6. Mangótok (Simia L.)

Egy sajátságos és elkülönült csoportot alkotnak a közép- és csonkafarkú, durvaszőrű makákók, melyeknek legismertebb alakja a bunder és a magot. A Simia-nemzetségben egyesíthetnők őket és akkor elterjedési körük Indiára, Dél-Kínára, Japánra és részben Észak-Afrikára szorítkozna.

Magót-csoport; jobbszélén egy drill. Bscherer, München phot.

A magót (Simia inuus L.).

A bunder (Simia rhesus Audeb.*)

Régebbi nevei: Macacus rhesus, Inuus erythraeus

E leggyakrabban importált és fogságban tartott és általában legközönségesebb majom – vörösülepű makákónak is nevezik – átmenetet alkot a rövidfarkú makákókhoz. 50–60 cm. A zömök, erőteljes alkatú állat felül, hátán dús szőrruhát hord, alul azonban kissé csupasz. Petyhüdt bőre nyakán, mellén és hasán redőkben, ráncokban lóg, bundája felül zöldes fakószürke, a combokon és fenekén kissé sárgás és vöröses színbe megy át. Alul fehéres; farka felül zöldes, alsó fele szürkés. Arca, füle és keze hússzínű vagy bronzosbarna; ülőgumói élénk pirosak. Innen nyerte ritkábban használt nevét is. Ha méregbe jön, valósággal elpirul, akárcsak az ember, sőt ülepe is vörösebb lesz. A nőstény lógatva hordja farkát, a hím ellenben ívalakúan lefelé és legörbítve. A berlini múzeumnak van egy példánya. Ezen vörös szín szinte dominál, és feltűnően világos bőrén nyoma sincs a szürke árnyalatnak. Erről a színről kiderült, hogy az tenyészve, tisztán öröklődik tovább.

A bunder Elő-Indiában Bombaytól keletre, a Godwari folyóig mindenütt gyakori, északra pedig felvonul a Himalájáig. Kasmirban Blanford szerint még 2000 méter magasságban is megtalálták. Simlánál valószínűleg még feljebb, Nepálban és Sikhimben ellenben az alacsonyabb vidékekre szorult. „Ezt a majmot – mondja Hutton – ismételten láttam február havában, noha Simlában a hó 10–15 cm magas takarót alkotott, s itt a fákon aludt, úgy látszik, tekintet nélkül a hidegre. A hideg tehát kevéssé zavarja, sőt úgy tűnik nekem, mintha Simlánál télen gyakoribb volna, mint meleg időben. Olykor úgy akadtam rá, amint ugrándozott és játszott a tűlevelűek között, pedig ágaik csak úgy roskadoztak a rájuk fagyott hó alatt. A tenger színe fölött még 3000 méteren felül is láttam, ősszel, amikor a fagyos éjszakák beköszöntenek. Onnan aztán azt jelentik, hogy a tél közeledtével leszorul a síkságra. Bengáliban a sűrű bambuszerdőket lakja, kiváltképpen pedig azokat, melyek keskeny folyócskákat öveznek körül. Mert ő is nagy mértékben kedveli a vizet, pompásan úszik és üldöztetve egy pillanatig sem habozik, hogy a vízbe vesse magát, s egy darabig a víz alatt úszva ismét felbukkanjon és partraszálljon.” Nem ritkán nagy csapatokban él, különösen vizek közelében. Tápláléka gyümölcsökből, magvakból és mindenféle rovarokból áll és gyakran látni őt, amint a földön ennivalót keres. A bundert ugyanis épp olyan jogon tekinthetjük földi- vagy szirtimajomnak, mint fánlakónak. E mellett szól igen bátor és aggresszív magaviselete is. Ehhez mérten a csapatok élete ugyancsak élénk, mert az állatok összeférhetetlenek, folyton dulakodnak, s közben nagy zsivajt csapva, harapják egymást.

Hiteles egyének szerint, a bunder is a szent állatok hírében áll, noha Blanford ezt újabban kétkedéssel fogadja. Azt azonban ő is elismeri, hogy ezt az állatot hazájában senki sem bántja, s éppen ezért már oly szemtelenné vált, akárcsak a hulmán. Az egyes utazók elbeszélései alapján mindenesetre nehéz eldönteni, hogy itt tulajdonképpen melyik majomról van szó.

„Amint Bindrabun egyik utcáján végigsétáltam – így szól hozzánk Johnson kapitány – fáról-fára követett engem egy vén majom, hirtelen leugrott, elvette turbánomat és hamarosan eltűnt vele, anélkül, hogy láttam volna. Valamikor egy hónapig laktam ebben a városban, még pedig a folyó mentén egy gazdag bennszülött nagy házában. A háznak nem volt ajtaja, a majmok tehát szabadon bemerészkedtek a szobába, melyben tartózkodtam és szemem láttára lopták el a kenyeret és más holmit asztalomról. Ha valamelyik helység sarkában aludtunk, más tekintetben is megsarcoltak. Sokszor úgy tettem, mintha aludnék, hogy megfigyelhessem életük lüktetését, és a mellett szívből örültem furfangjuknak és fürgeségüknek. Csak tréfának vették, ha 4–5 méteres ugrásokkal jutottak egyik házról a másikra, sokszor 1–2 kölyökkel hasukon és a mellett kenyérrel, cukorral és más hasonló holmival megrakodva. Ugyancsak ennek a szavahihető embernek elbeszéléséből tudjuk, hogy egy halálosan megsebesült bundert társa azonnal felkapott és magával hurcolt.”

Az idegen nehezen tud ezzel a jószággal összeszokni, a nélkül, hogy ne lenne közöttük viszálykodás. Simlában az egyik Barker lady-nek ünnepi lakomáját a majmok az utolsó percben, amikor a vendégsereg már egybegyült úgy elrontották, hogy többé nem lehetett sem az ételekhez, sem az edényekhez nyulni; a ház úrnőjének egyik ölebecskéjét pedig, amelyik állandó háborúságban élt a majmokkal, ezek egy szép napon magukkal cipelték a fa tetejére, ahonnan aztán nagy garral lerázták az ágakról a mélységbe. Egy angol cukorrépa-ültetvényes, akinek a majmok naponta súlyos károkat okoztak, már arra a gondolatra is jutott, hogy egy fiatalt fogságba ejtsen és aztán mézzel és hánytató borkővel alaposan bekenje. Amint ez megmenekült, a vének nagy buzgalommal és örömmel nyalták le, de nemsokára észrevették a borkő hatását és azóta nem merészkedtek többé az ültetvények közelébe. Ezzel ellentétben a bunder megfelelő bánásmód mellett a szabadban is megszelídül. Bowdler Sharpe, az angol ornithológus is beszél egy ilyen csapatról, melyet Simlában egy házaló fakir szelídítve tartott. Ha kiáltott egyet, a fák köröskörül szinte megelevenedtek a majmoktól. Lejöttek és felszedték a szétszórt borsót és ez a szent legmélyebb érzelmeiben volt megsértve, ha az angolok kertészei kedvenc majmait lepuffantották, amelyek nekik oly nagy károkat okoztak.

