3. Lemmingek (Lemmus Link.)

[Más neve: Myodes.]

Termetük és egész lényük a hörcsögökére emlékeztet. Feltűnően zömök testük és csonka farkuk révén ötlenek szembe. Aránylag nagy fejük sűrű szőrrel födött, felső ajkuk mélyen hasított, szemük kicsiny. Tenyerük, talpuk sűrű szőrzettel borított, s kézujjaik hosszú, ásó karmokkal fegyverzettek. Felső, valamint alsó állkapcsuk utolsó zápfogai négylemezűek s rágófelületükön öt zománc-hurkot láthatunk. Koponyájuk nagyon széles, járomcsontjuk föltűnően magas. A közeli rokon örvös lemmingekkel együtt az északi félteke pusztaságain élnek, de míg a lemmingek inkább az óvilágban, az örvös lemmingek főleg az újvilágban terjedtek el.

A közönséges vagy hegyi lemming (Lemmus lemmus L.)

Közönséges lemming (Lemmus lemmus L.).

A legismertebb, sőt mondhatnók: leghírhedtebb faja a lemmingek csoportjának. Testének egész hossza eléri a 15 cm-t, amiből a csonka farokra legföljebb 2 cm-t kell leszámítanunk. A hosszú és dús szőrzet nagyon csinos mustrázatú. A barnássárga alapszínezetből fekete foltok válnak ki. A szemek tájékáról két sárga sáv húzódik a tarkó felé. A farok s a végtagok sárgák, a test alsó része sárga, csaknem homokszínű. Albinók, úgy látszik, ritkák.

Hosszú időn át a lemming volt Skandinávia legrejtélyesebb állata. Linné volt az első, aki 1740-ben a kis állatot olyan híven jellemezte, hogy az ő leírásához nem sok a hozzáfűzni való. Brehmnek 1860-ban nyílt alkalma a Dovrefjelden nagy lemming-tábort megfigyelnie s így természetüket saját megfigyelése alapján megismernie. Azon a területen egyik lemming-lakás a másik tőszomszédjában volt, s gyakran egyidőben 8-at, 10-et is látott belőlük.

Ma már, a legújabb időkben végzett kutatások eredményekép tiszta képet nyertünk a közönséges lemming lakóhelyéről. Collett, s utóbb Ekmann is kimutatta, hogy ez a kis rágcsáló Norvégiában, a Lappföldön s a Kola-félszigeten, a tűlevelűek övét fölváltó törpe nyírfák övében s a még följebb következő törpe fűzek övében tanyázik. Elterjedése déli határain, ezekhez a növényföldrajzi övekhez kapcsolódva halad föl a hegységekben, illetőleg száll le északon egészen a tenger szintjéig.

A kis állatok rendkívül vonzó teremtések. Külsejükben kis hörcsögökhöz hasonlíthatnók őket, s lényük is hasonlatos ezekéhez. Járásuk kocogó, de gyors, noha az ember könnyen utólérheti. Menekülés közben nagy ügyességet tanúsítanak, mert még a leggonoszabb mocsárban is rátalálnak minden kicsiny száraz helyre, amelyet híd gyanánt fölhasználhatnak. Ha az ember nagyobb vízmedencébe vagy kis folyócskába dobja őket, nagyon haragosan visítanak és mormognak, s minden igyekezetükkel rajta vannak, hogy mielőbb szárazföldre juthassanak. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy csupa szórakozásból, önként is bemenjen a vízbe.

A lemmingek rendszerint önmaguk árulják el hollétüket. Ha csöndben és nyugodtan hevernének lyukaikban, az arra menő bizonyára nem venné őket észre. Csakhogy az ember megjelenése sokkal nagyobb izgalomba hozza őket, semhogy csöndesen maradhatnának. A tengerimalacok módjára hangos röfögéssel és visítással köszöntik a körzetükbe tolakodót. Ha egyenesen feléjük tartunk, eleinte össze-vissza futkosnak, s csak azután gondolnak menekülésre; de csak valamelyik lyuk szájáig futnak s ott védelmi állásba helyezkednek. Inkább agyonveretik, vagy elfogatják magukat, de tovább nem tágítanak. Mihelyt egészen a lyukig hatolunk, a lemming kiugrik belőle, visít, röfög, kétlábra áll, fejét annyira hátraszegi, hogy csaknem a hátára fekteti, s oly bősz tekintetet vet támadójára, hogy az embert szinte zavarba hozza. Ha csizmánkat vagy botunkat tartjuk elébük, dühösen belemarnak. Olykor apró ugrásokkal egyenesen nekitámadnak ellenfelüknek, s általában úgy látszik, hogy a legnagyobb vakmerőséggel bármiféle teremtménynek nekimennek. Az útvonalakon sokat eltaposnak közülük, mert dacosan helyt maradnak és senkinek és semminek kitérni nem hajlandók. A tanyai kutyák nagyon sokat agyonmarnak közülük s a macskák is annyit falnak föl, hogy állandóan jól vannak lakva, annyira, hogy sokszor már ügyet sem vetnek rájuk.

