6. Kacskakezű majmok (Colobus III.)

Az e nemhez tartozó majmok általában még kevésbbé karcsútestűek és hosszúlábúak, s kiváltképpen mellső hüvelykujjuk csonkszerű elcsökevényesedésével tűnnek ki, s ennek köszönik nevüket is. Igen feltűnő gazdagon szőrözött, sajátságos színezetű és különös, de szép sörénnyel vagy egyéb szőrcsoportosulattal díszített állatok. Teljes hosszuk mintegy 1 50 métert elér, ennek több mint fele a farokra esik. Földrajzi elterjedésük középső Afrikán keresztül a nyugati tengerparttól keleten Zanzibár szigetig terjed. Mint falevélevők és őserdőlakók az emberrel persze alig kerülnek érintkezésbe; sajnos azonban újabb időben szép bőrük miatt helyenként oly erősen üldözik őket, hogy fennmaradásuk veszélyeztetve látszik. Megkülönböztethetünk vörös és fekete kacskakezű majmokat vagy talán jobban mondva: ilyeneket vörös színnel és a nélkül; az utóbbiak alapszíne fekete, de többnyire fehér rajzolatú. A fiatalok ettől eltérően egészen fehéren jönnek a világra.

Az ördögmajom (Colobus satanas Wtrh.)

Az egészen fekete afrikai sátán- vagy ördögmajom először a guineai öbölben fekvő Fernando Po szigetéről vált ismeretessé, Elliot szerint azonban Nyugat-Afrikában széltében van elterjedve. Senegambia és Sierra Leone, Gabun és Kongo a hazája, felemlítik Kamerunban való jelenlétét is. Hosszú, durva szőrruhát és előrecsüngő kontyot hord; csak a farka rövid szőrű és végpamacsa nincs. Az állatkereskedelemben és az állatkertekben is korábban színe és neve révén sokszor összetévesztették, nem annyira ugyan a kis amerikai, sátánmajmomnak is nevezett fajjal, mint inkább a körülbelül éppoly nagy és hasonló szőrzetű kongói köpenyes mangabéval. Állatunk maga aligha jutott el valaha élve hozzánk.

Az ördögmajomból vezethető le Lydekker szerint a fekete alcsoport többi fajai szőrruhájuk bizonyos helyein való meghosszabbodása és fehérszínűsége révén és így jutunk el a híres zászlósfarkú majomhoz, amely szőrköpenyével és farokbojtjával tökéletesen állandó tartózkodási helyéhez, az őserdő zuzmótakarta faóriásaihoz alkalmazkodott. Hogy miként kell persze a közbülső fokozatokat megmagyaráznunk, ezt Lydekker szerint, a kevéssé ismert állatok szabadban való életének alapos kutatása dönti majd el. Lönnberg mind e „jelvényeket egyszerűen, díszként értelmezi”, amint ez a majmoknál különben is oly gyakran előfordul.

A köpenyes majom (Colobus palliatus Ptrs.)

A német-keletafrikai köpenyes-majmon vagy fehérvállú selyemmajmon – különböző alfajaival – már megjelennek a köpenyképződés kezdő fokai; azonban a fehér dísz még csak a vállakra, halántékra és pofákra, valamint a fark végső részére szorítkozik, amely utóbbi egyébként szürke.

Vosseler szerint a köpenyes-majom a német-keletafrikai partvidéken terjedt el a Szigi és Rufidsi folyóvölgyek mangrove-erdeiben az Usambara és Ulunguru hegységen át a belső részekig és az Amani-ban lévő tudományos intézet környékén is gyakori, ahol nevezett szakemberünk oly sokáig működött. „Ha nem üldözik, akkor kevéssé élénk. Megriadva hihetetlen biztossággal fut a legvékonyabb ágakon át egyik fasudaráról a másikra. A legnagyszerűbb látványt azonban a menekülő csapat nyujtja a meredekfalú hegyi szakadékok erdeiben, ahol kimagasló, óriási fák sorakoznak egymás fölé.

