1. Nagyorrú majmok (Nasalis E. Geoffr.)

A Nasalis E. Geoffr. nemzetség egyetlen képviselője:

A nagyorrú majom (Nasalis larvatus Wurmb)

Nagyorrú majom (Nasalis larvatus Wurmb.).

Fiatal hím nagyorrú majom (Nasalis larvatus Wurmb.).

Öreg nőstény nagyorrú majom (Nasalis larvatus Wurmb).

A borneói nagyorrú majom vagy kahau, (Nasalis larvatus Wurmb. Semnopithecus nasicus) csontos koponyáján felötlenek a hosszú, oldalnézetben kissé előreugró orrcsontok; az öreg hímnél ezeken kívül a nemcsak hosszú, hanem közepén szélesen, hosszában barázdált, kampós, s szája felett lecsüngő uborkaorr; ez nemcsak megérdemli az emberéhez hasonlóan teljes mértékben az orr elnevezést, hanem minden majomi és emberi orrt messze felülmúl. A nőstényeknek és fiataloknak csak kicsiny felálló piszeorruk van, amilyet már az előbbi nemzetségeknél találtunk. Ezen orrnak egész magzati fejlődését első kezdeményeitől kezdve újabb időben Wiedersheim, a freiburgi anatómus, kimerítően tárgyalta és kimutatta, hogy fejlődése az emberi orréval teljesen megegyező. Mint az előző nemzetségeknél, úgy a nagyorrú majomnál is a testalkotása valamivel durvább és a végtagok hossza meglehetősen egyenlő, a fark ellenben igen hosszú, mint a valódi karcsúmajmoké. Szőrözete gazdag és lágy; feje tetején a szőrme rövid és sűrű, arca két oldalán és tarkóján hosszabb s a nyak körül mintegy gallért alkot. A fej tetején, a tarkón s a vállon élénk vörösbarna; a háton s a testük felső részén fakósárga, sötétbarnán hullámozva; a mell és a has felső része világos vörhenyes-sárga. A keresztcsont tájékán éleshatárú szürkés-fehér folt található, mely csúcsával a fark töve felé irányul. A végtagok felső fele sárgás-vörös, az alsó, a farkhoz hasonlóan hamuszürke. A kéz belső csupasz felülete s a fargumók szürkés-feketék. Szóval ez a majom is igen élénk színezetű. A kahau mintegy 1,5 m hosszúságot ér el; teste 70 centiméter, s a farka ennél valamivel hosszabb. A nőstény kisebb, de állítólag már növésének befejezte előtt szaporodásra képes.

A kahau társasan él Borneo szigetén. Wurmb báró, az állat felfedezője, aki 1781-ben Batáviában hollandi kormányzó volt, a szabadban való életéről körülbelül ezt mondja: Reggelenként és esténként a fákon és a folyóparton számos csapatban sereglenek össze és olyanforma ordítozásban törnek ki, mely a kahau szóhoz igen hasonlóan hangzik. Innen az állat neve. Az állatok gyorsak és ügyesek, roppant készséggel rendelkeznek az ugrásban és kúszásban. Szellemi tulajdonságaikat kevéssé ismerjük; mindazonáltal azt állítják, hogy nagyon gonoszak, vadak és alattomosak s ez okból megszelidítésre nem alkalmasak. Mondják, hogy meglepetve elrejtőznek a fákon, azonban megtámadtatva nagy bátorsággal védekeznek. A dajákok szorgalmasan vadásszák a nagyorrú majmot, mert húsát eszik és ízletesnek mondják. Ezek egyébként állatunkat nem kahaunak nevezik, hanem bakaranak, a malájok ellenben baka-után-nak.

