2. Tarajos sülök (Hystrix L.)

Az igazi sülöket rövid, zömök törzsük, vastag nyakon ülő vaskos fejük, tompa arcorruk, rövid és üres tollcsévéhez hasonló tüskékkel borított farkuk, aránylag hosszú végtagjaik, 5 ujjú kezük és hatalmasan fejlett tüskeruhájuk révén könnyen fölismerhetjük. Ezenkívül még apró, kerekded fülük, széles felső ajkuk és hasított orrlyukaik is jellemzik őket. A tüskeruha leginkább a test utolsó kétharmadát, vagy hátsó felét borítja, míg a test elejét szőr, vagy többnyire sörényszerű sörte födi. Az ő tüskéik a legnagyobbak, amelyek egyáltalán előfordulnak.

A tarajos sül (Hystrix cristata L.)

Tarajos sül

Tarajos sül csontváza.

A tarajos sül a mi borzunknál nagyobb, de nem hosszabb, és tüskeruhája révén sokkal nagyobbnak látszik, mint aminő. Egész teste 65 cm, farka 11 cm hosszú, vállmagassága 24 cm, súlya 15–20 kg közt változik. Csak rövid, tompa arcorrán van néhány szál szőr; vastag felső ajkát több sor fénylő fekete bajuszsörte díszíti és a szeme fölött és alatt lévő szemölcsökön is hasonló szőr áll. Nyakán egész hosszában durva, hátrasimuló, nagyon görbe sörtékből álló sörény húzódik, amelyet az állat tetszése szerint fölborzolhat, vagy lesimíthat. Ezek a sörték nagyon hosszúak és hajlékonyak; részint fehérek, részint szürkék, s többnyire fehér hegyben végződnek. A test oldalának hátsóbb részét hosszabb és rövidebb, síma, hegyesvégű, szálanként feketebarna és fehér gyűrűzésű, lazán ülő, s ezért könnyen kihulló tüskék borítják, melyek közé rövidebb sörték vegyülnek. A tüskék a test két oldalán, a vállakon s a keresztcsont táján rövidebbek és tompábbak, mint a hát közepén. A vékony, hajlékony tüskék hossza 40 cm, a rövidebbek és vastagabbak ellenben csak 15–30 cm hosszúak, de körülbelül 0.5 cm vastagok. Belül minden tüske üres, vagy szivacsos állománnyal kitöltött; tövük és hegyük többnyire fehér színű. A rövidebb tüskék feketebarnák és gyűrűzöttek, de tövük és hegyük szintén többnyire fehér. Az állat farka végén különböző alakú, kb. 5 cm hosszú és csaknem 7 mm vastag tüskék állnak, amelyek lecsapottvégű, vékonyfalú s a végükön nyitott, megmetszett tollszárhoz hasonló csövek, ellenben gyökerük hosszú, vékony és hajlékony nyélből áll. Minden tüske tetszés szerint fölborzolható és lefektethető annak a hatalmas izomnak segítségével, amely az állat bőre alatt terjed szét és nagy erővel húzódhatik össze. A test alsó felét sötétbarna, vöröshegyű szőr födi; a torok körül fehér szalag húzódik. Karmai sötét szaruszínűek; szeme fekete.

A farokcsörgetés csínját-bínját Brandes aprólékosan megvizsgálta és érthetően ismertette. „A farkon két fajta tüske van: vékonyabbak, amelyek egyúttal hegyesek is, és vastagabbak, mintegy lecsapottvégűek. Ez utóbbiaknak egészen vékony a faluk s a toll csévéjéhez hasonlók. Ha ilyen képletet külön vizsgálunk, valami karcsú pezsgősüveghez való hasonlatossága ötlik szembe, minthogy a karcsú edényen kis feneket és keskeny nyakat különböztethetünk meg. A kisebb, tömött tüskék egyenletesen vannak a palackalakúak között elkeverve. S ha most a farok remegő, rezegtető mozdulatait megfigyeljük, amelyek következtében a különböző tüskeképletek egymáshoz ütődnek, rájövünk, hogy a palackalakúak a harang, a tömöttek pedig a kívül alkalmazott „nyelv” szerepét játsszák.”