Egy öreg hím vezérlete alatt száguld a csapat a fensíki erdő lombozatán át, felkúszik a legközelebbi fa koronájába, a felső szakadékszélre és egy pillanatra megáll. Azután pedig majdnem vízszintesen kifeszített lábakkal repül az állatok apraja-nagyja, kis távolságokra egyik a másik után, le a legközelebbi alsó fasudárra. E közben pompásan üt el a fehér, hosszan lebegő vállszőrözet a fénylő fekete bundától. Halljuk, hogyan zuhan az állat magasból a sűrű lombtetőre, s a következő percben már a mélységből hallatszik egy hatalmas csattanás. Két-három ily ugrás és után nyugalom. A majmok a sűrű fa koronájában rejtőztek el, sorjában ülnek az ágakon és gondosan körülnézve figyelnek, vajjon közeledik-e új veszély. Ha eléggé biztonságban vannak és semmitől sem kell félniök, akkor mindegyik állat eledel után lát, azonban rendesen nem távozik messze társaitól. De, úgy látszik, hogy az idősebb hímek, valamint a szoptató nőstények fiaikkal szívesen különülnek el. Látható gondatlansággal sürögnek az ilyen remeték 30–50 méternyire a figyelő előtt valamely fán, majd lehorgasztott fejjel pihennek, kényelmesen lépkednek az ágakon ide-oda vagy leveleket és rügyeket, bizonyára gyümölcsöket is tépnek, e közben jól érzik magukat, ha sütkérezhetnek a napon. A köpenyes-majom – úgy látszik – teljesen fánlakó állat. Sohasem hallottam, hogy a földön is mozogna és pl. az ültetvényekbe törne. Egy már kiszínesedett s a kúszásban tökéletesen ügyes fiatal a földre téve igen gyámoltalanul viselkedett és békaszerű ugrásokkal igyekezett elmenekülni. E közben lábait jól szétterpesztette, de faágakon rendes lépéssel járt föl és alá. Mint a legtöbb majom, a kacskakezű-majmok is korán térnek nyugovóra. Este felé alkalmilag még hallatják erősen csengő, mélyen érdes hangjukat. A csapatok különböző nagyok: néha 6–8, 10–20 darabból áll, néha talán még többől is. A levéltápláléktól az egész fogazat, leginkább az előfogak, mélyfekete színűek, mintha lakkal lennének bevonva. Szellemi képességeik igen alacsonyak, legalább is jelentékenyen alacsonyabbak, mint a cerkófmajmoké”.

A tulajdonképpeni zászlósfarkú majmoknál vagy a legrégebben ismert abessziniai fajról nevezett gerezáknál a jellemző fehérszínű oldalsó köpeny tökéletesen megvan és a farktőig ér.

A nyugati zászlósfarkú majom (Colobus occidentalis Rocherbr.)

A nyugati zászlósfarkú majomnak, amely Kamerunt, a Csad-tó, Niger és a Kongó vidékén lakik, köpenye még elég vékony; de a farok fehér végzászlója annak egyharmadára ráterjed.

Az abessziniai zászlósfarkú majom (Colobus abyssinicus Oken.)

Az abessziniai zászlósfarkú majom köpenye gazdagabb, azonban a zászló csak a farknak végére szorítkozik.

A fehérzászlós gereza v. mbega (Colobus caudatus Thos.)

Fehérzászlós gereza

Fehérzászlós majom (Colobus caudatus Thos.).

