3. Hosszúujjas patkányok (Kannabateomys Jent.)

Ezt a nemzetséget a hozzá legközelebbi rokonságban állótól (Dactylomys Is. Geoffr.) Jentink csak 1891-ben választotta külön. Jellemző sajátságuk, hogy 4 kézujjuk közül a középső kettő szembetűnő módon megnyúlt, s ezeken lazán álló, rövid körmök láthatók; ez az ujjforma a félmajmokéira és a délamerikai éjjeli majmokéira emlékeztet. Lábuk 5 ujjú; a középső három ujj hosszabb és hegyesebb karmokkal fölfegyverzett, míg az első és ötödik rövidebb, s ezek karmai tompábbak. Tüskéik nincsenek. A hosszú ujjas patkányok külső megjelenésük révén tökéletesen patkányszerűek; ültükben is, de gyors futásuk közben is bármely patkányfajjal könnyen összetéveszthetők.

A braziliai ujjas patkány (Kannabateomys amblyonyx Wagn.)

Nemének legjellegzetesebb, s egyben leggyakoribb képviselője a braziliai ujjas patkány, vagy amint hazájában nevezik: bambusz-patkány. Natterer kutatásai óta bizonnyal Hensel volt az első, aki ennek az érdekes rágcsálónak életmódjába – legalább itt-ott – mélyebben pillanthatott belé. Minthogy valóban a folyók partjait kísérő, fanagyságú bambusz-sűrűségben tanyázik legszívesebben, csakugyan rászolgált bambuszpatkány nevére. Ahol a bambusz fiatal hajtásait lerágottan találjuk, ennek a ritka, nap közben mindig elrejtőző állatnak jelenlétét bizonyosra vehetjük. Ha pedig szélcsöndes, holdvilágos, fényes éjszakán csónakunkon végigsiklunk a bambusz-rengeteg mentén, alkalmas megvilágítás mellett véletlenül megpillanthatjuk a patkányszerű kis állatot, amint a hatalmas bambusz-törzsek csúcsán nagy magasságban, villámgyorsan cikázik föl és alá a hajlós ágakon. „Különös sajátossága a bambuszpatkánynak, – írja Hensel – hogy a síma bambusz-hajtásokon való kúszása közben a gallyakat hátsó végtagjainak második és harmadik ujja közé fogja, s ez a két ujj valóban ehhez a szerephez idomult.” Talán még inkább azt vártuk volna el, hogy a feltűnően megnyúlt kézujjak szerepét fogják hamarosan megvilágítani. Erre nézve azonban Göldi megfigyelései sem derítenek fényt, aki ezt a kis állatot legelőször Sao Paulo kerületben, egy szolgálati útja alkalmával, nem messze a várostól pillantotta meg. „Egy éjjeli zivatar utáni bambusz-bozóttal szegett kis patak mentén haladtunk; nemsokára feltűnően éles, rikácsoló hang ütötte meg fülünket. A hang az egyik bambuszcserjéről eredt; qui, qui, qui szótagokkal adhatók vissza, a rikácsolás erőssége fokozatosan csökkenő. Eleinte csak egy helyről hallottuk, utóbb aztán egyszerre több, különböző pontról.

„Úgy tapasztaltam, hogy a föntebb említett rikoltás különösen akkor hangzik el, ha a bambusz-szövevényben két – különböző irányból haladó – állat hirtelen szembekerül egymással. Mert úgy látszik, hogy a bambuszpatkánynak is megvan az a visszataszító harapós, veszekedő természete, amely bennünket az egész patkány-nációtól annyira elidegenít... Gyomortartalma kizárólag megrágott bambusz-rügyekből állott... Amikor nappal is megtekintettem azt a bizonyos bambusz-bozótot, nagyon világosan láthattam a bambuszpatkány pusztításának nyomait. A hajlások csúcsai mind le voltak rágva, sőt a fiatalabb gallyakon a csúcstól számított 2–2 m-es darabon egyetlen levél sem volt már.

Göldi különben meggyőződött arról, hogy a braziliai ujjaspatkány Brazilia középső és déli tartományaiban éppenséggel nem olyan ritka és nehezen megszerezhető rágcsáló, mint aminőnek mai napig tartják.

Európába sem ezt a fajt, sem valamely rokonát még nem tudták elhozni.