A majmoknak azt a szokását, hogy mindenféle tárgyakkal dobálódznak, ezek a majmok is megőrízték s ebben szerszámok használatának első biztos jelét látjuk. Egy Ball nevű utazót a Himalája egyik állomásán óva figyelmeztették, hogyha egy bizonyos hegyoldal mentén elhalad, a majmok meg fogják kövezni. És így is történt. Alighogy feltűnt a láthatáron, megjelentek a majmok és nyilván rosszindulatból valóságos kőzáport zúdítottak rá. S amikor ő ugyancsak egy kővel válaszolt, akkor jött csak az igazi hadd-el-hadd: fogták magukat és dühükben megduplázták lövéseiket. Állatkertekben hasonló dolgokat látunk. Egyes bunderek csakhamar megtanulják, hogy kezükkel, bár ez ügyetlennek látszik, mégis öntudatosan és célszerűen dobják a járókelők szemébe ketrecük homokját.

A bunder a makákók között ugyanaz, ami a huszármajom a cerkófok között: egy a végletekig izgága, dühöngő, indulatos és mogorva fráter s tulajdonképpen csak fiatal korában ragaszkodik ápolójához és társaival épp olyan hadilábon áll, mint az emberrel. Feldühösítve mindent összezúz és széttép, mi útjába kerül, vakmerően meg neki az embernek is, és nagy ügyességgel és eredményesen használja fogait. Ha rossz kedve van, mint ahogy ez rendesen lenni szokott, mindenen mérgelődik, ami körülötte végbemegy és már egy kaján mosoly is kihozza sodrából. Ilyenkor rögtön kinyujtja fejét, száját pedig, mintha fütyülni akarna, kerek nyílásra csucsorítja és ellenfelével szigorúan farkasszemet néz. De nemsokára a különben nem is olyan rút arca ijesztően eltorzul, szemei csillognak, közben leselkedő állásba helyezkedik, akárcsak valami támadásra kész ragadozó, hogy zsákmányára vesse magát.

Egy példányok egészen pávián módjára viselkednek. Szájukat jól kitátják, fogaikat összecsapkodják vicsorgatják, aztán pofájukat felfújják és egyéb grimaszokat vágnak. Más majmokat, melyekkel ugyanegy ketrecben éltek, kegyetlen módon tirannizálnak; mert annyira irígyek és önzők, hogy rögtön ingerülten dühbe jönnek, ha meglátnak egy más majmot, amint az éppen eszik. Legjobb hangulatában a majmoknál szokásos hízelgésre méltóságteljesen reagál s megengedi, hogy bundáját átvizsgálják és megtisztítsák s talán jómaga is leereszkedik annyira, hogy hasonló kedves szolgálatokat tegyen. De ez a gyöngéd hangulat nem sokáig tart s gyakran hirtelenül az ellenkezőbe csap át. S ilyenkor az azelőtt megtűrt vagy általa dédelgetett majom is könnyen meggyőződhet társának szenvedélyeiről. Ettől eltekintve azonban a bunder is megszelídül, sőt különféle ügyességekre is idomítható. A majomtáncoltatók és azok, akiknek majomházuk van, nagyon kedvelik, mert a bunder könnyen tanul, sőt szívesen „dolgozik” is. Éppen közöttük „nagy művészek”-re is akadtam. Újabban Perzina, a legkiválóbb állatidomítók és állatszelídítők egyike nagyszerűen betanított és hihetetlenül komikus hatást keltő majomcsoportot válogatott össze csupa bunderből. Már a függöny felgördülésével is nagy derültséget keltett a nadrágba és szoknyába öltöztetett szeszélyesen fészkelődő társaság, amely székeken helyezkedett el. De ha a legidősebb hím arckifejezésének szokott közönyösségével és jellemző mozdulataival lehúzta kabátját, mielőtt a nyujtón elkezdett volna tornázni, a közönség már hangos kacagásban tört ki.

A bunder lelki életéről v. Fischer J. jól átgondolt feljegyzéseket hagyott hátra, miután abban a szerencsés helyzetben volt, hogy egy fiatal szelíd hímet tarthatott fogságban. A bunderek ugyanis többnyire igen vadak, amikor fogságba jutnak és legalább is nehezen szelídülnek meg. És Fischer mindezt azzal érte el, hogy a majmot csöndes lakásában szabadjára hagyta és megóvta minden zavarástól és bosszantástól. Éppúgy kezelte, mint bármely háziállatot, kutyát vagy macskát, s azért is ez az állat nemsokára annyira ragaszkodott hozzá, hogy az teljesen szabadon járkálva, gazdáját az egész házban és udvaron követte, a zárt ajtókat megpróbálta kinyitni, még pedig úgy, hogy a kilincsre kapaszkodott és egy háznak vakolóállványáról rögtön lekúszott, amikor észrevette, hogy gazdája távozik. Ilyenkor vontatott, panaszkodó hangon kereste és amikor rátalált, örömteljes röfögéssel üdvözölte. De a ház úrnőjét annál jobban gyűlölte, miután egy alkalommal nyaklevest kapott tőle, amikor mindenáron vállain akart megpihenni. Ettől kezdve egyre jobban vonzódott gazdájához, még pedig annyira kizárólag ő hozzá, hogy hasonló esetre még a kutyáknál sem volt példa. Minden idegent megkarmolt és megmart még akkor is, ha az éppen valami nyalánkságot akart neki juttatni. Ha meglátta saját magát a tükörben, hátrasimított fülekkel és homlokát ráncolva kezdett locsogni barátságosan és örömmel. Kezével pedig ismételten a tükör mögé nyúlt, vagy legalább is iparkodott mögéje pillantani, nyilván a másik majmot keresve. Ez ellen is irányult különben minden dühe, amikor gazdája jól megfontolva kihasználta ezt a jó alkalmat és a tükör mögött jól megcsípte kezét. Arca ilyenkor egészen kipirult, füleit előre hegyezte, úgyhogy azok messze kifelé álltak, száját kitátotta és hangos fogvicsorgatás között görcsösen kezdett ásítani, megszámlálhatatlanszor egymásután. Ezek voltak fenyegető mozdulatai a vele egyenlőerejű ellenféllel szemben! S ez alatt a görcsös ásítozás alatt – a páviánok szokása ez – majmunk a még úgy is megkívánt falatot sem nyelte le, sőt az ismételt ásításkor ki is esett pofazacskójából. Idegenek hangos nevetése a végletekig ingerelte. Ilyenkor mérgében ketrecének rácsozatára ugrott, arra négykézláb ráakaszkodott, és erőnek erejével kezdte azt rázni. Ezzel a szokással a szabadban élő majmoknál is találkoztunk, amidőn azok a fák ágait rázogatják, de ennek csak akkor van rájuk hatása, hogyha nagy lármát okoz; Fischer majma ugyanis felhagyott ezzel az erőfeszítéssel, mihelyt észrevette, hogy ketrece szilárdan van a falba erősítve, vagy pedig gumilemezekkel volt kibélelve, úgyhogy mozgatásuk nem okozott lármát. Különben unalmában is lármázott, vagy azért, hogy felhívja magára az emberek figyelmét, s ilyenkor határozottan furfangos módon járt el. Ha nem tudta az egész ketrecet megrázni, akkor csak az ajtaját rázogatta, ha az ékekkel volt megerősítve, vagy lakattal lezárva, vagy, ha azt dróttal is körülcsavarták, akkor a szalma között egy régi, kiszáradt kenyérhéjat keresett, vagy valami dióhéjat, vagy csontot, vagy egy ágat, szóval valami kemény tárgyat vett elő, s azt a rácsozaton végighúzta. Fischer ezt a majomszokást találóan a mi szokásunkkal hasonlította össze, amikor ujjunkkal dobolni szoktunk az asztalon vagy az ablaküvegen, és ezt a lármát nemcsak a bunderen, de egy emsemakákón, továbbá több páviánon, cerkófon és csuklyásmajmon is megfigyelte.