A köpenyszőrözet legmagasabb fejlettségét a fehérzászlós-gereza, a szuaheliek mbega-ja képviseli, amely Német- és Angol-Keletafrikát, különösen a Kilimandsaro vidékén él. Gazdag fehér oldalköpenye és egészen fehér, a tövig hosszan, lófark módjára szőrös farka révén, kétségtelenül a legszebb faj s egyáltalában a legszebb majmok egyike; hozzá még feje hosszúkás, sötét, fehéren szegélyezett arca és mintegy rövidre nyírott fejeteteje közepétől kétoldalra magasan fésült hajfrizúrája folytán egész sajátszerű benyomást tesz. A sörény, amint a gereza oldalgallérját talán nevezhetném, mint valami dús beduinköpeny csüng le a test két oldalán és pompásan ékesíti azt. Szőrszálai a leglágyabbak és finomabbak és jelentékeny hosszúak is. Az alsó test fekete bundája itt-ott keresztül csillan az értékes köpeny hézagain.

Már Ludolf Hiob említi ugyan a 17. század végén a gerezát és Oken adta neki az első tudományos nevét, a szép állatnak közelebbi ismeretét és jóállapotban lévő bőreit azonban csak Rüppel Ed. hozta el, aki a gerezát abessziniai utazása idején Godsam tartományban fedezte fel és az országban használatos nevét tudományos nevévé tette. Heuglin is gyakrabban megfigyelte Abessziniában és a Fehér-folyó mellett. Később Thomson a fehérzászlós gerezát a Masszai-földön találta meg, a Kikuju vidékén és Johnston szerint Meyer Hans is megtalálta nemcsak a Kilimandsárónál, hanem tovább délre meglehetős gyakran a Kahe-vidéken, nyugatra a Dsibe-tóig, túl az Ugueno-hegyen.

A gereza, amint velem Schimper közölte, az északi szélesség 13. fokától kezdve Abessziniában mindenütt megtalálható, leggyakrabban 2–3000 méter tengerszín feletti magasságban. Itt él 10–15 főnyi társaságokban a magastörzsű fákon, szívesen a hegyi folyóvizek közelében és gyakran a szentelt fák árnyékában magányosan álló templomok mellett. Úgy látszik, különösen kedvel egy borókafajt (Juniperus procera), amely ellentétben a nálunk növővel, oly óriási arányokat ölt, hogy még luc- és jegenyefenyőink is eltörpülnek mellette. A majom, mint tudósítóm külön kifejezéssel mondta, „a legeslegnagyobb mértékben fürge állat”; egyenesen csodálatos merészséggel és biztonsággal mozog. Ahol a gereza nem szenved az üldözések miatt, ott Heuglin szerint, nem félénk, és macskaszerűen kipuposított háttal kedélyesen ráugat és rikolt arra, aki nyugalmából felzavarja. Üldöztetés alkalmával mutatja igazi szépségét. Ugyanannyi kellemmel, mint könnyedséggel, ugyanannyi merészséggel, mint számítással ugrik e csodálatosan ékesített teremtés ágról-ágra, vagy akár 15 méternyi magasságból a mélységbe, miközben fehér köpenye úgy szállong körülötte, mint az arabs lován vágtató beduin burnusza lobog a ló és a lovas körül. Egyébként a gereza csak olyankor száll le, ha üldözői már nagyon a nyakán vannak: mint tökéletes fánlakó állat mindent megtalál a szellős magasságban, amire szüksége van. Tápláléka ugyanaz, mint más fánlakó majmoké: rügy, levél, virág, bogyó, talán gyümölcs is, mellékesen rovar stb. Az összes bennszülöttek más majmokkal ellentétben jámbor teremtéseknek tartják, főképpen bizonyára azért, mert az ültetvényeket megkíméli, vagy legalább nagyobb pusztításokat nem okoz.

A gallák földjén, írja Menges, a gereza kivált a mély, meleg és nyirkos hegyszakadékokban tartózkodik; ellenben a Ruwensori-expedíció a nagy belsőafrikai tavak vidékén találta, olykor 8500 angol láb (mintegy 2600 m) magasan, az erdő határán.

