2. alcsalád: Cerkófmajom formák (Cercopithecinae)

FEJEZETEK

A német Meerkatze elnevezéssel (szószerinti jelentése: tengeri macska) már a XVI. században találkozunk, s ez népetimológia szerint az indiai markata szóból eredt. A cerkófmajomra ma is használják. Angolul Guenon-nak hívják őket, mely franciául nősténymajmot jelent, a német azt mondja ezekre: Fratzenschneider, arcfintorgató. Elterjedésük Afrikára, a rák- és baktérítő zónájára szorítkozik. Ahol őserdők vannak, ott ráakadunk a cerkófmajmok nagy sokaságára is. Nyirkos vagy legalább is folyóktól átjárt erdőségeket a száraz hegyvidékeknél jobban kedvelik. Vetések közelében különös előszeretettel telepednek meg és szinte biztossággal számíthatunk arra, hogy Afrikában oly vidékeken, ahol papagájok élnek, cerkófmajmokat is találhatunk, vagy megfordítva: ott, ahol a cerkófmajmok otthonosak, ott papagájoknak is kell lenniök.

Lehetetlen a cerkófmajmok seregét az őserdőben észre nem vennünk. Ha törzsfőnökeik váltakozó hangú jeladásait el is kerüli figyelmünk, annál jobban hallhatjuk meg azt a lármát, amelyeket ez a tovasurranó és ugráló társaság a fák tetején véghez visz. S ha ez nem is üti meg fülünket, akkor látjuk, hogyan futnak, hogyan játszanak, hogyan pihennek, hogyan sütkéreznek, s milyen szolgálatrakészek a szerelemért. A földön akkor találjuk őket, ha valami ennivaló akad, különben a fák lombkoronái között bujkálnak, ágról-ágra ugrándoznak, még a legsűrűbb tüskebozótokon keresztül is.

A lombozat zörgése és a száraz gallyak tördelése – írja Pechuel-Loesche –, vagy a megelégedett hangok, melyeket civakodás szakít meg olykor-olykor, elárulják a beavatottnak a majomsereg közeledtét s azt, hogy az milyen irányba vonul. Ha vándorútra készülnek, ha határozott célokra törekszenek, akkor hosszú sorokban sorakoznak, mindegyik állat az előtte lévőnek nyomdokába lép, s ugyanazon az ágon veti magát át egyik fáról a másikra. Minthogy pedig a hajlékony ágra nem merészkednek mindaddig, amíg az az előttük lévő társuk ugrásától imbolyog, a menet minduntalan megszakított. De a megfigyelő felhasználhatja ezt az alkalmat, hogy megközelítse ezt a társaságot.

„Mindegyik csapat tulajdonképpen csak egy terjedelmes családból áll és ritka kivételtől eltekintve, izoláltan él egyik vén, tapasztalt hím vezetése alatt, legalább is sohasem pillantottam meg nőstényt élükön. A vezető nagyon lelkén viseli az övéi sorsát: elől jár, pihenéskor a legmagasabb helyet foglalja el a fán és körülnéz, elsőnek keresi fel a vizet, s a többieket különféle hangon hivogatja, csábítgatja és inti. Ezeket a hangokat hamarosan meg lehet különböztetni, de leírni aligha. Legfeltűnőbb, úgy látszik, a messzire elhangzó riadó; csak a vezérmajom fujja, jómagam sohasem észleltem fogságban tartott majmokon. Félig cuppogásra, félig ugatásra s némelykor valami kipattanó pezsgősüvegdugó zajára emlékeztet. Ez kétségtelenül a teljes megelégedettség jele, mert ezt majdnem kizárólag estefelé, néha még éjszaka hallatja, amikor a jóllakott és kifáradt társaság egyik fát választja ki nyugvóhelyül. Akkor aztán gyakran látjuk a víg ugrándozókat, mielőtt még alvásra összebújnak, egy faóriásnak kimeredező, lehetőleg száraz ágain, amikor azok lombozatát a lemenő nap sugarai megaranyozzák. Itt láthatjuk, amint egymást tisztogatják, amint fenséges magasságukból irígylésreméltóan tekintenek le az alattuk elterülő szép világra. Alváskor, úgy látszik, a villásan kinyúló ágakat választják, s a törzs közelében szorosan egymáshoz símulva, alaktalan tömegekbe verődnek és így melegítik egymást. Hűvös reggeleken alig lehet őket egymástól szétválasztani. Egyik reggelen ilyen alvó társaságot pillantottam meg egy rakáson melegedve és szinte összeolvadva; a majmoknak csak lelógó farkából lehetett azok számára következtetni. De ha mulatni akarunk egyet – őnekik ugyan ez kisebb mulatság –, akkor elég, ha rájuk ripakodunk vagy köhintünk egyet – és szétrobban a gomolygó tömeg.

