A parókás makákó (Pithecus sinicus L.)

Parókás makákó (Pithecus sinicus L.).

Más néven: Macacus radiatus

Ez az előbbinél ritkább faj a hinduk előtt Bandar, Makadú, Mangá néven ismeretes. Testhossza legföljebb 50 cm-re tehető, farka valamivel hosszabb. Törzse meglehetősen vézna, összenyomott arcorra erősebben kiugró, mint az előbbin, hajzata a fejtető közepén sugarasan lefutó parókát alkot, a homloka majdnem, arca ellenben egészen csupasz. Mindkettő világos hússzínű, szintúgy fülei, kezei és végtagjai, amennyiben nem viselnek szőrt. Bundája röviden szőrös, felül fakóan zöldesszürke, mert szőrei feketén és sárgán gyűrűzöttek, alul azonban fehéres marad.

Blanford szerint majmunk Elő-India déli részét lakja, a nyugati partvidékről Bombay szomszédságáig, keletre azonban alig a Godawari folyóig. Mindenütt bemerészkedik a falvakba és városokba is, mert a bennszülöttek szentnek tartják és nemcsak megengedik neki, hogy kertjeikben kénye-kedve szerint garázdálkodjon, és a gabonacsűröket fosztogassa, hanem még templomot is emelnek neki és veteményeket is ültetnek az ő tiszteletére, hogy takaros kis szentüknek hódolatuk tanujelét adják. De mindez nem zárja ki azt, hogy mókázás céljaira szelídítve is tartsák és hogy pénzszerzésre is felhasználják. Kitünő úszó és búvár lévén, mint azt egyszer a gurka-katonák megfigyelték, egy ízben 12–15 angol láb (4 ½ méter) mélységig lebukott, hogy az ennivalót felhozza. Egész hordákat látni, amint egymás után, libasorban a folyókat átússzák s amint ilyenkor a kölykök anyáik nyakába kapaszkodnak. A fogságban tartott majmokon megfigyelhetjük, hogy víz alá bukva szemüket nyitva tartják s úgy mozognak a vízben, mintha az volna éltető elemük.

Lényegében a parókás majom igazi makákónak bizonyul. Szeszélye úgy változik, mint a forgószél, s azért is sohasem tudja az ember, hogy hányadán van vele, ha illemszabályait nem ismeri. Lényegének elevensége és tanulékonysága azonban egészen elfeledteti velünk sok illetlenségeit és kellemetlen képét, amely még kellemetlenebbül hat világos, emberi bőrével, akárcsak egy valóságos gonosztevő arca.

Általában azt mondhatjuk, hogy a parókás majom szokásaiban, tulajdonságaiban, mozgásának, viselkedésének és egész fellépésének módjában alig tér el a közönséges makákótól. Visszataszító kifejezésének megfelelően, melynek homlokáról leomló parókája egészen sajátságos külsőt kölcsönöz, még jobban fintorítja arcát, még csúnyább torzképet vág, mint előbbi rokona.

Ezt a fajt is már több ízben sikerült tenyészteni, és megjegyezhetjük, hogy korcsai többnyire a legközelebb álló fajokkal való keresztezésből származnak. A jávai majommal való kereszteződésből származó korcs alakja a hallei állatkertben, egy másik, a bundermajommal való korcsa pedig a lipcsei állatkertben élt.

A ceyloni parókás majom vagy rilava (Pithecus pileatus Shaw.)

Ceylonban a szingalézek rilava-ja helyettesíti ezt a majmot. Ez azonban egész külsejében annyira eltér az előbbitől, hogy azzal nem is téveszthető össze. Érdes, vörösesbarna hajával, vörös pofájával, mely úgy fest, mintha hímlős lenne, de különösen hosszú, összevisszakúszált, előreálló és lehajló üstökével a gondosan parókás majom mellett, mint valami torzonborz „Kócos Peti” jelenik meg. Húsa és végtagjai belső felületükön sajátságosan kéken foltosak.

A rilava hazájában mindenkinek kegyében áll s úgy az európaiaknak, mint a bennszülötteknek kedveltje. A kígyóbűvölők, és más kóbor mutatványosok megtanítják a táncra és hasonló művészetre, s mint ahogy azt a majomtáncoltatók tették az elmult évtizedekben, feltűnő ruhába öltöztetik, faluról-falura, városról-városra vándorolnak vele, s így keresik meg ennek a majomnak segítségével ha jól, ha rosszúl, mindennapi kenyerüket. Tennent, akitől ezek a közlések származnak, még megjegyzi, hogy a rilawa könnyen szoktatható a dohányfüsthöz, amire megjegyezhetem, hogy azon nem is csodálkozom, hiszen ezt nem egy majom szenvedélyesen szereti.

Megjegyezhetjük még, hogy állatkertjeinkbe ritkán kerül ez az érdekes állat.