A sül nyelvén lévő szarufogacskákat újabban Brian vizsgálta meg behatóan. Ezek a nyelv mellső részén – egymástól elkülönített – két egyforma nagy csoportba tömörülnek, s egymás mögött helyezkedő harántsorokban állanak; nyilván a táplálék megőrlésére szolgálnak. A nyelv belsejéből kiágazó erős izmok a fogacskákat megfelelő helyzetben rögzítik.

A tarajos sül a Földközi-tenger egész partvidékén honos, még Algírban, Tripoliszban és Tuniszban is előfordul. Állítólag Alsó-Egyiptomban is él, de Brehm hiába kereste ott nyomait. Afrika egyéb területein a tarajos süllel nagyon közeli rokonságban álló, tőle külsőleg alig megkülönböztethető fajokat találunk. Európai előfordulási helye: a Campagna, Róma mellett, továbbá Kalábria, Szicília és Görögország; talán Spanyolországban is megtalálható.

A tarajos sült már a régiek is jól ismerték, de a valót sok mesével keverték. Plinius azt írja, hogy bőrének megfeszítésével mintegy el tudja lökni tüskéit. Oppianus ezt a téves megállapítást képzeletével még tovább színezte, és minthogy az ilyen légből kapott, meseszerű leírás a csodákban hívő középkori szellemnek ínye szerint való volt, ez s az ehhez hasonló koholmányok a természettudomány szemszögéből annyira meddő századokon keresztül fönnmaradtak, míg végül az újkorban Buffon kereken kétségbe vonta hitelességüket. Napjainkban a tarajos sülnek Vosseler J. tollából folyt igen alapos életképében különben érdekes adatokat találunk abban a tekintetben, hogy – mint oly sok babonának, – úgy a sülre vonatkozónak is van bizonyos magja. A szerzőnek a német-kelet-afrikai Amaniban szervezett tudományos kísérleti állomáson évek hosszú során át volt alkalma adatokat gyüjteni. Egy ízben egy ültetvényes Vosselert olyan fához vezette, amelynek kérgében – embermagosságon fölül – több sültüske volt beléfuródva; a fa tövén fölállított csapdában pedig ott volt a sül. A szerző szerint a tüskék csak úgy juthattak oda, hogy a lecsapódó vastól való nagy fájdalmának és hirtelen ijedtségének pillanatában a bőrizmok gyors összehúzódása lökte föl. S az ültetvényest egészen elfogulatlan tanunak fogadhatjuk el, mert a Plinius-Oppianus-féle koholmányról mit sem tudott, sőt ő maga úgy magyarázta a dolgot, hogy a megfogott sül bizonyára a láncra kötött csapdával együtt mászott föl bizonyos magosságig a fára.

A sül magányosan él. Nappal magaásta hosszú, alacsony folyosókban pihen; éjjel előbúvik és eleség után lát. Mindennemű növényekkel, bogánccsal és dudvával, gyökerekkel és gyümölccsel, különböző fák kérgével és levelével táplálkozik. A leharapott eleséget addig tartja mancsaival, amíg meg nem ette. Minden mozdulata lassú és gyámoltalan; járása lomha, fontolgató, futása sem gyors. Az otromba állat bizonyos fokig csak az ásásban ügyes. Télen állítólag huzamosabb ideig tartózkodik földalatti tanyáján és néha az egész napot átalussza. Igazi téli álmot azonban nem tart.

