1. Pusztai lemmingek (Ellobius Fisch.)

A zokoroknak ezek a legközelebbi rokonaik. A földalatti életmódhoz nagymértékben alkalmazkodtak, s ennek folytán a többi pockoktól föltűnően különböznek. Zápfogaik egészen olyan alkotásúak, mint a pockoké. Külsőleg zömök, kerekded fejük, hengeres, vakondszerű törzsük, fülkagylóik hiánya, igen kis szemük, rövid farkuk és végtagjaik teszik őket könnyen felismerhetőkké. Tenyerük és talpuk széles és 5–5 ujjuk csak rövid karmokkal fegyverzett. Metszőfogaik föltűnően kiállók, s ezek zománca fehér, nincs meg tehát az a sárga vagy narancsszínű árnyalata, amely a közönséges pockokra annyira jellemző.

A pusztai lemmingek nemzetségébe csak kevés faj tartozik. A fajok főleg Közép- és Észak-Ázsiában honosak. Az egyik faj azonban dél felé Afganisztánig, illetőleg Észak-Beludsisztánig terjedt el, míg egy másik Európába, azaz Dél-Oroszországba is benyomul.

A közönséges pusztai lemming (Ellobius talpinus Pall.)

Közönséges pusztai lemming (Ellobius talpinus Pall.).

Ez a 9.5 cm hosszú testű és 1 cm-es farkú kis rágcsáló Európában is él. Lakóhelye Dél-Oroszország (a Krim félsziget s a Kaukázus északi lejtője) valamint Turkesztán. Csak a sík területet kedveli, de az már mindegy neki, hogy a síkság kopár, terméketlen sivatag, vagy pedig földmívelés folyik rajta. Ezenkívül Dél-Szibériában, a belsőázsiai nagy fenntérségen is honos. Ezt újabban, a Przewalsky-féle gyűjtés feldolgozása kapcsán, Büchner is megállapította, s egyúttal rámutatott arra, hogy az Ellobius színezetét nem szabad jellemző faji bélyegnek minősítenünk, mert az olyan nagy mértékben változó, aminőt egy faj körén belül csak igen ritkán van alkalmunk tapasztalhatni. Egy-egy múzeum

Ellobius-anyagában a legkülönbözőbb színezetű példányok láthatók, de viszont a szélsőséges színek – megfelelő átmeneti színezetű példányok révén – egymással összeköttetésben állanak. Így pl. teljesen egyszínű fekete szőrű példányokon kívül barnás-fekete, sötét-barna, világos-barna, sárgásbarna, sötét barnás-sárga színűek is előfordulnak, s még ezeknek a színeknek is nagyon sok árnyalatát: fakóbbat vagy elevenebbet lehet rajtuk megkülönböztetni. De nemcsak a test felső, hanem alsó oldalának színezete is ennyire változékony, mert sötét vörhenyes-sárgán, rozsdás-sárgán, sárgán és szürkén kívül fehér szőrű példányok is előfordulnak. S ha azt vélnők, hogy ezek a különféle színárnyalatú pusztai lemmingek talán egyes földrajzi tájakra nézve jellemzőek, tévednénk. Való ugyanis, hogy bármely helyen bármilyen színárnyalatok együttesen fordulnak elő.

A pusztai lemming kedvesebb tápláléka, Schreber szerint, a földi mogyoró (Lathyrus tuberosus), valamint a Phlomis tuberosa gumói. A Volga alsó folyása mentén különben legfőként a vadon termő tulipán hagymáival táplálkozik, de más növényeket – főként gyökereket – is megeszik.

