2. Gibbonok (Hylobates Ill.)

Ismereteink mai állása mellett a tipikus Hylobates Ill. nemzetségből csak a következő fajokat kívánjuk egész röviden ismertetni:

A hulok (Hylobates hoolock Harl.)

Hulok (Hylobates hoolock Harl.). Dando-London phot.

Mintegy 90 centiméter magas hosszúkarú majom. Bundája szénfekete, csupán homlokán húzódik egy fehér pánt; a fiatal állatok fekete-barnák, a test középvonalában, a végtagokon és hátukon hamuszürkék. Blanford szerint azonban a világosabb színű, barnásfekete, sőt világos sárgásszürke példányok éppen nem ritkák, úgy látszik, hogy ezek mindig nőstények. A hulok Hátsó-Indiában él és Blanford szerint erdős hegyvidékeken található Asszámtól délre le Arakánig, Anderson szerint Martabánig, továbbá Bhamo alatt az Irravádi völgyében, Felső-Burmában és Jünnan keleti határáig. Nevét – amely tulajdonképpen uluk – a hinduk adták neki igen hangos kiáltása miatt.

A fehérkezű gibbon (Hylobates lar L.)

Fehérkezű gibbon (Hylobates lar L.).

A lar vagy fehérkezű gibbon körülbelül éppoly nagy, mint a hulok. Feketésszürke színű; ülepe cserhéjbarna s fehér szőrök által környezett; keze és lába mindig világosszínű, valamint csupasz részein fekete arca is, melyet többnyire fehéres szőrkoszorú övez. Egész színezete feketétől sárgásfehérig változik; világosszínű állatok sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint a huloknál, és némely vidéken túlnyomóan ilyenek. Hazája a maláji félsziget és Tenasszerim, ahol 1100 méter magasságig él. Tickel azt állítja, hogy ez a gibbon Pegu északi határáig, Anderson pedig azt, hogy Arakánig is előfordul.

Az unka (Hylobates agilis Desm.)

Az unka vagy helyesebben ungka, ungka puti (Hylobates agilis Desm., variegatus, rafflesi) Szumatra szigetén él. Egyike a legváltozékonyabb fajoknak, színe sárgásfehér és szénfekete közt ingadozik, legfeljebb szeme fölött van keskeny, fehér pánt. Változékonysága természetesen sok zavart okozott és így több latin név alatt szerepel. Rosenberg a hegyi erdőkben találta 1000 méter magasságig.

A vauvau (Hylobates leuciscus E. Geoffr.)

A vauvau (Hylobates leuciscus E. Geoffr.).

Az igazi vauvau vagy ezüstgibbon Jáva lakója; ellentétben az előbbivel kevésbbé változékony s legfeljebb csak annyiban, hogy a fejetetején lévő fekete harántfolt és a feketés ábrázatát környező fehér vagy szürke szőrkoszorú erősebben vagy gyengébben fejlett.

A hosszúkarú majmokat egész szervezetük a kúszásra utalja, és pedig ama sajátságos függő és lebegő kúszásra, melyet hosszú karjuk és kicsiny hátulfekvő hüvelykujjú kezük tesz lehetségessé. A karok viszonylagos hosszúsága leginkább összehasonlítás révén tűnik ki. Az ember tudvalevőleg épp annyit fog be karjaival, mint amilyen hosszú a teste: a gibbon azonban hosszúságának kétszeresét éri át. Az egyenesen álló férfinak leeresztett keze alig éri el a térdet, a gibboné azonban bokáig ér. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kar négykézláb járásra majdnem használhatatlan: csupán kúszásra alkalmas. Ezért a hosszúkarú majmok járása hátulsó lábukon való bizonytalan dülöngés, testüket ilyenkor nehézkesen tolják előre, s egyensúlyát csak kiterjesztett karjaik segítségével tudják fenntartani. Az állatok oly nagyszerűen kúsznak és oly könnyedén és fáradhatatlanul lendülnek egyik ágról a másikra, mintha a nehézkedés törvénye rájuk érvénytelen volna. A gibbonok a földön idegenül érzik magukat, a fán azonban épp az ellenkezője áll: valóságos madarak, majomalakban. De mindennek ellenére, az összes „négykezűek” közül a gibbon jár a legügyesebben és legszívesebben két lábon. Híres ugrása pedig inkább pallózás, miközben az alatta lévő ág végére veti magát, melynek részben rugalmassága dobja őt igen messzire. Hogy felfelé önállóan magas ugrást végezzen, ahhoz hátsó végtagjai túlgyengék. Az ungka – Duvaucel szerint – 40 angol láb (több mint 12 méter) hosszút ugrik és a madarat röptében is elfogja. Ez a faj állítólag inkább párban él.