Hogyha a sült valamikép nyugtalanítjuk, vagy pedig megtámadottnak érzi magát, azonnal háttal fordul a zaklatónak, és tüskéit fölborzolva, farkának rezegtetésével hevesen csörög. Ez nyilván ösztönös viselkedés: így véli az ellenséget elijeszthetőnek. S viselkedésével el is éri azt, hogy a közeledő akaratlanul is meglassítja lépteit. Ez tehát figyelmeztető; s a sül farkcsörgetése mindenesetre a csörgőkígyó, valamint a skorpió farkának hasonló hatású megfelelő berendezésével mérhető össze. Erre legújabban Pocock hívta fel kellő nyomatékkal a figyelmet.

Éjjel, a szabadban csatangoló sül viselkedése a legtöbb éjjeli állat viselkedésétől eltérő. A helyett, hogy – mint az utóbbiak – a lehetőségig csöndben mozognának, minden eddigi tapasztalat szerint olyan zajt csapnak, aminőt csak tudnak; nemcsak farkukkal csörögnek, hanem még valamelyes rekedt röfögést is hallatnak, s mindez jelentékeny távolságra elhallatszik. Jelenlétüket különben más módon is elárulják: a jellegzetes legyezőalakban fölmeresztett, s jóformán fénylően fehér tüskék a sötétségben is teljesen jól láthatók, s ezek alapján a megfigyelő pontosan meg tudja állapítani az állat helyét, ami csupán a csörgetés alapján még nem volna lehetséges. Ezek a tüskék azonban csak intő és ijesztő fegyverek. Ha az erősebb ellenfél ezeket nem veszi számba, a rendkívül vékonybőrű tarajos sül könnyen megölhető. Az erre idomított kutya, ha már egyszer – alulról, vagy elülről, ahol nincs tüske – megragadta, néhány másodperc alatt darabokra tépi. Ezt Simons, Dél-Afrika-utazó leírásából is így tudjuk; meg lehet tehát állapítanunk, hogy jóllehet a tüskeruhát valóban a sül védő-fegyverének kell tekintenünk, ennek a fegyvernek nagyon gyönge a hatása.

Másrészt pedig azt olvassuk, hogy Dél-Afrikában a búrok olyan foltoshiéna hullát találtak, amelynek torkában sül-tüske volt; ehhez hasonló a Közép-Indiában talált, sakáloktól és hiénáktól összerágott tigris-tetem példája, amely mellett egy sül maradványai is feküdtek, s többen emlékeztek rá, hogy 14 nappal azelőtt ugyanazon a területen egy éjszaka több órán keresztül állandó tigrisordítást hallottak, már pedig a tigrisek csak fájdalmukban szoktak ordítani. Másfelől pedig leopárd-bundák végigsimítása közben sokszor megállapítható, hogy nemcsak ajkaiba, hanem tenyereibe és talpaiba befúródott sül-tüskék is vannak, s viszont gyulladásnak nyoma sem volt; s ezt az esetet a tigrisnél nagyon gyakorinak mondják. Mondják, hogy a párduc s a tigris valósággal bolondja a sülpecsenyének: s még egy tapasztalt, jó húsban lévő vén tigrisnek, – amely megfigyelt rendszeres bivalymészárló volt – melléből és erősen gyulladt mancsából is egy-egy sül-tüske vége látszott ki. Ez csak olyképpen magyarázható, hogy idővel a ragadozók is rájönnek a sül-kivégzés módjára. S vajjon miért ne tehetnőnk föl az értelmes és nagy macskákról, a sülön? Hiszen a jóval kisebb és ügyetlenebb ragadozóról, a délafrikai méhész-borzról még azt is mondják, hogy saját földalatti tanyáján is rendszeresen üldözi a sült! Bowker megfigyelései szerint a méhész-borz felülről egyenesen ráás a sül-tanya katlanára; Bowker két ilyen alkalommal fogott méhész-borzot, s ezek gyomra friss sül-hússal volt tele. Arról ugyan nem szól, hogy a sül-tüskét hogyan viselik el a borzok, de azt viszont hangsúlyozza, hogy a kutyák sebei mindaddig gennyednek, amíg csak egyetlen tüske van bennük.