Legnagyobb mértékben a kígyóktól félt a bunder, még pedig nemcsak az elevenektől, de kitömöttektől, a kígyóbőröktől, lenyúzott boáktól, gumicsövektől, sőt képektől is, melyek kígyókat és férgeket ábrázoltak. Amikor egy alkalommal kígyót hoztak a szobába és ott megfürösztötték, hogy ezzel elősegítsék a vedlését, elég volt, hogy valaki ezeket a szókat ejtse ki: „Hozza be a kígyót.” S a majom a következő percben már eltünt ketrecének szalmájában, s ott maradt még akkor is, amikor a fürdésnek már rég vége volt. Gazdájának hangulatát „első ránézésre” ez a majom éppoly jól meg tudta ítélni, mint az előbb említett jávai majom. Ha gazdája nem reagált majmának üdvözlő röfögésére, akkor elballagtott és nyugodtan várakozott ketrecének póznáján. Alig pillantott azonban rá gazdája, villámgyorsan megváltoztatta viselkedését, lázas türelmetlenséggel szaladgált póznáján fel és alá, különféle hangokat hallatva, s majd mosolygásra, majd nevetésre fordítva száját. Legnagyobb élvezetet az okozott neki, ha hátulját egy bottal, szalmaszállal, vagy tollal vakargatták. Ez annyira lenyűgözte, hogy sokszor óraszámra állt a rács mellett háttal kifelé fordulva és behunyva szemeit. De ugyanakkor a tetvezkedés annyira erőt vett rajta, annyira megkívánta azt, hogy szabadon eresztve, nemcsak gazdájának bőrét, haját és ruháit vizsgálta át ilyen értelemben, hanem a szobában lévő valamennyi állatbőrt és szőnyeget is. A szegényes külsejű egyéneket üldözte, mint ahogy ezt más majmok is megteszik, s ellenséges rikácsolás közben meg is támadta. Hasonlóan viselkedett cselédekkel és gyermekekkel szemben. Gazdáját úgy védelmezte, amint ez majmoknál szokás: ha valaki csak ujjal nyult hozzá, éktelen dühvel rontott neki állítólagos ellenfelének. Éppúgy rögtön segítségére sietett gazdájának, ha az embert vagy kutyát fenyegetett, vagy támadott meg; de ha az majom volt, rögtön pártját fogta. Kétségtelenül nagyon finom volt hallása is. Ha szöget vertek ketrece falába, minden ütésnél befogta fülét, mintha a hangot el akarná hárítani magától. Csakhamar megszokta, hogy alváskor oldalt feküdjön ketrecében, pedig a majmok tudvalevően összegubbaszkodva alszanak. Még takarójával is betakaródzott és fogával annak csücskét fejére húzta. Gyakran álmodott, sőt igen élénken, mint ahogy az különféle mozdulataiból és alig hallható, de értelmes hangjából kitünt. Ha álmában megrémült, akkor rendesen felébredt, legmagasabb ülőpolcára menekült, és félelmét nem palástolva, minden irányban körülnézett. Engedelmessége – ebben különben mindig meglehetett bízni – elhagyta őt, ha ennivalóról volt szó. De ha kigyóbőröket raktak arra a helyre, melyen torkoskodni szokott, akkor felhagyott rossz szokásával s egyszerűen távolmaradt. A szivaroktól is, melyekből sokszor 3–4-et is elfogyasztott, így ment el a kedve, s ez jobban használt, mint valami büntetés. Fényes és csillogó tárgyak után állandóan sóvárgott, mint valamennyi majom és a pofazacskójába rakta azokat. Feltűnő kiváncsiság vett rajta erőt minden alkalommal. A kötél csomóját vagy a lánc biztosítékát, amikor nyakáról leoldották, csakhamar megtanulta kinyitni. A kifujt és szorgosan ismét beragasztott tojásokat saját tapasztalása szerint már súlyáról is felismerte és megkülönböztetve a többitől, fel sem nyitotta; de ugyancsak kiállotta a próbát, ha ólommal vagy valami egyéb nehéz tárggyal töltött tojást nyomtak kezébe és harapással bosszulta meg magát a cselédeken. A karmos-majmok, kapucinus-majmok, cerkófok, a fiatal parókás majmok és egy magot ezt a próbát egyébként nem állották ki.

A számokról is volt fogalma majmunknak. Hozzászokott ahhoz, hogy négy almát kap. Ha csak hármat tettek tehát elébe, akkor észrevehetően ott várt a rácsnál a negyedik almára, s csak akkor fogott hozzá az evéshez, ha ezt is megkapta. És ugyanígy viselkedett más eleséggel szemben is, melyet meglehetett számlálni és Fischer százszámra végzett vele hasonló kísérleteket. Zenei hallása a bundernek nincsen és zenei hangokra úgy reagál, mint a kalapács-zörgésre, amelyről előbb szóltunk. Zenei hallása egyébként egyetlenegy emlősállatnak sincsen és ha állatok a zenére figyelmesekké lesznek, akkor ez számukra csak zörej vagy valami jel. Ehelyett azonban majmunknak félreismerhetetlenül nagy megfigyelőtehetsége volt. Minden új, még oly jelentéktelen tárgyat is észrevett gazdájának dohányzó- és íróasztalán, és mozdulataival elárulta, ha szobájában nem volt valami rendjén; Fischer ekkor nem tehetett jobbat, mint hogy arcjátékára figyeljen, és így győződött meg példátlan éberségéről. Ezzel különben más majmoknál is találkozunk, s e tekintetben azok a kutyát is messze felülmulják.

