1. Pézsmapockok (Fiber G. Cuv.)

Mind külsejüket, mind pedig koponyájukat és fogazatukat illetőleg közel állanak a pockokhoz, csakhogy farkuk oly hosszú, mint törzsük, két oldalról összenyomott, csaknem csupasz és recézett. Ujjai között tökéletlen úszóhártya feszül ki és egész testalkatuk a vízi életmódhoz alkalmazkodott.

A fakó pézsmapocok (Fiber zibethicus L.)

Fakó pézsmapocok (Fiber zibethicus L.).

A pézsmapocok vagy ondatra, amelyet az indiánok musquas néven ismernek, az egész alcsalád egyetlen hasznos tagja. Azt mondhatnók róla, hogy nagy vízi pocok, amelynek hosszú farka, széles talpai, tompa orra és rövidszőrű, jól elzárható fülei vannak. Kezein a csökevényes hüvelyken kívül négy, a hátsókon pedig öt ujja van, amelyek oldalán, mint a lábközépen is, hosszú úszószőrök s a végükön meglehetősen erős karmok állanak. Farka csak tövén hengeres, különben oldalt összenyomott, a vége felé kétélű s apró pikkelyekkel borított, amelyek közt rövid, meglehetősen ritka, de lesímuló szőrök állanak. A nemi szervek szomszédságában apró körtenagyságú mirígy van, amely kifelé nyílik és fehér, olajos, erős pézsmaillatú nedvet választ ki. Törzse zömök; feje gömbölyded, meglehetősen rövid és széles; arcorra vastag és csapottvégű. Felső ajkai hasítottak, s oldalt hosszú bajuszsörtéket viselnek. Füle csaknem teljesen a bundába rejtett, szeme kicsiny; lábai határozottan hosszabbak, mint karjai. Bundája tömött, szőre lesímuló, lágy és fényes, gyapjúszőre fölötte puha, finom és rövid, fedőszőre nagyon fényes és kétszer oly hosszú, mint az előbbi. Színezete a hátoldalon barna, néha sárgás, a hasoldalon néha szürke, itt-ott vörös árnyalattal. Farka fekete, a lábujjak úszószőrei fehérek, karmai vörhenyes szaruszínűek. Sötét változatok ritkán fordulnak elő, fehérek gyakrabban. A meglett hím körülbelül 58 cm hosszú, s ennek nem egészen a fele a farkára számítandó.

Az ondatra, amelynek újabban természetesen több faját és alfaját különböztetik meg, Észak-Amerikának az északi szélesség 30 és 69 fokai közt fekvő országaiban otthonos. Kelet-Kanadától és Labradortól az Egyesült-Államok déli részéig, s az Atlanti-óceán partjaitól a Csöndes-óceánig terjedt el. Leggyakoribb az állat a vízben gazdag Kanadában és Alaszkában, itt különösen a hasonló nevű félszigettől északra, a Bristol-öböl környékén és Nusagak vidékén. Állatunk legkedvesebb tanyahelyei a nagyobb tavak, vagy lassú folyású folyamok, csöndes patakok és mocsarak füves partjai, legkivált azonban a nem igen nagy, náddal és vízi növénnyel borított tavak. Itt családonként vagy törzsenként tartózkodik bizonyos állandó helyen, s faja más egyéneivel meglehetősen szoros kapcsolatban él.

Életmódja sok tekintetben a hódéhoz hasonló. A szerint, hogy meredek vagy sekély a part, lakása, mint a hódé, vagy egyszerű földalatti katlan, több kijáró folyosóval, amelyek mind a víz színe alá szájadzanak, vagy pedig a föld fölött épült váz. Ez utóbbi, amelyet különösen az északi állatok építenek, kerek, gömbalakú vagy kupolás, és minthogy iszaprakáson áll, a víz színe fölé emelkedik. Falait nádból, kákából és szittyóból fonják és iszappal tapasztják ki. A vár csak egyetlen kamrából áll, ennek átmérője 40–60 cm, s a beléje vezető folyosónak a víz fenekén van a torkolata. Más, vakon végződő folyosók a várból egy darabon a föld alá vezetnek s a körülményekhez képest az állat többé-kevésbbé meg is hosszabbítja őket, mert tulajdonképpen csak arra valók, hogy a vízi növények gyökereihez vezessenek. Télire vízi liliommal, levelekkel, fűvel, náddal béleli ki kamráját. Leginkább oly helyeken ütnek tanyát, ahol a vízállás lehetőleg egyforma és sok a vízi növény. Mert az ondatra csaknem kizárólag vízi növényekből él, jóllehet több pocok-tanyán kizabált kagylóteknőket is találtak. Audubon fogságban levő példányokon is megfigyelte, hogy nagyon szerették a kagylókat. A lágy héjúakat egy harapással maguk törték föl, a kemény héjúaknál pedig megvárták, amíg kinyíltak és hirtelen rávetették magukat a szilárd páncél lakóira. Ha telepük közelében kertek vagy más ültetvények vannak, a pézsmapockok oda is ellátogatnak és sok kárt tesznek bennök. Ezek a pockok is sokkal többet pusztítanak, mint amennyit megesznek s nagyon sok növény gyökerét rágják el.