Ha ilyen hordának vezérét lepuffantottuk, a többi eszeveszetten, hanyatt-homlok menekülve szóródik szerteszét. Ám annyira sohasem zavarodnak össze, hogy még egy lövést bevárnának, mielőtt biztonságban elhelyezkednének. Legjobb esetben mégegyszer célba vehetjük őket, de ahhoz is biztos kéz kell. Egy pillanatra az egész társaság szinte kővé mered az ijedségtől, de azután hihetetlen kavarodás áll be köztük. A megrémült jószágok jajgatva ugrándoznak szerteszét az ágakról a törzsekre, vagy pedig az ágak végeire rohanva, s ha nem találnak elég mentő ágat, ahonnan más fákra vethetik át magukat, vagy liánokat, hogy rajtuk hosszú láncsorokban csúszhassanak le, akkor arra is képesek, hogy végső szükség esetén símára kinyújtózva s az ugrást hosszú farkukkal kivédve, találomra vetik magukat a bokrok közé. Egy nagy zuhanás, csattanás és zörej – s egy pillanat alatt, mintha felszívódott volna az egész társaság.

„Rendes körülmények között a csapatok külön maradnak, s találkozáskor keveset törődnek egymással, de ha valamely kedvelt gyümölcsfán akadnak össze, akkor rögtön egyenetlenség támad közöttük, melybe haragos szitkozódás és csacsogás vegyül. Ezalatt azonban nem mulasztják el, hogy kúszva vagy ugrásokkal – gyakran a legvakmerőbb helyzetben csüngve az ágakon – le ne szedjék a várva-várt gyümölcsöt. Eközben ügyesen használják hosszú farkukat támasztékul, amennyiben oldalvást az ághoz szorítják vagy vele az ágat körülfonják.”

„A víztől nem félnek. Mert azok, amelyek apály idején a mangroveberkekben rákokra és kagylókra vadásznak, bátran belenyúlnak a vízbe, sőt láttam, hogy bőrig ázva kúsztak fel a gyökereken, úgyhogy csak úgy rázták bundájukról a vizet. Kuilu és Banya vidékének bennszülöttei egybehangzóan állították, hogy a cerkófmajmok kitünő úszók, s hogy olykor-olykor egy egész csapat önként is neki vág a széles folyóvíznek.”

„Az erdőben, természetükhöz híven, sok mindenféle szórakozást találnak ki. Szívesen himbálódznak a mangrovék síma kötelek módjára lecsüngő indáin, ráugrálnak a kúszó liánok feszes indáira, vagy kezükkel ráncigálják és csapkodják, vibráló mozgásba hozva őket, s mint a húrokat megpendítve, zúgást és zümmögő hangokat csalnak ki belőlük.”

„Úgy látszik, az emberen kívül csak a leopárdokban és krokodilokban látják igazi ellenségüket. Egészen védtelenül ülő cerkófmajmokat láttam, melyek legkevésbbé sem ijedtek meg a közvetlen fölöttük elsurranó nagy sasoktól, ellenben kegyetlenül megrémültek szelíd majmaink, amikor egy régi, szalmával és levelekkel gyarlóan kitömött leopárdbőrt ráncigáltunk elő. A kígyókkal szemben bizalmatlanul viselkedtek ugyan, de azoktól meg nem rémültek, a kutyát pedig semmibe sem vették. Ellenkezően, ha egyébként nagyon bátor juhászkutyáink ennivalót kaptak és majmaink előkerültek, hogy alaposan megvizsgálják a fazék tartalmát, hosszú tapasztalat után, a kutyák lettek óvatosak, visszavonultak és nehéz szívvel nézték tisztes távolból, hogyan viszik el e pákosztos fickók a legfinomabb falatokat.”