Csak gazdájának engedte meg, hogy vele játsszék, vagy hogy őt megsimogassa, rajta kívül pedig senkinek, még ápolójának sem, pedig az éveken keresztül napjában kétszer is megitatta. A játéknál mindig számot vetett azzal, hogy gazdája nem mindenütt egyformán érzékeny, s ezért is a lábait nem nagyon kímélte, de arcához félve nyult; fülcimpáját vagy orrát pedig már csak nyelvével érintette. A bunder valósággal dohányzott is. Szinte kéjelegve és megelégedett röfögéssel szívta pofazacskójába a pipából vagy valami hosszú szipkából égő szivarjának forró füstjét, és azt orrán át megint kiengedte. S végül Fischer a bunder beszédéről és „kedélymozdulatairól” megemlékezik. Ha valamit kér, azt többé-kevésbbé megnyujtott „oh” vagy kéttagú „o-oh” hanggal fejezi ki, s ezt kívánságának foka szerinti magasságában, terjedelmében és színezetében variálja. Közben füleit erősen hátrasimítja, szemöldökét hátrahúzza és az ajkát csucsorítja. S ezután a kiáltása után fülit hegyezi és messze előre helyezi, szemöldökét összehúzza, szemeit kimereszti és úgy figyel. Ha e közben megérkezik az étel, akkor összecsucsorított szájából, melyen csak babszemnyi, hosszúkás nyílást hagy, a megelégedésnek, örömnek és kellemes érzésnek röfögésszerű és gurgulázó hangját hallatja olyanformán, mint egy megszakított, izzó „äh” „äh” kiáltás.

Ha manapság majmot látunk valahol fogságban, akkor kilencven százalékra biztosra vehetjük, hogy az egy bunder. A majom fogalma mostanában őhozzá fűződik, annyira meghonosították és oly gyakran tartogatják. Tehát még a jámbor hinduk között is kell hogy akadjanak eretnekek, talán mohamedánok, akik őt megfogják. Állatkereskedéseinkben gyakran százával, sőt azon felül is látjuk egyszerre ezeket a szegény megfélemlített kópékat, amint egy rakáson, a ketrec leghátsó sarkában gubbaszkodnak, vagy összebujva lógnak fenn, amennyire lehet, a rácsozaton. S éppen azért is ezek közül a fiatal és többé-kevésbbé gyöngéd állatok közül sok elpusztul; de azok, melyek egyszer már alkalmazkodtak, évekig kibírják. A hímek hatalmas, veszélyes legényekké lesznek, a nőstények anyákká. Az így fogva tartott bunderek a telet jól bírják, úgyhogy azokat egész éven keresztül is bátran hagyhatjuk a szabadban, ha nekik valami védett kis búvóhelyet biztosítunk; farkuk is elég kurta ahhoz, hogy tél idején meg nem fagyjon. A hannoveri állatkertben arra a szerencsés gondolatra jutottak, hogy a tó egyik, magas fákkal és bozótokkal benőtt szigetét bunderekkel népesítsék be, és így azt a közönség nagy örömére valóságos majomszigetté változtassák, hogy aztán a partról lehessen megfigyelni, hogy a szigetlakók mit visznek véghez. Ám ezek a fenegyerekek csakhamar kirúgtak a hámból: a fákról átugrottak a másik partra, s amikor ezeket kivágták, egyszerűen úszással érték el a másik partot. Becsületes hazánkban – így írják a németek – immár nem tűrték el azt, hogy ezek az élénk állatok egy parkban kényük-kedvük szerint sürögjenek-forogjanak, s így a „majomsziget” szép eszméje is szertefoszlott, mint a buborék.

A bundert fogságban úgyszólván mindenütt tenyésztik. Nill állatkertjében, Stuttgartban, már évek óta él egy bunder-család. Az anya s annak leánya évente egy gyermeket hoz a világra, még pedig állandóan május és június havában. Ezek a majmok addig szeretnek a szabadban tartózkodni, míg leesik az első hó. A rőtszínű bunderek (ami az embereknél a vörös hajnak, a lovaknál a „rókaszín”-nek felelne meg) tenyésztése a berlini állatkertben sikerrel járt, s erről már megemlékeztünk. De itt normális színezetű bundereket is tenyésztenek, s nem kevésbbé a boroszlói, hannoveri, hallei, düsseldorfi és más állatkertekben is. Korcsokat is gyakran találunk közöttük, ezek a parókás majommali és a makákóvali keresztezésből származnak. A boroszlói állatkertben az egyik bundernőstény ilyen makákókorcsot hozott a világra, két évre rá annak, hogy császármetszéssel szabadult meg magzatától. A bunder anyának viselkedését a ketrecben világrahozott gyermekével szemben már Cuvier tanulmányozta, akinek idevágó megfigyeléseiből a következő részleteket ragadjuk ki:

„A fiatal bunder, mihelyt a világra jött, rögtön anyjába kapaszkodott, miközben négy kezével bundáját, szájával az emlőbimbót ragadta meg. Tizennégy napig maradt így, s ez alatt az idő alatt nem eresztette el anyja emlőit. Egész időn át változatlan helyzetben maradt, ha anyja leült, mindig szopásra készen és alvó helyzetben, de álmában is jól belecsimpaszkodva. Az egyik emlőbimbót csak akkor eresztette el, ha a másikra akart áttérni. Így teltek el életnek legelső napjai, anélkül, hogy szemeinek forgatásán kívül más mozdulatokat tett volna. Nyitott szemekkel jött a világra, mint más majmok, s úgy látszott, hogy már az első pillanatban felismerte környezetét, mert folyton jártatta szemeit a körül, ami közelében lejátszódott.

Körülbelül 14 nap multán a fiatal bunder elszakadt anyjától és már első lépéseiben oly ügyesnek és erősnek bizonyult, hogy mindenkit bámulatba ejtett. Első dolga volt, hogy ketrecének függőleges rácsozatába kapaszkodjék és aszerint, hogy milyen volt hangulata, néhány lépést tett a szalmán; négykézláb bátran leugrott a magasból és onnan ismét a rácsra, amelyen olyan ügyesen és oly biztossággal kapaszkodott meg, hogy az a legtapasztaltabb majomnak is becsületére vált volna. Anyja a legnagyobb figyelemmel kísérte gyermekének minden mozdulatát és mindig készen volt elhárítani minden bajt, mely az ő kedvencét érte. Később iparkodott terhétől megszabadulni, de azért mindig gondját viselte gyermekének, és ha úgy láttak, hogy a legkisebb veszély is fenyegeti, mindjárt karjaiba vette. Már anyjának egy gyöngéd érintése is elegendő volt ahhoz, hogy azonnal visszatérjen hozzá, és akkor ismét anyja mellére telepedett a szokásos helyzetben.

Hat hétre rá a majomnak már erősebb táplálék kellett, mint az anyatej, és ezzel új fordulat állott be. Ugyanaz az anya, amely azelőtt a legnagyobb odaadással gondoskodott gyermekéről, és amelyről azt hittük, hogy az csupa odaadásból saját szájából is etette volna őt, amikor hozzá akart fogni az evéshez, ezentúl nem engedte meg neki, hogy az elébe rakott ételből valamit is megegyen. Amikor az ápoló kenyeret és gyümölcsöt nyujtott neki oda, ellökte magától gyermekét, ha közeledni próbált, és hamar telerakta vele pofazacskóit és kezeit, hogy el ne mulassza a jó falatokat. Ám az éhség a fiatalt csakhamar nagyon vakmerővé, vállalkozóvá és ügyessé tette. S eljött az idő, amikor már többé nem ijedt meg anyjának ütéseitől. Bármit tett most már az anya, hogy gyermekét eltávolítsa, és hogy mindent magának tartson meg, a fiatal túljárt az eszén: elég ravasz és ügyes volt ahhoz, hogy itt-ott egyik vagy másik falatot megkaparintsa, s hogy azt anyja háta mögött, amennyire lehetett, tisztes távolságban elfogyassza. S erre az óvatosságra csakugyan szükség volt, mert az anya nem egyszer szaladt ketrecének legtávolabbi sarkába is, hogy gyermekétől elvegye a jó falatokat.”