Szarudny és Eversmann szerint a pusztai lemming nem alszik téli álmot; igaz, hogy erre nézve közvetlen tapasztalatai nincsenek. A pusztai lemming telepekben él; telepeik népessége a táplálék mennyiségével arányban nagyobb vagy kisebb. Évenként négyszer kölykezik; Szarudny 2, 3, sőt 4 fiókát is talált vackukban, de olyan esetekről is hallott, hogy a nőstény egyszerre 7 fiat is hozott a világra. Az enyhe évszakokban az állat közvetlen a gyep alatt húzódó járatokban lakik. Magát a fészket mindig mélyebb szintben építik, a hozzá vezető járatok pedig enyhén lejtenek, s vagy egyenes, vagy kanyargós lefutásúak. Maga a fészek 12 cm magas, mintegy 18 cm hosszú és 13 cm széles, szénával s nagyon sok üröm-kóróval – a sós puszta jellemző növényével – van kibélelve. Hol egy, hol két bejárata van. A pusztai lemming ezenkívül még egy vackot készít, mégpedig a magasabb szintben levő járatok valamelyikében s azt friss fűvel párnázza ki. Ezt a vackot azonban csak éléskamrának s legfeljebb pihenőhelyül használja, gyermekszobának azonban sohasem.

A pusztai lemming leginkább éjjel vájja járatait, de ezenkívül korán reggel vagy este is munkában találhatjuk; a dél legforróbb óráiban is láthatjuk őt dolgozni.

A fenntérségi lemming (Ellobius lutescens Thos.)

Ezt a Taurus hegység fenntérségein fölismert fajt Thomas 1897-ben írta le és különítette el a pusztai lemmingtől. Szatunin a perzsa határon, 2000 m-nél nagyobb magasságban, a Talis mentén, jellegzetes, sziklás fenntérségen akadt rá erre a fajra. Ez a kis rágcsáló a lapos tisztásokat választja tanyahelyül; hullámvonalban kígyózó, hosszú járataiból, – amelyek a fölszínhez közel haladnak, – mindkét oldal felől nagyon sok rövid, vakon végződő járat ágazik ki. Ezeket bizonnyal gyökereket keresgélve ássa az állat. Járatainak lefutását kívülről nagyon sok kis kupac árulja el. Egy fészekhez – valószínűen egy párnak tanyahelyéhez – tartozó folyosók körülbelül 6 m átmérőjű területet ágaznak be. Egy ízben azonban 10 m hosszú folyosót is talált Szatunin, s csak ennek kiásása után juthatott a vacokhoz. A folyosók mindössze 16 cm mélyen vannak a fölszín alatt, míg a vackok 40 cm mélységben fekszik. De a fiókák fölnevelésére épített fészek sokkal mélyebben, 1 m-nél is nagyobb mélységben található. A fészektől oldalvást, sokszor meglehetős nagy távolságban vannak az élelmiszerkamrák. Ezek 20 cm átmérőjű, gömbalakú üregek, amelyek gyökerekkel s egyéb tartalékélelemmel vannak megtöltve. Jellemző, hogy a kamrákban rendszerint egynemű élelem van. Az egyik ilyen kamrában csupa hosszú gyökeret, egy másikban mintegy 1.5 kg mennyiségű diófélét találtak. Egy harmadik kamrában néhány kis hagymát leltek, jóllehet a legközelebbi konyhakerttől legalább 200 m távolságban volt. Ebben a vacokban talált fenntérségi lemming beleinek erős hagymaszaguk volt.

„Ez a kis rágcsáló, – írja Szatunin, – rendkívül nagy mestere az ásásnak. És azt se tévesszük szem elől, hogy járatait olykor olyan rendkívül szívós, humuszos-agyagos talajban kell vájnia, amelyben nekünk a kiásáskor állandóan csákánnyal kellett dolgoznunk. Az 1899. év márciusában kiásott vacokban 3 darab, 1 hetesnél semmiesetre sem idősebb fiókát találtam. Pontosan nem mondhatom meg, hogy a nőstény egyszerre hány fiókát hoz a világra, s hogy a talált 3 kölyök a teljes fészekaljat képviseli-e, mert a kiásás folyamán, amikor a fészekhez közeledtünk, azt tapasztaltuk, hogy a szülők kölykeiket a mellékfolyosókban igyekeztek elrejteni. S minthogy az utóbbiak nagyon szövevényesek, nagyon lehetséges, hogy egy-kettőt sikerült is előlünk megmenteniök.”