Fölötte vonzó a szemlélőre, ha egy rablásra kivonuló ilyen csapatot megfigyelhet. A vén és tapasztalt családfő vezetése alatt az egész banda a vetések felé tart. Az anyák kicsi kölykeiket hasukon hordozzák, de a kicsinyek ezenfelül még farkukkal hurkot kötnek az anyjuk farka köré. Kezdetben óvatosan, többnyire fákról-fákra ugrálva közeledik a majomsereg. Az öregúr mindig elől jár; csapata lábnyomról-lábnyomra követi őt, nemcsak ugyanazokon a fákon, de ugyanazon ágakon is. Nem ritkán a legmagasabb fa koronájára kapaszkodik fel az óvatos vezér s onnan tart szemlét; ha nincs közelgő veszély, akkor azt megnyugtató mormogással adja tudtul társainak, ellenkező esetben a szokásos vészjeleket adja le. A vetésekhez legközelebb eső fáról leereszkedett csapat most hatalmas ugrásokkal iparkodik a paradicsomba jutni. Itt igazán példátlan tevékenység indul meg. Az állatok először is minden lehetőségre felkészülnek. Gyorsan tördelik le a kukoricacsöveket vagy durra kalászt, a magvakat kiveszik és annyit esznek belőle, amennyi csak lehetséges. Csak, amikor már ezek az éléskamrák is megteltek, akkor helyezkedik el ez a társaság nagyobb kényelemben, de egyúttal egyre válogatósabbnak és finnyásabbnak mutatkozik a táplálkozásban. Most minden letört csövet és kalászt gondosan megszaglásznak és ha ezek – mint ahogy ez gyakran megesik – ezt a próbát nem állják ki, hasznavehetetlenül nyomban el is hajigálják. S így megesik, hogy tíz kukoricacsőből csak egyet fogyasztanak el ezek a tékozlók, vagy csak egy-két magot szednek ki inyenceink és a többit eldobálják, amivel a bennszülötteknek határtalan gyűlöletét vonják magukra.

Ha a majomsereg az ültetvények között teljes biztonságban érzi magát, akkor a majomanyák megengedik gyermekeiknek, hogy egymással játszadozzanak. D a szigorú felügyelet, mely alatt ezek az apróságok állanak, ekkor sem szűnik meg, és mindegyik anya éber tekintettel kíséri kedvencét, igaz, hogy az egész társaság biztonságával egyikük sem törődik, hanem mindegyikük a törzsfőnök éberségére bízza sorsát. Ez időnként a legjobb falatozás közben is hátsó lábaira ágaskodik, emberi módra felegyenesedik és körülnéz. Mindegyik szemlélődés után megnyugtató makogást hallat, ha nem vett észre semmi gyanusat: ellenkező esetben utánozhatatlan reszkető és mekegő kiáltozással figyelmeztet. Egy pillanat, és mellette terem alattvalóinak sokasága, mindegyik anya gyermekét hívja és egyszeribe mindegyik menekülésre kész, bár sebtiben még megkísérli, hogy legalább még annyi eleséget összekaparintson, amennyit magával cipelhet. Többször láttam, hogy egy majom öt nagy kukoricacsővel is volt megrakva. Kettőt a jobb karjával szorongatott, a többit kezében és lábaival tartott, még pedig úgy, hogy járáskor mindig a kukorica csövével söpörte a földet. Komoly veszélykor savanyú arccal ugyan, de mégis megválnak terhüktől, de az utolsó zsákmánytól csak akkor, ha az ellenség már a nyakukon jár és ha az állatoknak csakugyan szükségük van kezükre és lábukra. Meneküléskor mindig a legelső útjukba eső fát rohanják meg és megfigyeltem, hogy a cerkófmajmok egészen magányos fákra is felkapaszkodtak, s azokról kénytelenek voltak ismét leugrálni és tovább menekülni, ha őket ott felriasztottam, de amikor elérték az erdőt, ott teljes biztonságban érezték magukat. S ilyenkor akadályt nem ismernek. Nem tartóztatják fel őket sem a borzasztó tüskék, sem a járhatatlan rengetegek, sem a távoli fák. Minden ugrásuk biztos, ami csodálatba ejt, hiszen egyetlenegy hazai kúszóállatunk sem közelíti meg őket e részben. Még arra is képesek, hogy farkuk kormányzásával ugrásuk irányát megváltoztassák. Ha egyik ágról lecsúsznak, egy másikba kapaszkodnak, a fák koronájáról egy alsó ág végére ugranak, és azzal lódíttatják magukat tovább, egy ugrással a fatetejéről a földön teremnek, árkon-bokron keresztül ismét egy másik fára surrannak fel, nyílsebesen kúsznak fel annak törzsén és azután tovább iramodnak. A vezérmajom itt is elől jár és jellegzetes, kifejező hangjával majd gyorsabban, majd lassabban vezeti csapatát. Félelmet és bátortalanságot sohasem észlelhetünk a menekülő majmokon, inkább csodálatba ejt az a lélekjelenlétük, melyet minden körülmény között megtartanak. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy nem ismernek veszélyt. Csak az álnok emberi lény igázza le őket kitünő fegyvereivel. A ragadozók elől is megmenekülnek és ragadozó madarak veszélyét is legyőzik, ha kell.