Hogy a bunder hasznos volna, arra vonatkozólag alig lehet komolyabb jelentősége annak, hogy ezt a majmot itt-ott az egyre ritkuló uhuval kárpótolják a bagolykunyhóban.

Megemlíthetjük végül, hogy a bunderen tetveket is találtak, s ezek közül Fahrenholz Hannoverben Pedicinus rhesi és Phthirpedicinus micropilosus néven két új fajt írt le.

Egyéb bunderek

Keletre, a Himalájában, Assamban és Tibetben, a bengáli bunderhez vele igen közeli rokonságban álló földrajzi változatok csatlakoznak, amelyek azután Kínában, Formózában és Japánban már az eltérő, kurtafarkú fajokhoz vezetnek. Így azután már a Himalája nyugati lábánál, Kasmirban és Simlában is igen magasra felvonuló bundert a keleti Himalájában, Sikkimben, Butanban, Assamban, a Sandarbanokban, a Ganges deltájától keletre, Kalkuttánál és az Irrawadi vidéken a nagyobb és termetesebb asszami bunder (Simia assamensis Mc. Clell) váltja fel, mely még ezenfelül sötét pofájával, hullámos és a hegyvidéki alakoknál gyakori gyapjas bundájával és szőrös hátuljával tűnik ki.

Ugyanilyen egyébként a szőrösfülű bunder is (S. lasiotis Gray), ez azonban fülén szőrpamacsokat hord. Szecsuán és Csili a hazája nyugati Kínában. Hátulról nézve az állat – s ez a legérdekesebb rajta – teljes farkatlanságával lepi meg a szemlélőt és így élő példával tanuskodik a kínaiaknak egy szokásáról, amely ezeknek az állatoknak leírásánál és meghatározásánál sok zavart okozott. Ez pedig az, hogy e copfos népség mindegyik majomnak, mely keze ügyébe kerül, levágja a farkát, nehogy valakinek – ennyire mulatságos az ő gondolataik társítása – a majmok farkáról lelógó copfjuk jusson eszébe, s nehogy gúnyt űzzön belőle.

Szőrösfülű bunder (Simia lasiotis Gray.).

Egy Mell nevű tanító néhány délkínai bundert küldött Kantonból. Ezeknek pirospozsgás arcuk és rókavörös bundájuk volt. Megmenekültek ugyan a csonkítástól, mert alig hogy fogságba kerültek, rögtön ez a lelkes gyüjtő és kutató vette oltalmába őket. De ezeknek és hasonló majmoknak felismerése ilyen körülmények között mégis nehézséget okozott, mert a kínaiak ezeknek a majmoknak farkát is, mert az előttük megütközést kelt, nem mindig vágják le egészen, és másrészt, mert Kelet-Afrikában, de másutt is, Japánban pedig egész határozottan csonkafarkú majmok élnek. Így a berlini állatkertben egy bunderpár látható, vörös pofával és egyformán sötét, barnásszürke bundával, de hátukon minden vörös fokozat nélkül, s ezek a japáni fajhoz kétségtelenül közelednek. Formózáról valók s hazájukról formózai makákók-nak kellene elkeresztelnünk. (S. cyclopis Swinh.) Farkuk eredetileg 3 cm hosszú, mint azt a leírásokból tudjuk, de a berlini példányok farka ismét kínai módon megcsonkított: csak egy igen rövid csonk jelzi annak nyomát, amelyet többnyire feszesen fölfelé tartva hordoz a hím, mint ahogy egészben véve elszánt, önérzetes viselkedése is a síkságot már meghódító szirti-majom típusát árulja el. Felfedezője, Swinhoe, majmunkat éppen azért is szirti-majomnak aposztrofálja, mert az a kimeredező sziklás szirteket kedveli, a barlangokban, sziklaodvakban keres menedéket, és jóval régebben Swinhoe előtt Kína nyugati részének kopár hegyvidékein különösen gyakori volt. Északon és keleten azonban Swinhoe még gyakran találkozott e majommal, távol minden erdőségtől, amint a meredek sziklafalakon játszadozott és locsogó hangját hallatta. Ez az állat ottan a napnak legnagyobb részét a sziklaodvak árnyékában tölti el és esténként csapatostul vonul ki és néz bogyókból, gyönge növényi rügyekből, sáskákból, rákokból és csigákból álló tápláléka után. Nyári éjszakákon olykor cukorrépaültetvényekben és a gyümölcsökben kárt is okoz. Júniusban gyakran látni a nőstényeket magányos, félreeső helyeken mellükön kölykeikkel; ilyenkor azonban nagyon vadak, egy pillanat alatt eltűnnek a sziklahasadékok között és nem mutatkoznak mindaddig, míg a jövevény el nem távozott.

Formózai makákó (Simia cyclopis Swingh.).

Ha teljesen eltérő színezete alapján már a formózai makákó a rendszerező számára többet jelent, mint a bundernek pusztán földrajzi változata, akkor a japáni vagy pirospofájú makákó (Simia speciosa F. Cuv.) még úgy is önálló, nagyon jó faj gyanánt jelenik meg előttünk, már csak azért is, mert eredetileg is igen rövid, csak 5–8 cm. hosszú, csonka farka van. Azonkívül már az első ránézésre is feltűnik e faj jól fejlett, egészséges példányának csupasz, mindig pirospozsgás arca és sűrű, hosszú, felül inkább barnán pettyezett, alul füstösbarna bundája. A fiataloknak nincsen foltozatuk, s arcuk is halvány. A pirospofájú makákó nem vonul ugyan Yesso szigetéig, de Japán déli részén, Kioto hegyvidékén közönséges és innen Nippon szigetének északi csúcsáig is ellátogat, Rein adatai szerint pontosan a 41. szélességi fokig. E szerint majmunk a földkerekség legészakibb majma, éppen ezért veszély nélkül tarthatjuk egész éven át a szabadban, vagy legalább is fűtetlen helyiségben fogságban. Így cselekedtek már évekkel ezelőtt a berlini állatkertben egyik pompás példánnyal, amely olyan jól érezte magát, hogy rendesen szaporodott.

A pirosarcú makákó a zöldcsőrű daru mellett a japánok legkedveltebb állata. Az éleslátó és jóízlésű művészek és iparművészek fáradhatatlanul a legélethűbben és legvonzóbban örökítik meg, ipari tárgyaikat is az ő képével díszítik, minálunk is biztosítva ezzel azoknak nagy keletjét.

