2. Sündisznópatkányok (Proechimys Allen)

Legjellemzőbb sajátságaik: hosszú, keskeny lábaik, igen egyszerű szerkezetű zápfogaik, valamint öncsonkító képességük. Farkuktól ugyanis gyíkok módjára nagyon könnyen meg tudnak válni. Farkuk tövének csigolyái elsatnyultak, s ezen a helyen bőrük is fültűnően vékony.

A cayennei patkány (Proechimys cayennensis Desm.)

Cayennei patkány (Proechimys cayennensis Desm.).

Bundája fölül szép vörhenyesbarna, amely élesen elkülönül a hasoldal fehér színétől; farkbojtja fehér. Ez a faj nemének legjellegzetesebb képviselője. Para vidékén nem csupán nemzetségének, hanem az egész alcsaládnak leggyakoribb faja. A város s a Rio Guama között elterülő mocsaras erdőségben a suhancok is gyakran megfogják és árulják. Egy alkalommal ennek az állatnak kedvéért Snethlage maga néhány napot töltött el Baiao mellett, az árterülethez tartozó Manapiri-szigetén, ahol ezek az állatok oly nagy tömegben nyüzsögtek, hogy egy estén ugyanegy helyen, ugyanabban a csapdában két példányt fogott. Viszont Snethlage a gyönyörű trópusi növényzet buja szövevényében egyetlen példányt sem tudott szemügyre venni.

Az elfogyott példányokon azonban valóban különös sajátságát figyelte meg a cayennei patkánynak: ugyanazt, amely a gyíkoknál, törékeny gyíknál általánosan ismeretes, s amelyet az emlősök közül a peléken állapítottak meg. Cayennei patkányainak csaknem fele csonkított farkú volt, sőt legtöbbjének tőből hiányzott a farka. A farok letörésének helyét saját bosszúsága árán megállapíthatja az, aki a kis állatok megnyúzásával foglalkozik. Mert azon a helyen nem csupán a farkcsigolyák satnyasága tűnik szembe, hanem ugyanott a különben is szakadós bőr olyan, hogy a legnagyobb óvatosság ellenére is elszakad, s az annyira utálatos foltozást teszi szükségessé. Ezt a különös sajátságot az összehasonlítás kedvéért fölsorolt állatoknál védelmi berendezésnek szokták minősíteni, amennyiben ellenségeiktől farkuk föláldozása árán gyakran megmenekülnek; s nagyon valószínű, hogy a cayennei patkány esetében is ezt a magyarázatot kell elfogadnunk. Úgy látszik azonban, hogy jelentős eltérés is van a csúszómászók s a kis braziliai rágcsáló öncsonkítása között; az előbbiek farka ugyanis újból kinő, viszont Snethlage, parai állatkertjében ápolt cayennei patkányokról csak a „farok elvetését” jegyezte föl, a kiegészülésről azonban nem tesz említést.

Snethlage a Tocantin folyó bal partján, Cametaban is főleg az árterületen találta a cayennei patkányt. A nőstények ebben az időtájban (január) jóformán kivétel nélkül pocakosak voltak, bennök 2, egyetlen esetben 3 magzattal.

Snethlage megfigyelései szerint a fogságban tartott cayennei patkány nagyon kedveli bizonyos pálmák, különösen a tucuma pálma (Astrocargium tucuma) gyümölcsét. Nagyon ártalmatlan, békés természetű állat, amely még akkor sem védekezik, ha megfogjuk, hanem legföljebb a gyermeksíráshoz hasonló, sajátságos visítást hallat. Egy ízben azonban egy erőteljesebb példány gyöngébb társát agyonharapta és széttépte. Mozdulatai inkább az agutiéra, nem pedig a patkányéira emlékeztetnek, mert aránylag hosszú lábaival lépkedve, testét magasan tartva, fejét fölemelve jár; feje körvonalai s füle szintén az agutit vagy a tengeri malacot juttatják eszünkbe. Snethlage egyik foglya négyet fiadzott; a kölykek, – éppúgy, mint a tengeri malac fiai, – teljesen nyitott szeműek voltak s mindjárt fürgén futkostak. Ápolójuk az egyik csemetét már másnap banán-evésen kapta rajta. Egyébként azonban az első napokban az apróságok csaknem állandóan anyjuk emlőin függtek, aki nagy szeretettel és körültekintéssel gondozta őket. Három hét múlva a csemeték teljesen önállóak lettek, esténként órák hosszat kergetőztek és visongtak, de komolyan sohasem vesztek össze.