A szuaheli-nyelven mbega-nak nevezett fajt legjobban Meyer Hans jellemezte. Álljanak itt legelőször sajátságos hangjára vonatkozó adatai: „Messziről felismerhető a gereza-csapat jelenléte egyhangúan éneklő zümmögéséről, amelyet váltakozó tempóban adnak elő az együtt ülő családtagok. Ha az ember közelebb jön, kényelmesen megfigyelheti 4–8 főnyi csapatokban a pompás öreg és fiatal állatokat, melyek a magas sudarakban részint nyugodtan emésztenek és zümmögnek, részint a borókafa fiatal sarjait és bogyóit ízlelik. Ha észrevették a megfigyelőt, akkor a társaság azonnal elhallgat; halkan meglapulnak a sűrű lombú ágak és fatörzsrészek között, szakadatlanul tekintgetnek lefelé, a nélkül, hogy elmenekülnének. A vezérlő hím azonban óvatosan közelebb jön, nyugtalanul tekintget a gyanús jelenségre s rövid időközökben figyelmeztető hangot hallat, amely a dürgő pulyka szavához hasonlít, többé-kevésbbé hosszú „oa” hangtól kísérve. A lövés hangját általánosan gyors visszavonulás követi, mely azonban korántsem menekülés és pompás látvány, amint hosszú ugrás közben fehér sörényük és farkuk lobog. A majom valósággal repülni látszik ilyenkor.” Meyer Kilimandsáróról szóló jeles művében ezeket írja: „Az erdő észrevehetően nedvesebb és árnyasabbá válik. 2200 méter magasságtól kezdve a fákat mindinkább bevonja a hosszan lengő szakállas zuzmó és egyidejűleg megjelennek az összes afrikai majmok legszebbjének, a Colobus caudatus-nak első csapatai, mely állat fehér sörénye csodálatosan egybeolvad a fák szakállzuzmóival. A pompás állatok ezen a félreeső hegyvidéken a legkevésbbé sem félénkek és könnyen lőhetők, ha már egyszer a zuzmólepte fasudarakon felfedeztük őket. Ha az állatok ugranak, fehér szőrgallérjukat szárnyakként terjesztik ki és valóban úgy véljük, hogy fáról-fára repülő állatokat látunk lebegni. Sajátságos ennek a majomfajnak nagy vertikális elterjedtsége. A hegység déli oldalán, ahol azonban már ritkasággá vált, Kahe és Arusa oázis-erdeiben, tehát 700 m magasan találtam a szép állatokat és a nyugati oldal őserdejében is Kibonoto fölött a felső erdőhatárig, tehát 3300 m magasságig. A forró síkságon azonban, amint az általam lőtt és vásárolt példányokon láttam, nem oly hosszúszőrűek, mint a magashegyi erdőkben.”

Ugyanezt Schillings is megerősíti, azonban sajnos, már 1905-ben hozzá kell fűznie azt is, hogy Kahe és Arusia-Thini oázisaiban, amelyeknek magas faállománnyal szegélyezett és a Kilimandsaro erdőségével összefüggő vízfolyásai mentén a mbegák azelőtt mint szent állatok, a bennszülöttek védelme alatt állottak, Moschi állomás aszkariainak hátultöltő puskái miatt megritkultak. Igen jellemzően és joggal szól az „ol gozoi” – amint a masszaiak állatunkat nevezik – hirtelen, hebe-hurgya mozdulatairól, melyekkel a leveleket az ágakról tépdesi és szájához viszi. „Az elfogottak sohasem tesznek kísérletet a harapásra addig, míg kezükkel át nem fogták ellenségüket és szájukhoz lehető közel nem juttatták azt.” Nagy, majdnem kérődző gyomruk hihetetlen tömegben tartalmaz különféle aromatikus illatú leveleket. Gyakori böfögés szakítja meg a táplálkozást, amely csak reggel és este szokott történni. A zümmögő éneken kívül gyakran hallat a mbega rövid mormogó hangot is. „Egy akkoriban általam felfedezett kullancsfaj (Ixodes schillingsi Neum.) némely erdőben rendkívül gyötri őket. Ezek a kullancsok kizárólag majmaink szemhéjára szívódnak és ekképen rosszindulatú gennyes szemgyulladást idéznek elő.” Neumann Oszkár von der Marwitz nyomán közli, hogy Kahe erdejében a gerezákzák gyomra bizonyos fák gyümölcsérése idején egészen telve van azok gyümölcseivel. Ugyanő megfigyelte, hogy az állatok mily mesterien tudnak elrejtőzni a fákon, miközben a legközelebb eső lombos ágakat kezükkel maguk alatt összefonják.