Még rövidebb, legfeljebb 5 cm farka van a medvemakákónak (Simia arctoides Is. Geoffr.). Egynéhány hátsóindiai (Sziám, Birma) rokonával Kínáig is elterjed, sőt Borneo-szigeten is megjelenik. Ennek az állatnak farkcsökevénye már alig hord farkcsigolyát, s mondhatni, a harmadik fartő gumóvá fejlődött: vén példányokon ez csupasz és kérges, mint ahogy a far maga is, s annak mélyedésébe illik bele, úgyhogy az állat csakugyan ül rajta. Egyébként a medvemakákónak barna szőrözete mellett is piros a pofája. Ezzel a színnel gyakran találkozunk a makákóknál, de a vörös szín inkább a szemek tájékára és az orra szorítkozik, mely mintha fekete pettyezéssel és sötéten volna aláfestve s beteges színt kölcsönöz az állatnak. A nyakukról lelógó lebernyeg és kiálló, szőrös pocakjuk a legrútabb majmokká avatják őket. Ezenkívül hiányzik belőlük a drill és a mandrill jellegzetesen démoni tekintete, értelmisége is, s fogságban e mellett a temperamentum és energia nyomát sem találjuk meg náluk, e helyett inkább egy nagy adag flegmát.

Medvemakákó (Simia arctoides I. Geoffr.).

A szabadban való életéről csak annyit tudunk, hogy a hegyvidéket kedveli, s nem mondhatunk többet néhány rokonáról és hozzá a rendszerben közel álló fajról sem. Újabban azonban Mell Kantonból érkező szállítmányából kiderült, hogy az itt felsorolt fajokon kívül még egy fakóarcú medvemakákó fajt is meg kell különböztetnünk, s ezt Matschie (S. arctoides esau) néven vezette a tudományos rendszerbe. Ez a faj Mell adatai szerint Löcsang hozzáférhetetlen hegyvidékein él, Kantontól északra, kb. a 113. hosszúsági és 25. szélességi fokok között, 2000 méter magasságban, a hegyvidéki yao népekkel együtt. S itt ezt az állatot csak egyenként látták és sziklás hegyvidéken, erdőben ellenben sohasem.

Sápadtarcú medvemakákó. (Simia arctoides esau Mtsch.).

A magót vagy berbermajom (Simia inuus L.)

Régi neve: Inuus ecaudatus L.

Magót (Simia inuus L.).

A magót (Simia inuus L.).

Ezzel a majommal a fark elsatnyulásának utolsó állomásához érkeztünk el. Földrajzi elterjedésében is szélsőséges ez az állat, – a kabilok nevén Schadi – s többi rokonaitól egészen eltérően az Atlasz-hegységben él. Ebben a tekintetben szinte az összes majmok és makákók között legfontosabb, mert innen, a Gibraltár szikláiról Európába is átterjedt, hogy itt a magót kezdettől fogva és „természetes jogán” élt, az semmiesetre sem állapítható meg biztossággal; újabban ugyanis angol fennhatóság gondoskodott arról, hogy kontinensünket ne fosszuk meg ezektől a majmoktól, hogy itt biztosítva legyen fennmaradásuk. Ezeknek a magótoknak európai előfordulása egymagában semmi különös, hiszen ezeknek kihalt ősei a harmadkorban és diluviumban a Földközi-tengeren innen is, név szerint Itáliában, Franciaországban, továbbá Svájcban és Németország déli részén is éltek, sőt Angliából, de másfelől még Indiából is előkerültek. Ezzel lehet megmagyarázni ezeknek a makákókkal rég elmult időkből való összefüggését.

Külsejükben a magotokat vézna testalkatuk és karcsú végtagjaik jellemzik, azután meglehetősen vastag, alul azonban gyérebb szőrruhájuk és sűrű körszakálluk. Ripacsos arcuk, ráncos fülük, kezük és lábuk halvány, borjúbőrszínű, sötéten árnyékolt, mintha piszkos volna; bundájuk vöröses olajbarna, minthogy szőreik a tövükön feketések, végükön ellenben vörösek. Vén példányok szőrei egyébként feketén is végződhetnek, s akkor bundájuk egészben véve sötétebb árnyalatot nyer. A végtagok alul és belül világosabbak, inkább szürkéssárgák vagy fehéresek. 75 cm testhosszúság mellett ez a majom 45–50 cm vállmagasságot ér el.

A magót hazája Északnyugat-Afrika: Marokkó, Algir és Tunisz, s amennyire tudjuk, itt nagy csapatokban él vén, tapasztalt hímek vezetése alatt. Rendkívül okos, de a mellett alattomos, ravasz és fürge, és erős állat, mely szükség esetén kitünően védekezik nagyszerű fogaival. Ha felindul, annyira eltorzítja arcát, hogy erre nincs példa a majomvilágban, a mellett gyorsan járatja a száját minden irányban és fogait csattogtatja. Csak amikor fél, akkor ad erős és rövid hangokat. Ha valamit kér, vagy ha örül, ha undorodik valamitől, vagy nagyon haragos, grimaszokat vág s fogait csattogtatja. Ha dühbe hozzák, előre-hátra ráncolja homlokát, kinyujtja arcát és ajkait úgy összecsucsorítja, hogy kis köralakú nyílás marad szája helyén, mintha fujni akarna. A szabadban sziklafalakon és hegyvidékeken él, de fákon is otthonos. Azt tudják róla, hogy a páviánokhoz hasonlóan sok ízeltlábú állatot és férget eszik, s ezeket a kövek alól szedi fel. Ezeket a köveket közben a hegyekről legurítja, ezért is meredek lejtőkön a magot veszedelmet jelenthet az arra haladó ember számára. Kedvenc tápláléka állítólag a skorpió. Mérges fulánkjukat kitépi és aztán nagy mohón fogyasztja el őket. De kisebb ízeltlábúakkal és férgekkel is beéri, s minél kisebb a zsákmánya, annál szorgalmasabban vadászik rá, s annál mohóbban eszi meg azt. A megfogott rovart gondosan szemügyre veszi, megelégedett szempillantással üdvözli és rögtön bekapja.