Hogy a sül tüskéi az embert is érzékenyen megsebesítik, a münsteri állatkert egyik ápolójának esete is bizonyítja. Amikor teljesíteni akarta azt a kapott parancsot, hogy a sült az egyik ketrecből a másikba vigye át, „a fölizgatott állat nekihátrált, s merev és egyenes tüskéivel vélt ellenségének nemcsak nadrágját, hanem lába-kásáját is átszúrta. Nyolc tüske hatolt át az izmokon, s még az éj folyamán az orvosi segítség is szükségessé vált. Karbollal való kezelésre a sérülésnek nem lettek komolyabb következményei”. (Landois.) De Vosseler hangsúlyozza, hogy „az ilyen sérülés nem csupán mechanikus. A seb nem vérzékeny, s rendkívül makacs, kisugárzó fájással kapcsolatos; gyakran meg is dagad. Ha a szúrás izület közelében éri az ujjakat, több napi bénulás is fölléphet a tagban. Ezeket a kísérőjelenségeket bizonyos fokú mérgezési tüneteknek minősíthetjük, amelyek behatóbb vizsgálata annál kívánatosabb lenne, minthogy más tüskés állatok szúrása is hasonló hatású”. Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy ez a különös hatás minden valószínűség szerint a bőr faggyúmirigyeinek váladékával kapcsolatos, amely a tüskékben is észrevehető mennyiségben van meg, s bizonnyal ez okozza a sülök jellemző szagát is.

A tarajos sül értelmi képességei általában olyan csekélyeknek látszanak, mint rokonaiéi; de az sem lehetetlen, hogy ítéletünket károsan befolyásolja az a körülmény, hogy az állatot rendszerint az állatkertben, tehát szűk fogságban való viselkedése alapján ismertetik. Erre enged következtetni Vosseler tapasztalata is, aki, mint nagy állatbarát, házában szabadon tartott egy tarajos sült; ez az állat, jóllehet szaga és rágcsáló fogai kellemetlenek voltak, nem csekély értelmet árult el. A számára elkészített, szalmával és szénával kibélelt láda-tanyát hamar megszokta, s rövid idő mulva éjjeli, – esetleg rövid nappali – pihenőre mindig csak oda ment. Íme tehát a sül esete is bizonyítja, hogy fogságban, vagyis amikor az élelemszerzés nappal sem válhatik reá nézve veszélyessé, az éjjeli életmódot folytató állat igen könnyen alakul át nappalivá!

Vosseler sülje a számára megszabott helyiségekben, vagy pedig a szabadban annál nagyobb biztonsággal és fürgeséggel futkosott, minél alaposabban megismerte környezetét. Közbe-közbe urának lábainál nyujtózott el, hogy a napon sütkérezzék, télen pedig a kályha közelében tette ugyanezt. Néha kutya módjára kísérgette gazdáját, nyalogatta cipőjét; vagy pedig, ha éhes volt, a földet kaparta. A betámasztott ajtó kinyitásához is értett, valamint ahhoz is, hogy zárt ajtók előtt röfögéssel és kaparással kérjen bebocsáttatást. Arra is hamarosan rá lehetett tanítani, hogy az eleséget kézből vegye el, s hogy hulladékát meghatározott helyen ürítse, – (s ezt bizonnyal a szabadban is így szokta!) – így tehát az ő módján „szobatiszta” volt. Bizonyos fokig a gazdájának való engedelmességre is hajlandónak mutatkozott, így pl. a bútorok összerágásáról is le lehetett szoktatni.

