepet jobban átkutattuk, a kövek között rájuk akadtunk. Semmi egyéb nem látszott ki belőlük, mint néhány hosszú, szürke szőrszáluk. A csöppségeknek már volt tüskeruhájuk és derekasan védekeztek. Eleinte nagyon vadaknak látszottak, és semmit sem akartak enni; de ez nem tartott sokáig, s hamarosan rákaptak a tejre. Ezenkívül lerágták a fűzfavesszőt, s megették a fenyők tűleveleit.

Utazásunk közben magunkkal vittük őket… A szállodai szobáinkban gyakran szabadon engedtük őket, s ugyanígy tettünk a gőzhajókon is. A kis állatok sokszor mulattattak bennünket hosszú utazásainkon, különösen délután nagyon fürgék voltak, s a földön egymással játszadozva ide-oda gurultak… Ennivalójukat kezeikkel ragadták meg, s úgy vitték szájukhoz, mint a mókusok. Állataink nagyon megszelidültek. Fölmásztak az ember lábára, hátára, mindent megvizsgáltak és megszaglásztak. Szobájukban két kis fenyő volt, ezeken aludtak. Amikor farukra ültek, fejüket lehorgasztották, s karjaikat lelógatták. Járásuk nagyon gyámoltalan volt, s ha valaki szobájukba lépett, esetlenül totyogtak eléje, hogy élelmet kolduljanak tőle. Sokszor azonban elég gyorsan haladtak, sőt még ugrásokat is tettek… A nőstény kisebb és sokkal jámborabb volt, mint a hím. Ez utóbbi sajátos morgó hangot is hallatott, valahányszor föl akartuk emelni. Ha éhesek voltak, vagy pedig nem látták egymást, röfögő hangot hallattak, amelyet az orron keresztül egymás után gyorsan hangoztatott ,on-on’ szótaggal lehetne visszaadni. Ha az állatokat szabadba, vagy más szobába vittük, mindjárt fölmeresztették szőrüket, s láttatták tüskéiket… A kis urzonok nagyon szerették a tisztaságot és semmi szaguk sem volt.”

Az urzon évről-évre gyérül. Case Vilmos beszélte Audubonnak, hogy Connecticut nyugati területein még néhány év előtt nagyon gyakori volt. A vadász egy délután folyamán 7–8 darabot is elejthetett, mégpedig alig 3–4 angol mérföldnyire a várostól, míg most ugyanott talán egyetlen példány sem található. Az elejtett urzonnak csak az indiánok tudják megfelelően hasznát venni. Húsát nagy becsben tartják, s állítólag a fehéreknek is ízlik. Bőrét a tüskék eltávolítása után föl lehet használni, mert szőre kellemesen puha. Tüskéit a vadak kivált vadásztarisznyáik, lábbelijük, stb. földíszítésére használják föl. Amint Purpus közli, a dakotai sioux-indiánok ezeket a tüskéket vörösre, sárgára, kékre és zöldre föstik, s hozzáteszi: „Ilyen indián lábbelit a Kis-Misszouri mentén, Montanában láttam, s nagyon csinosnak találtam.”