Algírban ezek a majmok szinte látványosságszámba mennek az idegenek előtt. A Blidah melletti Chiffában, nem messze Algír városától, van egy „majomvölgy”, sőt egy szálloda is, amelyet a majmokról neveztek el. Itt levelezőlapokat árulnak a majmok portréjaival és felvételeket az ő birodalmukról. De A. Seitz szerint le kell kanyarodnunk a főútról, ha az életük folyását meg akarjuk figyelni. Így tett Seitz Kerratánál, a sziklahegyek között kígyózó Oleander folyó környékén. A hegycsúcsok itt oly fenyegetően meredeznek az égbe, hogy még júniusban is hósipkát viselnek, míg odalent ugyanakkor 46 fokot mutat a hőmérő árnyékban. A fák és bokrok pompás és sűrű lombozatukkal bólintgatnak a sziklák hasadékaiból, s a majmoknak védelmül s támaszpontul szolgának. De ezek gyakran távol helyezkednek el egymástól, úgyhogy csak nagy ugrásokkal szökelhetnek ezek a majmok ágról-ágra, a tátongó nagy hasadékok fölött, hogy továbbjussanak valahogy a sziklafalakon. A könnyen gördülő kőzet ilyenkor nem nyujthat támaszt, mert minden lépésnél meglazul. Sokszor csak a leomló görgeteg s az utána pergedező homok árulja el a társaságnak jelenlétét. Mindig messze, láttávolságban űzi játékát a sziklákon. Hogy e majmok az Oleander folyó vizéből enyhítsék szomjukat, a sziklákba vájt hegyi utat kell keresztezniök, s ezt nagy rendszerességgel hajtják végre reggel és a délutáni órákban. Lomha, esetlen vágtatás közben vonulnak végig a széles úton és az útnak 10–20 cm. magas porából valóságos porfelhőket kavarnak fel. S ez így tart addig, amíg elérik a bokrokat, s ezzel megvan a lehetőség arra, hogy a kanyarulatokon és vízeséseken keresztül elérjék a nyugtalanul csörgedező folyót. Ha megzavarjuk őket útjukban, akkor nagyon bosszús, haragos pofát vágnak, és zord, zsörtölődő hangokat és morgást hallatnak.

Sűrű bundájának védelmére a magótnak egész esztendőben szüksége van, „mert még nyáron is nagyon lehül a levegő éjjelenként az északi Atlasz-hegység szakadékaiban s a sziklafalakon végig zúgó szélvész még nehezebben elviselhetővé teszi az amúgy is alacsony hőmérsékletet”. Télen, amint ezt megmérték, a hőmérő – 12° C-re süllyed, úgyhogy a víz hosszú jégcsapokban lóg le a sziklákon. „Ilyenkor rossz dolguk van a majmoknak. Csoportosan szorulnak a sziklahasadékokba s résekbe, egymásba karolva, s így melegítve kölcsönösen egymást. A hideg mellé még az éhség is szegődik.” S ilyenkor félig megfagyott kökénnyel, bogyókkal és túlérett dióval kell éhségüket csillapítani, míg a nyár derekán szamócával tölthetik meg bendőjüket. Éjjelenként a kabilok buja veteményes kertjeibe ellátogatnak, s itt könnyű, jó, ízletes zsákmányra találnak, eltekintve attól, hogy ez a völgy kövér sáskák rajától, testes fémbogaraktól csak úgy nyüzsög. Mindezekből a tápláló falatokból áll magót étlapja, s ehhez még a hosszúkás, szinte répaszerűen megnyúlt szamócákból, s tavasszal még a kapri fiatal hajtásaiból, melyek a sziklahasadékokból kinőnek. Már kora reggel, amikor a keselyűk elhagyják a szirtes szakadékokat, s a levegőbe emelkednek, a magótok is táplálék után néznek. „Mindenekelőtt a folyó tiszta forrásaival oltják szomjukat, meleg napokon szívesen pacskolnak a vízben és aztán 5–20 főnyi kisebb csapatokban portyáznak tovább. A kóborlás meglehetős csöndesen megy végbe, egyáltalában nem azzal a lármával és rikácsolással, mint sok trópusi majomnál; csak a lefelé csuszamló görgeteg és a para- és télitölgy bőrkeménységű lombjainak zörgése árulja el a társaságnak közeledtét. S eme kóborlásaik alkalmával nem egyszer az emberlakta vidékek közelségébe is tévednek, s azért is ilyen helyeken alig volna lehetséges gyümölcstermelés. A magót ugyanis alaposan pusztít; a félig érett s még alig élvezhető gyümölcsöket is leszedi, hogy aztán rögtön el is dobja azokat, ha helyettük jobbat talál.”

A kabilok rendesen nem védekeznek a magótok ellen, csak folytonos elzavarással tartják őket távol. De jogosan félnek azoktól a nehézségektől, és attól a veszélytől, amellyel üldöztetésük és fogságbaejtésük a sziklahasadékok között jár. Éppen ezért is csak ritkán kerül közülük valamely fiatal majom Kerrata piacán eladásra. Mint egy kis gyermek, csecsemő módjára gyékényből és fűzfaágakból font vánkosba bepólyázva, természetesen végtelen boldogtalan pillantásokkal tekint kifelé, hogy valaki megkönyörüljön rajta. A kereskedők azonban csak idegenek, a bennszülötteknél Seitz sohasem látott szelíd magótokat. Habár a magótot Algírban nem üldözik, már 1907-ben említi, hogy ez a majom Algírban csak helyenként, szigetszerűen van elterjedve, s hogy ezek a szigetek egyáltalában nem függnek egymással össze, lakóik nem érintkeznek egymással, s ha jövőben – mondja megfigyelőnk – Kabilia sziklavidékét vasutak hálózzák majd be, ez a majom egészen ki fog veszni.

S ilyen körülmények között az állat elterjedésének tűzhelye a jövőben már csak Marokkóra szorul, ahonnan egyébként a legtöbb magót kerül elő. A gibraltári állományt is különben ismételve marokkói példányokkal pótolták és frissítették fel. Field azonban megjegyzi, hogy 1913-ban egy erre a célra importált hímet ismét kézre kellett keríteni, és a londoni állatkertben ártalmatlanná tenni, annyira haragossá és veszélyessé vált, noha hosszú szemfogait kitördelték. Egyszer a vén hím és a hozzátartozó három nőstény, amikor egyedül maradtak vissza a sziklákon, egy fiatalabb hímet három nőstényével együtt – úgy látszik jogtalanul betolakodó idegen jövevényeket láttak bennük – agyonmartak. Több, mint húsz évig voltak ezek a majmok a sziklás ormok urai, de már csak távcsővel lehetett őket meglátni, hogy meggyőződjünk arról, csakugyan léteznek-e még, annyira vadak voltak s otthonukhoz annyira ragaszkodók. Amidőn azonban a felső erődítéseket elkezdték építeni, a majmok egyre jobban leszorultak s a mélyebben elnyúló telepek gyümölcsöseit kezdték fosztogatni. Egy ilyen telepnek tulajdonosa csak akkor szabadult meg ezektől a tolvaj „gulja”-któl – ahogy őket spanyolul hívják – amikor kegyetlen módszerhez folyamodott. Egyik fogságba ejtett fiatalt odakötözött egy fához, úgyhogy az éhen halt. A majomhorda elhurcolta a tetemet, azonban évekig nem mutatkozott többé. Ilyen körülmények között bizonyára rég kihaltak volna már, ha az angol tisztek kedvtelésből nem gondoskodnának életbenmaradásukról.