Audubon és Bachmann tüzetesen ismertette a pézsmapocok életmódját és szokásait. „Ameddig a vízben, vagyis igazi elemükben vannak, nagyon eleven, játékos állatok. Csöndes éjszakákon, egy-egy malom-tóban, vagy félreeső, mély vizekben mulatoznak, s ide-oda úszkálva hosszú, fényes barázdákat vonnak a víz hátára. Mások néhány pillanatig fűcsomók, vagy kövek és sziklák közelében időznek, ahonnan könnyen elérhetik a vízen úszó táplálékukat. Ismét mások a tó partján üldögélnek, míg egyszer csak, mint a békák, sorjában a vízbe ugrálnak. Egyik-másik néha egészen nyugodtan, mind a négy végtagját szétvetve és lehetőleg ellapulva heverész a víz színén. Időnként a hód módjára, egy-egy kis lökést ad magának a farkával, s azután villámgyorsan eltűnik a víz alatt, ezzel élénken emlékeztetve néhány vadruca s a vöcsök ügyességére és gyorsaságára, amint hirtelen alábukik, ha rálövünk. Tíz vagy húsz méternyi távolságban ismét fölbukik, s esetleg társaihoz csatlakozva, velük közös vadászatra indul, vagy tovább űzi régi játékát. Ugyanakkor mások eleséget gyűjtenek a parton, kiássák a legkülönbözőbb gyökereket és biztosabb helyre szállítják szerzeményüket. Ha az ondatrák ilyetén foglalkozása közben fegyvert sütünk el, borzalmas zürzavar támad és fejvesztett menekülés kezdődik; a legtöbb állat páratlan gyorsasággal bukik a víz alá, vagy menekül tanyájára. Még nappal is, amikor pedig nem látnak jól, nagyon nehéz egy-egy példányt elejteni, mert bármilyen jó is a fegyver, mégis előbb buknak a víz alá, mint a sörét elérhetné őket.”

Áprilisban vagy májusban, amikor az állatok téli vackaikat elhagyják párosodnak az ondatrák. A nőstény vagy a lakásában, vagy valami más üregben 3–6 fiat hoz a világra, mégpedig évenkint többször. Nyár folyamán s ősz elején a fiatal nemzedék békésen megfér az öregekkel. Nincsenek ugyan védelmük alatt, de az ő vészjelükre engedelmeskednek. Ott keresgélnek és pacskolnak a kiszáradó folyókban és tavakban, vagy pedig kicsiny, barna szőrgombóccá gömbölyödve, ott alszanak közvetlenül a parton, a vízi liliomok és szittyó-félék sűrűjében, amelyben jól kitaposott ösvények vezetnek egyik helyről a másikra.

Az „indián nyár” idején, azaz nyár utolján elérkezik a vándorlás ideje; az állatok készülődnek az útra, ide-oda csatangolnak, elkóborolnak idegen rétekre és folyókba, hol magányosan, hol párosan, vagy pedig két-három család együttesen, s ha megfelelő partrészletre bukkannak, várat vagy üreget készítenek maguknak. De talán ismét csak tovább vándorolnak, s az esetleg megkezdett építkezést is félben hagyják, míg végül alkalmas helyet találnak, s télire ott telepszenek meg. Az állat vájkálásaival is kárt okoz a malom-tavakban, vagy lyukakat ás a töltésekbe s az elárasztás veszélyének teszi ki a környéket. Az emberek azonban nem annyira kártékonysága miatt, mint jövedelmes vadászata okából üldözik. Bundáját, ámbár sokáig megmaradó pézsmaszaga miatt sokan nem szeretik, gallérok és karmantyúk készítésére használják föl nagy mennyiségben. Húsát azonban csak az indiánok tudják megenni, mert az említett pézsmaillat annyira átjárja, hogy európai ember számára élvezhetetlenné válik.