Kevéssé méltányolható és nehezen magyarázható a sül módfölötti érzékenysége, amelyet szintén Vosseler többszöri tapasztalatai alapján ismerünk. S ez annál különösebb, mert – úgy látszik – csak a végtagokon tapasztalható. Vosseler egyik sülét egy ízben úgy tarkón harapta egy kutya, hogy több mint 4 cm hosszú sebet ejtett rajta. A sül ezt a harapást azzal viszonozta, hogy a kutya arcorrába hat tüskéjét döfte belé, de aztán az ügyet a maga részéről teljesen el is intézte, s azonnal nyugodtan folytatta előbb megszakított foglalkozását: egy sárgarépa elfogyasztását. De amikor ugyanez a tarajos sül-példány mellső végtagját az ajtóba ütötte belé, a fájdalomtól valósággal őrjöngeni kezdett, ideges nyögdécselés és sóhajtozás közben fetrengett, és szánalmat keltő módon jajgatott és panaszkodott. A megütődött láb kezdetben ugyan kissé megdagadt, de tökéletesen mozgatható volt, s az állat teljes 6 hétig nem használta; ha pedig hozzá közelítettek, vagy vackát akarták rendbe hozni, naphosszat is siralmasan vinnyogott. S ezzel szemben ugyancsak Vosseler írta le azt a megfigyelését, hogy a véletlenül csapdába került tarajos sülök becsípett végtagjukat egyszerűen lerágják. Valóban nagyon sok egymással szöges ellentétben álló megfigyelés ugyanegy állatfaj viselkedését illetőleg!

Lakóhelyének éghajlata szerint nászát is más-más időben üli. Általában mindenütt tavasz elején párosodik, tehát Észak-Afrikában januárban, Dél-Európában áprilisban. Ebben az időben fölkeresik a nőstényeket és több napot töltenek együtt. A nőstény 60–70 nappal a párosodás után, fűvel, levelekkel és gyökerekkel meglehetősen puhára bélelt fészkében 2–4 kölyöknek ad életet. A kicsinyek nyitott szemmel születnek, s rövid, puha, szorosan a testhez símuló tüskéik vannak; ez utóbbiak hamarosan megkeményednek és rendkívül gyorsan nőnek, jóllehet teljes hosszúságukat csak jóval később érik el. A fiatalok, mihelyt meg tudják keresni élelmüket, elhagyják anyjukat.

Voltaképpen nem mondhatjuk, hogy a tarajos sül kárt okozna az embernek, legalább jelentőset semmi esetre; hiszen sehol sem gyakori, s a pusztítás, amelyet időnként a lakása közelébe eső kertekben okoz, alig jöhet számba. Rendesen pusztaságokon tartózkodik, s ezért ritkán válik alkalmatlanná. S az ember mégis buzgón üldözi, mert tüskéi sok mindenfélére használhatók, s itt-ott a húsát is megeszik. Az esetlen kóborlót vagy barlangja előtt fölállított csapóvassal fogják, vagy betanított kutyákkal állítják meg éjjeli útján, s egyszerűen fölszedik a földről, vagy előbb az orrára mért csapással megölik. A római Campagna-n különös élvezetnek tartják a sül-vadászatot, s tagadhatatlan, hogy a vadászat sajátszerű módjában van valami ingerlő. A sül leginkább a mezőséget át meg átszelő mély árkokban ássa meg üregét, s ha éjjel mennek ki, ezeket rávezetik a vad csapájára, s aztán kerestetik a vadat.

Régebben az olaszok gyakran jártak megszelidített süllel faluról-falura, – mint a szavojárdok a marmotával, s mintegy 45 évvel ezelőtt nálunk az oláhok a medvével, s pénzért mutogatták a különös állatot. Ma már ez a szokás kiveszőben van. Fogságban a tarajos sült kevés ápolással 8–10 esztendeig is el lehet tartani; sőt a hamburgi állatkertben arra is volt példa, hogy 21 esztendeig is elélt.

Az afrikai sül (Hystrix africae-australis Ptrs.)