Régebbi közlésekből még úgy tudjuk, hogy ezek a majmok állítólag a törpe pálma gyökereit kedvelik. Gibraltár környékén igen gyakoriak, s ottan a szélirány változásával változtatják helyüket is. Rendkívül élénkek és többnyire a legmeredekebb helyeket és mélységeket választják ki, ahol a laza sziklákat üregek és hasadékok járják át. Régebben majmainknak nem nagyon imponáltak a fenyegető ágyúk és nehéz ütegek. Erre vonatkozólag Posselt a hegycsúcs megmászásáról a következőket mondja: „Tőlem körülbelül 200 lépésnyire volt a legelső nehéz üteg felállítva a spanyol partok felé irányított ágyúkkal, amidőn közvetlenül az út utolsó kanyarulatánál sajátságos, éles hang ütötte meg fülemet. Eleinte valami kutyának távoli vakkantását sejtettem. A következő percben az ütegek védővonalán, tőlem mindegyre távolodva, pincsikutya nagyságú állatot pillantottam meg s így most már tudtam, honnan ered a hang. Megálltam, s megállapítottam, hogy a majmok egyike volt ez, s valószínűleg ezen a helyen őrködött. Az erődítés végén a Földközi-tenger felé pedig két másik majomra is akadtam, amint azok a napon vidáman sütkéreztek. Lépésről-lépésre közeledtem a két állat felé, amely most szorosan összebujt és engem állandóan figyelt. Száz lépésre jutva, veszteg maradtam és így figyeltem őket, amint egyre fesztelenebbül viselkedtek. Ezerféleképpen is megmutatták, mennyire jól érzik magukat a napsugár melegében; majd összeölelkeztek, majd kényelmesen henteregtek az erődítmény falán. Néha valamelyik játszi szökéssel az ágyún termett, s annak csövén átbújva, ismét visszafutott várakozó pajtásához. Szóval, egészen kedélyesen rendezkedtek itt be és elhatározták, hogy a jótékony napsugarakat minél jobban kihasználják.”

Shephard kapitány közlése szerint, a forró nyári évszakok alkalmával beálló táplálékszükség e majmokat arra készteti, hogy a síkságra ereszkedjenek le, amidőn aztán nem csekély károkat is okoznak gyümölcsösökben, míg az évnek többi szakaiban ritkábban látni őket. Júniusban és júliusban kölykedznek. Ilyenkor a legerősebb hím a csapattól meglehetősen távol és magányosan tartózkodik.

Arisztotelesz leírásai szerint kétséget nem szenved, hogy a magót Pithecus néven már a klasszikus ókorban első ismert európai majom volt. Galenus rajta végezte legelső anatómiai tanulmányát. Linné Simia sylvanus néven ismerteti és Gesner leírásaira hivatkozik. A magót elnevezés francia eredetű és Buffontól ered. Ez a majom a régi görögök és rómaiak idejétől a mai napig ugyanannak az érdeklődésnek központjában áll. Régebben ő volt a medvetáncoltatók és tevehajtók állandó kísérője. A mai művelt világunk fiatalságát már kevésbbé mulattatja, mint annakelőtte. Ha manapság valamelyik vándortársulat majmot mutogat, az biztosan makákó, bunder vagy kapucinusmajom. A magót ezzel szemben a mai állatkereskedelemben megritkult, nyilván azért, mert hazájában is ritkább és nehezebben szerezhető be, minthogy az csak félreeső és járatlan, magas hegyvidékeken él. A frissen fogottak rendesen Mogadorból kerülnek Marokkóba. Jómagam évekkel ezelőtt négy példányra tettem szert és alkalmam volt őket hosszasan megfigyelni. Valamennyiük igen komoly magatartásukkal tűntek ki, anélkül azonban, hogy mogorvák lettek volna. Határozott jóindulat volt jellemük alapvonása, noha a régiektől felhozott ingerlékenységükről is meggyőződtem, miért is tanácsos volt velük kellő elővigyázattal bánni. Jó gyaloglók, de ügyetlen kúszók, noha nagyobb ügyességgel kúsznak a fákra, mint a páviánok és különös ügyességgel szökdécselnek egyik fáról a másikra. Ápolójukkal rövidesen jól megbarátkoztak, habár a bennük lakozó alattomosságot nem tudták egészen legyőzni. Kisebb kutyákat, macskákat és más emlősöket különös előszeretettel ápoltak, és órák hosszat voltak elfoglalva azzal, hogy azok bundáit az élősködőktől megszabadítsák. Hálásan fogadták, hogyha ápolójuk hasonló szívességet tett velük, vagyis szőrüket átvizsgálta, s úgy csinált, mintha gazdag zsákmányt szedett volna ki belőlük.

A berlini állatkertben a magótok – rendszerint egy vagy két példányban van belőlük, – állandóan barátkoznak látogatóikkal, ez azonban igazi majomi szeszélyességükben éppúgy nem korlátozza őket, mint abban, hogy dühösen hányják a homokot az emberek szemébe.

A londoni állatkertben csak rövidebb idő óta szaporodik a magót és megfigyelték, hogy az állatkertben ő is, mint más makákók és páviánok, eltérő színmustrázatot vesznek fel: fekete szőrözetet és egészen világos arcot, sötét foltok nélkül.

Majomszínházakban a magótot szintén nagyon kedvelik. Szép, kecses alakja, – így mondja Brockmann, – elősegíti annak öltöztetését, és minthogy majmunk még ezenfelül könnyen tanul és a tanultakat kitűnően megjegyzi, megérdemli, hogy e tekintetben összes rokonai élére állítsuk. Kellő gondozás és megértő idomítás mellett, előrehaladott korában is gyöngéd és jóindulatú marad, de ha egyszer helytelen irányban nevelik, akkor a legfurfangosabb majommá válik.

S végül megemlíthetjük, hogy a magót az egyetlen majomfaj, amelynek Észak-Európában történő igazi meghonosodásáról beszélhetünk, és amelynél ez a kísérlet sikerrel járt. A hesseni miniszter, v. Schlieffen Martin Ernst gróf ugyanis ezt már a 18. sz. végén szerencsésen megvalósította. Birtokának parkjában, Windhausenben, Kasseltől egy mértföldnyire, 20 éven át, 1763–83-ig tartott a szabadban egy majomcsapatot, csupa magótot, amelyet Schlieffen gróf egyetlen párból tenyésztett ki. Igaz ugyan, hogy azokat etették és mellé kunyhókat és sziklabarlangokat építettek számukra, az előbbieket fakéregből. Megható szeretettel csüngtek az állatok gazdájukon, akit sétája és lovaglása alkalmával mindig erdőbirtokának széléig elkísértek. Ha a gróf megtette szokásos lovaglótúráját Kasselig, este megvárták őt, s a fák tetejéről féktelen örömmel fogadták, amikor két hórihorgas inasától kísérve, a szántóföldeken feltűnt az alakja.

Így szaporodott csöndesen ez a majomkolónia, amíg aztán húsz évre rá, egy veszett kutya megtámadta az egyik majmot. A többi majom rögtön segítségére sietett szorult helyzetbe jutott társának, közülük azonban ez a kutya többeket megmart, úgyhogy Schlieffen gróf végre is nehéz szívvel, de elhatározta, hogy valamennyi majmot lelöveti. Azonban emlékkövet állított nekik, csonka oszlopot, melyre maga írta az emlékverset. Állítólag 60 majom nyugszik az emlékoszlop alatt.