A lemmingek főtápláléka a szegényes északi növényzetből, leginkább füvekből, rénzuzmóból, a törpe nyír barkáiból, s valószínűleg mindenféle gyökérből telik ki. Télire nem gyüjtenek tartalékélelmet, hanem akkor is abból élnek, amit a vastag hótakaró alatt találnak; ilyenkor a bokrok rügyeihez is hozzáférhetnek. Nagy kárt nem okozhatnak, mert hiszen az ő hazájukban nincsenek szántóföldek, az emberi lakóhelyekbe pedig nem tolakszanak be. Csak egy ízben panaszolta Brehmnek a Lofotok egyik lakója, hogy burgonyaföldjét a lemmingek alaposan megdézsmálták. Egyébként pedig hazájuk sokszor még az ő szerény igényeiket sem tudja kielégíteni, ilyenkor kényszerülnek a lemmingek arra, hogy nevezetes vándorlásaikat megtegyék.

Amint Pleske is hangoztatja, a lemmingek vándorlásáról csak úgy alkothatunk magunknak tiszta képet, ha életmódjukat megismerjük. A lemming határozottan a szubalpin öv lakója, s ennek az övnek a domborzati viszonyok, illetőleg a földrajzi fekvés szerint való emelkedésével és süllyedésével a kis rágcsáló is magosabb vagy mélyebben fekvő területek lakója. Ez az öv, amelyet a lemming csak vándorlása közben hagy el, Anderson „Regio subalpina”-ja, s ennek is az a része, amelyet néhány borókabokron (Juniperus communis) kívül a törpe nyír (Betula nana) sűrű bozótja jellemez. A lemming oly szigorúan ragaszkodik ehhez az övhöz, hogy vándorlásain kívül egyesegyedül csak ebben él. Így tehát semmiesetre sem tévedhetünk, ha kimondjuk, hogyha a lemming a Diluvium folyamán Angol-, Franciaországban, Belgiumban, Németország nagy részében, továbbá Lengyelországban s végül Magyarország egyes helyein is tanyázott, abban az időben a fölsorolt helyeken okvetlenül a „Regio subalpina” növényzete díszlett. Természetes viszont, hogy mihelyt az éghajlat enyhülni kezdett s ez a növényzet mind följebb, illetőleg északabbra húzódott, ezzel együtt a lemming is visszaszorult, illetőleg végül mai lakóhelyére jutott el. Ami tehát a lemming függőleges elterjedését illeti, ez tökéletesen az illető terület földrajzi helyzetétől függ: az Északi Jeges-tenger partján a tengerszint magosságában él állandóan, míg délebbre haladva, majd magosabb övben találjuk. Erre vonatkozólag Ekman csak azt jegyzi meg, hogy „esetleg még a fenyőöv legfelső részét a lemming igazi hazájának tekinthetjük. A fenyőöv felső határán ugyanis a tűlevelűek csak hellyel-közzel alkotnak zárt állományt, míg a közöket törpe nyír s ennek kísérő növényzete tölti ki.”

„Némely lemminges esztendőben t. i. oly nagyfokúnak találtam ott a szaporulatot, hogy az igazi törpe nyírjes övvel szemben semmi különbséget nem találtam. Azt az ellenvetést, hogy „kevés lemminges” évben szakember még nem bukkant a fenyőöv határán ezekre az állatokra, helytállónak nem tarthatom, minthogy olyan esztendőkben még magosabb övben is teljesen elkerülhetik a figyelmünket, jóllehet ott a gyérebb növényzet jóval kevésbé takarja el a kis állatokat. Hiszen amikor én az 1899., 1900. és 1901. évek során a fél nyarat a jemtföldi hegyvidéken töltöttem, egyetlen lemminget sem láthattam, s mégis kétségtelennek kell mondanom, hogy azon a területen akkor is volt lemming.”