Ha a vezér jónak találja, akkor félbeszakítja futását, villámgyorsan kúszik fel a fa tetejére, s ha látja, hogy elmúlt a veszély, megnyugtató hangokkal hívja egybe csapatát. Őreá most fontos feladat vár. Az őrült hajsza után egyiküknek sem jutott eszébe, hogy bundájukat a bojtorjántól és tüskéktől megtisztítsa. Bőrük ezekkel teli és mélyen átjárva. Tehát mindenekelőtt ezektől kell szabadulniok. Megkezdődik a leggondosabb tisztogatás. Az egyik majom hosszában az ágra fekszik, a másik melléje ül és legalaposabban kutatja át egész bundáját. Mindegyik bojtorjánt kiszedi, minden egyes tüskét kihúz, közben sorra kerülnek az élősködők is. Szenvedélyesen hajszolják és meg is eszik őket, de ez a munka nem mindig tökéletes, némely tövis olyan mélyen rejtőzik, hogy hiába próbálja azt kihúzni. S ez csakugyan így van, mert jómagam is lőttem egy cerkófmajmot, amelynek bőrében egy mimóza-tüskét találtam, amely alulról nyomult belé és átjárta a kezét. Csak, amikor ez a tisztálkodás megtörtént, akkor vonul vissza ismét ez a majomsereg, vagyis újból a mezőre tér, hogy megkezdje galádságait. Ezért van az, hogy a bennszülöttek sohasem szabadulhatnak meg ettől a társaságtól, mely nem kisebb csapást jelent az ültetvényekre, mint a sáskahad. Ha az embereknek nincsenek puskáik, akkor csak többszöri elkergetéssel védekezhetnek ellenük, mert semminemű más védekezés itt nem használ e pajkos fickók ellen, még a szentek és varázslók sérthetetlen igéi sem. S éppen azért Észak-Afrika barnabőrű szülötte minden majmot istentagadónak és vallástalannak tart.

Szudán keleti részében a cerkófmajmokat nem vadásszák, hanem többnyire megfogják, még pedig hálóval, melyek alá csalétket helyeznek. A majmok, amikor a csalétekhez nyúlnak, a hálóba jutnak és ott annyira összegabalyodnak, hogy dühös ficánkolásuk ellenére sem szabadulnak meg. Mi, európaiak, minden nehézség nélkül ejtettük el fegyverrel ez állatokat, mert ezek csak akkor menekültek, ha néhány társukat halva találták. Az embertől nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem félnek. Meg se moccannak, ha gyalogszerrel, vagy lóháton vagy öszvérrel megyünk el azok alatt a fák alatt, melyeken tartózkodnak, de ha kutyát látnak, rémkiáltásokban törnek ki.

A majomvadászaton úgy jártam, mint sokan előttem. Egyszer ugyancsak elment tőle a kedvem. Egy cerkófmajomra lőttem, amikor az éppen arccal fordult felém; a lövés talált és az állat lefordult az ágról, ülve maradt és anélkül, hogy egy hangot is hallatott volna, arcából több helyről patakzó vért kezével letörölte, akárcsak egy ember, úgyhogy jómagam megilletődve siettem hozzá, s mivel nem volt több golyóm, vadászkésemet szúrtam többször mellébe, hogy megszabadítsam szenvedésétől.

