1. alcsalád: Kacskakezű v. karcsúmajom formák (Colobinae)

FEJEZETEK

A farkos óvilági majmok második alcsaládja, a kacskakezű-majmok vagy karcsú-majmok (Colobinae) az eddig tárgyalt s közönséges értelemben vett tulajdonképpeni majomnépségtől nemcsak a külső megjelenésben, hanem belső természetében és szellemi lényében is oly lényegesen különbözik, hogy némelyek csodálkozni fognak, miért nem választja el élesebben őket a legújabb, egyébként a hajszálfinomságig részletekbe menő rendszertan. Az állatbarát és megfigyelő szemében egyáltalában nem hasonlíthatók össze más majmokkal: egészen más a megjelenésük, lényük egészen más, csendes visszahúzódó, hogy ne mondjuk, unalmas. Ebben az értelemben nem is igazi „majmok”, és mivel azonkívül sajátszerű táplálkozási módjuk következtében a fogságot is rosszul állják, az állatkereskedelemben ritkák, az állatkertekben meg éppen semmi szerepet sem játszanak. Zöld növényeket, leveleket esznek, táplálékukat tehát aránylag egyszerűen szerzik meg és ezzel összefüggnek nemcsak közvetlenül a testi, hanem, mint minden további nélkül belátható, közvetve szellemi tulajdonságaik is. Zápfogaikon észrevehetően kifejlett harántredők vannak és az alsó állkapocs főmozgása rágásnál hátulról előre irányul. Az egész koponya általában síma és kerek, nincs rajta sem kiemelkedő taraj, sem hosszúra nyúlt arcorr és ezáltal nagyon emberszerű benyomást tesz. Még jellemzőbb azonban a gyomor alkotása, amely háromszor olyan nagy, mint a rendes majomé és bizonyos három részre osztott; különösen felötlő a kiszélesedett eleje és a számos kiöblösödéssel ellátott vége. Az egész annyira meggörbült, hogy az eleje és a vége egymás mellé kerül és a külső és belső ívben futó két izomköteg között képződnek éppen a kiöblösödések. Ez a gyomor, amelyet v. Berenberg-Gossler újabban ismét pontosan megvizsgált fejlődéstanilag is, már igen messzemenő alkalmazkodást mutat a kizárólagos növényi, – szabatosabban mondva – a levéltáplálkozáshoz; sokban nemcsak a kenguruk gyomrával, hanem a kérődzőkével is megegyezik. Sőt van egy garatbarázdájuk, amely közvetlenül csatlakozik a nyelőcsőhöz és az ivóvizet rögtön a hátsó gyomorrészbe vezeti, a nélkül, hogy az a többnyire táplálékkal telt előgyomorban elveszne! Ez utóbbi óriási tömegeket tartalmaz: 3–5 fontot 13–15 fontnyi testsúly mellett! Ilyen sokat kell ez állatoknak a levéleledel csekély táplálótartalma miatt magukhoz venniök és azután éppúgy kénytelenek ismét órák hosszat lomhán kuksolni, hogy nyugodtan emésszenek. A vakbél is, ellentétben a többi majom vakbelével, igen erősen fejlett hosszú, tágas zsák, ami, mint ismeretes, hasonlóképpen biztos jele a kifejezetten növényevő természetnek. Pofazacskóik nincsenek, azonban torokzacskók előfordulnak náluk, melyek a hónaljgödörig terjedhetnek. Külső megjelenésük elütő annyiban, hogy az egyes szőrök úgyszólván alig gyűrűzöttek, mint a majmoknál általában, s inkább csak egyszínűek, ami azonban bizonyos tarkaságot és hatásos rajzolatot egyáltalában nem zár ki. A legfeltünőbb azonban a karcsú, hosszúfarkú és hosszú végtagú, egyenesen sovány alak, s ettől – a karcsú majmok – joggal nyerték jellemző nevüket. E mellett a hátulsó végtagok hosszabbak az elülsőknél, ami az óvilági majmoknál egyebütt nem fordul elő és ez nemcsak körvonalzat- és testtartásbeli tökéletes sajátosságot eredményez, hanem azt a hajlamukat is, hogy bizonyos távolságokat hátulsó lábaikon félig felegyenesedve futnak végig. Ily körülmények között valamely ábrán rögtön meg lehet látni, hogy eleven után rajzolták-e, vagy egyszerűen valamely közönséges majomalak „vázára” húzták rá.