Az Afrika déli részében élő sült – főként a koponya néhány jellegzetes sajátsága alapján – Peters önálló fajként határozta meg. Német-Kelet-Afrikában is ugyanez a faj található; onnan való volt a berlini állatkertben több éven át tartott példány is, amely Weiszmann ajándékaként jutott el Európába.

Az afrikai sült Sclater W. L. a fokföldi gazdák és kertészek valóságos csapásának mondja, mert rendkívül pákosztos természete folytán sok kárt tesz a tök, dinnye, pityóka, kukorica s más kerti ültetvényben. A Foktartományban szép, holdas éjszakákon kutyákkal és lándzsákkal vadásznak a sülre. Húsát nagyon ízletesnek mondják.

A szőrösorrú sül (Hystrix hirsutitrostris Brdt.)

A sörényes ázsiai sülök az európaitól koponyaalkat tekintetében is különböznek. Könnyen fölismerhető, mert az orra sűrű szőrrel födött. Ezt a faj utóbb Trouessart az alább tárgyalandó H. leucura-val akarta egyesíteni, de Szatunin, a Talys-vidék s a Mugen-puszta emlőseiről szóló s a legújabb rendszertani alapokon álló munkájában (1905) nehezen kivihetőnek mondja, hogy a Kaukázustól Ceylonig nyúló óriási területen élő sülöket egy fajhoz tartozóknak nyilvánítsuk. A berlini állatkertben élt szőrösorrú sül egy hím példánya Heinroth szerint 13.5 kg-ot nyomott.

Ennek a fajnak életmódjáról Szatunin nagyon érdekes részleteket is közöl. A Kaukázus szélein élő sül, – írja szerzőnk, – csak erdőségben tartózkodik; így van ez pl. Lenkoran körzetében, délkeleti Kaukáziában is, a Kaspi-tó délnyugati partvidékén: vagyis éppen ellentétben a transzkáspi vidék sík pusztáin élő sülökkel, sohasem nyílt mezőkön, hanem sűrű erdőségekben üti föl sátorfáját. Az örmény szederbokor, (Rubus armeniacus), naspolya (Mespilus germanicus), vad körte (Pyrus communis) áthatolhatatlan bozótjában, amelyhez gyakran egy sásféle növény (Paliurus australis) is csatlakozik, a nádi hiúzzal s a sakállal egyetemben a szőrösorrú sül is alkalmas tanyahelyre talál. De a szálerdőt is kedveli, ilyenkor azonban olyan helyet keres ki magának, ahol az aljnövényzet sűrű. Jóformán minden sültanya, amelyet Szatunin látott, sűrű bodzabokor, vagy ölyvharaszt-bozót közelében volt; nyilván ezeknek gyökereit is kedveli állatunk. A szőrösorrú sül tartózkodási helyét, minden tévedéstől mentesen, mindig igen könnyen megállapíthatjuk, mert tevékenységének nyomai: ölyvharaszt kiásott és összerágott gyökerei biztosan útbaigazítanak. Az ottani sül tehát általában az alsó erdőöv lakója; Szatunin csak egy ízben találkozott vele a havasi övben, ez azonban valószínűleg csak táplálékkeresés közben elkóborolt példány volt.