A lemmingek különben a fölszínen is készítenek maguknak téli fészkeket, s Ekman ezek alapján hozzávetőleg a tél folyamán ott tanyázó állatok számát is ki tudja számítani. „Ezek a fészkek sásfélékből lazán összetákolt, gömbforma alkotások, egyetlen nyílással az oldalukon. Ezek a fészkek behavazódnak s a hó elolvadása után könnyen szembeötlenek, ha ugyan ilyenkor a hólé el nem mossa azokat, ami bizony elég gyakran megtörténik. Az 1904. esztendőben mindazokon a fák övén fölül fekvő helyeken, amelyeket a nyár folyamán a Lappföldön fölkerestem, nagyon sok volt a fészek; sokszor különösen a síkföld mocsaras rétjein, ahol a sásfélék tömegesen nőnek, 10–20 m-nyi távolságokban sokat láttam együtt, viszont a kövek alatt nagyon kevés volt a lyuk.”

A lemmingek a telet az imént ismertetett vackokban töltik, a nélkül, hogy téli álmot tartanának. Pleske szerint minden skandináviai kutató nézete megegyezik abban, hogy ezeknek a kis rágcsálóknak a tevékenységük a tél folyamán sem szünetel.

Ezeken kívül – főleg Colletre s más megbízható megfigyelőkre támaszkodva – Pleske is kiemeli a lemming lényének igen fontos, és az ember életviszonyaiba is belevágó sajátságát: éjjeli életmódját. Való ugyanis, hogy a lemming napközben csak akkor hagyja el a helyét, ha kizavarják belőle, egyébként pedig csupán éjjel bújik elő. Ez a magyarázata annak, hogy vándorlásuk alkalmával jelentkező tömegeik, amelyek mintha „az égből pottyantak” volna, roppant nagy meglepetést szoktak okozni.

Miután a lemming szaporodási viszonyai az állatok vándorlásaival a legszorosabb kapcsolatban állanak s ezektől nehezen különíthetők el, Pleske is joggal hivatkozik arra, hogy a vándorlást legjobban a szaporodással kapcsolatban érthetjük meg... Collett megfigyelései szerint a vándorlás éveinek szaporodási viszonyai lényegesen különböznek a rendes évekéitől, nemcsak az egyes fiadzások újszülötteinek számát, hanem a fiadzások számát illetőleg is... Szerinte évenként kétszer kölykezik a lemming, de vándorlás idején ezek a fiadzások gyorsabban követik egymást. Minthogy ilyen időben a klimatikus viszonyok kedvezőbbek, mint egyébkor, föltehető, hogy a lemmingek ekkor korábban párosodnak, tehát az első szaporulat is korábban történik, s ennek következtében annyi időt nyernek, hogy abban az évben eggyel, esetleg talán még többel is többször fiadzanak, mint rendes körülmények közt.

Ami az egyszeri kölykezésnél előforduló számokat illeti, Collett úgy találta, hogy közönséges esztendőkben a fiókák száma 5, sőt olykor csak 3, ritkán 7–8, viszont a vándorlás éveiben 9–10. Collett megfigyelései szerint az első fiadzás csemetéi őszre már ivarérettek. Ám vándorlás közben is történik szaporodás; de úgy látszik, hogy a tömegáradat csak egyes nőstényeket ragad magával, mert különösen Collett adatai szerint a vándorló tömeg jelentékeny többsége hímekből áll. Pleske is azt írja, hogy az összes birtokába jutott lemmingek között csak egyetlen nőstény volt.

Pleske szerint a fiókák különböző számának az a magyarázata, hogy egyes telek a csemeték számára kedvezőek, míg mások vészthozók. A magam részéről úgy gondolom, hogy minden valószínűség szerint mind a két tényező közrejátszik. Hogy az időjárásnak fontos a szerepe, kétségtelenül igazolja az a tény, hogy a lemmingekkel egyidőben más rágcsálók is föltűnően elszaporodnak.”

Pleske lemmingek vándorlását is oly logikusan és kimerítő alapossággal tárgyalja, mint egyéb szokásaikat. Itt azonban csak a legfontosabb részeket közöljük följegyzéseiből. „Az újabb kutatások kiderítették, hogy jelentős vándorlások különböző időközökben történnek.” Arra a kérdésre, vajjon valamennyi lemming elhagyja-e otthonát, Pleske azt feleli, hogy semmiesetre sem valamennyi kél vándorútra, sőt egészen bizonyos, hogy egy részük otthon marad. Nem kevésbbé fontos mozzanat az is, hogy a vándorok legnagyobbrészt hímek, úgy látszik tehát, a vándorösztön főleg a pár nélküli hímeket indítja arra, hogy – nőstényeket keresve – úgyszólván szándékuk ellenére útra keljenek.