A ragadozók nem nagy ártalmára vannak a cerkófmajmoknak. A ragadozó emlősökkel szemben nagyon is fürgék, úgyhogy legfeljebb a leopárdnak sikerül hébe-korba egy vigyázatlan majmocskát elcsipni. A ragadozó madaraknak egyesült erővel állanak ellen. Hazájuk orvmadarainak egyik legmerészebbje, a héjasas (Lophoäetus occipitalis), amely a harapós földi mókust könnyűszerrel felkapja a földről és egy cseppet sem törődik éles fogaival és harapós prüsszögésével. A majmokat azonban csak ritkán, egyszernél többször aligha támadja meg, miről magam is meggyőződtem. Amidőn egy szép napon az őserdőben vadászgattam, az említett rabló éppen fejem fölött suhintott el, s a következő pillanatra rá, rémítő majomordítás üti meg a fülemet: a madár egyik egészen fiatal, de már az anyai védelem alól felszabadult majomra csapott le, el akarta ragadni, hogy egy félreeső helyre vigye. Ám a rablás nem sikerült. A kis majom annyira görcsösen kapaszkodott az ágba, hogy a sas nem birta magával cipelni. Közben pedig jajgatott. Erre valóságos kavarodás támadt a majmok között és a sast rövidesen legalább tíz majom vette körül. Szörnyű grimaszokat vágva és átható ordítozás közben mentek neki és minden oldalról meg is ragadták. A tolvaj most már aligha gondolhatott zsákmányára, hanem bizonyára arra, hogy ott ne hagyja fogát. Ám ez nem ment oly könnyen. A majmok fogva tartották, s meg is fojtották volna, ha nem szabadította volna ki magát nagynehezen karmaik közül s nem menekül el hirtelenül. Ám a fark- és háttollai a levegőben röpködve elárulták, hogy szabadságát nem nyerte áldozat nélkül vissza.

Ilyen hasonló ragadozóktól tehát a majmok éppoly kevéssé félnek, mint az embertől. Annál jobban rémítgetik őket azonban a csúszómászók és kétéltűek, kiváltképpen a kígyók.

Elfelejtettem megjegyezni, hogy majmaink a madarak fészkeit könyörtelenül leszedik és nemcsak a tojásokat szedik ki belőlük, de a madárfiókákat is felfalják. De ha egy barlangi madár fészkét akarják kifosztani, a legnagyobb óvatossággal járnak el. Sohasem nyúl bele a majom egyetlen merész mozdulattal vaktában a mélységbe, hanem mindig megszakításokkal, egyre mélyebbre és mélyebbre, miközben mindig fülel és belekukkant a nyílásba, hogy nem tartózkodik-e benne valami félős csúszómászó.

Újabban (1905) Bates mindezeket még néhány Dél-Kamerunban tett megfigyeléssel toldja meg. Többször akadt magányos, öreg, kivert hímekre, s ezekben ő egészen helyesen bolyongó remetéket és törzsfőnököket pillantott meg. Vetélytársaik kiütötték őket a versenyből, mint ahogy ez minden társas életet élő emlőssel is megtörténik. Gyakran hallotta a vezetőmajmok hangos, érdes ugatását, melyet az állatkertek szelid cerkófmajmain is előidézhetünk, csak a fogóhálót kell nekik előmutatni. A földön Bates sohasem akadt rá egészséges cerkófajmokra; ezzel szemben azonban ő azt hiszi, hogy ezek az ügyes kúszók és ugrók folyókon is átkelnek, úgy, hogy a kimeredő faágakkal átlódíttatják magukat. Bates még felveti azt a jogos kérdést is, hogy mért van az, hogy a cerkófmajmok mért nem esnek le alváskor a fákról, hiszen nincsen meg az ujjak zárómechanizmusa, az a berendezés, mellyel a madarakon találkozunk. Állatkertekben ezek a majmok mindig megtalálják alvóhelyüket vagy valami deszkán, vagy a falon. Azt mondja, hogy sokszor egyazon csapatban különféle fajok verődnek össze, s azok hangja nagyon hasonló, bár kis gyakorlattal könnyen megkülönböztethető.

A szabad természetben élő cerkófok szaporodása, úgy látszik, nincsen időhöz kötve. Mindegyik családban csecsemőket, gyermekeket és félig felnőtteket látunk, melyek már nem szorulnak az anyai gondozásra. Az európai állatkertekben ezek aránytalanul ritkábban szaporodnak, mint a makákók és páviánok. A hallei állatkertben 1908-ban egy sárga és szürke cerkóf érdekes korcsa jött a világra, s ez fehér arcával és fülével és sötét hajzatával ütött el szüleitől.