Gereznájáért tavasszal vadásszák a pézsmapockot. Olyankor lövik, amikor a megáradt folyók fölszínén úszkál, vagy a parton pihen, s csapóvassal pedig úgy fogják, hogy azt kijáró útjára, de a víz színe alatt helyezik el. Csalétekül sokszor egy kis alma, pasztinák vagy sárgarépa darabka is elegendő. Tavasszal legkönnyebben a vén hímek erős pézsmaszaga árulja el hollétüket. A csapóvasakat úgy állítják föl, hogy a vízbe essenek és ott az állat megfulladjon. Mert ha máskép járnak el, a tőrbe esett állattal társai patkányok módjára bánnak el, vagyis darabokra tépik és fölfalják. Az emberen kívül a hiúz, róka, menyét, sas, fülesbagoly és a hóbagoly üldözi serényen az ondatrát.

Prémje „pézsma” néven tömegcikké vált, amelyből főleg Németországban, a Lipcse melletti Markranstädtben évente mintegy 7 millió darabot dolgoznak föl. A férfibundák bélelésére alkalmazott „bizam” teljesen eredeti állapotában marad. Női használatra való prémes ruhadarabokra alkalmazott „bizam”-ot „nyérc-”, „coboly-”, „szkunk-”, esetleg „seal-színű”-re festenek át. Ilyenkor aztán „nyérc-”, „coboly-”, „szkunk-” vagy „seal-bizam”ról beszélnek. Amikor a „seal-színű”-re, vagyis feketére festik, a fedőszőröket elektromos úton eltávolítják. Innen van az angol „electric seal” elnevezés. A legtöbb pézsmapocok prémet Minnesota állam szolgáltatja, a legjobb viszont az északkeleti államokból (New-York, New-Jersey, Connecticut és Pennsylvania) kerülnek ki.

Szinte természetesnek mondható az az ötlet, hogy ilyen hasznos állatot jó lenne Európában is meghonosítani. S 1905-ben, Csehországban csakugyan meg is telepítették. 1909 nyarán minden napilap hozta a hírt, hogy a Collerado–Mannsfeld-féle hercegi uradalomba, Dobzsisba, három év előtt behozott pézsmapockot csakugyan sikerült meghonosítani, mert azóta nemcsak ott és Prága környékén, hanem Csehország déli részeiben is lőttek már belőlük.

Azóta a pézsmapocok nemcsak Csehország többi részeiben, hanem a szomszédos országokban, sőt Magyarországon is elterjedt. Magyarországi elterjedését Jablonowski és Éhik kísérte figyelemmel. „Ma, 1926 november derekán – írja Jablonowski – úgy vagyunk, hogy a pézsmapocok a legutóbbi elmúlt 12 esztendő alatt (1912–1926) már letelepedett nálunk. Az ország jelenlegi nyugati határától, Oroszvártól (Moson m.) kezdve, egészen Pilismarótig (Esztergom vm.) talán már megszakítás nélkül ellepte ezen a szakaszon a Duna jobbpartját és jobban délnek húzódik, mert ott valószínűleg nemcsak a letelepedése is régibb keletű, hanem a Duna partvidéke tömérdek holt ágával és szerteszétágazó csatornáival is igen kedvez ezen szapora fajzat elterjedésének. A „Budapesti Hirlap” 1926 június 8-án hírt hozott a szobi két pézsmapocokról. Ezeknek egyike élve a budapesti állatkertbe került… Az első hazai pézsmapocokfogás (1915) óta az országban fogott pézsmapockok száma ma bizonyára már 200 körül van.”

S minthogy ennek az amerikai rágcsálónak itteni elterjedése nagyon rohamosnak látszik, nagyon fontos tájékozódnunk az iránt, vajjon a mi viszonyaink mellett milyen lehet a kártevése, s ha hasznot is hozhat, ez miben állhat?

Legelsősorban nekünk is a gátak, töltések rongálását kell a kis állatnak bűnül felrónunk. A földmívelési minisztérium 1914-ben és 1926-ban kiadott rendeletei a gátőröknek egyenesen kötelességükké teszi pusztításukat, s ennek elmulasztását kihágásnak minősíti. A mezőgazdaságban egyelőre még csak kisebb kártevéséről értesültünk; Rajkán történt, hogy az öreg pézsmapocok rá-rájárt a kukoricatáblára, s ott, hol a kukoricacsövet, hol pedig a szárát rágta le és vitte vackába. Egy fiatal pézsmapocok gyomrában Jablonowski kukoricaszemeket és csumadarabokat talált.

Hogy gereznája minő hasznot jelenthet, ma még szinte nem tudhatjuk. A hazai bőröket még nem igen hasonlíthatjuk össze az amerikaiakkal, mert hiszen ez utóbbiak arra való időben, télen fogott állatok gondosan válogatott prémjei. Nálunk pedig minden válogatás nélkül terítékre került példányok bundái állnak csak összehasonlításul rendelkezésünkre. Egyelőre tehát Magyarországot illetőleg a kár és haszon kérdésében nem dönthetünk.