Berger is tapasztalta Angol-Keletafrikában tett kutatóútján, hogy mily nehéz az őserdőben meglátni a gerezákat. Az Elgejo-völgy lejtője mellett, a partokat övező erdőkben, nyugatra a Baring-tótól, elejtett egy öreg nőstényt, melynek mellén néhánynapos fiatal csüngött. Ez göndör fehér bundát viselt, csak arca és fülei voltak feketék. Azonban kell, hogy meglehetősen korán nyeri felnőtt korára jellemző fekete-fehér színezetét, mert több későbben elejtett s még jó kicsiny fiatal állat már az utóbbi ruhát viselte.

Jó puskához szokott kézzel az abessziniai talán kiírtotta volna a gerezát; korábban ugyanis különös dicsőségszámba ment, ha valakinek olyan pajzsa volt, amelyet ennek a majomnak bundája díszített. Gondarban, a régi abessziniai fővárosban egy tallérral fizettek egy ilyen bőrt, amelyért 5–6 kövér birkát lehetett venni. Ma már jelentékenyen megcsappant ennek az ékességnek az értéke: a leírt pajzs már szerencsére nem használatos. Berger szerint azonban a Kenia körül lakó bennszülöttek használják még az állat bőrét díszül és az Elgejo-völgy táján oly módon vadásszák a gerezát, hogy az emberek, mihelyt egy csapat megfutamodik, a fiatalok vészkiáltását utánozzák, amivel az öregeket a vélt fiatalok keresésére ösztönzik. Ez a kiáltás körülbelül így hangzik: „hm bau!” Mindenesetre sokat szenvednek e szép majmok mindenütt, ahová a fehér ember befészkelődik és ahol a feketék is jobban vannak felfegyverkezve. Erről igazán csak Schilings tudna beszélni. Míg azelőtt a masszai-el-morane-k csak azért ejtették el a mbegát, hogy prémjét lábdíszül használják, újabb időben az egész Kilimandsaro- és Meru-vidéken heves üldözés indult meg ellenük. Az egyes kerekedőknél, éppúgy a görögöknél, mint az indiaiaknál, Schillings gyakran talált egyszerre sokszáz gereza-bőrt, készen az Európába való szállításra. Egy misszionárius szabad óráiban oly eredményesen foglalkozott – eladás végett – ennek ott a helyszínen is 4–7 márka értékű majomnak elejtésével, hogy egy hónap alatt 80 darabot és még többet is zsákmányolt. Schillings a hegyi erdőkben tett kóborlásai alkalmával gyakran talált vékony, kötőtűknél nem sokkal vastagabb és különösen a mbega elejtésére készült mérgezett nyilakat. Ezeket a bennszülöttek eredménytelenül lőtték ki és úgy vesztek el. Éppen a gereza-bőröket, amelyek pontosan meghatározott pénzértéknek felelnek meg, a kereskedők megrendelésére szívesen szállítják a bennszülöttek. Ezért újabb időben szükségessé vált, hogy a mbegáról a német-keletafrikai vadvédelmi rendeletekben gondoskodjanak és az elejtésre engedélyezett példányok számát a vadászati igazolványokon szabályozzák. Azonban segít-e ez addig, míg a bőrök a feketéknek jelentős hasznot hajtanak és míg a kereskedők végül is valahová kivihetik azokat?