Afrikai hosszas tartózkodásom alatt sok majmot, köztük rendesen cerkófokat is tartottam fogságban és e helyen az itt tett megfigyeléseimet közlöm ez állatok szellemi életéről. Bízvást feltehető, hogy ez állatok mindegyikének megvan a maga egyénisége és ez nekem alkalmat nyujtott vonzó és mulatságos megfigyelésekre. Az egyik majom civakodó és harapós volt, a másik békés és szelid, a harmadik mogorva, a negyedik mindig vidám; egyik csendes és egyszerű, másik furfangos, ravasz és folytonos ízetlen és gonosz dolgokon törve fejét. Egy dologban azonban valamennyien megegyeztek: nagyobb állatokat szeretnek megtréfálni, kisebbeket ellenben megvédenek, kényeztetnek s ápolnak. Saját helyzetüket mindig elviselhetővé tették. A mellett állandóan tanujelét adták éles eszüknek, számító ravaszságuknak és valóságos megfontolásuknak, nem kevésbbé azonban a legnagyobb kedélyességüknek és más állatok iránt való gyöngéd szeretetüknek és áldozatkészségüknek, mi miatt egyeseket közülük szívből megszerettem.

Az egyik hím volt; Koko-nak hívták. Sorsát méltósággal és lelki nyugalommal viselte el, és már másnap délben durra-magot és más eledelt evett, amit elébe dobtunk. Velünk szemben heves volt és mindenkit, aki megközelítette, megharapott; mindazáltal mégis akadt egy élettársa, mindenesetre a legfurcsább különc: egy szarvorrú madár. Ugyanabból az erdőből, az ő hazájából hoztuk magunkkal. Nemsokára szoros barátság fejlődött ki közöttük. Koko társával szemben szemtelenül követelően lépett fel, de az semmit sem törődött ezzel. Teljesen szabad volt és oda mehetett, ahová akart. Gyakran önként is a majomhoz közeledett, s megengedte, tegyen vele, amit akar. Azzal, hogy szőr helyett tollak borították társát, Koko vajmi keveset törődött; a tollait éppúgy átkutatta, mint az emlősök szőrét tetvezéskor. A madár ezt annyira megszokta, hogy saját maga is felborzolta tollait, ha majom megkezdte kedvenc foglalkozását. Béketűrő barátját egy cseppet sem bosszantotta az, ha tisztálkodás alkalmával össze-vissza ráncigálta őt csőrénél, lábainál, nyakánál fogva, s szárnyait és farktollait huzogatta. Rendesen a majom mellett tartózkodott, elette előle a kenyeret, megtisztította tollait és szinte értésére adta neki, hogy foglakozzon vele. Csak a madár halála vetett véget ennek a baráti viszonynak. Koko ismét magára maradt és unatkozott. Bár megkísérlete, hogy a belopódzó macskákkal is kikezdjen, de ezektől több jutott a nyaklevesből, mint a kedvességből és egy alkalommal egy mérges kandurral komoly harcba elegyedett. Rettenetes prüszkölés, nyávogás és ordítozás között vívták meg a harcot, amely, habár a véletlenül megragadott egérvadász visszavonulásával végződött, mégis eldöntetlen maradt.

Végre egy fiatal, anyátlan majomban talált Koko szórakozást. Mihelyt megpillantotta ezt a csöppséget, magánkívül volt az örömtől és vágyakozva nyujtotta oda kezét. A kis állatot is elengedtük, s láttuk, amint Koko felé tart. Ez neveltjét szeretetből majdnem megfojtotta, magához szorongatta, megelégedetten makogott, s mindenekelőtt hozzáfogott elhanyagolt bundája tisztogatásához. Minden porszemet, szilánkot és tüskét, mely ezekben a bogáncsokban, bojtorjánokban és tüskékben gazdag vidéken az emlősök prémjében akadva marad, kikapart és kigyomlált, s ezt újabb ölelések és a gyengédségnek újabb megnyilvánulásai követték. Amikor egyikünk Koko gyámfiát el akarta tőle venni, dühbe jött, s ha csakugyan elvettük, elszomorodott és nyugtalanság fogta el. Úgy viselkedett, mintha anyja vagy hitvese volna a gyámfiának. Az pedig nagy odaadással csüngött jóltevőjén és engedelmeskedett szavának.