A vándorlás lefolyását illetőleg Pleske arra a következtetésre jut, hogy a tavasz, nyár és ősz folyamán nincs meghatározott időpontjuk. Ez tehát megerősíti Collett megfigyelését, aki szerint a lemmingek a nyár folyamán bármely időben útra kelhetnek, egyik sereg a másikat követi, s a síkon egymást utólérik.

A vándorlás lényegében a hegyvidékről a síkságra irányul. Ezt számtalan, közvetlen megfigyelés kétségtelenül igazolta. Ebből pedig Pleske nagyon helyesen következtette azt, hogy a vándorlás nem világtájak, hanem az illető hegyvonulat irányához igazodik, ahonnan a lemming útra kél. Ez a magyarázata, hogy Skandinávia legnagyobb részében a lemmingek pontosan nyugatról keletre vagy ellenkező irányban vándorolnak, míg az oroszországiak, vagy a finn-norvég lapp-vidékiek, ahol a hegyvonulat iránya nyugat-keleti, észak- és délfelé özönlenek. Ehhez csatlakozik az a további megfigyelés, hogy a lemmingeknek bizonyos vonulási útvonaluk van, amelyeket jobban kedvelnek, minthogy járhatóbbak.

Pleske Linnének s másoknak megfigyeléseit is igazolja, „amely szerint a vándorló sereg egyes példányai mind ugyanabba az irányba haladnak, s ennek folytán ugyanannak a tömegnek tagjai, de viszont minden lemming a másiktól meglehetős nagy távolságban halad”.

A vándorlás irányát illetőleg Ekman igen érdekes megfigyelést tett, amennyiben igazolta, hogy az állatok nemcsak lefelé, a fenyves övbe, hanem az ellenkező irányban is vonulhatnak, – ami elkerülte az eddigi búvárok figyelmét. „Egészen bizonyos, – írja szerzőnk – hogy lemminges évben a zuzmós öv legfelső részeibe is fölvándorol ez a kis rágcsáló, amit 1903-ban több ízben tapasztaltam.”

Ekman tagadja, hogy a lemming-vándorlásnak a táplálék szűke lenne az oka. Még a lemmingektől legsűrűbben lakott területeken is alig vehető észre a növényzet lerágása és ritkulása.

Ekman az összes számbavehető tényezők gondos és alapos mérlegelésével rájött a kérdés nyitjára, vagyis arra, hogy a lemming-vándorlás okát egyfelől magában az állatban, másfelől pedig hazájának sajátosságában kell keresnünk. Ezek mindkettejének össze kell játszania, hogy az emlősök világának föltűnő és sokat tárgyalt, sőt mondhatjuk egyik legsajátságosabb jelenségét, a lemmingek ide- vagy odaözönlését előidézze. A lemming, mint a legtöbb apró rágcsáló, nagyon szapora, s minthogy tulajdonképpeni hazájában az eleségnek óriási bőségében él, kedvező időjárás esetén rendkívül elszaporodhat. Ezt a körülményt azonban azon az ember nem lakta vidéken, s a kis állat rejtett életmódja következtében rendszerint senki sem veszi számba, s csak a második évben, amikor számuk már mértéktelenül nagy lett, válik roppant nagy tömegük külsőleg is szembeszökővé. Ilyenkor aztán az a jelenség következik be, amelyet Ekman Kobelt nyomán „a faj-határok felé való özönlés”-nek mond, vagyis: a lemmingek nemcsak a törpe nyír övében élnek és szaporodnak, hanem ez alatt, azaz a fenyőövben, s fölötte, azaz a zuzmók övében is. Ilyenformán tehát itt semmi egyébről sincs szó, mint egészen természetes terjeszkedésről.