Amit a köpenyes- és gerezamajmok felneveléséről és fogságban való tartásáról tudunk, azt itt röviden elmondjuk. Vosseler a köpenyesmajom két megközelítően egyforma nagyságú fiatalján, amelyek, tökéletesen sértetlenül és a magasból való zuhanásuk dacára, anyjuk elejtésekor annak kihűlt tetemén keresgéltek táplálék után, éppúgy a csaknem hófehér, selyemfényű, finoman fodros fiatalkori ruhát, mint annak gyors eltűnését észlelte. A nagyobbik fiatal állat már tökéletesen kiszínesedett volt, mint az öregek. Ugató, érdes hangon vakkantott és kapott az emberi kéz után; az ifjabb azonban igen simulékony volt ápolójához. Azonban ez is csak három hétig bírta ki és életének utolsó napjaiban már kezdett megfeketedni, még pedig elsősorban a farkon, a végtagokon a térd- és könyöktől lefelé és a test oldalain. Hogy a fiatal kacsakakezű-majmok alig nevelhetők fel, azt megerősíti Vosseler megfigyelése, aki kudarcot vallott e téren, noha szeretettel és hozzáértéssel ápolta a majmokat.

Így hát a gerezák a régebbi években csak egészen kivételesen kerültek el egyszer hozzánk: az első Abessziniából 1877-ben, ugyanazon Essler nevű vadász révén, akinek az első felnőtt dzseládákat is köszönjük. Három további példányt Heck 1890-ben vásárolt Menges közvetítésével egy görög kereskedőtől a berlini állatkert számára és ezek voltak az elsők, amelyek szélesebb körben ismertekké váltak, sőt Mützel elevenen le is rajzolta őket. Nem éltek ugyan nagyon sokáig, de azért huzamosabb ideig és „zöldség” evő természetüknek megfelelően, különösen a salátatáplálékhoz szoktak; a salátafejeket mindenkor sajátságos, hangszínezetben a csuklyásmajmok szűkölése és a fiatal mandrillok károgása között álló kiáltással üdvözölték. Csakhamar rászoktak arra is, hogy a hadiszénából is válasszák ki a nekik valót és jó étvággyal fogyasztották. Amidőn a német gyarmatosítási mozgalmak, a gyüjtő és kutató utazások állattani ismereteinket is gazdagították, egyúttal az élő gerezák további behozatalát is elősegítették. Mindenekelőtt Schillings volt az aki 1900-ban egy gerezát mesteri lövéssel úgy sebesített meg, hogy azt elevenen keríthette hatalmába és oly jól megszoktatta, hogy két évig élt a berlini állatkertben. „Csak napok hosszat tartó hiábavaló fáradozás után – írja Schillings – sikerült a majmot annyira venni, hogy egy Fagara-faj leveleit és hajtásait, amelyeket a mbega főtáplálékául ismertem fel, elfogadja és megegye.” De ezeket is csak akkor vette el a majom, ha teljesen frissek voltak. „Az alkalmazkodás a teljesen meghatározott életmódhoz a gerezánál annyira szűk határok közé szorított, hogy az állat a neki nyujtott ágakat mindig heves, tépő fogással igyekezett leveleitől megfosztani, amint ehhez szabad életében hozzászokott. Lassan és kényelmesen veszi fel a tárgyakat, amit e majom számára a kéz hüvelykujjának hiánya is megnehezít. Csak igen lassan és fokozatosan sikerült banánhoz is hozzászoktatnom.” Öregen befogott mbegák, Schillings szerint, ellentétben más majmokkal, az ember minden közeledését visszautasítják és láthatóan szenvednek. Viselkedésük sohasem majomszerű vagy komikus, sőt inkább mindig méltóságteljes, komoly, kimért és tartózkodó s így marad hosszabb ideig tartó fogságuk alatt is. Órákhosszat ül az ilyen őserdei különc mozdulatlanul kúszófájának egy ágvillájában, egyfelől lábaira, másfelől farára támaszkodva, mintegy parádéban és hullámzó fehér díszszőrzetével a közönség számára ugyan megcsodálni való díszpéldány, de nem igazi majom. Újabban az állattan iránt különösen érdeklődő v. Oertzen Jasper a nyugati gerezát is szerencsésen elhozta a berlini állatkertbe.