Sajnos, a kis állatocska, a leggondosabb ápolás dacára is, néhány hét mulva meghalt. Koko magánkívül volt fájdalmában. Sokszor észleltem mély szomorúságot az állatoknál, de soha oly mértékben, mint ennél. Először karjaiba vette halott kedvesét, dédelgette és cirógatta s gyöngéd szavakkal szólt hozzá, aztán a földre tette, kedvenc helyére, s mikor látta, hogy összeroskad, örökre mozdulatlanná lett, akkor újból szívettépő panaszban tört ki. Hangja egészen megváltozott, meghatóan, lágyan, melódikusan és színesen csengett, majd végtelen fájdalomba, kétségbeesésbe fulladt. Végre elvétettem a kis majmot, mert nemsokára a halál után oszlásnak indult, s kis tetemét átdobtam egy magas falon. Koko figyelmesen nézte ezt, csakhamar tombolni kezdett, néhány pillanat alatt elszakította kötelét, átugrott a falon, visszahozta a holttestet, s karjaira véve, régi helyére tért vissza. Újra megkötöztük; elvettük a halottat és messzibbre dobtuk. Koko ismét kiszabadult és hasonlóképpen cselekedett. Végre elföldeltük az állatot. Egy fél órával később Koko eltűnt. Másnap meghallottuk, hogy az erdőben, egyik falu közelségében, ahol rendesen nem tanyáznak majmok, egy szelidített majomra akadtak.

Egyik barátomnak, aki a Keletindiai Társaságnak üzletében lakott, szintén volt egy cerkófja. A legnagyobb gyöngédséggel ragaszkodott az emberhez, de tisztaságra nem volt szoktatható. Mialatt gazdájával játszott, gyalázatos módon bepiszkolta és sem verés, sem fenyegetés, amelyet az ember ilyen esetben alkalmaz, nem használt. A mellett ez a majom nagy tolvaj is volt, s minden csillogó tárgyat, melyhez hozzáfért s elvihetett, rögtön ellopott. Egy napon észrevette a barátom, hogy kedvencének mindkét pofazacskója tele volt tömve; magához csalogatta, megnézte az éléskamrákat és az egyikben három, a másikban két guinát talált. A majom nyilván a pénztárból emelte el a pénzdarabokat.

Visszatérésemkor egy cerkófot hoztam hazámba. Csakhamar megnyerte szüleim és mások rokonszenvét, azonban sok pajkos csínyjével magára vonta mások haragját. Anyám tyúkjait szinte a kétségbeesésbe hozta, mert legnagyobb örömet okozott neki, ha ezeket alaposan megkergette és megijesztette. A házban, konyhától a pincéig, mindent bejárt, minden kamrába, sőt a padlásra is bedugta orrát, s ami megtetszett neki, azt szétrágta, megette, vagy magával hurcolta. Senki sem multa őt felül a tyúkok fészkének felkutatásában sem. Bármitevők is voltak ezek, Hasszán – így hívták a majmot – megtalálta rejteküket, elvette és kiitta a tojásokat. Anyám megszidta és megfenyítette, amikor száján meglátta a tojássárga nyomát. Minden földi élvezet között a tej és a tejfel volt a legnagyobb gyönyörűsége. Nem tartott sokáig, és máris ismerte az éléskamra minden zugát és tudta, hol vannak elrejtve a nyalánkságok. Nem mulasztotta el sohasem, hogy falánkságát kielégítse. Itt is tettenérték és megdorgálták érte, miért is a jövőben furfangosabban cselekedett. Legközelebbi alkalommal ugyanis a tejesbögrét magával vitte a fára és a tejet ott szent nyugalommal kiitta. Eleinte az üresre kinyalt bögrét lelkiismeretlenül elhajigálta s össze is törte, s amikor ezért is megbüntették, anyám nagy mulatságára, szorgalmasan visszahozta az üres, de egészen ép bögrét!