A lar ellenben 6–20 tagú csapatokba verődik, fiatalok-öregek és mindkét nembeliek együtt. Tickell szerint lényegében nem egészen oly élénk és fürge, mint a hulok, és termetére nézve is kissé nehézkesebb. Úgy iszik, mint a hulok és a sziamang: kezével meríti a vizet s ami ujjairól lecsöpög, azt nyalogatja. Mindenesetre valamennyi gibbon így iszik. Ez az eleinte fonáknak látszó „kézből-ivás” igen könnyen és alaposan megmagyarázható abból, hogy a gibbonok a szabadban nem szeretnek a földre lejönni, s így a dsungelvizekből is bizonyára függő helyzetben isznak, úgyhogy kezüket belemerítik és azután, kivált szőrös kezükfejét nyalogatják le. Ha ilyenkor valamelyik nőstény mellén fiatal állat csüng, könnyen úgy tűnik fel, mintha a kicsinyét „mosná”. Ilymódon magyarázza meg Pocock nagyon egyszerűen és világosan a régebbi utazók valószínűtlen adatait. A lar rikoltozását is egész másnak találták, mint a hulokét, és a Hainan-beli gibbon megint máskép kiabál. Ezt a londoni állatkertben összehasonlítóan lehetett megfigyelni. Míg a hulok két különböző hangnemben szól, körülbelül így: hahu, hahu, hoha, huhah, addig a Hainan-gibbon magasan kezdett rikoltása ugyanabban a hangmagasságban marad és még rikácsolóbb, mint a hulok magasabb hangja. Kiáltása 3–6 hangból áll, amelyek igen gyors egymásutánban ismétlődnek. Pocock megfigyelései alapján határozottan úgy véli, hogy ilyenkor nem a nyelv – mint gondolni lehetne –, hanem csak az ajkak működnek. Azután egy pillanatig szünet áll be, majd ismétlődik a hang, mintegy ekképen: ha, ha, hu, hu; hu, hu, hu; hu, hu, hu, hu, hu stb. A lar a fa ágain annyira kizárólag elülső végtagjait használja, hogy a tárgyakat, amelyeket magával vinni akar, lábaival tartja, különösen, ha menekülés közben rablott gyümölcsöt óhajt biztonságba helyezni.

Testalkatának megfelelően, a sziamang mozog a legnehézkesebben, mert nemcsak lassan jár, hanem elég bizonytalan a kúszásban is és csak az ugrásban árul el gyorsaságot. De a földön a többi is csak nehezen tud haladni. „A szobában vagy a sík földön – írja Harlan a hulokról –, egyenes testtartással jár s elég jól fenntartja teste egyensúlyát. Eközben kezeit feje fölé emeli, karjait csuklóban és könyökben kissé behajlítja s jobbra-balra dülöngve, meglehetősen gyorsan fut tova. (Lásd: Különböző emberszabású majmok testállásai ) Ha nagyobb gyorsaságra ösztökéljük, kezeit leereszti a földre s támaszkodva gyorsabban halad. Inkább szökdel, mint fut, azonban testét mindig elég egyenesen tartja.” A többi fajról azt mondják, hogy oly benyomást tesznek, mintha testük nemcsak túlságosan hosszú, hanem nagyon nehéz is volna a rövid és vékony comb arányában. Azért a törzs előreesik s az állatnak járás közben két karját kell mankó módjára használnia. „Ily szerrel lökődik előre, mint a nagyobb megerőltetéstől tartó, mankón járó aggastyán”. Ennek egészen az ellenkezőjét látjuk, ha az állat kúszó mozgást végez.

Az orangután (1-5) és a gibbon (6-8) testállásai.

Duvaucel szerint a vauvau hihetetlen gyorsasággal és biztossággal mássza meg a bambusztörzset vagy kúszik fel valamely fasudárra, illetve ágra s miután néhányszor föl és alá vagy ide-oda himbálódzott, a visszapattanó ág erejétől ellódítva, a legnagyobb könnyűséggel röpül át 12–13 méternyi térségen, háromszor-négyszer egymásután, s oly benyomást tesz, mint az ellőtt nyíl, vagy a ferdén alácsapó madár. Minden szükség nélkül átveti magát olyan közökön, melyeket kis kerülővel könnyen elkerülhetne, ugrás közben irányt változtat s megkapaszkodik a kezeügyébe eső első ágon. Majd ismét ide-oda mászkál, himbálódzik és ring rajta, és kivetteti magát ismét a levegőbe, hogy elhibázhatatlan biztonsággal törekedjék új célpontja felé.