Bock K. írja: „Ez a majom a folyóparti sűrű erdőségben lakik és a legmagasabb fák csúcsát választja ki. Lassú mozgású s nem egykönnyen zavartatja meg magát. Emlékszem, hogy egy alkalommal a dajákok három nagyorrú majmot mutattak, amelyek, lőtávolon kívül, igen magas fán sütkéreztek. A vademberek lármát csaptak; azonban a majmok föl sem vették azt, míg lövést nem adtam le rájuk, amire két nagy ugrással eltüntek a sűrű lombozatban.” Bock azt mondja, hogy rendesen nyugodtan menekülnek, amikor néhány jól kimért, legalább 20 lábnyi szökéssel ugranak ágról-ágra. „Vadgyümölccsel és falevéllel táplálkozik. Minden majom közül a legnehezebb fogságban tartani. Mindenekelőtt bajos őt rízstáplálékra rászoktatni, azonkívül a fogságban mintha elsatnyulna, habár a természetben sem igen élénk. Rendkívül búsak és én sokáig láttam ugyanabban a helyzetben vesztegelni őket a nélkül, hogy bár a legcsekélyebb mozdulatot tennék, sőt haragjuknak valami arcfintorgatással vagy egyéb jellel akkor sem adnak kifejezést, ha az ember bosszantja őket. Teysmann úr Buitenzorgban három példányt mutatott nekem, amelyeket két éve tartott már; hosszú ideig frissen szedett erdei falevelet kaptak enni, azonban lassanként a rízshez is hozzászoktak.”

Selenka közli, hogy az öreg hím orra, mint a bunkó, petyhüdten csüng le a szája fölött. A bunkó minden mozdulatnál ide-oda fityeg. Ha az állat enni akar, – tápláléka kizárólag falevélből áll, amelyet tömegesen eszik és ez hatalmasan felfújja a hasát – akkor fityegő orrát oldalra tolja és a másik kezével vagy lábával teszi a falevelet szájába.

Lenz is, a lübecki múzeum korábbi igazgatója, közül egyet-mást az állat szabadban való életéről Storm kapitány észleletei nyomán, aki az eleven óriás-orangok Európába szállításával tette nevét ismertté. E szerint a nagyorrú majom különösen a mocsaras vidéken és folyóparton növő bizonyos fák fiatal rügyét eszi, továbbá különféle mocsári növényt és egy kicsiny, keserűízű erdei gyümölcsöt. S éppen ebben rejlik a fogságban való megszoktatásának nehézsége. Az öregek minden táplálékot megvetnek és elpusztulnak, a fiatalok pedig csak addig élnek, míg tejjel eltarthatók. A szabadban nem ritkán 30–40-en vannak együtt. Estefelé szívesen keresik fel a folyópartot és közvetlenül a víz mellett éjjeleznek fent magasan a fa sudarán, ahol friss légáramlat fúj és nincsenek moszkitók. Késő délelőttig alszanak, amíg a nap a hasukra nem süt. Veszély idején két ugrással a legmagasabb fáról is leszöknek és eltünnek a sűrűségben. A nagyorrú majmot durva sörét ritkán öli meg rögtön, mert bőre igen vastag és erős. A nagyorrú majom gyakran él együtt egy sötétszürke-színű karcsúmajommal.

Hornaday ugyancsak a víz fölé hajló fákon találta a nagyorrú majmot és újabb időben megfigyelték, hogy jól úszik. A parti fákon szoktak kényelmesen sütkérezni és ezzel a tájat valósággal megelevenítik. Hornaday szerint kiáltása így hangzik: „houk” vagy pedig mint „kihouk”, hosszan elnyujtva, mély hangon, mint a nagybőgőé. Beebe a széles Rejang-folyó közepén találkozott egy úszó nagyorrú majommal. A majom elülső végtagjait az úszó kutya módjára használta, azonban hol az egyik, hol a másik oldalra feküdt és hátulról nézve, a majom inkább ember módjára úszott. Amidőn a maláji hajókormányos rálőtt és elhibázta, 28 másodpercre alámerült és azután derekasan úszott tovább, mint előbb. A nagyorrú majom gyakran lakik a folyók félig alámerült nipapálmával benőtt deltáján, amelybe a tengeráramlás messze behatol és itt elég alkalma van, hogy úszási művészetét gyakorolja.

Az első és bizonyára egyetlen nagyorrú majom, amely Európában és Németországban elég hosszú ideig élt, az a tompaorrú még fiatal állat volt, amelyet 1901-ben egy francia nő hozott magával s amely azután Hagenbeck Vilmos-nak, az ismert állatkereskedő, állatbehozatal és állatidomítás terén hasonlóan nagyérdemű testvérének birtokába került.