Nagyon mulatságos volt az is, ha a kályhára mászott, vagy ha egy meglehetősen hosszú kályhacsőre kapaszkodott fel s kétségbeesetten ugrált a nagy melegben, amely nem volt ínyére. Ilyenkor a legfurcsább táncokat járta, de annyi esze már nem volt, hogy az áttüzesedett csövet elhagyja, mielőtt megégetné magát. Háziállataink iránt közömbös volt, de egy nőstény páviánnal, melyet éppen akkor hoztam, szoros barátságot kötött. Tőle szívesen tűrte, hogy dédelgesse és kényeztesse, mintha maga is fiatal majom lett volna. Éjjel mindig a pávián karjaiban aludt s olyan szorosan ölelkeztek össze, mintha összeolvadtak volna. A pávián és cerkóf különféle torokhangon társalogtak és határozottan megértették egymást. Ápolónője iránt, meglett kora dacára is, gyerekes engedelmességgel viseltetett, mint a fentemlített kis majmocska jótevőjével szemben. Mindenhol nyomában volt, ahová csak vezettük ezt az állatot és mindjárt abba a szobába jött, melybe anyai barátnőjét vittük. Csak az ő társaságában volt kapható nagyobb kirándulásokra; de ha saját tetszésére kóborolt, nem ment messzire és mindig érintkezésben maradt vele. Még határozott erőszakot is eltűrt tőle, a nélkül, hogy megneheztelt volna érte. Minden jó falatot megosztott nevelőanyjával; ez azonban ezt a szívjóságát ritkán ismerte el és nem volt érte hálás. Mihelyt Hasszán valamit meg akart magának tartani, megváltozott közöttük a viszony. Mert a hatalmas pávián ragadozó módjára rontott rá a szegény fráterre, kinyitotta száját, ujjával kikaparta az ételt Hasszán pofazacskójából, megette és a védtelen kis állatot hozzá még jól elpüfölte. Velünk szemben kedves volt, de önállóságát nem adta fel. Ha kedve tartotta, akkor tüstént jött hívásunkra; máskülönben felelt ugyan, de nem mozdult. Ha megfogtuk, erősen fogva tartottuk. Gyakran mesteri módon tetette magát, mintha a következő pillanatban meg akarna halni, de mihelyt kiszabadult, a fogságért harapással bosszulta meg magát és sokatmondó mormogással osont el.

Az állatkertekben a cerkófmajmok kevésbbé nyerik el ápolóik és a közönség kegyét; ebben a tekintetben a makákók, páviánok és kapucinus majmok mögött messze elmaradnak. Bár nem koldulnak annyira és nem tolakodók, korántsem ártatlanabbak és jóindulatúabbak, felnőtt korukban pedig sokszor kegyetlenül harapósak még társaikkal szemben is. Fiatalon, gyermekkorukban igen takaros, bizalmas és játékos állatokként mutatkoznak be, de általában az a benyomásunk, hogy a fogságba nem tudnak úgy beletörődni, mint ketreceink kedvelt majomhősei, tehát szellemi tekintetben is mögöttük maradnak. Fogságban tartásuk különben sok mindent igényel.

Nem hagyhatjuk szó nélkül e helyen még azt, hogy a cerkófmajmok valamikor régen, évszázezredekkel ezelőtt Közép-Európában, sőt hazánkban is éltek. A Mesopithecus pentelicus Wagn. két állkapocs töredéke, melyet a Földtani Intézet gyüjteménye őriz – Pethő Gyula írta le a nyolcvanas évben Baltavár környékéről – kétségkívül igazolja ezt. Ez a faj ugyan a Dolichopithecus-hoz közelebb állónak látszik, de viszont a Polgárdi mellett talált zápfoga ennek a majomnak inkább a Cercopithecus sabaeus Cuv.-ra emlékeztet, mondja Kormos Tivadar.

A cerkófok rendszere a sok és át nem tekinthető alrend és csoport ellenére ma már jobban tisztázott, mint a kapucnis és karmos-majmoké, mert itt legalább sikerült az önálló fajokat megkülönböztetni, s bizonyos az is, hogy a faji jellegek élesebben domborodnak ki. S mindezt néhány jeles szakember fáradhatatlan kutatásának köszönhetjük. Minthogy azonban Elliot nagy majommunkájában több, mint 100 cerkófmajomfajt sorol fel, úgy látszik, az alnemek felállításának, ha valahol, úgy itt van jogosultsága, amennyiben ezeket külső megkülönböztető bélyegekre lehet alapítani.