Anderson Jünnan keleti határán, a Kakhyen-hegyek közt, ahol a hulok közönséges, napfelkeltekor a csapatok lármájából – amikor azok a mély, meleg völgyben lévő hálóhelyeikről mintegy 4000 angol láb (1200 méter) magasba vonultak fel – meg tudta ítélni, mily csodálatos gyorsan jutnak előre az ágak közt. A terep közepén foglalt helyet és onnan először gyönge mormogást hallott; a hang percről-percre erősbödött, élesbedett, míg végül az egész csorda valóságos orkánszerű hanggal, „huoko, huoko”-t kiáltva, száguldott tova. Néhány perc mulva kiáltásuk már magasan a hegyről hangzott.

Egy Londonba került eleven vauvau-nőstényen nemzetségének mozgékonyságát akarták tanulmányozni s e végből nagy teret rendeztek be neki. Itt-ott, különböző távolságban fákat ültettek, hogy a lég gyermeke csodálatos mozgását szabadon gyakorolhassa. Az egyes ágak között csak 6 méternyi volt a távolság, tehát édeskevés oly majomnak, mely a szabadban ennek kétszeresén szokott átlendülni, de túlságosan sok a szabadságától megrabolt, idegen és ellenséges éghajlat alá hozott állatnak, mely szokott táplálékát is nélkülözte, a csak imént érkezett meg hosszú, fárasztó tengeri útjáról. Azonban a gibbon mind e kedvezőtlen körülmény ellenére is, oly fényes próbáját adta mozgási képességének, hogy amint tudósítóm mondja, „minden szemlélő magánkívül volt a bámulattól és csodálkozástól”. Az egyik ágról a másira lendülni kicsiség volt neki, pedig sohasem lehetett észrevenni, hogy bármi csekély előkészületet tett volna hozzá, s mindig következetes biztossággal jutott a kitűzött célhoz. Légi ugrásait hosszú időn át folytatta megszakítás nélkül, s a nélkül, hogy láthatóan egyszer is újra neki készült volna; az ugráshoz szükséges lendületet mindig abban a pillanatban szerezte meg amikor a célul kiszemelt ágra nehezedett. Amily biztosak voltak mozdulatai, ugyanolyan volt a szeme és a keze is. A nézők azzal mulattak hogy ugrása közben gyümölcsöt hajítottak neki, ő pedig, mialatt a levegőt átszelte, felfogta a gyümölcsöt s nem tartotta fáradságra érdemesnek, hogy emiatt megszakítsa repülését. Mindig és teljesen uralkodott mozdulatain. Leggyorsabb ugrása közben a kezdett irányt meg tudta változtatni; a leghevesebb rohanásban megragadott egyik kezével egy ágat, hirtelen rántással odavonta hátulsó lábait, megfogta velük az ágat, s egy szempillantás alatt oly nyugodtan ült, mintha sohasem lett volna mozgásban.

Annál figyelemreméltóbb Forbes H. O.-nak a sziamangra vonatkozó észlelete. A következőket mondja: „Helytelennek tartom, ha azt állítják, hogy ezek a majmok fáról-fára oly nagy távolságokon képesek átugrani, mert ha a falu közelében irtottuk az erdőt s valamely sziamangcsapat csak 30 lábnyi köz által volt elszigetelve a legközelebbi fától, az állatok minden fejszecsapás után a legnagyobb aggodalommal mászkáltak föl s alá és nem merték a közbeeső távolságot átugrani. Még ha a fa alá is zuhant, akkor sem mertek leugrani és így a ledőlt fa összezúzta őket”. Ebből még nem következik, hogy 10 méternyi közt, különösen rézsutosan lefelé, ne tudnának átugrani; s az is lehetséges, hogy szokatlan és veszedelmes helyzetükben megijedve és megzavarodva, nem gondoltak arra, hogy a szokásos módon meneküljenek. Igaz, hogy a sziamang Wallace szerint is sokkal lassabban mozog, mint más gibbonok és nem kedveli az „óriási ugrásokat”, mindazonáltal azt mondja, hogy ez is képes magát „nagy távolságban álló fák között átlendíteni”.