Ázsia és Amerika északi tájain, ahol más lemmingfajok élnek, azok elszaporodása ugyanazt a képet mutatja, mint nálunk az „egér-csapás”; a természet azonban ragályos betegségek révén mindenütt helyrebillenti az egyensúlyt. A lemminget is megtámadja egy kór, az ú. n. „lemming-pestis”, s ez még hamarább pusztítja el tömegeiket, mint ahogyan a vándorút mindenfajta nehézségei amúgy is megtennék. Collett megfigyelései szerint ugyanis lemminges esztendőben, ősz felé, jelesen az öregebb hímeken bizonyos bőrbetegség lép föl. A faroktő táján duzzanat keletkezik, ezen a szőr kihull és pörkök képződnek. Ezekben egy Streptotrix lemmi nevű baktériumot találtak. Collett azonban valószínűbbnek tartja, hogy a bajt nem ez, hanem egy más, eddig ismeretlen baktérium okozza.

Az állatok legalaposabb pusztítója az éghajlat. Esős nyár, korai hideg és hó nélküli ősz millió számra pusztítja a lemminget, s nagyon természetes, hogy ilyen nagyarányú elhullás után több esztendőbe telik, amíg a hiány pótlódik. Ezenkívül nagyon sok élő ellenségük is van a lemmingeknek. Elmondhatjuk, hogy Skandinávia minden rendű és rangú ragadozója rajtok hízik meg. Farkasok és rókák mérföldeken át kísérgetik őket, s ilyenkor semmi egyebet nem esznek, csak lemminget. A rozsomákot Brehm maga is látta, amint ezekre a rágcsálókra vadászott. A nyest, görény és hermelin „lemminges esztendő”-ben szintén alig eszik egyebet lemmingnél. A lappok kutyái ezeket az időket valósággal dínom-dánomnak tekintik, mert máskor bizony eleget koplalnak. A bagoly-félék is nyomon követik a lemmingeket, s a hóbagoly jóformán kizárólag csak ott tanyázik, ahol lemmingek vannak. Az ölyvek, főként a gatyás-ölyv szakadatlanul ritkítják soraikat. A hollók lemming-pecsenyén nevelik föl fiaikat, sőt a varjuk és szarkák is minduntalan megkísérlik, hogy ezeket a harapós, kis állatkákat bekebelezhessék. Még a tarándokról is sokan állítják, hogy fölfalják a lemmingeket vagy legalább is, a kis állatok harcias kedvétől földühödve, mellső patáikkal agyontapossák.

Az ember csak akkor válik a lemmingek ellenségévé, ha jó maga nagy szükséget szenved. Mert általában Skandinávia magas hegyvidékein kényük-kedvük szerint élhetnek ezek a kis teremtések. Az ember ugyanis semmi hasznukat sem tudja venni. Gereznája nagyon csekély értékű, húsától pedig, könnyen érthetően, éppúgy undorodik, mint a patkányétól. Ám a lappok sokszor jutnak olyan nyomorúságba, hogy éhségükben lemming-vadászatra kell fanyalodniok. Amikor semmiféle vadpecsenye nem mutatkozik, s a mesterien kezelt puska sem hoz semmit a konyhára, pásztorbotokat ragadnak, s ezekkel ütik agyon a kis rágcsálókat, hogy tovább tengethessék életüket.

A lemmingek tömeges megjelenésük alkalmával sajátságos betegséget hoznak az emberre; már 1520-ban is említik a „lemming-láz”-at, s már akkor is a lemmingekkel hozták kapcsolatba. Ez a „lemaensot” Johannsen Axel szerint erős lázzal kezdődik, amelyet nagyfokú bágyadtság követ; továbbá derékfájás, a nyaki, könyöki és ágyéki mirigyek duzzadtsága is jár vele. Gyakori szövődménye a garat diphtériás lepedéke és csalánkiütés is mutatkozik. A betegség azonban ritkán halálos végű.

A tundrai vagy obi lemming (Lemmus obensis Brants)

Ma már természetesen több lemming-fajt és alfajt különböztetnek meg, és senki sem vonja kétségbe, hogy a lemmingnek is vannak a legkisebb földrajzi egységek bélyegeit magukon viselő tájfajtái, mint minden más emlősnek. De hogy ezek a lemming-formák mennyire közel állanak egymáshoz, legjobban Nehring kijelentése igazolja, akinek rendkívül gondos vizsgálatai arra az eredményre vezettek, hogy a különböző formák csak jól jellemzett fajváltozatoknak minősíthetők. Erre az eredményre Nehring a tundrai vagy obi lemming koponyájának és fogazatának vizsgálata alapján jutott. Ez az alak, amely a norvégiainak keleti képviselője, a Fehér-tenger mellékétől kezdve a szamojédok tundrás területein, az Ural északi nyúlványaiban, és Szibéria északi részén terjedt el. Nehring ezt tartja a csoport törzsalakjának, s ettől származtatandók le a többiek. A hegyi s az obi lemming közt jóformán csak a bunda színében van különbség; ezenkívül legföljebb nagyobbnak és erőteljesebbnek mondható a hegyi válfaj. „A norvégiai lemmingnek sarkköri állatfaj létére olyan csekély az elterjedési köre, – mert hiszen csak Skandináviára és Oroszország északkeleti részeire szorítkozik, – hogy ez már magában a mellett bizonyít: a L. lemmus a L. obensis-nek csak a Jégkorszak óta kialakult tájfajtája.”