A szőrösorrú sül barlangja mindig magasabb fekvésű helyeken van, hogy a gyakori nagy záporok alkalmával se teljék meg vízzel. Az üreget vagy maga az állat ássa, vagy pedig – a vadászok állítása szerint – a borz elhagyott lakását foglalja el. Néha az is megtörténik, hogy a sül a régi birtokossal közös tanyán lakik, de természetesen más-más oldalüregben. Lenkorantól északra egy sűrű bozótban magának Szatuninnak is sikerült egy ízben egyetlen barlangból egy sült s három borzot kiásnia. Az a részlet, amelyet a sül ásott, 2 m-nél hosszabb volt, de 70 cm-nél nem hatolt mélyebbre. A járat a bokrok gyökerei közt vezetett, ami bizonyára nagyon megnehezítette volt az állatnak a vájást; bejárata is jól el volt rejtve, mert a szeder s más bokrok lehajló ágai s egyéb dudvák elfödték. De egyszer olyan régi, nagy barlangot is látott Szatunin, amelynek óriási, félköralakú nyílása teljesen szabadon látható volt. Ebből arra kell következtetnünk, hogy a föntebb leírt, „művészileg álcázott” bejárat nem tudatos műve volt az állatnak, hanem csupán a növényzet búja növésének természetes következménye. A járat keresztmetszetben félköralakú, illetőleg boltozatos, alja pedig lapos, csekély szög alatt lefelé lejt, egyet kanyarodik s egy nagy lakókamrába torkollik, amelynek szintén, – bár tökéletlenül – félgömbalakú. Régi barlangokba több folyosó vezet; Szatunin ilyeneket is látott, de mindig kétségesnek találta, vajjon ezeket nem borz ásta-e eredetileg?

A Kaukázusban nem ritka eset, hogy nappal is találkozunk süllel. Tápláléka a már említett bodza- és ölyvharasztgyökereken kívül sóskából, s egyéb növényekből áll; tavasszal a friss hajtásokat is lerágja, később a gyökereket ásogatja. Állatunk ezen kívül a zöldségféléknek és kerti gyümölcsöknek is nagy barátja, s ezek kedvéért fölkeresi a kerteket, amelyekben rettentő pusztítást visz véghez, főleg az ugorka-, dinnye- és tökültetvényekben; de tönkreteszi főleg a fiatal káposzta-ágyásokat, s a gyümölcsöket is.

A lenkoráni vadászok megfigyelése szerint a szőrösorrú sül nagyon fél a vaddisznótól, annyira, hogy mihelyt ennek közeledését megszimatolja, gyorsan elinal. A többi megfigyelővel egybehangzóan Szatunin is kétségbe vonja a sül téli alvását; viszont azonban azt mégsem sikerült megállapítani, hogy állatunk miből él a tél folyamán. Ha csak kevés, vagy semmi hó sem borítja a talajt, a hideget számba sem véve, folytatja élelemkereső kóborlásait a sül; de ha vastag a hóréteg, nem mutatkozik, s két-három napig is tanyáján marad. Ilyenkor, úgy látszik az ölyvharaszt s a bodza hajtásain tengődik, amelyeket egyes esetekben Szatunin is megtalált barlangjában. Ezt a tartalékélelem gyűjtés legkezdetlegesebb alakjának minősíthetjük, s nem csodálkozhatunk rajta, mert hiszen ez a rágcsálóknál általában nagy mértékben dívik.

Lenkoranban a sül augusztusban fiadzik, mégpedig kettőt. Amíg Talyschban kizárólag mohamedán volt a lakosság, s ez csupán rízst termelt, a búzatermelést pedig valóságos bűnnek tartotta, a sül jóformán semmi kárt sem okozott. Mihelyt azonban orosz telepesek jöttek a vidékre s ezek zöldséget termeltek és szőlőt műveltek, a sül hamarosan rákapott ezeknek élvezetére és csak természetes, hogy elkeseredett harc fejlődött ki a hivatlan inyencek visszaszorítására; ennek eredménye az állatnak az orosz telepek környékén való tökéletes kiirtása lett.

Úgy látszik a negyedkori eljegesedés előtti időben Közép-Európában is a szőrösorrú sül volt elterjedve. Ezt bizonyítják Nehringnek a bajorországi Hoeschs-barlangban kiásott ősmaradványokon végzett tanulmányai is. E mellett szólnak továbbá a bajorországi Pottenstein vidékén, s végül a thüringiai Saalfeld mellett gyűjtött diluviális sülmaradványok is. Ezeknek az adatoknak alapján. Nehringnek az a véleménye, hogy a középeurópai diluviális faunába nem délről a déleurópai, illetőleg északafrikai nyomult belé, hanem kelet felől a nyugatázsiai puszták faunája.