A szabadban különben nehéz a gibbonok megfigyelése, mert majdnem valamennyi faj elkerüli az embert és csak ritkán mutatkozik az erdőségek tisztásain. Duvaucel így ír a sziamangról: „Többnyire nagy csapatban él, amelyet egy vezér irányít. Ha az ember a földön lepi meg őket, el is foghatja – mert vagy megzavarodnak a félelemtől, vagy maguk is érzik gyöngeségüket és belátják a menekülés lehetetlenségét. Bármily sok tagból áll a csapat, sebesült társát mindig elhagyja, kivéve az egészen fiatal állatot. Ilyen esetben az anya ragadja fel gyermekét s menekülni igyekszik vele. Ha talán elesik ilyenkor, heves, fájdalmas sivításban tör ki és felfújt torokzacskóval és kiterjesztett karokkal fenyegetően állja útját az ellenségnek”. A malájok azt is állítják, hogy a sziamang gyakran a tigris prédájává lesz, ami, ha egyáltalában igaz, legfeljebb annyit mond, hogy a halálos félelem teljesen eszét veszi e majomnak.

A hulokra vonatkozóan hasonlóképpen részletes feljegyzésekre támaszkodhatunk. Ez a majom, Harlan szerint, leginkább alacsony hegyvidékeken tartózkodik, mert a hideget nem bírja. Tápláléka gyümölcs; azonban bizonyos füveket, gyenge faágakat és más növényrészeket is eszik, még pedig olyképpen, hogy összerágja őket és kiszívja nedvüket, az összerágott tömeget pedig eldobja. Blanford azonban azt közli – amint ez úgyszólván minden majom természetének megfelel – hogy szívesen fog rovarokat, kivált pókokat. Candler nem vonja ezt kétségbe, azonban ő azt tapasztalta, hogy a fogoly hulok a rovarokat, pl. pillangókat visszautasította, talán keserű ízűk miatt; de éppúgy a tojást is. Ha rovart vagy kis madarat kap, akkor mindig széttépi, egyszer-egyszer bele is kóstol és megizleli, de ebből még nem lehet arra következtetni, hogy az ilyesmi a szabadban is rendes táplálékai közé tartozik. Ez utóbbi, Candler szerint, főleg gyümölcs, a bambusz, meg mindenféle erdei fa leveses hajtása. Candler szerint a hulok rendkívül félénk és nehezen figyelhető meg. A manipuri Katsar-dsungelben mindenhol hallható kiáltása, ha valamely őserdei ösvényen lovagolunk keresztül; mihelyt azonban letérünk az útról vagy valamiképpen figyelünk a majomra, legott halálos csend áll be, mígnem megúnva a várakozást, folytatjuk az utat. Az állat kiáltása igen kellemesen cseng, majd erősödik, majd gyengül s némileg a nyúlászó kutyák falkájának ugatására emlékeztet. Különösen kora reggel hallatszik; a nappal forró időszakában elnémúl és csak este, naplementekor hallható megint. „Hulu, hulu”-val lehetne visszaadni, úgyhogy a hangsúly a „hu”-ra esik; azonban, Candler meggyőződése szerint, betűkkel szemléltetni nem lehet. Midőn megfigyelőnk naponta lovagolt a dsungelen keresztül, úgy tetszett neki, mintha a hulok lakóhelyét egészen tervszerűen osztaná be táplálékkeresés végett, mint az ültetvényes teaültetvényének különböző részeit. Ha ugyanis pl. ma egy bizonyos terület csak úgy hangzott a majom lármájától, ott másnap semmit sem lehetett hallani; ámde vagy egy hét mulva az állat visszatért ugyanarra a helyre. A régebbi időkben, úgy látszik, kevésbbé félénk volt és ez talán azzal magyarázható meg, hogy akkor még a fehér ember csekély mértékben szállta meg azokat a vidékeket. Owen szerint, aki csaknem két esztendeig élt a hulok hazájában, ez a faj alkotja a legnagyobb csapatokat, amennyiben 50–100 főnyi csapatokba verődik az erdőségben. Blanford szerint a vén hímek különválnak a csapattól, s mint oly sok emlősnél tapasztaljuk, magános életet élnek. Többnyire kedvenc fáik koronájában látjuk őket, amelynek gyümölcsét különösen kedvelik; némelykor azonban, a gyalogutakat követve, a sűrű erdőből a nyílt tisztásokra is kimerészkednek. Owen egy ízben csapatjukra bukkant, amely vigan játszadozott, közeledésére azonban rögtön lármát csapott és a bamubsznád-sűrűségbe menekült. Más alkalommal, amint egy újonnan feltárt úton egyedül haladt, váratlanul nagy majomtársaságtól látta magát körülvéve. A majmok nagyon meg voltak lepetve, de még inkább haragra gyúltak, hogy ily idegenszerűen öltözött lény tolakodott birodalmukba. A gibbonok, amit Hasskarl közli velem, éppoly óvatosak, mint kíváncsiak, s nem ritkán mutatkoznak a megmívelés céljából kiirtott tisztások szélén, különösen ott, ahol a vadászok még nem vadították el őket; de egy szempillantás alatt eltűnnek, mihelyt észreveszik, hogy valaki megfigyeli őket vagy közeledik feléjük.