Kisebb termetén kívül az obi lemminget kevésbbé tarka bundája különbözteti meg hegyi rokonától. Middendorf szerint a fekete szín nyári bundáján csak fején látható, téli szőrében pedig semmi fekete sincs. Ekman viszont hangsúlyozza, hogy fiatalkori ruházata, amely annyira hasonló a mezei egerek bundájához, hogy gyakran megtévesztésnek lett okozója, nagyon fontos, eltérő bélyeg és ennek következtében „az öreg példányok megegyező, vagy legalább is nagyon közelálló színezete nem egyéb konvergens jelenségnél”. Szerinte tehát az eredetileg fönnállott faji különbség utólag mosódott csak el, s ez eggyel több ok arra, hogy a norvég lemming faji önállóságát – Nehringgel szemben – föntartsuk.

A két alak lakóhelye is jelentősen különbözik egymástól: az obi lemming ugyanis egyáltalán nem magas hegyi állat, hanem éppen ellenkezően, kizárólag az igazi síkföldi tundrák lakója. „Jóllehet azokon a helyeken, – írja Middendorff – ahol Szibéria síkságát kevéssel a 70. szélességi fokon túl, a Jeges-tenger határolja, a lemming eléri a partvonalat, viszont a Taimyr-félszigeten sem hatol a 74. foknál északabbra. A törpefenyők övében szívesen és tömegesen fészkel. Elterjedésének déli határát még nem ismerjük, de bizonnyal közel eshetik a magostörzsű erdők övéhez.”

Az erdei lemming (Lemmus schisticolor Lillj.)

A norvégiai hegyi lemminghez s a szibériai tundrai lemminghez harmadik óvilági fajul az erdei lemming csatlakozik. A lakóhelyek tekintetében ez a faj közepes helyet foglal el, amennyiben a fenyő-övben tanyázik. Ez a tulajdonsága élesen elkülöníti a hegyi lemmingtől, amellyel egyébként azonos a földrajzi elterjedése, mert ez a faj is Norvégiában és Finnországban él. Rendes viszonyok közt, vagyis amikor a hegyi lemming nem vándorol, Pleske szerint kétségtelenül megállapítható, hogy ez a két faj különböző övek lakója; az erdei az Abies excelsa fenyőerdő jellegzetes lakója, míg a hegyi lemming ennél magosabban él.

Az erdei lemming külsőleg a mezei pocokhoz hasonlít. A két másik fajnál jelentősen kisebb termetű, hamuszürke színű, hátulján nagy, vörhenyes barna folttal. Külsőleg továbbá abban is különbözik, hogy kézujjainak karmai jelentékenyen rövidebbek lábujjainak karmainál; a hegyi lemmingnél ennek éppen fordítottját látjuk. Mindezeken kívül Pleske a koponyaalkatban is állandó és jellegzetes eltéréseket mutatott ki. Nehring szerint csonttanilag ez a faj is nagyon közel áll a L. obensis-hez, s úgy tűnik föl, mintha ez utóbbinak fiatalkori jellegeit viselő törpe alak lenne. „Amennyire tudjuk, – írja Nehring – aránylag ennek a fajnak elterjedési köre is nagyon korlátolt s őslénytani szemszögből ezt a fajt is a L. obensis sarjadékának látom.”

Az erdei lemming vándorlását Sädbom figyelte meg behatóan, s az ő adatait Leche közölte kivonatosan. Míg ugyanis általános a tapasztalat, hogy a vándorló lemmingek hímek szoktak lenni, annak a lemmingseregnek, amelyet (1872) Svarta és Hesselfors vidékén megfigyeltek, legnagyobb része nőstény, s még hozzá mintegy 50 százalékuk csak félig kinőtt volt.