A még hátralevő nyugatafrikai kacskakezű-majmok az ördögmajommal szemben sokkal kevésbbé térnek el, mert kevés vagy semmi köpeny- vagy „zászlós”-képződményt sem találunk rajtuk, csupán fehér rajzolatukat tartották meg. Egyik ezek közül:

A fehércombú majom v. fehérszakállú kacskakezű majom (Colobus vellerosus ls. Geoffr.)

Fehérszakállú kacskakezűmajom (Colobus vellerosus Is. Geoffr.).

E faj Senegambiát, az Aranypartot és Togot lakja. Combjának hátsó és külső oldala fehér, s ezenkívül fehér farok, fehér homlokszalag és az arcot kereken övező fehér pofaszakáll jellemzi.

A kacskakezű medvemajom (Colobus polycomus Schreb.) [ Más neve: ursinus Penn. ]

Kacskakezű medvemajom (Colobus polycomus Schreb.).

Állítólag az előbbivel azonos vidékeken él; csak combjának fehér színezete hiányzik, ezzel szemben azonban a vállköpeny kezdeménye fellelhető már rajta.

A fehércombú majom újabban hébe-hóba elevenen is eljutott Európába, a berlini állatkertbe is, és mindakét most említett faj, még a prémkereskedelemben is szerepet játszott, „sapkásmajmok” gyüjtőnév alatt. Húsz évvel ezelőtt, Brass szerint évente nem kevesebb mint 100000 darab prémjük került piacra; ezeket 5–10 cm hosszú, fekete selyemfényű szőrszálaik révén, melyek a középvonaltól két oldalra omlanak, muffok készítésére igen jól felhasználhatták. Azután kimentek a divatból, de azért még most is mintegy 10000 darab kel el belőlük évente.

A főleg barna- és vörösszínű kacskakezű-majmok még sokkal ritkábbak, mint a fekete-fehérek, eleven állapotban csaknem teljesen ismeretlenek és ezért itt igen röviden kell velük végeznünk. Leginkább Nyugat-Afrikában laknak; de éppen egy keletafrikai, Zanzibárban élő faj az, amelynek életéről Neumann Oszkár révén valamit tudunk. Ez a faj

Kirk kacskakezű majma (Colobus kirki Gray.)

Kékesfekete ábrázata, fehér orra és előrecsüngő kontya díszíti. Sajnos, Neumann kénytelen jelentését szomorú jóslatként leadni. Régebben ugyanis e majom valószínűen az egész szigeten el volt terjedve de már a mult század kilencvenes éveiben a fejlődő kultúrától visszaszorítva, csupán a sziget déli felének erdőiben élt, és pedig az annak belsejében fekvő Mojoni és a keleti parton fekvő Jambiani falvak között. Napjai meg vannak számlálva. Neumann szerint, ellentétben a fekete-fehér fajokkal, inkább egyenként él; oly erdőkben tartózkodik, amelyek a szárazság idejében majdnem víznélküliek és meglehetős bizalmasan viselkedik. A sziget őslakói, a wahadimuk, állítólag a hajnali szürkületben kézzel fogják, miután éjjel a hálófa alá lopództak. Neumann három darabot kapott. Már néhány nap után tökéletesen szelídek voltak és különösen egy nőstény csakhamar annyira hozzászokott, hogy barátságosan jött feléje, mihelyt a szobába lépett és hangos panaszkiáltást hallatott, ha elhagyta a szobát. A falevelet, ha csak néhány órája szedték is nekik, ezek a kacskakezű-majmok is megvetették; semmiféle gyümölcs sem kellett nekik, ellenben szívesen ették a papaya leveleit. A sáskák csemegét jelentettek számukra. Midőn Neumann elhagyta Zanzibárt, az állatok igen hamar elpusztultak.