Annál gyakrabban hallani őket. Hangos szavuk hajnalban és alkonyatkor oly rémítő rikoltozássá fajul, hogy a közelben lévő ember majdnem megsüketül; és valósággal megrémül az, aki a különös zenét nem szokta meg. Ők az ó-világ bőgőmajmai s a maláji hegyilakók ébresztői, de egyúttal a városi embernek bosszantói is, akinek nyaralójában való tartózkodását megkeserítik. Lármájuk állítólag egy angol mérföldre is elhallatszik. E rikoltozást a fogságban tartott hosszúkarú majmok is gyakran hallatják, még pedig nemcsak azok, melyeknek torokzacskójuk van, hanem még azok is, melyek híjával vannak e hangerősítődobnak. Az oly gondosan észlelő Bennett, eleven sziamangján azt tapasztalta, hogy valahányszor felindult, ajkait mindannyiszor tölcséralakúan hegyezte előre, majd levegőt fújt torokzacskójába és azután rikkantott, majdnem úgy, mint a pulykakakas. Örvendetes felindulásában csakúgy rikoltozott, mint haragjában. Olykor a Londonba került ungkanőstény is hangosan kiáltozott, még pedig nagyon sajátságos, dallamos módon. Kiáltozását nagyon jól lehetett lekótázni. „E” alaphanggal kezdődött és azután félhangokban egy teljes oktávával emelkedett, a chromatikus skálán végigfutva. Az alaphang mindig hallható maradt és minden következő hangnak előhangja gyanánt szolgált. Az emelkedő skálában az egyes hangok mindig lassabban következtek egymásra, a lehágóban azonban mindinkább gyorsulva, végül roppant gyorsan. A dallamot mindig egy átható, teljes erejű rikoltás fejezte be. Általános csodálkozást keltett, mily szabályszerűen s mily gyorsasággal és biztossággal uralkodott az állat a hanglétrán. Úgy látszott, mintha a majmot magát is nagyon felizgatta volna éneke, mert minden izma megfeszült és egész testén remegés futott végig. Tickell a lar énekét is nagyon pontosan lekótázta. Az a hulok, amelyet jó rég láttam elevenen a londoni állatkertben, minden időben és nagyon örömest hangoztatta szavát, akár ápolója szólította meg, akár másvalaki hangjának utánzásával ösztönözte. Mondhatom, hogy, az emberét kivéve, soha semmiféle emlősállat hangját nem találtam oly dallamosnak és kellemesnek, mint amilyen ez a gibboné volt. Kezdetben csodálkoztam, később el voltam ragadtatva ezektől a mell mélyéből teljes erővel előtörő s éppen nem kellemetlen hangoktól, melyeket talán némiképp a „hu, hu, hu” szótagokkal lehetne kifejezni. Más fajok szava sokkal kevésbbé kellemes. Így a vauvau – amint Hasskarl közli velem – egyes, szótagolt „ua, ua” hangokkal kezdi énekét, ezt gyorsabb ütemben követi „ua, ua, ua”, majd „ua, ua, ua, ua”, végül mindinkább panaszosabb és gyorsabb nembe csap át, az „u” megrövidül, úgyhogy csaknem „v”-nek hangzik, az „a” megnyúlik, amire az egész társaság hasonló hangnemben csap belé az előénekes szavába. Hasonlóan „énekelt” az a négy ezüstgibbon is, amelyet újabban ápoltak a breslaui állatkertben. A legnagyobb kezdte az éneket rövid, szaggatott, ugató hangon, mindig gyakrabban és hangosabban adva az egyes hangokat. Lassanként a többi is ráhúzta és kiáltásuk oly erős volt, hogy messze környéken hallatszott; később fokozatosan eső skálával, csicsergő hangnembe mentek át, amely a madárénekhez hasonlított és közben az állatok egész testét heves remegés járta át.