A fehérfarkú sül (Hystrix leucura Sykes)

Nevét ez faj faroktüskéinek fehér színétől kapta. Egyébként, – főként külseje szerint – az előbbi fajhoz annyira hasonlít, hogy Trouessart emlős-katalógusában a szőrösorrú sült is a fehérfarkú sül fajba bevonva találjuk. A két faj koponyája azonban eléggé eltérő egymástól. A fehérfarkú sül agykoponyája kevésbé boltozott, s orrcsontjai rövidebbek. Hazája Elő-India. Blanford a sziklás dombokhoz való vonzódását, valamint azt a többiétől eltérő sajátságát emeli ki, hogy gyakran társasan él. De ez ebben az esetben talán csak annyit jelent, hogy több példány tanyázik szomszédos sziklaüregekben. A rágcsálók ama általános kedvtelésének, hogy csontokat megrágogatnak, szép példáját említi Blanford, aki az erdőben maga is látott sültől alaposan összerágott elefántagyart. Ugyancsak Blanford szerint a kölykök száma 2–4.

A bengáliai sül (Hystrix bengalensis Blyth)

Cuvier F. a hátsóindiai és kínai sülöket külön csoportba (Acanthion) egyesítette. Ezt a csoportot az előbbi sülökkel szemben az első pillanatra megkülönbözteti a sörény gyönge fejlettsége vagy teljes hiánya. Bengáli keleti részén, az ezzel határos Assamban, továbbá Hátsó-India nyugati vidékein (Arakan, Burma) éppen olyan faj él, amely rövid sörénye révén a kétféle típus közötti áthidaló alaknak tekinthető: ez a bengáliai sül.

Életmódja részleteiről nincsenek ugyan megfelelő adataink, de viszont minden valószínűség a mellett szól, hogy ebben a tekintetben jelentős eltérések az ismert fajokkal szemben nincsenek.

A sörénytelen sül (Hystrix hodgsoni Gray)

Az Ázsia déli és délkeleti vidékein, főleg Elő- és Hátsó-Indiában élő földrajzi tájfajtákat egymástól pontosan elkülöníteni és elterjedésüket szigorúan körülhatárolni vajmi nehéz dolog. S ennek a föladatnak megoldása nem itt, hanem az emlősök rendszertanában van helyén. Ezért itt az alább fölsorolandón kívül csupán a sörénytelen, vagy himalájai sült említhetjük meg, amelyet Brit-India faunáját tárgyaló művében Blanford is ismertet. (Ezen kívül még csak a bengáliai sült említi.)

A hosszúfarkú sül (Hystrix longicauda Marsden)

Hosszúfarkú sül (Hystrix longicauda Marsden).

Marsden már 1810-ben írta volt le Szumatra szigetének ezt az érdekes sül faját, amelyen a sörénynek csak alig látható nyomai mutatkoznak, farka pedig többi rokonáénál hosszabb. Ettől kapta nevét is. Tüskéinek hossza, valamint túlnyomóan világos színe is szembetűnő.

A jávai sül (Hystrix javanica F. Cuv.)

Minthogy a Jáva-szigetén honos sül nem ritkán szerepel az állatkereskedelemben s ennélfogva az állatkertekben is gyakrabban látható, megemlíthetjük még ezt a fajt is. Míg az előbb ismertetett fajokat testük mellső felének világos színe, valamint hosszú tüskéik jellemezték, a jávai sült sötétebb, feketésbarna színe, – amely a minden sült jellemző fehér torokszalagon kívül a test hátsó felére is kiterjed, – továbbá aránylag rövid tüskéi azonnal fölismerhetővé teszik.

A berlini állatkertben kimúlt, nagyon kövér nőstény példány Heinroth szerint 8.5 kg-ot nyomott.