A lar szaporodásáról azt mondják, hogy a fiatal tél elején születik és anyja majdnem két hónapig hordja magával, míg önálló nem lesz.

A hosszúkarú majmok szellemi tehetségeiről nagyon különböző a megfigyelők véleménye. Duvaucel a sziamangnak nagyon rossz bizonyítványt állít ki. „Az ember társaságában ugyan csakhamar éppoly szelíd és bizalmas lesz, mint amilyen vad és félénk volt előbb, azonban mindig tartózkodóbb, mint a többi faj. Ragaszkodása sohasem éri el azokét s alázatossága inkább leírhatatlan közönyösségének, mint bizalma megnyerésének eredménye. Jó és rossz bánásmód mellett mindig egyforma marad… Többnyire összekuporodva, hosszú karjaiba burkolózva, fejét combjai közé rejtve pihen s alszik. Nyugalmát és hosszú hallgatását csak időről-időre szakítja félbe, bizonyos kellemetlen, minden jelentőség nélkül való rikoltással mely sem érzést, sem vágyat nem fejez ki. Úgy látszik, még az éhség sem költi fel természetes álomszuszékságából. Fogságban a táplálékot közönyösen fogadja el, étvágy nélkül rakja szájába és ellenkezés nélkül hagyja azt elvenni is. Ahogy iszik, annak a módja is teljesen megfelel szokásának. Kezét bemártja a vízbe és azután leszopogatja róla a cseppeket.” A fogságba került gibbont Bock K. is lomhának és ostobának mondja. Azonban az ilyen, egyes példányokon tett tapasztalatokat nem szabad általánosítani, annál kevésbbé, mert más észlelők sokkal kedvezőbb véleménnyel vannak majmainkról.

Forbes H. O. fiatal sziamangot kapott, mely lelőtt anyjával együtt zuhant le a fáról. „Igen rövid idő alatt megszelidült s igen kellemes társsá lett. Arckifejezése nagyon értelmes, sőt olykor majdnem emberi volt. Kedélyét szomorúvá s nyomottá tette a fogság, azonban izgalmak hatása alatt egészen földerült. Mily előkelően és illedelmesen fogta gyöngéd, hegyes ujjai közé, amit odanyujtottak neki! Ha inni akart, nem nyúlt ajkaival az edénybe, hanem szájához emelte az italt, amennyiben félig összecsukott kezét belemártotta és a cseppet félszegül lenyalta ujjairól. Nagyon kedves volt, amint hosszú karjait gyöngéd szeretettel fonta nyakam köré s fejét mellemre hajtva, megelégedetten dörmögött. Minden este együtt sétáltuk körül a falu piacát, miközben kezét karomba fűzte. Sajátságos és mulatságos látvány volt, amint kissé görbe lábain egyenes testtartással nagy sietséggel tipegett tova s e közben szabadon maradt egyik hosszú karját a legfurcsább módon lóbálta feje fölött, hogy az egyensúlyt megtartsa.”

Bennett már majdnem elérte Európát egy sziamanggal, mely rövid idő alatt valamennyi emberi útitársának rokonszenvét megnyerte. A matrózok iránt igen barátságos volt, mihamar megszelidült, egyáltalában nem volt lassú, sőt ellenkezően nagy elevenséget és ügyességet tanusított; örömest mászkált a vitorlakötélzet közt és mindenféle ártatlan tréfában lelte örömét. Gyöngéd barátságot kötött egy kis pápua leánnyal s karjait nyaka közé fűzve a kétszersültet majszolva, gyakran üldögélt vele. Úgy látszott, hogy a hajón lévő többi majommal is örömest megbarátkozott volna, csakhogy ezek félénken elvonultak előle s nagyon barátságtalanul viselkedtek iránta. Ám ezért megbosszulta magát. Ahogy csak szerét ejthette, megfogott egy-egy fogolytárs-majmot és farkánál fogva valósággal agyongyötörte. A nála hiányzó farkánál fogva hurcolta a szegény kópét gyakran véges-végig az egész hajón, vagy felkúszott vele valamely vitorlarúdra és leejtette; szóval tehetett vele, amit akart, a nélkül, hogy az ily módon kínzott állat szabadulhatott volna tőle. Nagyon kíváncsi volt, mindent megtekintett, az árbocra is gyakran fölkúszott és onnan nézett körül. A mellettünk elvitorlázó hajót mindaddig kísérte szemével magas ülőhelyéről, míg csak el nem tűnt a látóhatáron. Érzelmei rohamosan váltakoztak. Könnyen megharagudott és ilyenkor a neveletlen gyermek módjára viselkedett, eszeveszett hadonázással és arctorzítással hempergett a fedélzeten, minden kezeügyébe eső tárgyat eltaszított magától és e hangot hallatta: „ra! ra! ra!”; ezzel a hanggal fejezi ki mindig haragját. Nevetségesen érzékeny volt s a legcsekélyebb neki nem tetsző tett által lelke mélyéig meg volt sértve. Keble zihált, arca elkomorult s nagy felinduláskor gyors egymásutánban pergett haragos hangja, mellyel úgy látszik sértőjét akarta megfélemlíteni. A legénység sajnálatára kiszenvedett, mielőtt Angliát elérte.

Az a hulok, melyet Harlan öt hónapig tartott elevenen, egy hónapnál rövidebb idő alatt annyira megszelidült, hogy gazdája kezébe kapaszkodva sétálgatott, miközben másik kezével a földre támaszkodott. „Hívásomra – mondja Harlan – előjött, mellém ült a székre, velem reggelizett s tojást, vagy csirkeszárnyat vett ki a tányérból, a nélkül, hogy a terítéket bepiszkolta volna. Kávét, csokoládét tejet, teát stb. is ivott s noha iváshoz rendszerint csak kezét mártogatta az italba mégis ha szomjas volt, két kézbe fogta az edényt és emberi módra ivott. Legkedvesebb eledele volt a főtt rizs, beáztatott tejeskenyér, banán, narancs, cukor s több efféle. A banánt nagyon kedvelte, de rovarokat is örömest evett, a házban pókokat szedegetett s jobbkezével ügyesen fogta el a közelébe jött legyeket. Úgy látszott, hogy a húseledelt nem szerette. Az én foglyom rendkívül békés lény volt s hozzám való ragaszkodásának minden módon kifejezést adott. Amidőn reggelenként meglátogattam, vidor és messzehangzó „vau, vau, vau”-al üdvözölt. Ezt mintegy 5–10 percig ismételgette s csakis akkor hagyta abba, ha lélekzetet kellett vennie. Erre kimerülten feküdt le, megfésültette s megkeféltette magát és világosan elárulta, mennyire kellemes neki mindez. Majd az egyik, majd a másik oldalára fordult, hol ezt, hol azt a karját tartotta oda és ha úgy tettem, mintha menni készülnék, karomnál vagy kabátomnál fogva tartott vissza és magához húzott. Ha nagyobb távolságból kiáltottam neki és felismerte hangomat, rögtön rákezdte szokásos rikoltozását, panaszosan, de amint megpillantott, rögtön szokott vidám hangjába csapott át... Egy ugyanahhoz a fajhoz tartozó nősténymajom, melyet szintén ápoltam, Kalkutta felé utaztamban tüdőbajban múlt ki. Betegségében szemlátomást nagy kínokat szenvedett. A melegfürdő megkönnyebbülést látszott szerezni s oly jól esett neki, hogy amint kivették, magától újból visszament a vízbe. Viselkedése rendkívül gyöngéd, kissé tartózkodó, sőt idegenekkel szemben határozottan félénk volt. Azonban már néhány nap alatt annyira hozzám szokott, hogy ha valamilyen szabad térre vittem, sietve visszafutott hozzám, karjaim közé ugrott és átölelte nyakamat. Sohasem volt gonosz, sohasem harapott, sőt még ingereltetve sem védekezett, hanem inkább valami sarokba húzódott.”

Az előbb említett vauvau-nőstény is szeretetreméltóan viselkedett s mindenki iránt nagyon barátságos volt, akit egyszer vonzalmával megajándékozott. Helyes érzékkel különböztette meg a férfiakat a nőktől. A nőkhöz önként közeledett, kezet nyujtott nekik és cirógattatta magát; a férfiakkal szemben, bizonyára egyesektől szenvedett korábbi bántalmazások következtében gyanakvó volt. Egyébiránt előbb mindenkit gondosan szemügyre vett, gyakran hosszabb ideig, de azután, ha erre méltónak látszottak, a férfiakkal is barátságot kötött.

Mindazok, akik a hulokról írnak, dicsérik annak engedékeny, kedves természetét. Az öregek is egész rövid idő alatt megszelidülnek és így azután nem is lehet csodálni, ha Katsarban a teaültetvényesek – Candler szerint – a hulokat állandóan félháziállatként tartják s szabadon engedik járni. E majmok gyakran naphosszat ülnek a fa sudarán, de a reggelihez hirtelen ott teremnek a szék karfáján, de soha semmit sem vesznek le az asztalról, egyáltalában hibátlan modorúak, és bundájuk is szép tiszta. Napnyugtakor, jól behuzódva valamely ágvillába térnek aludni, de ily félszelíd állapotban csak ritkán hallatják hangjukat; Candler úgy véli, mert egyesével élvén társaik ösztönző szava hiányzik ehhez.

Moesch Bekallaban, Szumatra-szigetén a battokoktól kapott egy sziamangot, amely tágas ketrecében tartott többi majomtársára kedvenc magas ülőhelyéről bizonyos előkelő tartózkodással tekintett le és még egy nagy, tolakodó jávai majmot is hosszú karjai hatalmas pofonával tartott távol magától. A kisebb majmokat némelykor farkuknál fogta meg és megforgatta őket feje körül. Gazdájával szemben rögtön, már első nap, bizalmas lett és azután naponta kora reggel kezéből vette el a banánt és engedte, hogy cirógassa, sőt hogy kezét megfogja és tartsa, amit a majmok rendesen nem szívesen tesznek. Miután Moesch elutazott Európába, a majom csak szomorkodott, mindig azt az ajtót nézte, amelyen ura szokott belépni, nem fogadta el az eledelt sem és három nap mulva elpusztult.

A gibbonok – állatkerti tapasztalatok szerint – könnyen tarthatók fogságban, mert szelídek, bizalmasak és engedékenyek; sajnos, az európai éghajlatot nem bírják, hamar elpusztulnak. Minél inkább megszerettük az ily kicsiny „majomembert” kedves természete miatt, annál fájdalmasabb azután ápolójának látni, mint senyved el nyomorultul. Vannak azonban dicséretes kivételek is, amelyek biztatnak a további próbálkozásra; így újabban a frankfurti állatkertben egy gibbon 7 1/4 évig maradt életben. Minden gibbon, amely valamennyire egészségesen és jó erőben jön át a tengeren, igen hamar ápolója kedvencévé válik, sőt e téren a csimpánzzal is felveszi a versenyt. A berlini állatkertben mindig nagyon hamarosan az ápoló őr szobájába kerülnek a gibbonok és ha az asszony az ebédet hozza, rögtön kényelmesen ölébe ülnek. Egészen sajátságos, mily ellenállhatatlan hajlandósággal viseltetnek a gibbonok a becézés és kényeztetés iránt; Vosseler mondása szerint valósággal született kedvencek.

A londoni állatkert nőstény Hainan-gibbonján, – amely az átszíneződésnek fentebb említett sajátságos példáját is szolgáltatta – igen fontos megfigyeléseket tettek a növekedésre és fejlődésére vonatkozóan. A nőstény ivarérettségnek első jelét hetedik életévében nyilvánította; a hónapszám azután oly időközökben ismétlődött, melyek mindenkor két vagy három nappal többet foglaltak magukban, mint a naptári hónap; és minden alkalommal két-három napon át tartott. Az állat betegsége alkalmával kimaradt addig, míg meggyógyulása után ereje helyre nem állott. E nőstény klitorisa oly nagy volt, hogy az állat előbbi tulajdonosa ivartalanított és meg nem gyógyult sebű hímnek tartotta; és Welch szerint más gibbonfajok nőstényei is ilyen összetévesztésre adtak alkalmat. Másrészről a londoni állatkertben ugyanazon megfigyelő megállapította, hogy ülő helyzetben 35 cm magas hímeknél a herezacskó nyoma sem volt meg és a herét kitapintani sem lehetett. A Hainan-gibbon hímjének herezacskója csak két év mulva kezdett fejlődni és csak további két év mulva fejlődött ki egészen; nem csüngő, hanem tövén széles s hegybefutó alakja volt és rövid fekete szőrözet fedte.

Újabb időben a gibbonokat a kultúremberiség is felhasználta, amidőn az emberi- és marhatuberkulózis iránt való fogékonyságát vizsgálták kísérleti alapon. Dungern e vizsgálatok alkalmával nem talált különbséget a következményekben, akár emberi-, akár marhatuberkulózis bacillusait fecskendezte be, ami viszont a megfelelő következtetést engedi meg a marhatuberkulózisnak az emberre való veszélyességéről.